Azt hiszem elmondható, hogy két féle ember létezik. Aki már szereti a lovakat, és aki még nem szeretett beléjük, de ő is imádni fogja őket. Az összes többi, aki egyik kategóriába sem illik bele, az pedig nem ember. Mert hogy lehet az, hogy valaki ne szeressen egy ilyen gyönyörű, tökéletes és páratlan lényt, mint ezek a négylábú páratlan ujjú patások? Ahogy Árésztkiengedték a futtatóba, pár percig a gazdájával együtt csak szótlanul, megbabonázva figyeljük minden mozdulatát, reakcióját. Szép állat, és ennek hangot is adok, valahol a bátyám lovára, Tarajosra emlékeztet, még ha ő ennyire nem is vad, mint Árész. -Akkor jó. Nincs is annál rosszabb, mint amikor az ember csalódik, nem azt kapja, amire számít. –feleltem, amikor tudomásomra adta, hogy milyen elégedett a paripával – Bizony, minél előbb, annál jobb! Arra, hogy nincs szüksége segítségre, csak elmosolyodok. Hála a jó égnek, hogy nem valami puccos városi dáma, hanem ilyen otthonosan mozog a lovak között, nem pedig csak azért jár ide, mert épp ez a „trendi”. Hálát adnék az égnek, ha az olyanok sosem bukkannának rá a lovardámra, de sajnos, mivel nem nagyon volt a közelben másik, így nem menekültem, ide hordták az elkényeztetett kis porontyokat lovagolni… Senki se kérdezze, hogy miért, de valahogy minden kiscsaj bele van buzulva a lovakba… Ami nem baj, nekem jó üzlet, csak na… Úgy látszik, manapság ez a menő. Bezzeg az én időmben… Akkor a különféle papagájok, apró ölebek, perzsamacskák meg gyíkfélék számítottak extrának. Változnak az idők. Amikor jelez, hogy nem lesz probléma, a két férfival együtt meg is indulok a faház felé, essünk csak túl az adminisztratív dolgokon – minél előbb, annál jobb. Számla, aláírások, átvételi elismervény, meg minden egyéb nyavalya, ami ilyenkor szokás… Szerencsére nem vesz igénybe túl sok időt, így, hogy a fiúkat is megkínálom egy kávéval, talán 15 percbe ha telik, mire végzünk. Ennyi pihenő nekik is kijár a hosszú út után. Ezt követően együtt sétálunk vissza a futtatóhoz. Igaz, ők csak azért, hogy elbúcsúzzanak sötétszőrű, négylábú útitársuktól, meg kedves tulajdonosától, aztán már mennek is vissza az autóhoz, hogy tovább induljanak. Még integetek nekik egy utolsót, aztán a kerítésre támaszkodva figyelem, ahogy Kate a lóval barátkozik. Most különösebben nincs más dolgom, így csak szótlanul figyelem, ahogy a lóval bánik – már korábban, az istállóban járva is látszott rajta, hogy szereti az állatokat és nem először dolgozik velük, most azonban minden kétséget kizáróan egyértelművé vált. Árész, aki nem sokkal ezelőtt még vadul vágtázott a cölöpkerítéssel körülvett futtatóban, most teljesen csendben és nyugodtan állt a gazdája mellett, hagyva, hogy az simogassa. Ha nem tudnám, hogy ugyanaz a ló, még azt hinném, hogy idő közben kicserélték… -Látom, milyen jól sikerült összebarátkozniuk egész rövid idő alatt. –feleltem nevetve a nő szavaira, azzal én is átbújtam a kerítés lécei között, lassú léptekkel indulva meg feléjük. A pajzsomat fél ig leeresztettem, így az energiám finom áramlását ők is érezhették. Azt nem tudom, hogy az őrzők mennyi mindent képesek megállapítani belőle, mindenesetre a lovak ilyen szempontból egész hasonlítottak hozzánk, képesek voltak különbséget tenni az energiákban lappangó szándékok között. Legalábbis a sajátjaink mindenképp, hisz Théo mellett volt idejük hozzászokni, Árész meg… Ami késik, nem múlik, majd megszokja ő is. Mindenesetre, ha nem reagál negatívan a közeledésemre, akkor először néhány lépés távolságban előtte állok meg, míg kissé hozzászokik a közelségemhez, s csak néhány perccel később küzdöm le a maradék pár méter távot, megsimogatva a nyakát, ha hagyja. -És van már valami elképzelése, hogy mire fogja használni? Csak egyszerű túralovaglások, vagy esetleg versenyre, díjugratásra is tervezi hordani?
Miután magamra maradtam a lóval, akkor sem estem kétségbe. Igazából már olyan régen dolgoztam állatokkal, és annyira hiányzott, hogy arra csak most döbbentem rá. Kedveltem őket, mert gyönyörű és fenséges jószágok voltak, egyszerűen páratlanok. Pont ezért fogott meg már régen a természetük, a lényük, meg azért is, mert közöttük éltem gyakorlatilag. A farmon gyerekkoromban mindig is lefoglaltak, sokat lovagoltam ki az apámmal és a testvéreimmel, amikor hajtottuk a marhákat, hiszen szükség volt mindig plusz egy-két emberre. Én meg született tehetség vagyok, ha a lovakról van szó, ez már egészen korán megmutatkozott. Ezt követően ezért is kezdtem el velük foglalkozni, mert semmi máshoz nem értettem ezen kívül. Végül ez lett a szenvedélyem, amíg rá nem találtam a régészetre. Félreértés ne essék, azért is rajongok még mindig, pont ezért szorult háttérbe a lovaglás. Most bezzeg lesz majd rá lehetőségem, talán még akkor is, ha az ásatást tudjuk folytatni. Ez a gondolat most annyira fellelkesített, hogy nem is nagyon törődtem a lehetséges sérülésekkel, amiket begyűjthettem Árésztól. Nem mintha más körülmények között tartottam volna ilyesmit, hiszen nem vagyok porcelánbaba, ez bárkinek nyilvánvaló lehetett, ha jobban megnézett magának. Észre sem vettem, hogy mikor tért vissza Odette. Csak a hangja zökkentett ki, amikor már a ló nyakát simogattam. Nem fordultam felé, csak a fejemet emeltem meg egy kicsit jobban, így érzékeltettem, hogy ettől függetlenül még figyeltem én rá, még ha nem is tűnt úgy. Jó, azt nem tagadom, hogy igencsak sikerült belemerülnöm az ismerkedésbe és a szelídítésbe, bár még kellett idő, amíg tökéletes nem lesz a helyzet. - Az azért túlzás – jegyeztem meg. – Bár kezdetnek tűrhető! – hangom elégedetten csengett, ajkaimon még egy mosoly is megjelent, bár ezt a tulajdonos nem láthatta. Nem is baj, elég ritka vendég volt ez a kifejezés az arcomon, és nem is szívesen reklámoztam volna, hogy ilyet is tudok ám. – Sikerült a papírokat elintézni? – kérdeztem kíváncsian, bár igazából nekem teljesen mindegy volt. Elég volt az, hogy az ásatás papírjait kezelni kellett, nem örültem volna, ha még ezzel is nekem kell most foglalkoznom. Utáltam ugyanis a papírmunkát, a dolgozatok javításával egyetemben. Csak azért tudtam, hogy a nő bejött, mert ezúttal már jobban éreztem őt. Most már hátranéztem rá a vállam felett, pillantásom figyelmeztető volt. Főleg, miután a közeledése miatt a ló toporogni kezdett és idegesen mozgatta a fejét, hegyezve a fülét. Mintha veszély fenyegette volna, noha Odette nem volt fenyegető. - Csak óvatosan! Mint mondtam, ez csupán a kezdet… - figyelmeztettem rám nem jellemző higgadtsággal. Árész nem úgy nézett ki, mint aki szeretné, hogy még egy ember hozzáérjen, és immár az én érintésem sem nyugtatta le. Olyan hirtelen kezdett újabb őrült vágtába körülöttünk, hogy kezdtem úgy érezni, odakint jobb lenne. A büszkeségem azonban nem engedte, hogy kimenjek. Hadd szokja csak, hogy itt nem az van, amit ő akar. Aki szerezte nekem, az is mondta, hogy mennyire tartottak tőle a saját gazdái, szóval nem is meglepő, hogy ehhez szokott hozzá. – Sosem versenyeztem, nem is nagyon vágyom ilyesmire. Amúgy sem lenne időm az ásatás miatt – ráztam meg a fejemet. – Miért az itteni lovak többségét mire használják? Azt sem tudtam, hogy vannak a környéken versenyek – jegyeztem meg elgondolkozva. Talán nem is voltak, utazni a fél országon át meg semmi kedvem nem volt.
