- Jóól van már, ne csipogj. Este jön Lascar, addigra lesz kaja. Mellesleg... te is képes vagy tudtommal vadászni, Mon soeur... - morrantam fel már az ajtóban, ahogy Aimée utánam kiabált. Persze közölte, hogy neki még dolga van a városban, úgyhogy rábólintottam végül, hogy én szerzem be a vacsit.
Noha, ehetnénk mirelit szarságokat is - mert akad dögivel -, de már jó ideje kopog a szemem valami friss húsért, és azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül.
- Van négy órád, aztán jövök. Talán Heine is beesik addigra. - köpte még utánam a szavakat, de már nem reagáltam. Elindultam.
Bár, mielőtt még az erdőnek vettem volna az irányt, még benéztem a lovakhoz, és miután raktam nekik friss szénát és zabot, csak azután indultam el ténylegesen is a vadászatra. Már a teraszon ledobáltam a ruháimat, az ing és világos farmer csak úgy aláhullott a padra, szinte hallottam ahogy összecsókolnak...
Kicsit még megmozgattam magam, nyak, váll, lapocka, gerinc, láb, és minden egyéb, ami roppantható volt, aztán ott helyben, ahogy voltam már adtam is át magam a bestiának. A testem hirtelen görnyedt meg, forrósodott, majd röpke lélegzetvételt követően már homok-barna bundám lepte el bőrömet, vaskos mancsokkal trappoltam bele a fáradt avarba. Fejemet, marommal együtt megráztam, aranyszín íriszeim pedig a fák közé villantak.
Aztán nekilendültem...
A szél finoman simított körbe, kapott szőrömbe, kóstolt bele pofámba, ahogy irdatlan sebességgel vetődtem be az ódon méretű törzsek közé.
Szürkület volt már, épp a kedvenc időszakom. Az ég könnyed lepelként borult a fejem fölé, s csupán a hamvas holdfénye adott világítást utamnak.
Csend volt... könnyed, lágy csend. Csupán a fák erezetes susogását hallottam, miként a szellő átjárta azokat.
Végül lassítottam, tompa, nesztelen léptekkel haladva az erdő mélye felé, fülelve, lesve az aktuális vadra... És lám... nem kellett sok idő, mire végre a távolból halk neszezésre lettem figyelmes. Halkan dobbanó, ritmikátlan szívzörej, és a jól ismert szarvas szag járta át minden porcikámat.
Hát megvagy...
A vadászösztöneim felerősödtek, egyetlen célként lebegett előttem a préda, ahogy a bokruk mögül megpillantottam.
Legelészett, egymagában, mintha semmitől nem kéne tartania az égvilágon... Pedig itt vagyok, háhá! És el is kapom...
Hasfalam szinte belesimult az avarba, ahogy hátsó lábaim már elrugaszkodásra készen voltak, amikor... mi ez már?!
A szarvas úgy ugrott meg, mintha rémeket látna. Fejét hátra vetette maga mögé - egyáltalán nem arra, amerre én lapultam -, majd futásnak eredt, rohant, én pedig nem győztem utána vetődni.
Csak ekkor éreztem meg a nem messze sasszézó másik farkas jelenlétét, aminek rohadtul nem tudtam örülni, az a helyzet... Morranva fékeztem végül le, hagyva elmenekülni a szarvast, utolsó esélyt adva esendő életének, és már pördültem is meg mancsaimon, az illetéktelen illat irányába lőve ki.
Annyira dühös voltam, hogy miatta elvesztettem a prédámat, hogy az sem érdekelt, ha csak jó kedvében sétálgatásnak indult... Ha mást nem, majd őt tálalom fel, hol nem szarom le?
Nem sokkal később, miután elhagytam ezernyi kérges fát, és megroskadó bokrot, végre kiszúrtam a feketés-vöröses nőstényt. Hátam ívbe feszült, a kedvetlenségem pedig egyre nagyobbra nőtt.
Az isten bassza meg!
Végül egyetlen hang nélkül rugaszkodtam el a talajról, felrántva karmaimmal néhány földdarabot, és már tepertem is a másik bundás felé, hogy néhány elhaló másodpercet követően egyszerűen csak magammal sodorjam jó pár méteren keresztül. Agyaraim tarkójába martak, ahogy a hátán kapaszkodtam meg, majd terítettem le, odaszorítva őt a talajhoz.
~ Mondj egyetlen okot, hogy miért ne öljelek meg itt és most! ~ morrantam fel, még egyet rámarva bőrére, ahol agyaraim tartották fogságba. Ám akkor... mintha... ismerős illat keringett volna az orromba, begyújtva az emlékeimhez tartozó villanyt.
Fújtattam egyet, ás bár a szorításom már kevésbé sem volt fájdalmas, még mindig nem engedtem el őt. Képtelen voltam beazonosítani, hogy honnan ismerős ennyire, és egyáltalán miért... Abszolút nem rémlett semmi...
~ Ki vagy?! ~ hörrentem egyet, ívesen levetődve a nőstény hátáról, felfarolva a nyirkos avart karmaimmal, ahogy egész testemmel szemközt pördültem vele. Továbbra is erősen támadó állásban lihegtem, a füleim kihegyeződtek, melyek mögött a bőr táncot járva pattogni kezdett.
~ Valahonnan ismerlek... ~ dörmögtem, kiegyenesítve tartásomat, fejemet finoman szegve fel, ahogy egyet léptem felé finoman...

Még nem gyakran indultam neki az erdőben egyedül vadászni. Sőt, hogy egészen pontos legyek, ez a második alkalom. Eddig kizárólag Jessevel mentem, azon egyszerű oknál fogva, hogy gyakran - némi túlzással - még a széltől is óv és szerinte egyáltalán nem veszélytelen magamban kóricálnom idekint. Főleg nem szürkület tájékán. Nem mondom, hogy nincs igaza, de könyörgöm, nem vagyok már kölyök, hogy minden alkalommal a sarkamban legyen. Mondjuk ez a gondolat is csak nem rég született meg a buksimban. Korábban nem volt baj, hogy nem enged ide vagy oda, elfogadtam és kész. Legutóbb azonban - az összeveszésünk után - egyedül indultam neki a vadonnak és marhára élveztem. Igaz akkor összefutottam egy másik farkassal, de végül nem volt gond, jól alakult minden. És akkor döbbentem rá, hogy egyedül is mehetek, ha szeretnék, és ez nagyon is jó érzés. Jesse nem örült, amikor vázoltam neki, hogy szeretnék magam is vadászni menni, de végül belement. Oké, jó, tudom, hogy nem feltétlenül kell(ene) az engedélye, de mivel vele élek, azért mégiscsak jobb ez így, mintha állandó vita forrása lenne ez közöttünk. Mondjuk abban nem teljesen vagyok biztos, hogy amikor erről beszéltünk, ő arra gondolt, hogy estefelé menjek kíséret nélkül... Most már mindegy, mert itt vagyok és hát lassan sötétedni kezd, de hát végül is nagy lány vagyok már, csak nem esik bántódásom?!
Halkan és puhán találkoznak a mancsaim az avarral és a lehető legkevesebb zajt próbálom csapni, ahogy előre haladok. Egy könnyed szellő az orromba fújta a szarvas illatát. Hát megvagy! Minden valószínűség szerint őt hallhattam korábban. Élénk bizsergés járt át az orrom hegyétől a farkam legvégéig. Megálltam és újra a levegőbe szimatoltam. A korom ellenére nem mondhatni, hogy tapasztalt vadász lennék, lévén, hogy sosem kellett egyedül leterítenem a vadat, sőt mi több, tulajdonképpen nem is volt szabad. Érthető hát, ha bénázok, mint egy kölyök, de jobb későn megtanulni valamit, mint sohasem. Hát itt az ideje a gyakorlásnak, elvégre tudtommal csak ketten vagyunk közel s távol, csak a szarvas és én. És hát, ha valamit el is szúrok az állat csak nem fog ezért reklamálni...
Hátracsaptam a füleimet, leeresztettem a mellkasomat, a mellső mancsaimmal úgy helyezkedtem, hogy a nekilendülés a leggördülékenyebb lehessen és már csak a hátsó lábaimmal kellett elrugaszkodnom. És akkor neki indultam, mint a golyó, amit puskából lőttek ki, így viszont a hangtalan mozgás aligha lehetséges, hát nyilván zajt csaphattam, mert a préda is mozgásba lendült. A francba! És már megint elbénáztam a távolságot, közelebb kellett volna lopózni és onnan neki rugaszkodni, mert így naná, hogy nyert némi helyzet előnyt az iramodásával. No nem baj, irány utána, vagyis mégsem. Hirtelen torpantam meg, ahogy lefékeztem a mozgásomat, némi föld és a lehullott levelek repültek ezernyi irányba a mancsaim előtt. Egy másik farkas is van itt, nem csak én. A francba! A fejemet felkaptam és abba az irányba fordítottam, ahonnan a másikat éreztem. Nem kellett sokat várnom, hogy szembe találjam magam egy aranyszín szempárral. Azonnal felgyulladt a vészvillogó a fejemben, mert ennek a fele sem tréfa, tekintve, hogy nem úgy tűnik, mintha a másik éppen egy piknikre akarna meginvitálni. A másodperc tört része alatt vettem egy 180 fokos fordulatot és iramodtam homlok egyenest a másik irányba, de ekkor már késő volt. A következő pillanatban egy erős lökés? után már tompán puffantam az avar lepte kemény földnek. Aucs. Bár itt még nem volt vége. Éles fájdalom hasított a tarkómba. Ez a nyavalyás belém harapott?! Persze, hogy felnyüsszentem erre. Ez baromira fáj, az istenit! És ennek a tetejébe még rám is tehénkedik. Farkasként is kicsi vagyok - kisebb, mint az átlag, és főleg kisebb, mint egy hím - ezért lényegében alig látszom ki a másik alól, ahogy a földnek szegez. Ha szeretne beleépíteni a talajba, marha jó irányba halad. Zihálva veszem a levegőt és halk morgást is produkálok, mondjuk egyiket sem szándékosan. A gondolataim csakúgy cikáznak, nem az minden vágyam, hogy egy idegen hím fogai és súlya alatt végezzem, valahol a az erdő mélyén a susnyásban.
