-Rendben, bízom benne! –mosolyodok el a szavai hallatán, s bár kicsit furdalja a kíváncsiság az oldalam, hogy vajon mi lesz a végeredmény, de úgy döntök, inkább nem faggatom – maradjon csak meglepetés. -Ó, van egy pár, de akkor majd összeírok egy kis listát, ha fogyatkoznak a készletek. Egyelőre még jó vagyok velük, sajnos nem sok időt tudtam szánni rá... Amúgy alapvetően normál bevonatú: többnyire szarvas, vaddisznó, nyúl és vízi madarak számára… Az ezüstre eddig szerencsére nem volt szükség. –magyarázom, mielőtt még azt hinné, valami elvetemült fejvadász vagyok, aki a saját fajtánkra vadászik. Mondjuk ha azt kívánná a helyzet, hogy valami irtó nagy kalamajkába keveredek és ez lenne az egyetlen megoldás, minden gond nélkül feldúsítanám bárki agyvelőjét némi ezüsttel, de úgy vagyok vele, hogy jobb a békesség. Eddig sikerült is tartani magam hozzá, meg egyébként is… Két falka is van, nem hiányzik egyiktől se, hogy a nyomomban lihegjen, csak mert kinyírtam egy tagjukat. -Rendben, köszönöm! –felelem, de amikor meglátom a kacsintás, csak mosolyogva, egy szemforgatással válaszolok. A kézfogadást elfogadom, egy határozott szorítással adom „pecsételem meg”, hogy akkor részemről áll az üzlet. -Nem hiszem, hogy lenne mást fontos… Vagyis, talán mégis! Még nem tudom biztosan, hogy hogy alakul a következő néhány hetem, így ha pont olyankor jönne, amikor épp nem vagyok itt, nyugodtan keresse a bátyámat, vagy a kollégámat. Vagy ha visszatértem, majd felkeresem Önt, amennyiben kapok valami elérhetőséget. Minden jót! –integettem utána, aztán ahogy kisétált az istállóból, én is nekiláttam, hogy folytassam a félbehagyott munkámat. Felkaptam a földről a nyerget és a kantárt, s már indultam is az épület túlsó felénél lévő tartók irányába… Ó, hogy lenne már este!
// még az Egyiptomi utazás előtt, szeptember közepe táján //
Mit ne mondjak, már eléggé a nyakunkon volt ez a Kairói utazás téma… Nem mint ha egyébként olyan hú-de-nagy rend uralkodna a lakásban, de most meg, hogy napok óta tart a pakolás, akár egy háborús csatatér is elbújhatna mellette, ahogy kinéz. Mind emellé még egy rakat papírmunka is, amit egyébként is ki nem állhatok, de ha már megígértem a kölyöknek, hogy leszervezem neki ezt a két hetes vakációt, akkor nehogy már azért ne engedjenek fel a repülőgépre, mert nincs érvényes vízum, meg hasonló marhaságok… Mellette még Benjit is kiképezni, hogy tartsa a frontot a lovardában amíg mi távol vagyunk, szó mi szó, nem unatkoztam egy cseppet se. Hajnali kelés, délelőtt, délután munka, aztán éjszakába nyúlóan szervezkedés… Ó, ha Théo itt lenne, azt hiszem, rám se ismerne!
Szóval ezekben a szorgos napokban történt, hogy kaptam egy telefonhívást – valami csoda folytán a telefonom is fel volt töltve, no meg be is volt kapcsolva-, ám ahogy meghallottam a vonal végén a másik hangját, egyből rádöbbentem: valami piszok módon sikerült megfeledkeznem Danielről meg erről az egész kovács-mustra dologról. Amikor kérdezte, hogy jöhet-e, csak egy nagyot hallgattam, miközben a fejemben csak úgy cikáztak az ötletek, hogy mi lenne a legjobb. Letudni most? Szólni neki, hogy bocs, épp utazok, gyere két hét múlva? Azt hiszem, az elég genyóság lenne részemtől, mert akkor ennyi erővel szólhattam volna neki… nem, ez se lesz az igazi. Vagy Benji bácsi majd megoldja? Na, azt már nem… oké, így is nagy szívességet tesz nekem, hogy erre a két hétre átveszi, amúgy meg mégis csak Théo… akarom mondani, a MI családi lovardánk, szóval az a minimum, hogy akkor már az ilyen fontos ügyeket is én intézem…
-Persze, amikor jól esik. Egész nap itthon leszek. –feleltem végül a telefonba.
Most adjak meg valami konkrét időpontot? Ugyan már… így is annyi dolgom mint égen a csillag, az se sokat számítana, ha meg késne, csak mérgelődnék rajta. Majd jön amikor jön, aztán szakítok rá időt, bár… így utólag belegondolva, remélem, azért nem éjfél előtt 5 perccel támad kedve betoppanni.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Elkészült hát a nagy mű. Egy vadász kést raktam össze, a markolatot agancsból készítettem, a penge pedig gyönyörűen megmunkált, futó virág mintával dekorált acél lett. Még egy bőrtokot is készítettem hozzá, melyet könnyen az övére, vagy akár a csizmájába is rejthetett a tulajdonos. A kocsit megpakoltam a kovács eszközökkel, amik patkoláshoz kellhetnek. Üllő, kalapács, szegek, több fajta és méretű patkók, köszörű... hogy csak a legfontosabbakat emlegessem. A határidő lejártáig még 3 nap volt vissza, de mivel előbb kész lettem a munkával, egyik délután, munka után, egy telefonfülkéből végül felhívtam drága megrendelőmet. Kissé szétszórtnak hatott a hangja, bár különösebben nem foglalkoztam vele. Mivel másnap szabadnapos voltam, ezért a holnap délelőttöt választottam, de már kora reggel, a szokásos reggeli rutinnal kezdve a napot, készítettem össze minden fontos dolgot. Végül még egy kisebb golyó gyűjteményt is bepakoltam egy táskába, hátha megtetszik neki valami, és válogatna szívesen. Morrighant otthon hagytam, tudtam, hogy az erdőben úgyis talál magának elfoglaltságot. Rádiót bekapcsolva indultam el a lovarda felé. 11 körül járhatott az idő, mire megérkeztem. Kivételesen most nem a parkolóba álltam le, hanem a nyitott kapun át bevezettem a kocsival, át az udvaron, egészen az istállóig. Közben néhányat dudáltam, ahogy elhajtottam a ház, meg a gyakorló terepek mellett. Végül megálltam az istálló ajtajánál, majd kipattanva a patrolból, kezemben a golyós táska, meg a bőr tokban pihenő referencia munka. Pajzsomon egy kisebb rést hagytam, hogy megérezzem a nőt. Amint látom, hogy felém lépked, már nyújtom is felé mosolyogva a kést. - Szép napot, Miss. e'Lemaitre! - mosolyom széles, a múltkori vadászat óta párszor eszembe jutott a hölgy. Nem mondom, bundás képében se számít rossz bőrnek, de azt hiszem, emberi alakja is überel néhány dolgot.
Már reggel 8 óta a kifutóban tevékenykedtem a sokadik csoportommal, ahogy felügyeltem a fiatalabbakat, tanítottam az újoncokat, vezettem a lovakat, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki autóval behajt az udvarra. Épp indultam volna, hogy rendre tegyem az illetőt, amikor megéreztem, -láttam, hogy ki is az valójában. Óóó, így már egyből érthető… Csak intettem felé, majd az órámra pillantottam, de még volt egy kis idő 11-ig, így befejeztem azt a pár perc oktatást, ami még hátra volt, aztán megkértem az egyik haladó lovasomat, hogy segítsen a kisebbeknek egyedül befejezni a dolgot – leápolni a lovat, megitatni, majd visszavezetni a helyére. Ezalatt én Daniel felé vettem az irányt, félig leengedett pajzzsal, mint mindig… Amúgy is csak ritkán szoktam teljesen bezárni, de így, hogy lovak között vagyok egész nap, hála Théo szoktatásának, nem is nagyon tudnék másképp dolgozni…
-Szép napot, Mr. Morton. Remélem, nem várakoztattam meg nagyon, de ha már úgy is az óra vége felé jártunk, akkor nem akartam rövidebbre fogni a dolgot. –feleltem vidáman, ahogy a hátam mögé intettem, a kifutó irányába.
A felém nyújtott kést elveszem, majd miután vetek egy pillantást a tokra, előhúzom belőle magát a kést – hú de izgi, mint a karácsonyi ajándékbontás! -, hogy aztán azt is alaposabban szemügyre vegyem. Ráfogok a markolatra, hogy mennyire áll kézre, s bár ötletes, hogy agancsból készült, nem tudom, hosszú távú használatnál mennyire lesz kényelmes, ezt többnyire agancsa válogatja, bár reménykedjünk a legjobbakban. Aztán a penge… Mit ne mondjak, így ránézésre tetszik! Nem az a snassz, egyszerű, bumfordi kés, hanem egy kis díszítés is van rajta, de azzal sincs agyoncsicsázva, pont, amennyi még elég hozzá, hogy egyedi legyen. Az ujjammal óvatosan letesztelem az élét, majd miután elég élesnek találom, a mintán is végigfuttatom az ujjam.
-Hm, azt hiszem, meggyőzött, de majd kipróbálom élesben is a kicsikét. –feleltem, ahogy visszacsúsztattam a kést a bőrtokba, majd az övemre erősítettem- Azt hiszem, akkor eldőlt a kérdés, amennyiben még mindig áll a korábbi ajánlata, üdv, mint az új kovácsunk! –nyújtottam kezet.