Úgy tűnik, hogy a nő nem vette észre, amikor visszatértem, így aztán egy darabig csak szótlanul figyelem, mielőtt megszólítanám. -Igen, azon rendben vannak, ne fájjon miatta a feje. –legyintettem, és már bújtam is át a kerítés gerendái között, megindulva a páros felé, amikor azonban megláttam, hogy a ló hogy reagál, egyből lassítottam amúgy sem túl gyors lépteimen, majd végül inkább megálltam, hogy csak távolról szemléljem őket. -Rendben, látom. –felelem, és hogy ne csak álljak ott a futtatóban, mint valami eltévedt oszlop, inkább visszalépek a kerítéshez, ha mást nem, legalább annak dőlve figyelem őket. Valahol még érthető is Árész reakciója, hosszú úton volt túl, és ha amúgy sem az a barátságos fajta, akkor már az is haladás, hogy legalább a gazdáját már megtűri maga mellett. Engem meg úgy is kénytelen lesz, bár ha naponta több órában fog látni, nem hiszem, hogy hosszú távon komolyabb gondot okozna a dolog. Az is lehet, hogy a többi ló társasága is nyugtató hatással lesz rá, majd elválik… elvégre minden ló egy külön személyiség, nem igaz? Biztos ami biztos, azért még a futtatón belül maradtam, mást nem ha épp engem venne célba a paripa, akkor bújok csak vissza kívülre a gerendák között. -Értem. –bólintok a nő feleletére, aztán amikor visszakérdez, csak vetek egy röpke pillantást a hátam mögött lévő istállóra – Az itteni lovak többségét? Mióta rám maradt a lovarda irányítása, minden időmet meg erőmet ez köti le, az üzemeltetés, tanítás, a lovak gondozása, esetleg egy-egy túralovaglás leszervezése… Őszintén szólva magam sem igazán érdeklődöm a versenyek iránt, és eddig egy látogatónk sem jelezte felém, hogy érdekelné az ilyesmi… Hogy a bátyám hordta-e a lovakat bármilyen versenyre, azt sajnos nem tudom. –húztam el a számat – De nem hinném. Nem utaztatta a lovainkat sehová sem, szóval nem tartom valószínűnek, hogy a környéken rendeznének ilyesmit. Inkább a túralovaglás… az viszont elég nagy divatnak örvend, ahogy látom. Különböző túraútvonalak is vannak, mellettük kis faházakkal, amit a lovakkal együtt lehet bérelni, és néhány nap alatt egész nagy távolságokat be lehet barangolni. –meséltem lelkesen, egyszer magam is kipróbálnék egy ilyesmit, ha sok szabadidőm lesz… Meg lesz valaki, aki addig fél szemét a lovardán tartja, no meg intézi a dolgokat helyettem. Én hülye, miért is nem használtam ki az időt, amíg Théo még itt volt? Most már cseszhetem a szabadidőmet… -Igaz, ilyen nagy volumenűvel nem foglalkozunk, viszont Fairbanks környékén kisebb túralovaglásokat mi is szoktunk rendezni – a terep elég változatos hozzá… erdő, mező, mocsár, folyópart, nagy a választék. –feleltem mosolyogva. Egész jól ismertem is a város körüli helyeket, nem hiába töltöttem megérkezésem után majd’ egy hónapot azzal, hogy felfedezzem… Igaz, akkor többnyire gyalog, de azóta már lóval is nem egyszer volt szerencsém kirándulni. -Nos… ahogy látom, jól boldogul vele, így ha nem bánja, akkor addig folytatom a munkát. Az istállóban leszek, ha bármi gond lenne. –szólaltam meg, elvégre annak se volt sok értelme, hogy csak álljak itt kukán mellettük, hogy nézzem, mire jut Árésszal… Úgy tűnik, egyelőre a ló is agresszívabban reagál, ha többen vannak körülötte, no meg ki tudja, biztos szeretne még örülni neki a gazdája, kettesben, nélkülem… így aztán nem is zavarom őket tovább, ha valami van, úgy is tudja a nő, hol talál, én meg legalább addig is csinálok valami értelmeset. Elvégre egy lovardában mindig van mit csinálni, sosincs olyan, hogy unatkozna az ember…
// Akkor, hacsak nincs valami világmegváltó ötlet még, akkor most inkább zárnám, a lényeg úgy is megvolt, én meg a szakdoga miatt csak lassan tudnám folytatni… :/ Köszönöm a játékot , gratulálok az új pacihoz, Árésznak pedig üdv a lovardában ^^//
- Akkor jó! – biccentettem elégedetten annak tudatában, hogy a papírokkal minden rendben volt. Igazából nagyon utáltam a papírmunkát, mégis bizonyos szinten a munkámnak szerves része volt. Nagyon sok dolgot kellett dokumentálnom, és azt meg is szoktam, de hogy pluszban ilyenekkel foglalkozzak, az már nem ment volna. Egyszerűen nem volt kapacitásom rá, csak a legszükségesebb esetekben. Azért a lónak továbbra is elég ingatag volt az idegrendszere, akárcsak az enyém szokott. Ezért is igyekeztem úgy viselkedni vele, hogy kivételesen az én nyugalmamat átsugározzam rá is, de az idegen megjelenésével mintha minden borult volna, amit eddig elértem. Semmi baj, ha egyszer sikerült, akkor következőnek is fog. Valahol még imponált is, hogy csak engem tűr meg, de egy idő után úgyis meg fog másokat is, és akkor ennek vége szakad. Ez elkerülhetetlen volt. Annak mondjuk nem örültem volna túlzottan, ha nagyon kezes báránnyá válik és bárki felülhet rá. Egyszerűen nem akartam, hogy más is megülje őt rajtam kívül, én már csak ilyen irigy és birtokló tudok lenni esetenként. Mondjuk nem is feltételeztem, hogy az engedélyem nélkül bárki is felülhetne rá. - A túralovaglás egyébként rendben van – dünnyögtem, kicsit elmerülve a gondolataimban. Azért amíg beszélt, addig is figyeltem rá félig-meddig, így felfogtam, amit mondott nekem. – Nem is tudtam, hogy vannak ilyenek… - a meglepettségem őszinte volt, mert ennyire tényleg nem voltam képben, hogy vannak ilyen célra kialakított faházak a környéken. Jó, mondjuk eddig nem is nagyon érdeklődtem a lovak iránt, csak az utóbbi hetekben kezdtem el érezni, hogy esetleg megint adhatnék esélyt ennek az egésznek. Úgy gondoltam, hogy ha régen szerettem, akkor akár most is lehetne egy hobbi, egy lehetőség a kikapcsolódásra, mielőtt megölnék valakit, aki felidegesít. Itt legalább a kis magányomban fortyoghattam, aztán lenyugodhatok csendesen. Mindenkinek ez a legjobb megoldás. - Ja, azt hittem, hogy itt van ilyen. Csodálkoztam is, hogy nem hallottam még róla – mondtam immár megvilágosultan, mellé még bólogattam is kicsit. – Igen, az tény, hogy elég változatos a környék – ismertem el. Akár vadregényesnek is mondhattam volna, ha én használnék ilyen szavakat egyáltalán. A helyzet azonban az, hogy nem voltam olyan romantikus típus, és nem hatottak meg az efféle dolgok, pedig egy férfival bizonyára izgalmas lett volna lóháton bebarangolni a környéket. - Rendben van! – bólintottam, és még egy kis mosolyt is villantottam mellé kivételesen, mert tényleg elégedettnek éreztem magam. – Köszönöm, majd én bevezetem később! – végül megvártam, míg a szőke nő alakja eltűnt a látóteremből, aztán újra a lóhoz fordultam. Most már velem is ellenségesebben viselkedett, de ez nem szegte kedvem, újra megpróbálkoztam azzal, hogy megközelítsem őt. Ezt a napot most ennek akartam szentelni.
Még a szabadságom előtt elvállaltam ezt az ügyet, egy bizonyos "golfos" hím megkeresését. Pár dolgot tudok, de beszélni akartam azzal, aki bejelentette. Mindig akad egy kis plusz morzsa, valami apró részlet. Emlékszem, Emma azt mondta, nem sok dolga volt mostanában. Pedig vannak kóborok, érkeznek folyamatosan. Nem nagy létszámban, de oda kell figyelni rájuk, mert ha elkanászodnak, nem lesz ugyanolyan ez a hely, mint volt. Már jó ideje Fairbanks-ben élek és maradni is akarok, amíg az inkognitómat lehet tartani. Szerintem egy, max. két évtized után megint váltanom kell, új helyet keresni, talán új országot is, másik személyazonossággal, más környezettel, más falkával. Sokszor csináltam már, biztos menni fog, de amíg nem muszáj, addig tartom ezt. Minek fárasszam magam fölöslegesen? Nem mondanám, hogy közeli kapcsolatban vagyunk Odette-tel. Azt tudom, hogy őt is Franciaországhoz húzza a szíve, ezt már a névadás is mutatja és korban is hasonlók vagyunk. Talán még valami érdekesről is tudunk majd beszélni az informálódás mellett, ez nem kizárt. Mostanában erős bennem a nosztalgia, talán azért, mert készülök Marseilles-be. Egy kis utazást tervezek a szülőföldemre és lehet, hogy még jobban fog esni előtte, ha valaki hozzám hasonlóval feleleveníthetek élményeket. Hozzám hasonló... Ez sokszor nem túl hízelgő kifejezés. Mindegy, nem fontos. Pontosan nem tudom, Odette mikor élt ott, de úgy emlékszem, Marseilles-t ismeri, szóval vagy a régi dolgokról beszélhetünk vagy elmesélheti az új híreket. Megbeszéltük, hogy elmegyek a lovardájukba és megbeszéljük, amit kell. Úgyhogy most itt vagyok az istálló bejáratánál, ahogy megegyeztünk. Az idő jó, úgyhogy egy hosszúujjú ing van rajtam, bordó színben, hozzá világos, vajszínű farmer és a fekete bakancsom. Az erdőt nézem és szaglászok. A lovak jellegzetes illata nagyon erős. Jól vannak tartva, tiszták, de így is van egy átütő szaguk. Rég ültem ilyen állaton, még katonakoromban, közel 300 éve. Ha Odette megérkezik, akkor bemehetünk az istállóba. Szeretem ezeket az állatokat, de az elmúlt két évszázadban nem sok közöm volt hozzájuk. Meglátjuk, mennyit felejtettem abból, hogy kell bánni velük.
Már rég véget értek azok a Vörös Holdas randevú utáni, film-maratonokkal töltött lusta napok, amikor nyakig gézben, fásliban és gipszben fekve vártam, hogy végre újra munkaképes legyek. Munkaképes… azért röhej, a bátyám eltűnésével mennyit változott a világ! Nem hittem volna, hogy egyszer még sírni fogok, hogy had dolgozhassak… Hogy többet nem fogok, az aztán hét szentség! Meg is volt a látszata annak az egy hónapnyi kényszerpihenőnek, azóta sem látszok ki a munkából… Ég is a pofám, de még Masa edzései is megcsappantak mostanság, helyette inkább őt is befogom segíteni, hol a házban, hol az istálló környékén… Jó, végül is mondhatjuk, hogy azzal is fejleszti a vérvonal-képességét, hogy néha kikapcsolásként elmegyünk lovagolni… Már nem is tudom, mióta nem mozdultam ki sehová kikapcsolódni. A mai napom szabad lett volna, de miután az egyik falkatársam jelezte, hogy találkozni szeretne velem, és nem tudtam, meddig fog elhúzódni ez az egész, így aztán úgy voltam, hogy inkább majd máskor megyek csavarogni. Mindent a falkatársakért, nem igaz? Sőt, ha már egy földimet fújja a házam rájára a hideg északi szél, még arra is elszántam magam, hogy valami jó kis hazaival várjam – így álltam neki croissant-t sütni. Apropó, croissant… szinte a mai napig hallom, ahogy Lascar ezen a becenéven szólít… Vajon még itt van Alaszkában? Vagy volt pofája úgy eltűnni, hogy még csak nem is köszönt? Óóó, ha megtudom, hogy az ő keze van a dologban, hogy Théo is minden szó nélkül fölszívódott, azt hiszem, jobban jár, ha nem is jön többet a közelembe, mert a sörétessel fogom kilyuggatni azt a német bundáját! Azonban visszatérve a croissantra… legalább 3 adagot sikerült odaégetnem, mire egy végre elfogadhatóra sikeredett, a pezsgőt meg már előző nap bekészítettem a hűtőbe. Épp a konyhában tüsténkedek, amikor hangokat hallok az istálló felől, én pedig már kapom is fel a csizmámat, hogy kopott farmerben, felgyűrt ujjú ingben siessek a vendégem fogadására. Ha emlékeim nem csalnak, akkor Marseilles-ben ő is a falkánk tagja volt egy darabig, igaz, én akkor még nagyon fiatal voltam… vajon emlékszik egyáltalán rám? Majd kiderül. -Bonjour, monsieur!-szólítom meg a házból kilépve, ahogy megpillantom, majd sietős léptekkel el is indulok felé, hogy odaérve a kézfogásra nyújtsam a jobbom, üdvözlésképp. -Ça va? –érdeklődök anyanyelvemen, mielőtt még rátérnénk a lényegre, mert miért is kéne az angolt használni, ha egyszer egy honfitársam áll mellettem? -Jártál már erre korábban? Mert ha nem, akkor körbevezethetlek, közben pedig meg tudjuk beszélni azokat is, amiért felkerestél…-ajánlom fel neki, hisz ki tudja… korábban a bátyám üzemeltette a lovardát, úgyhogy még az is lehet, hogy nem új neki a terep. Ha viszont igen, akkor meg falkatárs révén nem árt, ha ismeri a járást, ki tudja, mikor lesz szüksége, szükségem rá.
Odette sütögetett a szagokból ítélve, mégpedig tésztafélét. Ha nekem szánja, akkor ezt figyelmességnek tekintem. Emlékeim szerint kedves teremtés, kíváncsi és néha hirtelen. A francia nyelvű köszöntés megmelengeti a szívemet. Az anyanyelvemen beszélgetni jó lenne. - Enchanté, Mademoiselle! - felelek meg neki és ha nem jön ettől zavarba, akkor kézfogás helyett a számhoz emelem a kezét és egy régies kézcsókot kap. Nem kell semmi többet beleérezni, mint nosztalgiát a kor iránt, amit mi ketten még láttunk és amikor ez a tiszteletadás jele volt a nők felé. Nem szoktam ilyet csinálni modern kori farkasokkal, emberekkel meg pláne nem, de szerintem Odette értékelni fogja. - Oui, ça va. Qu'est-ce que vous avez boulangé? - kérdezem egy mosollyal érdeklődve, hogy mit sütött. Nem kell tartani, hogy odaég, nem úgy viselkedik, mint aki inkább rohanna vissza a sütőhöz. - Még nem voltam itt, úgyhogy elfogadom az ajánlatot - hagyom rá, hogy legyen az idegenvezetőm. Ha Odette mutatja az utat, akkor mehetünk is. Mikor voltam utoljára istállóban? Már több mint kétszáz éve élek a kontinensen, szóval nem két pillanat végiggondoldni. Itt Fairbanks-ben vagy egyáltalán az Újvilágban nem emlékszem ilyenre. Kereskedtem, bányásztam, aztán a mostani személyiségemmel tanultam és a szállodába kerültem, de istállók környékén nem kellett járnom. Még Franciaországban, katonakoromban mentünk be néha az éj leple alatt az istállóba, ha volt erre kapható leányzó. Jaja, szép idők, régi szép idők. Kezdődik a nosztalgia. A golfos hímről beszélhetünk később is, most szépen nyugodtan bejárom a helyet a nősténnyel. - Ez családi vállalkozás, ugye? - kérdezem, mert úgy emlékszem, hogy a tesójával csinálja, csinálta. Közben megnézem az utunk során érintett részek minden szegelletét. Ha már itt vagyok, tudjam, milyen körülmények között dolgozik ez a nőstény falkatársam.