A tarkóm égett és pokolian fájt és meg mernék rá esküdni, hogy a másik agyarai átszakították a bőrömet. Próbálok nem pánikba esni és nyüszíteni, vinnyogni, ami meg kell mondjam, igencsak nehezemre esik. A szívem a torkomban dobog és szerintem a helyemben bárki más meg lenne rémülve. Hát még én?!! Nem éppen rólam mintáznák a bátorság szobrát, ha meg mégis, akkor az egy nagy hazugság lenne, tekintve, hogy most mindennek nevezném magam, csak épp bátornak nem. Még szép, hogy félek. Nem akarok kinyuvadni... Jaj!
A gondolataimat kitöltő rémületen és fájdalmon hatol át a felettem terpeszkedő hím mondanivalója. Basszusbasszusbasszus! Még mélyenszántó okot is most kell kreálnom? Héé! Épp halálra vagyok rémülve! Nekem jelenleg épp elég nyomós ok, hogy nem akarok meghalni!
~ Nincs rá okod, hogy megölj. Áú! ~ tettem még hozzá gondolatban, ahogy megint rámart a tarkómra. Hahó, nem megyek sehová! És tényleg nincs oka arra, hogy kicsináljon, hacsak nem egy hegylakó és most nem a Duncan MacLeod-félére gondolok. Minden erőmet összegyűjtve próbálok a szagára koncentrálni, bár eddig még nem sokakkal találkoztam a másik falkából. Sőt, ha jól számolom, akkor csak Ashleyvel, akiről utólag tudtam meg, hogy hozzájuk tartozik. Vagyis inkább csak róla tudom biztosan, hogy oda tartozik. Próbálom felidézni a lány illatát és hasonlóságot felfedezni közte és a felettem terpeszkedő hím között, mert ha "egy csapatban játszanak", akkor pápá Rosie, neked ennyi volt... De ehelyett valami más ugrik be. Ez a szag ismerős. Nem most érzem először.
Mindeközben próbálom tartani magam a mancsaimmal, vagyis inkább ellentartani, mielőtt tényleg beleépítene a talajszintbe. Na jó, ebből most már elég volt. Vagy essünk túl rajta, vagy eresszen, mert elegem van abból, hogy alátétnek használjon.
~ Hacsak nem az a célod, hogy kilapítással tegyél el láb alól, akkor hálás lennék, ha leszállnál rólam. ~ hát Rosie, te totál nem vagy normális! Na most vagy tényleg ennyi volt, vagy leszáll rólam, vagy... mit tudom én?!! Ismerős volt valahonnan, de amíg nem jut eszembe, hogy honnan, addig hiába is közölném, hogy nem vagyok valami alkalmas vacsorának, vagy minek... Mire viszont újra megszólaltam volna, elengedett. Hm. Ezen azt hiszem még magam is meglepődtem, pedig pont ezt szerettem volna. Már kevésbé fájt ahol belém mart, lévén az agyarai többet nem "ékesítették" a bőrömet, de attól még így is rendesen sajgott. Aú! És még egyszer aú! Amíg ő kérdezett, addig én kiegyenesítettem végre magam, elszakadva a földtől és az aljnövényzettől, amivel mostanra már majdhogynem intim közelségbe kerültem. Legalább is így érzetem, miután annyi ideig voltam neki préselve. Megráztam a bundám a homokszín hímre szegeztem olvadt arany tekintetem. Mielőtt azonban válaszolhattam volna a kérdésére egy emlék tolul elő valahonnan az agyam hátsó zugainak egyikéből.
Egy füstös kocsma képe egy francia városkában. Hangulatos kis hely volt, szerettem ott dolgozni. Az emeleten kiadó szobák, lent pedig az italmérés. Én a pult mögött, újabb adag alkoholt kimérve. A kép egészen idilli lenne, ha nem rondítanának bele a háború zajai. Repülőgépek morajlása, a távolban egy-egy bomba robbanása és egy betévedő alak, akit a vérszag leng körül. Rendel valamit, nem fest jól. Nem kérdezem, csak kimérem, amit kért és elé tolom. Ahogy elnézem, tudom, hogy valami baj van. A gondolataihoz nem férek hozzá, a pajzsát áttörni nem tudom, valószínű idősebb és erősebb nálam. Tovább figyelem a pohár felett, amit az előbb elé tettem. És akkor rájövök, sokkal nagyobb a baj, mint azt először gondoltam...
~ Cédric? ~ nem, nem válaszoltam, hanem újra kérdeztem. Kibukott belőlem ez a gondolat. Ahogy lépett egyet felém én automatikusan léptem egyet hátra, megtartva a kettőnk között lévő távolságot. Még mindig sajgott a tarkóm, és nem vágytam még egy harapásra, vagy bármi másra tőle. Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy tényleg ő-e Cédric. Hirtelen ugrott be a név és bukkant elő az emlék, ami ehhez a névhez kapcsolódik. És, ha tényleg ő az, semmi garancia sincs rá, hogy ne akarna továbbra is mamuszt készíteni a bundámból. Vagy akármi mást.
~ Nézd, akár az vagy, akinek gondollak, akár nem, - bármily meglepő - de nem vágyom arra, hogy kinyuvassz. És, ha ez nem hatna meg, mert hát végül is miért is hatna meg? akkor se az agyon lapítással akarj kicsinálni. Oké? ~ hát, ha jár az utolsó kívánság, akkor valóban nem szeretném, hogy így érjek véget. Közben én a magam részéről tovább hátrálok. Az egyetlen, amibe kapaszkodni tudok, hogyha elég nagy lesz a távolság közöttünk, akkor talán el tudok szaladni előle, ha mégis úgy döntene, hogy trófeaként jobban funkcionálnék. Ha másban nem is jeleskedem ebben a pillanatban, legalább gyors vagyok. Amit mondjuk nem kifejezetten magamnak, sokkal inkább a vérvonalamnak köszönhetek. Bár a hím képességeiről halvány gőzöm sincs, szóval simán lehet, hogy hamvába holt a szökésem gondolata, de mivel hirtelen mást nem tudok kieszelni, hát maradt ez. Hátrálok.
~ Tudom nem mostanában volt, de Franciaországban találkoztunk a háború alatt. Volt pár golyó a válladban és... ~ anyám most segíts! Tudom, hogy volt még valami gebasz vele, de mi a rák? Gondolkozz Rosie, eszedbe fog jutni. Csak vegyél egy mély lélegzetet. Szusszanj egyet, már így is sok minden eszedbe jutott... és akkor bevillan! Heuréka!
~ És egy... szétnyílt seb a lábadon... ~ ó atyám, légyszilégyszi legyél Cédric és jussak eszedbe és ne akarj kicsinálni! Na jó, asszem kezdem elveszteni a pánik-mentes hangulatomat...

~ Okom az éppenséggel volna... megzavartad a vadászatomat. Sőt... elkergetted a szarvasomat! ~ de kár ezen lovagolni, mert ennek már úgyis annyi. Így jártam, leginkább... Ami szomorú, de majd keresek másikat. Talán...
Jelenleg jobban lekötött a nőstény, és a velejáró illat, amit valahonnan halál biztosan ismerek...
Ezért is engedtem el végül, nagy nehezen, noha azt nem bántam, hogy elsöpörtem, és pár fájdalmas percet okoztam neki. Nem... megérdemelte. Legalábbis az én szemszögemből, hiszen mint mondtam: elűzte a vacsimat. Milyen dolog ez már?!
Na jól van... tényleg kár a gőzért.
Ellenben nem mozdultam előle, villanó aranyszín íriszeim folytonosan apróbb alakját fürkészték, megunhatatlanul is próbálva előkutatni elmémből a lappangó információkat. Tudom, hogy ismerem, ebben annyira biztos vagyok, mint ahogyan éppen itt vagyok vele, az erdő közepén.
Ám, hirtelen valami furcsa érzés támadt bennem, amíg ő emlékei között kezdett kutakodni. Fejem ide-oda járt, fordult, míg füleimet erőteljesen hátracsaptam, vagy éppen hegyeztem...
Végül meguntam, és már erős mancsaimmal odacsaptam volna elé, a földre, hogy felverjem a fáradt avart, mikor a régen használt nevem csendült fel elmémbe. Ezzel együtt pedig hirtelen vágtam le magam, hátsó lábaimra, kissé talán döbbenten. Minden bizonnyal, ha most nem bundás szerkóan nyomnám, akkor a homlokomon ezernyi ránc ülne ki, szerintem még több is, mint amennyi egy öregemberen díszeleg alapból...
Cédric...
De mégis, hogy... hol... honnan...? Semmi sem rémlett, ez pedig kezdett erősen idegesíteni. Halkan fújtattam egyet, mialatt újra négy lábra egyenesedtem, lassan, finoman téve egy lépést a nőstény felé. Természetesen hallottam, sőt értettem is az újabb szavakat, amiket felém küldött, de egyelőre nem voltam hajlandó rájuk válaszolni. Egyébként is, ha kiakarnám nyírni, úgyis én dönteném el, hogy azt miként teszem...
~ Ne játssz plüss kutyát, inkább azt mondd, hogy honnan ismered ezt a nevet. ~ böktem felé a fejemmel, egészen közel érve hozzá, ahogy újabb lépésekkel fogyasztottam a köztünk feszengő távot.
Már a hangja is emlékeztetett valakire, de az emlékeim túl halványak voltak, túl régiek ahhoz, hogy fel tudjam őket idézni.
Ám, ahogy elkezdte mesélni, hogy mikor és hol találkozhattunk, és miként... egyre jobban és jobban jöttek elő a képek... Persze, ez még nem jelentett semmit... Én pedig hiába kutattam az elmémbe utána, a vörös tincseken kívül más nem vetült a szemem elé...
~ Ez valóban így volt... Viszont... Már most elnézést kérek az előbbiért, és a mostaniért, ha tényleg az vagy, akire én gondolok, de... engedd meg, hogy megnézzem! ~ azzal választ se várva ismét elkaptam a marjánál, noha sem erőt nem fejtettem ki, sem fájdalmat nem okoztam. Csupán egy intenzívebb fizikai kontaktusra volt szükségem ahhoz, hogy beleláthassak az emlékeinek ezen részébe. A többi pedig nem érdekelt... Csak ez.
