◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Drága asszonyom reakciója csak még szélesebbé varázsolja a pofámon a vigyort. Tarajos úgy száguld, mintha kötelező lenne a számára. Bár valahol apró rezdülésként eszembe villan, mintha a főnök asszony tudna lőni... Bár, asszem ezüst lövedékkel nincs felvértezve, addig jó nekem. Tarajos szinte berobban a rétre, átgázol a füvön. Kapaszkodom, és csak hagyom, hogy menjen, amerre jól esik neki. Kiegyenesedek, elengedem sörényét, s két oldalra kitárva karjaimat, élvezem, hogy szabad vagyok. Jó így... Nagyon is jó így. Végül, kiszakadva a pillanatból, kezembe veszem az irányítást. Sajnos vissza kell mennünk, barátom, nincs mese. Pláne, amilyen reakciót leolvashattam a főnökasszony arcáról... Nem ígérek semmi jót! A sörényébe markolva lassíttatom le, s Farkasom újra az állat elméjébe hatol. Semmi baj, nyugi! Nem igazán tetszik neki, ezt egy erősebb fejbólintással adja tudtomra, némi prüszkölő hang kíséretében, de sajnos ez van. Mást nem tehetek. Lassabb tempóra váltva, majd ügetésre késztetve az állatot vizsgálgatom a lábait, de ha az előbbi hajrától nem jöttek le, akkor nem lesz gond. No, irány vissza, pajtás! Néhány kört teszünk még a tisztáson, aztán szép nyugisan visszaügetünk gazdaasszonyunkhoz. Már látom, hogy az utolsó kisdiák is elköszönt tőle, s elé vezetve az állatot, pattanok le a futtató kerítése mellett le Tarajos hátáról. - Nem lesz baj, minden rendben ment. A fizetésem a számlára, ahogy megbeszéltük. - kacsintok rá. - Remélem, nem ijesztettük meg Tarajossal. - szemtelenül vigyorgok, s még mielőtt visszaszólna, elvezetem Tarajost, vissza az istállóba, hogy összepakolva a holmijaimat, távozzak, hisz a munka elvégeztetett.
Már régóta tervezgettem, hogy amikor hosszabb távon leszek valahol és lesz hozzá megfelelő hely is, akkor szeretnék újra lovakkal foglalkozni. Jobban mondva csak egyel, ami a sajátom lenne. Mióta megérkeztem, azóta felmértem a lehetőségeket és annak is utánanéztem, hogy mennyire volt jó a város határában található lovarda. Azt már sikerült kiderítenem, hogy farkasok lakják a helyet, ám ez annyira nem okozott gondot, mert legalább nem kellett odafigyelnem magamra annyira, mint amikor emberekkel volt dolgom. Nagyjából karácsony tájékán lehetett, hogy elkezdtem nézelődni az ismerőseim között és felvettem néhány régi arccal a kapcsolatot újra. Eléggé meglepődtek, de nem állt fenn a veszélye annak, hogy megláthatnának, szóval emiatt nem is aggódtam különösebben. Biztonságos volt, nem tartottam valószínűnek, hogy valaki csak miatta felutazna ide az isten háta mögé, úgyhogy bátran mertem a saját nevemben beszélni, kicsit amúgy is több ajtó nyílt így meg előttem, mert a szakmában elismerték a nevem. És nem, itt most nem a régészetre gondoltam, hanem a lovak idomítására. Annak idején bizony sokáig éltem ebből, és nagyon is szerettem. Csak idővel más kezdett el foglalkoztatni, másra kezdtem el vágyni. Végül megtaláltam a megfelelő tenyésztőt, a számomra megfelelő állattal. Azt mondták a telefonba nekem, hogy majd bőven kell még rá időt szánni, de talán ez egy kicsit majd eltereli a figyelmemet arról a tényről, hogy még mindig nem lehetett folytatni az ásatást. Már teljesen kezdtem tőle kikészülni, hogy valahányszor hazamentem az egyetemről, mást sem csináltam, csak a jegyzeteket tudtam átnézni, amiket egyébként már kívülről fújtam régen. Így hát, kellett valami pótcselekvés, amivel leköthetem majd magam. Erre a régi szenvedélyem felelevenítése tűnt a legjobb ötletnek. Amint sikerült fixálnom mindent, odatelefonáltam a lovardába, ahol egy nővel sikerült beszélnem. Ez eddig rendben is volt, mondtam neki, hogy mit szeretnék, és mi érdekelne. Ki ugyan nem mentem megnézni a terepet, de bíztam benne, hogy tényleg megfelelő lesz. Főleg, hogy már a pénzt is kifizettem az állatért, elég rosszul érintett volna, ha aztán építhetek magam egy istállót a saját kertemben, mert nem leszek elégedett az ott látottakkal. Ma volt a napja annak, hogy végre megérkezik a jószág. A lovam. Szerintem azóta nem voltam ilyen izgatott, hogy beléptem az ásatás helyszínére. Amúgy sem volt szokásom izgatottá válni, csak kivételes esetekben, de szerintem az, hogy lesz egy igazi, hús-vér állatom, ritkaságszámba mehetett igazán. A kihívások amúgy is mindig lelkesítettek, és foglalkozni egy lóval, nekem mindig valami ilyesmit jelentett. Szóltam is Odettenek még tegnap este, hogy reggel hány körül érkezem meg, úgyhogy most, amikor áthaladtam a kapun, úgy számítottam, hogy már várnak engem. Azt ugyan nem tudtam pontosan, hogy hogyan néz ki a nő, de reméltem, hogy az energiái majd árulkodnak róla. Miután leállítottam a kocsit, dudáltam egyet, hogy jelezzem az érkezésemet. Úgy számítottam, hogy hamarosan befutnak a ló szállítóval is, ezért érkeztem éppen ilyenkor, ahhoz viszont lusta voltam, hogy elmenjek a házig és csengessek szépen. Ez valahogy kényelmes megoldásnak tűnt, és miután kiszálltam, összehúztam magamon a kabátomat, majd nekidőltem a kocsi ajtajának.
Mit ne mondjak, kicsit összejöttek a dolgok mostanság… A lovardával már jó ideje egyenesbe jöttek a dolgok, miután a bátyám még nyáron eltűnt, én meg tanulhattam bele mindenbe. Nem mint ha korábban nem foglalkoztam volna állatokkal, de az rég is volt, az utóbbi időben meg csak hobbi szinten érdekelt a dolog… Pláne, hogy volt egy nagy, erős és ügyes bátyám, aki olyan jól kézben tartott mindent. De így alakult, ez van, ezt kell szeretni, szóval megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ha egyszer úgy döntene, mégis visszatérne, újra a nyakára sózhassam, mint jogos tulajdonosra… Bár hogy őszinte legyek, már egész megszerettem, biztosan hiányozna, vagy mást nem, megpróbálnék mindenbe beleszólni. Egyébként vicces, hogy milyen gyakran cserélődnek az „alkalmazottak”… Már van új kovácsunk, Sam lelépése után se sikerült még másik istállósfiút felvenni – ezek a mai fiatalok, hogy büdös nekik a munka – most pedig Benji is elköltözött, akit ha állandóan sajnos nem is tudtam befogni a munkája miatt, de azért néha, ha nekem valami halaszthatatlan dolgom akadt a városban, igazán jól tudott jönni, hogy tartja helyettem a frontot. Még jó, hogy Masako itt van, meg besegít. Igaz, nála sem terveztem erőltetni a dolgot, lévén, nem olyan rég lakik nálam, de miután elég hamar kiderült, hogy érdekli a lovaglás, meg segíteni is szívesen segít, én aztán nem ellenkeztem ellene! Sőt mi több, valahol azt hiszem, bántott is volna, ha pont az én kölyköm nem szereti az állatokat, köztük is a lovakat. Viszont hogy annyira mégse legyen nagy a boldogság, mostanában kicsit később nyitottunk, hogy a késő estig elhúzódó edzések után legyen időnk rendesen kipihenni magam, nekem legalábbis, ha már egész nap tanítok meg a lovardában tüsténkedek, ügyintézek… Csak egyszer legyünk túl azon a kölyök-párbajon, remélem, utána ha az új Alfánk felmérte az erőviszonyokat a kicsik között, egy darabig nyugi lesz. Elég kimerítő tud lenni, amikor huzamosabb ideig kétfelé figyel az ember, és egyiknél sem hibázhat. Ma reggelre is megvolt a „programom”, igaz, így felejtős volt a sokáig alvás, de majd hétvégén bepótolom. Úgy tűnik ugyanis, sikerült egy újabb kis üzletet kötnöm egy új vendégünkkel. Miután az elmúlt pár napban több telefon is röppent ide-oda, és úgy tűnik, mindennel sikerült időre elkészülni, már alig vártam, hogy megérkezzen a legújabb lakónk. Ahogy Kate felhívott, igazából majd’ kiugrottam a bőrömből, úgy fel voltam pörögve, mint már rég, hisz ez volt az első ló, aki itt fog lakni, de nem a mi tulajdonunkban van! Igazi kikapcsolódás a sok kisgyerek meg lovasoktatás után, komolyan mondom! Ahogy meghallottam a dudát, gyorsan lehúztam a kávém végét, majd miután vetettem egy pillantást a faliórára – ezt nevezem, tényleg pontos a nő! - beleugrottam a csizmámba, magamra kaptam egy dzsekit és mentem is kifelé, hogy köszöntsem. -Jó reggelt! Ha nem tévedek, akkor Ön Kate W. Strauss, igazam van? –nyújtottam a kezem mosolyogva, hogy üdvözöljem, a pajzsom pedig mint szinte mindig, félig leengedve, eszem ágában sem volt titkolózni, vagy épp ellenséges érzéseket kelteni senkiben azzal, hogy teljesen begubózok – Az én nevem Odette e´Lemaître. Épp az előbb hívott a szállító, hogy minden rendben van, elvileg nemsokára ők is ideérnek. Addig esetleg van kedve körbenézni? –vetettem fel az ötletet, pláne azok után, hogy így látatlanban folyt az üzlet. Nem mint ha el akarnám üldözni, sőt… remélem, elégedett lesz velünk, de ha valami gáz lenne, inkább most bukjon ki a dolog, mint hogy utána később legyenek balhék belőle…
Ma egészen jó hangulatban voltam, bár valószínűleg csak azért, mert olyan izgatott voltam amiatt, hogy hamarosan láthatom élőben is a lovamat. Mindehhez még az is hozzájött pluszban, hogy a nő, akihez jöttem, és akinek a nevével már tisztában voltam, nem váratott meg túlzottan. Csakis ennek köszönhette azt, hogy ma a jobbik oldalamhoz lehetett szerencséje, bár egyfajta morcosság valahogy mégis mindig érzékelhető volt a közelemben. Általában még azokban az esetekben is, amikor igazából mosolyogtam és tényleg jókedvem volt. Bár ez mostanában ritka alkalomnak számított, biztosan az időjárás is hibás érte. Ha meleg helyen tartózkodom, akkor sokkal oldottabb szoktam lenni. Azt azért nem mondanám, hogy depressziós lettem itt a sötétben, de biztosan van abban valamit, amit erről szoktak mondani. Az ember általános életkedvét képes egy kicsit elvenni, az már egyszer biztos! Csak akkor löktem el magam a kocsitól, amikor a szőke hajú nőstény már elég közel ért hozzám. Annyira azért még én sem vagyok udvariatlan, hogy teljesen bevárjam és hanyag tartással fogjak vele kezet. Nem lenne rám és a mentalitásomra jellemző. Soha nem voltam lusta, már gyerekkoromban is mindig befogtak munkára, így aztán nekem az a fura, amikor nem kell semmit csinálnom. Most sem lett volna feltétlenül muszáj az egyetemen dolgozni, bár fenntartani magam azért csak nem árt, igaz? - Igen, így van! – bólogattam, közben viszonyoztam valamiféle halovány mosollyal a kedves gesztusát, és még a felém nyújtott kezét is elfogadtam. Nem kezdtem el görcsösen szorongatni, ezzel bizonyítva, hogy én milyen erős is vagyok, de azért elég határozottan fogtam meg. Csak úgy, ahogyan máskor is szoktam, ha farkassal sodor össze a szél. – Remélem, hogy nem jöttem túl korán – tettem hozzá, bár igazából nem nagyon érdekelt volna az sem, ha korábban érkezek. Inkább az volt rám jellemző, mint a késés, így legalább órát lehetett igazítani hozzám és mások is tudták, hogy mire számítsanak nálam, ha találkozni akarnak velem. - Remek! – jelentettem ki elégedetten. Mondjuk azért kicsit húztam a számat, hogy engem elfelejtettek erről értesíteni, de már úgyis itt voltam, az információ meg eljutott végül hozzám is. Nem lesz itt semmi gond, már nagyon kíváncsi voltam az új szépségemre, csak győzzem kivárni, amíg befutnak ide. – Az nagyon jó lenne! Igazából bíztam is benne, hogy körbenézhetek, csak úgy a biztonság kedvéért. Élőben azért csak más a dolog – azzal már indulásra kész is voltam, tekintetem az istálló irányába kalandozott a nő válla felett. – Nem vagyok annyira vészesen kukacoskodó típus, de azért nem mindegy, hogy hol tartja az ember a lovát, nemde? – próbáltam újabb mosolyt villantani, szerintem egészen jól is sikerült a dolog. Ilyenkor valahogy annyira ellágyulnak a vonásaim, hogy időnként még magamat is meglepem vele. - Akkor mehetünk? – kérdeztem sürgetően, amivel lehet, hogy az agyára megyek, de ez van. – Nem akarok már akkor ezzel vacakolni, ha itt lesz a ló… - fűztem hozzá, csak hogy ő is értse a sietségem okát.