Szerencsére nincs köztünk akkora korkülönbség, hogy zavarba jöjjek egy kézcsóktól, még el is mosolyodok a régi szép időket idéző gesztuson. Talán csak olyan szempontból komikus a helyzet egy csöppet, hogy nem valami elegáns, korhű ruhában fogadom, hanem ilyen hétköznapi „farmer” szerelésben, de azt hiszem, ezen aztán végképp nem akadunk fent. -Just certains croissant, j’espère que tu l’aime.-feleltem a kérdésére, ha pedig tudnám, milyen gondolatok járnak a fejében… pár adagot már odaégettem. Ez a legutolsó már biztonságban van… A francia szó zene füleimnek, mióta a bátyám eltűnt, nem is tudom, beszéltem-e az anyanyelvemen… -Rendben, akkor mondjuk… kezdjük az istállóval. -tettem egy színpadias mozdulatot az említett épület felé, igaz, túl sok látnivaló most nem akadt benne – látnivalón pedig lovakat értem, ugyanis épp kint legelésztek a réten. Mindenesetre végigvezettem rajta a férfit, megmutatva a karámokat, a szerszámokat, azt a részt, ahol a takarmányt tároljuk, és még sorolhatnám… -Igen, mondhatni. -felelek Rocky kérdésére - Eredetileg a bátyám építette ezt az egészet, a lovainkat is ő szerezte az elmúlt pár évben, én csak úgy két éve érkeztem Fairbanksbe. Egy pár hónapig minden szép és jó volt, ő foglalkozott a lovardával, én meg a vadászattal, de aztán felébredt benne a kalandvágy és egyik napról a másikra szó nélkül eltűnt. Nem az első eset, szóval nem hiszem, hogy elrabolták volna, vagy ilyesmi… -arról nem is beszélve, hogy vérfarkas lévén azért nem is lenne olyan egyszerű elbánni vele - Akkor úgy voltam vele, hogy kár lenne veszni hagyni a helyet, ha már annyi időt és energiát fektetett bele, átveszem ideiglenesen a vezetést… De azóta csak telnek-múlnak a hónapok, szóval egyre inkább úgy tűnik, megörököltem tőle. Attól függetlenül, ha visszajönne, egyből visszasóznám a nyakára, túl nagy felelősség ez nekem. -tettem hozzá. Nem ehhez voltam én szokva, még ha most kényszerből tettem is, amit tennem kellett. -No de ne csak én beszéljek, mon ami, mesélj te is magadról… Mivel foglalkozol mostanság? Vagy mi szél fújt egyáltalán ide, Fairbanksbe? Nem hittem volna, hogy még valaha találkozok bárkivel is a marseilles-i falkámból… -mosolyodtam el, ahogy lassan végigértünk az épületen, én pedig elindultam a rét felé, ahová a lovainkat tereltem ki. Igaz, sok látni való nem volt rajta, de néhány állatot azért közelebbről is megszemlélhetünk, többek között az én kicsikémet, Carte-ot, aki miután kiszúrt minket legelészés közben, egyből felénk is vette az irányt.
Sejtettem, hogy Odette értékelni fogja a gesztust. Mi még a régi idők gyermekei vagyunk, nagyjából ugyanazé a koré és nem fordultunk szembe vele teljesen. Van olyan farkas, aki idősebb nálam és csak röhögne egy kézcsók gondolatán is. Itt viszont méltó fogadtatásra talál. Múltidézés ez a látogatás nekem, kellemes visszatekintés. - Quelle gentille! J'aime la plupart des plats traditionellement français. Azt nem tartom szükségesnek elmondani, hogy a diótól és a mazsolától irtózom. Szerintem nem használt ilyet. Remélem. Bólintok a nagy kézmozdulatra, amivel Odette az istállóba invitál. Megpróbálok belenézni az érzéseibe. Valahogy úgy gondolom, nem kell tőle tartanom, de szeretek mindig belekukkantani a másikba. Nálam félig van felhúzva a pajzs, szóval ő is kutakodhat kicsit, ha akar. Az épületben alaposan körülnézek. Szép tisztán van tartva, rendezett és a kint legelésző lovak által itt hagyott szag is mutatja, hogy ápoltak. Egy lónak mindig erős a szaga, akkor is, ha csutakolják, de teljesen más egy elhanyagolt ló és egy tisztán tartott. Itt jól bánnak velük, az biztos. Tiptop istálló. Mit is tudok én a bátyjáról? Azt, hogy egy örök kilépő. Ha jól emlékszem, nem született vele megállapodás, hogy a Falka része lesz, ellentétben Odette-tel, aki simán csatlakozott. Ahogy ő is mondja, a bratyó néha szó nélkül eltűnik. Nos, addig nem is zavar sok vizet, amíg máshol játsza a kóbort. - Un vrai aventurier... Teljesen egyedül csinálod? Nem gondoltál még rá, hogy valamelyik falkatagot bevond? Odette egy normális falkatag, akivel nem nagyon volt még gond. Miért készítse ki magát, ha meg lehet osztani mással is a munkát? Persze tarthat a bátyja véleményétől, aki esetleg nem fogadná ezt jól, ha visszatér, de hát istenem... Ő lépett le, mit várna? Örüljön, hogy a hugocskája egyáltalán foglalkozik a gazdasággal. - A Holiday Innben vagyok tanácsadó. Hogy hogyan kerültem ide, az hosszú történet. Marseilles már nagyon rég volt. Az az igazság, hogy nem emlékszem rád onnan. Pedig a forradalomig ott éltem, kereskedő voltam. Aztán tarthatatlan lett az állapot, mikor megbolydult az ország, biztos emlékszel. Kijöttem az Újvilágba, aztán ittragadtam. És neked milyen utad volt frankhonból Alaszkába? - érdeklődöm Odie történetéről. Jó, ha ezeket tudom a falkatagokról. Emlékeim szerint ő nagy világjáró. Egyiptom, több skandináv ország is volt a lakhelye. Talán Finnországból jött, ha jól emlékszem. Mikor a lovakhoz érünk, az orromat körbelengi a szaguk, már közvetlen közelről érezhetem őket minden érzékszervemmel. Jópofa állatok ezek, lehet őket szeretni és annakidején nagy dolog volt, ha valaki lovat tarthatott. Ma már autóba ülünk, de régen szekér volt vagy magányos lovaglás. Az egyik példány felénk jön. Gondolom, az ápoltság mellett képzést is kaptak, kapnak, szóval nem támadólag közeledhet. Azért figyelek, hogy ne csináljon itt bajt nekem. Nem félek, egyáltalán nem, csak óvatos vagyok. A lovat figyelem, a mozgását, az oldalát, a lábait, a farka lengését. Kezdenek beugrani a paripákról tanultak a seregből. Odette-hez szólok, miközben Carte-ot figyelem. - Nous avons un visiteur. Mennyire barátságos? Nagyon szép mintái vannak ennek a lónak. Fehér és fekete foltok, mintha harci festéseket vittek volna fel rá. Túl sok szabályosságot nem tudok felfedezni a pigmentációban, de ez általában így alakul a természetben. Különleges példány. A másik ilyen az a teljesen fekete, amelyiknek a lábain mintha prém bokavédő lenne. A fajtákat nem nagyon ismerem, csak párat névről, de Odette majd felvilágosít. Beugranak azok a napok, mikor a laktanyából kivittek minket szekérrel és egy katonai lovardában ismerkedtünk a lovakkal. Megmondták, mire vigyázzunk, hogy ne rúgjon fel egyik se. Ezek a hatalmas állatok lenyűgözőek voltak. Óriási fej és szemek, hihetetlen erő, amellett egy ilyen jámbor tud lenni a gazdájához, akár egy házikutya. Ráaadásul nem fecseg érdektelen dolgokról, mint az emberek. A körbefutás, a vezényszavak, a szerszámok, a lovasfelszerelések. Mind kezdenek most visszajönni. Elmosolyodom, ahogy Carte közeledik. Az emlékezés napja ez.
-Bon! –nyugtázom a dolgot, bár mutasson nekem bárki olyan franciát, akinek nem a francia konyha az első számú a világon… El is indulunk az istálló felé, onnan pedig tovább a legelőhöz, közben azonban egy perc nem sok, talán annyi szótlan csend sincs körülöttünk… Akárcsak Rockynak, a pajzsom nekem is félig-meddig leeresztve… nem mint ha őt akarnám utánozni, csupán számomra teljesen ez a megszokott, arról nem is beszélve, falkatárs előtt minek titkolózzak? No meg a lovakat is sokkal inkább megnyugtatja, ha a farkasok így mászkálnak a közelükben – érezhetik, hogy nem kell tartaniuk a ragadozóktól… Azt hiszem, egy elismerést mindenképp megérdemel a bátyám, hogy így szoktatta őket. -Hát… tulajdonképpen nem teljesen… Eleinte én segítettem be a bátyámnak, aztán mielőtt még csatlakoztam volna a falkához, egy falkából elmenekült kölyök húzta meg magát nálam, cserébe besegített… Egy darabig egy barátom is itt élt nálunk, ő is be volt fogva munkára, igaz, egyikük sem maradt néhány hónapnál többet. Puhány banda…! Mostanában meg a kölyköm, Masako segít be, hol a lovak körül, hol a papírmunkánál, emberek közelébe még nem szívesen engedem felügyelet nélkül. -meséltem el az utóbbi 1-2 évünket itt a lovas farmon, a férfi javaslatára azonban eltöprengve dörzsöltem meg az államat - Hogy őszinte legyek, eddig nagyon eszembe sem jutott, de nem is rossz ötlet. Igaz, nem tudom, hány ember kapdosna a mai világban egy ilyen munka után, mindenesetre, egy próbát majd teszek vele. Köszönöm. -mosolyodtam el hálásan. -Egészen pontosan milyen tanácsadó? -kérdeztem vissza, de a következő megjegyzésére csak legyintettem - Nem csodálom, sokan voltunk, én meg fiatal farkas voltam még akkoriban… -vontam vállat a szavaira, ezen aztán nem fogunk összeveszni, amikor azonban visszakérdez, csendben elnevetem magam -Hosszú és kalandos… Európa nagy részét bebarangoltam, egy kis időt Észak-Afrikában is eltöltöttem… Voltam fent, északon is, és út közben tudtam meg, Berlin környékén, hogy a bátyám is vérfarkas lett, tulajdonképp miatta jöttem végül ide, Alaszkába. Azt hiszem, különben még mindig Európában élnék… Mondjuk az valahol vicces, hogy miatta költöztem ide, erre megint eltűnt, de sebaj, egész jó ismeretségre sikerült szert tenni az elmúlt pár évben, úgyhogy nem mondhatnám, hogy megbántam, vagy annyira egyedül lennék. -jegyeztem meg, hisz tényleg ismertem az őslakos falka nagy részét, mielőtt november-december táján csatlakoztam volna hozzájuk. Szerencsére, így nem is volt különösebb probléma a beilleszkedéssel, sőt… még Faye is velem tarthatott. -Mon trésor… -suttogom a dalmatapöttyös drágaságomnak, de a következő szavakat már Rockynak címezem -Nem kell tartanod tőle, barátságos… barátságos és kíváncsi. -felelem vidáman, ahogy megsimogatom a ló homlokát - Azért arra vigyázz, nehogy megajándékozzon egy puszival, azt sokan nem szokták díjazni… -ahogy azt sem, hogy megcsócsálja mások tincseit, bár a férfi frizuráját elnézve neki nem kell ilyesmitől tartania. -Tudom, hogy nem ezért jöttél, de ha gondolod, akár ki is lovagolhatunk a környékre, ha megbeszéltük, amikre kíváncsi vagy. Nem tudom, mennyire foglalnak le a falkabéli tevékenységek vagy a munkád, de ha gondolod, máskor is szívesen látunk. -ajánlottam fel a férfinak, ahogy megpaskoltam a ló nyakát, majd lehajoltam, hogy tépjek egy marék füvet neki… Sajnálom Carte, hogy ezúttal se répa, se alma nincs a tarsolyomban, de majd bepótoljuk, ígérem.