Fullasztó kocsmabűz, ezernyi ember járkált ki be a csehóban... Este volt, sötétedett már az ég, ahogy önmagma láttam meg besétálni az ivó ajtaján. Fejemet csuklya védte, eltakarta vonásaimat, alakom is csupán hosszúságomról tanúskodott, minden mást ellepett a kabát, ami körbe ölelt... Villanó szempár követett végig, rajta keresztül láthattam önmagam. Csak figyelt, érdeklődőn, míg végül órákat ugrott az idő, és már az említett lőtt és vágott sebeim fölött szorgoskodó nő alakja kezdett kirajzolódni előttem. Finom vonások, kedves tekintet, vöröslő tincsek, kecses száj íve mosolygott felém, ahogy a sebeimet kezdte ellátni...
Több sem kellett... úgy téptem ki magam az emlékből, mintha fuldokló lennék a tenger közepén, aki egy fahusángra tudott éppen kimászni. Aranyszín pillantásom a nőstényébe futott, miután óvatosan elengedtem őt, újra visszaülve hátsó lábaimra.
~ Rose? ~ hajoltam kicsit felé fejemmel, hogy beszívjam közelebbről is az illatát, ezúttal teljes mértékben arra koncentrálva. ~ Rose! ~ csattantam fel végül, újra négy lábra ugorva, noha ezúttal már lelkesedésem, és még egészen rejtett örömöm volt érezhető.
~ Hogy a... hogyhogy...? Ezer éve nem láttalak... na jó, annyi azért nem. De... Azt a mocsok mindenit! Rose! ~ aztán a lelkesedésem apadni kezdett, miként a ficánkoló ide-oda ugrálásom is alább maradt. ~ Tényleg ne haragudj az előbbiért. Nem.. nem tudtam, hogy te vagy az... ~ vallottam be őszintén, és ezúttal tényleg megbánva a történteket. Viszont... ha jobban belegondolunk, hülye lettem volna nem letámadni, hiszen fogalmam se volt, hogy ki ő. Csak annyi lebegett előtte, hogy elkergette a szarvasomat...
~ Hogy kerülsz ide? ~ kérdeztem végül sokkal nyugodtabb hangszínnel, ismét visszaengedve magamat ülő helyzetbe...

Oké, abból, hogy levágta magát a hátsó lábaira a francia férfinév említésére, megkapom a jelzést, hogy bizony jó nyomon haladok. Úgy tűnik nem most hallja először, hogy így szólítja valaki. Vagy csak én képzelek bele a reakciójába olyasmit, ami nincs benne? Ami mondjuk nem lenne meglepő, tekintve, hogy tényleg, nagyon, nagyon szeretném, ha ő az lenne, akinek én gondolom, hogy az. Amíg ő megint csak felém lépett, én megint tettem egy lépést hátra.
Plüss kutya? Én, plüss kutya? Ha most nem bundás lennék és épp nem lennék halálra rémülve, akkor tuti vágnék egy grimaszt. Még, hogy plüss kutya??! Sokkal inkább plüss farkas na! Azért vicces, hogy ebben a szituációban pont ezen akadok fent. Ez is csak én lehetek...
~ Tőled. Te mutatkoztál be ezen a néven. Szerinted mégis honnan máshonnan ismerném? ~ jó tudom, ő joggal feltételezheti, hogy ezernyi helyről és módon ismerhetném a nevét, vagy ezt a nevet, de akkor nem említettem volna meg neki. Figyelmetlen voltam, vagy csak szimplán béna, mert hiába hátráltam folyamatosan, a távolság közöttünk cseppet sem nőt, sőt, sokkal inkább csökkenni látszott. Beértem egy fát a hátsó lábaimmal, ezért megállásra kényszerültem. Az elmémbe hatoltak a szavai, amelyeket nem igazán tudtam értelmezni.
~ Engedjem meg, hogy megnézd? Mégis, hogy érted, azt, hogy... ~ már nem maradt időm befejezni a gondolatot, mert megint elkapott. Bár most nem úgy, ahogy korábban, de ettől még nem volt kellemes a dolog számomra. Egyrészről, mert újra az agyarai között voltam, másrészről, mert még mindig fájt az iménti harapásának helye, amit ezzel újra ingerelt. És ez még mind semmi volt ahhoz képest, ami következett.
Újra abban az italmérésben voltam. Szemeim előtt megjelent a berendezés, orromban éreztem a dohány - és pipafüst, az alkoholok kesernyés-édes és fűszeres illatát, a különböző emberek kipárolgásának korántsem kellemes szagát, a kinti kissé csípős levegő tiszta, föld illatát, ami a nyitott ablakokon és a folyton nyíló ajtón áramlott be. Az idegen magas volt és a vonásai mások előtt rejtve maradtak. Vele együtt kúszott be a kocsma furcsa bűzébe a jól ismert fémes szag, amit semmivel sem lehet összetéveszteni. Az emberek ebből semmit sem vettek észre. Nem érezték, hogy az idegenből csakúgy áradt a vérszag. Aztán az emberek eltűnnek, a következő kép pedig már az egyik emeleti szoba, ahol fekszik Ő. Az ágya szélén ülök, az ölemben egy régi fehér tál, abban víz, a vízben véres gyolcs. A kezemben egy csipesz. A másikban vodka. Kedvesen rámosolygok. Segíteni akarok. - Tudom, ez fájni fog, és előre is bocsi, de muszáj. - a vodkából a sebére öntök, aztán egy kortyot magam is lehúzok, majd a golyó után kutatok. Korábban még nem csináltam ilyet. Amikor megvan, hangosan koppan egy másik tál alján, ahogy beleejtem.
Ahogy elengedett, az emlék még nem tűnt el, de nem is olyan volt, mint az imént.
~ Ez meg mégis mi a jó ég volt? ~ Nem tudnám pontosan leírni, hogy mit éreztem, vagy éltem át az imént, de, hogy korábban még csak ehhez hasonlóban sem volt részem, az egészen biztos. Olyan volt, mintha a fejemben járt volna, és fogalmam sincs, hogy ezt hogy csinálta, feltéve ha egyáltalán tényleg ezt csinálta?! Mégis, valahogy azt érzem a gondolataim, az emlékeim az imént nem csak ez enyémek voltak, vagyis nem csak én láttam őket.
~ Rose. ~ bólintottam a nevem kétszeri hallomása után. Ezek szerint eszébe jutottam. Elnéztem, ahogy megváltozott a velem szemben lévő hím viselkedése. Megkönnyebbültem. Nem kicsit. Nagyon.
Ha most nem farkas formámban lennék, akkor széles mosolyra húzódna a szám. Mondjuk akkor talán az iménti kis attitűd sem játszódott volna le.
~ Örülök, hogy végül eszedbe jutottam. ~ és ebben a gondolatban jócskán benne volt, hogy mekkora kő zuhant le a mellkasomról.
~ Ugye most már nem akarsz megenni, meglincselni, megölni, kilapítani, vagy más egyéb, rám nézve nem túl kedves és fájdalomtól bizonyára terhes dolgot művelni? Mármint velem? És mi volt ez az előbb, amikor újra megfogtál és... és... ~ olyan hülyének érzem azt kérdezni, hogy a fejemben matatott-e. Remélem így is érti majd a kérdést. Közben fel sem tűnt, hogy a farkamat úgy csóválom ide-oda, mint egy kölyök kutya, amelyik csontot kapott. Örültem Cédricnek, hogy a viharba ne örültem volna neki?! Hosszú évekkel ezelőtt megkedveltem, és bár azóta nem kevés idő telt el, ez az érzés vele kapcsolatban nem változott.
~ Tényleg nem tegnap volt... Nem gondoltam volna, hogy itt és most újra összefutunk... ~ Oké, pontosan tudom, hogy ez mennyire klisés volt, de őszintén szólva még azt sem gondoltam, hogy egyáltalán valaha összefutunk még.
~ Nem számít, nem haragszom. Inkább te ne haragudj, amiért elriasztottam a vacsorádat a bénázásommal. ~ ciki, hogy elszúrtam neki a dolgot, de lelkem rajta, hogy nem direkt volt. Nem tudtam, hogy ő itt vadászik, ha tudom, akkor nem pofátlankodtam volna ide és nem riasztom el a szarvast, amire szemet vetett. Most már leülök én is. Kicsit megmozgatom a fejemet, még mindig fáj seb, amit a hím agyarai martak a bőrömbe.
~ Itt élek. Mármint nem konkrétan itt az erdőben. A városban. Nem rég költöztem ide az Államokból. Már jó ideje annak, hogy Európát a hátam mögött hagytam. De, ha már itt tartunk Cédric, Te, hogy kerülsz ide? ~ dobom vissza neki a labdát. Kicsit bő lére engedtem a válaszomat, ami mondjuk tőlem nem olyan meglepő, mert általában nagyon is beszédes vagyok.
~ Itt élsz, vagy...? ~ vagy passz, érdekel, hogy mégis mit csinál itt, mondhatni majdnem a világ végén. Eszem megáll, hogy pont Fairbanksben futunk újra össze. Alig tudtam róla bármi személyeset, ezért az olyan kérdések, amik a családot, vagy barátnőt, - esetleg barátot/pasit? - érinthetnék, hogy velük mi a helyzet, ők is itt vannak-e, nem tettem fel. Beszélgettem volna tovább is, de megint valami zaj ütötte meg a füleimet, pont, mint mikor beértem az erdőbe. Cédricről a hang irányába fordítottam a fejemet. Halk nesz volt, valahol távol tőlünk, ami gyorsan el is halt. Talán egy másik vad, talán csak a szellő volt, ami végig futott az erdőn és megborzolta a fák ágait, belekapva a bundánkba is. Olvadt aranyszín szemeimet újra a hímre szegeztem.
~ Miattam oda a vacsorád. Ezért jövök neked eggyel. Bár főzni még mindig nem tudok. ~ hogy ez most honnan jött? Bár azt tudhatja Cédric, hogy pocsék egy konyhatündér vagyok. Miután megszabadítottam a golyóktól és a lábát is össze raktam - már amennyire tőlem, mint hevenyészett, épp akkor előavanzsálódott "ápolótól" tellett - adtam neki enni is, pechére a saját főztömből. A szándék megvolt, a végeredmény pedig... nos hát... nem éppen a legjobb volt. És akkor még finoman fogalmaztam.
~ Ha gondolod, segítek a szarvas után menni. ~ bár tekintve, hogy egyszer már világgá szaladt miattam, vagyis tőlem, nem biztos, hogy ez egy jó ötlet. No mindegy, a jó szándék megvan, a többiről meg majd Cédric nyilatkozik.