Oké, tudom, múltkor is volt, de na… a papírmunka meg majd ráér később, azért annyira úgy se rajongtam.
-Csak nem úgy készült, hogy egyből munkához is lát? –pillantottam az autóra, legalábbis ha idáig behajtott és nem a parkolóban hagyta a járgányt, gondoltam, csak van valami magyarázata.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Amint átveszi a kezemből a kést, már nyitom is a plató hátulját. A felém nyújtott kezet elfogadom, és még biccentek is hozzá. - Csak nyugodtan. Én már teszteltem, anélkül nem adom ki a kezem közül, de persze, csak ön tud meggyőződni róla, valóban jó-e a számára. Jó üzlet, jó időtöltés, nem mellesleg pedig nem kevés pénz. Na nem mintha ebből a lovardából akarnék meggazdagodni, de azért jó konyhapénznek számít a befolyó összeg. Míg elkezdek pakolni, s mikor a vállamra dobom az üllőt, elhangzik a kérdése, s kissé felvonom a szemöldököm. - Miért, mire számított, dísznek hoztam őket? - mondtam mosolyogva, de érezhette, hogy komolyan beszélek. Jó munkát végzek, és előttem nem volt kérdés, hogy a kovácsa leszek. Az üllőt, az egyik kalapácsot, s kisebb táskát a kezembe véve indultam az istálló felé. - Üdv hölgyek és urak! - köszöntem a lovaknak, belépve az épületbe, majd letettem a földre a holmikat. Néhány kört tettem a kocsi, s az épület közt, de nem vártam el, hogy a hölgy segítsen, ezek a szerszámok, még a legvadócabb hölgyek kezeibe sem voltak valók. Nem azt mondom, hogy a történelem során nem születtek női kovácsok, de ez most az én dolgom, nekem pedig a dolgaimba nem kell segítség. Felállítom az üllőt, majd szép rendbe teszem a dolgokat, hogy minden a kezem ügyébe kerüljön, ha szükség lesz rá. Végül, utolsó dolog. Levettem a pólóm, majd a fekete kovács kötényemet a nyakamba akasztva, s derekamra kötve készen álltam a munkára. Tetoválásomat most bizonyára látja a hátamon, meg a hegeimet a testemen, de ez most a legkevésbé sem izgatott. Összecsaptam a tenyeremet, s ha Ode esetleg nézte, mit és hogyan csinálok, akkor felé pillantottam. - Melyik beteg lesz az első? - mosolyogva pillantok a nőre.
Ahogy elveszem a kést, csak egy kissé csodálkozva pillantok utána, hogy hova rohan ilyen sietősen, aztán amikor meglátom, hogy pakolni… Ejha, ezt nevezem önbizalomnak. Ezek után már csak poénból lefújnám a dolgot, hogy meglássam, milyen képet vág hozzá, de egyrészt már múltkor is üzletet kötöttünk, másrészt nem szeretek más vérfarkasokkal rosszban lenni, harmadrészt pedig se erőm, se időm egy másik kovácsot keríteni, amikor ez itt már olyan lelkes, hogy csodálom, hogy az alatt nem patkolt meg egy lovat, amíg a kést alaposabban megnéztem…
Na mindegy, inkább legyen több önbizalma, mint hogy valami önbizalom-hiányos kis remegő nyuszi lenne, bár tény, az ilyesmi alkatok nem is húzzák sokáig a fajtánkból.
-Értem. Végülis, egész pofás kis dekoráció lenne belőle, a szalmabála és faragni való tök kombináció már úgy is kezd egy kicsit snassz lenni. Egyébként tudok segíteni valamit? –tettem fel a kérdést, miközben pakol, bár ahogy elnéztem, egész jól boldogult egyedül is, így ha rám nem volt szükség, akkor csak besétáltam utána a lovardába.
-Fiúk-lányok, íme az új kovácsotok, próbáljátok nem megrúgni munka közben. –sétáltam végig a boxok között, majd Carte-éhoz léptem.
Ajtó kinyit, majd barátságosan megpaskoltam az állat nyakát, miközben válaszként játékosan az egyik tincsem után kapott. Nem hiába ő az enyém… Bár egy darabig kérette magát, és kitért előle, végül csak ráraktam a kantárt, hogy kivezessem a férfi mellé, ott aztán, ha jó helyen volt, akkor az egyik oszlophoz erősítettem.
-Kezdjük vele, legutóbb úgy is nála találta azt a meglazult patkószeget. Megfogjam a lábát, vagy azzal is boldogul? –kérdezem, mert alapból nem árt 1-2 ember, mielőtt a ló gondol egyet és átrendezi a kovács fogsorát, de Daniel egyedül érkezett.
Ami vagy azt jelenti, hogy ennyire jó, vagy, hogy van egy tuti taktikája ilyen helyzetekre, vagy, hogy én fogom a pacik lábát fogni. Akkor viszont nem ártana szólni az egyik segédemnek, hogy tartsa a frontot odakint, meg kicsit átrendezni a lovak órarendjét, mikor éppen melyiket lovagolják.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Csak egy mosoly húzódott végig az arcomon, ahogy hallottam, mire szánja a kést. Hát. Ő tudja. Bár én előbb vágok el vele torkokat, minthogy dekorációnak kidobjam a házba. Jó, persze akad néhány kard, ami nekem is a falon lóg, de az olyan is, ami már kiharcolta, hogy ott pihenjen. Kérdésére csak ingattam fejem, s vittem is be a többi holmit az istállóba. A bemutatásra, csak röviden meghajoltam a lovak előtt, majd fel húztam a kovácskesztyűket. Megrúgni? Hát, volt már rá példa, életem során. Életem első komolyabb regenerációja bordatörés volt, ló rúgásnak köszönhetően. Még jó, hogy akkoriban kölyök voltam, és Arryck visszafogott, nehogy kinyírjam az állatot. De azóta, tanultam már egyet s mást. Vérvonalam képességével kiválóan megtudtam nyugtatni az állatokat. Bár ők képesek megérezni a Farkast bennem, de azt hiszem, ezeket a lovakat annál is könnyebb lesz nyugtatni, hisz egy Farkas a gazdájuk. Pajzsomat félig leengedtem, hogy már most szokhassák Bestiámat. Fenevadam megrázta magát, s játékosan ölelte, s futotta körbe a lovakat, így jelezve, hogy nem kell félni. A hátasok egy-egy hangosabb nyerítéssel, némi dobogással jelezték vissza, hogy érzik a dögömet. Ez természetes volt. Farkasom az elém kivezetett Cartehoz "bújt" utoljára, körbelengte, nyugtatóan járta át. Megpaskoltam a ló hátát. Simogattam egy darabig, mikor Bestiám ezüst szeme villant meg íriszeimben, s képességem gyengéden kúszott bele az állat elméjébe. Megrázta a fejét, de csak nyugtatóan simogattam tovább, s kikutattam a legkedvesebb emlékeit, amiktől biztosan lehiggad. Sokfélét találtam, de leginkább a nővel kapcsolatos emlékeire nyugodott meg. Tovább simogattam, s közben folyamatosan körbeölelte Bestiám a lovat, így tartva őt a nyugalomban, s emlékei "filmvetítésében". - Ha gondolja, maradhat. De köszönöm, boldogulok. - pillantottam ezüst szememmel a nőre, aztán elengedtem Cartet, hogy leülve egy kisebb sámlira, a lába mellé üljek, s az üllőre tegyem a patkóját. Halkan dolgoztam. A patkószegeket levéve, kicseréltem a patkót, tisztítottam meg a patáját, kopácsoltam, zörögtem, feszítettem, tisztogattam, köszörültem, a szokásos dolgok. Gyorsan, könnyedén dolgoztam, de precízen. Jó érzés volt újra ezzel foglalkozni.
Egy darabig néztem, hogy hogyan boldogul újdonsült kovácsom az állatokkal. Bár a lovaink alapból is egész barátságos állatok voltak, az utóbbi idő forgalma mellett meg pláne hozzászoktak az idegenekhez. Ettől függetlenül egy kicsit aggódtam, a patkolást hogy fogja viselni, eddig ezt Théo intézte, nem tudom, volt-e valami „forgatókönyv” a dologra.
Csak állok, szótlanul, az egyik boxnak dőlve, ahogy figyeltem, Daniel hogyan foglal helyet, és veszi kezelésbe Carte egyik patáját. Úgy tűnik, az állat kimondottan nyugodtan tűrte, csak néha-néha pillantott hátra kíváncsian a férfira, hogy mégis mit ügyködik. Hmm… meg kell hagyni, nem rossz. A karórámra vetettem egy pillantást, majd ellöktem magam a faltól, és néhány tettem néhány lépést a másik vérfarkas felé.
-Nos, amennyiben rám nincs szükség, akkor megyek, tennivaló úgy is annyi, mint égen a csillag. Ha bármire szüksége lenne, odakint leszek a futtatónál. –fordultam Daniel felé, azzal még egyszer megsimogattam Carte nyakát, és az udvar felé vettem az irányt.
Hm, kik is lesznek a következő csoportban? Te jó ég, most jönnek a nagycsoportos ovisok. Mon dieu… Ó, Unalaq, a türelem miért nem jár grátiszként a vérvonaladhoz?