Odette-ben egy nagyon mély tiszteletet és szeretetet érzek a lovak iránt. Azt még nem tudom, hogy itt került-e ennyire közel hozzájuk, de szerintem nem. Erősebbnek tűnik az érzés, réginek, ha jól ítélem meg. Persze ez nem olyan fontos. A falkaügyek számítanak, azok a lényegi információk. A bátyja távozása, a munkára fogott kóbor, aki azóta lelépett és a kölyke, az a japán csaj. Emlékszem a balhéra. Howard nem bírt vele. Kangunart volt, nem is rossz, de most már kóborrá lett lefokozva és Odette kapta meg Masako-t. Hálátlan feladat olyan kölyköt átvenni, aki egy teremtővel már kiszúrt. Azt mondja, nem engedi emberek közé, de a többi munkát rá meri bízni. Érdekel egy kicsit mélyebben, hogy boldogulnak. Odette-ben is van egy kis lázadás és szórakozottság, de nem olyan bohém, mint Howard volt. Ha Masako vele is kiszúr, lehet, hogy reménytelen a kölyök. Ezt pedig inkább előre kéne tudni és megelőzni, ha lehet. Inkább maradjon egy normális falkatagunk kölyök nélkül, mint hogy elveszítsünk egy megbízható tagot és foltozzuk a sebeket, amiket a rendes kerékvégéson okoz egy fékezhetetlen kis korcs, akit ki kell iktatni, ha tényleg reménytelen. Szolidaritásnak itt nincs helye, én ezt mondom. - Est-ce qu'il est difficile á élèver la petite japonnaise? Hogy trenírozod? - érdeklődöm Odette módszereiről. - Ez ilyen mindenes beosztás tulajdonképpen. Figyelem a szálloda ügyeit, a konkurrenciát, a trendeket és javaslatokat teszek, statisztikákat készítek, összehasonlítom az eredményeket. Szóval főleg gazdasági és persze idegenforgalmi téma. Nem túl élvezetes, de azért nem is monoton. Sok mindennel kell foglalkoznom. A főnököm pedig az Alfám. Nem könnyű eset, de nekem nincs bajom vele. Teljesíteni kell az elvárásokat úgy, hogy a Falka ügyei és a szállodai feladatok is rendben legyenek. Szerintem ez nem nehéz. Odette tényleg nagy világjáró és örömmel beszél az utazásairól. Lehet, hogy innen is megpattan egyszer. Farkasok jönnek-mennek, ez az élet rendje. Én is voltam pár helyen, bár nem annyin, mint ő. - És mi hajtott egyik helyről a másikra? La liberté? Akkor azt mondod, hogy itt már jól érzed magad? - kérdezem, miközben határozottan megsimogatom Carte kobakját. Tényleg érdeklődő, forgatja a fejét, prüszköl és engem néz. Kerülöm a tekintetét, nem kell támadást éreznie. Gyönyörű ez a mintázat, inkább azt nézem. Odette-től azért kérdezem ezeket, mert kíváncsi vagyok, meddig kíván maradni. Nincs pótolhatatlan feladata, rangja, de akkor is jó tudni ezeket előre. Ránézek, mikor felajánlja, hogy vállalna velem egy lovaglást. Elmosolyodom az ajánlatára. - Merci beaucoup! Marseilles-ben ültem utoljára lovon, még a beharapásom előtt. Katona voltam ott, nem lovaskatona, de kellett tanulnunk lovagolni. Ha nem félted a jószágokat egy olyantól, aki jó 280 évvel ezelőtt lovagott utoljára, akkor benne vagyok. Carte nem az arcomra, hanem a kezemre ad puszit. Tiszta nyál vagyok. Eltartom magamtól azt a kezemet, ő pedig elkapja a fejét. Érzi a kicsi kincs, hogy rosszat csinált? Á, nem, sokkal prózaibb a magyarázat. Odette kezéből ehet egy kis gyepet, ez csábította el. - Donc le loup golfant! Szóval a klubban esett neked a Vörös Hold idején, jól bírta a sérüléseket, magas, sötét hajú és annyira mégsem vérmes, hogy ne hívott volna gyógyítót. Quelque chose d'autres? Egy-egy jellemző mozdulat vagy a saját benyomásaid, bármi számíthat - mondom Odette-nek érdeklődően és bátorítva, hogy tényleg ne fojtsa vissza, ha valamit még tud mondani.
-Généralement on jeux, -felelem nevetve, gondolom, nem épp ilyesmire számított tőlem, így aztán bővebben ki is fejtem, hogy értettem - Azt hiszem, szerencsések vagyunk a vérvonalunkkal, hisz egész könnyed és játékos módon is lehet fejleszteni, és azt hiszem, kölyökként sokkal hatásosabb és kézen fekvőbb, mint egyből fegyvereket nyomni a kezébe. Már más időket élünk, mint a mi fiatal korunkban. Vagyis… úgy értem, én például annak idején rengeteget fejlesztettem íjászkodással a célba lövő képességemet, mert olyan idők jártak… Masakóval többnyire hógolyó-csatákkal, különböző labdajátékokkal szoktam edzeni, birkózások, közös vadászatok, futás, hogy a lovaglást el ne felejtsem, az is nagyszerűen fejleszti az egyensúlyérzéket. Aztán majd ha idősebb lesz, akkor a játék helyett jöhetnek a keményebb „műfajok”. -magyarázok bőszen, mielőtt még azt hinné, hogy végiglazsáljuk itt a napot, amikor edzeni kéne - Volt néhány kölyök a falkában, akik egyből fejest ugrottak a közepébe, letépett végtag, hogy gyakorolják a regenerációt, végkimerülésig tartó edzések, rengeteg súlyos sérülés, meg még sorolhatnám. Mondjon bárki bármit, szerintem sokkal célravezetőbb náluk a „lassú víz partot mos” elve… Minek annyira sietni, amikor jó esetben évszázadok állnak rendelkezésükre tökéletesen elsajátítani a képességüket? Akkor meg mire mennek azzal, ha ilyen súlyos sérülésekkel szinte mozgásképtelenné teszik magukat? Lehet, csak az én francia vérem forr emiatt, de mi értelme az életnek, ha nincs idő élvezni? -teszem fel a költői kérdést a falkatársamnak, azt hiszem, nem kell neki sem túlragoznom ezt a francia életérzést – élj a mának! -Jut eszembe, neked volt már valaha kölyköd? –mert ha már ennyit beszélek róluk, hátha tud néhány jó tanáccsal szolgálni az első porontyomhoz… Ahogy a munkájáról mesél, csak aprókat hümmentve bólogatok, magamban pedig elkönyvelem, hogy nekem ehhez ziher, hogy nem lenne türelmem és kitartásom… Uhh, én meg a statisztikák, az három külön univerzum. Minimum. -Oui, részben… Marseillesben jól elvoltam, amíg fel nem oszlott a falka, utána meg úgy gondoltam, ideje világot látni. Et oui encore une fois, azt hiszem, maradok egy jó darabig itt fenn északon. Mondjuk a hazai ízeket hiányolom egy kissé, de úgy is a társaság a lényeg, nem? -vonok vállat, a hazai borok és pezsgők helyett meg addig is van vodka. -Hmm, akkor az sem ma volt. Meg nem is tegnap. -mosolyodok el a katonaévek említésére - Szerinted? Olyanokat tanítok lovagolni, akik korábban még sosem ültek lovon, szóval képzelheted… és egyébként is, olyan ez mint a kerékpározás, ha egyszer megtanulja az ember, akkor sosem felejti el. -felelem derűsen. 280 év ide vagy oda, mit számít az nekünk? Egész belemerülök a paci-etetésbe, amikor lassan a kikötünk Rocky érkezésének igazi okánál. A golfos hím… -Nem tudom, a többieknek mennyi minden maradt meg a történtekből, de nekem nem túl sok… -vallom be őszintén - Viszont ha szeretnéd, azt megoszthatom veled. Azt hiszem, beszédesebb, mint az élő szó, meg egyébként is… Kíváncsi vagyok, mikor találnád meg ennyi lakos között azt a magas, sötét hajú hímet, akivel keresztezték egymást az útjaink. Akad egy pár 100… -folytatom könnyed, csevegő hangnemben, a férfi felé fordulva, azzal, ha engedi, akkor már mutatom is az emlékképeket… Az összecsapás előttről néhány képet, amikor úgy döntöttem, hazafelé indulok, azonban néhány pillanat alatt sötétült el a kép… néhány halvány, kósza felvillanást a küzdelmünkről, vér, karmok, roppanó csont és szakadó izmok, fájdalom, mígnem a néhány másodpercnyi zavaros mementó után végre egészen „tiszta” képsorok következnek… Ahogy a hím odajön hozzám, hogy segítsen, ahogy segítség után érdeklődik, Faye számát tárcsázza… és az, hogy mellettem maradt, körözött, szóval tartott, mígnem meg nem érezte a falkatársam közeledését. -Annyira nem emlékszem tisztán, de… szerintem erős lehet. Nagyon erős… mert én se vagyok mai kölyök, és lehet, hogy nem vagyok a legjobb harcos, de az alapján, hogy milyen sérüléseket szereztem a végére, ő pedig szinte teljesen ép volt, nem tudok másra következtetni. -és ezt nem egoizmusból mondom. -Akár azt is megtehette volna, hogy magamra hagy, hogy ott vérezzek el, de nem… segítséget hívott, és addig is megpróbálta elterelni a figyelmemet, amíg Faye megérkezik. Ami pedig a benyomást illeti… próbáltam faggatni, de nagyon szűkszavú volt… még a nevét sem akarta elárulni. Olyan… zárkózottnak, nyughatatlannak, türelmetlennek tűnt, aki nem bír sokáig nyugton maradni… -idéztem fel magam előtt azt az éjszakát, és osztottam meg a hímmel mindenféle apró megérzést, apróságot, ami csak eszembe jutott. Lehet, hogy felének se fogja hasznát venni, de még mindig jobb több információból gazdálkodni, mint a semmiből, nem igaz?
