- Majd én tudom, hogy mikor lesz elég! – dühöngtem tovább, szemeim már villámokat szórtak. Igazából sajnáltam, hogy nem lehet szemmel verni, mert akkor ő már régen a földön fetrengett volna fájdalmában. Nem mondom, hogy jól esett volna, mert én vele ellentétben nem okoztam volna fájdalmat neki, de elégtétellel akkor is eltöltött volna, mert megérdemelne egy kiadós verést, bárki bármit mondjon is. Olyan szinten árult el engem és hagyott magamra, hogy az egyszerűen megbocsáthatatlan bűn volt számomra. - Tudod mit? Tényleg fogalmam sincs, ugyanis szó nélkül hagytál ott! – még mindig kiabáltam, egyszerűen képtelen voltam visszafogni a kitörni készülő vulkánt. Szét akartam verni a fél istállót, de visszafogtam a farkasommal együtt az indulataimat is. Nekem semmi jó nem származott volna abból, ha ő elszenvedi a károkat, amiket okozok. Épp eleget tett ő értem ahhoz, hogy ne akarjam visszaadni, hiába tettem volna legszívesebben ezt. Én ennél többre tartottam magamat, és eszem ágában sem volt odáig lealacsonyodni, hogy visszafizessem neki, amit megérdemelt. Pedig megérdemelné, és ezen volt a hangsúly. - Talán, ha írtál volna pár sort, vagy csak hozzám vágod, hogy mi okod van egyik pillanatról a másikra magamra hagyni, akkor lenne némi halvány fogalmam, de így nincs! – záporoztak tovább szavaim, megállíthatatlan folyamként. – Valamikor mindennél jobban vágytam arra, hogy megtaláljam az okokat, de már nem. Úgysem tudsz olyat mondani, amit megértenék, mert ezt nem teszi meg egy olyan ember, akiben van szemernyi tisztesség… - ráztam meg a fejemet, hangom immár kezdett halkulni, a fáradtság pedig ólmos súlyként nehezedett rám. Már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán visszatalálok-e a városba. Az érzékeim kezdtek vészesen kimerülni, legalább annyira, mint én magam. Pihenésre volt szükségem, hosszú alvásra. Ha tudtam volna, hogy mivel találom majd szemben magam ezen a helyen, akkor eszem ágában sincs beszállni abba a mentőbe. Inkább eljöttem volna ide egy másik alkalommal, amikor összeszedettebb vagyok, már ha az ért volna valamit. Talán ugyanígy atomjaimra hullanék abban az esetben is, kitudja… - Pedig kellene… - utaltam arra, hogy bizony tényleg undorodnia kellene magától. Én a helyében azóta sem bocsátottam volna meg magamnak, de úgy tűnt, hogy ő remekül elvolt nélkülem is az elmúlt másfél évszázadban, és ez sokkal rosszabbul esett, mint gondoltam, hogy fog. Mondjuk mit is vártam? Hiszen ő ment el, biztosan azért tette, mert őt ez tette boldoggá, amivel engem nyomorba, lelki válságba taszított. Valószínűleg fel sem fogta, hogy mekkora kárt fog okozni bennem, de már nem érdekelt. Másabb ember voltam ma, mint akkor, sok-sok évvel ezelőtt. Már nem voltam ráutalva egyetlen hímnemű egyedre sem, mert régóta képes voltam megállni a saját lábamon. Tudtam, hogy mi csúszott ki majdnem a száján, és ez még lentebb taszított azon a bizonyos lejtőn. Már nem volt kedvem veszekedni sem, csak el akartam innen menni, minél messzebb tőle. Olyan sebeket is feltépett a viszontlátása, amikről nem is tudtam, holott voltak bőven, ott tátongtak a szívemen, a lelkemen. Inkább nem is mondtam semmit arra, hogy én sajnálnám, hogy él. Majdnem mondtam ugyan, hogy hogyan feltételezheti rólam ezt, de végül nem. Ráeszméltem, hogy pontosan én vágtam hozzá az előbb, hogy jobb lett volna, ha már nincs az élők között. Hát normális vagyok én? Legszívesebben még mindig átöleltem volna, hogy arcomat a nyakához szorítsam és beszívjam a megnyugtatóan ismerős illatát. - Én nem gondolok semmit sem – jegyeztem meg halkan. – Fogalmad sincs, hogy mik játszódtak le bennem, de honnan is tudhatnád? - ráztam meg a fejemet. Engem akkor nem először hagytak csak úgy ott, mégis az fájt a legjobban, hiszen árulás volt a javából. Még mindig nem tudtam biztosan, hogy mi lehetett az oka, de lehet, hogy tényleg jobb is, ha ez így marad, mert lehet, hogy nem volnék képes elviselni azt, amit mond. Már csak a gondolattól is rosszul voltam, hogy esetleg egy nő volt a dologban, és amiatt hagyott hátra engem, megfelejtkezve mindarról, amit együtt éltünk át, a létezésem tényével együtt. – Hiszen te túl önző vagy ahhoz, hogy törődj mások érzéseivel. Másként nem tudtál volna csak így faképnél hagyni. Semmi nem számított, csak hogy neked mi a jó, igaz? – kérdeztem csendesen, aztán fogtam magam és elsétáltam. Annyival egyszerűbb lett volna, ha most én hagyom őt itt szó nélkül, de én nem ő voltam. Nem tudtam olyan szívtelen lenni vele, mint amilyen ő volt velem. - Nekem nem számít – vontam vállat, miközben igyekeztem hanyagul felelni és visszanyelni a könnyeimet. – Neked van problémád azzal, hogy itt vagyok és nem fordítva – mondtam nemes egyszerűséggel, hiszen tényleg ő kért arra, hogy menjek el. Ez pedig magától értetődően azt is magába foglalhatta, hogy nem kíván egy városban sem élni velem, amit teljes mértékben át tudtam ám érezni, csak éppen ki nem mondtam és nem is szándékoztam ezen változtatni. Közben éreztem, hogy már ott állt mögöttem, mire némaságba burkolóztam. Egy kósza könnycsepp még így is legördült az arcomon, de hálát adtam azért, hogy ezt ő nem láthatta, hiszen háttal álltam neki. Vállaim valamelyest előregörnyedtek, aztán fáradtan felsóhajtottam. - Szerettelek, Noël… - jegyeztem meg alig hallhatóan. Azt viszont már nem tettem hozzá, hogy talán még mindig így van. Igazából magam sem tudom, hogy ezt egyáltalán miért kellett most kimondanom, de valamiért szükségét éreztem, hogy átérezze a tettének súlyát. – Ha megmondod, hogyan jutok vissza a városba, már itt sem vagyok – azzal büszkén felszegtem a fejemet, de nem mertem megfordulni, nem bírtam volna most a szemébe nézni. Nem azért, mert szégyelltem magam, hanem attól tartottam, hogy még több emlék fog rám zúdulni, és összeroppanok alattuk.