(bocsi, hogy ilyen kis nyomi lett most ennyire futotta…)
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Fel se pillantottam a munkából, végig csak járt a kezem, zörögtem, kopácsoltam. Farkasom a ló elméjével játszadozva ölelte át. Mikor épp indult volna a nő, már kész is lettem a két hátsó lábával. Miközben a sámliról felálltam, hogy arrébb üljek, a mellső patákhoz, csak futólag bólintottam a nő felé. - Persze, menjen csak nyugodtan. Elleszek itt egy darabig. - azzal ültem is le, hogy folytassam a munkámat. Hiába, ilyenkor csak ez volt a szemem előtt, semmi más. Csöndben dolgoztam tovább. Nem telt bele egy órába, s az utolsó simításokat végeztem a patkón. S csak arra lettem figyelmes, hogy dúdolgatok. Ja... elfelejtettem rádiót hozni. Repülsz ha rám ülsz! csintalan, játékos dallamai halkan formálódtak, s törtek fel torkom mélyéről, ahogy dúdolgattam. Carteval végezve megpaskoltam a nyakát, Fenevadam pedig elengedte. Kantárjánál fogva vezettem körbe az istállóban, közben a lábait figyeltem, néztem, hogy mindent rendben tettem-e fel, nem kényelmetlen-e, vagy esetleg rosszul raktam rá valamit. Ám egészségesen koptatta az istálló földjét, nem mutatta jelét annak, hogy bármi problémája lenne. - Jól van, asszem megmutatlak a gazdinak is. - simítottam meg mosolyogva az orrát. Dudolászva vezettem ki az istállóból. A futtatónál a szőke tincseket felismerve vezettem Cartet a nőhöz. - Megjöttünk. - mondtam mosolyogva. Épp oktatás folyt, az ovisok kissé ijedten néztek rám, ahogy ott feszítettem földtől, piszoktól mocskos, kissé izzadt kovács ruhában. - Néhány kört kéne mennie vele, hogy lássam, valóban tartós-e. Nem örülnék, ha vágta közben pottyanna le a patkó a lábáról. - nyújtom a nő felé a kantárszárat.
Azt azért nem mondanám, hogy nem bírtam volna el az ovisokkal, egyszerűen csak… majd’ megölt az unalom, annyira nem lehetett semmit sem kezdeni velük. Nincs bajom a kicsikkel, de akkor már inkább a tinédzser korosztályt tanítanám lovagolni, akik egyedül is képesek fent maradni a ló hátán, meg nem csak körbe-körbe kell sétálgatni velük, a kantárt fogva, hogy szokták a lovat, hanem a gyakorlottabbakkal akár ki is lehet lovagolni a rétre, galoppozni meg vágtázni egy kicsit. Így meg? Basszus, egy fél óra alatt úgy elszédülök, hogy valami hihetetlen, de másra meg nem passzolhatom le a melót, mert mégiscsak én vagyok a tulaj, meg a felnőtt, meg az oktató, enyém a felelősség, ha valamelyik kis zsemlemorzsa leszédül az állat hátáról… Még jó, hogy a sógornőjelölt, Faye gyermekorvos, ha már a munka miatt nincs is sok szabadidőm, legalább emiatt találkozok vele néhanapján. Hálás lehet, csinálom neki a munkát, igazi családi vállalkozás!
Már épp a muttidoménhanyadik kört róttuk a futtatón belül, amikor felbukkant Daniel, én pedig lovastól-gyerekestől odasétáltam hozzájuk a kerítéshez.
-Nagyszerű! –azzal megfordultam, az ovis csoport meg a kísérő felnőtt felé fordulva- Akkor most tartunk 5-10 perc technikai szünetet, addig lehet almával, répával meg kockacukorral etetni a pacikat, meg simogatni is, de azt csak óvatosan! Rögtön jövök és folytatjuk! –feleltem, azzal visszakocogtam az istállóba egy nyeregért, hogy fölszerszámozzam Carte-t, majd miután finoman megsimogattam a homlokát, nyeregbe pattantam.
Még vetettem egy pillantást Danielre, majd jeleztem a lovamnak, s szép lassú lépegetéssel megindultunk az istálló felé. Ahogy elhaladtunk mellette, átváltottunk ügetésbe, majd a rétre már galoppozva érkeztünk meg. Fő a fokozatosság, na meg közben azért próbáltam figyelni is, hogy ha bármi gond adódna, akkor időben észrevegyem. Egy szusszanásnyi időt maradtunk, azzal már indultunk is vissza az istállóhoz, majd a tisztelt kovács úr szeme előtt is tettünk néhány tiszteletkört az ügetőn belül, mielőtt visszalovagoltam volna mellé. Carte csak egy helyben toporgott, úgy tűnik, csalódott, amiért ilyen hamar letudtuk a szokásos kilovaglást… Na igen, sajnos mostanában rá is kevesebb időm jutott, mint korábban.
-Jól van, jóóól van. –csitítgattam az állatot, ahogy megvakargattam a két füle között, hogy kárpótoljam kicsit- Nekem úgy tűnik, hogy rendben van. Ön mit gondol? Jöhet a következő? –néztem le lóhátról, majd a válaszát követően le is csusszantam a nyeregből, hogy Carte-ot visszavezessem a helyére, aztán kiválasszuk a következő pácienst.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Csak mosollyal az arcomon figyeltem, és néztem fel a nyeregbe pattanó nő arcába. Csodásan festett a paripa hátán, de ez persze csak az én szerény véleményem. Felültem a futtató kerítésére, és onnan néztem, hogy futkorásznak. A halandó kölykök és kísérőik pillantását néha-néha magamon éreztem, de ez nem zavart, figyelmem végig Carte mozgásán, lábain, patáin csüngött. Amikor a rétre vonultak ki, csak szórakozottan megvakartam az államat, és a lovakat simogató, etető kölyök sereg felé pillantottam. Te jó ég, nem is tudom, mikor voltam hosszabb ideje gyerekek közelében. Californiában, oké, de amúgy... halandók között. Fura... A visszatérőkre mosolyogva néztem, s figyeltem a tiszteletköröket. Szerettem ezt a munkát. Nagyon is. Mikor megállt mellettem, pont Carte fejével egy magasságban volt a mellkasom, s finoman túrtam bele az állat sörényébe. - Az már egy jó jel, hogy nem szakadtak le a patkók. - mondtam nevetve, ahogy tovább paskoltam az állat nyakát. - Induljunk, vár a többi beteg. Leugrottam a kerítésről, majd a nő mellett elindultam vissza az istálló felé. Az istállóban kellemes meleg fogadott minket. Hisz meleg patkolással végeztem el a munkát, nem hideggel. - Tudta, hogy régen a kovácsok patkolásnál tüzes lapáttal sütötték meg a patát, ha meleg patkolást végeztek? Fogtak egy parázstól átforrósodott lapátot, majd a patához nyomták. Csak rájöttek, ez azért nem túl kifizetődő, mert a szaru is elégett. Megvárom, míg Cartet a helyére vezeti, s elém hozza az újabb beteget. - Bár most megpatkolom mindegyikőjüket, láttam Cartenál, hogy nem igazán voltak "ápolva" a lábaik. Ne gondoljon rosszra, tudom, hogy gondoskodnak róluk. Annyit kérek, hogy most maradjon itt, és megmutatom, hogyan kell tisztítani a patkókat. Ezt a tisztítást a ló munkái után el kell végezni, vagy ha az nem megy, akkor naponta kétszer. Ajánlott, így a patkó élettartama is hosszabb, másrészt egészségesebb a patának is. Az újabb beteg elméjét újra Fenevadam veszi kézbe, majd megvárom, míg Odette úgy lép a közelembe, hogy lássa, mit hogy csinálok. Erősen, mégis finoman veszem le a régi patkót, majd egy finom vésővel kezdem a patáról lekaparni a koszt, a mocskot, ami a vassal nem jött le, s közben a felesleges szaru réteget is méretre csiszolom. Mozdulataim ügyességről, tapasztalatról árulkodnak, mégis lassan csinálom, hogy Odette is tudja követni, mit hogyan kell majd kipucolnia. - Ha fenn a patkó, óvatosan, a patkó, és pata közti kis résből kell kitisztítania a földet. De ezt majd látni fogja egy-egy nap végén, mi mindent képesek összeszedni. Nem szabad túl erősen a résbe nyomnia a tisztító eszközt, mert felsértheti a ló lábát, vagy esetleg lefeszíti a patkót. Miközben magyarázok, a közelembe helyezett, parazsas vastál, rácsos tetejéről egy fogóval választok ki egy patkót. A vas nem izzik, mégis forró, pont jó, hogy feltegyem, már csak az a kérdés, passzol-e a méret. Finoman helyezem a patkó fölé, hogy lássam, rendben van-e, s azután helyezem rá. Más mérőszalaggal rohangálna a pata és a patkó között, én viszont már rutinból nyomom ezt. - 6 hetente el fogok jönni, és olyankor leveszem a patkót róluk. A lábvégtengely egészsége érdekében. Olyankor egész nap patkó nélkül ki kell engedni őket futkorászni, legelészni. Milyen kovácsuk volt? Mert így a paták állapotából ítélve, nem végzett túl jó munkát. Fel se nézek a munkából, bár nem tudom, lehet valami barát intézte eddig a dolgokat ilyen téren. Akkor is, ha munkáról van szó, nálam nincs helye elnézésnek.
A rétről visszaügetve örömmel nyugtáztam, hogy megvan az összes „mazsola”, nem történt semmi vérengzés, vagy kavarodás. Mondjuk miért is történt volna… Oké, vérfarkasok vagyunk, sose lehet tudni, de na…
Ahogy megálltunk újdonsült kovácsunk előtt, ő pedig Carte nyakát kezdte simogatni, négylábú kedvencem csak egy halk nyihogással köszöntötte, majd játékosan az egyik tincse után csippentett.