Odette-hez jobban illik a játékos kiképzés, mint a kegyetlen harc és kínzás, amiben nekem részem volt kölyökkoromban. Ettől viszont még nem vagyok biztos abban, hogy jó is a módszer a kis japánnak. Én azt mondom, hogy a legnagyobb fegyver mi magunk vagyunk, de tudom, hogy a Zsizsikek kiválóak céllövésben és hasonlókban, szóval ezért nem ítélem el. - Értem, hogy a vérvonali képességetek miatt szükségét érzed ennek, de én máshogy nevelkedtem. Nem szabták le semmimet, csak eltörték és megsebezték, de megtanultam, mik a határaim és hogy használjam az erőmet. Birkózás nálunk is volt, de csak bemelegítésnek. Utána már jött a vérre menő harc. C'est la vie, c'est la guérre. Az én francia vérem is forrt, de azért forrt, hogy a legjobb legyek. A pestisjárvány idején mást jelentett a carpe diem. Aki a mának élt, az hamar meghalhatott. Én abból lettem kiragadva és farkasként is kemény közbe csöppentem. Chatocly-t gyűlöltem és azért tanultam lelkesen, hogy megöljem a Teremtőmet. Aztán mire túlléptem a kölyökkoromon, önzőbb lettem. A saját sorsomat akartam építeni és nem érdekelt a szemétláda Teremtőm. Beláttam, mit tett és hálás nem voltam neki, de megértettem a fajfenntartás ösztönét, hogy tovább akarta adni az erejét. Nem tudom, él-e még és azt sem, hogy reagálnék, ha találkoznék vele. Azt hiszem, ugyanolyan közömbösen, mint általában, de lehet, hogy mégsem. - Pas encore. Érzem a szükségét, hogy legyen, most már erős kölyköt tudnék beharapni, de még nem tettem meg. Ez az egyik célom, hogy legyenek kölykeim, akikre majd büszke lehetek. Nia ilyen lehetne, de ő más. Már most is büszke vagyok rá. Nagyon fontos nekem és még azt sem tudja, hogy farkas vagyok. Meg fogja tudni, de nem szívesen harapnám be. Sok kellemetlenséget élt már át miattam és ha teljes tudatában lenne annak, mivel jár a beharapás, csak akkor tenném meg vele. Szerelem, hiába, ez már csak ilyen. - Peut-être - mondom Odie-nak. Én nem hiányolom annyira a francia ízeket. Van üzlet, ahol tudok venni jó fűszereket és megfőzöm én magamnak a francia fogásokat. Jó borokat, sajtokat, lehet kapni. Utána kell járni, de lehet. A társaság meg... Elfogadtam a Falkát, de nem mondom, hogy nem lennék képes itthagyni, ha egyszer várost akarok majd váltani. Annyiszor megtettem már, annyi ismerőst hagytam hátra és annyi újjal találkoztam, hogy nem tartok ettől. A statisztikák nemigen mérhettek még olyat, hogy a vérfarkasok több száz év után milyen készségeket felejtenek el. Jó lenne, ha minden beugrana lóháton, de lehet, hogy nem fog. Akkor viszont keződként ugrok neki. Ha ezek a lovak mind bírják a kezdőket, tényleg nem lesz gond. Annyira nem mélyedtem el az E’Lemaître Lovarda munkásságában, hogy tudjam, kezdőkkel és haladókkal egyaránt foglalkoznak-e, viszont most már tudom. - Rendben, akkor előre is köszönöm a lehetőséget. Mehetek majd a foltoskával? Comment elle s'appelle? - kérdezem a legérdeklődőbb, legkíváncsibb lóról Odie-t. Már falja a füvet a kezéből és jól érzi magát, csapkod a farkával és prüszköl. - Mindenkinél volt amnézia, je le sais. Jöhetnek a képek. Nyitok Odette felé és megengedem neki, hogy kivetítse az emlékeit. Jó dolog a mágiaérzékenység. Én anélkül születtem, ő nem. Az már az én dolgom, hogy találom meg a tűt a szénakazalban. Figyelek a képekre. Először is a helyszínt próbálom meg beazonosítani. Oda el fogok majd menni. Faye száma. Megfigyelem, honnan hívta a hí, Odette telefonjáról vagy a sajátjáról. Ha a sajátjáról, akkor kis segítséggel le lehet nyomozni. Érdekes, elbánt vele, összekaszabolta, felvágta, harapta, de segítséget hívott és megvárta, amíg az megjött. Talán ismeri is Faye-t. Ennek is utána lehetne járni. Egy másik anyaföldivel talán amúgy se lenne annyira rossz találkozni ebben a mostani nosztalgikus hangulatomban. - Igazad lehet, de az én sejtésem, hogy a korából származó ereje mellé a vérvonalak összekeveredésénél megkapta Sura képességét a Vörös Hold éjszakájára. Ellenőrizni fogom. Sokat segítettél, merci beaucoup! Végiggondolom és megjegyzem, amit Odette mondott. Nem kötök mindent a vérvonalhoz, bár megtehetném. Utána kell járni a dolgoknak és talán lesz eredmény. Átutazó is lehetett, de a feladatom az, hogy biztos infót találjak, ne csak legyintsek. Értékelem ezeket az apró részleteket, tényleg. A francia nőstényt nagyon megbízhatónak és segítőkésznek találom. Nincs ellene sok kifogásom. Talán még szimpátiát is fel tudok fedezni az irányába. Túl sokszor azért nem fogom keresni, de ha mégis jövök, akkor nem a legunalmasabb beszélgetésekre számítok. - Peut on goûter les croissants avant de monter? - kérdezem, hogy ne vesszen kárba, amit sütött. Jólesne egy kis finom hazai. Nem tudom, Odette szakácsnak is jó-e, de mindjárt kiderül.
-Változnak az idők. Hála az égnek, nekem egész jól sikerült elkerülnöm a háborúkat, igaz, nőként talán könnyebb dolgom is volt ilyen téren. -legyintettem, emberként csak a sérült katonák elszállásolása volt a legnagyobb „gondom”, később meg „összetartani” a szakmát, ha már a férfiak többsége hadba vonult. -Akkor kívánom, hogy mielőbb megtaláld a megfelelő alanyt a posztra. -adtam át jókívánságaimat. Inkább az ereje teljében lévő korosztály gondoskodjon a következő generációk pótlásáról, mint a harmatos kis zöldfülű, épp-hogy nem kölyök kisfarkasok, nem igaz? -Igazán nincs mit. -mosolyodok el a szavaira, ha már minden betévedő vendéget lovagolni tanítok, akkor azt hiszem, az a legkevesebb, hogy egy falkatársért is megteszek ennyit, akkor is, ha napjainkra a lovaglás csupán egyfajta hobbi, kikapcsolódás maradt, nem pedig a mindennapi megélhetés egyik fontos élőlénye… -Mármint Carte-tal? Azt még meglátjuk, monsieur, még meglátjuk. -csóváltam a fejem. Ha egyedül fog kilovagolni, akkor minden gond nélkül, elvégre nem csak én szoktam lovagolni rajta, de ha közös lovas túrában gondolkozik, akkor másikat kell választania, olyankor szeretek a saját lovammal menni. Nem mint ha a többi olyan nehezen kezelhető lenne… Na jó, a két fekete „bestia” egy kicsit, mondhatjuk… Aztán emlékképek, ami az ütközet előttről-utánról megmaradt a golfclub mellett a pályák közelében, ahogy a hím előkeresi a mobiltelefonomból Faye számát és tárcsáz, ahogy tartja a lelket bennem… Nem túl sok, de a semmitől így is több. -A mázlista, én is inkább jelentkeztem volna az ő képességére… Unalaq hagyatéka után a Látók kifinomultabb metafizikai érzékelésével nem sok mindent tudtam kezdeni, pláne nem a harctéren… -húztam el a szám. Közelebbről érzékelem más vérfarkasok közelségét, wow… igazán csodálatos képesség, másra sem vágyom az élve boncolás mellé, mint hogy pszichésen is közel érezzem magamhoz a másikat, de tényleg… -Akkor örülök, és persze, utánam, előre! -intettem a croissant-os kérdésre, azzal lassan újra a ház felé vettem az irányt, így szép kis kört írtunk le a lovarda területén, s ami érdekesebb volt, azt a hím is láthatta. -Egy kérésem azért lehet? Ha megtudsz valamit róla, akkor szóltál nekem is? Ha már ilyen segítőkész volt velem, érdekel, hogy mi történt vele, miután eltűnt… vagy ha még a városban van, szívesen felkeresném magam is. -mondtam töprengve, aztán ki tudja? Lehet, a végén kiderül, hogy tényleg csak átutazóban volt a városban, vagy hogy valami nagy alvilági üzletekben utazó maffiavezér… A házba visszatérve intek Rockynak, hogy ne vesződjön a lábbelivel, mi sem szoktunk, ha gondolja, nyugodtan trappoljon utánam a fürdőbe kezet mosni, hogy utána az étkezőasztal mellé huppanjunk le egy kis nasira. -Voilà. -tettem le a tálat az asztalra, a kevésbé égett süteményekkel, majd mielőtt én is helyet foglaltam volna még a férfi felé fordultam kérdő tekintettel -Esetleg inni valamit? Kávé, ásványvíz, baracklé, vörösbor, vodka, vagy valami más….?
- A háborúkat én is elkerültem. A kikötőket őriztük katonaként, ott nem volt sok baj. A kölyköknél viszont nem nagyon számított Marseilles-ben, hogy nőstény vagy hím. Adtak nekik rendesen. Ha ezt is megúsztad, tényleg szerencsés vagy. A Teremtőmet, Chatocly-t ismerted ott? Rettenetesen gyűlöltem eleinte azt a hímet. Megölte a szerelmemet, akiről most már látom, hogy életem szerelme volt, az első, az igazi. Később beláttam, hogy az ösztön mekkora úr, de ezt akkor sem bocsátottam meg neki és nem is fogom soha. Elvette valamit, amit soha nem fogok visszakapni. Kiharapott egy darabot a szívemből és ezt még a vérfarkasok legendás regenerációja se tudja orvosolni. Az az este a tónál maga volt a pokol. Meg akartam kérni Justine kezét, erre eltűnt. Chatocly nem szarozott, rögtön kettévágta, így találtam meg szegényt. Nem tudom, mi lehet most a Teremtőmmel, de ha találkoznék vele, szerintem kifaggatnám és aztán rendesen alátennék, hogy pokollá tegyem az életét. Igen, határozottan így tennék. - Hát igen, ideje lesz lassan. Nagy felelősség ez és sok türelem kell hozzá. Én nagyon is tudatosan kerültem a beharapást. Kölyökként gondoltam rá, hogy bosszút állok és kiszúrok a Falkával, összeharapva mindenféle szedett-vedett alakot, de ezt hamar kiverték a fejemből. Rájöttem, mekkora feladat kölyköt vállalni és úgy gondoltam, majd csak akkor akarom, mikor már igazán erős leszek és farkasként is érett. Ha egyszer kiválasztom a megfelelő alanyt, akkor annak mindent át akarok majd adni. És most már túl a háromszázon nagyon is ideje volna. Készen állok rá. Akát átharapásra is, de az nem olyan, mint a semmiből felnevelni egy farkast, akinek én mutathatom meg, mit jelent ehhez a fajhoz tartozni. Érzem Odie-ban, hogy ragaszkodik Carte-hoz. Nem görcsösen, de inkább ő menne vele. - Carte? Szép név. Tényleg olyan mintás ő, mint a francia kártya. Est-ce qu'elle est ta favorite? Nem omlok össze, ha másik lovat kapok. Csak ő volt a legbarátságosabb és tetszik is a mintája, de ha Odette menne vele, nekem jó lesz bármelyik egyéb ló. Szerintem meg fogom találni azzal is az összhangot. Igazán szilaj kancát már csak nem tartanak ott, ahol gyerekeket is felültetnek a nyeregbe. Elmosolyodom, mikor a nőstény panaszkodik. - Alignak nem válogatott. Illetve válogatott, de szokás szerint kegyetlenül. Szerencsére én megúsztam, helyette segíthettem a többieknek. A Vörös Hold mindig megterhelő. Ha nem is vagyok megszállva, rengeteg feladat áll előttem azon az éjszakán. Igazából csábító, hogy én is átéljek egyszer egy ilyet, hatalmas erőt, egy ősi farkas szellemének erejét magamban. A biztonság is jó és eddig Alignak mindig megkímélt, de azért egyszer kipróbálnám, mit hoz ki belőlem. Odette átvezényel a konyhába, én pedig követem. Jól fog esni egy kis igazi francia süti. Remélem, tényleg eredeti frankhoni recept alapján csinálta, úgy a legjobb. - Persze, ha érdekel, akkor majd megosztom veled is. Sok kóbor van mostanában és én úgy érzem, kevés a forrásunk. Te hogy látod? Érdekel Odette álláspontja. A bátyja is kóborféle, bár azért képes volt megalkudni és megállapodni, amennyire tudom. Csak eltűnt szó nélkül és erről ugye mi is tudunk, nem csak a húga. Castornak fogok először szólni, de Odette-nek is joga van tudni, ki mentette meg. Miután csúnyán helybenhagyta... A kézmosást kihagyom, nem feszélyez, hogy lovakat taperoltam eddig. Nálunk a kóroktól nem kell tartani. Cipőben masírozok az asztalhoz és leülök az egyik székre. Ha van sajtos croissant vagy húsos, azt választom. Nem vagyok igazán édesszájú, szóval a csokisat pl. kihagynám. - Merci beaucoup! Ha van jó francia borod, azt örömmel elfogadom. Vagy ha nincs, akkor a baracklevet. Megszaglászom az ételt, mert azt mindig szeretem. Már az is egy külön élmény és általában az összetevőket, az arányokat is meg lehet sejteni belőle. Ez olyan kis rituálé, "játék" nálam evés előtt. - Hm, finom lett, chére cuisiniére! És egyébként te szeretsz itt élni, ezzel foglalkozni? Odette-nél nem tudom pontosan eldönteni, hogy azért van-e itt, mert ezt dobta a gép és megszokta vagy tényleg szereti ezt a várost, ezt a Falkát. A lovakat imádja, azt látom, de érdekel a véleménye mélyebben. Vajon ő is eltűnik egy nap úgy, mint a bátyja? Normális falkatagnak ismerem, de nem árt finomítani a képen.
