A kanapé nem rossz. Hogyha azt veszem számításba, hogy elértem, amit akarok, kifejezetten jónak is mondható. Persze azon majd el kell gondolkozzam, hogy legközelebb mit dobok be, mert azért akárhogy is, azt még én is tisztán látom, hogy nem élhetek minden nap a megérkezés-kártyával. Imádom ezeket a játszmákat. Ma legalábbis imádom őket. Tegnap vagy tegnapelőtt nem így voltam vele, s lehet, hogy holnap reggel is utálni fogom akkor, amikor tényleg nem visz el magával a munkahelyére. De most imádom, s mint ilyen, széles mosoly ül az ajkaimon. Leküzdöm a késztetést, hogy összekuporodjak a hátsó ülésen és Stephen ölébe hajtsam a fejem. Nem értené, azt hiszem. Megint azt hinné, hogy ez az én őrült ragaszkodásom – igen, talán tényleg az, de ez most mellékes – és nem gondolna bele egyéb lehetőségekbe. Egyszerűen csak eszembe jut, hogy nem ültem vele autóban azóta. Meg akarom védeni. Azt akarom, hogyha ma éjjel is történik velünk valami, akkor az megint ne vele történjen. Nyilván nem normális megoldás ehhez a „nem kötöm be magam, s úgy viselkedek, mint egy kisgyerek”, de szent szar! Kit érdekel? Nem, nem szabad káromkodnom. Megmondta a moszkvai ügynököm is. A mocskos szám és a hangulatingadozásaim miatt soha nem lehetek modell. Fulladjon meg az a kis.. Nem. Ma nem. Ma még gondolatban sem káromkodom. Elvetve fantasztikus utazási ötletemet inkább a kezemet nyújtom Stephen felé az ülésen. Szeretném megszorítani a kezét, szeretném eltörölni a rossz emlékeit. Nos, néha ilyen nagyon szentimentális vagyok. Igen, talán a szentimentalizmuson túl a lónak a túloldalán is vagyok, hogyha Stephenről van szó. Nem kevesen értették már félre, amikor róla meséltem, s nem közöltem előre, hogy a bátyámról lesz szó. Egy alkalommal közölte velem az akkori legjobb – ki számolja már, hogy hanyadik – barátnőm, hogy úgy hallja, nagyon szeretem a páromat, s gratulál hozzá, mert szerinte ritka az ilyen szerelem. Hirtelen annyira meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Aztán persze megsértődtem, kiabáltam vele és elrohantam tőle. Hát mit képzelt? Nem vagyok én valami beteges lelkű szörnyeteg! A magam részéről egy pillanatig nem vettem még észre, hogy túlzottan ragaszkodnék Stephenhez. Szerintem az iránta érzett rajongásom teljesen természetes. Senkinek nem sikerült még meggyőznie az ellenkezőjéről. Bár az is tény, hogy engem nagyon nehéz meggyőzni bármiről. - Persze, tudom. A betegeidnek szüksége van rád. – sóhajtok fel belenyugvón. Magamhoz képest elég meglepő módon nem teszem hozzá cinikusan, hogy „Ne is törődj azzal, hogy nekem szükségem van-e rád.”. Fejlődőképes vagyok, azt hiszem. Ezt teheti a fairbanksi levegő. - Miért? Nincsenek ott székek? - biccentem enyhén oldalra fejem. A meglepettség őszintesége érezhető a hangomon. Egyszerűen nem tudom, hogy miért lenne olyan nagy dolog, ha ülnék a folyosón. A híresztelésekkel ellentétben én is tudok olvasni, s szoktam is, ehhez nem kell egyetemet végezni. Stephennek van egy csomó könyve, biztos tudna nekem adni egyet, amivel lekötöm magam. Szóval minden megrökönyödésemet latba vetve folytatnám is az eb karóhoz való kötését, amikor hirtelen olyan érzés kerít hatalmába, mint amikor hosszú apály után dagály nyaldossa a partot. Még szélesebbre szalad mosolyom. - Jaj! Tudtam én, hogy szeretsz! - lelkendezem. Lám, mégis kapok palacsintát! Most már csak egy dolog maradt hátra. Viszonoznom kell a szívességét. - És mivel én is szeretlek téged, nem zavarlak munka közben. De beugrom hozzád ebédidőben, s viszek neked valami ebédet. Moszkvában tanultam pár remek receptet! Csillogó szemeim és túl lelkes hangom mindent sejtethet, csak jót nem. A családom nagyon jól ismeri főzési tudományomat. Az még csak hagyján, hogy általában a legegyszerűbb ételeket is elrontom. A nagyobb baj ott van, hogy az elrontáson felül veszélyes vagyok a konyha berendezési tárgyaira is. És ha késsel dolgozom, a saját testi épségemre is. Nem valami tökéletes a kézügyességem, de mindaddig ezzel nem vagyok hajlandó szembenézni, amíg csontig hatolóan el nem vágtam az ujjamat. Gondolatban már készítem is azt az ebédet, teljesen elfeledkezve arról, hogy tehetségtelenségemen felül lehet, hogy nincsenek is meg hozzá Stephennél a hozzávalók. Apropó, hozzávalók.. - Ugye van otthon tejszín, amit reggel a kávémba tehetek? Utálom a kávét feketén. Utálom a kotyogós kávéfőzőt is, ha már itt tartunk. Kőkorszakinak tartom, de ezt már annyiszor elmondtam, nem akarom tépni a számat megint. A tejszínről viszont nem vagyok hajlandó lemondani. A kérdésemben tehát benne foglaltatik az elvárt válaszom is. De hogy nyomatékosabb legyek, újra megkérdezem. - Ugye?
Jómagam egyenes háttal, szinte már kissé feszülten helyezkedek el a hátsó ülésen Laney mellett, bár igyekszem ebből nem sokat mutatni felé és nem nagyon feszengeni, vagy mocorogni. Nem azt mondom, hogy bármiféle fóbiám alakult volna ki a kocsikkal kapcsolatban, egyszerűen csak nem szívesen ülök már be, még utasként se. Nem kényelmes, nincs meg a biztonságérzetem és túl gyakran kell előre néznem az útra, de talán ennyi jogom lehet is a történtek után. Laney nyújtott kezének mondhatni tökéletes az időzítése. Nem azt mondom, hogy enélkül nem tudnám menedzselni magamban a kocsiban utazás tényét, egyszerűen csak jól esik a gesztus és ad valamiféle biztonságérzetet. Nyugodtan analizálhatnám az összetartozás érzésének jótékony hatásait, de inkább csak elmosolyodok és elfogadom a kezét, amit aztán minden további nélkül emelek magamhoz és nyomok rá egy puszit, majd a másik kezemet is rápakolva engedem vissza, kényelmesebb tartásba. - Örülök, hogy itt vagy. - Teszem hozzá halkan az előbbi mosolyom halványabb, de változatlanul jelenlévő és őszinte maradványával az arcomon. Ez az a fajta meghitt mosoly, amit ugyanolyan jól esik adni, mint kapni, mert semmiféle fölös sallang sincs mögötte. Arra, hogy a betegeimnek szüksége van rám csak bólintok beletörőd mosollyal, ez bizony így van és nincs is mit igazából tenni ezzel. Nem mintha akarnék, igazából csak az motivál napról napra, hogy vannak emberek, akiknek szükségük van rám. A kérdésre azért kicsit felszaladnak a szemöldökeim és egy pillanatra csak hangtalanul nyitom el a számat, hogy végül érdemben is válaszoljak. - Unatkoznál. - Jelentem ki végül nemes egyszerűséggel a nyilvánvaló tényt. Nem mondom, hogy jobban ismerem, mint ő saját magát - még ha ennek könnyen még valóságalapja is lehet -, de már ha csak magamból indulok ki, akkor is így van. Én unatkoznék egy iroda előtt ücsörögve, várva valakire egész nap. A lelkendezése láttán azonnal elfutja az arcomat a széles mosoly. Szeretem, hogy ilyen bájosan kislányos őszinteséggel képes örülni, csak ne járna ehhez, hogy ugyanilyen kislányos makacssággal, vagy dühvel kezeli azt, ha valami nem klappol. Az ajánlatával sincs többnyire semmi probléma... többnyire. - Már megfőztem holnapra, de nagyon örülnék, ha elhoznád nekem ebédidőben és együtt ennénk. Aztán majd este nekiesünk a moszkvai konyhának. - Válaszolom szelíden, persze eszem ágában sincs a tudtára adni, hogy kész katasztrófa, amit a konyhában művel és inkább lennék jelen, amikor valamit alkot. Szerencsére emberekkel foglalkozok, így van némi tapasztalatom, mikor, hogyan is érdemes fogalmazni. Egyébiránt pedig nincs állandó ebédpartnerem, szóval részemről semmi akadálya, hogy legyen egy. Valószínűleg úgyis rengeteg mesélnivalója van, én pedig kiváló hallgatóság vagyok. Kényelmesen dőlök én is hátra, ahogy húgom a gondolataiba merülve, ki tudja hol jár. Épp figyelem az utat, az utolsó házat is elhagyjuk épp, ahogy Fairbanks városából lényegében kifelé haladunk. Persze a hegyvidék is hozzá tartozik, csak ott értelemszerűen kevesebb házzal találkozik az ember és inkább veszik át a helyüket a fenyők és az egyéb jól telelő növények. A kérdés némileg váratlanul ér, nem is nézek oldalra Laney-re, csak szép lassan hunyom le a szemeimet azzal a megsemmisült arckifejezéssel, mikor az ember realizálja, hogy valamit elfelejtett. - Basztikuli... - Avagy a basszameg eufemizált változata, ugyanis nem, nincs otthon tejszín és valószínűleg nem is kell erre már külön válaszolnom így. Elég egyértelmű.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Ja! Az más. - vonom meg a vállamat. Így, hogy az unalom is felkerült a lehetséges „mellékhatások” listájára, hirtelen már nem olyan fontos számomra, hogy erőltessem ezt a kórházasdit. Bizonyos esetekben egy-egy szó elég is ahhoz, hogy teljesen feladjam elképzeléseimet, s valami újjal rukkoljak elő. Bár tényleg kényelmesebb, ha az újjal valaki más hozakodik elő, mint jelen esetben Stephen. Nem, meglepő módon nem húzom fel az orromat a főztöm elhárításán. Tökéletes logikát érzek abban, hogy felesleges főzni, ha már van otthon főtt étel, s a kecske-káposzta esetében sem érzem magam alulmaradottnak. Mosolyogva bólintok, örömmel véve tudomásul, hogy Stephen tényleg kíváncsi a főzési tudományomra. Na igen. Nem vagyok gondolatolvasó, s dörzsöltnek sem igazán lehetne nevezni. Fel sem merül, hogy valami turpisság lenne ebben a konyha és Laney egymástól való biztos távolban tartása dologban. Már meg is nyugodnék, s rákérdeznék, hogy akkor ugyan hányra menjek azzal az ebéddel – és mi is az, amit enni fogunk – amikor Stephen óvodás káromkodása elveszi a kedvemet minden mosolytól. Szemforgatással kezdek, majd gúnyos horkantással folytatom. - Annyira modoros vagy! Megmondtam már ezerszer, hogyha nem tudsz káromkodni, ne is próbálkozz. - közlöm, telve kioktatással. - Jelen esetben azt kellett volna mondanod, hogy: „Azt a mocskos.. - kezdek bele az okításba a bérhajadonoktól indulva, kocsismód továbbfűzve a szavakat. Egészen cifrán, változatosan használva trágár szókészletemet. - ..