Az a baj, hogy sok mindenben igaza van... Talán ezért is féltem a viszontlátástól ennyi éven át. Mindamellett, hogy talán a világon erre vágytam a legjobban... Ellenben, nem állt szándékomban magyarázkodni, beavatni, pedig ez utóbbit megérdemelte volna. Mégis úgy éreztem, hogy kötelező béklyó volna, ami alól csak akkor szabadulnék, ha mindent elmondanék neki. Talán egyszer... ha lesz még ilyen... de nem mos. Nem ma. Túlságosan fáj, túlságosan éget legbelül a kín, és kétségtelen: erős önmarcangolás vette kezdetét a mellkasomban, a szívemben, az ereimben, az elmémben, még a bőrömben is. - Na látod... Nincsenek okok, nincsenek válaszok. Legalább nem gyötörnek a miértek. - vettem félvállról a dolgot, noha a legkevésbé sem volt így. Egyszerűen csak nem éreztem úgy, hogy ennek itt és most lenne helye, pláne, mert hosszú éveken át én sem tudtam, hogy életben van-e még. Tényleg nincs róla fogalma, hogy én mit éltem át, ahogy arról se, hogy miért léptem le... Pedig az oka sokkal több annál, mint amit ő gondol - hozzáteszem: jogosan -, sokkal több egy egyszerű ég veled-nél... - Igazad van. Bennem egy szemernyi tisztesség sincs. Hogy is lenne... hisz sose volt. - hangom ironikus volt, és közönyös. És nem mellesleg: mindketten tudtuk, hogy ez nincs így. Legalábbis nem volt így, akkoriban. Egyébként most sincs. Egyszerűen csak... Képtelen vagyok neki nagyobb fájdalmat okozni, mint eddig. Nem is akarok, eddig se akartam... Sőt, elhagyni se akartam... Mindegy... Mindegy. Mindegy! Mert ez rohadtul lényegtelen már, szart se érek vele, ha most legbelül felemésztem magam. Marha jó kedvében van a sors... azt kell, hogy mondjam... Ám, ahogy mögötte álltam, erősen vissza kellett fognom magamat, hogy ne rántsam magamhoz, szorosan, és végzetesen... Pedig tagadhatatlanul is jobban vágytam rá mindennél... Csak egy pillanatra, ha érezhetném újra a bőrét a bőrömön... érintését a nyakamon, a vállamon... bárhol... Mégis tudtam: nem lehet; annyira felesleges kósza "ábrándokba" kergetni magamat. Ő sem akarja... nekem se szabadna. - Sehonnan... - szólaltam meg hosszú perceket követően. De ennél többre nem tellett... Egyszerűen nem ment. Már a hangomat se tudtam felemelni, és nem is akartam. Veszekedni se akartam, mert felesleges. Már nem vagyunk egy pár, régóta nem. Így hiábavaló bármit is egymás szemére hordani, mert tárgytalan. Legalábbis úgy tűnik az, hiszen nem érdeklik az okok, amikért egyrészt hálás vagyok, másrészt viszont iszonyatosan mar legbelül, hogy... hogy már elmúlt. Na nem részemről. Ez számomra: egyedi, és végzetes volt már akkor is. De úgy tűnt, hogy csak nekem... vagyis: igyekezett ezt éreztetni velem, és egészen jó úton haladt. Hisz nem látta a könnyeket, csak a haragját éreztem, a dühét, és a vádló szavak súlyát. Semmi mást... Ezt pedig csak megerősítették a következő szavai. Szeretett. Valaha. Tudom. Arcom továbbra is keserű volt, ha nem keserűbb, mint ezelőtt. Egy ideig rá se néztem, míg végül sikerült erőt vennem magamon. Pillantásom lassan, szakadozottan kezdett emelkedni, míg végül megállapodott a szőke tincseken, az oldalról rajzolódó arc vonalán. Elnéztem ahogy háta a légvétel során emelkedik, majd süllyed, vállaival együtt. Azt hittem, csak egyszer kell őt elveszítenem. Most mégis újra megtörtént. Gyűlöltem az érzést, egyenesen ki kívántam volna tépni magamból, mindennel együtt. De nem lehetett... Ahogy néztem őt képes voltam újra és újra beleremegni a "közelségébe", ahogy illata az orromba szökött akaratlanul is... Borzasztó volt. Már az érzés. Az egész kicseszett helyzet is. - Elviszlek a városig. - mondtam végül egyszerűen, egy halk sóhaj kíséretében. - Gyere. Kérlek. - aztán elindultam, ha jött, ha nem, egészen a kocsiig sétálva, ahol kilöktem neki az ajtót, majd beültem a kormány elé. Míg ő is megérkezett, addig beindítottam a motort, hagy járjon. Nem néztem rá, még most sem. Nem ment, még mindig nem. Szóval, ha ő is elfoglalta a helyét, úgy megmozdítottam a sportautót, ami valljuk be már nem mai darab, és nekilendültem a földútnak, meg sem állva a város széléig. Egyetlen szót se szóltam, képtelen voltam hozzá beszélni. Ha más nem is, idő kellett... szerintem nem csak nekem... Végül megálltam, és egy buszmegállóhoz parkoltam fel a padkára. Automatikusan, már-már gépiesen mozogtam, ahogy végül átnyúltam lábai fölött, és újra kilöktem neki az ajtót, jelezvén: megjöttünk. Tekintetem folytonosan a kormánykereket bámulta, egészen addig, míg ki nem szállt. Aztán elhajtottam... vissza a lovardáig... Bár sejtettem, innentől kezdve már semmi se lesz ugyanolyan...
- Olyan nincs, hogy ok nélkül lépsz le… - dünnyögtem magam elé, mert ezt valahogy nehezen vette be a gyomrom. Nehogy már éppen nekem akarja bemesélni, hogy csak úgy gondolt egyet és elment, mikor velem volt több évtizedet is? Ugyan már, valami mindig van, és az ilyen dolgoknak mindig van magyarázata is. Biztosra vettem, hogy ennek is volt valami, csak éppen nem úgy nézett ki, mint aki be is óhajt avatni ebbe. Tényleg nem számított, mert a múlton már nem volt képes változtatni, de ettől függetlenül még lehet, hogy valamelyest megnyugtatott volna, ha tudom, hogy mit követtem el ellene, hogy ezt érdemeltem. Nekem minden olyan idillinek tűnt, de úgy látszik, hogy a hangsúly tényleg a ”tűnik” szón van. Csak látszat volt az egész, egy kicseszett illúzió, semmi több. Gyűlöltem magamat a hiszékenységem miatt, de annyira akartam, hogy igaz legyen, hogy bebeszéltem magamnak, minden a valóság és nem csupán képzelgés eredménye. Szavaira már nem óhajtottam semmit felelni. Egyszerűen csak nyugalomra vágytam most már, és amúgy sem lett volna értelme tovább ragozni ezt az egészet. Biccentettem egyet, hogy ezzel jelezhessem, felfogtam mindent, de egyetértésemnek már nem adtam hangot. Tudtam én, hogy újabb vita robbanna ki, és annyira fáradtnak éreztem magamat, hogy nem volt hozzá semmi kedvem. Amúgy sem vagyok egy veszekedős fajta, de az biztos, hogyha kihoznak a sodromból, akkor ott leordítom a másiknak a haját is. Ez itt most nem történt meg, vele valahogy nem tudtam megtenni, még a mérhetetlen dühöm ellenére sem. Kicsit ugyan levezettem belőle, de túl régóta éltem már ebben a sértettségben ahhoz, hogy egyetlen pillanat alatt semmivé váljon és én nyugodt szívvel vessem magamat a nyakába. Nem, ez nem történhetett meg, bármennyire vágytam is most rá! Mivel ő is csendbe burkolózott, így nem volt nehéz dolgom azzal, hogy én is így tegyek. Csak bámultam az előttem elterülő karámot, és a hogyan tovább járt az eszemben. A jelenléte még mindig fojtogatóan hatott rám, de nem hátráltam meg, nem fogtam menekülőre. Annál azért bátrabb és kitartóbb voltam, még a kimerültségem ellenére is. Halkan szipogtam egy kicsit, de már az sem érdekelt, hogy ezzel elárultam magamat. Én nem tartottam megalázónak és a gyengeség jelének a sírást, inkább csak felesleges időpocsékolásként szerepelt a szótáramban. Ezért is volt szokásom inkább otthon utat engedni a könnyeimnek, nem pedig olyan helyen, aki bárki láthatta. Valószínűleg nem lett volna jó hatással a szülőkre, ha látják, hogy időnként mennyire meggyengülök lelkileg. Hiába szerettem magamat erősnek és határozottnak mutatni - már-már érzéketlennek -, ha igazából telítve voltam mindenféle érzelemmel. Nő vagyok, nem szikla… Hangja legalább olyan tompa és halk volt, mint az enyém, amikor beszéltem. Egy kicsit ugyan meglepett, hogy felajánlotta a fuvart, de kétségkívül nagyon örültem neki, még ha ez nem is látszott rajtam. Fáradt voltam a gyalogláshoz, és amúgy sem voltam abban az állapotban, hogy zarándokolni legyen kedvem. Igaz, hogy ez azt jelentette, hogy össze leszek zárva vele, de még ez is kibírható volt, mint a kitudja, hogy hány mérföldes séta. Tényleg nem figyeltem, hogy a mentővel milyen úton jöttünk, és lehet, hogy még órákig bolyongtam volna, mire megtalálom, hogy merre is kell mennem. Nem mondtam semmit, csak megfordultam végül, felszegtem dacosan a fejemet, és mikor felé fordultam, éppen akkor sepertem le a könnycseppeket az arcomról. Némán követtem az autóig, megfigyelve a határozott mozdulatait. Még mindig olyan volt, mint régen, azonban valamiképpen mégis más. Nem tudtam volna meghatározni, hogy mi változott, de valami akkor is. Talán az újabb ruhák, vagy valami más tette, nem tudom. Nem is számított, mert még mindig odasimultam volna a széles hátához, ha tehetem. Nem tehettem! Miután beültem a kocsiba, meredten bámultam kifelé a szélvédőn, de legalább megjegyeztem az idevezető utat, ahogyan visszaérkeztünk a városig. Ahogyan ő nem nézett rám, úgy én sem voltam hajlandó felé fordítani a fejemet, mert valószínűleg csak még jobban fájt volna. Jobban esett megtalálni a nyugodt légzést és biztatni magamat, hogy már mindjárt hazaérek, és ott minden rendben lesz. Amikor végül megállt a buszmegállóban, kikapcsoltam a biztonsági övet, és kicsi híja volt, hogy a kezem nem ért hozzá, mikor ki akartam nyitni az ajtót. Úgy húztam vissza, mintha megégették volna, aztán zavartan túrtam bele a hajamba, így fejezve be a mozdulatsort. - Köszönöm! – feleltem csendesen, aztán kiszálltam és becsuktam magam mögött az ajtót. Figyeltem, ahogyan elhajtott, aztán kénytelen voltam megtámaszkodni a buszmegálló oszlopánál, így próbálva összeszedni magam. Szerencsémre pont a kertváros szélénél közelítettük meg a várost, így nem kellett olyan sokat gyalogolnom hazáig. Lehet, hogy tényleg nem bírtak volna el hosszabb távon a lábaim, mert a térdem még most is remegett, mint egy ostoba tini lánynak, aki zavarban van a neki tetsző fiú előtt. Butaság! A könnyeim azonban újra szabad útjukra indultak, legnagyobb bosszúságomra.