Igazán örültem Rose-nak, noha eléggé részlegesek voltak róla az emlékeim ezidáig. Ám, miután beleláttam a benne megmaradt képekbe, már minden világossá vált. Igaz, hogy most nem láthattam az arcát, de úgy elevenült meg lelki szemeim mögött, mintha csak előttem állna.
Kérdésére csak halkan morrantam egyet, egészen barátságosan, noha egyelőre nem adtam neki erre választ. Jobban el voltam egyébként is azzal foglalva, hogy örömködtem neki. Elvégre, anno ha nem is sokat, de segített rajtam. Ezt pedig nem szokás csak úgy elfelejteni. Lehet, ha emberi alakban láttam volna meg, nem is lett volna kérdés, hogy ki ő. Így kicsit bonyolultabb volt a dolog...
~ Ugyan, Rose. Előbb sem akartalak bántani, csak rád ijeszteni. Most viszont, hogy tudom, hogy kivagy, eszem ágában sem lenne kárt tenni benned. ~ vakkantottam egyet szórakozottan, míg végül nyugvásra intettem magamat, és ledobtam egész testemet a földre, legalábbis ülő helyzetbe.
Újra felvetődött a kérdés, hogy mit is csináltam az előbb. Kicsit kijjebb húztam magam, füleimet pedig hol hátra lapítottam, hol hegyeztem...
~ Képesség. Vérvonal. ~ csak ennyit mondtam. Legalábbis jelenleg többet nem kívántam erről elárulni, pláne nem arról, hogy mindemellett akár az elméjén is tudnék uralkodni egy ideig. Nem azért, mert ne bíznék meg Rose-ban. De sose lehet tudni, hogy kinek adunk ki magunkról olyan információkat, amivel vissza lehet élni. Nem ismerem őt annyira, hiába segített rajtam anno. Egyetlen este volt, nem több... Még abban sem lehetek biztos, hogy nem azért jött-e erre, mert valamelyik falkának dolgozik be éppen.
~ Nem haragszom, megesik. Nem egyedül élek ebben a városban, szóval esélyes volt, hogy ilyen is előfordul velem idővel. Bár, kétségtelen, hogy erre felé ritkán tévednek farkasok. Habár... mostanában elé sűrűn járkáltok erre. ~ fújtattam halkan, ha csak eszembe jut például Sharon megjelenése is. Úgy látszik, manapság már unalmas a város belső erdeje, hiszen Rose is végül ide keveredett, ez pedig már erősen a határ...
~ Én? Itt lakom. Három éve. Persze, nem a városban, hanem innen nem messze. Van egy lovardám. ~ csak tényszerűen közöltem a dolgokat, hiszen annak is meg van az esélye, hogy ide felé láthatta a házamat, az istállót és minden egyebet, ami hozzám tartozik. Legalábbis ingatlant tekintve.
Ahogy a vacsorát kezdte el felhozni, újra négy lábra szökkentem, megrázva bundámat nyakszirtemtől egészen farkam végéig.
~ Hagyd el. Majd lesz másik. Később levadászok egyet, ha úgy van. Van rá még pár órám, szóval nem sürgős. Csak hamar túl akartam rajta esni. ~ na jam... mert ha Heine átjön azon fog lovagolni, hogy miért nincs még kész. Persze, semmi köze hozzá, örüljön, hogy kajálhat. Ettől függetlenül, én magam is kezdtem éhes lenni, úgyhogy nem sokára nyilván le kell vadásznom egy másik vadat...
Én magam is hallottam a neszeket, mintha paták dobogása lett volna. Nem voltak sokan, de egyelőre most nem tudtak izgatni. Noha, tény és való, hogy a farkasom már annál inkább felkapta rá a fejét, de majd ha én úgy akarom, akkor lesz kaja... Addig meg ő pihenőre teheti magát, meg az izgága hülyeségeit.
~ Majd később, velem tarthatsz. Most elment a kedvem a vadászattól. Inkább mesélj, mi van veled. Sétáljunk egyet. Amúgy, csatlakoztál valahova? ~ indultam meg lassan az erdő széle felé, vissza-visszapillantva a nőstényre, hogy jön-e. A kérdésem mögött nem lapult semmi. Elvégre annyira elszigeteltem magam a várostól, hogy szinte semmit se tudok a falkákról, hogy melyik milyen, és mi hajtja őket. Igazából még azt se tudom, hogy érdekel-e...

Még szép, hogy marhára érdekel, hogy mit csinált, vagy, hogy tényleg azt csinálta-e, amire gondolok, hogy csinálta. Nevezetesen, hogy valóban a fejemben, az emlékeim között járt-e, az imént. Válasz helyett azonban csak egy morranást kapok.
~ Elérted a célod, tényleg megijedtem. Nem is kicsit. ~ ha tudnék, akkor most nagy bociszemeket meresztenék. Tényleg nem én vagyok a világ legbátrabb példánya, még szép, hogy a frász kerülgetett tőle. És akkor még finoman fogalmaztam. De ennek az érzésnek már nyoma sincs, helyette sokkal inkább örülök. És megkönnyebbültem és még számtalan érzés és gondolat kavargott bennem, de ezek egyike sem volt még csak a közelében sem annak, ami akkor kerülgetett, mikor Cédric elkapott.
~ De tulajdonképpen mit is csináltál? ~ az oké, hogy vérvonal, de még mindig nem tudom, hogy mi volt ez az előbb. Csak sejtem, de sejteni, vagy gondolni valamit nem ugyanaz, mint tudni is. Persze, ha nem akart válaszolni, akkor ennyiben hagyom a dolgot és nem feszegetem tovább. Ha nem válaszol, hát nem. Nem erőszakoskodom, az egyébként sem az én műfajom. Sosem volt az, és nem most fogok ezen változtatni. Ültemben a farkam ide-oda járt, amivel szépen oldalra söpörtem az avart a földön. Megnyaltam az orromat és a számat, miközben Cédricre figyeltem. Arra, hogy nem a haragszik, nincs még a tetejébe hozzáfűznöm, szerintem ezt a dolgot ennyivel le is zártuk. Azt viszont érdekesnek találom, hogy mostanában egyre többen fordulunk meg itt.
~ De remélem azért nem mind a vadakat riogatják el az orrod elől. ~ ha tudtam volna, most rámosolyogtam volna. Kíváncsi vagyok, hogy miért járkálnak erre a farkasok, ha aszerint, amit mondott ez ritkaságszám volt korábban. Direktbe viszont nem akartam rákérdezni.
~ A lovarda a tiéd? Errefelé jövet láttam, kicsit bámészkodtam is ott. Szeretem a hátasokat, valamikor régen sokat lovagoltam. Na az se mostanában volt. ~ fűztem hozzá a magam gondolatait és egy pillanatra beugranak a gyerekkorom emlékei.
~ Szóval már három éve... és, hogy kerültél ide fel északra? Persze már ha nem titok. ~ érdeklődtem kedvesen, mintha száz éves jó barátok lennénk. Nem vagyunk azok, ezt én is tudom, nem volt olyan hosszú az ismeretségünk, de ez nem akadályozott meg abban, hogy érdeklődve, barátságosan kérdezzem ezt meg tőle. A kérdésben nem volt semmi extra, csak a beszélgetés fonalának tovább szövése.
Ahogy felállt, én sem maradtam tovább ülve, követtem a példáját és én is négy mancson álldogáltam immáron.
~ Oké, rendben. ~ hagytam rá a vadászattal kapcsolatos dolgot. Nekem bőven ráér a dolog és nem is olyan fontos, elvégre eredetileg nem is vadászni indultam, csak ki akartam szabadulni a hotelből. Végül pedig itt lyukadtam ki.
Bólintottam egyet, mert a sétában nagyon is szívesen benne voltam. Elindultam hát Cédric után és hamarosan már mellette haladtam. Mancsaim puhán érintették az avart a földön. Nem csaptam zajt, kicsi vagyok és könnyű, így ez nem esett nehezemre.
~ Húúú hirtelen mit is meséljek? Az elmúlt több, mint fél évszázad alatt történt egy s más, amit röviden aligha tudnék elmesélni. És szerintem a fele sem lenne érdekes számodra... ~ ebben nem volt semmi él, ez egyszerűen így van szerintem. Mindezzel együtt azért jól esett, hogy érdeklődött felőlem, ezért persze nem akartam rendes válasz nélkül hagyni. Mielőtt azonban folytattam volna, előbb átugrottam egy kidőlt fatörzs felett.
~ Hát lássuk csak... ápoló az nem lettem. Mindösszesen egy alkalommal vetemedtem arra, hogy más húsában matassak idegen tárgyak után. ~ közben Cédricre pillantottam. Fogalmam sincs, hogy neki miért tettem ezt meg annak idején, talán nem is lényeges.
~ A csapolás jobban megy. ~ fűztem még hozzá, mintegy mellékesen. Ha emberi formámban lenék akkor ezen mondatok között biztosan nevetnék. Mondjuk akkor inkább hatna az egész csak holmi fecsegésnek. Vagyis így is annak hat, mert nem is volt több annál.
~ Férjhez megyek. ~ hogy ezt meg minek böktem ki? Nálam mondjuk van hír értéke a dolognak, számára már persze nem lehet ez olyan érdekes, de mégis mit kellene mesélnem egy olyan kérdésre, hogy mi van velem? Perpillanat ez van velem.
~ És te? Egyedül élsz? ~ a kérdés adta magát, ha már azt mondtam neki hogy bekötik a fejem. Szóval csak ezért érdeklődtem meg tőle. Aztán majd eldönti, hogy egy ennyire személyes kérdésre akar-e válaszolni vagy sem. Persze megértem, ha nem, de valahogy mégis örülnék neki, ha megtisztelne azzal, hogy megosztja velem a válaszát.
~ Most te jössz, veled mi van? Mesélj magadról. ~ kértem kedvesen tőle és reméltem, hogy fog is. Őszintén kíváncsi vagyok rá, érdekel, hogy mi van vele.
~ Igen. És te? Bár nem érzem rajtad egyik falkát sem. ~ ami persze nem jelentett semmit. Ha most kiderül, hogy a hegyiekhez tartozik, akkor lehet megint hamar az agyarai között lesz a torkom. Ha viszont mégsem... kezdem azt érezni, hogy baromi nagy mákom van. Nem Cédric az első farkas, akibe csakúgy belebotlok és eddig viszonylag karcolás nélkül úsztam meg a találkákat. És bár tudtam, hogy mekkora kockázatot vállalok azzal, hogy ismeretlen helyekre kódorgok egyedül, meg kell valljam nagyon élvezem a dolgot. Még azzal együtt is, hogy megeshet, hogy a földre tepernek. Korábban Jesse nélkül nem mászkáltam sehová. Most meg?!