Miután kezet fogtunk egymással, azt kell mondanom, hogy nem csalódtam a nőben – a szorítása is legalább olyan határozottnak tűnt, mint amilyennek a hangja alapján elképzeltem, a telefonbeszélgetéseink közben. Engem azonban egyáltalán nem zavart, sőt! Valahol még örültem is, hogy olyannal van dolgom, ami nem amatőr a témában, így nem kellett minden apróságot szájbarágósan elmagyaráznom neki, mint aki most lát életében először lovat, hanem kapásból a lényegre lehet térni. Mert lehet, hogy ami nekem, nekünk már teljesen magától értetődő apróságok, azok egy újonc számára teljesen furcsák, újak vagy szokatlanok. -Nem, dehogy is. Bőven jó. –legyintettem a kérdésére, miután a lovarda vezetéséhez az is hozzátartozott, hogy pontosan vezettem, ki, mikor, melyik lóval szeretne edzeni, tanulni, hogy utána visszakövethető legyen az egész, kénytelen voltam magam is betartani az időpontokat, még ha nem is vallott rám, vagy korábban igencsak pontatlan tudtam lenni. Ahhoz képest… most én szívtam a fogam mások szétszórtsága és pontatlansága miatt, szóval volt időm hozzáedződni az előbb- és később érkező vendégekhez. Bár ha választani kellett, még mindig jobban csíptem, ha valaki előbb ideért, és maximum várnia kellett, mint amikor késett, és vagy beletörődött, hogy aznap kevesebb ideje van a gyakorlásra, vagy ha kellően nagy hisztit levágott, akkor miatta csúszott el az egész nap. Igaz, ez utóbbi elég minimális volt, én sem toleráltam jól… inkább összeveszek egy látogatóval, mint az összes utána következővel, nincs igazam? -Rendben, akkor ezt megbeszéltük. Induljunk! –mosolyodtam el, majd intettem a nőnek, hogy kövessen. Séta és nézelődés közben is tudunk beszélgetni, sőt… ha valami kérdése felmerül közben, legalább egyből tudok is rá válaszolni. Így, ha követett, el is indultam mellette az istálló épülete felé. -Azt hiszem, ez a minimum azok után, hogy itt fog lakni a lova. És persze, teljesen! Legyen akármilyen jó is egy fénykép, ugyanazt a hatást úgy sem tudja visszaadni. Már csak a térhatás miatt is. –feleltem, és bár ez úgy is átjöhetett, hogy ezzel kissé magam ellen beszéltem, de… a fenébe, akkor is! Tudom, hogy vannak képek a honlapunkon, és azok is a valóságot mutatják, de mégis, azt hiszem, nem lehet vitába szállni az állítással, amit Kate is említett – élőben minden más. -Még szép hogy nem! –értek egyet vele – De azt hiszem, le is írnám magam most rögtön, ha lovardás létemre azt mondanám, hogy mindegy, nem igaz? –kérdezek vissza egy fejcsóválással – Én magam is kényes vagyok arra a témára, hogy milyen körülmények között vannak a lovaink, képzelem, hogy akkor milyen lennék, ha arra kényszerülnék, hogy másnál tartsam őket… És meg is érkeztünk, ez lenne az istálló épülete! –tárom ki az ajtaját, hogy aztán előre engedve betessékeljem a nőt a boxok közé. Egyelőre csak Sheera és Étoile voltak bent, az első látogatók ugyanis velük szoktak gyakorolni, így biztos ami biztos, inkább bent hagytam őket. Ha elhúzódna az idő, akkor gyorsabban fel tudjuk készíteni őket. A többiek meg… a lovarda melletti réten legelnek valahol. -Itt tartjuk a lovakat, a felszereléseiket, hátul, az utolsó karámokban a friss szénát és szalmát… Nem túl nagy, de legalább nem ilyen ipari ló tenyészde hatása van… Gondoltam rá, hogy idővel növelni kéne a létszámot, de egyelőre még ennyi állattal is megvagyunk, azért annyira nem nagy a vonzáskörzet, hogy ne bírnánk. Ó igen, természetesen nem csak ez a két állatunk van, csak a többiek kint vannak, a lovardához tartozik egy nagy legelő is. Amikor jó idő van, gyakran engedem ki őket.–magyarázok, közben pedig odasétálok az üres boxokhoz, és megállok az egyik mellett, kinyitva az ajtaját, hogy bentről is megtekinthesse a nő, ha érdekli. Ezt már előkészítettem az állat érkezésére – friss szalma, takarmány, víz… Maga a box pedig mint az összes többi, se nem túl kicsi, vagy túl nagy, olyan közepes, és mivel kb. 3-4 éves a hely, ezért még egész új állapotú – Ezt gondoltam az Ön lovának, persze ha esetleg valamelyik másik szimpatikusabb, nem tart semmiből „átköltöztetni”. Jut eszembe, sikerült már nevet választani?
Egészen szimpatikusnak ítéltem meg a nőstényt. Talán nem csak azért, mert normálisan viselkedett velem és elég segítőkésznek bizonyult, hanem azért is, mert valahogy nem erre számítottam. Persze, az rendben volt, hogy a saját érdekében kiszolgált, meg annyira borzalmasan rossz tapasztalataim nem voltak a farkasokkal sem – csak, mint minden őrzőnek -, de sohasem lehetett tudni, hogy kibe fog belefutni az ember egy olyan találkozás alkalmával, amikor először látja a másikat. Mivel a magam részéről már én is szerettem volna megnézni, hogy milyen helyen fog lakni az én gyönyörűm, azért nem bántam, hogy végre elindultunk. Eleinte szó nélkül követtem a nőt, fejembe vésve minden részletet. Kitudja, hogy mikor fogom majd hasznát venni annak, amit itt láttam. Mindig vannak váratlan események, és lehet, hogy egyszer pont arra lesz szükségem, hogy jól ismerjem ennek a helynek az alaprajzát. Bár ettől függetlenül inkább abban bíztam, hogy nem lesz szükség ilyesmire, mert ez azt jelentené, hogy valami baj lenne itt, és akkor az én lovam is veszélyben forogna. Ez a gondolat valahogy egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. - Igen, én is pontosan így gondoltam. Az én munkám során sem adják vissza a képek teljesen azt, amit élőben látunk – magyaráztam, bár magam sem értettem teljesen, hogy ezt miért tettem hozzá. Nem volt szokásom személyeskedni, de kivételesen jó viszonyt akartam kialakítani a tulajdonossal. Sajnáltam ugyan, hogy nem volt lehetőségem otthon tartani, de akkor is szükségem volt valami olyan időtöltésre, amit szeretek. A lovak gondozása és maga a lovaglás is pontosan ilyen volt, a városban pedig csak itt tudtam ezt megtenni, úgyhogy sok választási lehetőségem nem akadt. Vagy jóban leszek velük, vagy felfalják a lovamat bosszúból, én meg ugyanezen okból levadászom. Ennyi lenne az egész, de erre az eshetőségre inkább most nem is akartam gondolni. Éppen nem voltam vérengzős hangulatomban. - Pontosan! – észre sem vettem, de a bólogatások közepette egy halvány mosoly megjelent az arcomon. Tényleg abban a pillanatban meggondoltam volna magam, ha azt mondja, hogy mindegy, hogy hol tartom a lovamat. Inkább felhúzattam volna egy kisebb épületet az udvaron, és kész. Végül is, szerencsére elég nagy volt, bár egy lónak bizonyára elég kicsi lenne. Nem akartam kínozni, karám meg oda már nem férne be, csak az istállóként funkcionáló épület. Ennek így nem láttam volna semmi értelmét, nem véletlenül döntöttem úgy – nehéz szívvel ugyan -, hogy máshol lesz a helye, és én csak ki fogok hozzá járni. Meg természetesen fizetem az ellátását, meg minden egyéb. - Én sem örülök neki annyira, de sajnos nincs más lehetőségem itt – vontam meg a vállaimat, közben pedig beléptem az istálló épületébe, amint kitárult előttem az ajtó. Kutató, kritikus tekintetem egyből a területet pásztázta, felmérve az állapotát. Elég jónak ítéltem meg, de reménykedtem is abban, hogy ez lesz a véleményem. Miközben bentebb sétáltam, az egyik ló ki is dugta a fejét a bokszából, mire mosolyogva odaléptem, és megsimítottam az orrát. Gyönyörű szép volt, de legszívesebben a sajátomat részesítettem volna már ilyen bánásmódban. Furcsa, hogy az emberek felé milyen nehezen tudom kimutatni az érzéseimet, esetleg a szeretetemet, az állatok irányába azonban ennyire könnyedén megy a dolog. - És van olyan fedett területük is, ahol lehet lovagolni, vagy télen is csak odakint van rá lehetőség? – érdeklődtem kíváncsian, miután végighallgattam és hümmögtem is időnként, ezzel jelezve, hogy felfogtam a hallottakat. Közben követtem a nőt, tovább sétáltam utána és csak akkor álltam meg, amikor ő is. Mivel kinyitotta előttem az ajtót, így beléptem és körülnéztem. – Nem, szerintem tökéletesen megfelel ez is – fordultam körbe, minden apró kis sarkot szemügyre véve. Elégedett voltam a látvánnyal, ezt a következtetést már bizonyára ő is levonta. – Igen, Árész lesz a neve! – válaszoltam a kérdésre, ajkaim szegletében pedig újra egy kis mosolykezdeményt fedezhetett fel, ha éppen az arcomat nézte. - Egyébként, a bérleti pénzben igaz minden benne van? - érdeklődtem mintegy mellékesen. - Ellátás, a hely... - kezdtem el felsorolni. A felszerelést direkt nem említettem, mert úgy gondoltam, hogy azt majd én magam veszem meg.
-Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik? –magamtól nem hiszem, hogy ilyen hamar bedobtam volna ezt a témát, de ha már ő utalt rá, akkor miért is ne? -Egyébként itt él Fairbanksben, vagy valahol a környéken? –kérdeztem vissza, amikor szóba került a lehetőségek hiánya. Személy szerint inkább az elsőre tippeltem, hisz ha valami kisebb faluban élne a környéken, akár otthon is egész könnyen megoldható lenne a lótartás, igaz, ez is telektől függ… Bár akkor meg a bejárás miatt jutna kevesebb ideje a lovaglásra. Belépünk az istállóba, s ahogy odalép a lóhoz, már látszik a mozdulatán, hogy nem kezdő a témában, aki csak kedvet kapott és azért akar lovat venni, mert átmeneti hóbort. Egy pár pillanatot még várok mielőtt tovább magyaráznék, elvégre nem sietünk sehová és így is van még egy kis időnk, mire megérkeznek az állattal. -Az sajnos egyelőre még nincs. –húztam el a számat – Viszont már magam is gondolkoztam rajta, hogy nem ártana lépni valamit az ügy érdekében, úgyhogy ha minden a tervek szerint halad, akkor a nyár folyamán szeretném megépíttetni. Egyelőre még megfelelő cégek és kivitelezők után kutatok, hogy ki lehetne a legalkalmasabb rá, van-e egyáltalán olyan, aki csinált hasonlót korábban, no meg kinek milyen referenciái vannak a városban és a környéken. Nem kis pénzről van szó, úgyhogy elég alaposan szeretnék utánanézni a dolgoknak előtte. –bár még így konkrétan a többieknek sem mondtam, hogy ilyen terveim vannak, de még eléggé gyerekcipőben is jár az egész… Lehet, megkérem majd Masakot, hogy nézzen utána ő is, valószínűleg jobban eligazodik az internet útvesztőin, mint én. -Visszatérve a témára, egyelőre csak ez a kinti futtatónk van, ahol a tanítás folyik, a ház mögött egy nagyobb legelő, ahová ki lehet lovagolni, meg ahová az állatokat szoktuk kiengedni, illetve akik már „haladók”, azok az erdőben is megpróbálkozhatnak néhány lovas ösvénnyel, illetve az erdőn túl is vannak kisebb rétek, ligetek, szóval ha fedett pálya egyelőre nincs is, de szabadtéren egész jók a lehetőségek. –magyaráztam, mialatt Kate közelebbről is megvizsgálta a boxot. Nem mondom, egy kicsit izgultam, hogy mit fog szólni hozzá, elvégre mégiscsak a lova mégiscsak az első lesz nálunk, aki nem a mi tulajdonunk, szóval azt hiszem érthető is. Amikor hangot adott az elégedettségének, csak mosolyogva biccentettem egyet. -Árész… –ízlelgettem a nevet- A sok francia után most már egy görög is lesz a névsorban. Azért kíváncsi vagyok, a természete is olyan vad és féktelen-e, mint ahogy arra a neve alapján számítani lehet? –fordultam a nő felé, hisz gondolom, neki már volt szerencséje az állathoz, így jobban is ismerte, mint én. Nekem a ló lesz újdonság, neki a lovarda volt… -Természetesen. –feleletem a kérdésére- Alapból beleszámítunk mindent, a hely, az ellátás, az élelem, a gondozás, a patkolások, az esetleges kisebb, hétköznapibb orvosi kezelések, és ha esetleg nincs megfelelő felszerelés, akkor azt is tudunk biztosítani… -soroltam a dolgokat, amik így hirtelen eszembe jutottak – Ha esetleg valamelyikre nem lenne szükség, akkor az is minden gond nélkül megoldható, majd úgy is odaadom a szerződést, abban minden részletezve van. Jut eszembe, azt még nem ártana megbeszélnünk, hogy milyen gyakran fog tudni kilátogatni az állathoz? Mivel az Ön lova, így természetesen az engedélye nélkül nem „használhatja” más, se oktatásnál, se egyébként, viszont az állatnak is megvan a maga mozgásigénye… És épp ezért nem mindegy, hogy heti egyszer, többször, vagy akár minden nap ki tud-e látogatni a gazdája, hisz ha elfoglalt, akkor nekem kell gondoskodni arról, hogy meglegyen Árész számára a kellő mozgás.
- Régész vagyok – mosolyogtam egészen halványan. Tudom én, hogy nem ez lenne az első, amire az elszólásomból a legtöbb ember következtetne, de attól még az igazság ez volt. Nem is nagyon láttam értelmét tovább ragozni ezt, ha akarja, akkor úgyis rá fog jönni magától, hogy mit keresek én itt. Akkor meg főleg, amikor be fog köszönteni a jobb idő, és folytathatjuk a munkát. Reményeim szerint akkor ismét fel fogják egy kicsit kapni az egészet és lesz elég reklámunk ahhoz, hogy némi támogatásra tehessünk szert és még tovább elhúzódhasson az idő, amíg feltárunk mindent, amit csak szükséges. - Bő fél éve már Fairbanksben – válaszoltam a kérdésére. Igazából lassan már az egy évhez fogok közelíteni és ez egyelőre még nekem is egészen furcsa volt. Máshol is leéltem én már több évet, de nem tudom, ebben a helyben volt valami igazán különleges. Már a lelet fontosságától eltekintve is, mint őrző, itt szükség volt rám. És, mivel így állt a helyzet, már nem is bántam annyira a rossz időt, meg az egyéb negatívumait ennek az államnak. Azért bizonyára kell még egy tél majd ahhoz, hogy hozzászokjak ehhez az egész életformához, de ez talán érthető is. Amint a kérdésemre választ kaptam, egy kicsit elhúztam a számat. Egyáltalán nem volt célom eltitkolni, hogy nem örültem annak, amit hallottam, de nem lehet minden fenékig tejfel, ugye? Pedig időnként nagyon tudtam volna értékelni, ha így áll a helyzet, de inkább nem háborodtam fel. Már az is elég reményre adott okot, amit a jövőbeni terveiről mondott nekem. Máris jobban tetszett, ráadásul a hozzáállása és az újító szándéka is szimpatikus volt, azon túl, hogy még a tájékoztatását is egészen kielégítőnek találtam. - Ez eddig rendben is van – bólintottam végül a kissé hosszadalmas beszámolót követően. – Örülök neki, hogy nem olyan gondjaira fogom bízni a lovamat, aki felelőtlenül szórja a pénzét – tettem még hozzá, ezt akár valamiféle elismerésnek is vehette részemről. Talán még akkor is, ha nem ismert és nem tudhatta, hogy tőlem csak ilyenekre számíthat maximum. Néha szerettem volna megváltozni, de valahogy mégis mindig arra jutottam, hogy jól vagyok én így is, mert legalább van némi tisztelet irányomba mások felől, és egyébként is egészen hozzám nőtt már a felvett viselkedési formám. - Ennek annyira nem örülök – mondtam most már ki ténylegesen is azt, ami megfogalmazódott bennem. – A mínusz ötven fokos téli napokon valahogy nem sok kedve van az embernek ahhoz, hogy kimenjen lovagolni, ráadásul az állatokat sem lenne bölcs döntés kiengedni, a végén még rövid úton megfagynak. Bár én azt sem értem, hogy az emberek hogy bírják ezt a klímát – ráztam a fejemet, láthatóan meg is borzongtam egy kicsit. – Az enyhébb időben azonban nem okoz gondot még az a kis menetszél sem – állapítottam meg, miközben a bokszot méregettem kíváncsian. Jónak találtam, vagy legalábbis megfelelőnek az igényeimhez mérten, a lónak meg nem hiszem, hogy túl sok kifogása lenne ellene. - Igen, szeretem a görögök mitológiáját… - ismertem be, és még a kezeimet is megadóan emeltem fel, mint aki lebukott. – Amennyire tudom, igen – bólogattam. – Igazából még nem volt hozzá szerencsém, viszont olyantól vásároltam meg, akiben megbízok, és aki biztos, hogy csak azt adja nekem, amit szeretnék. Elég jól ismer már hozzá, és azt is tudja rólam, hogy ha nem leszek elégedett, akkor azt rajta fogom behajtani. Bár, mint mondtam, ettől az eshetőségtől nem félek! – most már ténylegesen is elmosolyodtam, kicsit felszegtem a fejemet. Talán felelőtlennek gondol majd, hogy látatlanban veszek egy lovat, de a hely biztos volt és ez nekem elégnek is bizonyult. Ez tőlem tényleg nagy szó ám! - Rendben, a felszereléssel nem lesz gond! – vágtam rá máris, pedig még nem is szereztem be semmit. Mindenesetre a rendelést már leadtam, és mivel elég otthonosan forogtam a lovas berkekben – még ha sokan nem is tudták rólam -, így a minőség miatt sem éreztem különösebben aggodalmat. Most ezzel az üggyel kapcsolatban furcsa nyugodtság lett úrrá rajtam. Ha valamilyen közelebbi ismerősöm látna, most biztosan azt hinné, hogy beteg vagyok. Persze a szigorúságomból mit sem vesztettem, ugyanez állt a kritikus tekintetemre is, de ez már mellékes. - Az egészen biztos, hogy ehhez a lóhoz nem is nagyon tudna más hozzáérni, ha nem akarja – szúrtam közbe. Nem láttam még, ez tény, viszont a gazdája beavatott, hogy milyen is a kis drága. Legalább olyan nehéz természetnek írta le, mint amilyen én magam vagyok. Ez nem véletlen, ugye? – Szerintem majdnem minden nap fogok tudni jönni egyébként. Most még az egyetemen tanítok, de ha folytatódik az ásatásom tavasszal, akkor lehet egy kicsit megcsappan majd a szabadidőm, de igyekezni fogok, emiatt ne aggódjon! – biztosítottam nagyon határozottan, mert nem volt rám jellemző, hogy egy ilyen dologra magasról tegyek. - A szerződést mikor fogjuk rendezni? – érdeklődtem kíváncsian, immár kisétálva a bokszból. – Ja, és még egy kérdésem lenne, nem tudja esetleg, hogy mikor érnek ide pontosan? – kérdeztem rá, ha már így eszembe jutott.