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Amióta megérkeztem Fairbanksbe, és beköltöztem, nem igazán mozdultam ki a házból. Ennek már úgy kb. két napja. Végül, természetemnek, és farkasomnak engedve, úgy döntöttem, felfedezem kicsit a környéket. Úgy tudtam, van errefelé egy elhanyagolt birtok, lovarda, a folyók nem messze. Szóval egész jó szomszédságok vannak itt a mocsár környékén, ahhoz képest. A terepjárót beizzítva, vettem utamat a lovarda felé. Miért pont oda? Ki tudja, kovácsként lehet, patkolási munkáknak örülnének arrafelé. Egy kis utánakérdezés, netán potyamunka sosem árt. Kis info, erről arról, amarról. Kb. fél óra volt, míg elértem a lovardát, nem is olyan rossz, ahhoz képest, hogy a mocsárból jöttem. Most ez úgy hangzott, mintha én lennék az ügyeletes mocsári szörny. A lovarda előtti parkolóban hagytam az autót, majd a nyitott kapun besétálva kezdtem bele a felfedező utamba. Ahhoz képest, nagy forgalommal számolt ez a hely. Bár, a mai világban ez nem rossz dolog. Több gyerek csoportot is kísértek az oktatók, a pályákon körbe körbe galoppoztak a lovakkal, másutt meg a nyergelést mutatták be az ifjúságnak. Egyenlőre csak távolról figyeltem az eseményeket, nem csatlakoztam senkihez, és hála az évek során felszedett tapasztalatoknak, én se okoztam feltűnést. Nem szólított le senki, s csendben szemlélődhettem. Meg-meg állva néztem, hogyan ügyködnek az emberek. Hallottam szívdobbanásukat, a lovak hangjait, az izzadság, az adrenalin összekeveredő illatát a levegőben. Pajzsom fenn tartottam, de néha egy-egy pillanatra leengedtem, hogy hullámaimmal körbetapogathassam, magamba szívhassam a környezet mozzanatait. Jó érzés volt, nagyon is jó. Végül az istállóknál kötöttem ki. Fura mód, erre nem igazán jártak emberek. A lovak hangjai, néha nyerítő hangjuk nyugtatott, ereikben lüktető vérük kellemesen hatott érzékeimre. Az egyik ilyen épületbe belépve a lovak szaga, a széna, s az ürülék keveredve kúszott az orromba. Megálltam az egyik erősebb alkatú, fekete csődörnél. Szép, gyönyörű hátas ló volt, s elolvastam a névtábláját. Nagy, fekete szemeivel végigmért. Lassan megpaskoltam az orrát, bár nem nagyon éreztem, hogy megbízna bennem. Valószínű, hogy a farkast érzi. - Nyugi, nem bántalak. - mosolyogtam rá, ahogy barátságosan megpaskoltam a fejét. Pajzsomon enyhe rést hagytam, s ezáltal hullámaim körbeölelték a lovat. Farkasom nem volt éhes, kellően belakmároztunk már egy ideje, s a hullámoktól a csődör is lehiggadt, sőt, bizalommal telve nyújtotta felém fejét. Mosolyogva simogattam tovább.
A hozzászólást Natan Vreth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 13, 2013 4:11 pm-kor.
Valamit tudhatott az én drága bátyám, amikor úgy döntött, hogy lovardát alapít itt, az isten háta mögött. Nem mondom, eleinte még biztos boldogult vele egyedül is, de hogy mostanra egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy munkaerő- és ló-hiányban vagyunk, az is biztos. Eddig úgy-ahogy sikerült tartani a kezdeti „stratégiát”, miszerint Tarajost és Carte-ot nem bocsájtjuk a látogatók szolgálatára, viszont az utóbbi pár hétben kénytelen voltam ezt a szabályt is felrúgni. Hogy miért? Mert pörög az üzlet. Annak ellenére, hogy eleinte mennyire utáltam a lovarda pénzügyeivel bajlódni, mostanra abba is egész belerázódtam, bár az adminisztratív része még mindig nem annyira izgat. Annyit megcsinálok amit nagyon muszáj, hogy az adóhatóságok nem szálljanak a nyakunkra, aztán csók, a többi megvárja Théót a szobájában. Ami meg a munkaerőt illeti… Ha már Sam tanyát vert nálunk, lakbért nem volt pofám kérni csóri kölyöktől, így is volt elég baja, viszont azt nem úszta meg, hogy cserébe ne segítsen be a lovarda körül, amiben tud. Na persze nem a lovas-oktató órákra gondolok, sokkal inkább a többire, a lovak tisztogatása, ápolása, beszerzési dolgok, takarítás, karbantartás… Na meg ha már Benji is idetolt a képét Finnországból, őt is beszerveztem a buliba. Úgy is imádott mentorkodni a régi szép időkben, most legalább kicsit nosztalgiázhat. Meg egyelőre titkolt tervem, hogy ha valóban megejtjük azt az egyiptomi utat a tökmaggal, akkor legalább addig úgy-ahogy rázódjon bele a dolgokba, mert valószínűre az ő gondjaira fogom bízni a kecót, hacsak Théo nem fut be addig. Gondoltam rá, hogy addig bezárom a lovardát, de a lovakat akkor is gondozni kell, szóval… nincs olyan sok ember, akire rá bírnám hagyni a helyet megőrzésre, na! A mai nap sem volt különb, szinte folyamatos üzemmódban jöttek a kisebb csoportok, mellette meg egy-egy másik lótulajdonos is idetalált, hogy épp most támadt kedve lovagolni. Nagyszerű! Lehet, hogy aktuális lenne valami órarendet, időbeosztást összedobni? Talán akkor kisebb lenne a kavar… Áh, mindegy is, majd este ráérek ilyenek miatt idegeskedni. Ahogy az aktuális csoportnak befejeztem az oktatást, megmutattam nekik, hogyan kell „használat után szép tisztán visszavezetni a helyére a lovakat”, megragadtam Carte és Étoile kantárját, majd az istálló felé vettem az irányt. Hősiesen helyt álltak, még akkor is, amikor vagy 10 lurkó támadta be őket, hogy „juuuuj de szépek, meg szabad simogatni?”, szóval megérdemlik a pihenést. A pajzsom ahogy többnyire, most is félig-meddig volt leeresztve. Eléggé ahhoz, hogy érzékeljem a többiket, és ahhoz is, hogy a négylábúakat megnyugtassa a körülöttem kavargó energiafolyam. Az istállóba lépve egyből kiszúrtam, hogy valaki ide is betévedt, bár nem volt ismerős a férfi. A következő pillanatban viszont egy kisebb energiafoszlányt is sikerült elcsípnem felőle, így aztán már az is egyértelművé vált, hogy kivel is van dolgom. Egy sorstárs. Egyelőre békésnek tűnik, szóval amíg nem akar a lovakból vagy a vendégekből vacsizni, addig én sem repítek golyót a fejébe. -Segíthetek valamiben? –szólaltam meg, ahogy közelebb sétáltam, magam mellett vezetve a két lovat, hogy visszavigyem őket a boxukba,pihenni. -Még nem láttam errefelé. Egyeztettünk valami időpontot telefonon, vagy csak úgy beugrott? –igen, bár a házban van egy füzet, amibe vezetem a különböző foglalásokat, de mégis, amikor egész nap idekint vagyok, néha sikerül megfeledkezni a dolgokról. -Megfogná egy pillanatra? Köszönöm. –nyomtam a kezébe egyszer csak Étoile kantárját, majd Carte boxához léptem, hogy bevezessem az állatot, csak aztán tértem vissza, hogy a másik kancát is a helyére vezessem. -Amúgy örvendek. Odette e´Lemaître, a tulaj húga. –intettem a tekintetemmel az istálló, és a kinti építmények felé.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A kintről beszűrődő hangokat hallgatom, a gyerekek vidám beszéde, a lovak lomha patadobogása eszembe juttat pár régi emléket, mikor még Kankanpää-ben éltem. Az istálló erős szagába valami kellemes, finom női illat keveredik, bár az illat forrása először még nem jelenik meg az istálló ajtajában. A gyönyörű fekete paripa fejét tovább simogatva figyelem a környezetet, s ahogy a hangok, s az illat is egyre közelebb ér, hullámaim ismerős hullámokba botlik, még ha nem is olyan erősen, mintha teljesen leengedném a pajzsom. Ezalatt farkasom élénken emeli fel a fejét, s veszi szemügyre a másik farkast. Idősebb, de ez persze nem jelent mindent. Lassan húzom vissza a hullámaimat, s zárom be pajzsom réseit. Érzékeim azonban továbbra is élénken figyelnek, s szinte iszom a környezet mozdulatait. Mikor a nő közelebb ért, s érdeklődve kérdezett, szemeimet felé emeltem. Kecses, sportos alkatú, nekem kicsit alacsony, de igencsak csinos. Szemrevaló nőstény fajzat. Még egy darabig nem felelek a kérdésére, csak szemeimmel végigmérem. - Nem, cak erre jártam. - mosolyodok el végül, s abbahagyom a fekete paripa simogatását, s tekintetemmel az újonnan vezetett lovakra pillantok. Ezzel a válasszal mindkét kérdésére választ kapott. Mikor felém nyújtja az egyik kantárszíjat, ösztönösen nyúlok érte, s fogom meg. Gyerekkoromban a lovak folytonos vendégeink voltak a kovácsműhelyben, hiszen Kankanpääben sokan foglalkoztak földműveléssel, s ott nagy szükség volt az igavonó hátasokra. Az ő patkolásuk pedig nem egy könnyű munka. Ezek itt dísz, és hátas lovak, fürgébbek, és kecsesebbek a hatalmas munkalovaknál. Körülményesebb és nagyobb odafigyeléssel jár a tartásuk. Elvégre, nem munkára használják őket. Ahogy megpaskolom a kezembe adott ló nyakát, kedvesen nyerint egyet, mintha köszönne, én meg csak egy rövid mosollyal simítom meg az orrát. Valószínű, hogy érzik a Fenevadat, de ezek szerint a gazdájuk már hozzá szoktatta őket ehhez. Mikor a hölgy elvette a kezemből a kantárszíjat, s bevezette a lovat a boxába, csak figyeltem, a mozdulatait. - Örvendek, Odette e'Lemaitre, a tulaj húga. Daniel Mord, de nem vagyok a tulaj húga. - felelem. Már nagyon hozzá szoktam az álnevekhez, és ez miért lenne másként? Egyenlőre jobb is így, amíg ki nem ismerem magam errefelé. - Gyönyörű lovarda. Elismerésem. Van munkája vele bőven. - mondom, egy kis dicséretet próbálva előadni. Mindig is jó embereknek ismertem az állattartókat, főleg azokat, akik lovakkal foglalkoznak, bár nem valószínű, hogy ezt most először hallja, és az sem biztos, hogy pont az én dicsérő szavaimra van szüksége. Mondjuk ez teljesen lényegtelen. A box ajtajához sétálok, és figyelem, hogy könnyít a ló hátán, veszi le róla a szerszámokat. Csendben nézem, végül pillantásom a ló lábára téved. Még innen is kiszúrom, hogy valami nem stimmel vele, bár pihenő állásban van a lába, a patkója kissé felemásan áll a patáján. Ami végülis nem vészes dolog, de idővel meglazul, és le fog esni róla, és nem szerencsés, ha menet közben történik meg. Persze aki nem ért hozzá, az csak annyit lát, hogy a ló lábán némi szépséghiba akadt. De ezekből az apró butaságokból lesznek a nagy problémák. - Mikor volt utoljára patkolva ez a ló? - kérdezem, és Odette felé fordítom a tekintetem.