-Azt nem mondom, hogy fenékig tejfel lett volna a kölyök-korszak, de… túléltem, nem? Mindenesetre örülök, hogy már túl vagyok rajta, nem hiányzik, hogy újra végigcsináljam… -élvezem, hogy végre kinőttem abból a korból, amikor bárki beleszólhat az életembe, és eldöntheti helyettem, hogy mit csináljak – nem mint ha most nem lennének ilyen egyének, de jóval kevesebb, mint mondjuk 250 évvel ezelőtt, amikor még a falka legfiatalabbjai között voltam. -A neve ismerős, de most így hirtelen nem tudok arcot párosítani hozzá. Ha egy falkában voltunk, akkor biztos ismertem, mást nem látásból. Elég sokan voltunk, szégyen vagy nem, de elég sok nevet elfelejtettem már… -szabadkoztam, mert fiatal is voltam, kölyök is, és jobban lefoglaltak az edzések, minthogy azon dilemmázzak, hogy éppen ki, mikor, hogy csatlakozott, vagy épp hagyta el a falkánkat. Hogy őszinte legyek, eleinte Benjaminon kívül nem is nagyon volt szerencsém másokhoz, amíg az Alfa életképesnek nem talált… Ha már beharapott, érthető, hogy nem akarta, hogy esetleg szégyent hozzak rá. -Az biztos… -sóhajtottam az egyetértésére -[color=deeppink]Hogy őszinte legyek, korábban én se néztem volna ki magamból, hogy nekem valaha kölyköm lesz. Ha nem esett volna meg a szívem Masakón, akkor szerintem én is vártam volna még vele. Vagy lehet, hogy sosem lett volna kölyköm. Így viszont legalább annyiból is jó, hogy nem egyedül dekkolok itt naphosszat a tanyán, ha már a fiúk leléptek – a bátyám és Benji, néhai mentorom és barátom. -Merci beaucoup. Ajándékba kaptam a bátyámtól, amikor Fairbanksbe érkeztem, meg talán az sem elhanyagolható, hogy szeretem a különlegesebb megjelenésű dolgokat. És tudod, lovak között mégiscsak ritkább egy ilyen pöttyös jószág, mint a már jól ismert pej, szürke és barna testvérei… C’est tout. C’était l’amour à première vue. -feleltem vidáman, bár valószínűleg az is közre játszott, hogy már a kezdetektől fogva jól kijöttünk egymással, és miután évek óta nem ültem lovon, elég sok időt töltöttünk együtt az első pár hónapban, felfedezve a környéket. -Szerencsés vagy, és rendes tőled. Reméljük, hogy a szerencse jövőre is kitart. Igaz, tavaly én is megúsztam ezt az egészet, aztán látod, idén meg mi lett belőle… -feleltem némileg csüggedten, ezek után azt hiszem, elég kiszámíthatatlan, hogy a következő hogy fog telni. Az idei kárpótolt a tavalyi kimaradásért, sőt, akár a jövő éviért is, előre… -D’accord, azért hálás lennék. Ami pedig a kóborokat illeti… többnyire a lovarda közelében mozgok, itt nem mondanám, hogy annyira sokan megfordulnak… Vagyis, a mostani omegánk, Natan is a közelben élt, és a másik irányban is él néhány kóbor, de már ők is jó ideje itt portyáznak. Valami szláv nyelvű bagázs, orosz, cseh, szerb, vagy valami ilyesmi lehet, annyira nem értek hozzá… meg nem is ismerem őket. Viszont azt én is hallottam, hogy megszaporodott az idegenek száma a városban. Őszintén, nem tudom… Mert elég sok felderítőnk van a falkában, de mégis, alig hallani valamit az idegenekről, és nem hiszem, hogy a mieink képzetlenségével lenne a baj. Nem úgy tűnik, mint akik bajt akarnak, inkább csendben meghúzzák magukat. Vagy ez csak a vihar előtti csend lenne? Te mit gondolsz róla? -adtam át ismét a szót miután kifejtettem a véleményemet, kíváncsi voltam, hogy a hím hogy látja a dolgokat – pláne, hogy ő is a felderítőink egyike, és valószínűleg nagyobb rálátása van az ilyen kóbor-ügyekre, mint nekünk, egyszerű falkatagoknak. -Ó, hogy ne lenne! -mosolyodok el cinkosul - Csak azokat különleges alkalmakra tartogatom, nem csak az egyszerű, hétköznapi iszogatásokra. -feleltem, azzal a szekrény tetejéről le is ügyeskedtem egy palackkal, hogy két poharat előkerítve visszatérjek az asztalhoz. -Azt hiszem, ez jól fog menni a sajtos croissant mellé. Grand vin de Château Latour, 1996-ból. Száraz, vörös. Megfelel, monsieur?-kérdeztem rá, biztos ami biztos, azonban ahogy igenlő választ kaptam, már bontottam is a palackot, hogy töltsek – ellenkező esetben megnézem, akad-e más itthon a raktáron. -Köszönöm, ismét. -feleltem a dícséretre, majd én is felkaptam egy süteményt a tálról, és csendesen majszolni kezdtem. A férfi kérdésére először csak bólintottam, majd miután lenyeltem a falatot, szóban is kifejtettem bővebben - Úgy összességében… szeretek. Valahol jó érzés belegondolni, hogy úgy érkeztem ide, hogy a bátyámon kívül senkit sem ismertem, de mire tavaly év végén csatlakoztam a falkához, az őslakosok nagy részét már ismertem – kit korábbról, még franciahonból, kivel itt sikerült összebarátkozni, úgyhogy a társaság nagyszerű. Nem vagyunk olyan sokan mint anno Marseilles-ben, de épp emiatt sokkal családiasabb a hangulat. A foglalkozást tekintve meg… maradjunk annyiban, hogy az irodai munkákat nem nekem találták ki. Igaz, a vadászat hiányzik, de azért így is igyekszem időt szakítani rá, nehogy berozsdáljon a kicsike…-intettem a fejemmel a falon díszelgő egyik puska felé, így azt is kikövetkeztethette a férfi, hogy a lovarda előtt hivatalos vadászként dolgoztam - Terveztem, hogy jelentkezek a nemzeti parkba munkára, csak aztán másképp alakultak a dolgok. -mosolyodtam el, s amennyit puffogtam miatta eleinte, már egész megszoktam. Szeretni meg mindig is szerettem, csak kellett egy kis idő, míg magam is rájövök - No és veled mi a helyzet? Sikerült már megbarátkozni Fairbanks-szel? Mert nekem úgy tűnik, hogy igen. Te hogy jössz ki a többiekkel?
Nem hiányzik neki a kölyöklét. Kinek hiányzik? A farkasoknál nem olyan ez, mint az embereknél az áldott fiatalság, a boldog gyermekkor. A megpróbáltatások és kínlódások, kőkemény fegyelmezés időszaka a kölyökkor. Ha ez kimarad, akkor meg a nagy koppanásoké. Nem boldog időszak az. Én is örülök, hogy már jó rég túlvagyok rajta. A Teremtőm nem kis arc volt ott, de a nagy marseilles-i falkából Odie nem emlékszik rá. Mindegy, csak bedobtam nosztalgiaképpen, hátha tud valami szaftos sztorit róla. 300 év alatt tud romlani a memória. A mi agysejtjeink elég jól regenerálódnak, de a sok élményt befogadni több száz év alatt úgy lehet, ha szelektálunk. Jó esetben szándékosan, rosszabb esetben úgy, hogy kiesnek dolgok, olyanok is, amiket fontosnak tartunk. Ez a nőstény tényleg kedves és jóindulatú. Sose harapnék be vagy át senkit azért, mert megesik rajta a szívem. Ha már megesne rajta, akkor eleve gyenge lenne. Nem szokásom nagyon szánakozni és nem arra kell a kölyök, hogy legyen játszótársam. Az erőmet, a tudásomat akarom majd átadni valakinek, akit méltónak találok rá. Odie játékosabban fogja fel. Nem rombolom le a jókedvét, de azt észben tartom, hogy mi volt a döntése hátterében. Ha megszivatja a kis mongoloid, akkor magára vethet. Bólogatok, ahogy elmeséli Carte történetét. Tényleg egyedi a mintázata és igazán szép ajándék a bátyjától. Szerelem első látásra. Szerintem ezt a lovat könnyű megszeretni. Úgy érzem, hogy hagyja magát. Hozzám is idejött és nagyon érdeklődő volt. - Ha ez szerencse volt, akkor azt se felejtsük el, hogy a szerencse forgandó. Szerintem csak Alignak választott. Lehet, hogy legközelebb engem választ ki és te leszel majd kéznél segítségként. Tout est possible. A lovardát kerülik a kóborok. Na igen, hacsak nem érdeklődnek az állatok iránt, akkor nincs különösebb okuk idejönni. Még búvóhelynek se jó. Egy erős nőstény meg egy kölyök él itt, ez azért elég fura párosítás. Natan, a nagyon ügyes. Igen, szépen elintézte, hogy ő legyen a Falka legutolsóként emlegetett tagja. Nem időrendi, hanem megbecsülési sorrendben. A szlávokról még nem sokat hallottam. Gondolom, semmi közük ahhoz a nyomorult főiskolai "barátomhoz", akit nemrég kiheréltettünk Nia-val. A töketlen Dominic és a dúsgazdag szektája, a Főnix Testvériség. Nem, ők sima emberek voltak, nem lehet ehhez közük. Érdekelnek Odie információi, ahogy az is, hogy én miért nem tudok ilyen kóborokról, ha itt kószálnak. - Ezeket a keletieket hol szoktad látni pontosan? Tettél már róluk jelentést? Nem rémlik, hogy keresnénk ilyeneket. Hányan vannak, mit tudsz róluk? Minden érdekel. Ezek miatt az elszólások miatt érdemes falkatagokkal csak úgy beszélgetni. Na jó, Odie-val a nosztalgia miatt is, mert most ahhoz van kedvem az utazás előtt. De ez hasznos infó és fel kell deríteni az ügyet. Orosz farkasok Fairbanks-ben rejtőzve és csoportban, nem tetszik a dolog... - Én azt mondom, hogy ha nem derítjük ki, mit akarnak, csak hagyjuk őket csendben meghúzódni, annak híre megy. Éltem már olyan helyen, ahol kibírhatatlan volt a Falka és el is üldöztek. Gondolom, te is láttál már többféle falkát a világ különböző részein, pendant tes grandes voyages. A miénk szerintem nagyon is befogadó, de nem tűrhetünk el mindent. Akik rejtőznek, azokkal beszélni kell és ha megegyezünk, maradhatnak. Ha meg nem vállalják, Castor intézkedik. Talán az időhiányban kell keresni a magyarázatot. Mindenki elfoglalt, nem tudunk ezer felé szakadni. Lehet, hogy vaskalapos hozzáállás, de én becsülöm azt, hogy egy Falka megvédi a területét és erős bennem az ilyen ösztön, úgyhogy tudom támogatni ezt az ügyet. Többek között ezért is vállaltam a Kangunart pozíciót. - Ah, c'est la choix parfaite! A száraz vörösborokért élek-halok. Merci beaucoup! 1996-os évjárat, a legjobb. Az biztos, hogy tökéletes a sütemény mellé. Szépen megvárom, hogy Odette töltsön és nézem, ahogy a pohárba kerül az üveg tartalma. Következik a szertartás. Már a csobogó bort nézni is kitűnő, aztán majd a kortyonkénti ízlelgetés és a zamat hosszantartó élvezése. Ha a nőstény ráér, akkor elég sokáig elleszek ezzel a pohárral. Egy harapás a sajtosból és hozzá egy korty bor. Aztán még több korty, semlegesítem egy újabb harapással és így tovább. Fantasztikus, mindennél többet ér. Hallgatom közben a történetet és próbálom összerakni a képet. Régi ismerősök és barátkozó falkatagok. Így könnyű. Odie-val a megegyezés se volt nehéz. Szereti a kisebb, összetartó csoportokat, nem mindene a nyüzsgés. És vadászna, puskával. Lehet, hogy ha a bratyó nem lép le, csinálhatná, így viszont rámaradt a lótartás. Mondjuk ezt se bánja, ahogy látom. Megszakítom egy kicsit a bor és a croissant rituáléját, hogy válaszoljak, ha már kérdezett. - Oui, cette ville est ma patrie actuelle. Akkor volt csak nehéz, mikor átjöttem az Újvilágba. Meg kellett szokni, utána Amerikán belül vándorolni már egyszerűbb volt. Fairbanks jó hely. Nyugis. Szerintem nincs ellenségem a Falkában, jól megvagyunk. Meg amúgy civilben is elvagyok. Amíg nem kell megint költöznöm és új személyiséget alkotnom. Ettől pedig már nem tartok. Megszoktam, hogy mindig más leszek, mást játszom, új helyeken telepedek meg. Fairbanks-ben szerintem még van 5-10 évem, mielőtt kezdene feltűnni az embereknek, hogy én még mindig nem öregszem. Az egyetlen kérdéses pont Nia. Őt nem hagynám itt, de a színvallás se lesz könnyű. Nem várom el, hogy kövessen, de örülnék neki. Látok esélyt arra, hogy meg fogja érteni, ha kiderül az igazság. - Neked hogy mennek az ilyen dolgok? Est-ce que tu trouves difficile á jouer des roles nouvelles et á déménager? Nem akarok sokat fogyasztani, úgyhogy szerintem ha ezzel végzek, utána mehetünk is vágtázni egyet. Az ínyencség miatt én a kis mennyiségeket preferálom. Mindenesetre Odette remek vendéglátó, ezt megállapítottam.