-Rendben, menjünk. Vannak még egy páran… -bólintottam, azzal lépésben visszaindultam az istálló felé.
Csak akkor szálltam le a nyeregből, amikor már bent voltunk az épületben, aztán akármennyire is próbálta megmakacsolni magát a szentem, azért csak visszavezettem a boxába.
-Aucs… Nem, nem tudtam, de nem hangzik túl biztatóan. –grimaszoltam egyet, ahogy lelki szemeim előtt felvillant egy kép, milyen barbár tett is volt ez valójában- Maga is csinált korábban hasonlót? Vagy ez a még az az előtti időkre értendő? –kérdeztem vissza pusztán kíváncsiságból, ahogy bezártam a box ajtaját, a következő pedig… Hmm… meg is van!
Meg is indultam a kiszemelt elé, Daniel elé vezetve, s már épp bemutattam volna az újabb patást, amikor magyarázni kezdett.
-Nem gondolok, szoktuk ápolni a lábaikat, ezzel azért én is tisztában vagyok. Csupán kevesen vagyunk, így sokszor a „diákokra” marad a munka, úgy tűnik, pont sikerült kifognia egy olyat, aki kevésbé lelkiismeretesen csinálja a munkáját. De had lássam, hátha tud valami újat mutatni. Egyébként, ő lesz a következő, ha megfelel, Étoile. –simogattam meg finoman az állat nyakát.
Igaz, bár a lovak a tesóm tulajdonai, mégis, a családból Faye volt az, aki a legközelebb állt a négylábúhoz. Azt tudom, hogy Théo még azelőtt szerezte, hogy rájött volna, egykori szerelme is itt él, de mióta gyakrabban meglátogatott minket, a lovaglásoknál mindig Étoile-ra esett a választása. Figyelem, ahogy az állat patájával ügyködik, tisztítja, csiszolja, törli, igazítja… Én meg, mint valami megbabonázott kisgyerek, csak figyelem, még akkor is, amikor már abbahagyta a nekem szóló magyarázatot a paták ápolásáról, és már rég a patkót helyezi fel a lábra.
-Őszintén? Fogalmam sincs. Nem volt szerencsém hozzá, amíg a bátyám el nem utazott, mindent ő intézett a lovarda kapcsán, én csak néha-néha ugrottam be segíteni, ha nem bírt vele. „Élmény” így segítség nélkül beletanulni a dolgokba, nem mondom… -sóhajtottam, mert bizony az a nagy büdös helyzet, hogy sok minden a magam kárán tanultam meg az egész lovardavezetéssel kapcsolatban, mindig volt valami újabb és újabb probléma, ami kibukott- Amúgy rendben, várom szeretettel. Bár többnyire itthon szoktam lenni nap közben, azért inkább szóljon ide előtte, az a biztos. A lovak meg… szerintem díjazni fogják a dolgot. De nem is hátráltatom tovább a munkával, már várnak a töpörtyűk. A többit meg tudja, ha valami felmerülne, kint megtalál. Jó munkát! –mosolyodok el, azzal még gyorsan leszerszámozom Carte-ot aztán megyek is vissza a futtatóhoz.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
- Voltam tanúja effajta patkolásnak, bár én nem alkalmaztam az állatokon. Nem kedvelik, másrészt meg én se rajongok az ilyesmiért. Tisztelem a természetet, és nem szeretek kárt tenni benne, ahogy a gyermekeiben sem. Folytatom a munkámat, az újabb beteg köré fonódik farkasom. Érzem, hogy figyel a nőstény, s a figyelme elégedettséggel tölt el. Étoile szépen viselkedik, nincs gond a munka közben. Tisztítok, farigcsálok, mutatom, mit hogyan kell. - Ahhoz képest, hogy egyedül tanult bele, remekül csinálja. - mondom, miközben az utolsó patkószeget kalapálom be a patkóba. - Rendben, menjen csak. Ha bármi gond van, szólok! - nézek fel rá, sőt, még egy apró mosoly is kitelik tőlem. A további órákban csak a futtatás miatt térek ki a szabadba, hogy lássam, hogy a betegek számára a patkók jók lesznek-e. Így telik el a délelőtt, s már jócskán belemegyünk a délutánba is, mikor végre utolsó betegemmel, azzal a gyönyörű, fekete lóval is végzek, akivel legelőször találkoztam itt az istállóban, Tarajossal. Bestiám finoman öleli át elméjét, s mikor végzek az utolsó patkóval is, mosolyogva állok fel a sámlimról, s törlöm le izzadt homlokom. Megpaskolom az állat nyakát bátorítóan. Hmm... Leveszem a kötényemet, de nem nyúlok a fölsőmért, hanem nyugtatóan megsimogatom Tarajos orrát. Érzi a Fenevadamat, érezte akkor is, mikor először találkoztunk. Nyugi kicsi... csak nyugi. Lágyan a hátára teszem a kezem, majd egy hirtelen, de könnyed ugrással termek a hátán. A sörényébe kapaszkodom, mire Tarajos, megérezve Bestiám kicsapódó energiáját, szabadságát, felágaskodik, s nyerít egyet. Ennyit a nyugalomról. De nem is baj, örülök a hevességének, s egy hangos Gyííííáááá! kiáltással kissé az oldalába bökök, s kirontunk az istállóból. Érzem az állatot, érzem a lüktető vérét, szívének hatalmas ütéseit, s a kezdeti bizalmatlansága felém kezd átmenni szabadságba, s élvezi, hogy végre kitörhet, s vágtathat. Elszáguldunk a futtató mellett, még inteni sincs időm a ledöbbent kiscsoportosoknak, s persze munkáltató asszonyomnak, csak a vigyorgó képemmel jelzem, hogy baromira élvezem. Tarajos sörényébe kapaszkodva száguldunk a széllel, kiszalad a közeli mezők felé, s én csak hagyom, hogy a hideg levegő az arcomba csapjon, élvezem a sebesség örömét, érzékeim teljesen a lóra hangolódnak. Az ilyen pillanatokért érdemes életben maradni.
Hallgatom a kis „kovácsfiút”, és határozottan tetszik a hozzáállása. Azok alapján, amit eddig láttam tőle, a munkája is, bár az úgy is csak hosszabb távon fog kiderülni, hogy tényleg olyan jó-e, mint ahogy azt bizonygatja. Figyelem, ahogy dolgozik, közben pedig próbálom memorizálni a dolgokat, nem csupán egyben magát a folyamatot, de a részleteket is – hogyan fog rá egy-egy eszközre, milyen mozdulattal nyúl a lovak patájához, meg ehhez hasonló kis finomságok, amiket előbb vagy utóbb valószínűleg én is kitapasztalnék, no de nem sokkal gyorsabb és egyszerűbb így? -Köszönöm. –felelem a dicséretére – De tudja, hogy van ez, ha muszáj… Akkor muszáj. Nem akartam veszni hagyni a bátyám munkáját, sem a lovakat nem lett volna szívem veszni hagyni, vagy eladni, így aztán maradt a nehezebb út… Igazából annyira nem áll távol tőlem ez az egész, hiszen fiatalabb koromban egy tanyán nőttem fel, csak… hát na, azóta sokat változtak a dolgok, meg mindig volt mellettem más, aki segítsen. –magyaráztam, majd ha nem volt más mondandója, vagy hozzáfűzni valója, akkor nem is zavartam tovább, mentem vissza a futtatóhoz, hisz már úgy is várt rám a következő csoportnyi gyerek. Úgy elvoltam az oktatással, hogy szinte fel sem tűnt, hogy milyen gyorsan rohant el az idő… Épp végeztem az órával, a kerítésre támaszkodva beszélgettem néhány fiatallal, akik a lovakról meg a lovardavezetésről faggattak. Ahogy meghallottam az istálló felől a kiáltást, egyből felkaptam a fejem, pár pillanattal rá, pedig elő is kerültek. Daniel Tarajos hátán vágtat el a futtató mellett, én pedig csak elkerekedett szemmel bámulok, mire utánuk kiáltok, egy hangos és rendkívül elegáns „HÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ”-vel, majd a kerítésen megtámaszkodva már ugrok is át felette, igaz, néhány lépés után már olyan távol kerülnek, hogy hiába szaladnék utánuk. A francba… -Ó, csak az új kovács az, épp most teszteli, hogy sikerült a patkolás. –mire visszafordulok a látogatók felé, már újra a 100 wattos mosoly virít a képemen, amíg válaszolgatok a maradék kérdésekre, majd letudjuk az óra adminisztratív dolgait is, jelenléti ív meg társai. Ha viszont Daniel nem ér vissza, mire eltűnnek a látogatók, akkor az ő helyében ajánlom, hogy meg se álljon Mexikóig, mert akkor esküszöm, hogy nyeregbe pattanok a kedvenc fegyvereimmel felszerelkezve, és kilyuggatom azt a semmirekellő bőrét, amiért a bátyám kedvenc lovát próbálta elkötni…
// Na neked nem gond, akkor részemről zárnám a játékot, úgy is hónapok óta tart és sok minden megváltozott már azóta Köszöntem! //
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Drága asszonyom reakciója csak még szélesebbé varázsolja a pofámon a vigyort. Tarajos úgy száguld, mintha kötelező lenne a számára. Bár valahol apró rezdülésként eszembe villan, mintha a főnök asszony tudna lőni... Bár, asszem ezüst lövedékkel nincs felvértezve, addig jó nekem. Tarajos szinte berobban a rétre, átgázol a füvön. Kapaszkodom, és csak hagyom, hogy menjen, amerre jól esik neki. Kiegyenesedek, elengedem sörényét, s két oldalra kitárva karjaimat, élvezem, hogy szabad vagyok. Jó így... Nagyon is jó így. Végül, kiszakadva a pillanatból, kezembe veszem az irányítást. Sajnos vissza kell mennünk, barátom, nincs mese. Pláne, amilyen reakciót leolvashattam a főnökasszony arcáról... Nem ígérek semmi jót! A sörényébe markolva lassíttatom le, s Farkasom újra az állat elméjébe hatol. Semmi baj, nyugi! Nem igazán tetszik neki, ezt egy erősebb fejbólintással adja tudtomra, némi prüszkölő hang kíséretében, de sajnos ez van. Mást nem tehetek. Lassabb tempóra váltva, majd ügetésre késztetve az állatot vizsgálgatom a lábait, de ha az előbbi hajrától nem jöttek le, akkor nem lesz gond. No, irány vissza, pajtás! Néhány kört teszünk még a tisztáson, aztán szép nyugisan visszaügetünk gazdaasszonyunkhoz. Már látom, hogy az utolsó kisdiák is elköszönt tőle, s elé vezetve az állatot, pattanok le a futtató kerítése mellett le Tarajos hátáról. - Nem lesz baj, minden rendben ment. A fizetésem a számlára, ahogy megbeszéltük. - kacsintok rá. - Remélem, nem ijesztettük meg Tarajossal. - szemtelenül vigyorgok, s még mielőtt visszaszólna, elvezetem Tarajost, vissza az istállóba, hogy összepakolva a holmijaimat, távozzak, hisz a munka elvégeztetett.