A férfi válaszára csak gyanakodva szökik fel a szemöldököm. „Csak erre jártam”? Aha, képzelem… -Elég messze lakunk a várostól ahhoz, hogy ne legyen gyakori eset az, hogy valaki csak úgy erre járjon. –feleltem. Igaz, bár furcsállottam ezt a kitérőnek tűnő válaszát, mégis, akár még ilyen elborult agyú természetjáró is lehet. Így utólag belegondolva, én is elég sokat mászkáltam a környéken az első pár hónapban, miután ideköltöztem. Vagy esetleg… -Csak nem ön az új szomszédunk? Mostanában érkezett Fairbanksbe? –kérdeztem vissza vigyorogva. Jó, szomszéd… a jelenleg legközelebb élő tudtommal jó pár km-re lakik innen, szóval sok vizet nem zavarnak, sőt, annyira nem is mondanám őket igazi szomszédnak, de na… Nem is hiányzik, legalább nincs, aki átjárjon panaszkodni, hogy fúj a lovak, meg nagy a ricsaj, a forgalom, sütöttem pitét, meg tudomisén… A viccesnek nem nevezhető, de valószínűleg annak szánt megjegyzésére-bemutatkozására egy szemforgatással válaszolok, de azért elraktározom a nevet a memóriámba. Daniel Mord… -Kár, mert mindig is szerettem volna egy kistesót. Ilyen hajjal meg bármelyik lány megirigyelné. –ha pedig megborotválkozik, Daniel helyett még simán lehetne Daniella is. -Köszönöm. Hát igen… nem tagadom, nem sokat szoktam unatkozni mostanság.–pláne, mióta Théo lelépett, és egyedül viszem az egész kócerájt. Vagyis… na jó, nem teljesen egyedül, itt van Sam is, de na, mégiscsak pár napja kezdte a szakmát… - Ön mivel foglalkozik? –kérdezek vissza, miközben már a boxban tevékenykedek, leszerelem az állatot, aztán sorban a boksz oldalára, vagy elé a földre pakolom a szerszámokat. Előbb legyenek a lovak a helyükön, ezeket majd ráérek utána is elpakolni. -Tessék? –nézek a férfi felé, majd az említett állat lábához vándorol a tekintetem, hogy mégis mire céloz vele. Először nem veszem észre, hogy mire gondol, de ahogy újra megvizsgálom a patákat, már leesik, hogy mire is gondol. -Putain… Még ez is?! –morgolódok egy sort az orrom alatt, ahogy leguggolok, hogy jobban szemügyre vegyem, mégis, mennyire nagy a gáz. Hát, még pár napig kibírja, talán egy hétig, ha jobban kíméljük. Daniel kérdésére gyors fejszámolás következik… Mikor is utazott el Théo? Még valamikor… augusztus elején? Mert hogy én azóta nem patkoltattam, az ziher. Vajon a kovács száma is ott lóg a hűtőn a többi mellett? Nem rémlik, hogy múltkor láttam volna, úgy tűnik, hívhatom megint a csavargót, hogy mi a helyzet… Pedig már szinte kezdtem azt hinni, hogy ura vagyok minden helyzetnek a lovardát illetően! -Pontosan nem tudom, de az biztos, hogy augusztus óta nem volt egyikőjük sem. Jobb esetben július vége. Rosszabb esetben… még régebben. Mindenesetre köszönöm, hogy észrevette helyettem is, majd intézkedek valamit ez ügyben. Amúgy, csak nem Ön is lovakkal foglalkozik, hogy ilyen szeme van hozzá? –kérdeztem vissza. Ha új lovardát akar nyitni és ő lesz a leendő riválisunk, akkor azt most tudjam meg! Van idő gyorsan eltenni láb alól...
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
- Egy lovarda igencsak feltűnő tud lenni. Meg aztán, a táblák is eléggé hirdetik, mit merre találok. - feleltem. Az interneten is hirdetve van, meg amikor párszor autóztam a városhatárban ott is találtam plakátot, hirdetést, táblát, mely a lovarda felé vette az utat. Szóval, aki kedvet kap csak úgy benézni, annak nincs nehéz dolga. A kérdése nem zavart, könnyedén feleltem. - Nincs hosszú ideje, hogy itt lakom, ezért is gondoltam, hogy körülnézek a városban. A csipkelődős megjegyzésére csak vigyorgok. Ha én lettem volna a tesója, abban nem sok köszönet lett volna. Pláne, ha lett volna egy nővérem. Az öcsémmel jól kijöttem, fiuk voltunk. De lett volna egy nővérem? Huhúúú, folyton borsot törtem volna az orra alá. Minden reggel egy vödör, jéghideg vízzel leönteni, aztán ha kergetni kezd, a tyúkudvar saras földjével megdobálni, aztán az erdő mélyén a szömörce bokrok közé elvezetni, és még sorolhatnám a végtelenségig. Nem lett volna könnyű élete mellettem. A foglalkozásos kérdésére nem feleltem azonnal, mert ekkor láttam meg a patkó hibáját. Majd a hölgy arcán megjelenő döbbenet, és értetlenség. Hehe... akkor jó helyen járok. - Nyugalom, nem vészes, de újra kell patkoltatnia, az tény. Viszont, ahogy hallom, és látom a lovakra ráférne ilyen téren egy kis újítás. Beléptem a nő mellé a boxba, leguggoltam, majd óvatosan megfogtam a ló lábát, s megvizsgáltam a hibás patkót. - Hmm... csak az egyik patkószeg lazult meg. Még benne van, de nem fogja sokáig tartani. Mutatóujjammal a meglazult patkórész és pata közül ujjammal kiszedtem a föld mocskát. - Amúgy a kérdésére, nem, nem foglalkozom lovakkal, szóval megnyugodhat, nem vagyok rivális, és nem vásárlom fel a lovardáját sem. - mondtam mosolyogva, miközben tovább kocogtattam a patkót, néhány ponton, hogy leellenőrizzem, nem lazult-e meg valahol másutt is. - A kovács mesterséget űzöm, csupán ezért értek hozzájuk. Tudok javítani és készíteni lószerszámokat, patkolok, patát ápolok, fegyvereket, kerítéseket, minden fémhez köthető dolgot elkészítek, ha kell. Egy időben nagyon elkélt a munkám, de tudja, manapság már igen kevesen háborúznak kardokkal, és mi kovácsok is igen kevesen maradtunk. Ezért talán, megkockáztathatom, hogy felajánlom a tudásomat. Elengedtem a ló lábát, megpaskoltam az oldalát, majd a nő felé fordítottam a tekintetem. - De persze, ha van már más, aki ezt megoldja, akkor természetesen forduljon csak a szokásoshoz. - halvány mosoly jelent meg a szám sarkában, ahogy lenéztem rá. Még mindig a ló oldalán pihent a kezem, a másik pedig a box félfal tetején, így a lány a fal és közém szorult, hacsak nem bújik át a ló nyaka alatt, ha kiakar menni. Finom illata volt, s közelebb is hajoltam hozzá, hogy az illata elnyomja az istálló szagát. Milyen finom. A vérem felpezsdült tőle, farkasom pedig megrázta magát bennem. Mikor kiegyenesedtem, még mindig az a szemtelen, gonoszkás mosoly ült az arcomon, s vártam a válaszát, hogy akkor elfogadja-e a szolgálataimat?