életbe. Cseszettül kiment a fejemből, hogy vegyek!” Amint ezt kimondom, fejbe is vág a csalódottság, mely sose késztet jó – és pláne ésszerű – dolgokra. Düh rántja görcsbe gyomromat, majd kúszik fel egészen a torkomba, hogy onnan aztán egy a taxisofőrnek intézett kiáltásban szülessen meg. - Azonnal álljon meg! A hang, mely feltör belőlem, fenyegető, fülsértően hangos. Teljes mértékben hallható mögötte, hogy nem vagyok olyan hangulatban, hogy vicceljek. Semmi mást nem akarok, csak azt, hogy ebben a francos percben valami végre úgy legyen, ahogyan én akarom. Arról tökéletesen megfeledkezem, hogy az ezt megelőző időben elég sok dolgot vittem véghez olyat, amiben igazamat érezhettem. Kikapom kezemet Stephenéből, elhúzódom tőle az ülésen. Tajtékozva nyitom ki az ajtót, hogyha a taxi megállt. (Sőt, akkor is nekilátok, ha a jármű még megy, úgyhogy a sofőr jó, ha nagyon komolyan veszi azt, hogy meg kéne állnia.) - Egyáltalán nem is akartad, hogy idejöjjek! Nem is örülsz nekem, csak úgy mondtad. Megint csak túl akarod élni a napokat, amíg itt rontom a levegőt, s reméled, hogy minél hamarabb távozom. Hát csalódnod kell, Mr. Fox! Én nem megyek sehová. Még akkor sem, hogyha direkt nem vettél tejszínt, nehogy otthonosan érezzem magam. Dühöngök, mint aki teljesen elvesztette kapcsolatát a logikus világgal. A szavak, amiket bátyám fejéhez vágok, teljes mértékben ösztönből szaladnak ki belőlem, nem gondolkozom el előre azon, hogy mennyire alkotnak követhető, s logikus egységet. - Innen gyalog megyek! Élvezd az utazást egyedül! Úgyis csak te vagy fontos magadnak, s a te igényeid, Feketén-a-kávét Úr! - fortyanok fel, s ha a taxi tényleg megállt, akkor könnyedén kivitelezem a kocsiból való kipattanást. Amint a kinti levegő megcsapja arcomat, s a csontomig harap, újabb káromkodás szalad ki ajkaimon. - De rohadt hideg van! - morgom az orrom alatt, mint valami igazi, kocsmából szalajtott, szépszájú úrilány. Darabokra hullok egy pillanat alatt. Leeresztem vállaimat, leszegem az előbb még dühös magasságokba, büszkén emelt fejemet. Nem akarok idekint megfagyni. Nem is akarok már igazán gyalog menni haza. Sőt, kávét sem kívánok. Minden, amire vágyom az az, hogy ne kelljen utálnom magam hebehurgya, követhetetlen viselkedésem miatt. Méltóságom képzeletbeli darabkáit összeszedve visszafordulok a taxihoz, s hogyha nem hagytak itt, akkor ujjaimat az ajtónyitóba akasztom. Kinyitom az ajtót, s lassú, kimért mozdulatokkal visszaroskadok az ülésre. - Hmpf.. - sóhajtok fel, ha sikerül kivitelezni a mozdulatsort, s van hová visszahelyezkedjek. - ..arra a következtetésre jutottam, hogy jó lesz a kávéba a tej is, amit a palacsintához nem használsz el. Míg beszélek, az üléshuzatot babrálom, nem merek Stephen felé pillantani. Csak pár szívdobbanásnyi idővel később kapom fel a fejem, s fordítom tekintetem bátyám arcára. Eddig tart ugyanis, hogy a dac újra elöntse gyermeki lényrészemet, s előcsaljon belőlem egy nevetséges nyelvöltést a bátyám irányába. - De nehogy azt hidd, hogy kevésbé utállak a tejszín hiánya miatt attól, hogy nem gyalogoltam ebben a kukk sötétben egyedül haza. Hogy bocsánatot kérjek? Nincs az a hatalom. Inkább odaszúrok megint, de közben minden haragos, bántó, késforgató viselkedésemtől függetlenül, mellékszálként kezemet megint Stephen felé nyújtom, keresve az ő kezét. Jelenleg ez lenne nálam a megbánás jele? Talán. Az biztos, hogy a cselekedet nem tudatos, de mégis benne van szívem minden szeretete. Érdes, gonosz, nehezen követhető szívemé, mely megállna dobogni, ha a bátyámnak egyszer elege lenne belőlem, s elzavarna, kizárna az életéből.
Zsebre tett kézzel nézek le a városra az egyik épület tetejéről, guggoló pozícióban. Nehéz elfogadni, hogy az emlékeimben élő kép nem egyezik az alattam elterülő valósággal. A táj teljesen megváltozott, a szél sem ugyanazokat az illatokat hordozza a hátán. Lassan egyenesedem ki és vetek még egy utolsó pillantást a látképre, mielőtt a tűzlépcsőt használnám talp alá valónak a lejutásomhoz. Pár, meglepően könnyednek érzett lépés és talán egy másodpercnyi idő múlva már a betonon állok, emelem a lábam, hogy utam kivezessen a keskeny utcaszakaszból. Az „itthoni” levegő merőben másabb, mint azok, amelyekhez az utóbbi időkben hozzászokott az orrom. Se halszag, se doh, se vér, se puskapor, se olcsó pacsuli, se csatornaszag, szerencsejáték, pia, szex nincs jelen émelyítő koncentrációval. Helyette valami mástól terhes, ami légszomjat okozott az első percben, mikor betettem a lábam a határon belülre... Üres kézzel. Se egy táska, bőrönd, valami kisebb poggyászféleség, amiben személyes tárgyat hozhattam volna magammal. Egyedül egy doboz cigaretta pihen meg a kabátzsebemben, mint bármikor beszerezhető fogyasztói cikk, meg egy benzines öngyújtó, amit egy szál kíséretében előhalászok a helyéről. Nem mozdulok a járdáról, míg fel nem parázslik a megvágott dohányvég és ki nem fújom az első füst adagomat. A következő másodpercben azonban hagyom, hadd essen ki az ujjaim közül és hulljon a szegély mellett lévő latyaktócsába. Mégsem kell. A bakancs talpa az úttesthez verődik már, egyenest a szobor felé tartok, hogy közelebbről is szemügyre vehessem és újabb részletét ismerjem meg a mai Fairbanksnek. Kevésbé őszinte érdeklődéstől vezérelve, mintsem szakmai ártalomból adódóan. Figyelmem hagyom elterelni a megérzett farkas jelenlétének irányába. Mondanám, hogy meglepetésként hat egyből egy véremből valóval találkozni, de egy több, mint nyolcszáz éves hím számára az maga lenne a nagy betűs vicc - önmagában már az is, hogy fele olyan idősnek kell mutatnia magát. Abba az irányba fordulok, ahonnan a másik érkezése várható és hezitálás nélkül indulok meg egyenesen felé. Látszólag mit sem akarva, csak merő véletlenségből arra kóborolva.
Ritkának mondhatóak azok az esetek, amikor nem kora reggel megyek be a kórházba dolgozni. Ma csak délutántól, illetve leginkább koraestétől voltam beosztva műszakba, mert az egyik nővér betegszabadságra ment és helyette nekem kellett beugranom. Szerencsére a legutóbb történt mészárlás óta már kezdett helyreállni nálunk a rend, de még mindig érezhető volt időnként a feszültség, valamint a beteg gyerekek szüleinek a gyanakvása és bizalmatlansága is. Nem is lepődtem meg ezen, de attól még jól nem esett. Ma úgy gondoltam, hogy szánok magamra egy kis időt, és kikapcsolódom. Persze nálam ez nem azt jelentette, hogy elmegyek valami szórakozóhelyre, hanem egyszerűen csak kimozdultam a levegőre. Sajnos elég sokat voltam a négy fal között, tekintve, hogy akadtak olyan esetek, amikor másfél napokat is bent töltöttem az ügyelet miatt. Nem volt nekem ezzel bajom, de néha akkor is igényeltem, hogy kint legyek egy kicsit a szabadban. Ha bennem ez a vágy nem is lett volna olyan erős, a bennem élő farkasnak mindenképpen hiányzott volna. Ritkán engedtem ki az ő hús-vér börtönéből, úgyhogy néha kedvezhettem neki, ha már ilyen jó viszonyban voltunk, békében élve egymással. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben a kávémat kortyolgattam, szabad kezemet pedig a kabátom zsebébe mélyesztettem. Csak nemrég tértem be a közeli Starbucksba, hogy a kedvenc feketémet kérjem, azzal az ízesítéssel, amit úgy szerettem. Csokoládé… azt hiszem, hogy én így bűnöztem. Nem egy nagy dolog, de tőlem nem is meglepő, hiszen elég visszafogott nőszemély vagyok és mások is annak tartottak. Haloványan el is mosolyodtam, ahogyan ezen merengtem, és egészen addig nem is tűnt el az arcomról, amíg meg nem éreztem valahonnan a közelből egy másik farkas jelenlétét. Egyből felhúztam a pajzsomat, majdnem teljesen. Csak annyi rést hagytam rajta, hogy az illető energiáit érzékelhessem valamennyire a későbbiekben is. Mivel pontosan abból az irányból sodorta felém a szél az illatát, amerre én is tartottam, így nem volt szükségem irányváltásra. Csupán egyetlen másodperc volt, amíg tanácstalanságomban megtorpantam, de utána már ismét a főtér volt a célom, ahol szerettem volna elüldögélni egy kicsit. Nem nagy program, de ahhoz tökéletes, hogy kiszellőztethessem egy kicsit a fejemet. Ez a vágyam hajtott az ismeretlen felé, noha tartottam attól, hogy esetleg egy nálam sokkal erősebb, sokkal agresszívabb farkasba fogok botlani. Nekem annyira ugyan nem voltak rossz tapasztalataim ezen a téren, de a legutóbbi vérengzés valahogy még annál is óvatosabbá tett az idegenekkel szemben, mint amilyen korábban voltam. Sohasem kellett félteni, nem voltam én olyan lány, akit ostobának lehetett volna titulálni, úgyhogy tudtam, hogy milyen veszélyes tovább mennem. Talán egyszer engedhetek én is a kíváncsiságnak, igaz? Csak attól féltem, hogy meg fogom bánni. Alig pár másodperc múlva már meg is láttam a férfit, vagy legalábbis úgy sejtettem, hogy ő lehet az. Még nem voltam elég közel, ám a szellő nekem kedvezett, úgyhogy hamarosan már biztosra is vehettem. Ajkaim egy pillanatra elnyíltak, mintha mondani akarnék valamit, ám végül csupán a poharamat emeltem a számhoz, és annak pereme felett találtak zöld íriszeim a hím sötétzöld tekintetéhez.