Már régóta tervezgettem, hogy amikor hosszabb távon leszek valahol és lesz hozzá megfelelő hely is, akkor szeretnék újra lovakkal foglalkozni. Jobban mondva csak egyel, ami a sajátom lenne. Mióta megérkeztem, azóta felmértem a lehetőségeket és annak is utánanéztem, hogy mennyire volt jó a város határában található lovarda. Azt már sikerült kiderítenem, hogy farkasok lakják a helyet, ám ez annyira nem okozott gondot, mert legalább nem kellett odafigyelnem magamra annyira, mint amikor emberekkel volt dolgom. Nagyjából karácsony tájékán lehetett, hogy elkezdtem nézelődni az ismerőseim között és felvettem néhány régi arccal a kapcsolatot újra. Eléggé meglepődtek, de nem állt fenn a veszélye annak, hogy megláthatnának, szóval emiatt nem is aggódtam különösebben. Biztonságos volt, nem tartottam valószínűnek, hogy valaki csak miatta felutazna ide az isten háta mögé, úgyhogy bátran mertem a saját nevemben beszélni, kicsit amúgy is több ajtó nyílt így meg előttem, mert a szakmában elismerték a nevem. És nem, itt most nem a régészetre gondoltam, hanem a lovak idomítására. Annak idején bizony sokáig éltem ebből, és nagyon is szerettem. Csak idővel más kezdett el foglalkoztatni, másra kezdtem el vágyni. Végül megtaláltam a megfelelő tenyésztőt, a számomra megfelelő állattal. Azt mondták a telefonba nekem, hogy majd bőven kell még rá időt szánni, de talán ez egy kicsit majd eltereli a figyelmemet arról a tényről, hogy még mindig nem lehetett folytatni az ásatást. Már teljesen kezdtem tőle kikészülni, hogy valahányszor hazamentem az egyetemről, mást sem csináltam, csak a jegyzeteket tudtam átnézni, amiket egyébként már kívülről fújtam régen. Így hát, kellett valami pótcselekvés, amivel leköthetem majd magam. Erre a régi szenvedélyem felelevenítése tűnt a legjobb ötletnek. Amint sikerült fixálnom mindent, odatelefonáltam a lovardába, ahol egy nővel sikerült beszélnem. Ez eddig rendben is volt, mondtam neki, hogy mit szeretnék, és mi érdekelne. Ki ugyan nem mentem megnézni a terepet, de bíztam benne, hogy tényleg megfelelő lesz. Főleg, hogy már a pénzt is kifizettem az állatért, elég rosszul érintett volna, ha aztán építhetek magam egy istállót a saját kertemben, mert nem leszek elégedett az ott látottakkal. Ma volt a napja annak, hogy végre megérkezik a jószág. A lovam. Szerintem azóta nem voltam ilyen izgatott, hogy beléptem az ásatás helyszínére. Amúgy sem volt szokásom izgatottá válni, csak kivételes esetekben, de szerintem az, hogy lesz egy igazi, hús-vér állatom, ritkaságszámba mehetett igazán. A kihívások amúgy is mindig lelkesítettek, és foglalkozni egy lóval, nekem mindig valami ilyesmit jelentett. Szóltam is Odettenek még tegnap este, hogy reggel hány körül érkezem meg, úgyhogy most, amikor áthaladtam a kapun, úgy számítottam, hogy már várnak engem. Azt ugyan nem tudtam pontosan, hogy hogyan néz ki a nő, de reméltem, hogy az energiái majd árulkodnak róla. Miután leállítottam a kocsit, dudáltam egyet, hogy jelezzem az érkezésemet. Úgy számítottam, hogy hamarosan befutnak a ló szállítóval is, ezért érkeztem éppen ilyenkor, ahhoz viszont lusta voltam, hogy elmenjek a házig és csengessek szépen. Ez valahogy kényelmes megoldásnak tűnt, és miután kiszálltam, összehúztam magamon a kabátomat, majd nekidőltem a kocsi ajtajának.
Mit ne mondjak, kicsit összejöttek a dolgok mostanság… A lovardával már jó ideje egyenesbe jöttek a dolgok, miután a bátyám még nyáron eltűnt, én meg tanulhattam bele mindenbe. Nem mint ha korábban nem foglalkoztam volna állatokkal, de az rég is volt, az utóbbi időben meg csak hobbi szinten érdekelt a dolog… Pláne, hogy volt egy nagy, erős és ügyes bátyám, aki olyan jól kézben tartott mindent. De így alakult, ez van, ezt kell szeretni, szóval megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ha egyszer úgy döntene, mégis visszatérne, újra a nyakára sózhassam, mint jogos tulajdonosra… Bár hogy őszinte legyek, már egész megszerettem, biztosan hiányozna, vagy mást nem, megpróbálnék mindenbe beleszólni. Egyébként vicces, hogy milyen gyakran cserélődnek az „alkalmazottak”… Már van új kovácsunk, Sam lelépése után se sikerült még másik istállósfiút felvenni – ezek a mai fiatalok, hogy büdös nekik a munka – most pedig Benji is elköltözött, akit ha állandóan sajnos nem is tudtam befogni a munkája miatt, de azért néha, ha nekem valami halaszthatatlan dolgom akadt a városban, igazán jól tudott jönni, hogy tartja helyettem a frontot. Még jó, hogy Masako itt van, meg besegít. Igaz, nála sem terveztem erőltetni a dolgot, lévén, nem olyan rég lakik nálam, de miután elég hamar kiderült, hogy érdekli a lovaglás, meg segíteni is szívesen segít, én aztán nem ellenkeztem ellene! Sőt mi több, valahol azt hiszem, bántott is volna, ha pont az én kölyköm nem szereti az állatokat, köztük is a lovakat. Viszont hogy annyira mégse legyen nagy a boldogság, mostanában kicsit később nyitottunk, hogy a késő estig elhúzódó edzések után legyen időnk rendesen kipihenni magam, nekem legalábbis, ha már egész nap tanítok meg a lovardában tüsténkedek, ügyintézek… Csak egyszer legyünk túl azon a kölyök-párbajon, remélem, utána ha az új Alfánk felmérte az erőviszonyokat a kicsik között, egy darabig nyugi lesz. Elég kimerítő tud lenni, amikor huzamosabb ideig kétfelé figyel az ember, és egyiknél sem hibázhat. Ma reggelre is megvolt a „programom”, igaz, így felejtős volt a sokáig alvás, de majd hétvégén bepótolom. Úgy tűnik ugyanis, sikerült egy újabb kis üzletet kötnöm egy új vendégünkkel. Miután az elmúlt pár napban több telefon is röppent ide-oda, és úgy tűnik, mindennel sikerült időre elkészülni, már alig vártam, hogy megérkezzen a legújabb lakónk. Ahogy Kate felhívott, igazából majd’ kiugrottam a bőrömből, úgy fel voltam pörögve, mint már rég, hisz ez volt az első ló, aki itt fog lakni, de nem a mi tulajdonunkban van! Igazi kikapcsolódás a sok kisgyerek meg lovasoktatás után, komolyan mondom! Ahogy meghallottam a dudát, gyorsan lehúztam a kávém végét, majd miután vetettem egy pillantást a faliórára – ezt nevezem, tényleg pontos a nő! - beleugrottam a csizmámba, magamra kaptam egy dzsekit és mentem is kifelé, hogy köszöntsem. -Jó reggelt! Ha nem tévedek, akkor Ön Kate W. Strauss, igazam van? –nyújtottam a kezem mosolyogva, hogy üdvözöljem, a pajzsom pedig mint szinte mindig, félig leengedve, eszem ágában sem volt titkolózni, vagy épp ellenséges érzéseket kelteni senkiben azzal, hogy teljesen begubózok – Az én nevem Odette e´Lemaître. Épp az előbb hívott a szállító, hogy minden rendben van, elvileg nemsokára ők is ideérnek. Addig esetleg van kedve körbenézni? –vetettem fel az ötletet, pláne azok után, hogy így látatlanban folyt az üzlet. Nem mint ha el akarnám üldözni, sőt… remélem, elégedett lesz velünk, de ha valami gáz lenne, inkább most bukjon ki a dolog, mint hogy utána később legyenek balhék belőle…