-Igaz. Bocs. –feleltem, elvégre igaza van. Szinte már el is felejtettem, hogy Théo hogy teleplakátoztatta a helyet az utóbbi időben. Bár így, hogy ennyit látom őket, komolyan, nekem már szinte fel sem tűnnek, hogy ott vannak… Jó, tudom, ciki, meg gáz, meg minden. A honlapra visszatérve meg… hát, talán akkor láttam először és utoljára, amikor drága bátyám közölte, hogy már ilyenünk is van, aztán annyi. Nem értettem, miért ennyire túlspilázni az egészet. Ha internet nélkül képesek voltunk leélni majd’ 300 évet, akkor ez a maradék 200-300 már igazán nem oszt, nem szoros, nincs igazam? -Értem. Ez esetben, ha még más nem mondta volna, üdv apró kis városunkban. –a szokásos többi rizsát, a remélem, hogy nem fogod megbánni, hogy ide jöttél, meg érezd jól magad, remélem sokáig maradsz, meg társai nyálas hülyeségeket meg hagytam a fenébe, úgy is csak tündérmese habbal, felesleges jópofizás, és még erőltetett is. -Hála az égnek… Nem olyan rég az egyik lovat megijesztette egy kígyó, vagy hasonló állat, aztán kisebb sokkot kapott. Mindegy, annyira nem érdekes, csak nem hiányzik most meg egy bokatörés a leeső patkó miatt. És igen, úgy rémlik, hogy egyszerre szokott a patkoltatás menni mindegyiknél. Még jó, hogy viszonylag kis lovarda vagyunk. Ahogy a férfi közelebb jön, én is arrébb lépek, helyet engedve neki, had vizsgálgassa. A szavaira csak szótlanul bólintok, közben pedig szorgosan raktározom az infókat. -Zene füleimnek. –felelem amikor megnyugtat, hogy még sem kell lelőnöm. Ekkor közli, hogy mivel is foglalkozik, én pedig érdeklődő kíváncsisággal hallgatom, és így egyből új megvilágítást nyernek korábbi szavai is, miszerint csak úgy erre sétált. Ennyit a véletlenekről! Mondjuk az már tényleg véletlen, hogy pont akkor járt itt, amikor Carte is készült elhagyni a patkóját. Oké, jobb napokon biztos gyanakvóbb lennék, most viszont kisebb bajom is nagyobb annál, hogy összeesküvés-elméleteket gyártsak itt a lovardánk ellen. Eddig csak érdeklődve, mosolyogva hallgattam a szavait, de ahogy felkelt a ló mellől és felém fordult, egy pillanatra a szemöldököm is felszökött. -Már több mint két éve működik a lovarda, szóval biztosra veszem, hogy van más. Viszont nem tudom, van-e olyan szakmai múltja az illetőnek, mint esetleg önnek. Az igazán jó szakember pedig ritka kincs. No igen… amíg a pályakezdők szívják a foguk, hogy hol helyezkedjenek el, mi ilyen téren kissé előnyben vagyunk. Sőt, nem csak a pályakezdőkkel szemben. Elvégre ki veheti fel a verseny egy olyannal, aki 260 éves szakmai tapasztalattal rendelkezik? Már ha tényleg ezzel foglalkozott, és nem 15 millió egyéb dologgal. Ezt viszont csak egy módon lehet kideríteni. -Nem olyan rég érkezett a városba. Rendelkezésére áll a megfelelő felszerelés? Esetleg van valami referenciamunkája? Előbb lássam, mit tud, és amennyiben sikerül meggyőznie a munkájával, utána megállapodhatunk az árakban is. –felelem széles mosollyal, miközben mindvégig farkasszemet nézek vele. Arra, ahogy közelebb hajolt, a farkasom csak fenyegetően morrant egyet, bár ő is inkább a sarokba szorítás ellen visszakozott, ám különösebben nem zavartattam magam miatta, ura voltam a helyzetnek. A gonoszkás mosolyra csak megszeppent őzike tekintettel reagálok, egészen addig, amíg egy halk füttyentés el nem hagyja a számat. Akkor aztán az én arckifejezésem is megváltozik, s ezúttal én vagyok az, akinek gonosz mosolyra húzódik a szája. Hogy miért? Mert a füttyszóra drága paripám, aki még mindig ott őrködött mellettünk, egy laza mozdulattal a vendégünk felé fordult, hogy végignyalja a férfi nyakát. Vagy arcát is, ha nem elég gyors, ragacsos, sárgarépás nyáltócsát hagyva rajta… -Nos? Elfogadja az ajánlatom?
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Két éve működik itt a lovarda? Hmm.. az nem rossz. Akkor biztosan tudnak nekem segíteni egy-két dologgal. Ismeretség, oda figyelés pár emberrel, vagy farkassal szemben, mire kell vigyázni, vagy épp lecsapni. Az üdvözletére csak illendően biccentek. A kérdésére, miszerint megvan-e a megfelelő felszerelésem, csak bólintok. Igaz, nem kell tudnia, hogy a műhelynek szánt épületrész kész romhalmaz, és a legtöbb munka eszközöm még csak a raktár részben pihen, de ami kell, az minden megvan. Tudok dolgozni, ha kell, a műhelyt pedig a szerint fogom akkor kiépíteni is. A referenciamunkára csak elmosolyodok. Ezt szeretné? Hát legyen. Olyat alkotok neki, hogy még a lova is csodálva fog fütyülni, ha meglátja. A nő tekintete ártatlanul pillant rám, ám mikor elhagyja a fütty a száját, a lova reagál, én pedig "kellemes" csókban részesülök a hátas részéről. Valamennyire sikerül elhárítanom a támadást, de a nyakam, és az arcom egy része tocsog a répás, ragacsos nyáltól. Eeeehh, hát ez... Oké, ott a pont, de ezt még visszakapja. Ellépek a nő elől, s közben letörlöm az arcomat. - Természetesen. Egy kard megfelel? Felé pillantok, ahogy sikerül a legtöbb nyálat leszednem magamról. Nők... ki érti őket? Még semmit se csináltam, erre meg rám ereszti a lovat. A farkasa reakciója hidegen hagyott, nem különösebben féltem az idősebbektől. Még ha talán bölcs dolog lett volna is. Persze tiszteltem őket, csupán ezért nem fogtam meg se a mellét, se a fenekét. Pedig biztos vagyok benne, hogy egész kellemesen simult volna a tenyerembe. Kellemes bizsergés futott végig a gerincemen, ahogy belegondoltam. Nem árt, ha mostanában elmegyek vadászni. Ki kell engedni a fáradt gőzt. Elmosolyodtam, és csak figyeltem. - Ha a kard elég bizonyíték, az kb. egy hónapon belül elkészül.