A nő válaszára egyből felszaladt a szemöldököm a meglepetéstől, elvégre nem egy tucatszakmáról van szó, mint a közgazdász, fényképész, újságíró, vagy ilyesmi, hogy minden sarkon talál belőle legalább 3-at az ember. -Akkor mondhatni, kollégák vagyunk. Voltunk… Régebben egy darabig én is dolgoztam régészként, Egyiptomban, igaz, annak már jó sok éve. –jegyeztem meg mintegy mellékes információként, s mivel azt sem titkoltam előtte különösebben, hogy vérfarkas lennék, gondolom, sejti, hogy a jó sok év esetemben nem csak 20-30-at jelent… Hanem kb. 100-at. Szép szakma, meg kell hagyni, de azt hiszem, mégsem nekem találták ki. Nem arról volt szó, eljátszottam én az „óriáshomokozóban”, a Szaharában is, de amilyen pontosságot meg precizitást igényelt a dolog, sokáig nem volt türelmem hozzá. Arra, hogy a városban él, csak bólintottam egyet. Akkor ez a szerencsésebb helyzet. Viszont amikor meghallottam a „dicséretét”, valahol, az elmém egy elrejtett kis zugában egy korábbi énem most keserűen felnevet. Na igen… ha tudná, mennyire beletrafált a dologba, lehet, nem örülne ennyire. Azért valahol nekem is félelmetes belegondolnom, hogy mennyire megváltoztatott az, hogy a bátyám eltűnésével az én nyakamba zuhant a lovarda-irányítással járó minden felelősség. Milyen jó, hogy az ember számíthat a családjára… amire a mentora 250 év alatt nem tanította meg, az a kedves bátyusnak egy év alatt is sikerült. -Tény, hogy nem a legkellemesebb a klíma, de úgy tűnik, hozzá lehet szokni. –vontam vállat - Legalábbis ahogy tapasztaltam, szinte az összes élőlény hozzáedződött az itteni időjáráshoz. Jó, azt elismerem, hogy talán ők sem rajonganak érte, mindenesetre egész jól viselik. Hacsak nem Floridából származik a lova, hanem a környékről, nem hinném, hogy különösebb probléma lenne vele. Eleinte én is furcsállottam, hogy Théo épp lovardát nyitott, és nem valami más jellegű üzletet, de úgy tűnik, hogy tudta, mit csinál. -Ó, értem. –feleltem kissé meglepetten – Nem hittem volna, hogy ilyesmit bevállalna, de ha tényleg megbízik az illetőben, akkor úgy érthető. Akkor reméljük, hogy minden a legnagyobb rendben lesz Hádésszal. Arra, ahogy a felszerelésre reagált, csak halványan elmosolyodtam. Ha sajátot szeretne hozni, semmi gond, akár még tárolni is tudja itt a lovardában majd, elvégre hely, az bőven van. Amikor pedig meghallom, milyen bájos természetű lakóval gazdagodik a lovardánk… mon dieu, szép reményekkel indulunk. -Ezt örömmel hallom! –válaszoltam elégedetten a szavai hallatán, amikor pedig a szerződésről érdeklődött, csak vállat vontam – Amikor szeretné. A kinti kifutót gondolom már látta, azon sok néznivaló nincs, esetleg még a legelő felé tehetünk egy kis kitérőt, ha kíváncsi rá, aztán amíg a fuvarra várunk, el is tudjuk intézni. Hogy pontosan mikor… az jó kérdés, azt mondták, hogy nemsokára, de akkor mindjárt felhívom őket, hogy az pontosan mit is jelent. –feleltem, azzal, ha a nőnek nem volt ellenvetése, vagy nem akart tovább nézelődni idebent az istállóépületben, akkor a karámok között végigsétálva a hátsó kijárat felé vettem az irányt, mutatva az utat a legelők felé. Közben a zsebemből is előtúrtam a mobilomat, majd amíg végigsétáltunk a legelő szélén, fel is hívtam a fuvarozót, hogy mikorra várható az érkezésük. -Egy olyan bő 15 percet ígértek. –fordultam Kate felé, miután letettem a telefont – Megnézzük addig a szerződést, vagy inkább idekint nézelődne? –kérdeztem, azzal a válaszának megfelelően folytattam a sétát a legelőn, vagy kanyarodtunk vissza a faház felé.
- Hm, nem gondoltam volna… - adtam hangot az őszinte véleményemnek. Sokszor amúgy sem érdekelt a jó modor, vagy az, hogy esetleg megbánthatok mást azzal, hogy kimondom azt, amit valójában gondolok. Sokan nem viselték el az ilyesmit, de ő nem tűnt olyan sértődékenynek az eddigiek alapján. Most csak azért viselkedtem egy kicsit jobban, mert egyrészt izgultam, másrészt nála fogom hagyni a lovamat, és nem örültem volna neki, ha az egyik nap idejövök, és hűlt helyét találom az állatnak. Biztos, hogy akkor a nő is rövid úton eltűnne a föld színéről, még ha most nem is szándékoztam nyíltan megfenyegetni, vagy érzékeltetni vele, hogy nem lenne esélye ellenem, ha annyira felmérgesít. - Egy ideig én is dolgoztam ott, több ásatáson is, bár gondolom maga jóval előbb, mint ahogyan én odakeveredhettem – mosolyodtam el haloványan. Nem volt nehéz kitalálnom, ahogyan az időre utalgatott, bár az tény, hogy egészen biztosan nem ugyanazon a helyen dolgoztunk. Máskülönben nekem nem lett volna mit feltárni, az meg igencsak szomorú lenne, mert feleslegesen én sohasem dolgoztam. Mondjuk akkoriban sajnos még nem volt olyan jó nevem a szakmában, mint manapság, amikor már tényleg csak oda hívnak, amiről sejtik, hogy nagy durranás lesz idővel. Közben azért tovább tájékozódtam a hellyel kapcsolatban, hogy legalább haladjunk is valamilyen irányba – lehetőleg előre -, és ne csak a múlton merengjünk. Igaz, hogy ennek szenteltem az életemet, de amikor rólam van szó, akkor sokkal jobban szerettem a jelenre koncentrálni, vagy az esetleges jövőre. - Csak én nem bírtam még rendesen hozzászokni – morogtam egy kicsit az orrom alatt újfent. Az időjárással még mindig ki lehetett volna üldözni a világból is. – Ugyan nem Floridából hozzák, de elég délről egyébként – itt most kivételesen elmosolyodtam, mert elég jól beletalált. Már előre sajnáltam szerencsétlent, legszívesebben valami agyonfűtött helyen tartottam volna. Tudom én, hogy az állatoknak erre való a bundája, de valahogy én akkor sem szívesen tettem volna ki ilyen környezeti hatásoknak. Márpedig mégis ezt fogom tenni, úgyhogy előre utáltam érte magamat. Lehet, hogy valahogy szereznem kéne pénzt, és segítenék felépíteni azt a fedett futtatót. Kár, hogy egyelőre az ásatás pénzügyi gondjait akartam megoldani. - Szerintem nem lesz probléma! – szögeztem le zárszóként. Ha lesz, akkor valószínűleg ott valaki más fog sérülni és nem én. Nem lettem volna az illető helyében, ezt már most előre meg tudtam mondani. – Igen, azt láttam – legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal. Amúgy is elég sokat éltem olyan helyen, ahol volt ilyesmi, úgyhogy nagy újdonságot nem jelentett volna. Inkább arra vágytam, ami nem volt, szóval mostantól ez lényegtelen információvá vált számomra. - Rendben, köszönöm! – biccentettem hálásan, és amíg ő lebonyolította a hívást, addig visszasétáltam az egyik bent lévő lóhoz, és a nyakát simogatva suttogtam neki. Semmi fontosat, inkább csak azt akartam, hogy később megismerje majd a hangomat. Lehet, hogy időnként nagy sebbel-lobbal fogok ide bejönni, és nem akartam rájuk hozni a frászt, ha nem muszáj. – Remek! – mondtam elégedetten, miközben beletöröltem a kezemet a nadrágomba. Különösebben nem zavart, hogy mit gondolhat rólam ezek után. – Inkább tudjuk le a szerződést, amúgy sem szívesen lennék most kint. Nem mondhatnám, hogy csodás az idő… - húztam el a számat kelletlenül, ha arra gondoltam, hogy kint kell lennem mindjárt. Ha megindult a ház irányába – mivel gondoltam, hogy ott kerítünk erre sort -, úgy én is követtem őt. Két karomat magam köré fontam addig is, amíg a szél elsüvített mellettem. Tekintetem az út irányába kalandozott néhány pillanat erejéig, majd vissza az itteni terület felé. Mindent alaposan megjegyeztem, de hát soha nem lehet tudni. - Nagyjából mikor szokott jönni a jó idő? - érdeklődtem kíváncsian, mert annyira nem tudtam ezt. Olyantól szerettem volna megtudakolni, aki már elég ideje élt itt. Mondjuk azt sem tudtam pontosan, hogy ő mikor érkezett, de ez részletkérdés.
Arra, hogy nem nézte ki belőlem, hogy egykor régészként dolgoztam, csak egyszerűen vállat vonok. Szerintem nincs egyedül vele, túl sokan nem nézték volna ki belőlem, amilyen egy pepecselős-szöszmötölős egy meló… igaz, Egyiptomban sem én voltam az ásatásvezető, csak mivel emberhiány volt, én meg jobb híján beugrottam besegíteni, aztán ott ragadtam pár évre. Egynek jó volt, de azt hiszem, elég is volt belőle. Inkább mennék el megint cirkuszi artistának, mint régésznek. -Azt nem csodálom, azért kell egy kis idő, amíg hozzáedződik az ember. Engem csak azért nem viselt meg, mert egy hasonlóan hideg helyről költöztem ide. –reagáltam a szavaira, amikor pedig azt is elárulja, hogy honnan jön a paci, csak sóhajtok egyet. Azért még mindig jobb most megtudni, mint később, mielőbb lebetegedne szegény pára… De sebaj, akkor majd igyekszem intézkedni, hogy ne fagyjon meg szerencsétlen, meg kicsit szoktatni is az itteni klímához. Gyors telefonálás, aztán Kate óhajára csak biccentettem egyet. Intettem neki, majd elindultam vissza a faház felé. Nem csodás az idő? Ugyaaan, most még csak nem is szakad a hó, annak ellenére, hogy felhős az ég. Amikor az ember a kocsi orráig sem lát a hóeséstől, na, az a csodás idő! Igaz, a szél most is fúj, na de az itt mikor nem? -Mikor hogy… Április-május körül azért már olvad a hó. –feleltem vidáman, mert hát kinek mi volt a jó idő… Nem tudtam, hogy a nőnél mi a viszonyítási alap. A szülővárosomhoz, Dijonhoz képest itt is cefet hideg volt, de ahhoz képest, hogy legutóbb Kemiben éltem, egész barátságos az itteni is. Miután visszaértünk a házhoz, belépve egyből az étkező felé vettem az irányt. Mivel Théo szép nagy asztalt szerzett be, azt hiszem, itt a legkényelmesebb átnézni azokat a bizonyos papírokat. -Foglaljon helyet nyugodtan, én pedig már adom is a papírokat… -intettem a székek felé, aztán komódhoz lépve egyből a felső fiók irányába nyúltam. Mivel előtte telefonon beszéltünk, így előre elő volt készítve ez is, így csupán pár pillanat, és már Kate előtt hevert az asztalon a több oldalas iromány, egy csinos kis papírmappába igazítva, minden szükséges adattal, részlettel, aprósággal… Emlékszem, hogy vertem a falba, amikor az első hasonlót kellett egyedül írnom, de inkább legyen benne több, később felesleges dolog, mint hogy pereskedés legyen a vége, mert valami kimaradt… nem igaz? Az egyetlen, ami hiányzott róla, csupán a keltezés, és kettőnk aláírása volt. -Nyugodtan nézze át, ha pedig bármi kérdése van, ami nem egyértelmű, kérdezzen nyugodtan, bár remélem, hogy rendben találja. Addig esetleg kér valamit inni? –támaszkodtam az egyik széknek, azzal ha igen, akkor megyek, hogy felszolgáljam amit szeretne, ha pedig nem… akkor csak lehuppantam az egyik, vele szemközti székre, és vártam. Nem tudom, hogy milyen gyorsan olvas, mindenesetre biztos, hogy a végére ér, mire megérkeznek a fiúk, mást nem ha megbeszélni való marad, akkor azt majd később intézzük el. A mai napot úgy is ennek szántam. És úgy tűnik, a szállítók is pontosak voltak, sőt… néhány perccel már előbb hallatszott a dudaszó odakintről, mint ahogy letelt volna a negyed óra. -Úgy tűnik, befutottak a többiek is. –mosolyodtam el, azzal ha Kate is készen állt, mehettünk is… bár gondolom, nem nagyon kell noszogatnom majd azután, hogy mennyit érdeklődött már arról, hogy mikor érnek ide.