Ma egészen jó hangulatban voltam, bár valószínűleg csak azért, mert olyan izgatott voltam amiatt, hogy hamarosan láthatom élőben is a lovamat. Mindehhez még az is hozzájött pluszban, hogy a nő, akihez jöttem, és akinek a nevével már tisztában voltam, nem váratott meg túlzottan. Csakis ennek köszönhette azt, hogy ma a jobbik oldalamhoz lehetett szerencséje, bár egyfajta morcosság valahogy mégis mindig érzékelhető volt a közelemben. Általában még azokban az esetekben is, amikor igazából mosolyogtam és tényleg jókedvem volt. Bár ez mostanában ritka alkalomnak számított, biztosan az időjárás is hibás érte. Ha meleg helyen tartózkodom, akkor sokkal oldottabb szoktam lenni. Azt azért nem mondanám, hogy depressziós lettem itt a sötétben, de biztosan van abban valamit, amit erről szoktak mondani. Az ember általános életkedvét képes egy kicsit elvenni, az már egyszer biztos! Csak akkor löktem el magam a kocsitól, amikor a szőke hajú nőstény már elég közel ért hozzám. Annyira azért még én sem vagyok udvariatlan, hogy teljesen bevárjam és hanyag tartással fogjak vele kezet. Nem lenne rám és a mentalitásomra jellemző. Soha nem voltam lusta, már gyerekkoromban is mindig befogtak munkára, így aztán nekem az a fura, amikor nem kell semmit csinálnom. Most sem lett volna feltétlenül muszáj az egyetemen dolgozni, bár fenntartani magam azért csak nem árt, igaz? - Igen, így van! – bólogattam, közben viszonyoztam valamiféle halovány mosollyal a kedves gesztusát, és még a felém nyújtott kezét is elfogadtam. Nem kezdtem el görcsösen szorongatni, ezzel bizonyítva, hogy én milyen erős is vagyok, de azért elég határozottan fogtam meg. Csak úgy, ahogyan máskor is szoktam, ha farkassal sodor össze a szél. – Remélem, hogy nem jöttem túl korán – tettem hozzá, bár igazából nem nagyon érdekelt volna az sem, ha korábban érkezek. Inkább az volt rám jellemző, mint a késés, így legalább órát lehetett igazítani hozzám és mások is tudták, hogy mire számítsanak nálam, ha találkozni akarnak velem. - Remek! – jelentettem ki elégedetten. Mondjuk azért kicsit húztam a számat, hogy engem elfelejtettek erről értesíteni, de már úgyis itt voltam, az információ meg eljutott végül hozzám is. Nem lesz itt semmi gond, már nagyon kíváncsi voltam az új szépségemre, csak győzzem kivárni, amíg befutnak ide. – Az nagyon jó lenne! Igazából bíztam is benne, hogy körbenézhetek, csak úgy a biztonság kedvéért. Élőben azért csak más a dolog – azzal már indulásra kész is voltam, tekintetem az istálló irányába kalandozott a nő válla felett. – Nem vagyok annyira vészesen kukacoskodó típus, de azért nem mindegy, hogy hol tartja az ember a lovát, nemde? – próbáltam újabb mosolyt villantani, szerintem egészen jól is sikerült a dolog. Ilyenkor valahogy annyira ellágyulnak a vonásaim, hogy időnként még magamat is meglepem vele. - Akkor mehetünk? – kérdeztem sürgetően, amivel lehet, hogy az agyára megyek, de ez van. – Nem akarok már akkor ezzel vacakolni, ha itt lesz a ló… - fűztem hozzá, csak hogy ő is értse a sietségem okát.
Miután kezet fogtunk egymással, azt kell mondanom, hogy nem csalódtam a nőben – a szorítása is legalább olyan határozottnak tűnt, mint amilyennek a hangja alapján elképzeltem, a telefonbeszélgetéseink közben. Engem azonban egyáltalán nem zavart, sőt! Valahol még örültem is, hogy olyannal van dolgom, ami nem amatőr a témában, így nem kellett minden apróságot szájbarágósan elmagyaráznom neki, mint aki most lát életében először lovat, hanem kapásból a lényegre lehet térni. Mert lehet, hogy ami nekem, nekünk már teljesen magától értetődő apróságok, azok egy újonc számára teljesen furcsák, újak vagy szokatlanok. -Nem, dehogy is. Bőven jó. –legyintettem a kérdésére, miután a lovarda vezetéséhez az is hozzátartozott, hogy pontosan vezettem, ki, mikor, melyik lóval szeretne edzeni, tanulni, hogy utána visszakövethető legyen az egész, kénytelen voltam magam is betartani az időpontokat, még ha nem is vallott rám, vagy korábban igencsak pontatlan tudtam lenni. Ahhoz képest… most én szívtam a fogam mások szétszórtsága és pontatlansága miatt, szóval volt időm hozzáedződni az előbb- és később érkező vendégekhez. Bár ha választani kellett, még mindig jobban csíptem, ha valaki előbb ideért, és maximum várnia kellett, mint amikor késett, és vagy beletörődött, hogy aznap kevesebb ideje van a gyakorlásra, vagy ha kellően nagy hisztit levágott, akkor miatta csúszott el az egész nap. Igaz, ez utóbbi elég minimális volt, én sem toleráltam jól… inkább összeveszek egy látogatóval, mint az összes utána következővel, nincs igazam? -Rendben, akkor ezt megbeszéltük. Induljunk! –mosolyodtam el, majd intettem a nőnek, hogy kövessen. Séta és nézelődés közben is tudunk beszélgetni, sőt… ha valami kérdése felmerül közben, legalább egyből tudok is rá válaszolni. Így, ha követett, el is indultam mellette az istálló épülete felé. -Azt hiszem, ez a minimum azok után, hogy itt fog lakni a lova. És persze, teljesen! Legyen akármilyen jó is egy fénykép, ugyanazt a hatást úgy sem tudja visszaadni. Már csak a térhatás miatt is. –feleltem, és bár ez úgy is átjöhetett, hogy ezzel kissé magam ellen beszéltem, de… a fenébe, akkor is! Tudom, hogy vannak képek a honlapunkon, és azok is a valóságot mutatják, de mégis, azt hiszem, nem lehet vitába szállni az állítással, amit Kate is említett – élőben minden más. -Még szép hogy nem! –értek egyet vele – De azt hiszem, le is írnám magam most rögtön, ha lovardás létemre azt mondanám, hogy mindegy, nem igaz? –kérdezek vissza egy fejcsóválással – Én magam is kényes vagyok arra a témára, hogy milyen körülmények között vannak a lovaink, képzelem, hogy akkor milyen lennék, ha arra kényszerülnék, hogy másnál tartsam őket… És meg is érkeztünk, ez lenne az istálló épülete! –tárom ki az ajtaját, hogy aztán előre engedve betessékeljem a nőt a boxok közé. Egyelőre csak Sheera és Étoile voltak bent, az első látogatók ugyanis velük szoktak gyakorolni, így biztos ami biztos, inkább bent hagytam őket. Ha elhúzódna az idő, akkor gyorsabban fel tudjuk készíteni őket. A többiek meg… a lovarda melletti réten legelnek valahol. -Itt tartjuk a lovakat, a felszereléseiket, hátul, az utolsó karámokban a friss szénát és szalmát… Nem túl nagy, de legalább nem ilyen ipari ló tenyészde hatása van… Gondoltam rá, hogy idővel növelni kéne a létszámot, de egyelőre még ennyi állattal is megvagyunk, azért annyira nem nagy a vonzáskörzet, hogy ne bírnánk. Ó igen, természetesen nem csak ez a két állatunk van, csak a többiek kint vannak, a lovardához tartozik egy nagy legelő is. Amikor jó idő van, gyakran engedem ki őket.–magyarázok, közben pedig odasétálok az üres boxokhoz, és megállok az egyik mellett, kinyitva az ajtaját, hogy bentről is megtekinthesse a nő, ha érdekli. Ezt már előkészítettem az állat érkezésére – friss szalma, takarmány, víz… Maga a box pedig mint az összes többi, se nem túl kicsi, vagy túl nagy, olyan közepes, és mivel kb. 3-4 éves a hely, ezért még egész új állapotú – Ezt gondoltam az Ön lovának, persze ha esetleg valamelyik másik szimpatikusabb, nem tart semmiből „átköltöztetni”. Jut eszembe, sikerült már nevet választani?