A döntése a kényelmes megoldást eredményezi, amikor egyikőnknek sem kell egy feltűnő jobbra vagy balra kanyart tennie, hogy elkerülje vagy épp kövesse a másikat. Idő és energiatakarékos, ami bizonyos mértékű elégedettséggel tölt el - erőltessünk magunkra egy kis optimizmust, örüljünk az apróságoknak, mint a többi matuzsálem. Tekintetem és figyelmem a megpillantásától kezdődően magáénak tudhatja, ami több mindent is jelenthet, jót, rosszat egyaránt, ha gondolatban mindegyik lehetőséget számba veszi. Segítségként szolgál a céljaim megfejtéséhez visszafogott félmosoly, ami a befejezetlenül hagyott gesztusra felel. Most nem harapok, terveim között egy későbbi időpont sem szerepel, hacsak rá nem kényszerítenek. Pontosan egymás mellett haladtunk volna el, ha nem lépek ki elé és állom el az útját. Nem csak megállítani akarom, kíváncsi vagyok a reakció idejére is egyúttal, ha már hasonszőrűvel hoztak össze a Szellemek. Szerény teszt, végtelenül az. Testtartásomban nincs semmi fenyegető, legfeljebb a most sem leplezett magabiztosságom válhat frusztrálóvá a cselekedetem következtében, amit máris finomra igyekszem csiszolni a szavak útján. Ne mondja senki, hogy nem vagyok úriember. - Üdvözlöm kisasszony! Tudna segítene nekem.. ? Egyelőre új vagyok a városban. - nem tényközlés gyanánt jegyzem meg az utóbbit, sokkal inkább tudatos szóhasználat ez, ami utal arra is, hogy nem kívánok ajtóstul rontani semmilyen házba illetve egy lényegesebb dologra: idővel be fogok lépni. Kinyitják-e a bejáratot vagy sem.. az alapokat tekintve nem rajtam áll. Egy fél lépést teszek oldalra, hogy tovább csökkentsem az esetleges feszültséget és közben nem veszem le róla a tekintetem, végig fenntartom a szemkontaktust. Se egy lopott pillantás, se egy oldalra kapott szempár. Az előttem álló nőn kívül nem foglalkozom mással, legfeljebb fülelek tart-e közvetlen felénk egy két lábon járó húskonzerv. Zavartalanul és nyíltan jobb szeretném feltenni a kérdéseimet, mintsem a forró kását kerülgetni, nehogy egy avatatlan elméjében megragadjanak a furcsán hangzó mondatok.
Amikor észrevettem a hímet, akkor még nem gondoltam volna, hogy éppen miattam meg fog állni esetleg, és megváltoztatja az előzetes terveit. Nyilvánvalóan nem azért volt itt, mert engem várt, hiszen még én sem tudtam, hogy erre fogok jönni. Amúgy sem voltam olyan egoista, hogy azt higgyem, hogy csak miattam akarna valaki olyan irányba menni, amibe egyébként nem tervezte. Így hát, amikor már ténylegesen is megláttam, nem volt bennem kérdés, hogy ő is észrevett engem. Sőt, mi több, olybá tűnt, hogy továbbra sem akart kikerülni, tehát sikerült levonnom azt a csodás következtetést, hogy felkeltettem az érdeklődését. Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy ezt miként könyveljem el, de nagyon reméltem, hogy nem itt kezd majd mészárlásba. Talán túlzottan is gyanakvó lettem a magányosokra az Annabelle-el történtek miatt, de az vesse rám az első követ, aki nem tenne ugyanígy. Talán nem vagyok annyira gyors, mint ő, de miután elém lépett, elég hamar reagáltam ahhoz, hogy még véletlenül se ütközhessek neki. Több, mint kétszázötven év alatt azért az ember hozzászokik ahhoz, hogy miként használja a vérvonala adta képességeit. A gond csak az volt, hogy nem szerettem nyilvános helyen a túlzottan gyors mozdulatokat, mert mindig tartottam attól, hogy egyszer valakinek szemet fog szúrni. Persze volt már rá példa, hogy kénytelen voltam hasonlóképpen reagálni még az előtt, hogy gondolkozhattam volna, de szerencsére most sem nagyon figyelt minket senki, amennyire meg tudtam állapítani. - Igen, erre már magamtól is rájöttem – jegyeztem meg óvatosan. Nem volt a hangomban nagyzolás, vagy bármi, amivel felidegesíthettem volna. Egyszerű kis tényközlés volt, semmi több. Elhátrálni sem kezdtem tőle, de az óvatosságom azért még mindig nem vágtam sutba, helyette tekintetem továbbra is az övével kapcsolódott össze. Nem vagyok ugyan domináns, de ha valaki érdeklődően viselkedik velem, akkor meg szoktam tisztelni annyival, hogy rá nézek, és nem fordítom el a fejemet máshová. – És mondja csak, mindig így szokott leszólítani másokat, hogy segítséget kérjen? – kérdeztem, miközben egyik szemöldökömet kíváncsian vontam fel, míg ajkaim halovány mosolyra görbültek. Nem kezdtem ki vele, nem szoktam rámenős lenni, ám ma jó kedvem volt, így a viselkedésem inkább volt könnyed, mint feszültséggel teli. Még ha belül továbbra is bizonytalanságot éreztem vele kapcsolatban. - Nem tűnik olyan elveszettnek – mondtam egy kicsit bátrabban, amikor távolabb lépett egy lépést. Nem volt sok, de ahhoz éppen elég, hogy kapjak egy kis levegőt és ne települjön rám a rossz érzés, hogy fölém kerekedik. Semmi ilyesmit nem tett, én mégsem akartam lemondani az elővigyázatosságról. Olyankor szoktak az emberek a legnagyobbat bukni. – Miért szorul hát segítségre? – kérdeztem végül kíváncsian. Én sem fordítottam el róla a tekintetem, moha zöld íriszeim továbbra is az övét keresték.
Ha esetleg lett volna a környéken járókelő, kinek éles szeme észrevette a gyors helyzetváltoztatást az agya egyszerű káprázatnak könyvelné el, aggodalmamra nem szolgál okul. Nyers érdeklődéssel figyelem a megállást, amit egy halk hümmentéssel könyvelek el a fejemben lévő feljegyzések közé. Nem csúsztatja hátra a lábát, nem is feszíti meg gerincét, hogy egyenes tartásával növelje a távolságot a nálánál idősebbel való rendhagyó találkozás következtében és nem is próbált megkerülni az előnyösebb pozíció érdekében; az árulkodó jelek a mentalitásáról. Kényelmesebben pihentetem kezeimet a kabát zsebeiben, miközben enyhén megdöntöm a fejem a kérdés elhangoztakor, majd a földről visszavezetem éber tekintetemet az arcvonásaira. Az apró szisszenés társul a mozdulat mellé és egy összébb húzódó szemöldökpár, ami olykor tűnhet gondterheltnek is, ha nem egészíti ki egy alig észlelhető mosoly, vállrándítás vagy könnyed hangnem. Vagy az utóbbi kettő egyvelege, mint most. Mindkét vállam megemelkedik. - Csak, amikor unatkozom. - gyűröm nyelvem alatt a mondatot és játszok rá egy szemernyit a vallomásra, mintha csak egy kósza hóbortról beszélnék. A valódi korom felétől eltekintve sem változnának a szerepek. Az emberek két lábon járkáló csecsemők, míg a vérfarkasok a gyerek és a tinédzser korosztályba tartoznak. Egy felnőtt, pedig bármit megtehet. Nem arról van szó, hogy alábecsülnék bárkit is.. nem kell tisztában lennem a pontos képességeikkel, tehetségükkel ahhoz, hogy tudjam; felettük állok, a számlát első sorban a tapasztalat javára írva fel. Az ijedtséget, a bizalmatlanságot, bizonytalanságot és a negatív érzelmeket minimálisra igyekszem csökkenteni a félreállásommal. Hadd vegyen levegőt, ne érezze magát fojtóhurokban és veszélyben. Valóban nem kívánok okot adni ilyesmire... - Az elveszettség és az informálatlanság nem egyenlő egymással. - teszek még egy lépést. Pontosan mellé, ezzel utat nyitva a számára és elővett kezemmel is jelzem, nyugodtan folytassa sétáját. Macskakörmök közé ékelve; miattam ne szakítsa meg. - Régen itt éltem a városban.. a kulcsszó a régen. - hangsúlyozom ki és nézek előre a főtéri szoborra. Reá is bökök folytatás közben. - Azokhoz az időkhöz képest a feje tetejére állt a világ és mivel szándékomban áll visszatérni, nos, valahol el kell kezdenem. Mondjuk egy idevalósi, hasonszőrű hölgyemény felkérésével, aki első, de második ránézésre is segítőkésznek tűnik. Nyugodtan kijavíthat, ha tévedtem volna. - nyomom meg a sokat sejtető kifejezést, miért is nem a tudakozóhoz fordultam segítségért és máris kiegészítem a mondandómat. - Az adósa lennék és meghálálnám. Szívességet szívességért. - komolyan gondolom és ígéretnek is veheti. Nyoma sincs játékos, színesítő élnek a hangomban. A szavamat mindig megtartom, talán ez az egyetlen megmaradt elvem... Amennyiben elindultunk valamerre hol a nőt, hol a város ismeretlen szegleteit fürkészem.. a a figyelmem nem lankad, az alapvető tiszteletet megadom. Vagy a helyünkön maradtunk? Egy lépés előre, fordulás a szőke kobak irányába vissza. Talán a nagyobb tér kedvezőbb választ eredményez.