-Az is igaz. Annyira régóta még nem élek itt, hogy ennyire tisztában legyek a dolog miértjével, de reméljük a legjobbakat. Mindenesetre, ha jövőre fordítva alakulna a sorsunk, számíthatsz rám! -teszem hozzá vidáman, még ha nem is feltétlenül én fogok nyomozni, de ha szükség lesz rá és olyan állapotban leszek, biztos, hogy beállítok én is segíteni elsimítani a falka körüli dolgokat. -A szoktam az túlzás, annyira azért nem közeliek, de… amikor ideköltöztem és még nem én vittem a lovardát, hanem a bátyám, egész sokat barangoltam a környéken, s bát teljesen sosem merészkedtem el odáig, de… -fordulok irányba, hogy aztán a kezemmel is a távol felé mutassak - Abban az irányban laknak, pár kilométerre innen. -fejezem be a mondatot. -Hogy őszinte legyek, nem sokat… -vakargattam meg a tarkóm zavaromban - Sok vizet nem zavarnak errefelé, de ha jól emlékszem, hárman vannak, férfiak. Vagy ketten? Jó kérdés, már hónapok óta nem is láttam őket… -igaz, azóta én is jóval kevesebbet mozgok a környéken - Az is lehet, hogy már rég tovább álltak, csak nekem nem tűnt fel… Amúgy jelenteni biztos, hogy nem jelentettem róluk, hisz amikor felfedeztem a „szomszédságukat”, még én sem voltam a falka tagja, azóta meg… Meglepne, ha hosszabb időn keresztül itt élnének, és a falkának még nem lenne tudomása róla. -vontam vállat, ha körbenéz a jelentések között, akkor a biztos okosabb lesz, vagy mást nem, ha körbekérdezi a többi informátort. Ahogy aztán Rocky újra hosszabban kifejti a véleményét, csak szótlanul hallgatom, néha-néha megerősítésként biccentek a szavaira, hogy követem a mondandóját. -Igen, mondhatni, láttam már egy párat… -bólintok aprót, ahogy a következő megjegyzésre is – szerintem is egész befogadóak vagyunk, elég, ha csak arra gondolok, hogy én hogy kerültem a falkába… Egész baráti volt a csatlakozás, hogy a Faye-éről már ne is beszéljek – kíváncsi vagyok, hol máshol lett volna lehetőségem rá, hogy a csatlakozás során magammal hozzam egy ismerősömet is, úgy, hogy a falkában más talán nem is ismeri, s csak az én szavam a biztosíték rá, hogy minden rendben lesz vele… -Mert vörösborból csakis a száraz az igazi! Amelyik édes, ott már némi sumákolás is van… -nyitom ki az üveget, hogy aztán töltsek a vendégemnek is belőle, széles mosollyal reagálva a köszönetére. Miután felé tolom az italt, még magamnak is töltök, majd koccintásra emelem a poharat. -Úgy legyen! -felelem a falka intézkedéseire tett megjegyzése hallatán, majd magam is belekortyolok az italba, nehogy már megmelegedjen itt nekem a végén. Közben én is megragadok mellé egy kis sajtosat, hogy néhány pillanatra, percre újra Franciaországban érezzem magam, legalábbis ami az ízeket illeti… Mon dieu, ilyenkor döbbenek rá, hogy valójában mennyire is hiányzik! -Ez érdekes… Nekem Egyiptom volt ilyen „meg kellett szokni” kategória annak idején, az egy teljesen más világ volt, mint Európa… ahhoz képest az, amikor pár éve ide jöttem Amerikában, semmi extra nem volt. -feleltem kissé csalódottam, pedig de vártam én azt is! Nem is tudom, mire számítottam, hogy miben lesz annyira más… Sok mindenben nem, pláne, hogy előtte is északon voltam, most is… talán csak a nyelv? Meg hogy végre a tesómmal lakhattam, nem egy falkával. -Akkor jó. -bólintok a férfi szavaira - Jó az, ha sikerül megtalálnia az embernek a helyét a világban. Akár mint civil, akár mint vérfarkas… mert esetünkben ugyebár csak az egyik az kevés, sajnos. -mert hiába vagyok jó civilként, ha farkasként a nyakamon liheg egy falka, vagy fordítva… lehetek a legjobb a falkában, ha az életben nem bírom megtalálni a számításaimat, akkor az úgy elég nehéz. -Annyira nem vészes, szerintem. -egészítem még ki a korábbi kis gondolatmenetemet - Bár ami azt illeti, nem is nagyon szoktam túlzásba vinni a dolgot. Inkább csak az fura, amikor az új iratoknál megszokom, hogy most már azoknak az adatait kell használni… De ez is inkább csak napjainkban. Régen sokkal lazább volt minden, csak most van az, hogy lassan levegőt se lehet venni anélkül, hogy ne kérnék el legalább 3-4 féle iratot mellé. Duh… -csóváltam a fejem kelletlenül. A színészkedésért sem voltam úgy oda, hogy élvezzem, hogy mindig új személyazonosságot találhatok ki magamnak, szóval… mondhatni, inkább egy költözéssel járó kellemetlenség volt az egész számomra. Vagyok amilyen vagyok, azon sok mindent nem szoktam tettetni.
Nézem, merre mutogat Odie. Nem ismerem a szomszédságát, sose kellett megismernem. Most viszont lehet, hogy érdemes lesz. Hacsak nem olyanokról van szó, akikkel még a bátyja állapodott meg. Fura lenne, de szerintem elnézek majd oda. Ha nincs félnivalójuk, akkor csak egy kis látogatást teszek, nem kell, hogy megijedjenek. Én sose ököllel indítok. Legfeljebb azzal válaszolok. Gördülnek kifelé az infók, mint egy elzárt, de a nyomástól roskadozó ajtó mögül. 2-3 szláv kóbor hím, akiket a nőstény hónapok óta nem látott. Semmit nem mondok arra, hogy biztos nem hagynánk hosszabb ideje itt viháncolni őket. Alethea a képembe vágta, hogy hónapokig rá se néztünk, pedig ő még meg is lőtte Noah-t. Értelmes érvvel nem tudtam visszavágni, hazudozni meg nem akartam, mivel úgyis kiderítheti az ellenkezőjét. - Merci, Odie! Majd rákukkantok, mi van ott. Konkrétan ilyesmiről nem hallottam, de ha hasonlóval találkozol, szólj nyugodtan! Én utána szoktam járni, ez a feladatom. Így védem a területünket, hogy a miénk maradhasson. Nem fogom lecseszni, hogy miért csak most mondja. Majd akkor, ha kiderül valami, amit megelőzhettünk volna korábban. Egyelőre csak zsebrerakom az infót és innen majd a következő utam abba a házba visz. Nagy mosollyal bólogatok, hogy mindketten ugyanazt szeretjük a borokból. A poharat felemelem és a koccintást megtoldom egy jókívánsággal: - Á ta santé! Ez tényleg a nosztalgia napja. Odette-tel félig-meddig az anyanyelvünkön társalgunk, otthoni bort iszunk hazai recept alapján készült süteményhez. Remekül érzem magam itt. Eleve tudtam, hogy nem csak egy száraz kikérdezés lesz ebből, de felülmúlta a várakozásaimat a házigazda. - Quand est-ce que tu as vis en Égypte? Én csak nyaralni voltam ott pár éve és csodálatos volt, de ha ott kéne élnem... Neked ott kellett vagy szerelemből mentél oda? Marseille azért nem volt olyan messze Észak-Afrikától. Folyton jöttek onnan a hajók és sok helybélit ismertem. Telepest, gyarmatosítót és szerecsent egyaránt. Szerintem meg tudtam volna szokni. De most már amerikai vérfarkas lettem, északi vérfarkas és nehezebben menne. Az időjárást itt is nehéz volt elviselni eleinte. Csípős szél, állandó hűvösség, rövid nyarak, hófödte tájak mindenfelé. És én még északabbra költöztem. Vállaltam a hideget az aranyért. Mostanra meg...ittragadtam. Aztán ha továbbállok, nem gyökeres változtatással fog járni a következő költözés. Például tuti, hogy nem Egyiptomba megyek, teljesen más kultúrába, teljesen más éghajlatra. De ez még odébb van. Mintha Odie többet várt volna Amerikától, de egy kicsit unalmasnak találná. Nem tudom, mit várhatott, nem is nagyon érdekel. Semmit nem befolyásol. - Hát igen, ez a nehéz, de akkor úgy látom, mindketten megtaláltuk a számításunkat. Nem cserélnék veled, hogy látogatókat fogadjak és tutujgassam őket, mikor huszadszor se tudnak felülni a lóra. Van türelmem, csak nem ehhez. De ha te szereted és jó ezzel foglalkoznod, annak örülök. Vadászni meg lehet a városszéli erdőkben akár puskával, akár farkasként. Odette is korombeli és nem bürokrata. Érti, mennyire felesleges és megterhelő ennyire bebiztosítani mindent papírokkal, kártyákkal és intézkedésekkel. Régen sokkal egyszerűbb volt élni. Jobban is szerettem a nagy technikai durranás előtti korokat. - Ahogy mondod, chére compatriote! Néha nehéz dolgunk van. A boromat a kortyolgatással és a croissant-tal elég szépen fogyasztom. Lassan a végére érek. Azt hiszem, ideje lesz megismerkednem az állatokkal is: - Aprés avoir le petit pause allons nous chevaucher? Kíváncsi vagyok, mit tudok előhozni a lovaglótudásomból. Nézek Odie-ra kérdő szemekkel. Siettetni nem akarom, nem várom el, hogy dobja el a poharat és rohanjon. Csak ha már ő is túlvan a finomságokon, akkor lássunk neki ennek a kis bónusznak. Izgalmas és ha nagyon belejövök, még az se kizárt, hogy máskor is ellátogatok a lovardába. A házigazda normális és ha az állatokra se lesz panasz, akkor szerintem még Nia-t is elhozom. Legalább egyszer.