Egészen szimpatikusnak ítéltem meg a nőstényt. Talán nem csak azért, mert normálisan viselkedett velem és elég segítőkésznek bizonyult, hanem azért is, mert valahogy nem erre számítottam. Persze, az rendben volt, hogy a saját érdekében kiszolgált, meg annyira borzalmasan rossz tapasztalataim nem voltak a farkasokkal sem – csak, mint minden őrzőnek -, de sohasem lehetett tudni, hogy kibe fog belefutni az ember egy olyan találkozás alkalmával, amikor először látja a másikat. Mivel a magam részéről már én is szerettem volna megnézni, hogy milyen helyen fog lakni az én gyönyörűm, azért nem bántam, hogy végre elindultunk. Eleinte szó nélkül követtem a nőt, fejembe vésve minden részletet. Kitudja, hogy mikor fogom majd hasznát venni annak, amit itt láttam. Mindig vannak váratlan események, és lehet, hogy egyszer pont arra lesz szükségem, hogy jól ismerjem ennek a helynek az alaprajzát. Bár ettől függetlenül inkább abban bíztam, hogy nem lesz szükség ilyesmire, mert ez azt jelentené, hogy valami baj lenne itt, és akkor az én lovam is veszélyben forogna. Ez a gondolat valahogy egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. - Igen, én is pontosan így gondoltam. Az én munkám során sem adják vissza a képek teljesen azt, amit élőben látunk – magyaráztam, bár magam sem értettem teljesen, hogy ezt miért tettem hozzá. Nem volt szokásom személyeskedni, de kivételesen jó viszonyt akartam kialakítani a tulajdonossal. Sajnáltam ugyan, hogy nem volt lehetőségem otthon tartani, de akkor is szükségem volt valami olyan időtöltésre, amit szeretek. A lovak gondozása és maga a lovaglás is pontosan ilyen volt, a városban pedig csak itt tudtam ezt megtenni, úgyhogy sok választási lehetőségem nem akadt. Vagy jóban leszek velük, vagy felfalják a lovamat bosszúból, én meg ugyanezen okból levadászom. Ennyi lenne az egész, de erre az eshetőségre inkább most nem is akartam gondolni. Éppen nem voltam vérengzős hangulatomban. - Pontosan! – észre sem vettem, de a bólogatások közepette egy halvány mosoly megjelent az arcomon. Tényleg abban a pillanatban meggondoltam volna magam, ha azt mondja, hogy mindegy, hogy hol tartom a lovamat. Inkább felhúzattam volna egy kisebb épületet az udvaron, és kész. Végül is, szerencsére elég nagy volt, bár egy lónak bizonyára elég kicsi lenne. Nem akartam kínozni, karám meg oda már nem férne be, csak az istállóként funkcionáló épület. Ennek így nem láttam volna semmi értelmét, nem véletlenül döntöttem úgy – nehéz szívvel ugyan -, hogy máshol lesz a helye, és én csak ki fogok hozzá járni. Meg természetesen fizetem az ellátását, meg minden egyéb. - Én sem örülök neki annyira, de sajnos nincs más lehetőségem itt – vontam meg a vállaimat, közben pedig beléptem az istálló épületébe, amint kitárult előttem az ajtó. Kutató, kritikus tekintetem egyből a területet pásztázta, felmérve az állapotát. Elég jónak ítéltem meg, de reménykedtem is abban, hogy ez lesz a véleményem. Miközben bentebb sétáltam, az egyik ló ki is dugta a fejét a bokszából, mire mosolyogva odaléptem, és megsimítottam az orrát. Gyönyörű szép volt, de legszívesebben a sajátomat részesítettem volna már ilyen bánásmódban. Furcsa, hogy az emberek felé milyen nehezen tudom kimutatni az érzéseimet, esetleg a szeretetemet, az állatok irányába azonban ennyire könnyedén megy a dolog. - És van olyan fedett területük is, ahol lehet lovagolni, vagy télen is csak odakint van rá lehetőség? – érdeklődtem kíváncsian, miután végighallgattam és hümmögtem is időnként, ezzel jelezve, hogy felfogtam a hallottakat. Közben követtem a nőt, tovább sétáltam utána és csak akkor álltam meg, amikor ő is. Mivel kinyitotta előttem az ajtót, így beléptem és körülnéztem. – Nem, szerintem tökéletesen megfelel ez is – fordultam körbe, minden apró kis sarkot szemügyre véve. Elégedett voltam a látvánnyal, ezt a következtetést már bizonyára ő is levonta. – Igen, Árész lesz a neve! – válaszoltam a kérdésre, ajkaim szegletében pedig újra egy kis mosolykezdeményt fedezhetett fel, ha éppen az arcomat nézte. - Egyébként, a bérleti pénzben igaz minden benne van? - érdeklődtem mintegy mellékesen. - Ellátás, a hely... - kezdtem el felsorolni. A felszerelést direkt nem említettem, mert úgy gondoltam, hogy azt majd én magam veszem meg.
-Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik? –magamtól nem hiszem, hogy ilyen hamar bedobtam volna ezt a témát, de ha már ő utalt rá, akkor miért is ne? -Egyébként itt él Fairbanksben, vagy valahol a környéken? –kérdeztem vissza, amikor szóba került a lehetőségek hiánya. Személy szerint inkább az elsőre tippeltem, hisz ha valami kisebb faluban élne a környéken, akár otthon is egész könnyen megoldható lenne a lótartás, igaz, ez is telektől függ… Bár akkor meg a bejárás miatt jutna kevesebb ideje a lovaglásra. Belépünk az istállóba, s ahogy odalép a lóhoz, már látszik a mozdulatán, hogy nem kezdő a témában, aki csak kedvet kapott és azért akar lovat venni, mert átmeneti hóbort. Egy pár pillanatot még várok mielőtt tovább magyaráznék, elvégre nem sietünk sehová és így is van még egy kis időnk, mire megérkeznek az állattal. -Az sajnos egyelőre még nincs. –húztam el a számat – Viszont már magam is gondolkoztam rajta, hogy nem ártana lépni valamit az ügy érdekében, úgyhogy ha minden a tervek szerint halad, akkor a nyár folyamán szeretném megépíttetni. Egyelőre még megfelelő cégek és kivitelezők után kutatok, hogy ki lehetne a legalkalmasabb rá, van-e egyáltalán olyan, aki csinált hasonlót korábban, no meg kinek milyen referenciái vannak a városban és a környéken. Nem kis pénzről van szó, úgyhogy elég alaposan szeretnék utánanézni a dolgoknak előtte. –bár még így konkrétan a többieknek sem mondtam, hogy ilyen terveim vannak, de még eléggé gyerekcipőben is jár az egész… Lehet, megkérem majd Masakot, hogy nézzen utána ő is, valószínűleg jobban eligazodik az internet útvesztőin, mint én. -Visszatérve a témára, egyelőre csak ez a kinti futtatónk van, ahol a tanítás folyik, a ház mögött egy nagyobb legelő, ahová ki lehet lovagolni, meg ahová az állatokat szoktuk kiengedni, illetve akik már „haladók”, azok az erdőben is megpróbálkozhatnak néhány lovas ösvénnyel, illetve az erdőn túl is vannak kisebb rétek, ligetek, szóval ha fedett pálya egyelőre nincs is, de szabadtéren egész jók a lehetőségek. –magyaráztam, mialatt Kate közelebbről is megvizsgálta a boxot. Nem mondom, egy kicsit izgultam, hogy mit fog szólni hozzá, elvégre mégiscsak a lova mégiscsak az első lesz nálunk, aki nem a mi tulajdonunk, szóval azt hiszem érthető is. Amikor hangot adott az elégedettségének, csak mosolyogva biccentettem egyet. -Árész… –ízlelgettem a nevet- A sok francia után most már egy görög is lesz a névsorban. Azért kíváncsi vagyok, a természete is olyan vad és féktelen-e, mint ahogy arra a neve alapján számítani lehet? –fordultam a nő felé, hisz gondolom, neki már volt szerencséje az állathoz, így jobban is ismerte, mint én. Nekem a ló lesz újdonság, neki a lovarda volt… -Természetesen. –feleletem a kérdésére- Alapból beleszámítunk mindent, a hely, az ellátás, az élelem, a gondozás, a patkolások, az esetleges kisebb, hétköznapibb orvosi kezelések, és ha esetleg nincs megfelelő felszerelés, akkor azt is tudunk biztosítani… -soroltam a dolgokat, amik így hirtelen eszembe jutottak – Ha esetleg valamelyikre nem lenne szükség, akkor az is minden gond nélkül megoldható, majd úgy is odaadom a szerződést, abban minden részletezve van. Jut eszembe, azt még nem ártana megbeszélnünk, hogy milyen gyakran fog tudni kilátogatni az állathoz? Mivel az Ön lova, így természetesen az engedélye nélkül nem „használhatja” más, se oktatásnál, se egyébként, viszont az állatnak is megvan a maga mozgásigénye… És épp ezért nem mindegy, hogy heti egyszer, többször, vagy akár minden nap ki tud-e látogatni a gazdája, hisz ha elfoglalt, akkor nekem kell gondoskodni arról, hogy meglegyen Árész számára a kellő mozgás.