- Akkor viszonylag szerencsés. Én Seattlenél északabbra még sohasem voltam – vallottam be, miközben megvontam a vállaimat. Tudtam én, hogy előbb-utóbb meg fogom szokni, mert ennél azért keményebb voltam és kitartóbb is. Ha valamihez nagyon ragaszkodtam, akkor még az Atyaúristen sem tántoríthatott el, csak ha előbb megöl. Ebből kifolyólag pedig elég valószínű volt, hogy előbb fogok megszokni, mint megszökni. A hideg az csak egy olyan dolog, ami mellékes és kissé kellemetlen, de nekem gátat nem szabhatott. Nicho biztosan nevetne rajta, hogy én még a természettel is képes lennék dacolni, ám ezt a gondolatot nagyon gyorsan száműztem is a fejemből. Szinte egyből, amint eszembe jutott. Éppen elég baj, hogy itt van a városban, nemhogy még a gondolataim között is ott legyen! - Remek, akkor már annyira nincs messze az alagút vége! – biccentettem a válasza hallatán, és kicsit még a remény is feltámadt bennem, hogy a terveimnek megfelelően folytathatom majd az ásatást. Legalábbis nagyon reméltem, hogy a jó idő tényleg hamarosan be fog köszönteni, és lesz elég emberem meg pénzem ahhoz is, hogy minden menjen szépen rendben, az elképzeléseimnek megfelelően. Nem lett volna jó, ha le kell mondanom a munkáról, mert nincs elég támogatás. Ha azon múlik, majd inkább viszem ki a saját terepemre a hallgatóimat, ha már van lehetőségük közvetlenül az otthonuk mellett kipróbálni az elméleti tudásukat, méghozzá élesben. A házig vezető utat némán tettem meg, és mindjárt fel is lélegeztem egy kicsit, amint beléptünk a kellemes melegbe. Azért egy pillanat alatt felmértem a terepet, még ha nem is időztem sokáig az ajtó előtt, hiszen a házigazda az étkező irányába vezetett. Itt is szemrevételeztem a bútorokat, és megszokásból egyből a menekülő útvonalat vettem számba magamban, miközben leültem az asztal mellé. Míg kibújtam a kabátomból és magam mögé gyűrtem, addig a papírok is megérkeztek elém, hogy átnézhessem azokat. Az azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy Odette már előre készült velük és nem most próbálta meg előkotorni őket valami elfeledett helyről. Ezt értékeltem, magamban adtam is neki egy kis piros pontot. Én legalább a tetteik és a hozzáállásuk alapján szoktam megítélni az embereket, kivéve, amikor nem. - Nem hiszem, hogy gond lenne! – mondtam egyből, mert hála istennek elég jó felfogóképességgel rendelkeztem. Ha valamit nem fogok érteni, az egészen biztos, hogy nem az én hibámból fog történni. – Egy kávét viszont szívesen elfogadnék! – még egy kis mosolyt is kapott – vagy legalábbis szájrándulást -, ha már így megkínált. Amíg ő azzal foglalatoskodott, én elkezdtem szépen sorban átnézni az irományt. Még akkor is folytattam, amikorra meghozta a kávémat. Egyből bele is kortyoltam a forró italba, ami maradjunk annyiban, hogy most igazán életet mentett. Gondolataimból és koncentrálásomból végül a duda hangja zökkentett ki, mire egyből fel is kaptam a fejemet. - Éppen ideje volt! – csak nem tudtam kivetkőzni magamból, még mindig morogtam egy kicsit, holott én is tudtam róla, hogy hamarabb értek ide a vártnál. Egyszerűbbnek volt ez, minthogy kitörő örömömmel elárasszam ezt az idegen nőt. A morgós hangulat volt az én legjobb fegyverem és álcám, legalábbis a legtöbb esetben. Mielőtt felálltam volna, de már az után, hogy felvettem a kabátomat, gyorsan ráfirkantottam a nevemet a papírra, az én cirkalmas betűimmel. – Menjünk! – határoztam végül, és mielőtt még kapcsoltam volna, már kint is voltam újra a hidegben, ám ezúttal mégsem zavart a legkevésbé sem. Tekintetem máris a tréler irányába kalandozott, ahol az én gyönyörű lovam utazott. - Hölgyeim, elbírnak egy ilyen vad csődörrel? – kérdezte az egyik férfi vidáman, miután kiszállt az autóból és odaintett a másiknak, hogy ő is tegyen hasonlóképpen. - Emiatt ne aggódjon! – biztosítottam máris, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezét. – Ugye beengedhetik abba a karámba? – böktem az egyik kinti elkerített rész felé, miután a mellettem álló nőre néztem. Amennyiben a válasza igen volt, úgy a férfi csatlakozott a másikhoz, és együttes erővel próbálták meg kivezetni a hatalmas, éjfekete színű lovat. Az én szemeim persze egyből megteltek elégedettséggel és csodálattal az állat iránt. Elég ritka jelenség volt ez nálam, ha Odette ismert volna, ezt valószínűleg nagyon idegenként értékelné. – Gyönyörű… - suttogtam magam elé, hangomban lelkesedés csendült.
-Ami késik…-vontam vállat én is a szavai hallatán. Nekem vérfarkasként már volt lehetőségem több arra, hogy a világban kóboroljak, de őrzőként azért Kate-nek is jóval több idő áll rendelkezésére, mint egy átlagos embernek. Ha csak nem patkol el idő előtt, biztos ő is sok olyan helyen meg fog még fordulni, amit korábban még csak nem is remélt volna. Bementünk a házba, Kate megkapta a szerződést, én pedig biccentettem egyet a szavai hallatán, aztán már fordultam is a konyhapult felé. Bár reggel főztem kávét, azért még beraktam a mikróba, had melegedjen kicsit, elvégre a kávé forrón az igazi, nem langyosan. Egy kis tálcára felsorakoztattam a szükséges ízesítőket, majd két csésze kávéval együtt odatettem a nő mellé az asztalra, hogy utána én is lehuppanjak vele szemben az egyik székre. Elvettem az egyik kávét, mert igaz, hogy reggel ittam, de kávéból sosem elég, majd amíg a papírokkal foglalatoskodott, csendben kortyolgattam az italomat. Addig, amíg meg nem hallottam a közeledő autó hangját, majd a dudát, ami egyértelműen tudomásunkra adta, hogy bizony, megérkeztek a lóval. Látva a nő reakcióját, már ki is hörpintettem az utolsó kortyot a csészémből, hogy aztán visszabújjak a kabátomba, és meginduljak én is kifelé. Hagytad, had menjen előre, az ajtót úgy is nekem kell zárni, de aztán néhány pillanattal később már én is ott álltam az autó mellett, hogy közelebbről is megszemlélhessem a leendő lakónkat. -Azzal nem lesz probléma. –reagáltam magabiztosan a férfi kérdésére, és ahogy elnéztem, Kate is hasonló magabiztossággal kezelte a témát. -Persze, csak nyugodtan. –bólintottam Kate kérdésére, majd hogy kicsit nyomatékosítsak a szavaimon, a kezemmel a futtató felé intettem. „Kiszabadították” a lovat, addigra már oda is mentem a kapuhoz, hogy kinyissam, ennyivel is kevesebb dolguk legyen, majd ha elengedték, bezárjam az állatot. Had szokja egy kicsit az új környezetet, a levegőt, az illatokat, a helyet, no meg gondolom a hosszú út is lefárasztotta, legalább pihen egy kicsit. Én magam csak a futtató kerítésére támaszkodva figyeltem egy darabig szótlanul, miközben alaposabban is szemügyre vettem. Az adottságait, a mozdulatait, mígnem valamivel később Kate felé fordultam egy pillanatra: -Gyönyörű állat, gratulálok. –feleltem elismerően, mert még ha nem is ő választotta, hanem egy ismerőse, akkor is szép választás. -Szeretne bemenni hozzá? –fordultam a nő felé, azzal ha igenlő választ ad, ki is nyitom előtte a kaput, én magam pedig követem, igaz, csak felülök a kerítésre, hogy onnan figyeljem, mire jut az állattal. Persze ha valami segítségre lenne szüksége, megyek én is, vagy segítek neki, de ahogy az eddigiek alapján megismertem, nem igazán szorul ilyesmire, így csak szótlanul figyeltem. Én úgy is jóval több időt fogok az állat közelében tölteni, már csak a mindennapos teendők miatt is, így talán fontosabb, hogy a gazdájához előbb hozzászokjon. A két szállítós férfi is odasétált a kerítéshez, hogy még egyszer megnézzék az állatot, majd miután az egyikük finoman vállon veregetett, egyből kapcsoltam, hogy mi van… -Ms. Strauss? Mindjárt visszajövök, amíg Ön Hádésszel barátkozik, addig a fiúkkal elintézem az adminisztrációt. –feleltem a nőnek, ahogy a fejemmel a faház felé intettem, jelezve, ha keresne, ott leszek, majd miután leugrottam a kerítésről, újra célba vettem-vettük az étkezőasztalt… Ki gondolta volna, hogy egyszer ilyen sok papírmunka fog születni rajta?
Nem jellemző rám, hogy én bármi miatt izgatott legyek, kivéve, ha valamelyik ásatásomról van szó. Akkor azért képes voltam olyanná válni, mint egy kisgyerek, főleg azokban az esetekben, amikor rábukkantunk valami jelentősebb leletre. Akkor szinte madarat lehetett volna fogatni velem, és már nyoma sem volt a mindig morgó énemnek. Ezek ritka alkalmak voltak ugyan, de legalább voltak. Nos, mióta befejeztük az előző évadot, azóta most először éreztem újra hasonlóképpen. A lovakat mindig is szerettem, úgyhogy ez nem is volt olyan meglepő, mint amilyen önmagában lett volna. - Remek! – csaptam össze a kezeimet elégedetten a válasz hallatán. Már alig vártam, hogy kiengedjék a lovat, és azt is lássam, hogyan mozog. Az nekem sok dolgot elárult az állatról, ez pedig láthatóan telve volt magabiztossággal és daccal az emberek irányába. Az ilyen nehéz eseteket kedveltem, mert mindig arra emlékeztetett, hogy én is hasonló vagyok. Belül egy vad, megszelídíthetetlen állat tombolt bennem, hogy szépen fogalmazzak. Odette-tel együtt én is odasétáltam a futtatóhoz, és a kerítésre felállva csodáltam néhány pillanatig az állatot. Még azt is elfelejtettem, hogy mennyire hideg van, fel sem tűnt, hogy ujjaim teljesen kihűltek, ahogyan belekapaszkodtam az előttem futó fa korlátba. Sokkal jobban érdekelt a vadul dühöngő jószág. Mintha nem is ló lett volna, hanem legalább egy oroszlán, akit ennél sokkalta kisebb ketrecbe zártak be. Bizonyára eleve ilyen volt a vérmérséklete, ráadásul az út is elég feszélyezetté tehette, nem is beszélve az új környezetről. Így jobban belegondolva már nem is csodáltam annyira a fojtott agressziót, ami belőle áradt. - Köszönöm! – pillantottam oldalra a mellettem ácsorgó szőkeségre. – Kétségem sem volt afelől, hogy éppen ilyen lesz élőben is! – tettem hozzá. Természetesen képek alapján én választottam ki, már csak azt bíztam rá az ismerősömre, hogy szemrevételezze és végül meg is vásárolja, ha tényleg olyan gyönyörű, mint amilyen a képeken volt. Most sem választottam rosszul, de ezen a téren legalább bátran kijelenthettem, hogy csalhatatlan az ízlésem. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha maradok ezen a pályán, de túlságosan kedveltem a régészetet ahhoz, hogy magam mögött hagyjam azt a világot és újra visszatérjek a régi hivatásomhoz. - Persze! Azt hiszem, hogy nem ártana megismerkednünk… - jelentettem ki végül, és már le is ugrottam a kerítésről, hogy átlépjek a két léc közötti résen. – Hagyja csak, megoldom így! – szóltam oda, mikor észrevettem, hogy a nőstény elindult a kaput kinyitni nekem. Igazán kedves volt tőle, de nem voltam olyan úri kisasszony, hogy fennakadjak azon, ha nem nyitnak előttem ajtót. Amint bent voltam, teljesen megszűnt körülöttem a világ. Minden idegszálammal csak és kizárólag az állatra koncentráltam, ami nem is volt túlzottan nagy baj, kiindulva a feszültségből, ami ott vibrált benne, mélyen a bőre alatt. Először csak óvatosan közelítettem meg, és amikor vadul indult meg felém, akkor egyből ki is tértem az útjából. Nem vagyok öngyilkos hajlamú, sem pedig ostoba. Tudom, hogy sérülést is okozhatna nekem, de ennél szerencsére gyorsabb reflexekkel áldott meg a sors. Inkább csak tesztelni akartam, és ismerkedni a mozdulataival, kifigyelni, hogy mire mit reagál. - Hm? – csupán félvállról vetettem oda a kérdést, azt is egy kis fáziskéséssel. – Ja, persze, menjen csak! – legyintettem végül, tekintetem azonban már mélyen a ló sötét íriszeibe fúrtam. Lassan közelítettem meg, hozzáértő mozdulatokkal. Óvatos voltam, hogy ne ijedjen meg tőlem és a hirtelen mozdulatoktól. Hihetetlen, hogy egyébként mennyire türelmetlen vagyok, de az ilyen esetekben teljesen nyugodttá váltam én magam is, már-már ráérőssé. Egy állatra amúgy sem lehetett rákényszeríteni az akaratunkat, legalábbis én ennek voltam a híve. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de mire Odette visszaérkezik, már sikerül annyira megközelítenem a lovat, hogy ujjam az orrán és a nyakán simítanak végig megnyugtatóan, élvezve a selymes bunda tapintását. Mivel nekem nincs olyan kiváló hallásom, mint egy farkasnak, és amúgy is eléggé elmerültem a gondolataimban, így csak akkor eszmélek fel, ha valami hangosabb zajt hallok magam mögött. - Azt hiszem, hogy nem lesz itt baj! – jelentettem ki, hátra sem fordulva. Igaz, hogy Hádész türelmetlenül toppantott egyet a kiabálásomra, de néhány elnyújtott simítással igyekeztem csillapítani.