Az óvatosságomat továbbra sem voltam hajlandó levetkőzni, mert akkor az nem én lettem volna. Nem akartam az utca közepén olyan helyzetbe, illetve konfliktusba bonyolódni, amivel felhívtuk volna magunkra mások figyelmét. Épp elég baj történt mostanság ebben a városban ahhoz, hogy plusz egy eset már több legyen a soknál. Így hát, igyekeztem semmi olyat nem tenni, amivel felidegesíthettem vagy magam ellen uszíthattam volna. Már csak azért is jártam ingoványos talajon, mert nem ismertem őt. Ha így lett volna, akkor bizonyára tudnám, hogy mire kell odafigyelnem és jóval fesztelenebb lehetnék, mint amilyennek most éreztem magam. A látszat azonban fontos, így könnyedséget erőltettem magamra, hátha megőrzöm a mostani légkört közöttünk. Ezt még egészen kellemesnek neveztem volna, a hevesen zakatoló szívverésem ellenére is. - Talán… - jegyeztem meg, miután közölte, hogy ő nem elveszett, csupán információhiányban szenved. Még egy kicsit oldalra is billentettem a fejemet, úgy kíséreltem meg küldeni felé egy mosolyt. Nekem nem okozott gondot elismerni, ha valaki másnak igaza volt, némely fajtársammal ellentétben. Mivel idő közben utat engedett nekem, így pár másodpercnyi mérlegelés és gyanakvó fixírozás után végül megindultam előre. Nem is lepődtem meg rajta, hogy mellém szegődött, valahol pontosan erre számítottam tőle. Most, hogy már nem éreztem úgy, hogy azonnal rám fog rontani, egy kicsit mégiscsak nyugodtabbnak éreztem magam mellette, de még mindig nem úgy, ahogyan egy kedves ismerős mellett szokás. Az oldottnak tűnő magatartásom annak volt köszönhető, hogy én alapjáraton is barátságos teremtés voltam, aki nem tagadta volna meg a segítséget másoktól. Ha tudta volna, hogy milyen jól beletrafált, amikor tőlem kérte azt… - Mennyire régen? – kérdeztem vissza kíváncsian, ha már annyira hangsúlyozta a múlt időt. – Hihetetlen, hogy milyen érdekközpontú lett a világ… - sóhajtottam fel, miközben elindultunk. – Talán naivnak néz majd, de pont a legutóbb fájlaltam valakinek, hogy mindig csupán szívességekért teszünk valamit – ingattam a fejemet. A férfiaknál a legtöbb esetben így működtek a dolgok, ám én nem voltam megáldva a haszonszerző tulajdonsággal, még ha emiatt a farkas társadalom teljesen őrültnek is nézett. Engem egyszerűen nem ilyen fából faragtam, de ilyenné tudtam válni, ha arra volt éppen szükségem. Mindezektől függetlenül még nem ejtettek a fejemre. - Most mondhatnám, hogy tévedett, de mi értelme lenne? – vontam meg a vállaimat, miközben felnéztem rá és küldtem felé egy könnyed mosolyt. – Sajnos azonban ki kell, hogy ábrándítsam egy kicsit. Nem élek itt olyan régóta… még egy éve sincs, úgyhogy az idevalósi kifejezés talán egy kicsit erős lenne. Gondolom arra kíváncsi, hogy mi a helyzet az itt élő falkával, jól gondolom? – vetődött fel bennem, és ha már így történt, akkor nem láttam értelmét annak, hogy ne kérdezzek rá nála. – Ha már szándékában áll visszatérni, azzal a gondolattal is eljátszott, hogy esetleg csatlakozik? – kockáztattam meg még egy kissé kotnyeleskedő kérdést, olyan „miért is ne?” alapon. Közben szépen lassan elértünk a főtérre is, én pedig nem messze a szobortól torpantam meg és fordultam vele szemben. Merész húzás lenne? Talán, de szerettem ránézni arra, akivel éppen beszélgettem, ráadásul nem is lehetett volna visszataszítónak nevezni a látványt.
Lépteimet a nőéhez igazítom, miközben pár másodperc erejéig elnyammogom a visszadobott témát. A kérdés jó, végül az első eszembe jutó ötletet nyögöm ki. - Két évszázada nagyjából, de pontosan már magam sem tudnám megmondani. Összefolynak az évek. - ..és valóban. Az éveket nem számoltam, a napokat nem tartottam számon, mikor jön el a hétvége, vált át hétköznapra, csak striguláztam a zsebkönyvbe, hogy a holddal számolni tudjak a kölykök miatt. A mai dátummal is mindössze azért vagyok tisztában, mert a buszállomásnál ki volt írva a menetrend kijelzőnél még az induláskor. Éppoly hihetetlennek tűnhetne a nőnek, ha tudná, mint nekem most a szavai. Felsandítok rá és kérdőn vonom fel az egyik szemöldökömet. Meglepődtem volna.. ? Komolyan? Komolyan. Nehezen állom meg, hogy legyűrjem a kikívánkozó nevetést, amit magyarázat nélkül könnyű magára vennie a szőkeségnek, ráadásul joggal. Szabályszerűen groteszk módon cseng a fülemben a mondata. Nem kígyózik hosszan, csak egy-két kedélyesebbnek betudható hahota - visszafogott kinevetés? - Bocsásson meg, ez.. tényleg.. nem maga ellen van. - villan fogam fehére mosoly közben, amit szintén nem bírok megállni. Kezemmel próbálom letörölni, de bevallom: nem megy olyan hamar, mint szeretném. Hosszú másodpercig bazsalygok még, mielőtt folytathatnám a beszédet. Nem tudom miféle fricska ez a Szellemektől vagy ostoba vicc. Mély levegőt veszek, összekaparom magam. - Csak sosem hallottam még senkit ilyet mondani, pedig nem vagyok egy mai bárány. - fújom ki gyorsan, egy szusszra a tüdőmben lévő matériát és tekintetem a zöld íriszekre vetem. - Mindig mindenki akar valamit, nem tudom hallott-e már az egyenértékűség elvéről. Régen az alkímiánál használták.. - teszem hozzá abszolút mellékesen, mit a hangom is tükröz. - Muszáj hát megkérdeznem, hátha tud valami újat mondani nekem és esetleg meggyőzni arról, hogy valóban létezik ilyen a világon, mint valódi önzetlenség: miért jó magának? Lényegében semmit se vár, kér cserébe. Miért érné meg? - valahol szórakoztatónak tartom ezt a helyzetet a komolysága ellenére, amit a meglepéssel ért el. Mikor mulattatott meg legutoljára bármi is.. ? Meglehet akad újabb váratlan a nő tarsolyában, e felett nem tudok elsiklani és nem is tudom semmibe venni a kinevetés ellenére, ami egyszerre volt az.. és mégse. Inkább az emberek által sorsnak nevezett út iróniája. Lenyugodni látszom, arcomra szép lassan visszatér az intermezzo előtti nyugalom és bólintással jelzem, hogy jól gondolja mi érdekelni első sorban. Eztán szóban is jelzem. - Tökéletesen.. és az egy évével is higgye el, előnyben van hozzám képest. - lévén az én tudásom a városi falkával kapcsolatosan vajmi csekély, egy egeret sem lehetne jól lakatni vele. Nemhogy én megelégedjek vele. A csatlakozás felemlegetésére csak egy kilogikázott kaffantást dobok. - Esetleg. - állok meg, visszagyűrve kezem a kabát zsebébe. - Sok mindentől függ. - pillantom meg válla mögött az egyik padot, ami felé megteszek egy lépést, majd egy újabbat. Szándékomban áll helyet foglalni és elhaladva mellette szeme sarkából visszalesek rá, ő is leül-e, hogy leseperjem a havat arról az ülőrészről vagy se.
Igazából valami egészen hasonló válaszra számítottam, miután feltettem a kérdésemet. Sejtettem, hogy nem lesz teljesen konkrét, de valamicskét mégis elárul majd. Elég jó emberismerő lettem az évek során, még ha időnként hajlamosak is az érzésem tévútra csalni néhány esetben. Jelenleg még nem igazán akartam messzemenő következtetéseket levonni, mert azt hiszem, hogy hiba és elővigyázatlan lett volna a részemről. - Igen, időnként nekem is… - bólogattam egyetértően, amiből következtethetett, hogy én sem vagyok éppenséggel egy fiatal kölyök. Azt mondjuk nem tudhattam, hogy hozzá képest mennyire ebbe a kategóriába esnék, de a nagy többséghez képest én éppen egy erőm teljében lévő nősténynek feleltem meg. A pajzsomat egyébként még mindig nem engedtem le annyira, hogy megbecsülhesse a koromat, maximum a vérvonalat és azt, hogy nem egy ostoba bugris vagyok. Bár azt hiszem, hogy az óvatos viselkedésem és a szemeimben ülő bölcsesség és tapasztalat pontosan erről árulkodott, ha jobban megnézett magának. A nevetése amennyire nem lepett meg, éppen annyira töltött el rosszallással. Vetettem is rá egy nem túl kedves pillantást, mintha csak egy rossz gyerekre néznék feddőn, leszidásra készülve. Ehhez legalább különleges érzékem lett az orvoslásban eltöltött évek során, hogy úgy mondjam. Fel is vontam hát finom ívű szemöldökömet, de egyelőre nem kívántam megszólalni, mert a végén még olyat mondanék, amivel felbőszítem itt a város kellős közepén. Nem ez lett volna az első példa, bár azok kölykök voltak, mi pedig már jóval tapasztaltabb farkassal osztoztunk a testünkön ahhoz, hogy meggondolatlanul egymásnak ugorjunk. - Hát persze! – úgy szegtem fel a fejemet, mint egy sértett királynő, pedig sohasem voltam beképzelt. Inkább a nőies eleganciát szerettem képviselni a magam visszafogott módján, úgyhogy ezúttal inkább a dac lehetett az, ami előhívta belőlem ezt a mozdulatot. Hogy sértett-e? Természetesen egy kicsit úgy éreztem, hogy lenéz és a lelkembe gázolt, de ennél borzalmasabb dolgokat is átéltem már ahhoz, hogy hosszú időre fennakadjak ezen. – Nem tudom eldönteni, hogy bóknak tekintsem vagy inkább sértésnek azt, hogy nem találkozott még hozzám hasonlóval – mondtam először komolyan, de a végére mégiscsak megjelent egy aprócska mosolykezdemény a szám szegletében. Hiába, melyik nő ne akarna emlékezetes maradni egy férfi életében? Még ha nem is igazán a klasszikus értelemben vesszük, mégiscsak hízelgő lehet. - Természetesen engem is mindig vezérelnek célok, csak nem feltétlenül mások kárára akarok elérni valamit, átgázolva a társaimon, ahogyan sokan mások – vontam meg a vállaimat, miközben hol a szemeibe, hol az előttünk futó járdára figyeltem, nehogy véletlenül elessek. Az már tényleg egészen kellemetlen helyzetbe hozott volna. – Nézze… - kezdtem bele a kérdését követően. – Nem mondom, hogy mindig jó ez nekem, de igazán nem is keresem soha azt, hogy miért érné meg valamit tennem. Egyszerűen csak megteszem, amit az ösztöneim súgnak. Ha valakinek a hivatása is gyakorlatilag az önzetlenségre épül, az talán elég magyarázat lehet – vontam meg a vállaimat, aztán a homlokom ráncba szaladt. – Habár, én már az előtt is ilyen jellemmel bírtam, hogy nőt beengedtek volna az orvosi körökbe – mosolyogtam rá elbűvölő ártatlansággal. – Én sem vagyok már mai bárány, hogy önt idézzem. Engem nem a pénzkeresés és a hírnév éltet, mint más kollégáimat, hanem a segíteni akarás. Nem tudom, hogy mennyiben válaszoltam meg a kérdését, de talán jobban átlátja így a helyzetet. Természetesen nem vagyok ostoba, ha akad szorult helyzet, általában a korábbi lekötelezettemtől bátran kérek segítséget, hogy így viszonozza a kedvességemet, de jelen helyzetben nem kérnék magától cserébe semmit azért, hogy beszélgetünk. Sosem tudhatjuk, lehet, hogy még eljön ennek is az ideje, csak ne feledje el maga se! – lehetséges, hogy mindez nehezen volt hihető számára, ám azt már annál inkább láthatta, hogy mennyire komolyan beszéltem. - Igen, ezt nem kétlem! – mondtam arra, hogy az egy évemmel is előnyben vagyok. Valamilyen szinten bizonyára. – Például? – ha ő kérdezgetett, hát én is rákérdezhettem arra, hogy mitől függene a csatlakozása. Közben követtem őt a pad irányába, és ha leseperte végül nekem is, akkor helyet foglaltam mellette, testemmel félig felé fordulva. Nem zárkóztam el tőle, talán ennek lehetett ékes bizonyítéka ez is, valamint a nyílt és érdeklődő tekintetem. – Köszönöm! – mondtam udvariasan, majd ittam még egy kortyot a hamarosan elfogyó kávémból. Már így is egészen langyossá hűlt. – Ne értsen félre, nem akarom magára tukmálni a dolgot. Ha lehetett volna, akkor én sem csatlakozom, ugyanis a közelmúltig én sem voltam tagja egyik falkának sem – vontam meg a vállaimat. Lehet, hogy lojális vagyok az új családomhoz, de annak nem láttam értelmét, hogy úgy tegyek, mintha annyira akartam volna ezt az egészet. – A helyzet azonban úgy hozta, hogy bölcsebbnek tűnt ez a megoldás. Most, hogy már csak egy falka van a városban, biztosan a kóborokat fogják előtérbe helyezni, mint potenciális veszélyforrást – vélekedtem, véleményem szerint teljesen logikusan. – Ahhoz nem vagyok sem elég erős, sem elég harcias, hogy megannyi tőlem idősebb férfival szálljak szembe pusztán azért, hogy itt élhessek – némi düh vegyülhetett a hangomba, de nekem fel sem tűnt. – Mi hozta ide vissza? – kérdeztem hirtelen, mély érdeklődéssel nézve sötét íriszeibe. – Nem ez a világ legjobb helye… - mosolyogtam újra barátságosan. Ez igaz is volt, valamiért azonban én is megkedveltem, így ezt nem kritikának szántam, inkább csak tényként közöltem.