- Régész vagyok – mosolyogtam egészen halványan. Tudom én, hogy nem ez lenne az első, amire az elszólásomból a legtöbb ember következtetne, de attól még az igazság ez volt. Nem is nagyon láttam értelmét tovább ragozni ezt, ha akarja, akkor úgyis rá fog jönni magától, hogy mit keresek én itt. Akkor meg főleg, amikor be fog köszönteni a jobb idő, és folytathatjuk a munkát. Reményeim szerint akkor ismét fel fogják egy kicsit kapni az egészet és lesz elég reklámunk ahhoz, hogy némi támogatásra tehessünk szert és még tovább elhúzódhasson az idő, amíg feltárunk mindent, amit csak szükséges. - Bő fél éve már Fairbanksben – válaszoltam a kérdésére. Igazából lassan már az egy évhez fogok közelíteni és ez egyelőre még nekem is egészen furcsa volt. Máshol is leéltem én már több évet, de nem tudom, ebben a helyben volt valami igazán különleges. Már a lelet fontosságától eltekintve is, mint őrző, itt szükség volt rám. És, mivel így állt a helyzet, már nem is bántam annyira a rossz időt, meg az egyéb negatívumait ennek az államnak. Azért bizonyára kell még egy tél majd ahhoz, hogy hozzászokjak ehhez az egész életformához, de ez talán érthető is. Amint a kérdésemre választ kaptam, egy kicsit elhúztam a számat. Egyáltalán nem volt célom eltitkolni, hogy nem örültem annak, amit hallottam, de nem lehet minden fenékig tejfel, ugye? Pedig időnként nagyon tudtam volna értékelni, ha így áll a helyzet, de inkább nem háborodtam fel. Már az is elég reményre adott okot, amit a jövőbeni terveiről mondott nekem. Máris jobban tetszett, ráadásul a hozzáállása és az újító szándéka is szimpatikus volt, azon túl, hogy még a tájékoztatását is egészen kielégítőnek találtam. - Ez eddig rendben is van – bólintottam végül a kissé hosszadalmas beszámolót követően. – Örülök neki, hogy nem olyan gondjaira fogom bízni a lovamat, aki felelőtlenül szórja a pénzét – tettem még hozzá, ezt akár valamiféle elismerésnek is vehette részemről. Talán még akkor is, ha nem ismert és nem tudhatta, hogy tőlem csak ilyenekre számíthat maximum. Néha szerettem volna megváltozni, de valahogy mégis mindig arra jutottam, hogy jól vagyok én így is, mert legalább van némi tisztelet irányomba mások felől, és egyébként is egészen hozzám nőtt már a felvett viselkedési formám. - Ennek annyira nem örülök – mondtam most már ki ténylegesen is azt, ami megfogalmazódott bennem. – A mínusz ötven fokos téli napokon valahogy nem sok kedve van az embernek ahhoz, hogy kimenjen lovagolni, ráadásul az állatokat sem lenne bölcs döntés kiengedni, a végén még rövid úton megfagynak. Bár én azt sem értem, hogy az emberek hogy bírják ezt a klímát – ráztam a fejemet, láthatóan meg is borzongtam egy kicsit. – Az enyhébb időben azonban nem okoz gondot még az a kis menetszél sem – állapítottam meg, miközben a bokszot méregettem kíváncsian. Jónak találtam, vagy legalábbis megfelelőnek az igényeimhez mérten, a lónak meg nem hiszem, hogy túl sok kifogása lenne ellene. - Igen, szeretem a görögök mitológiáját… - ismertem be, és még a kezeimet is megadóan emeltem fel, mint aki lebukott. – Amennyire tudom, igen – bólogattam. – Igazából még nem volt hozzá szerencsém, viszont olyantól vásároltam meg, akiben megbízok, és aki biztos, hogy csak azt adja nekem, amit szeretnék. Elég jól ismer már hozzá, és azt is tudja rólam, hogy ha nem leszek elégedett, akkor azt rajta fogom behajtani. Bár, mint mondtam, ettől az eshetőségtől nem félek! – most már ténylegesen is elmosolyodtam, kicsit felszegtem a fejemet. Talán felelőtlennek gondol majd, hogy látatlanban veszek egy lovat, de a hely biztos volt és ez nekem elégnek is bizonyult. Ez tőlem tényleg nagy szó ám! - Rendben, a felszereléssel nem lesz gond! – vágtam rá máris, pedig még nem is szereztem be semmit. Mindenesetre a rendelést már leadtam, és mivel elég otthonosan forogtam a lovas berkekben – még ha sokan nem is tudták rólam -, így a minőség miatt sem éreztem különösebben aggodalmat. Most ezzel az üggyel kapcsolatban furcsa nyugodtság lett úrrá rajtam. Ha valamilyen közelebbi ismerősöm látna, most biztosan azt hinné, hogy beteg vagyok. Persze a szigorúságomból mit sem vesztettem, ugyanez állt a kritikus tekintetemre is, de ez már mellékes. - Az egészen biztos, hogy ehhez a lóhoz nem is nagyon tudna más hozzáérni, ha nem akarja – szúrtam közbe. Nem láttam még, ez tény, viszont a gazdája beavatott, hogy milyen is a kis drága. Legalább olyan nehéz természetnek írta le, mint amilyen én magam vagyok. Ez nem véletlen, ugye? – Szerintem majdnem minden nap fogok tudni jönni egyébként. Most még az egyetemen tanítok, de ha folytatódik az ásatásom tavasszal, akkor lehet egy kicsit megcsappan majd a szabadidőm, de igyekezni fogok, emiatt ne aggódjon! – biztosítottam nagyon határozottan, mert nem volt rám jellemző, hogy egy ilyen dologra magasról tegyek. - A szerződést mikor fogjuk rendezni? – érdeklődtem kíváncsian, immár kisétálva a bokszból. – Ja, és még egy kérdésem lenne, nem tudja esetleg, hogy mikor érnek ide pontosan? – kérdeztem rá, ha már így eszembe jutott.
A nő válaszára egyből felszaladt a szemöldököm a meglepetéstől, elvégre nem egy tucatszakmáról van szó, mint a közgazdász, fényképész, újságíró, vagy ilyesmi, hogy minden sarkon talál belőle legalább 3-at az ember. -Akkor mondhatni, kollégák vagyunk. Voltunk… Régebben egy darabig én is dolgoztam régészként, Egyiptomban, igaz, annak már jó sok éve. –jegyeztem meg mintegy mellékes információként, s mivel azt sem titkoltam előtte különösebben, hogy vérfarkas lennék, gondolom, sejti, hogy a jó sok év esetemben nem csak 20-30-at jelent… Hanem kb. 100-at. Szép szakma, meg kell hagyni, de azt hiszem, mégsem nekem találták ki. Nem arról volt szó, eljátszottam én az „óriáshomokozóban”, a Szaharában is, de amilyen pontosságot meg precizitást igényelt a dolog, sokáig nem volt türelmem hozzá. Arra, hogy a városban él, csak bólintottam egyet. Akkor ez a szerencsésebb helyzet. Viszont amikor meghallottam a „dicséretét”, valahol, az elmém egy elrejtett kis zugában egy korábbi énem most keserűen felnevet. Na igen… ha tudná, mennyire beletrafált a dologba, lehet, nem örülne ennyire. Azért valahol nekem is félelmetes belegondolnom, hogy mennyire megváltoztatott az, hogy a bátyám eltűnésével az én nyakamba zuhant a lovarda-irányítással járó minden felelősség. Milyen jó, hogy az ember számíthat a családjára… amire a mentora 250 év alatt nem tanította meg, az a kedves bátyusnak egy év alatt is sikerült. -Tény, hogy nem a legkellemesebb a klíma, de úgy tűnik, hozzá lehet szokni. –vontam vállat - Legalábbis ahogy tapasztaltam, szinte az összes élőlény hozzáedződött az itteni időjáráshoz. Jó, azt elismerem, hogy talán ők sem rajonganak érte, mindenesetre egész jól viselik. Hacsak nem Floridából származik a lova, hanem a környékről, nem hinném, hogy különösebb probléma lenne vele. Eleinte én is furcsállottam, hogy Théo épp lovardát nyitott, és nem valami más jellegű üzletet, de úgy tűnik, hogy tudta, mit csinál. -Ó, értem. –feleltem kissé meglepetten – Nem hittem volna, hogy ilyesmit bevállalna, de ha tényleg megbízik az illetőben, akkor úgy érthető. Akkor reméljük, hogy minden a legnagyobb rendben lesz Hádésszal. Arra, ahogy a felszerelésre reagált, csak halványan elmosolyodtam. Ha sajátot szeretne hozni, semmi gond, akár még tárolni is tudja itt a lovardában majd, elvégre hely, az bőven van. Amikor pedig meghallom, milyen bájos természetű lakóval gazdagodik a lovardánk… mon dieu, szép reményekkel indulunk. -Ezt örömmel hallom! –válaszoltam elégedetten a szavai hallatán, amikor pedig a szerződésről érdeklődött, csak vállat vontam – Amikor szeretné. A kinti kifutót gondolom már látta, azon sok néznivaló nincs, esetleg még a legelő felé tehetünk egy kis kitérőt, ha kíváncsi rá, aztán amíg a fuvarra várunk, el is tudjuk intézni. Hogy pontosan mikor… az jó kérdés, azt mondták, hogy nemsokára, de akkor mindjárt felhívom őket, hogy az pontosan mit is jelent. –feleltem, azzal, ha a nőnek nem volt ellenvetése, vagy nem akart tovább nézelődni idebent az istállóépületben, akkor a karámok között végigsétálva a hátsó kijárat felé vettem az irányt, mutatva az utat a legelők felé. Közben a zsebemből is előtúrtam a mobilomat, majd amíg végigsétáltunk a legelő szélén, fel is hívtam a fuvarozót, hogy mikorra várható az érkezésük. -Egy olyan bő 15 percet ígértek. –fordultam Kate felé, miután letettem a telefont – Megnézzük addig a szerződést, vagy inkább idekint nézelődne? –kérdeztem, azzal a válaszának megfelelően folytattam a sétát a legelőn, vagy kanyarodtunk vissza a faház felé.
Kezdőlap
//
most ennyire futotta…)
Köszöntem! 