~ Tényleg, mindig érdekelt, hogy annak idején miért tűntél el olyan gyorsan? Úgy értem reggel már nem voltál sehol sem, amikor felmentem megnézni, hogy mi van veled. ~ csak kíváncsiságból tettem fel a kérdést, egyszerűen érdekelt, hogy hová lett. Vagyis inkább az, hogy miért állt tovább olyan hirtelen.

Tényleg sajnáltam, hogy ráijesztettem. Legalábbis így utólag, bántam. Tekintve, hogy róla van szó. Mentségemre szóljon, tényleg nem tudtam, hogy ő az.
A kérdés pedig újra felmerült. Mit csináltam... Halkan morrantam újra, de végül rászántam magam, hogy kicsit jobban beavassam. Róla igazából nem feltételezném, hogy bármilyen információt kiadna rólam a jövőben, akármikor is. Még akkor se, ha netán egy falkát képvisel.
~ Emlékolvasás. Fizikai kontaktus után képes vagyok bármelyik emlékedet megnézni, amelyiket akarom. ~ tömör ugyan, de talán ennyivel megelégszik, És még így sem árultam el mindent a vérvonalamról. Csak, ami érdekelte, és amit nyilvánvalóan addig nem hagyott volna lógva, míg nem válaszolok rá így, vagy úgy.
~ Nem a vadakat. Csak mostanában egyre több hasonszőrű fordul meg a határban, ez minden. Nem csinálnak amúgy semmit. És talán nekik is addig jó. ~ most vállat vontam volna, de helyette csupán csak a fejemet ingattam meg. Igazából vagyunk elegen, ahhoz, hogyha bármelyik falka tagja partizánkodásra adná a fejét, akkor könnyű szerrel hárítanánk. Mindazonáltal azért reméltem, hogy ilyenre nem kerül sor, ameddig mi nem döntjük el, mit akarunk Faribanksben...
~ Az enyém. Majd, egyszer, ha lesz kedved eljössz, aztán meglovagolod az egyiket. ~ vakkantottam egyet szórakozottan, hisz emberi formámban már valószínűleg jól esően kacagnék a saját hülyeségemen. Illetve, az elvont megjegyzésemen.
~ Hasra csaptam. De komolyan. Itt még nem jártam, és úgy voltam vele, hogy miért is ne? Itt is van élet, a kérdés csak az volt, hogy milyen. És persze... hajtott a több... az új. Ennyi. ~ körülbelül. Igaz, hogy Heinevel közösen döntöttünk Alaszka mellett, de ez már részletkérdés volt, és a jelenlegi helyzetet tekintve, nem volt érdekes információ a nőstény számára.
Mindeközben már elindultunk, egy laza, könnyed sétára. Rám fért igazából...
Talpam alatt puhán, finoman süppedt a talaj, ahogy a deres avarban hagytam mancsom lenyomatát. A szél lágyan lengedezett az ágak között, belekóstolva a bundánkba, körül járva testünk vonalát...
~ De egészen jól csináltad akkor. ~ vicsorogtam egyet, vigyorgás helyett, utalva arra, hogy amikor belőlem műtötte ki a golyókat, akkor talán jobban nem is csinálhatta volna. Igaz, hogy fájni fáj, de az mindenhogy fájt volna. Viszont mára már hervadt kis nyoma sincs. Mondjuk meg is lepne...
~ Óó, szóval férjhez mész? Csak nem ahhoz a.. hogy is hívtad... Valami Jester, vagy bánom is én. ~ szavaim könnyedek voltak, hiszen ha már felhozta, miért is ne kérdeznék vissza. Valahol még irigyeltem is őt, ha valóban ezzel a fickóval van még most is. Hiszen, nekem nem adatott meg, hogy azzal legyek, azzal maradjak, akit igazán szerettem... Oké, a saját farokságom volt, de jogos cél érdekében. Ezen pedig már kár rágódnom is...
~ A húgommal. ~ Heine-t már direkt nem tettem hozzá, mert csak fél igazság lenne. Ő jön-megy, mint a hasmenés. De legalább egy biztos: sose megy el örökre!
~ Velem? Semmi. Csinálom a lovardát, ápolom a lovakat, bosszantom a húgomat. Mióta véget értek a háborúk az élet egészen nyugodt körülöttem, úgyhogy... jobb híján, ennyi van. ~ pillantottam oldalra, Rose felé, majd újra az előttünk elterülő, gomolygó ködre, ami az erdő gyomra felől kacsintott ránk. Nem volt most kedvem beljebb menni, így ha nem volt ellenvetés, hát pördültem egyet tengelyem körül, és elindultam a lovarda irányába, továbbra is komótos, lassú léptekben haladva.
~ Én nem. Épp olyan kóbor vagyok, mint mikor utoljára láttál. És melyik falkát díszíted? ~ kérdeztem vissza ismét egyszerűen. Sosem voltak hátsó szándékaim, ha voltak is, akkor nem egy normális farkas felé lesznek. A falkák egyelőre még nem érdekelnek, egyszerűen csak jobb tudnom, hogyha netán úgy alakul, hogy szembetalálkozok a falkájából valóval, ne tépjem szét feltétlen. Persze, ez az adott alanytól is függ.
Ám az utolsó kérdésénél kicsit megtorpantam, majd egész fejemmel felé fordulva kerestem meg aranyszín íriszeit.
~ Mert... én ilyen vagyok. Mindig lelépek... ~ fájó, és talán nem teljes mértékben igaz... de csak egyetlen dologra tudom visszavezetni a dolgot: Faye-re. Igaz, nem azért hagytam ott, mert így is akartam, ettől még életem végig ostorozni fogom magam, ebben biztos vagyok.
~ Kéne egy szarvas. Mit szólsz? ~ böktem oldalba homlokommal, majd már rugaszkodtam is el a talajtól, bevetődve a fák közé. Jól esett egy kis iram, főleg mert a múlt emlékei fájdalmasan törtek az elmémbe. Ki kellett szellőztetni.
És nem mellesleg... megint hallani véltem a patások dobogását, és ezúttal már nem voltam hajlandó elengedni egyet sem...

Gyorsan átlendülök azon, hogy tényleg a frászt hozta rám. Elvégre majdnem karcolás nélkül úsztam meg, egyben vagyok, jól vagyok és még örülök is a viszontlátásnak. Szóval részemről nagyon is rendben vagyunk. Ő nem tudta, hogy én vagyok, nekem meg minek kell ugye ismeretlen helyre kéretlenül becsámborognom?! Az viszont tényleg nagyon foglalkoztat, hogy mit csinált. Nem azért, mert bármit forgatnék a fejemben, vagy különösebb hátsó szándékom lenne, csupán csak ebben a pillanatban nagyon is tudni szerettem volna, hogy mi történt. Elvégre én voltam az alanya annak a... nem is tudom, hogy minek. Még szép, hogy nagyon is tudni szeretném a dolgot, ezért kíváncsisággal vártam, hogy mit válaszol, ha egyáltalán válaszol.
~ Hűha... ~ őszintén elképedtem. Ez... ez... egyszerűen lenyűgöző. Legalábbis nekem. Cédric válaszától tulajdonképpen csak még kíváncsibb lettem. Még szép, kit ne érdekelt volna ez? De most komolyan!
~ Bármelyiket? De, hogyan tudsz köztük válogatni? És mennyi ideig tarthat? Már amíg kutakodsz? És, hogyan látod? Látod egyáltalán? ~ öntöttem rá a kérdéseimet egymásutánban. Ha ez most szóban hangzott volna el, akkor az egész egyetlen nagy mondattá olvadt volna össze, amiben a szavak között nem vettem volna levegőt. És ezzel azt hiszem most pont olyan lehetek, mint egy eszelősen kíváncsi kölyök. Kicsit el is szégyelltem magam, amiért ennyire ráugrottam a témára, mert koránt sem biztos, hogy a hím szívesen válaszolna a kérdéseimre. Kicsit összeszedtem magam, hogy ne fessek ennyire idiótán.
~ Bocs, kicsit elragadtattam magam. Persze ha nem akarsz válaszolni, tökre megértem. Gondolom neked annyira nem poén erről mesélni... csak nekem... hát hűűű! Mármint hűűű, hogy képes vagy erre... ~ oké, nekem ez új. Nyilván nem ismerem az összes vérvonal képességeit és amennyire én tudok róla, még nem találkoztam senkivel, aki erre képes. Jól van már megszokhattam volna, hogy bármi lehetséges, elvégre mi magunk is létezünk, mármint mi farkasok, ezért nem kellene, hogy ilyen hatással legyen rám valami, amiről eddig nem tudtam. Néha tényleg olyan tudok lenni, mint egy buggyant kis nebuló. És néha tényleg úgy is érem magam.
~ Kösz, ez jól hangzik. ~ küldtem az automatikus választ, de aztán jobban elgondolkoztam. Ez alapjában véve nagyon kedves gondolat volt és, ha komolyan is gondolta, akkor azt hiszem élni is fogok vele. A válaszán egyébként jót vigyorogtam magamban, mert még szép, hogy rögtön az jutott eszembe, hogy ez félreérthető is lehetett volna akár. Persze tudom, hogy nem úgy gondolta és én sem.
~ Mármint, ha komoly, akkor nagyon szeretnék jönni. ~ fűztem még hozzá, mert vagy ezer éve nem ültem meg egyetlen lovat sem. Na jó, annyi ideje nyilván nincs, de akkor sem ma volt, hogy lovagoltam volna. Mármint egy pacin.
Figyelmesen hallgattam végig, hogy ő miért északot választotta.
~ Értem. ~ fűztem hozzá. Ha megtalálta itt a számítását, akkor annak csak örülni tudok vele együtt. Én már csak ilyen vagyok, más örömének is tudok örülni.
~ Ó, kösz! Pedig valójában nem nagyon tudtam, hogy mit csinálok. Lényeg, hogy végül jól sült el. ~ most rajtam volt a sor, hogy vicsorogjak egy mosoly helyett. Ha nem utált, amiért kicsit "megkínoztam" amíg golyótlanítottam, (na nem úgy!) akkor az szuper. Úgy vélem mindenkinek.