Úgy tűnik, bejött a kis trükk, miután pedig már nem állja el többé az utamat, arcomon egy önelégült diadalittas mosollyal sétálok ki a karámból. A boksz ajtajának támaszkodva vártam, hogy ő is kisétáljon onnan, majd ha ez megtörtént, akkor bezártam mögöttünk az ajtót. Hagyjuk csak magára szegény pacit, fárasztó napja volt. -Mégis, mihez kezdjek egy karddal? –kérdezek vissza a szavaira. Na nem sértésnek szántam, a hangomban még csak nyoma sincs semmi negatív érzelemnek, csupán kicsit praktikusabb módon akartam leellenőrizni a tudását. -Bár háborúból nincs kevesebb, mint amennyi 100, 200 évvel ezelőtt volt, de ma már senki sem hadonászik kardokkal. Szégyen vagy sem, én sem értek hozzájuk túlzottan. –vonok vállat, de hát senki sem tökéletes. Attól, hogy megéltem pár háborút, ahol tudtam, kerültem őket, meg egyébként is… az én nagy szerelmeim a lőfegyverek voltak, attól a perctől kezdve, hogy Benjamin először próbált lőni tanítani, és ez a szenvedély azóta sem hagyott alább. -Mi lenne, ha… -kezdtem bele, hogy a kard helyett valami mást javasoljak a férfinak, aminek esetleg hasznát is tudom venni a lovardában, s nem csupán mint valami dekoráció, lóg a falon, ám azt hiszem, megfogyott. Így hirtelen semmi jó nem jutott eszembe. Oké, a boxok egy része fémből volt, meg a lovardában is volt bőven több kisebb nagyobb fémtárgy, de mégis… mégis milyen referenciamunka lenne egy trágyázó-villa? Vagy egy egyszerű kerítés? Ugye, hogy snassz… A lószerszámokhoz viszont inkább bőrművesre, mint kovácsra lenne szükség, hiszen, azok csak minimális fémet tartalmaznak, azok is többnyire csak kisebb fémkarikák a mindenféle szíjakhoz meg összekötésekhez. Aztán ott vannak a patkók, de ugyebár most arra megy a „pályáztatás”, hogy azt nyerje el a férfi… -Na jó, feladom. Gondoltam, hogy praktikusabb lenne valami más referencia, amit esetleg itt, a lovardában is fel lehetne használni, viszont semmi olyan nem jutott eszembe, ami méltó lenne egy ilyen feladatra. Pokróctartó, zablák, nyeregtartó, szerszámakasztó, kantártartó, nem hiszem, hogy ezekben túl nagy kihívás lenne… Ha nincs jobb ötlete, és még áll az előbbi ajánlata, akkor beleegyezek abba a kardba. Inkább az, mint valami giccses rózsás lovas kovácsoltvas díszkapu a lovardához… Az egy hónap… nem sok az egy kissé egy kardhoz? –tettem fel a kérdést, de a tekintetem önkéntelenül is négylábú társam felé vándorolt, pontosabban ahhoz a kilazult patkószeghez. Vajon ez kibírna egy hónapot? Nem hiszem… Mondjuk itt is gondolkozhattam volna előbb, ha már ilyen volumenű referenciákat kérek, akkor maximum a következő kör patkolásban tudna ringbe lépni a férfi. Arrrrrrhg, Théo, mi a francért kellett lelépned? Gondolta a halál, hogy ilyen bonyolult egy lovardát egyedül eligazgatni… -Ön szerint mennyit bír ki? –tettem fel a férfinek is a kérdést, egy hirtelen ötlettől vezérelve, miközben a tekintetem még mindig az állat lábán pihent.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Miután sikeresen letakarítottam magamról a nyáltengert, megpaskoltam még utoljára a ló oldalát, majd kiléptem a nő után a boxból. A kérdésére nem feleltem. Ő szeretne referencia munkát. Ha nem palotához való vaskaput akar, vagy rózsafuttatást a ház oldalára acélból, mi mással bizonyíthatnám, hogy jó munkát végzek. Bár, persze, egy jó kovács bármit kiad a kezéből, az tökéletes, mesteri munka kell, hogy legyen, bármilyen semmit mondónak is tűnne egy patkó, vagy mondjuk egy vasvilla. Mosolyogva nézek körül az istállóban, elvégre látom a nőn, hogy a kard nem igazán fekszik neki, sőt, a szavaival végül alá is támasztja sejtéseimet. - Nos, ez tény és való, hogy manapság nincs nagy szükség ilyesfajta fegyverekre. Ettől függetlenül mégis sokan tanulják mai napig a kardvívást, és az effajta fegyverhasználatot. Van bármilyen hobbyja, amihez lőfegyver, esetleg vadásztőr, dobócsillag szükségeltetik? Sejtem, hogy Farkasként vadászva nincs szüksége ilyen dolgokra, de én most az emberi oldalára gondolok. Ha bármi olyan közelharcot tanul, esetleg állatokra vadászik, mint ember, akkor tudok olyan eszközt, ami megfelelne referenciamunkának. - A jó munkához idő kell. A fémek tudja nem képesek olyan gyorsan elkészülni, mint mondjuk ahogy mi regenerálódni. De ha mondjuk egy vadásztőrt, vagy puskát készíttet el velem, az fele annyi idő. Kérdésére a ló lábára pillantok. - Ha nem vágtat vele minden nap, és mondjuk kivonja a gyerkőcök alól is, akkor kb. 2,5 - 3 hét. Ha továbbra is végzi a napi munkát, akkor csak 1 hetet adok, nem többet. Ismét a nő arcát fürkészem. - Ha elfogad egy kevesebb időbe telő referenciamunkát, akkor időben patkolás alá kerülnek a lovak. Vagy, akkor hívja azt, akit ismer. - vonok vállat, ez most nem rajtam, hanem a nőn múlik.
Csak hallgatom, hallgatom, a box falának dőlve, közben pedig aprókat bólintok. A nagy kezdeti magabiztosságom most egy kissé megcsorbult, azt hiszem, de hát előfordul az ilyesmi is, ha valaki még nem mestere egy szakmának – és ha úgy nézzük, bár gyerekkoromban egy tanyán nőttem fel, mégis, egy lovarda eligazgatása azért egy kissé más feladat. Hogy őszinte legyek, a lovakat mindig is imádtam, viszont ilyen szinte nem merültem bele a technikai, adminisztratív, logisztikai dolgokba, maximum a lovak gondozásába. De ahogy a férfi beszélni kezd, és egyik ötletet ajánlja a másik után, úgy tűnik, megoldódni látszódik a nagy dilemmám. Azt hiszem. -Higgye el, a kardvívás nem az én műfajom. Viszont hobbi az éppenséggel van, sőt… inkább hivatásnak nevezném – ez pedig a vadászat. Amúgy nem hittem volna, hogy egy puska elkészítése nem, hogy kevesebb idő, de ennyivel kevesebb… De hogy a kérdésére is válaszoljak, az újabb javaslatai már sokkal szimpatikusabbak, így inkább ennél maradnék. A szükséges felszerelésem megvan hozzá, így magára bízom, hogy végül mit fog készíteni – puska, vadásztőr, nyúzókés, vagy bármi hasonló. És ha már a lőfegyvereknél tartunk… töltények készítésében milyen tapasztalata van? –dobom be az újabb kérdést. Igaz, eddig azt is korábbi kapcsolatokon keresztül szereztem be, megrendelés, postai kiszállítás útján, de ha sikerülne a városban is találnom egy megbízható, hozzá értő embert, akkor talán nem kéne heteket várnom minden csomagra. Amikor pedig a patkóval kapcsolatos szakvéleményébe kezd bele, ismét aprót bólintok. Szóval, ha ügyes vagyok, akár 3 hetem is lehet. Ha nem, akkor egy… -Ez esetben maradjunk egy olyan darabnál, ami kevesebb időt vesz igénybe. Ez esetben mennyi időre van szüksége? 2 hét? 1 hét? –csak hogy hogy készüljek a patkoltatással.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Összefonom a mellkasom előtt a karjaim, majd hallgatom a válaszát. Nos, ha ez így megfelel, akkor tökéletes. - Rendben. Ha rám bízza, nem fogja megbánni. - mosolyodok el magabiztosan - Már van is ötletem, mit készítsek el önnek. Kérdésére kicsit félrebillentem a fejem. - Attól függ. Ágyúgolyót is kitudok önnek önteni, ha azt kér. Milyen típusú fegyvere van, amihez kell a töltény. Ill. ezüst, vagy sima bevonatúra lenne szüksége? Nem tudhatom, hátha a saját fajtájára is szeret vadászni, vagy csupán önvédelem. Találkoztam már olyannal, aki szívesebben lőtte agyon az ellenfelét, minthogy átalakuljon, és átharapja a torkát. Nézem a nő vonalait, s a csípőjén, s kecses derekán elidőzik egy pillanatra a tekintetem, meg néhány pikánsabb gondolaton, de mikor kérdez, ismét a szemeibe fúrom a tekintetem. - Mivel sürgős, 1 hét elég lesz, max másfél. Igyekszem majd vele. - kacsintok rá kacérul. Bár tudom, férfi nő felé nyújtott kéz bunkó dolog, de mikor üzlet kötésről van szó, akkor nem. Ha elfogadja utána búcsúzóan intek felé. - Nos, ha nincs más, akkor én megyek. 1 hét múlva jövök. - mosolygok rá. Azzal elindultam kifelé az istállóból. A nap csodásan sütött, már dél lehet, legalábbis az állásából ítélve. A parkolóban maradt kocsimhoz sétáltam, beszálltam, és beindítottam a járgányt. Na, azt hiszem, itt sem kell bezárnom a kovács műhelyt.
-Rendben, bízom benne! –mosolyodok el a szavai hallatán, s bár kicsit furdalja a kíváncsiság az oldalam, hogy vajon mi lesz a végeredmény, de úgy döntök, inkább nem faggatom – maradjon csak meglepetés. -Ó, van egy pár, de akkor majd összeírok egy kis listát, ha fogyatkoznak a készletek. Egyelőre még jó vagyok velük, sajnos nem sok időt tudtam szánni rá... Amúgy alapvetően normál bevonatú: többnyire szarvas, vaddisznó, nyúl és vízi madarak számára… Az ezüstre eddig szerencsére nem volt szükség. –magyarázom, mielőtt még azt hinné, valami elvetemült fejvadász vagyok, aki a saját fajtánkra vadászik. Mondjuk ha azt kívánná a helyzet, hogy valami irtó nagy kalamajkába keveredek és ez lenne az egyetlen megoldás, minden gond nélkül feldúsítanám bárki agyvelőjét némi ezüsttel, de úgy vagyok vele, hogy jobb a békesség. Eddig sikerült is tartani magam hozzá, meg egyébként is… Két falka is van, nem hiányzik egyiktől se, hogy a nyomomban lihegjen, csak mert kinyírtam egy tagjukat. -Rendben, köszönöm! –felelem, de amikor meglátom a kacsintás, csak mosolyogva, egy szemforgatással válaszolok. A kézfogadást elfogadom, egy határozott szorítással adom „pecsételem meg”, hogy akkor részemről áll az üzlet. -Nem hiszem, hogy lenne mást fontos… Vagyis, talán mégis! Még nem tudom biztosan, hogy hogy alakul a következő néhány hetem, így ha pont olyankor jönne, amikor épp nem vagyok itt, nyugodtan keresse a bátyámat, vagy a kollégámat. Vagy ha visszatértem, majd felkeresem Önt, amennyiben kapok valami elérhetőséget. Minden jót! –integettem utána, aztán ahogy kisétált az istállóból, én is nekiláttam, hogy folytassam a félbehagyott munkámat. Felkaptam a földről a nyerget és a kantárt, s már indultam is az épület túlsó felénél lévő tartók irányába… Ó, hogy lenne már este!