Azt hiszem elmondható, hogy két féle ember létezik. Aki már szereti a lovakat, és aki még nem szeretett beléjük, de ő is imádni fogja őket. Az összes többi, aki egyik kategóriába sem illik bele, az pedig nem ember. Mert hogy lehet az, hogy valaki ne szeressen egy ilyen gyönyörű, tökéletes és páratlan lényt, mint ezek a négylábú páratlan ujjú patások? Ahogy Árésztkiengedték a futtatóba, pár percig a gazdájával együtt csak szótlanul, megbabonázva figyeljük minden mozdulatát, reakcióját. Szép állat, és ennek hangot is adok, valahol a bátyám lovára, Tarajosra emlékeztet, még ha ő ennyire nem is vad, mint Árész. -Akkor jó. Nincs is annál rosszabb, mint amikor az ember csalódik, nem azt kapja, amire számít. –feleltem, amikor tudomásomra adta, hogy milyen elégedett a paripával – Bizony, minél előbb, annál jobb! Arra, hogy nincs szüksége segítségre, csak elmosolyodok. Hála a jó égnek, hogy nem valami puccos városi dáma, hanem ilyen otthonosan mozog a lovak között, nem pedig csak azért jár ide, mert épp ez a „trendi”. Hálát adnék az égnek, ha az olyanok sosem bukkannának rá a lovardámra, de sajnos, mivel nem nagyon volt a közelben másik, így nem menekültem, ide hordták az elkényeztetett kis porontyokat lovagolni… Senki se kérdezze, hogy miért, de valahogy minden kiscsaj bele van buzulva a lovakba… Ami nem baj, nekem jó üzlet, csak na… Úgy látszik, manapság ez a menő. Bezzeg az én időmben… Akkor a különféle papagájok, apró ölebek, perzsamacskák meg gyíkfélék számítottak extrának. Változnak az idők. Amikor jelez, hogy nem lesz probléma, a két férfival együtt meg is indulok a faház felé, essünk csak túl az adminisztratív dolgokon – minél előbb, annál jobb. Számla, aláírások, átvételi elismervény, meg minden egyéb nyavalya, ami ilyenkor szokás… Szerencsére nem vesz igénybe túl sok időt, így, hogy a fiúkat is megkínálom egy kávéval, talán 15 percbe ha telik, mire végzünk. Ennyi pihenő nekik is kijár a hosszú út után. Ezt követően együtt sétálunk vissza a futtatóhoz. Igaz, ők csak azért, hogy elbúcsúzzanak sötétszőrű, négylábú útitársuktól, meg kedves tulajdonosától, aztán már mennek is vissza az autóhoz, hogy tovább induljanak. Még integetek nekik egy utolsót, aztán a kerítésre támaszkodva figyelem, ahogy Kate a lóval barátkozik. Most különösebben nincs más dolgom, így csak szótlanul figyelem, ahogy a lóval bánik – már korábban, az istállóban járva is látszott rajta, hogy szereti az állatokat és nem először dolgozik velük, most azonban minden kétséget kizáróan egyértelművé vált. Árész, aki nem sokkal ezelőtt még vadul vágtázott a cölöpkerítéssel körülvett futtatóban, most teljesen csendben és nyugodtan állt a gazdája mellett, hagyva, hogy az simogassa. Ha nem tudnám, hogy ugyanaz a ló, még azt hinném, hogy idő közben kicserélték… -Látom, milyen jól sikerült összebarátkozniuk egész rövid idő alatt. –feleltem nevetve a nő szavaira, azzal én is átbújtam a kerítés lécei között, lassú léptekkel indulva meg feléjük. A pajzsomat fél ig leeresztettem, így az energiám finom áramlását ők is érezhették. Azt nem tudom, hogy az őrzők mennyi mindent képesek megállapítani belőle, mindenesetre a lovak ilyen szempontból egész hasonlítottak hozzánk, képesek voltak különbséget tenni az energiákban lappangó szándékok között. Legalábbis a sajátjaink mindenképp, hisz Théo mellett volt idejük hozzászokni, Árész meg… Ami késik, nem múlik, majd megszokja ő is. Mindenesetre, ha nem reagál negatívan a közeledésemre, akkor először néhány lépés távolságban előtte állok meg, míg kissé hozzászokik a közelségemhez, s csak néhány perccel később küzdöm le a maradék pár méter távot, megsimogatva a nyakát, ha hagyja. -És van már valami elképzelése, hogy mire fogja használni? Csak egyszerű túralovaglások, vagy esetleg versenyre, díjugratásra is tervezi hordani?
Miután magamra maradtam a lóval, akkor sem estem kétségbe. Igazából már olyan régen dolgoztam állatokkal, és annyira hiányzott, hogy arra csak most döbbentem rá. Kedveltem őket, mert gyönyörű és fenséges jószágok voltak, egyszerűen páratlanok. Pont ezért fogott meg már régen a természetük, a lényük, meg azért is, mert közöttük éltem gyakorlatilag. A farmon gyerekkoromban mindig is lefoglaltak, sokat lovagoltam ki az apámmal és a testvéreimmel, amikor hajtottuk a marhákat, hiszen szükség volt mindig plusz egy-két emberre. Én meg született tehetség vagyok, ha a lovakról van szó, ez már egészen korán megmutatkozott. Ezt követően ezért is kezdtem el velük foglalkozni, mert semmi máshoz nem értettem ezen kívül. Végül ez lett a szenvedélyem, amíg rá nem találtam a régészetre. Félreértés ne essék, azért is rajongok még mindig, pont ezért szorult háttérbe a lovaglás. Most bezzeg lesz majd rá lehetőségem, talán még akkor is, ha az ásatást tudjuk folytatni. Ez a gondolat most annyira fellelkesített, hogy nem is nagyon törődtem a lehetséges sérülésekkel, amiket begyűjthettem Árésztól. Nem mintha más körülmények között tartottam volna ilyesmit, hiszen nem vagyok porcelánbaba, ez bárkinek nyilvánvaló lehetett, ha jobban megnézett magának. Észre sem vettem, hogy mikor tért vissza Odette. Csak a hangja zökkentett ki, amikor már a ló nyakát simogattam. Nem fordultam felé, csak a fejemet emeltem meg egy kicsit jobban, így érzékeltettem, hogy ettől függetlenül még figyeltem én rá, még ha nem is tűnt úgy. Jó, azt nem tagadom, hogy igencsak sikerült belemerülnöm az ismerkedésbe és a szelídítésbe, bár még kellett idő, amíg tökéletes nem lesz a helyzet. - Az azért túlzás – jegyeztem meg. – Bár kezdetnek tűrhető! – hangom elégedetten csengett, ajkaimon még egy mosoly is megjelent, bár ezt a tulajdonos nem láthatta. Nem is baj, elég ritka vendég volt ez a kifejezés az arcomon, és nem is szívesen reklámoztam volna, hogy ilyet is tudok ám. – Sikerült a papírokat elintézni? – kérdeztem kíváncsian, bár igazából nekem teljesen mindegy volt. Elég volt az, hogy az ásatás papírjait kezelni kellett, nem örültem volna, ha még ezzel is nekem kell most foglalkoznom. Utáltam ugyanis a papírmunkát, a dolgozatok javításával egyetemben. Csak azért tudtam, hogy a nő bejött, mert ezúttal már jobban éreztem őt. Most már hátranéztem rá a vállam felett, pillantásom figyelmeztető volt. Főleg, miután a közeledése miatt a ló toporogni kezdett és idegesen mozgatta a fejét, hegyezve a fülét. Mintha veszély fenyegette volna, noha Odette nem volt fenyegető. - Csak óvatosan! Mint mondtam, ez csupán a kezdet… - figyelmeztettem rám nem jellemző higgadtsággal. Árész nem úgy nézett ki, mint aki szeretné, hogy még egy ember hozzáérjen, és immár az én érintésem sem nyugtatta le. Olyan hirtelen kezdett újabb őrült vágtába körülöttünk, hogy kezdtem úgy érezni, odakint jobb lenne. A büszkeségem azonban nem engedte, hogy kimenjek. Hadd szokja csak, hogy itt nem az van, amit ő akar. Aki szerezte nekem, az is mondta, hogy mennyire tartottak tőle a saját gazdái, szóval nem is meglepő, hogy ehhez szokott hozzá. – Sosem versenyeztem, nem is nagyon vágyom ilyesmire. Amúgy sem lenne időm az ásatás miatt – ráztam meg a fejemet. – Miért az itteni lovak többségét mire használják? Azt sem tudtam, hogy vannak a környéken versenyek – jegyeztem meg elgondolkozva. Talán nem is voltak, utazni a fél országon át meg semmi kedvem nem volt.