Markom rejtekébe próbálom temetni a széles farkasvigyort, amit a világra bukott gondolkodásmód váltott ki belőlem. Részben ténylegesen megpróbálom visszafogni magam, de mivel fehér holló számba mennek az ehhez hasonló esetek nem különösebben zavar a sértett féllel ellentétben és egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy figyelmen kívül, független mennyire jól jönne a koponyájában rejlő tudás. Legyen.. megemberelem magam. Figyelemmel adózok szavainak, egyetlen alkalommal sem szakítom félbe, egészben szeretném hallani mondandóját nem szegmensekbe megkapni a kövéredő magyarázatot. Elnézést kéréssel sem zavarom meg, nem érzem a késztetést, hogy újból elszajkózzam. Kezeim visszacsúsznak a kabátzsebekbe, lenyugvásra bőséggel elő idővel szolgál a nő, míg saját nézetét ecseteli és fény derül foglalkozására is: orvos. Első ránézésre titkárnőnek tippeltem volna a külsejéből fakadóan, egyszerűen építkezve a sztereotípiákból. Hát tévedtem. - Önzetlenségéért cserébe hasonlóan kedves bánásmódot remél, ahogy szavaiból kiveszem, mindenféle biztosíték nélkül. Egyszerű üzlet az egész. Pénzzel fizetnek azért cserébe, amit akarnak és azonnal megkapják. Banki hitellel egy házért, közben folyamatosan törlesztenek, a szerződés kötelez. Ugyanez igaz fordítva is. Azonnal megkapja a fizetségért cserébe, de ha ingyen odaadnák.. mi marad nekik, Önnek a mai világban? Egy feltétel nélküli, talán jóvá tétel? Nem visz előre és a maga fajtáknak egy nagy adag csalódást is odatol leveses tálban. Nem bántásból. - teszem hozzá, mielőtt félreértés esne belőle. - Hosszú távon ez nem működő képes. Forgalom nélkül összeomlik az egész rendszer, a Mikulás, pedig nem létezik. - márcsak a cigi hiányzik a kezemből és egy slukknyi füstgomolyag kifújása a jelenethez. Kellett nekem eldobni azt az alig használt szálat! - Viszont nem kétlem Ön számára ne lenne értelme vagy annak igen, amit én mondok. S fordítva. - vonom meg a vállam végül és előveszem a papírdobozt, amiben márcsak négy darab cigeretta pihen, hogy pillanatokon belül parazsat szítsak végére. Egy szippantás, füst, enyhén összehúzott szemöldökkel nézek oldalra, vissza a szőkével keretezett arcra. Valószínűleg most sem fogom megérteni az enyémtől merőben eltérő életszemléletet. - Nem szeretem darázsfészekbe rakni a kezem vagy megtűrni egy tébolyult királyt. - kerülöm meg eztán, hogy a pad felé orientálódjunk és helyet foglalhassunk rajta. A kabátjára való tekintettel félreseprem a rajta megült havat, a dohány addig a számban lóg, ellenkező irányba fújom a fehér ködkígyókat. Gondolom orvosként nem rajong érte, engem, pedig láncra vert a szokás. Nem fog elvinni a tüdőrák. - A közösség is számot tevő, sarkalatos példával élve egy rocker sem lép be a pónirajongók társaságába.. tudja hogy van ez.- gesztikulálok oldalra tett kezemmel, majd vetem a lábaim egymáson és hátradőlök a támasztékra. A köszönetre csak biccentek, felér az ez-csak-természetes szöveggel. Hallgatva a saját csatlakozásának okába vázlatolt helyzetet nehezményes sóhaj közepette vakarom meg homlokomat, amikre a töprengés árkokat varázsol. Mi a büdös francért lettünk visszahívva, ha a legnagyobb rendellenességnek az egyesülést követő belső feszültség nevezhető?! - Érthető. - bólintok tömören a végére maradt indokra, majd messze száll az előre küldött füst. - Bár, ha nem csinál semmit nincs félni valója vagy ennyire agresszívak erre felé.. ? - puhatolózom ki milyen habitussal rendelkezik a vezér és annak csahosai, végtére is a fogai közül kiszivárgott méregtől eltekintve rendkívül jámbornak találom a teremtést. S ha csak emiatt csatlakozott: lehet rohadt az alma. - Az ok primitíven egyszerű: nem akadt jobb dolgom. Komolyan. - nézek rá és tükröződik szememben a nyomaték. - ..és valahol hiányzott a város. - bukik ki nem utolsó sorban a vallomás a számon, mire merengőn tekintek a szobor irányába. A kezdeti morgás ellenére nem bánom túlzottan a visszatérést. Oldalt fordulok és kezemet nyújtom egy kibukó probléma felvetődését követően. - Mellesleg a nevem Zachary Valen, mielőtt túlságosan elmarad a bemutatkozás és rossz fényt vetne.
- Hajlamos vagyok megbízni másokban – vontam meg a vállaimat. Tudom én, hogy ez nem éppen pozitív tulajdonságom, de sokszor szeretnék jót feltételezni másokról. Az viszont tény, hogy átlátom, ha ez mégsem valósul meg úgy, ahogyan én gondoltam. Ennyit legalább elmondhatok magamról, hogy azon túl, hogy szigorú főnök vagyok a kedves természetem ellenére is, viszonylag hamar észreveszem, ha tévesen ítéltem meg valakit. Mégsem vagyok hát annyira reménytelen eset, igaz? Legalábbis szerettem volna ezt hinni magamról. – Persze, nem vettem bántásnak… - legyintettem egyet nemes egyszerűséggel, mert ezúttal már nem nevetett, és igazából semmiféle sértés nem lapult meg a szavaiban. Egyszerűen a tényeket mondta, ettől függetlenül azonban én még ilyen voltam, amilyen. – De nem tudok kivetkőzni magamból. Ha valaki segítségre szorul bármilyen téren, annak szívesen segítek – vallottam be őszintén, mert valamiért úgy éreztem, hogy nem kell köntörfalaznom előtte. Valahogy a farkasomat vonzotta az övé. Ugyan nem rajongtam azért, ha dohányoztak a társaságomban, de ettől függetlenül nem szóltam rá emiatt. Legalább most szabad levegőn voltunk, és nem bezárva a négy fal közé, ahová könnyedén beszorulhatna a füst. Azért egy kicsit fintorogtam, amikor megéreztem az első slukk után keletkezett füstöt, de gyorsan túl is tettem magam rajta, hogy leülhessek utána a padra. Közvetlenül mellé, félig felé fordulva, hogy jól láthassam őt beszélgetés közben is. - Én sem rajongok a tébolyult királyokért – egyetértően bólintottam a szavaim mellé. Azt mindenképpen pozitív élményként könyveltem el magamban, hogy nem felém fújta a füstöt a továbbiakban. Máris szimpatikusabb lett egy kicsit, noha nagyobb bajom eddig sem akadt vele. – Mondjuk úgy, hogy elég vegyes a társaság – fogalmaztam szépen, diplomatikusan. – Annyira nem ismerek még minden tagot, hiszen elég sokan vannak hozzá, én pedig rövid ideje vagyok a falka tagja – ezt már ugyan elmondtam, de mindig is szerettem kerek mondatokban beszélni, levezetve a gondolatmenetemet. - Eddig sem csináltam semmit egyébként, de úgy ítéltem meg, hogy nem rajonganak a falkában élők azokért, akik kóborként lakják a várost és a környéket. Előbb-utóbb szeretik őket elűzni, vagy csatlakozásra kényszeríteni, hogy úgy mondjam – nem tettem én semmi olyat, amivel a falkának ártottam volna, de szerintem az már így is elég egyértelművé vált a férfi számára, hogy egyelőre még annyira nem éreztem őket a sajátjaimnak. Nagy titkokat nem árultam el neki, egy kis megfigyelés után ő is rájöhetett volna minderre, de a velem való találkozással megspórolta ezt az apróságot magának. Más talán nem lett volna hajlandó válaszolgatni a kérdésekre, de mint mondtam, valahogy különös érzés volt a közelében lenni. Még mindig tartottam tőle egy kicsit, de már nem annyira, mint az elején. - Tudja, időnként nekem is hiányzik a saját szülőföldem, ennek ellenére már rég nem jártam arra… - fűztem hozzá ahhoz, hogy hiányzott neki a város. – Egyébként nem rossz hely ez, csak még sosem éltem ilyen északon ez előtt – fogalmam sincs, hogy miért osztottam ezt meg vele. Semmi olyan nem volt az általam elmondottakban, amit felhasználhatott volna ellenem, de máskor nem igazán szerettem magamról beszélni idegenek előtt. Az meg főleg nem volt szokásom, hogy valamiféle bizalmat érezzek irányukban. Jobban mondva nem is én, hanem inkább a farkasom. - Ebben az esetben rám is rossz fényt vet, mert én is majdnem elfelejtettem! – mosolyom elbűvölő volt, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezét. Legalább a kézfogásom határozott volt, nem olyan szende, mint amilyennek én tűntem. Végül is, csak főnök vagyok, vagy mi a csoda. – Örvendek, Mr. Valen. Az én nevem pedig Faye Chèvrier! – mutatkoztam be én is most már. – Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik? – érdeklődtem kíváncsian, azt ugyanis már megtudhatta, hogy én orvos vagyok.