~ Hát, ha jobban belegondolok, egy Jester sem lenne rossz... ~ kezdtem a mondatba komolytalankodva. Nem azért, mert nem emlékezett a névre, ezt nem is vártam volna el, sem tőle, sem pedig mástól, csak egyszerűen tetszett, hogy beugrott neki egy név és ez. Viccesnek találtam. Hogy miért, azt ne kérdezze senki!
~ ... de én egy Jessehez megyek hozzá. És igen ő az, aki akkor is volt... Tudod, akit egyszer megkedvelek, ahhoz általában ragaszkodom. ~ tettem még hozzá arra "magyarázatul", hogy még mindig Ő van az életemben. Az utolsó mondatom félig komolytalan, félig pedig nagyon is komoly volt. Nagyon is emocionális vagyok, az ész érveknek sokkal kevésbé engedek, mint az érzelmeknek. Ha valakit egyszer megszeretek, azért tényleg képes vagyok bármire.
~ Szóval van egy húgod. ~ nyugtáztam a dolgot. Nem volt ezzel semmi célom, csak nem akartam néma maradni, mint egy kuka. Az én családom Jesse. Gyerekkoromban örültem volna, ha van egy testvérem, de nem született. Vagyis nem tudtam róla, miután otthagytam a szülői házat, nem tudom, hogy mi lett a családommal.
~ Ha örömed leled benne, akkor ez teljesen szuper. Mármint, hogy azt csinálod, amit szeretsz. Gondolom nem véletlen van egy lovardád és bosszantod a húgod. Vagy tévedek? ~ ha tehettem volna, felnevettem volna. Kellemes hangulatú volt a beszélgetés közöttünk, én legalábbis nagyon élveztem. Cédricet követve váltottam én is irányt, majd zárkóztam fel mellé a sétában. Az orromat teljesen betöltötte az erdő illata és a mellettem haladó hímé is. Könnyed léptekkel haladtam az új irányba.
~ Hogy díszítem-e, azt nem tudom, valószínű, hogy nem, de azokhoz csatlakoztunk, akik Chicagoból jöttek. ~ azért valahol örültem neki, hogy nem a másik falkához tartozik. Nem lett volna jó, ha most derül ki, hogy kötelessége lenne mégiscsak kicsinálni. Az tényleg határozottan nem lett volna jó...
~ Nem hiányzik? Mármint egy falka? - bukott ki a kérdés belőlem. Nem azért, mert bármi célom lett volna, hanem csak, mert érdekelt. Mondjuk még jó, hogy én faggatózom erről, aki világéletében kóbor volt, csak most csatlakozott egy falkához. Tulajdonképpen tán alig egy hónapja.
Ahogy Cédric megtorpant és felém fordult a kérdésem után, én is megálltam és vártam. Úgy fest, lehet valami olyasmibe tenyereltem tudtomon kívül, amibe nem akartam.
~ Figyelj... sajnálom, ha olyasmit kérdeztem, amit nem kellett volna. ~ küldtem felé óvatosan fogalmazva, bár lehet jobb lett volna, ha inkább nem fűzök hozzá a válaszához semmit. Mégis a szavai olyan... nem is tudom, hogyan tudnám megfogalmazni... nekem valahogy lélekbemarónak tűnt. Na nem az enyémbe marónak. Nem kellett ahhoz gondolat, vagy emlék olvasónak lennem, hogy érezzem sikerült valami olyasmibe beletalálnom, amibe nem kellett volna. Nem volt szándékos a dolog. Tényleg nem. Viszont nem ismertük ahhoz annyira egymást, hogy tovább feszegessem a dolgot nála. Ha akar egyszer majd talán a bizalmába fogad, ha meg nem, akkor nem. Ahogy finoman oldalba bökött már mozdultam én is. Könnyeden rugaszkodtam neki.
~ Azt, hogy menjünk! ~ küldtem most már inkább utána, mint felé a gondolatot, mivel előbb indult neki, mint én. Azonban gyorsan beértem, az én vérvonalam ilyen, a gyorsaságban jeleskedem. Élveztem, ahogy a levegő a bundámba kap, szinte úsztam a levegőben minden egyes elrugaszkodás után. A paták hol ütemes, hol pedig rendszertelen ütemét én is hallottam, hát abba az irányba rohantam Cédric mellett egészen addig, amíg olyan közelségbe nem értünk, ahonnan már nem volt a legjobb ötlet így futni, mert a futás, csinálja azt akármilyen óvatosan a farkas, zajjal jár. És ugye nem a vad riogatás, hanem sokkal inkább az elejtés volt a cél. Ezért én a magam részéről lelassítottam és ha Cédric is, akkor lopakodva folytattam tovább az utam. Azért csak akkor, ha ő is, mert ha tovább rohant, nem volt értelme nesztelenül haladnom. Mindkét fülemet előbb a hangok irányába hegyeztem, aztán hátracsaptam őket és puhán lépdelve haladtam, szinte hangtalanul. Nem vagyok valami ügyes, vagy gyakorlott vadász, de csendesen haladni legalább tudok. Kicsi vagyok, könnyű és a mozgásom finom, nem esik nehezemre így közlekedni.
Cédricre figyeltem. Amikor Jessevel vadászunk általában (mindig!) ő tervezi meg és mondja el, hogy mi, hogyan legyen és ez annyira mélyen belém ivódott, hogy fel sem merül bennem az, hogy másként is lehetne.

Túl érdeklődő volt. Ami valahol nem baj...
Egyszerűen csak nem örültem volna, ha idővel hátba szúr mindazzal, amit elmondok neki. Persze, róla nem igazán feltételeztem. Igaz, hogy nem sokáig ismertem, ahogy az is, hogy most sem tudom milyen ő valójában. Ellenben a tisztaság és kedvesség ami belőle áradt erős ért volt ahhoz, hogy valamelyest bízni tudjak benne. Kicsit emlékeztetett Faye-re. Na persze nem úgy. Csak ő is egészen hasonló... Kedves, szelíd, ámbár céltudatos. Bőven van különbség köztük, de azon nem változtat, hogy látok bennük azonosságot. Már, ami a tisztaságot illeti.
~ Nem esik nehezemre válaszolni, mindössze azt mérlegeltem, hogy mennyire bízhatok benned. ~ válaszoltam őszintén, ahogy tekintetem rávetült. ~ Bármelyiket. Ha nagyon hasonlítani akarnám valamihez, talán azt mondanám: olyan, mintha egy dvd-t néznél... Megállítod, visszapörgeted, elindítod. Pontosan tudom mit keresek, a vérvonalam pedig előkutatja nekem az elmédből. De ugyanerre képes vagyok fordítva is. A saját emlékeimet vetítve feléd. ~ kicsit nyers szavak. Már, ami a hasonlítást illeti. Mindenesetre ennyivel már tényleg be kell érnie, mert nem szándékozom többet elárulni. Főleg nem arról, hogy még uralni is képes lennék az elméjét.
~ Persze, hogy komolyan mondtam. Azért vannak, hogy lovagoljanak rajtuk. Te is ugyanúgy eljöhetsz, ahogy bárki más. ~ elvégre egy lovardáról beszélünk. Az már más kérdés, hogy egyébiránt kedveltem is Rose-t, és szívesen töltöttem vele az időt, már most is. Lovak társaságában meg igazából bárkit elviselek, de persze a nőstény azért más kategória. Nem fogom sose elfelejteni, amit akkor értem tett.
~ Ja igen, Jesse... Ez olyan csajos név... ~ vicsorogtam egyet szórakozottan. Nem, nem bántásból mondtam, mindösszesen így gondolom. ~ Hát akkor... sok boldogságot nektek. ~ gondolataim egyszerűek voltak, valahol természetesen kedvesek, de időközben már messze jártam agyban. Valahol a múlt azon részén bukdácsoltam, mikor még Faye-el voltam... Nem... nem szabad erre gondolnom!
Sikerült is kirángatnom magam az emlékekből, mielőtt maguk alá temettek volna. Másfél évszázada küzdök ezzel, legalább ha akad néhány olyan órám, amikor nem kell ön ostoroznom magam, akkor ne is tegyem!
~ Van, van. És igen, azt lelem benne. Bár, az igazat megvallva, ő többet szívja a véremet. Ez nála már elhivatottság. ~ morrantam fel játékosan. Amúgy nem bánom, hogy ilyen a tesóm. Sőt... Az lenne furcsa, ha nem ilyen volna. Szeretem Őt. Azt is szeretem, hogy egy héten tízszer szívja a véremet.
Mindeközben igyekeztem erősen magamba elraktározni a szavait. Szóval, a chicagoi bandánál hesszel. Jó tudni. Na, nem mintha bármelyikhez is csatlakozni akarnék, mert nem. Legalábbis egyelőre nagyon nem. De tényleg nem akarnék olyan bundással összeharapni, akit esetleg kedvelhet...
~ Hiányzik? Nem. Azt se tudom milyen. Az én falkám a testvérem. És a legjobb barátom. Meg persze, a lovaim. ~ vakkantottam egyet kedélyesen, és még a fejemet is megráztam a nemleges válasz végett. Tényleg nincs szükségem falkára. Sose volt. Talán még behódolni se tudnék, ha arról lenne szó...
Persze, ami a lelépésemet illette már nehezebb téma volt. Főleg, mert... ismét Faye-t juttatta eszembe. És a hibáimat, amiket nem csak akkor, de utána is sorra elkövettem. De még mindig, töretlenül tartom magam ahhoz, hogy nem bánom. Már azt a részét, hogy az életéért tettem mindent...
Keserűségemből nem csak Rose szavai, de a távolból fülembe szökő szarvas szaga és zaja is kizökkentett. És mivel a nőstény sem volt a vadászat ellen, sietően meg is indultam a hang irányába.
A tempóm könnyed volt, nem rohantam, ellenben: egészen dinamikusan verték fel mancsaim a talajt. Ahogy Rose mellém ért, oldalra pillantottam rá, majd újra a gomolygó sötét erdő felé tereltem lélektükreimet.
Közeledtünk, egyre erősebben éreztem a vad illatát, majdhogynem sikerült betelítenie az egész orromat.
~ Ketten vannak... ~ küldtem Rose felé az infókat, ahogy lassítani kezdtem, majd néhány bokor mögé lopakodtam. Marom horpadtan ívelt át, mellkasom a földet nyaldosta, miként füleim tűhegyesre éleződtek ki.