Úgy tűnik, hogy a nő nem vette észre, amikor visszatértem, így aztán egy darabig csak szótlanul figyelem, mielőtt megszólítanám. -Igen, azon rendben vannak, ne fájjon miatta a feje. –legyintettem, és már bújtam is át a kerítés gerendái között, megindulva a páros felé, amikor azonban megláttam, hogy a ló hogy reagál, egyből lassítottam amúgy sem túl gyors lépteimen, majd végül inkább megálltam, hogy csak távolról szemléljem őket. -Rendben, látom. –felelem, és hogy ne csak álljak ott a futtatóban, mint valami eltévedt oszlop, inkább visszalépek a kerítéshez, ha mást nem, legalább annak dőlve figyelem őket. Valahol még érthető is Árész reakciója, hosszú úton volt túl, és ha amúgy sem az a barátságos fajta, akkor már az is haladás, hogy legalább a gazdáját már megtűri maga mellett. Engem meg úgy is kénytelen lesz, bár ha naponta több órában fog látni, nem hiszem, hogy hosszú távon komolyabb gondot okozna a dolog. Az is lehet, hogy a többi ló társasága is nyugtató hatással lesz rá, majd elválik… elvégre minden ló egy külön személyiség, nem igaz? Biztos ami biztos, azért még a futtatón belül maradtam, mást nem ha épp engem venne célba a paripa, akkor bújok csak vissza kívülre a gerendák között. -Értem. –bólintok a nő feleletére, aztán amikor visszakérdez, csak vetek egy röpke pillantást a hátam mögött lévő istállóra – Az itteni lovak többségét? Mióta rám maradt a lovarda irányítása, minden időmet meg erőmet ez köti le, az üzemeltetés, tanítás, a lovak gondozása, esetleg egy-egy túralovaglás leszervezése… Őszintén szólva magam sem igazán érdeklődöm a versenyek iránt, és eddig egy látogatónk sem jelezte felém, hogy érdekelné az ilyesmi… Hogy a bátyám hordta-e a lovakat bármilyen versenyre, azt sajnos nem tudom. –húztam el a számat – De nem hinném. Nem utaztatta a lovainkat sehová sem, szóval nem tartom valószínűnek, hogy a környéken rendeznének ilyesmit. Inkább a túralovaglás… az viszont elég nagy divatnak örvend, ahogy látom. Különböző túraútvonalak is vannak, mellettük kis faházakkal, amit a lovakkal együtt lehet bérelni, és néhány nap alatt egész nagy távolságokat be lehet barangolni. –meséltem lelkesen, egyszer magam is kipróbálnék egy ilyesmit, ha sok szabadidőm lesz… Meg lesz valaki, aki addig fél szemét a lovardán tartja, no meg intézi a dolgokat helyettem. Én hülye, miért is nem használtam ki az időt, amíg Théo még itt volt? Most már cseszhetem a szabadidőmet… -Igaz, ilyen nagy volumenűvel nem foglalkozunk, viszont Fairbanks környékén kisebb túralovaglásokat mi is szoktunk rendezni – a terep elég változatos hozzá… erdő, mező, mocsár, folyópart, nagy a választék. –feleltem mosolyogva. Egész jól ismertem is a város körüli helyeket, nem hiába töltöttem megérkezésem után majd’ egy hónapot azzal, hogy felfedezzem… Igaz, akkor többnyire gyalog, de azóta már lóval is nem egyszer volt szerencsém kirándulni. -Nos… ahogy látom, jól boldogul vele, így ha nem bánja, akkor addig folytatom a munkát. Az istállóban leszek, ha bármi gond lenne. –szólaltam meg, elvégre annak se volt sok értelme, hogy csak álljak itt kukán mellettük, hogy nézzem, mire jut Árésszal… Úgy tűnik, egyelőre a ló is agresszívabban reagál, ha többen vannak körülötte, no meg ki tudja, biztos szeretne még örülni neki a gazdája, kettesben, nélkülem… így aztán nem is zavarom őket tovább, ha valami van, úgy is tudja a nő, hol talál, én meg legalább addig is csinálok valami értelmeset. Elvégre egy lovardában mindig van mit csinálni, sosincs olyan, hogy unatkozna az ember…
// Akkor, hacsak nincs valami világmegváltó ötlet még, akkor most inkább zárnám, a lényeg úgy is megvolt, én meg a szakdoga miatt csak lassan tudnám folytatni… :/ Köszönöm a játékot , gratulálok az új pacihoz, Árésznak pedig üdv a lovardában ^^//
- Akkor jó! – biccentettem elégedetten annak tudatában, hogy a papírokkal minden rendben volt. Igazából nagyon utáltam a papírmunkát, mégis bizonyos szinten a munkámnak szerves része volt. Nagyon sok dolgot kellett dokumentálnom, és azt meg is szoktam, de hogy pluszban ilyenekkel foglalkozzak, az már nem ment volna. Egyszerűen nem volt kapacitásom rá, csak a legszükségesebb esetekben. Azért a lónak továbbra is elég ingatag volt az idegrendszere, akárcsak az enyém szokott. Ezért is igyekeztem úgy viselkedni vele, hogy kivételesen az én nyugalmamat átsugározzam rá is, de az idegen megjelenésével mintha minden borult volna, amit eddig elértem. Semmi baj, ha egyszer sikerült, akkor következőnek is fog. Valahol még imponált is, hogy csak engem tűr meg, de egy idő után úgyis meg fog másokat is, és akkor ennek vége szakad. Ez elkerülhetetlen volt. Annak mondjuk nem örültem volna túlzottan, ha nagyon kezes báránnyá válik és bárki felülhet rá. Egyszerűen nem akartam, hogy más is megülje őt rajtam kívül, én már csak ilyen irigy és birtokló tudok lenni esetenként. Mondjuk nem is feltételeztem, hogy az engedélyem nélkül bárki is felülhetne rá. - A túralovaglás egyébként rendben van – dünnyögtem, kicsit elmerülve a gondolataimban. Azért amíg beszélt, addig is figyeltem rá félig-meddig, így felfogtam, amit mondott nekem. – Nem is tudtam, hogy vannak ilyenek… - a meglepettségem őszinte volt, mert ennyire tényleg nem voltam képben, hogy vannak ilyen célra kialakított faházak a környéken. Jó, mondjuk eddig nem is nagyon érdeklődtem a lovak iránt, csak az utóbbi hetekben kezdtem el érezni, hogy esetleg megint adhatnék esélyt ennek az egésznek. Úgy gondoltam, hogy ha régen szerettem, akkor akár most is lehetne egy hobbi, egy lehetőség a kikapcsolódásra, mielőtt megölnék valakit, aki felidegesít. Itt legalább a kis magányomban fortyoghattam, aztán lenyugodhatok csendesen. Mindenkinek ez a legjobb megoldás. - Ja, azt hittem, hogy itt van ilyen. Csodálkoztam is, hogy nem hallottam még róla – mondtam immár megvilágosultan, mellé még bólogattam is kicsit. – Igen, az tény, hogy elég változatos a környék – ismertem el. Akár vadregényesnek is mondhattam volna, ha én használnék ilyen szavakat egyáltalán. A helyzet azonban az, hogy nem voltam olyan romantikus típus, és nem hatottak meg az efféle dolgok, pedig egy férfival bizonyára izgalmas lett volna lóháton bebarangolni a környéket. - Rendben van! – bólintottam, és még egy kis mosolyt is villantottam mellé kivételesen, mert tényleg elégedettnek éreztem magam. – Köszönöm, majd én bevezetem később! – végül megvártam, míg a szőke nő alakja eltűnt a látóteremből, aztán újra a lóhoz fordultam. Most már velem is ellenségesebben viselkedett, de ez nem szegte kedvem, újra megpróbálkoztam azzal, hogy megközelítsem őt. Ezt a napot most ennek akartam szentelni.
Még a szabadságom előtt elvállaltam ezt az ügyet, egy bizonyos "golfos" hím megkeresését. Pár dolgot tudok, de beszélni akartam azzal, aki bejelentette. Mindig akad egy kis plusz morzsa, valami apró részlet. Emlékszem, Emma azt mondta, nem sok dolga volt mostanában. Pedig vannak kóborok, érkeznek folyamatosan. Nem nagy létszámban, de oda kell figyelni rájuk, mert ha elkanászodnak, nem lesz ugyanolyan ez a hely, mint volt. Már jó ideje Fairbanks-ben élek és maradni is akarok, amíg az inkognitómat lehet tartani. Szerintem egy, max. két évtized után megint váltanom kell, új helyet keresni, talán új országot is, másik személyazonossággal, más környezettel, más falkával. Sokszor csináltam már, biztos menni fog, de amíg nem muszáj, addig tartom ezt. Minek fárasszam magam fölöslegesen? Nem mondanám, hogy közeli kapcsolatban vagyunk Odette-tel. Azt tudom, hogy őt is Franciaországhoz húzza a szíve, ezt már a névadás is mutatja és korban is hasonlók vagyunk. Talán még valami érdekesről is tudunk majd beszélni az informálódás mellett, ez nem kizárt. Mostanában erős bennem a nosztalgia, talán azért, mert készülök Marseilles-be. Egy kis utazást tervezek a szülőföldemre és lehet, hogy még jobban fog esni előtte, ha valaki hozzám hasonlóval feleleveníthetek élményeket. Hozzám hasonló... Ez sokszor nem túl hízelgő kifejezés. Mindegy, nem fontos. Pontosan nem tudom, Odette mikor élt ott, de úgy emlékszem, Marseilles-t ismeri, szóval vagy a régi dolgokról beszélhetünk vagy elmesélheti az új híreket. Megbeszéltük, hogy elmegyek a lovardájukba és megbeszéljük, amit kell. Úgyhogy most itt vagyok az istálló bejáratánál, ahogy megegyeztünk. Az idő jó, úgyhogy egy hosszúujjú ing van rajtam, bordó színben, hozzá világos, vajszínű farmer és a fekete bakancsom. Az erdőt nézem és szaglászok. A lovak jellegzetes illata nagyon erős. Jól vannak tartva, tiszták, de így is van egy átütő szaguk. Rég ültem ilyen állaton, még katonakoromban, közel 300 éve. Ha Odette megérkezik, akkor bemehetünk az istállóba. Szeretem ezeket az állatokat, de az elmúlt két évszázadban nem sok közöm volt hozzájuk. Meglátjuk, mennyit felejtettem abból, hogy kell bánni velük.
Már rég véget értek azok a Vörös Holdas randevú utáni, film-maratonokkal töltött lusta napok, amikor nyakig gézben, fásliban és gipszben fekve vártam, hogy végre újra munkaképes legyek. Munkaképes… azért röhej, a bátyám eltűnésével mennyit változott a világ! Nem hittem volna, hogy egyszer még sírni fogok, hogy had dolgozhassak… Hogy többet nem fogok, az aztán hét szentség! Meg is volt a látszata annak az egy hónapnyi kényszerpihenőnek, azóta sem látszok ki a munkából… Ég is a pofám, de még Masa edzései is megcsappantak mostanság, helyette inkább őt is befogom segíteni, hol a házban, hol az istálló környékén… Jó, végül is mondhatjuk, hogy azzal is fejleszti a vérvonal-képességét, hogy néha kikapcsolásként elmegyünk lovagolni… Már nem is tudom, mióta nem mozdultam ki sehová kikapcsolódni. A mai napom szabad lett volna, de miután az egyik falkatársam jelezte, hogy találkozni szeretne velem, és nem tudtam, meddig fog elhúzódni ez az egész, így aztán úgy voltam, hogy inkább majd máskor megyek csavarogni. Mindent a falkatársakért, nem igaz? Sőt, ha már egy földimet fújja a házam rájára a hideg északi szél, még arra is elszántam magam, hogy valami jó kis hazaival várjam – így álltam neki croissant-t sütni. Apropó, croissant… szinte a mai napig hallom, ahogy Lascar ezen a becenéven szólít… Vajon még itt van Alaszkában? Vagy volt pofája úgy eltűnni, hogy még csak nem is köszönt? Óóó, ha megtudom, hogy az ő keze van a dologban, hogy Théo is minden szó nélkül fölszívódott, azt hiszem, jobban jár, ha nem is jön többet a közelembe, mert a sörétessel fogom kilyuggatni azt a német bundáját! Azonban visszatérve a croissantra… legalább 3 adagot sikerült odaégetnem, mire egy végre elfogadhatóra sikeredett, a pezsgőt meg már előző nap bekészítettem a hűtőbe. Épp a konyhában tüsténkedek, amikor hangokat hallok az istálló felől, én pedig már kapom is fel a csizmámat, hogy kopott farmerben, felgyűrt ujjú ingben siessek a vendégem fogadására. Ha emlékeim nem csalnak, akkor Marseilles-ben ő is a falkánk tagja volt egy darabig, igaz, én akkor még nagyon fiatal voltam… vajon emlékszik egyáltalán rám? Majd kiderül. -Bonjour, monsieur!-szólítom meg a házból kilépve, ahogy megpillantom, majd sietős léptekkel el is indulok felé, hogy odaérve a kézfogásra nyújtsam a jobbom, üdvözlésképp. -Ça va? –érdeklődök anyanyelvemen, mielőtt még rátérnénk a lényegre, mert miért is kéne az angolt használni, ha egyszer egy honfitársam áll mellettem? -Jártál már erre korábban? Mert ha nem, akkor körbevezethetlek, közben pedig meg tudjuk beszélni azokat is, amiért felkerestél…-ajánlom fel neki, hisz ki tudja… korábban a bátyám üzemeltette a lovardát, úgyhogy még az is lehet, hogy nem új neki a terep. Ha viszont igen, akkor meg falkatárs révén nem árt, ha ismeri a járást, ki tudja, mikor lesz szüksége, szükségem rá.