A kesernyés utálatot, amit a füstpamacs váltott ki észrevettem: szolidaritásból fújom oldalra fagyos leheletemmel együtt, ez még nem esik nehezemre az elnyomásával ellentétben. A nőtől távolabb eső karommal hanyag módon támaszkodom rá a pad támlájára, jobb lábam térden átvetésével, pedig valódi kényelembe helyezem magam minimális fordulást nélkülözve. Az ő érdekében, a kátrányos halmaz miatt és figyelek. Éberen, minden szavára a szemem sarkából, olykor jobban felébillentve az üstökömet. - A vegyes, mint változatos vagy sokkal inkább a hozzájuk való viszonyulást fejtette ki az imént? - egy év nem nevezhető soknak.. Az én szemszögemből nyúlfaroknyi időről van szó, de emberi környezet, emberi léptek - átfogó képet összeszedhetett a nőstény, ami első ízként határozottan nem rossz. A semminél egy homokszemmel több és a homokszemekből később vár építhető, stílusos árokkal, amikben krokodilok várják a torkukon akadó falatot. Mélyet szippantok a dohányból és lassan fújom ki egy bólintás kíséretében. Minek firtatni egy logikus lépést, amivel alapvetően egyetértek? Teljesen függetlenül attól, hogy magamra véletlen se érteném az általános szabályt.. Vannak természetes kivételek. A számomra mellékes résznél elnyomom az égő szál maradékát a vékony réteg hóban, ami a padot foglalja közvetlen mellettem. Rágyújtok, majd hamar ráunok. Pocsék szokás, fel kellene hagyni vele, de az erre félretett elszántság füstje mindig nagyobb, mint a lángja.. Helyben hagyom a csikket, a kuka messze van, zsebre meg nem teszem: jöjjön bátran a GreenPeace, én könnyedén kapcsolódom vissza verbálisan a beszélgetésbe, félsztől mentesen. - Szóval délebbről jött.. Netán Európából? - másképp beszélnek, gondolnak és még moccannak is, mint az amerikaiak. Az évszázadok alatt nem volt nehéz felismerni ezeket az apróságokat, bár igazán csak a huszadikban törődtem ilyesfélével a háború okán. A gondolatot továbbszőve kapargálom össze a látható bizonyítékokat, szolid felméréssel, épp csak a szembogaram vándorol egyik pontról a másikra, felhasználva a kezdeményezett bemutatkozás lehetőségét hozzá. Határozott kézfogással találkozom össze, ami nem marad válaszolatlan szorításban. Egyszerű, férfias, pont. Nem sokáig rabolom el a kacsóját, nevének elhangzásakor visszaadom annak szabadságát. - Részemről a szerencse! - helyezkedem vissza eredeti pozíciómba egy kicsi fordulással variálva rajta, hogy a szemkontaktust jobban megtarthassam. Kevesebb szemizommunkával.. - Elsősorban befektetőnek nevezném magam, de hivatalosan műkereskedő vagyok. - az üzlet haszonélvezője röviden. A leglustább, legjövedelmezőbb „munka” összegyűjteni pár értékesnek nevezhető tárgyat, hogy az évek múltával horribilis összegekért vásárolják meg azokat az antik művészet kedvelői vagy a felesleges milliókkal rendelkező burzsoázia tagjai. - Szóval, ha esetleg szüksége van egy ókori görög vázára.. - hagyom nyitva a mondatot a szerény önreklámmal és tartom a szóváltás eddigi iramát folyni, mert bármennyire is szeretném sürgetni a dolgok rendjét: nem lenne ideális metódus, tekintve, nem pár nap erejéig szándékozom maradni. Arcomra kanyarodnak a mosolyok, törődőn, érdeklődéssel zendül a hangom és ehhez igazodva gesztikulálok, mikor odaillőnek találom. Nem érkezik több célzott kérdés tőlem, a Szellemek majd beleköpnek a levesbe, ha nagyon vissza akarnának terelgetni a falka felé..
Hálás voltam, amiért végül nem felém fújta a füstöt. Nem tehetek róla, de egyszerűen képtelen vagyok úgy tenni udvariasságból, mintha nem zavarna. A helyzet ugyanis az, hogy ez a gyengém, ráadásul mind a kettőnknek érzékenyebb az orra az átlagos emberekénél, úgyhogy ez talán még pluszban hozzá jött ahhoz, hogy miért nem rajongtam a nikotinért, és a tüdőből kiáramoltatott füstjéért. Az egyébként feltűnt, hogy a férfi cseppet sem érezte magát feszélyezve. Sőt, egészen otthonosan mozgott itt, pedig elárulta, hogy már nagyon régen nem járt itt. Ez a könnyedség valószínűleg a személyiségéből fakadt, vagy legalábbis én erre tippeltem volna, más ötletem nem nagyon akadt. Talán nem lett volna rossz ezt az aprócska megfigyelésemet megjegyezni, hogy aztán majd valakinek leadhassam a drótot vele kapcsolatban. - Mondjuk úgy, hogy is-is. Nem mindenkivel sikerült még annyira megismerkednem, ráadásul mind különböző típusú emberek - tettem hozzá magyarázatképpen, vállaimat ezúttal én vontam meg. Kecses mozdulat volt, sokkal inkább elegáns, mint nemtörődöm. Az ilyesmi tőlem távol állt, hiába viseltem most viszonylag egyszerű, laza ruhát, a nőiességemet egyszerűen képtelen voltam levetkőzni. Nem csak most, hanem általában minden helyzetben ez volt rám a jellemző. Ez talán nem is olyan nagy baj, annál ártatlanabbnak látszom legalább. A legtöbb esetben persze, mert a farkasom nem mindig hagyja ám, hogy packázzanak vele, bármilyen harmóniában élünk is egymás mellett. - Igen, onnan – mosolyogtam halványan. – Francia vagyok – tettem még hozzá, bár erre valószínűleg majd akkor is rá fog jönni, ha elárulom a nevemet, ugyanis feltett szándékom volt neki bemutatkozni a nagyon közeli jövőben. Ez hamarabb meg is történt, mint azt gondoltam volna, de nem bántam. Legalább az archoz most már nevet is tudtam társítani, ami nem is olyan rossz dolog ám. Főleg, ha majd beszélek Castorral, mert úgyis így fogok tenni, ez kétségtelen volt. Már csak az hiányzott volna, hogy esetleg most valaki lát egy idegen farkassal, én meg utána nem jelentem le. Ennyit nem ért nekem egy ismeretlen nyugalma. - Ó, az biztosan érdekes foglalkozás! – állapítottam meg elbűvölten, bár engem soha nem kötött le ez a téma igazán. Mindig is az orvoslás volt az én nagy szerelmem, és talán most már az is fog maradni örökre. – Köszönöm, igazán kedves, de azt hiszem, hogy a lakásomba nem nagyon illene be – nevettem el magam vidáman, de a hangomat nem vitte túl messze a szél, ő azonban még hallhatta belőle kicsendülni az őszinte jókedvet. Az ilyesmit nem volt nehéz felfedezni. Ezt követően, mivel ő kerülte a falka témáját, én is hasonlóképpen tettem. Próbáltam óvatosan tapogatózva megtudni még róla néhány információt, de valószínűleg ő tapasztaltabb volt ebben, mint én. Méghozzá jóval tapasztaltabb, hiába mondják azt a nőkre, hogy furfangosak.