// még az Egyiptomi utazás előtt, szeptember közepe táján //
Mit ne mondjak, már eléggé a nyakunkon volt ez a Kairói utazás téma… Nem mint ha egyébként olyan hú-de-nagy rend uralkodna a lakásban, de most meg, hogy napok óta tart a pakolás, akár egy háborús csatatér is elbújhatna mellette, ahogy kinéz. Mind emellé még egy rakat papírmunka is, amit egyébként is ki nem állhatok, de ha már megígértem a kölyöknek, hogy leszervezem neki ezt a két hetes vakációt, akkor nehogy már azért ne engedjenek fel a repülőgépre, mert nincs érvényes vízum, meg hasonló marhaságok… Mellette még Benjit is kiképezni, hogy tartsa a frontot a lovardában amíg mi távol vagyunk, szó mi szó, nem unatkoztam egy cseppet se. Hajnali kelés, délelőtt, délután munka, aztán éjszakába nyúlóan szervezkedés… Ó, ha Théo itt lenne, azt hiszem, rám se ismerne!
Szóval ezekben a szorgos napokban történt, hogy kaptam egy telefonhívást – valami csoda folytán a telefonom is fel volt töltve, no meg be is volt kapcsolva-, ám ahogy meghallottam a vonal végén a másik hangját, egyből rádöbbentem: valami piszok módon sikerült megfeledkeznem Danielről meg erről az egész kovács-mustra dologról. Amikor kérdezte, hogy jöhet-e, csak egy nagyot hallgattam, miközben a fejemben csak úgy cikáztak az ötletek, hogy mi lenne a legjobb. Letudni most? Szólni neki, hogy bocs, épp utazok, gyere két hét múlva? Azt hiszem, az elég genyóság lenne részemtől, mert akkor ennyi erővel szólhattam volna neki… nem, ez se lesz az igazi. Vagy Benji bácsi majd megoldja? Na, azt már nem… oké, így is nagy szívességet tesz nekem, hogy erre a két hétre átveszi, amúgy meg mégis csak Théo… akarom mondani, a MI családi lovardánk, szóval az a minimum, hogy akkor már az ilyen fontos ügyeket is én intézem…
-Persze, amikor jól esik. Egész nap itthon leszek. –feleltem végül a telefonba.
Most adjak meg valami konkrét időpontot? Ugyan már… így is annyi dolgom mint égen a csillag, az se sokat számítana, ha meg késne, csak mérgelődnék rajta. Majd jön amikor jön, aztán szakítok rá időt, bár… így utólag belegondolva, remélem, azért nem éjfél előtt 5 perccel támad kedve betoppanni.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Elkészült hát a nagy mű. Egy vadász kést raktam össze, a markolatot agancsból készítettem, a penge pedig gyönyörűen megmunkált, futó virág mintával dekorált acél lett. Még egy bőrtokot is készítettem hozzá, melyet könnyen az övére, vagy akár a csizmájába is rejthetett a tulajdonos. A kocsit megpakoltam a kovács eszközökkel, amik patkoláshoz kellhetnek. Üllő, kalapács, szegek, több fajta és méretű patkók, köszörű... hogy csak a legfontosabbakat emlegessem. A határidő lejártáig még 3 nap volt vissza, de mivel előbb kész lettem a munkával, egyik délután, munka után, egy telefonfülkéből végül felhívtam drága megrendelőmet. Kissé szétszórtnak hatott a hangja, bár különösebben nem foglalkoztam vele. Mivel másnap szabadnapos voltam, ezért a holnap délelőttöt választottam, de már kora reggel, a szokásos reggeli rutinnal kezdve a napot, készítettem össze minden fontos dolgot. Végül még egy kisebb golyó gyűjteményt is bepakoltam egy táskába, hátha megtetszik neki valami, és válogatna szívesen. Morrighant otthon hagytam, tudtam, hogy az erdőben úgyis talál magának elfoglaltságot. Rádiót bekapcsolva indultam el a lovarda felé. 11 körül járhatott az idő, mire megérkeztem. Kivételesen most nem a parkolóba álltam le, hanem a nyitott kapun át bevezettem a kocsival, át az udvaron, egészen az istállóig. Közben néhányat dudáltam, ahogy elhajtottam a ház, meg a gyakorló terepek mellett. Végül megálltam az istálló ajtajánál, majd kipattanva a patrolból, kezemben a golyós táska, meg a bőr tokban pihenő referencia munka. Pajzsomon egy kisebb rést hagytam, hogy megérezzem a nőt. Amint látom, hogy felém lépked, már nyújtom is felé mosolyogva a kést. - Szép napot, Miss. e'Lemaitre! - mosolyom széles, a múltkori vadászat óta párszor eszembe jutott a hölgy. Nem mondom, bundás képében se számít rossz bőrnek, de azt hiszem, emberi alakja is überel néhány dolgot.
Már reggel 8 óta a kifutóban tevékenykedtem a sokadik csoportommal, ahogy felügyeltem a fiatalabbakat, tanítottam az újoncokat, vezettem a lovakat, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki autóval behajt az udvarra. Épp indultam volna, hogy rendre tegyem az illetőt, amikor megéreztem, -láttam, hogy ki is az valójában. Óóó, így már egyből érthető… Csak intettem felé, majd az órámra pillantottam, de még volt egy kis idő 11-ig, így befejeztem azt a pár perc oktatást, ami még hátra volt, aztán megkértem az egyik haladó lovasomat, hogy segítsen a kisebbeknek egyedül befejezni a dolgot – leápolni a lovat, megitatni, majd visszavezetni a helyére. Ezalatt én Daniel felé vettem az irányt, félig leengedett pajzzsal, mint mindig… Amúgy is csak ritkán szoktam teljesen bezárni, de így, hogy lovak között vagyok egész nap, hála Théo szoktatásának, nem is nagyon tudnék másképp dolgozni…
-Szép napot, Mr. Morton. Remélem, nem várakoztattam meg nagyon, de ha már úgy is az óra vége felé jártunk, akkor nem akartam rövidebbre fogni a dolgot. –feleltem vidáman, ahogy a hátam mögé intettem, a kifutó irányába.
A felém nyújtott kést elveszem, majd miután vetek egy pillantást a tokra, előhúzom belőle magát a kést – hú de izgi, mint a karácsonyi ajándékbontás! -, hogy aztán azt is alaposabban szemügyre vegyem. Ráfogok a markolatra, hogy mennyire áll kézre, s bár ötletes, hogy agancsból készült, nem tudom, hosszú távú használatnál mennyire lesz kényelmes, ezt többnyire agancsa válogatja, bár reménykedjünk a legjobbakban. Aztán a penge… Mit ne mondjak, így ránézésre tetszik! Nem az a snassz, egyszerű, bumfordi kés, hanem egy kis díszítés is van rajta, de azzal sincs agyoncsicsázva, pont, amennyi még elég hozzá, hogy egyedi legyen. Az ujjammal óvatosan letesztelem az élét, majd miután elég élesnek találom, a mintán is végigfuttatom az ujjam.
-Hm, azt hiszem, meggyőzött, de majd kipróbálom élesben is a kicsikét. –feleltem, ahogy visszacsúsztattam a kést a bőrtokba, majd az övemre erősítettem- Azt hiszem, akkor eldőlt a kérdés, amennyiben még mindig áll a korábbi ajánlata, üdv, mint az új kovácsunk! –nyújtottam kezet.
Oké, tudom, múltkor is volt, de na… a papírmunka meg majd ráér később, azért annyira úgy se rajongtam.
-Csak nem úgy készült, hogy egyből munkához is lát? –pillantottam az autóra, legalábbis ha idáig behajtott és nem a parkolóban hagyta a járgányt, gondoltam, csak van valami magyarázata.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Amint átveszi a kezemből a kést, már nyitom is a plató hátulját. A felém nyújtott kezet elfogadom, és még biccentek is hozzá. - Csak nyugodtan. Én már teszteltem, anélkül nem adom ki a kezem közül, de persze, csak ön tud meggyőződni róla, valóban jó-e a számára. Jó üzlet, jó időtöltés, nem mellesleg pedig nem kevés pénz. Na nem mintha ebből a lovardából akarnék meggazdagodni, de azért jó konyhapénznek számít a befolyó összeg. Míg elkezdek pakolni, s mikor a vállamra dobom az üllőt, elhangzik a kérdése, s kissé felvonom a szemöldököm. - Miért, mire számított, dísznek hoztam őket? - mondtam mosolyogva, de érezhette, hogy komolyan beszélek. Jó munkát végzek, és előttem nem volt kérdés, hogy a kovácsa leszek. Az üllőt, az egyik kalapácsot, s kisebb táskát a kezembe véve indultam az istálló felé. - Üdv hölgyek és urak! - köszöntem a lovaknak, belépve az épületbe, majd letettem a földre a holmikat. Néhány kört tettem a kocsi, s az épület közt, de nem vártam el, hogy a hölgy segítsen, ezek a szerszámok, még a legvadócabb hölgyek kezeibe sem voltak valók. Nem azt mondom, hogy a történelem során nem születtek női kovácsok, de ez most az én dolgom, nekem pedig a dolgaimba nem kell segítség. Felállítom az üllőt, majd szép rendbe teszem a dolgokat, hogy minden a kezem ügyébe kerüljön, ha szükség lesz rá. Végül, utolsó dolog. Levettem a pólóm, majd a fekete kovács kötényemet a nyakamba akasztva, s derekamra kötve készen álltam a munkára. Tetoválásomat most bizonyára látja a hátamon, meg a hegeimet a testemen, de ez most a legkevésbé sem izgatott. Összecsaptam a tenyeremet, s ha Ode esetleg nézte, mit és hogyan csinálok, akkor felé pillantottam. - Melyik beteg lesz az első? - mosolyogva pillantok a nőre.