Odette sütögetett a szagokból ítélve, mégpedig tésztafélét. Ha nekem szánja, akkor ezt figyelmességnek tekintem. Emlékeim szerint kedves teremtés, kíváncsi és néha hirtelen. A francia nyelvű köszöntés megmelengeti a szívemet. Az anyanyelvemen beszélgetni jó lenne. - Enchanté, Mademoiselle! - felelek meg neki és ha nem jön ettől zavarba, akkor kézfogás helyett a számhoz emelem a kezét és egy régies kézcsókot kap. Nem kell semmi többet beleérezni, mint nosztalgiát a kor iránt, amit mi ketten még láttunk és amikor ez a tiszteletadás jele volt a nők felé. Nem szoktam ilyet csinálni modern kori farkasokkal, emberekkel meg pláne nem, de szerintem Odette értékelni fogja. - Oui, ça va. Qu'est-ce que vous avez boulangé? - kérdezem egy mosollyal érdeklődve, hogy mit sütött. Nem kell tartani, hogy odaég, nem úgy viselkedik, mint aki inkább rohanna vissza a sütőhöz. - Még nem voltam itt, úgyhogy elfogadom az ajánlatot - hagyom rá, hogy legyen az idegenvezetőm. Ha Odette mutatja az utat, akkor mehetünk is. Mikor voltam utoljára istállóban? Már több mint kétszáz éve élek a kontinensen, szóval nem két pillanat végiggondoldni. Itt Fairbanks-ben vagy egyáltalán az Újvilágban nem emlékszem ilyenre. Kereskedtem, bányásztam, aztán a mostani személyiségemmel tanultam és a szállodába kerültem, de istállók környékén nem kellett járnom. Még Franciaországban, katonakoromban mentünk be néha az éj leple alatt az istállóba, ha volt erre kapható leányzó. Jaja, szép idők, régi szép idők. Kezdődik a nosztalgia. A golfos hímről beszélhetünk később is, most szépen nyugodtan bejárom a helyet a nősténnyel. - Ez családi vállalkozás, ugye? - kérdezem, mert úgy emlékszem, hogy a tesójával csinálja, csinálta. Közben megnézem az utunk során érintett részek minden szegelletét. Ha már itt vagyok, tudjam, milyen körülmények között dolgozik ez a nőstény falkatársam.
Szerencsére nincs köztünk akkora korkülönbség, hogy zavarba jöjjek egy kézcsóktól, még el is mosolyodok a régi szép időket idéző gesztuson. Talán csak olyan szempontból komikus a helyzet egy csöppet, hogy nem valami elegáns, korhű ruhában fogadom, hanem ilyen hétköznapi „farmer” szerelésben, de azt hiszem, ezen aztán végképp nem akadunk fent. -Just certains croissant, j’espère que tu l’aime.-feleltem a kérdésére, ha pedig tudnám, milyen gondolatok járnak a fejében… pár adagot már odaégettem. Ez a legutolsó már biztonságban van… A francia szó zene füleimnek, mióta a bátyám eltűnt, nem is tudom, beszéltem-e az anyanyelvemen… -Rendben, akkor mondjuk… kezdjük az istállóval. -tettem egy színpadias mozdulatot az említett épület felé, igaz, túl sok látnivaló most nem akadt benne – látnivalón pedig lovakat értem, ugyanis épp kint legelésztek a réten. Mindenesetre végigvezettem rajta a férfit, megmutatva a karámokat, a szerszámokat, azt a részt, ahol a takarmányt tároljuk, és még sorolhatnám… -Igen, mondhatni. -felelek Rocky kérdésére - Eredetileg a bátyám építette ezt az egészet, a lovainkat is ő szerezte az elmúlt pár évben, én csak úgy két éve érkeztem Fairbanksbe. Egy pár hónapig minden szép és jó volt, ő foglalkozott a lovardával, én meg a vadászattal, de aztán felébredt benne a kalandvágy és egyik napról a másikra szó nélkül eltűnt. Nem az első eset, szóval nem hiszem, hogy elrabolták volna, vagy ilyesmi… -arról nem is beszélve, hogy vérfarkas lévén azért nem is lenne olyan egyszerű elbánni vele - Akkor úgy voltam vele, hogy kár lenne veszni hagyni a helyet, ha már annyi időt és energiát fektetett bele, átveszem ideiglenesen a vezetést… De azóta csak telnek-múlnak a hónapok, szóval egyre inkább úgy tűnik, megörököltem tőle. Attól függetlenül, ha visszajönne, egyből visszasóznám a nyakára, túl nagy felelősség ez nekem. -tettem hozzá. Nem ehhez voltam én szokva, még ha most kényszerből tettem is, amit tennem kellett. -No de ne csak én beszéljek, mon ami, mesélj te is magadról… Mivel foglalkozol mostanság? Vagy mi szél fújt egyáltalán ide, Fairbanksbe? Nem hittem volna, hogy még valaha találkozok bárkivel is a marseilles-i falkámból… -mosolyodtam el, ahogy lassan végigértünk az épületen, én pedig elindultam a rét felé, ahová a lovainkat tereltem ki. Igaz, sok látni való nem volt rajta, de néhány állatot azért közelebbről is megszemlélhetünk, többek között az én kicsikémet, Carte-ot, aki miután kiszúrt minket legelészés közben, egyből felénk is vette az irányt.
Sejtettem, hogy Odette értékelni fogja a gesztust. Mi még a régi idők gyermekei vagyunk, nagyjából ugyanazé a koré és nem fordultunk szembe vele teljesen. Van olyan farkas, aki idősebb nálam és csak röhögne egy kézcsók gondolatán is. Itt viszont méltó fogadtatásra talál. Múltidézés ez a látogatás nekem, kellemes visszatekintés. - Quelle gentille! J'aime la plupart des plats traditionellement français. Azt nem tartom szükségesnek elmondani, hogy a diótól és a mazsolától irtózom. Szerintem nem használt ilyet. Remélem. Bólintok a nagy kézmozdulatra, amivel Odette az istállóba invitál. Megpróbálok belenézni az érzéseibe. Valahogy úgy gondolom, nem kell tőle tartanom, de szeretek mindig belekukkantani a másikba. Nálam félig van felhúzva a pajzs, szóval ő is kutakodhat kicsit, ha akar. Az épületben alaposan körülnézek. Szép tisztán van tartva, rendezett és a kint legelésző lovak által itt hagyott szag is mutatja, hogy ápoltak. Egy lónak mindig erős a szaga, akkor is, ha csutakolják, de teljesen más egy elhanyagolt ló és egy tisztán tartott. Itt jól bánnak velük, az biztos. Tiptop istálló. Mit is tudok én a bátyjáról? Azt, hogy egy örök kilépő. Ha jól emlékszem, nem született vele megállapodás, hogy a Falka része lesz, ellentétben Odette-tel, aki simán csatlakozott. Ahogy ő is mondja, a bratyó néha szó nélkül eltűnik. Nos, addig nem is zavar sok vizet, amíg máshol játsza a kóbort. - Un vrai aventurier... Teljesen egyedül csinálod? Nem gondoltál még rá, hogy valamelyik falkatagot bevond? Odette egy normális falkatag, akivel nem nagyon volt még gond. Miért készítse ki magát, ha meg lehet osztani mással is a munkát? Persze tarthat a bátyja véleményétől, aki esetleg nem fogadná ezt jól, ha visszatér, de hát istenem... Ő lépett le, mit várna? Örüljön, hogy a hugocskája egyáltalán foglalkozik a gazdasággal. - A Holiday Innben vagyok tanácsadó. Hogy hogyan kerültem ide, az hosszú történet. Marseilles már nagyon rég volt. Az az igazság, hogy nem emlékszem rád onnan. Pedig a forradalomig ott éltem, kereskedő voltam. Aztán tarthatatlan lett az állapot, mikor megbolydult az ország, biztos emlékszel. Kijöttem az Újvilágba, aztán ittragadtam. És neked milyen utad volt frankhonból Alaszkába? - érdeklődöm Odie történetéről. Jó, ha ezeket tudom a falkatagokról. Emlékeim szerint ő nagy világjáró. Egyiptom, több skandináv ország is volt a lakhelye. Talán Finnországból jött, ha jól emlékszem. Mikor a lovakhoz érünk, az orromat körbelengi a szaguk, már közvetlen közelről érezhetem őket minden érzékszervemmel. Jópofa állatok ezek, lehet őket szeretni és annakidején nagy dolog volt, ha valaki lovat tarthatott. Ma már autóba ülünk, de régen szekér volt vagy magányos lovaglás. Az egyik példány felénk jön. Gondolom, az ápoltság mellett képzést is kaptak, kapnak, szóval nem támadólag közeledhet. Azért figyelek, hogy ne csináljon itt bajt nekem. Nem félek, egyáltalán nem, csak óvatos vagyok. A lovat figyelem, a mozgását, az oldalát, a lábait, a farka lengését. Kezdenek beugrani a paripákról tanultak a seregből. Odette-hez szólok, miközben Carte-ot figyelem. - Nous avons un visiteur. Mennyire barátságos? Nagyon szép mintái vannak ennek a lónak. Fehér és fekete foltok, mintha harci festéseket vittek volna fel rá. Túl sok szabályosságot nem tudok felfedezni a pigmentációban, de ez általában így alakul a természetben. Különleges példány. A másik ilyen az a teljesen fekete, amelyiknek a lábain mintha prém bokavédő lenne. A fajtákat nem nagyon ismerem, csak párat névről, de Odette majd felvilágosít. Beugranak azok a napok, mikor a laktanyából kivittek minket szekérrel és egy katonai lovardában ismerkedtünk a lovakkal. Megmondták, mire vigyázzunk, hogy ne rúgjon fel egyik se. Ezek a hatalmas állatok lenyűgözőek voltak. Óriási fej és szemek, hihetetlen erő, amellett egy ilyen jámbor tud lenni a gazdájához, akár egy házikutya. Ráaadásul nem fecseg érdektelen dolgokról, mint az emberek. A körbefutás, a vezényszavak, a szerszámok, a lovasfelszerelések. Mind kezdenek most visszajönni. Elmosolyodom, ahogy Carte közeledik. Az emlékezés napja ez.
Kezdőlap
//