~Miért éppen Alaszka?~ *Fairbanks főterén, a szökőkúttal szemben üldögélt, állát a tenyereibe támasztva nézte a csobogó vizet és tette fel magának talán századszorra ugyanazt a kérdést. Pár héttel ezelőttig fogalma sem volt arról, hogy a nagymamája itt élt és halt meg két évvel ezelőtt. Arról sem, hogy anyjára hagyta a házát, azt ahol kislány korában élt, ahol végignyűglődte a kamasz éveit. Most meg a zsebében a címmel és a ház kulcsaival itt csücsül....Alaszkában. Hogy magától nem jött volna ide az is biztos, eszébe nem jutott volna épp Alaszkába kirándulni.* ~A fenébe is mit keresek én itt?~ *Kihúzta magát és belenyúlt a mellette álló fekete gurulós bőrönd külső zsebébe. Az ügyvédtől kapott papírokat vette ki és hajtogatta szét. A ház tulajdonjogát tartalmazta és a címet, amit még meg kell keresnie. Még térképet is be kell szereznie, és valahogy el is kell jutnia oda. Botor mód nem foglalt magának szállást, először jó ötletnek tűnt, hogy már az első éjszakát a házban tölti, mostanra kicsit megcsappant a lelkesedése. Lehet, hogy az egész egy romhalmaz, tele van egerekkel és pókokkal, az ablakok kitörtek és befúj a szél. A gondolatra megborzongott, majd kútmély sóhajtás hagyta el ajkait. A térdén kihajtogatott papírokat nézte de nem lett tőlük okosabb. Mielőtt nekiindul a világnak szüksége lesz egy fagylaltra. Nem volt rekkenő hőség ami másoknál indokolta volna a hűvös édesség iránti vágyat, de Becca bármikor, bármilyen körülmények között képes volt megkívánni a fagylaltot. A rohamosan süllyedő kedve pedig épp elég ok volt. Összehajtogatta a papírokat, felállt és belegyömöszölte a farmer nadrágja zsebébe, majd összehúzta magán a sötétkék pulóvert. Ujjai rákulcsolódtak a bőrönd fogantyújára és egy könnyű rántással felhúzta, másik kezével füle mögé száműzte rövid tincseit.* ~Na, akkor indulj el valamerre Becca, ne ácsorogj itt mint egy szobor.~ *Hiába biztatta magát, az egyik irány ugyanolyan volt mint a másik, pláne a tér közepén. Tekintetével körbepásztázta a teret, a szökőkút környékét de úgy tűnt délelőtt senkinek nincs kedve vagy ideje kicsit ejtőzni. Végül csak elindult, mindegy volt merre. Elhaladt a virágágyások mellett, a bőrönd kerekei ritmust gurultak lépteivel, a térkövek hézagai voltak a húrok.*
Ez egy meglehetősen átlagos nap volt, bár, hazudnék, ha ezt ilyen formában jelenteném ki, hiszen nagyon kevesen voltak délelőtt, én meg ilyenkor szívom a fogam, hogy csinálhattam volna egész mást is. Mondjuk bemegyek az egyetemre gyakorolni, tanulgatni. Ehelyett eszem a kefét benn. Nem bírtam tovább, különösen azért nem, mert újabban minden tetves napon arra vágytam, hogy egyszer csak sétáljon be az ajtón Connor, vigyorogjon rám, és közölje, nincs harag, lehetünk megint pajtik. Vagy valami ilyesmit. Ez így nem állapot. Vannak dolgok, amikről igenis le kell mondani. Az én életemben ilyen Maya, s talán Connornak is fel kellene kerülnie a listára. - Kimegyek ebédelni! Jelentettem be a kolléganőmnek, és csak beléptem a hátsó helyiségbe a táskámért, aztán már indultam is kifelé. Istenem, annyira durva belegondolni, hogy még az emléktörlésem is itt történt korábban. Egyszerűen annyi minden zajlott le a munkahelyemen, hogy nem igazán tudok elvonatkoztatni, régebben jobb volt, bejöttem, elfeledtem a világ össze baját, mert imádom a munkámat, de most… képtelen vagyok koncentrálni, túl sok minden jár a fejemben. Kényelmes vászoncipő volt rajtam, így viszonylag hamar kijutottam a főtérre, van egy cuki kis vendéglő az egyik oldalában, és isteni a fagyijuk is, bár, így jobban belegondolva, lehet csak fagyit eszem. Kiadós ebéd lenne, az egyszer biztos. Sietve lépkedtem, és első körben el is száguldok egy bőröndös nő mellett, tök kihalt a főtér, fura, nem jellemző ez, de lehet hogy még nem mindenkinek kordult meg a gyomra jelezve éhségét. Várjunk csak! Ez az arc nekem ismerős. Sarkon pördültem, és visszasiettem a nő mellé, majd odaérve finom mosolyt csal ajkaimra a felismerés. - Nahát! Becca! Őszinte csodálkozás tükröződött az arcomról, furcsa, mikor az ember régi ismerősökkel találkozik az isten háta mögött. Nem mondom, hogy olyan nagyon jól ismerjük egymást, de sokat jártam a könyvtárban, beszélgettünk párszor, és mindig is kellemes teremtésnek tartottam. - Hát te meg hogy keveredtél erre? Pillantok le a bőröndre, ami azt jelzi, hogy talán nem olyan rég történt ez, és akkor esetleg még nem igazán tudja, mi merre, én pedig szíves örömest segítek, már ha emlékszik rám, és nem leszek a terhére. - Most érkeztél? Emelem rá vissza a tekintetem, továbbra is barátságos mosolyomat villogtatva.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Miután végre rászánta magát, hogy elinduljon valamerre, eldöntötte magában, hogy először is egy cukrászdát keres. Muszáj volt kicsit magasabbra tornázni a boldogsághormon szintjét és arra a fagylalt a legjobb. Úgy gondolta körbemegy a tér szélén, előbb utóbb csak az útjába kerül egy cukrászda, vagy egy bolt ahol jégkrémet is árulnak és összekötheti a kellemeset a hasznossal. Biztosan meg tudják mondani merre is kell mennie, mivel ér oda a leggyorsabban a nagyi házához és.....nem ártana valamit vacsorára is venni. Most, hogy jobban belegondolt, kissé szétszórtan szervezte meg az útját, de mindig így történt. Addig gondolkodott és bonyolított, hogy mire eljött a megvalósítás ideje, a felét sem csinálta meg annak amit eltervezett. Séta közben azon merengett milyen is lehet Miriam nagyi háza, s csak nézett ki a fejéből de nem sok minden jutott el a tudatáig abból ami körülötte történt. A jónép lassan kezdett kiszállingózni az épületekből, úgy tűnt mostanra éheztek meg vagy akadt elintéznivaló dolguk, de addigra Becca már jócskán elbambult. Ha könyvekről volt szó, penge volt, összeszedett, precíz és mintha egy másik világba csöppent volna, figyelme kinyílt és mindent befogadott. Minden más csupán az életben maradás szintjén mozgott, néha enni is elfelejtett. Most sem vette észre a mellette elsiető nőt, felőle akár a pápa lehetett volna a rakatnyi testőrével, egészen máshol járt gondolatban. Csak akkor eszmélt mikor amaz eléállt, rámosolygott és megszólította. Becca megtorpant és zavartan tekintett rá, az első pillanatokban fogalma sem volt kivel áll szemben, agy lázasan kutatott az emlékei között miközben az udvariasság kedvéért elmosolyodott ő is. szemöldökeinek íve kissé összébbugrott, homlokán töprengőráncok jelentek meg.* -Öööö....hello! Vonattal jöttem. Most, igen. Talán egy órája? *Muszáj volt mondania valamit és az első eszébejutó dolgot nyögte ki. Végül is mindkét kérdésre maximálisan válaszolt, de nagyon jó lett volna tudni, hogy kinek. Ujjai megszorultak a bőrönd fogantyúján, nézte az ismerős arcot, de el kellett telnie néhány lélegzetvételnyi időnek ahhoz, hogy a gyanúból bizonyosság legyen. Lépésről lépésre jutott el az "ismerem, de nem tudom hova tenni az arcát" első szintjéről a "biztosan New Yorkban találkoztunk"-on át a végső magasságig mikor már bizonyosan tudta, hogy könyvtár és Naomi. Akkor aztán szélesedett a mosolya, kisimult a homloka és lelkesedésnek sem volt híján.* -NAOMI! Te jóóóééég! Pont itt és pont most. Téged az Isten küldött! *Majdnem Naomi nyakába ugrott örömében, bár annyira azért nem ismerték egymást és nem voltak barátnők a szó igazi, mély értelmében, de Becca úgy érezte abban a pillanatban, hogy a sors végre egyszer kegyes volt hozzá.*
Úgy tűnik, nem emlékszik rám, hát, kicsit sajnálom a dolgot, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogok segíteni neki, ha esetleg szüksége lenne rá. Egy idegen helyen újnak lenni nem épp kellemes élmény, bár, én nem voltam teljesen idegen, mikor idejöttem, mert a nyarakat a nagyszüleimnél töltöttem, de attól még véglegesen ideköltözni más élmény volt. Már majdnem egy éve… atya ég, belegondolni is fárasztó, hogy milyen sűrű időszak volt ez, nem is óhajtok belemenni, épp eleget agyalok rajta üres perceimben. - Ééés, keresel valamit? Talán tudok segíteni. Mit talán, biztos, elég jó már a helyismeretem, de annál szerényebb vagyok, hogy így fejezzem ki magam, szóval marad ez a verzió. Persze, az is benne van a pakliban, hogy elküld azzal a címszóval, hogy nincs szüksége segítségre. Azt is meg fogom érteni, vannak olyan emberek, akiknek nincs ínyükre segítséget elfogadni, bár, emlékeim szerint Becca nem ilyen, viszont, ha idegennek gondol, akkor bizalmatlanabb is lesz, s vélhetőleg hiába akarok jót. Épp megvakartam a tarkóm zavaromban, mert őszintén, nem vagyok annyira hozzászokva, hogy elfelejtsenek, már csak azért sem, mert a vörös loboncommal, és többnyire hebrencs viselkedésemmel kitűnök a tömegből. Nem baj, ennek is eljött az ideje, s úgy tűnik, szerencsére megy is, mert látom a felismerés jeleit az arcán, aminek őszintén örülök. Nem szerettem volna ecsetelgetni, honnan ismerjük egymást, még cikibb lett volna, ha onnan sem ugrok be neki. - Hú, hát, nem mondom, örülnék, ha lepacsizhatnék az öreg kaporszakállúval, de nem, csak az ebédidő szelleme csalt erre. Mosolyodtam el, tény és való, hogy nem jártam volna most erre, ha nem vagyok iszonyatosan éhes, és nem közeled az említett időszaka a napnak. Mindenesetre, így már azért egészen más a leányzó fekvése, határozottan örülök, hogy sikerült visszaemlékeznie személyemre, így megkímélte párosunkat néhány kellemetlen körtől. - Szóval? Merre az arra? Mennyi időre jöttél egyébként? Én meg a kérdéseim, amikből mindig durván sok szokott lenni. Látom ám, hogy nem olyan nagy a bőrönd, és ha egy órája jött, nem lehet több belőle, szóval vélhetőleg nem költözik a városba. Azt nem kérdezem meg inkább, hogy miért van itt, mert lehet belenyúlnék a darázsfészekbe, azt meg inkább kihagynám.