Ahogy elveszem a kést, csak egy kissé csodálkozva pillantok utána, hogy hova rohan ilyen sietősen, aztán amikor meglátom, hogy pakolni… Ejha, ezt nevezem önbizalomnak. Ezek után már csak poénból lefújnám a dolgot, hogy meglássam, milyen képet vág hozzá, de egyrészt már múltkor is üzletet kötöttünk, másrészt nem szeretek más vérfarkasokkal rosszban lenni, harmadrészt pedig se erőm, se időm egy másik kovácsot keríteni, amikor ez itt már olyan lelkes, hogy csodálom, hogy az alatt nem patkolt meg egy lovat, amíg a kést alaposabban megnéztem…
Na mindegy, inkább legyen több önbizalma, mint hogy valami önbizalom-hiányos kis remegő nyuszi lenne, bár tény, az ilyesmi alkatok nem is húzzák sokáig a fajtánkból.
-Értem. Végülis, egész pofás kis dekoráció lenne belőle, a szalmabála és faragni való tök kombináció már úgy is kezd egy kicsit snassz lenni. Egyébként tudok segíteni valamit? –tettem fel a kérdést, miközben pakol, bár ahogy elnéztem, egész jól boldogult egyedül is, így ha rám nem volt szükség, akkor csak besétáltam utána a lovardába.
-Fiúk-lányok, íme az új kovácsotok, próbáljátok nem megrúgni munka közben. –sétáltam végig a boxok között, majd Carte-éhoz léptem.
Ajtó kinyit, majd barátságosan megpaskoltam az állat nyakát, miközben válaszként játékosan az egyik tincsem után kapott. Nem hiába ő az enyém… Bár egy darabig kérette magát, és kitért előle, végül csak ráraktam a kantárt, hogy kivezessem a férfi mellé, ott aztán, ha jó helyen volt, akkor az egyik oszlophoz erősítettem.
-Kezdjük vele, legutóbb úgy is nála találta azt a meglazult patkószeget. Megfogjam a lábát, vagy azzal is boldogul? –kérdezem, mert alapból nem árt 1-2 ember, mielőtt a ló gondol egyet és átrendezi a kovács fogsorát, de Daniel egyedül érkezett.
Ami vagy azt jelenti, hogy ennyire jó, vagy, hogy van egy tuti taktikája ilyen helyzetekre, vagy, hogy én fogom a pacik lábát fogni. Akkor viszont nem ártana szólni az egyik segédemnek, hogy tartsa a frontot odakint, meg kicsit átrendezni a lovak órarendjét, mikor éppen melyiket lovagolják.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Csak egy mosoly húzódott végig az arcomon, ahogy hallottam, mire szánja a kést. Hát. Ő tudja. Bár én előbb vágok el vele torkokat, minthogy dekorációnak kidobjam a házba. Jó, persze akad néhány kard, ami nekem is a falon lóg, de az olyan is, ami már kiharcolta, hogy ott pihenjen. Kérdésére csak ingattam fejem, s vittem is be a többi holmit az istállóba. A bemutatásra, csak röviden meghajoltam a lovak előtt, majd fel húztam a kovácskesztyűket. Megrúgni? Hát, volt már rá példa, életem során. Életem első komolyabb regenerációja bordatörés volt, ló rúgásnak köszönhetően. Még jó, hogy akkoriban kölyök voltam, és Arryck visszafogott, nehogy kinyírjam az állatot. De azóta, tanultam már egyet s mást. Vérvonalam képességével kiválóan megtudtam nyugtatni az állatokat. Bár ők képesek megérezni a Farkast bennem, de azt hiszem, ezeket a lovakat annál is könnyebb lesz nyugtatni, hisz egy Farkas a gazdájuk. Pajzsomat félig leengedtem, hogy már most szokhassák Bestiámat. Fenevadam megrázta magát, s játékosan ölelte, s futotta körbe a lovakat, így jelezve, hogy nem kell félni. A hátasok egy-egy hangosabb nyerítéssel, némi dobogással jelezték vissza, hogy érzik a dögömet. Ez természetes volt. Farkasom az elém kivezetett Cartehoz "bújt" utoljára, körbelengte, nyugtatóan járta át. Megpaskoltam a ló hátát. Simogattam egy darabig, mikor Bestiám ezüst szeme villant meg íriszeimben, s képességem gyengéden kúszott bele az állat elméjébe. Megrázta a fejét, de csak nyugtatóan simogattam tovább, s kikutattam a legkedvesebb emlékeit, amiktől biztosan lehiggad. Sokfélét találtam, de leginkább a nővel kapcsolatos emlékeire nyugodott meg. Tovább simogattam, s közben folyamatosan körbeölelte Bestiám a lovat, így tartva őt a nyugalomban, s emlékei "filmvetítésében". - Ha gondolja, maradhat. De köszönöm, boldogulok. - pillantottam ezüst szememmel a nőre, aztán elengedtem Cartet, hogy leülve egy kisebb sámlira, a lába mellé üljek, s az üllőre tegyem a patkóját. Halkan dolgoztam. A patkószegeket levéve, kicseréltem a patkót, tisztítottam meg a patáját, kopácsoltam, zörögtem, feszítettem, tisztogattam, köszörültem, a szokásos dolgok. Gyorsan, könnyedén dolgoztam, de precízen. Jó érzés volt újra ezzel foglalkozni.
Egy darabig néztem, hogy hogyan boldogul újdonsült kovácsom az állatokkal. Bár a lovaink alapból is egész barátságos állatok voltak, az utóbbi idő forgalma mellett meg pláne hozzászoktak az idegenekhez. Ettől függetlenül egy kicsit aggódtam, a patkolást hogy fogja viselni, eddig ezt Théo intézte, nem tudom, volt-e valami „forgatókönyv” a dologra.
Csak állok, szótlanul, az egyik boxnak dőlve, ahogy figyeltem, Daniel hogyan foglal helyet, és veszi kezelésbe Carte egyik patáját. Úgy tűnik, az állat kimondottan nyugodtan tűrte, csak néha-néha pillantott hátra kíváncsian a férfira, hogy mégis mit ügyködik. Hmm… meg kell hagyni, nem rossz. A karórámra vetettem egy pillantást, majd ellöktem magam a faltól, és néhány tettem néhány lépést a másik vérfarkas felé.
-Nos, amennyiben rám nincs szükség, akkor megyek, tennivaló úgy is annyi, mint égen a csillag. Ha bármire szüksége lenne, odakint leszek a futtatónál. –fordultam Daniel felé, azzal még egyszer megsimogattam Carte nyakát, és az udvar felé vettem az irányt.
Hm, kik is lesznek a következő csoportban? Te jó ég, most jönnek a nagycsoportos ovisok. Mon dieu… Ó, Unalaq, a türelem miért nem jár grátiszként a vérvonaladhoz?
(bocsi, hogy ilyen kis nyomi lett most ennyire futotta…)
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Fel se pillantottam a munkából, végig csak járt a kezem, zörögtem, kopácsoltam. Farkasom a ló elméjével játszadozva ölelte át. Mikor épp indult volna a nő, már kész is lettem a két hátsó lábával. Miközben a sámliról felálltam, hogy arrébb üljek, a mellső patákhoz, csak futólag bólintottam a nő felé. - Persze, menjen csak nyugodtan. Elleszek itt egy darabig. - azzal ültem is le, hogy folytassam a munkámat. Hiába, ilyenkor csak ez volt a szemem előtt, semmi más. Csöndben dolgoztam tovább. Nem telt bele egy órába, s az utolsó simításokat végeztem a patkón. S csak arra lettem figyelmes, hogy dúdolgatok. Ja... elfelejtettem rádiót hozni. Repülsz ha rám ülsz! csintalan, játékos dallamai halkan formálódtak, s törtek fel torkom mélyéről, ahogy dúdolgattam. Carteval végezve megpaskoltam a nyakát, Fenevadam pedig elengedte. Kantárjánál fogva vezettem körbe az istállóban, közben a lábait figyeltem, néztem, hogy mindent rendben tettem-e fel, nem kényelmetlen-e, vagy esetleg rosszul raktam rá valamit. Ám egészségesen koptatta az istálló földjét, nem mutatta jelét annak, hogy bármi problémája lenne. - Jól van, asszem megmutatlak a gazdinak is. - simítottam meg mosolyogva az orrát. Dudolászva vezettem ki az istállóból. A futtatónál a szőke tincseket felismerve vezettem Cartet a nőhöz. - Megjöttünk. - mondtam mosolyogva. Épp oktatás folyt, az ovisok kissé ijedten néztek rám, ahogy ott feszítettem földtől, piszoktól mocskos, kissé izzadt kovács ruhában. - Néhány kört kéne mennie vele, hogy lássam, valóban tartós-e. Nem örülnék, ha vágta közben pottyanna le a patkó a lábáról. - nyújtom a nő felé a kantárszárat.
Kezdőlap
//
most ennyire futotta…)