Az orromat haloványan megemeltem, ezzel együtt tekintetem is végre fókuszába állíthatta a két szarvast.
~ Az egyik vacsira kell. A másikkal azt csinálsz, amit akarsz. ~ utaltam ezzel arra, hogy én most semmiképp se fogom felboncolni a magamét, tekintve, hogy még Aimée, és Lascar is ebből fog kajálni. Legalábbis az ígéretem fényében, így volt reális.
~ Nem tudom, hogy gondoltad, de... Jó lenne, ha együtt mozdulnánk. Kicsit rájuk ijesztünk, aztán te balról, én jobbról támadok. ~ igazából nem tudtam, hogy tud-e vadászni, vagy sem. De nyilván szól, ha mégis így lenne.
Végül már csap pár másodpercet vártam, majd rádobbantva a talajra jeleztem Rosenak: indulás. Azzal kivetődtem a bokrok mögül, a testem finoman hasította ketté a levegő atomjait, mígnem két méteres repülést követően a talajra verődött mind a négy lábam. És már eredtem is tovább, miközben mindkét szarvas riadtan kapta fel fejét, és majdnem összeütközve kezdtek fékevesztett rohanásba.
Rágyorsítottam, fél szemmel Rosera is figyelve, mígnem lendületesen ellöktem magam jobbra, hogy az egyik fatörzsére érkezzek, majd onnan továbbrugaszkodva érjem el a megtermett hímet.
Karmaim, agyaraim szinte azonnal a bőrébe, húsáig martak, ahogy a hátára érkeztem. Igyekezett lerántani magáról, agancsait hátra-hátra verte, hogy elérjen, hogy megsebezzen. Mindhiába...
Hirtelen mozdultam, végig marva a hátát, oldalát feszültem neki, hogy a földre rántsam... A sebesség nőtt, a testem többször is az erdő törzseihez verődött, ahogy ficánkolt, tuszkolt le magáról. Ám végül a tarkójának mentem, ezzel együtt vonva magammal, borulásra késztetve az állatot.
Hangos puffanás, bőgés rengette meg az erdőt. Négy pata kalimpált tőlem nem messze, ahogy a szarvas oldalához pördültem, majd egyetlen jól irányzott mozdulattal vettem el életét. A légcsövek, a torok reccsent, a szilánkos csontok ropogtak a pofámba. Édes vér csörgedezett végig nyelvemen, ahogy utolsót fújtatva, kilehelte a hím az életét.
~ Rose? ~ rántottam hátra fejemet, hogy megkeressem a nőstényt, és prédáját, remélve, hogy már ő is végzett...

Furcsa, de egyetértettem vele abban, hogy nem bízik meg bennem. Nem azért, mert az a hátba szúrós fajta lennék, mert ez egyáltalán nem lenne igaz rám. Az viszont igen, hogy feladatom a magányosokat felkutatni és szemmel tartani. A falka pedig fontos nekem, komolyan veszem a dolgot és a dolgomat is, mert őszintén vágyom arra, hogy végre maradásunk legyen valahol, vagyis itt.
Érdeklődve "hallgatom" a gondolatait. Érdekesnek találom amiről "beszél". És lenyűgözőnek is.
~ Megértelek. Majd megismersz és akkor eldöntöd, hogy mennyire bízhatsz meg bennem. ~ ezen gondolat mögött nem volt semmi különös. Tényleg alig ismertük egymást. Illetve talán annyi azért benne van, hogy én a magam részéről szeretném, ha összebarátkozhatnánk. Fogalmam sincs hogy mit tartok annyira szimpatikusnak Cérdicben, de azt tudtam, ha valaki már az első pillanattól ilyen hatással van rám, akkor jó lenne, ha az ismeretségünk nem kérész életű lenne. Ebben persze nem volt semmiféle olyan vonzalom, ami egy férfi és egy nő között szokott lenni. Cédric nem ilyen tekintetben érdekelt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csúnyának találom, vagy ilyesmi, egyszerűen csak barátként érdekelt és nem máshogyan. Annak idején sajnáltam, hogy reggelre eltűnt, de ha így kellett lennie, akkor így kellett lennie. Talán majd most jobban megismerhetjük egymást.
~ Érdekes hasonlat, de így már jobban értem. ~ tele vagyok még kérdésekkel, de mivel azt már kiveséztük, hogy nem tudja mennyire bízhat meg bennem, nem erőltettem a dolgot jobban. Idővel majd talán visszatérhetünk erre a témára.
~ Rendben, akkor ezt megbeszéltük. El fogok jönni. ~ küldtem felé a gondolatot. Később majd ellátogatok a lovardába, tényleg régen volt, hogy utoljára megültem egy hátast, szóval jó lesz újra lovagolni.
Most, ha tehettem volna, jó ízűen nevettem volna fel, ahogy Jesse nevével kapcsolatban fogalmazott.
~ Ez is olyan név, amit nemtől függetlenül viselhet bárki. Viszont csak a neve az, amiben van bármi csajos. ~ a menyája vagyok, még szép, hogy ezt hozzá kellett tennem. Jesse sok minden volt, csak épp csajos nem. A nevét leszámítva.
~ Kösz. ~ pillantottam a hímre és ezzel eszembe jutott a közelgő esküvő, amit tulajdonképpen aligha nevezhettem közelgőnek, mert időpontot nem tűztünk ki. Mindketten most fontosabbnak tartjuk, hogy a falkában megtaláljuk a helyünket. Emberi formámban biztosan Cédricre mosolyogtam volna a kurta válasz mellé, de mivel bundásan erre képtelen vagyok, csak egy bólintás sikerült mellé. Nem akartam ezt tovább ragozni.
~ Mire való egy tesó, ha nem arra, hogy a fejedre nőjön? ~ kérdeztem ezt én, akinek sosem volt testvére. Vagyis nincs róla tudomásom, hogy lenne. Ennek ellenére mégis azt gondoltam, hogy egy tesó már csak ilyen lehet...
~ Tudod, mostanáig én sem tudtam, hogy milyen... ~ fűztem hozzá, mivel egész farkas életemben Jesse volt a falkám, mostanáig.
~ Nekem hosszú ideig a párom jelentette a falkát. ~ nem érzem úgy, hogy ezt ne oszthatnám meg vele. Az már más kérdés, hogy nem tudtam érdekli-e egyáltalán. Viszont mivel én is hasonló cipőben voltam sokáig - szinte mindig, leszámítva az elmúlt pár hetet - úgy gondoltam "elmondom" neki.
A beszélgetés fonala egy időre megszakadt a vadászat miatt. Két szarvas és ketten vagyunk mi is. Tehát egyedül kell megbirkózzak az egyikkel. Hát erre eddig csak egyszer volt példa, az is úgy, hogy egy másik farkassal voltam. Viszont nem bánom a dolgot, sosem fogok rendesen megtanulni olyan dolgokat, amiket a velem egyidős farkasok már régen jól tudnak, ha nem próbálkozom magam is. Jesse egész életemben óvott, féltett, vigyázott rám és ez tulajdonképpen annak a rovására ment, hogy egyedül nagyon nehéz dolgom lenne. Függök tőle, nagyon sok tekintetben és most, hogy a falkához csatlakoztunk, kezdek rájönni arra, hogy ez mennyire nagyon nem jó. Nem mondhatom, hogy hagyott parlagon nőni, tréningezett, de példának okáért sosem bántott igazán, nem törte csontomat. Megtanított ezt-azt, de éles helyzetben, igazán éles helyzetben sosem voltam és nem kellett magamat egyedül megvédenem egyszer sem. Mint ahogyan vadászni sem.
~ Nekem tökéletesen megfelel. ~ akkor egyszerre megyünk és én balról. Leeresztem a mellkasom a földhöz nagyon is közel, a levegőbe szimatolok. Az izmaim megfeszülnek, ahogy az elrugaszkodáshoz készülődöm. Előbb hegyezem a füleimet, de mielőtt nekiindulnánk, már hátra is csapom mindkettőt. Ahogy Cédric a mancsával dobbantott egyet indultam én is. Szinte kirobbantunk a bokrok mögül és üldözőbe vettük a két állatot, amik miután észrevettek minket, eszeveszett rohanásba kezdtek. Ahogy a hím eltűnt mellőlem, nem tudtam rá figyelni tovább, a vadra koncentráltam, az lebegett a szemeim előtt. Könnyedén késztettem magam a gyorsabb mozgásra és az előttem szinte cikázva menekülő fiatal hím szarvasra figyeltem. Futva értem be az állatot és a megfelelő pillanatban rugaszkodtam el, hogy a nyakába kapaszkodjak bele a mancsaimmal. Az állat azonban hirtelen irányt változtatott. Már elértem őt a karmaimmal és a bőrét is sikerült felsértenem, a húsába vájtam, de a fordulással az ugrásom lendülete tovább vitt és tompán puffanva repültem neki az egyik fának. Nem esett jól a becsapódás, de hát ez van. Szinte azonnal talpra szökkentem. A füleimben zubogott a vér, éreztem a levegőben az állat riadalmát, a pánikot, ami átjárta és ami ingerelte a farkasomat. Valami nem egészen stimmelt a jobb vállammal, de nem törődtem vele. A gyorsaságomat kihasználva vetődtem megint az immáron vérző állat után. Most könnyeben utolértem és megint a húsába mélyesztettem a karmaimat, ahogy elrugaszkodás után rávetettem magam. Erősen belemartam. Az lebegett a szemeim előtt, hogy többet nem ereszthetem el. Az állat megint irányt próbált változtatni, hogy levessen magáról, én azonban nem engedtem, így végül az ő lendülete és az én súlyom volt, aminek köszönhetően elestünk mindketten. Kicsúszott a mancsaim szorításából a mellső jobbomat mintha elhagyta volna az ereje. A szarvas elkezdett lábra állni, remélve, hogy sikerül egérutat nyernie. Én is felszökkentem, de ezúttal a nyakának ugrottam. Agyaraim könnyedén fúródtak a nyakába és egyetlen mozdulattal téptem fel a torkát, amiből a vörös vére a bundámra, a pofimra fröccsent. Orromat betöltötte az éltető vörös nedv fémes szaga. Zihálva szorítottam még arra a cafatra, amit a torkából kaptam ki. Hihetetlen bizsergés járt át, sikerült. Azonban ahogy az öröm múlni kezdett egyre erősebben éreztem, hogy a jobb vállammal valami nem oké. Eddig nem törődtem vele, most azonban már oda kellett, hogy pillantsak. Meglepetten láttam, hogy egy fadarab - akár egy karó - állt bele a húsomba és félig kikandikált belőlem. Már nem csak a vad vérének szaga töltötte be körülöttem a levegőt, hanem a sajátomé is. Cédric hangja most nem jutott el a tudatomig. Fogalmam sincs, hogy kommunikált-e velem. A vadra koncentráltam teljesen, minden mást kiszorítva az elmémből. Mikor már el tudtam szakítani a tekintetemet a belém ékelődött "erdő alkotó elemről", körbe néztem, hogy megtaláljam a másik farkast, aki már leterítette a prédáját.