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Általában ez történt vele. Ha régen látott ismerős arc került elé, de nem a megszokott környezetben, hosszasan kellett gondolkodnia mire világosság gyúlt a fejében. Bezzeg ha egy Shakespeare idézetről lett volna szó, egyből megmondta volna melyik művéből ered. Naomi arcának megtalálása emlékeiben végül sikerrel zárult, csak végig kellett pörgetnie a folyton változó vonásait és gesztusait, és mikor a vörös lobonchoz társuló tarkóvakargatás is társult mindehhez, az összkép beleordított elméjébe. Egy pici, halvány maradványa azonban csatlakozott a felismerés hangjához, ezért sikeredett feltűnőbbre az üdvözlés, mint ahogy az kívánatos lett volna. bár nem sokan tébláboltak körülöttük, az a pár ember aki elkeveredett a főtér irányába, most felkapta a fejét és kettősükre nézett. Rebecca magán érezte tekintetüket és kissé zavarba jött. El is siklott a közben feltett kérdés mellett, bár tény és való, kiabált róla a tanácstalanság. Naomi személye azonban felüdülés volt számára, láthatóan őszintén örült neki, és nem csak azért mert segítségre számíthatott tőle. Mégis mi az esélye annak, hogy egy New York-i ismeretség után épp Alaszkában futnak össze? * -Egy a száztizennyolc millióhoz, hogy New York után épp itt találkozzunk és te belecsaptál a közepébe. Szerintem már lepacsiztál vele. *Ilyet is csak Naomi képes mondani, mindig is mulattatta a nő mindent felborító személyisége, egyszerűen imádnivaló volt, bár pont az ő ellentétje. De igen, az ellentétek vonzzák egymást, furcsa, hogy mégsem lettek puszi barátok. Becca beletúrt a hajába ami kócos maradt ujjai molesztálása után de nem törődött vele. Naomi kérdése előtérbe helyezte gondjait és ittlétének okát, melyek egymással kézen fogva jártak. * -Még fogalmam sincs. Csak egy címem van és egy kulcsom. Ééééés nem tudom meddig maradok, attól függ mi vár rám a kulcs végén. *Ő persze tudta miről beszél, de hajlamos volt arra, hogy elfelejtse mások tudatlanságát az általa ismert dolgokkal szemben. Kicsit gyorsabban járt az agya mint a szája. Ő már gondolatban el is mondta a nagyi házának megöröklését az összes hozzátartozó információval együtt, de mindez nem jutott el Naomihoz. * -Egy kicsit elveszettnek éreztem magam, tényleg nem tudom miért jöttem ide és miért pont ide. Alaszka…..sosem gondoltam, hogy közöm lesz hozzá, most meg itt vagyok. Jól jönne egy fagylalt. Van itt valahol cukrászda? *Kissé csapongó volt, de mentségére legyen mondva tényleg örült Naominak, viszont annyi mindent kellett volna elmondania, ahány kérdése a másiknak volt. meg kellett volna keresse az elejét, fagylalt nélkül azonban esélytelen volt. Meg kellett nyugodnia.*
- Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy kicsi a világ. Elég sablonos, ha engem kérdezel, de most megállja a helyét. Arról inkább nem nyitnék vitát, hogy mennyire nem pacsiztam én le Istennel, mert ha így volna, nem estek volna meg velem olyan szörnyű dolgok, és a közelmúltam is sokkal nyugisabbra sikeredett volna. Kár ezen agyalnom, mostanra kicsit helyre tettem már a dolgokat, szóval nem bánom, hogy így esett, de azért lehetett volna emészthetőbb. Kedveltem Beccát, de az a helyzet, hogy olyan időszakban találkoztam vele először, amikor nem voltam éppen a legjobb állapotban lelkileg, és nem akartam senkit sem túlságosan közel engedi magamhoz. Helyette sok olyan dolgot tettem, amire nem vagyok büszke, megpróbáltam én mindenhogy elérni, hogy elfelejtsem Mayát, de ez a mai napig nem sikerült, bár ez nem túl meglepő. - Ohh, értem. Ha megmondod a címet, lehetséges, hogy tudok segíteni. Lassan egy éve költöztem ide, nagyjából már ismerem a várost. Mosolyodtam el, szerettem segíteni a bajbajutottakon, pláne, ha azok a kedves ismerős kategóriába estek. Nekem is jól jött, hogy a nagyszüleim itt élnek, sokat segítettek, Nagyi még a mai napig is teszi, egyszerűen nem bír leszokni róla, hogy minden nap hozzon át főtt ételt. Azt mondja mindig, hogy nehogy elfogyjak, mert olyan kis sovány vagyok, de szerintem csak többet szeretne látni, mert ki tudja, meddig teheti még meg. Nem mondja, de tudom, hogy foglalkoztatja a halál gondolata, pedig szerintem annyira még nem öregek a Papával. - Ha engem kérdezel, egész kellemes hely ez a kis városka, és ha nagyon nem találnád a helyed, hívj csak fel. Ööö… mit beszélek, addig oké, hogy a könyvtárban megvolt a számom, de most biztos nincs. Megmondod a tiéd? Megcsörgetlek, és probléma letudva. Bevallom, hiányzott már ez a csacsogós, látszólag gondtalan énem, jól esik ebbe a bőrbe bújni újra, és szerencsére Becca mellett nem is kell a problémáimra gondolnom, mert egész más dolgok jutnak róla eszembe. Például a könyvek. - Hogyne lenne, nincs messze, bár én ott szoktam fagyizni, ahol ebédelek, az is isteni, de akkor menjünk a cukrászdába. Már ha nem zavarlak. Muszáj volt ilyen téren bizonyosságot szeretnem, mert ha valaki, hát én nem szeretem másokra erőltetni a társaságomat. Közben persze már indultam is, hogy megmutassam neki a vágyott helyet. Imádtam az édességeket, a fagyit pláne, ha valaki kirabolja valaha a csokiboltot, az tutira én leszek. - Szerencséd van, hogy most jöttél, már egész viselhető az idő, télen és kora tavasszal én végig fagyoskodtam. Hamar kilyukadunk a kis cukrászdánál, melynek utcája a főtérből nyílik, alig tíz métert kell haladni, s már ott is van a bejárat, annyira még nem találták jónak az időt, hogy kirakják a kinti asztalokat, s székeket, így hát benn lehetett csak leülni.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Becca kedvelte Naomit, annak ellenére, hogy mindig is érezte azt a finom, leheletnyi távolságtartást felőle, ami miatt New Yorkban nem kerültek közelebb egymáshoz. Inkább úgy gondolt rá és érzett felé, mint a legkedvesebb könyvtárlátogatóra, a legjobb szomszédra, akivel néhanapján elteázgatnak, de semmi komoly téma nem merül fel a beszélgetésükben. Nem tudott arról ami az ismeretségük közepette elnyelte Naomi érzékeny világát, ami miatt nem tudodd vagy nem akart előtte megnyílni, de tiszteletben tartotta a három lépés távolságot. Akkor is örült volna a találkozásnak, ha történetesen nincs így elveszve az ismeretlen városban. Igazság szerint egy kicsit mindig is irigyelte a nőt – persze jó értelemben – a könnyedségéért és a lazaságáért.* -Igen, így megfogalmazhatjuk. Végül is mindegy, én örülök neki. *Ugyan nem mondott el sok mindent abból ami miatt most itt volt, egyrészt nem, érezte a hiányosságot, másrészt tudta, hogy Naomira számíthat. A nő ezernyi színű lényében ott volt a feltétel nélküli segíteni akarás és nem számított, hogy majdnem ugyanannyi titok lappang benne vagy Beccában és ez volt a legjobb az egészben. Fordított helyzetben Naomi is számíthatott Rebeccára, bár sosem gondolt úgy Naomira, mint akinek bármikor is szüksége lenne segítségre.* -Valahol a bőröndömben van, nem az alján. *Lehajolt és a külső nagyobb zsebbe nyúlt, de persze ott nem találta hiszen nem rég vette ki onnan majd később a farmernadrág zsebébe gyűrte. Zavartan beletúrt rövid hajának tincseibe és egy kislányos mosollyal Naomira nézett. Közben újabb megoldásra váró feladatot kapott a nőtől, telefonszám. A sajátja. Jelen pillanatban azt sem tudta, hogy a telefonja hol van, anélkül pedig a számot sem tudta volna megmondani. Annyira nem használta a más számára életfontosságú kütyüt, hogy meg sem jegyezte a saját számát. Igazából csak azért volt neki, hogy ha bajba kerül, ki tudjon mászni belőle.* -Biztosan meglesz. Ha egy könyvet kérnél, látatlanban megmondom melyik soron és polcon van…..pedig az előbb még a kezemben volt. *Újra lehajolt a bőröndjéhez és onnan nézett fel időnként a nőre miközben lázas keresésbe kezdett. Persze mindenki más benyúlt volna a kézitáskájába, hogy onnan halássza elő a kívánt dolgokat, de Beccának nem volt olyanja. Legalábbis amit női retikülnek hívnak. Előkerültek az iratai, a ház kulcsai, egy joghurtos müzli szelet. Roppant kínos volt, úgy tűnt Becca nem csak a városban veszett el hanem a saját életében is. Közben már a fagylaltozás gondolata is bekerült a többi közé, majd elcseppent a nyála egy édes, selymes finomságért.* -Viccelsz? Dehogy zavarsz. Örülök neked, csak remélni tudom, hogy nem téped a hajad tőlem idő előtt. Kár lenne azért a loboncért. Két kanál fagyi után gondolkodni is fogok tudni. *Felegyenesedett és elindult Naomi mellett a hőn áhított cukrászda felé. Időlegesen feladta a harcot a kereséssel szemben, meddő próbálkozás volt és ezt tudta is magáról. Más vesz egy mély levegőt, meditál egy percet, ő fagylaltot kívánt. Mint távirányítónak a Duracell.* -Én New Yorkban is fagyoskodtam…..és megkérdezhetem mit csinálsz itt az isten háta mögött majdnem egy éve? *Ártatlan kíváncsiság volt a részéről, el nem tudta képzelni, hogy valaki pont ide jöjjön egy világvárosból mert itt vannak céljai az életével. Míg a cukrászda felé sétáltak, igyekezett megjegyezni az útvonalat. A főtér volt a középpont és majd oda is kell visszajutnia.*
- Én is, mindig jó ismerős arcokat látni itt a világ végén. Nekem persze itt voltak a nagyiék, amikor jöttem, meg minden nyaramat itt töltöttem előtte is, szóval abszolút nem volt ismeretlen a környék, nem bántam, hogy úgy alakult az életem, hogy ide kerültem. Ma sem csinálnám másképp. Azóta persze, hogy megérkeztem Fairbanksbe, már bőven akadt olyan dolog, amit kitörölnék, vagy ha lehetséges volna, visszamennék, hogy megváltoztassam. - Remélem, megtalálod, mert anélkül kicsit nehéz lesz a ház nyomára bukkanni.. Nagyon ismerős volt a mozdulatsor, én is nagyon sokszor tüntetem el a dolgaim úgy, hogy aztán bottal üthetem a nyomát, s hiába töröm a fejemet, nem jut eszembe, hol használtam utoljára az adott tárgyat, aztán a leglehetetlenebb helyről képesek előkerülni. Mint mondjuk a távirányító a hűtőszekrényből, bár, talán pont ez a legfurább példám eme jelenségre. - Azt hiszem, túl sokat kértem. Kuncogok vidáman, félreértés ne essék, nem kárörvendek, egyszerűen szerintem tényleg mókás ez a fajta szertelenség. Én sosem néztem le ezeket az embereket, pont azért, mert ilyen vagyok én magam is. Nem siettettem, bár véges az ebédidőm, de végül is, a saját főnököm vagyok, szerintem belefér, hogy egy kicsit tovább maradjak, mint amennyit bejelentettem. - Ne aggódj, nem vagyok az a hajtépkedős fajta, ragaszkodom vörösségem minden szálához... Ezen a ponton azért eszembe jut a Vörös Hold, és hogy az Alice testébe bújt Alignak mennyire csúnyán ellátta a bajom, ott bizony volt hajtépés is, és sajnos még az volt a legegyszerűbb kínzási mód az összes közül. - Amúgy megértem, a fagyi a legjobb gyógyszer. Kacsintok. Na meg a csoki, de most úgyis csak a jeges édességről szól a fáma, szóval ne keverjük össze a dolgokat. - Itt élek, tudod, a nagyszüleim tősgyökeres itteniek, anyám is itt született, a nyarakat meg mindig itt töltöttem. Aztán, pont akkor nyitott apám itt egy újabb gyógyszertárat, amikor befejeztem az egyetemet, felajánlotta, hogy vezessem. Mivel New Yorkból származik ő is, hallhatott már elégszer Carl Sharp nevéről, na, én tutira az ő lánya vagyok, bár jelenleg egyáltalán nem vagyok büszke a dologra. Közben elég hamar megérkezünk a cukrászdába, ahol terelem is beljebb, majd kereshetünk egy kétszemélyes kis asztalt amíg meg nem hozzák majd a rendelésünket. Barátságos, színes hely volt, és mindent a fagylalt illata töltött be. Szerintem mi nők már ennyitől is hajlamosak voltunk legalább öt kilót hízni.
Kezdőlap
//
//