~ Asszem... gáz van... ~ küldtem felé a gondolatot, mikor már megtaláltam őt és úgy fordultam óvatosan, hogy lássa, mire is értem.

Ezer felé kalandoztam agyban. Főleg azután, amiket Rose mondott. Természetesen mindeközben a vadra is figyeltem, és időközben sikerült is szép szerrel leterítenem. Rutin művelet volt, háromszáz év alatt azt hiszem volt időm belerázódni a farkasomba. Vagy neki belém... Részlet kérdés...
Ellenben, az agyam még ettől függetlenül is úgy kattogott, mint valami eszeveszett gépezet. Egyszerre túl sok minden zúdult rám a nőstény irányából, még úgy is, hogy többnyire semmit se tudott meg rólam. Még úgy is, hogy ő sem feszegetett semmit túlságosan. Mégis... Képtelen volt az elmém nyugovóra térni, szüntelenül berregtek a fogaskerekek. Van egy sanda gyanúm, hogy némelyik még el is sült.
Voltaképpen, főleg Aimée-n jártak a gondolataim. Hogy mennyi mindent szalasztottam el vele, hogy mennyi emlék fűzhetne hozzá, ha egyáltalán tudatában lettem volna annak, hogy él. Tudom, tudom... volt rá elég évem, hogy felkeressem, míg relatíve embernek számító éveit töltötte, de valahogy... Nem, nem mondom, hogy minden más fontosabb volt, hiszen ez így nem igaz. Egyszerűen csak minden más magával ragadt, szinte már erővel... Tényleg sajnáltam, hogy nem lehetett ennyi évszázadon át az életem része...
Talán épp ott jártam gondolatban, ahogy jóízűen kiharaptam a szarvasból egy darabot - kóstoló gyanánt -, hogy: hálás lehetek egyáltalán annak is, hogy ő megtalált. Annak meg pláne, hogy ennyi elmaradás után is ugyanolyanok tudunk lenni, mint azon testvérek, akik mondhatni együtt élték le az életüket.
Na szóval... valahol itt... kaparásztam az elmém síkjait, mikor Rose hangja a fülembe szökött. Vele együtt pedig vérének jellegzetes illata is elkezdte csavarni az orromat.
Tekintetem ide-oda szaladgált a fák között, mígnem kicsit távolabb sikerült megpillantanom az esetlen nőstény elfekvő alakját a zsákmánya mellett.

~ Megsérültél?! ~ támadt fel bennem a kétség, és valójában nem kellett hozzá agytrösztnek lennem, hogy a válasza nélkül is tudjam: igen. Megsérült. Hiszen vérének erőteljes illata még most is az orromban ült, ahogy lendületesen ellökve magam az avarról szökkentem át pillanatok tört része alatt Rose mellé.
Nem voltam ideges, mégis a szívem akaratlanul is megugrott, felduplázva lüktetéseinek számát. Sok ilyet láttam már... ennél durvábbat is. De olyan régen volt már... olyan foszlányosak már az emlékek.
Nyelvemet végig húztam pofám vonalán, majd nagyobbat nyelve léptem egészen közel a nőstényhez.
~ Kiszedem... De ez rohadtul fog fájni, csak szólok... ~ morrantam is mellé, bár ez már mellékes. Hiszen agyaraim ezzel egyidejűleg vájódtak a kemény fa húsába, hogy egy mély levegővételt követően egyetlen rántással válasszam el Rose-tól, a belé fúródó darabot. A nyers fa reccsent a szám közepén, majd halt el végleg a száraz anyaföldön, ahogy kiköptem azt. Pillantásom újra a nőstényét kereste, majd futott is át a nyílt seb irányába, mely mély volt, és erősen taszította magából a vért a felszínre.
~ Hogy érzed? Maradt benn valami? Mert, ha igen... muszáj lesz kiharapnom belőled... ~ fújtattam egyet, ahogy finom, lassú mozdulattal heveredtem le mellé, fejemmel, orrommal közvetlenül az övé elé hajolva. Természetesen nem értem hozzá... egyrészt: ismerem én a tiszteletet, másrészt... nem vagyunk sem barátok, sem szeretők, még csak jó ismerősök sem. Én pedig alapból tartózkodóbb vagyok, ha éppenséggel nem játszom az eszemet, egy-egy meló végett...
~ Figyelj... nem igazán értek az ilyesmihez, de elvihetlek egy gyógyítóhoz, ha ismersz ilyet. Vagy, ha van a falkátokon belül esetleg... ~ nem igazán akartam ebbe mélyebben bele menni, viszont az egészsége mindettől függetlenül számított. Részemről pedig mindegy, mit választ. De abban mindenki biztos lehet, hogy én... ennél többet - sajnos - nem tudok tenni...

Fogalmam sincs arról, hogy mibe is tenyerelhettem, vagy, hogy mennyire is másztam bele abszolút tudatomon kívül Cédric lelkivilágába. Ilyesmi a legkevésbé sem volt célom, és ha tudnék arról, hogy milyen gondolatokat is zavartam fel vele, akkor rettentően sajnálnám a dolgot. Nem szokásom másokba belegyalogolni.
A vadra próbálok összpontosítani és csakis arra figyelni, de sajnos csak a koncentrálás nincs nagy segítségemre. Történik ami és a végén nem járok túl jól, de legalább az állat megvan. Sérülések nélkül meg mondjuk nem fejlődök.
~ Nem vészes. ~ küldöm felé a gondolatot, de azért nem is kicsiny karcolás. Vagyis ami azt illeti, azért mégsem egy szálka állt a vállamba, de nem akartam nyafogni, vagy ilyesmi, pedig elég rendesen fájt.
~ Oké, és köszi. Sejtem, hogy nem épp simogatás jellegű lesz. ~ egészen biztos vagyok abban, hogy pokoli élmény lesz, de ott nem maradhat, szóval ki kell szedni, ez van. Lelkiekben próbálok felkészülni - mintha fel lehetne, pedig nem - és hagyom, hogy Cédric tegye, amit kell.
Szűkölök, ciki, nem ciki ez van, mert tényleg nagyon fáj, ahogy kirántja a fadarabot a vállamból. De legalább nem nyüszítettem fel hangosan. Ez is valami. Ahogy kint van az ág a húsomból, a sebre pillantok. Ez tényleg baromira fájt. Majd Cédricre emelem a tekintetem.
~ Nem, nem hiszem. ~ amúgy meg nem tudom. Lüktet a helye, meg zsibbadva fáj. Majd később kiderül, hogy maradt-e benne valami, vagy sem.
~ Kösz, hogy kihúztad ~ küldöm felé az újabb gondolatot. ~ Már ezért is hálás vagyok. Visszamegyek a Hotelbe, van gyógyítónk, van, aki a gondomat viselje. ~ azt már biztosan tudom, hogy nem kérem gyógyító segítségét egyszerűen azért, mert nem akarom. Farkas vagyok, majd meggyógyulok és kész. És ehhez nem kell, hogy más is asszisztáljon.
Felkelek és elindulok arra, amerre a ruháimat hagytam szét. Ha Cédric felajánlotta, hogy elvisz, hálásan fogadtam el, ha nem, akkor egyedül megyek vissza, a lábaimnak semmi baja, a sebet meg majd takarja a dzsekim.

Már fél órája mentem, amikor végre megálltam gondolkodni. Hogyan, merre, miként tovább? Príma, hogy az életem magam mögött fölégettem, de nem tudtam, hova mehetnék ezután… Tisztára olyan, mint egykor, New Yorkban. Annak is mi lett a vége… Nem, nem szabad erre gondolnom, mennem kell. De hová? Nem csövezhetem az utcán éjszaka, márpedig a sötétség egyre jobban leereszkedett a tájra. Sue lenne a kézenfekvő megoldás. Elmennék hozzá, ő biztosan beengedne. Igen ám, de azzal rá hozhatnám a falkát. Nem, az enyémtől nem tartok, de a másik, ami hamarosan fúziósat játszik majd… Tőlük igen. Tőlük rettegek, és még mindig remeg a kezem.
Egyetlen reális opcióm maradt most, hogy nem tudom, Yettával mi lesz. A Lovarda felé veszem az utam, és imádkozok azon, hogy Odette ne dobjon ki azonnal. Nem bírnám ki, ha veszélybe kellene sodornom Sue-t, még akkor sem, ha az a veszély képzelt is lehet. Lehet, előrébb kellene hozni Egyiptom időpontját, és lemenni minél előbb, mert máskülönben csak itt maradunk, és kitesszük magunkat mindannak, ami következik.
A kerítés előtt megálltam, és a zavaróan mocorgó hátizsákommal együtt vágtam végül neki az útnak. Csak azzal nem számoltam, hogy a lábam fölül beakad majd valamibe, megcsúszok, és befelé fordulva, fejjel lefelé kötök ki, mint aki belelépett valami csapdába. Remek, de még szerencse, hogy ez nem aznap történt, amikor én és Sue erre jártunk. Akkor aztán röhejesen nézett volna ki a dolog. A táska azonban fájdalmasan csúszni kezd, én pedig csak egy kétségbeesett morranással veszem tudomásul, hogy az oposszumom kiszabadult.
Földet érve csak fúj rám egyet, aztán el is iramodik valami kiutat, meg persze zsákmányt keresni. remek, most mondhatnám, hogy Hannibál áll a kapukon belül, de ahogy elnézem, inkább nyugat felé iszkol. Én meg csak csendesen lógok ott, mint akinek tényleg nincsen jobb dolga ma. Legalább van időm végiggondolni a helyzetet, és rájönni, hogy ismét elmenekültem. A könnyebb utat választottam, de talán így lesz a legjobb mindenkinek. Na jó, valaki szedjen már le innen!