-De rien. És rendben, ahogy jónak látod, de azért légy óvatos, mert ha többen vannak... Én pedig ha bármit észlelek akár felőlük, akár újabb kóborokkal kapcsolatban, ígérem, szólok róla! -biccentettem a férfi magyarázatára, elvégre felderítő, az a dolga, hogy utána járjon az ilyesmiknek. És ki vagyok én, hogy bármelyik falkatársamat hátráltassam a munkájában? -Santé! – emelem én is koccintásra a poharam, aztán bele is kortyolok az italba, ám amikor meghallom a hím következő kérdését, a pohár talpa ismét finom koccanással landol az asztalon. -C’est une bonne question… Úgy nagyjából egy évszázada, ha jól emlékszem, még az 1900-as évek elején. Ó, azt meghiszem, hogy nyaralni csodálatos lehetett, az első pár hónapban engem is teljesen elvarázsolt, annyira más világ… Egyébként… nos, ami azt illeti, a kíváncsiság vitt oda, világot akartam látni, aztán meg mire észbe kaptam, már én is ott régészkedtem a többi hozzáértővel… Egész megtetszett a dolog, így aztán már csak a munka miatt is maradtam, majdnem egy fél évszázad erejéig… Érdekes volt az ottani élet, az egyszer biztos, hogynem hasonlítható össze sem az európaival, sem az itteni, amerikaival… –emeltem a poharamat újra a számhoz. A régi szép idők emlékére… Mon dieu, de nehéz volt normális alkoholban jutni akkoriban, no meg nőként helyt állni. -Ne is mondd… Szerencsére ezt egész jól tűröm, viszont sok más dolog van, amihez meg nekem nem lenne türelmem. -hogy például csak a tipikus női kézimunkákat említsem, kötés, varrás, hímezés, és társai… Azt hiszem, 5 perc után ott tépném cafatokra az egészet, ha nem előbb, ha kiderült, hogy már megint elhibáztam egy szemet, vagy vissza kell fejteni a munkámat - -Az irodai munka nem nekem való, szóval ezerszer inkább ez, mint valami aktakukac állás. Ami meg a városszéli erdőket illeti, minden elismerésem a bátyámé, ami a helyválasztást illeti. Igaz, eleinte még bosszús voltam érte, hogy bármi kell a városból, előbb be kell autózni, de mára már megszoktam. -vontam meg a vállamat, inkább betermeltem egy újabb croissant-t a beszéd helyett. -Az biztos… nem egyszerű lépést tartani ezzel a folyamatosan változó világgal. -fűztem hozzá a megjegyzéséhez, amikor pedig szóba jön, hogy a vendégem már a mostani kis nassolás után nyeregbe pattanna, kissé meglepve fogadom a hírt, de a következő pillanatban már széles mosollyal bólintok rá -Comme tu veux. Persze azért megadom a módját én is, az épp folyamatban lévő süteményemet még elpusztítom, ahogy a poharamban sem fogom itt hagyni a bort, hogy megmelegedjen… Ha Rocky pohara kiürül, akkor az üveget kissé megemelve biccentek a pohara felé, kérdő tekintettel, hogy tölthetek-e még egyet? Ha nem, a dugó vissza, majd a palackot beköltöztetem szépen a hűtőbe, aztán lovagláshoz felkészülni! Azaz a szokásos, csizma fel, Masakónak üzenetet hagyni, hogy nem elraboltak, csak lovagolni mentem, lakást bezár… és vissza a legelőhöz, ahol már korábban is megfordultunk. Ott aztán a kerítés gerendái között átbújva intettem a férfinak, hogy mindjárt jövök, csak hozom a lovakat… -Ha megkérlek, akkor esetleg kinyitnád nekem a kaput? Pár perc és itt is vagyok.-mutattam a néhány méterre lévő emlegetett tárgyra, azzal könnyed kocogással el is indultam a négylábú barátaink felé. Carte szerencsére nem ment túl messzire, miközben borozgattunk, a másik szerencsés pedig Sheera volt, aki viszonylag közelben tartózkodott, így aztán finoman megpaskoltam a két patás nyakát, aztán meg is indultunk vissza Rocky felé, ne várassuk meg nagyon. -Arra még emlékszel, hogy kell felszerszámozni egy lovat, vagy inkább rám bízod a dolgot? -fordultam felé kérdő tekintettel, majd két oldalamon a két lóval az istálló felé vettem az irányt – hisz ott tartottuk a nyergeket, kantárokat, és a többi szükséges felszerelést.
Csak bólintok, hogy értem, amit Odie mond. Első körben azért megyek, hogy beszéljek velük. Ha abból harc lesz, hát legyen és nem bánom, ha többen lesznek. Meglátjuk, mennyi eszük van, hogy akarnak-e komoly balhét és bevállalják-e, hogy együtt akarnak eltenni láb alól egy falkatagot. Az esetek többségében erre nem kerül sor, beszélnek vagy elrejtőznek, elzárkóznak, ennyi. A továbbiakat már nem én szoktam megoldani, kivéve, ha nincs más lehetőség. Ahogy a nőstény mondta, az is lehet, hogy rég továbbálltak. Nem kötöm az orrára, de a múltkori eset után nem venném biztosra, hogy nem élhet itt hónapokig egy kóbor anélkül, hogy foglalkoznánk vele. Alethea csúnyán az arcomba vágta és nem akartam más sara miatt védekezni, csak mellébeszéltem. Megoldottam, de ettől a területi problémák fennállhatnak. Megnézem majd azokat az oroszokat. Odette mesél Egyiptomról és kalandvágyat látok a történetben. Szóval régész volt, itt pedig lovász lett. És említette még a vadászatot is. Sokoldalú, tanulékony nőstény, talán a vérvonala miatt. - Régészet Egyiptomban, nem mondom, beleugrottál a mélyvízbe. Az biztos, hogy izgalmas lehetett. És egyből onnan jöttél Fairbanks-be? Mesélhetek én is az utazásaimról és a különböző munkákról, amiket csináltam. Odette nem nagyon élhet vissza ezekkel. Ha mégis, akkor megbánja. - Én itt Amerikában vándorolgattam. Québec-ben kereskedtem, gyakorlatilag folytattam, amivel már Marseilles-ben is foglalkoztam. Gabona, ruhák, később fegyverek, élelmiszer, ami jött. Aztán az aranyláz idején nem akartam kimaradni és eljöttem bányásznak Alaszkába. Jobb üzlet volt, mint amit előtte csináltam és a kondimnak köszönhetően tele lett a zsebem. Aztán a klondike-iak megtaláltak és nem lehetett velük megegyezni. Akkor menekültem Fairbanks-be és kitanultam az idegenforgalmat. Egyrészt azért, mert a szálloda tetszett és a Falkába így akartam beilleszkedni, másrészt meg hiányzott a francia. Kalandvágyból én sose választottam foglalkozást. Elég nagy kaland volt, hogy túléltem a marseilles-i pestisjárványt, a családból egyetlenként... Ja, aztán tengődtem az utcákon, mielőtt munkát kaptam egy fogadóban. Ott meg szépen beügyeskedtem magam és kitanultam, hogy kell eladni és venni, emberekkel bánni, végül átvettem az egészet. Pár élményt én is tudhatok magam mögött, de úgy nézem, Odie nagyobb utazó és szabadabb madár, mint én. - Chacun a sa propre chemin. A lényeg, hogy nem vesztünk el. Az autózást én is nehezen szoktam meg. Itt tanultam meg, ebben a városban. Egész addig csak lovasszekéren utazgattam, később vasúton. Eleinte kerültem, de aztán mindent elöntött, a biciklit pedig nem kedveltem meg. Pénzem volt és megcsináltam a jogsit, nagyon nehezen, azt el se mondaom senkinek, hogy mennyit szenvedtek velem. Az oktatóm többször lemondott rólam, volt, hogy már a pénzt se akarta elfogadni, annyira elege volt. Antitalenntumnak nevezett, műszaki analfabétának. Pedig csak arról volt szó, hogy 200 évig köszönöm szépen, remekül megvoltam pöfögő csodák nélkül. Nehezebben szoktam meg, mint azok, akik negyedennyit se éltek és már jönnek vezetni. Direkt rágyúrtam aztán és mára jó sofőr lettem, nem csak én mondom. Nia is bátran ül be mellém és az alap dolgokat meg is tudom javítani a kocsin. Rengeteg munka van abban, hogy eddig eljutottam. Kitartás, abból szerencsére mindig volt bennem. Odette talán maradt volna még beszélgetni és utána visszajöhetünk, ha még úgy alakul. Én már nagyon kíváncsi voltam a lovakra, ezért siettettem. Illetve csak megemlítettem, nem húztam én ki a kezéből a poharat, hogy most azonnal indulás kifelé. Nem, miért is tenném? - Non, merci! Peut-être plus tard - utasítom vissza udvariasan az újabb pohár bor ajánlatát. Megvárom, amíg Odie csizmát húz. Megnézem azt a lovaglócsizmát, megvizsgálom az anatómiáját, hogy mi ellen véd, mi benne a praktikus. Annakidején nem bonyolítottuk túl. A hadsereg egyencsizmáit viseltük a lovon, úgy kellett megtanulni. Ma már sokkal többet tudnak az emberi testről és a csizmák is eszerint készülhetnek. Nekem jó lesz a bakancsom, ha a nőstény nem mondja azt, hogy ezt nem bírják a pacik, akkor így szállok nyeregbe. Követem és a kölyöknek hagyott üzenet valamit megmozgat bennem. Így gondoskodni egy másik emberről, ebben már nagyon régen volt részem. Volt asszonyom, aki beteg lett és hosszasan ápoltam, még Québec-ben. Azóta legfeljebb együttélésig jutottam bárkivel is, de talán pont az hiányzik az életemből, hogy függjön tőlem valaki. Hm, szeretnék kölyköt, mert az erőmet, a tapasztalatomat át akarom adni egy fiatalabbnak, de vajon képes is lennék erre? A kitartással nem volna gond. A stílusom viszont keményebb és ridegebb. Szerintem Odie is megszabja a határokat, de az tuti, hogy minket nem lehet összehasonlítani. Az idő majd eldönti, mindenesetre hamarosan lépnem kell, mielőtt kiöregszem. Ezeken mélázom, amíg a készülődés után megérkezünk Carte-hoz és Sheera-hoz. - Pas probléme! Je l'ouvre tout de suite - látok munkához mosolyogva és a kaput nyitom is. Figyelek, hogy a többi ló ne akarjon nagyon elvándorolni és ha megindulnának, inkább becsukom. Ne csődöljön be a lovarda egy ilyen apró hiba miatt. Odette egy gyönyörű, fehér lovat vezet Carte mellett. A foltoska volt a legbarátságosabb, de Odie miatt. Láttam, hogy szereti, mikor a kezéből evett. Most is érzem benne az örömöt és a lovakban is. Jó gazdájuk van, ez egészen biztos. - Nem tudnám elmondani, de ha meglátom a szerszámokat, szerintem minden beugrik. Ha mégse, akkor rádbíznám. Hogy hívják a fehéret? Őt ülhetem majd meg?
-Igen, mondhatni… És nem is volt unalmas, az egyszer biztos, ahogy az is, hogy egy jó időre elég volt belőle. Szerettem, meg minden, csak elég türelemjáték a dolog, én meg jobban kedvelem az olyasfajta elfoglaltságokat, amik kicsit több mozgást igényelnek. -mint például a lovarda irányítása. Ahhoz képest, hogy eleinte milyen bosszús voltam a bátyám eltűnése miatt, azt hiszem, mára már egész megszerettem ezt az egész hercehurcát, még ha nem is nagyon akarom bevallani magamnak. -Neeem, nem. Egyiptom után újra észak felé vettem az irányt, keresztül utaztam Európán, és végül fenn kötöttem ki, a finneknél. Onnan jöttem ide Fairbanksbe. Legalább az időjárás nem volt szokatlan, odaát sincs túl sűrűn meleg. -mosolyodtam el, ahogy a feleletem végére értem. A nem is annyira régi, de szép idők… Amikor még Benji agyára sem ment rá az öregkor, mint itt, Fairbanksbe. Ha öreg leszek, engem is ennyire meg fog viselni a lakhelyváltás? Nagyon remélem, hogy nem… Ahogy Rocky mesélni kezd a saját életútjáról, figyelmesen, croissant-t majszolva hallgatom. Hmm, szóval kereskedő volt egykoron? Ahhoz képest eléggé éles váltás lehetett, hogy bányásznak állt… -Óóó, a híres aranyláz… Hallottam hírét, még az Óhazában, de annyira sosem motivált a pénz, hogy azért kelljek útra. -ami nem jelenti azt, hogy nem örülök annak, ha felvet a pénz, de hogy csak ezért útra kelljek… valami kaland nálam nagyobb motiváció. -Az biztos… -sóhajtottam a férfi szavaira, ahogy szóba került a pestisvész - Nem tudom, hogy apámmal mi történt, hisz sohasem ismertem személyesen, de édesanyámmal is az végzett. Engem meg pár évre rá a tüdővész juttatott majdnem hasonló sorsra. Ha akkor nem harapnak be, állítólag a másnap reggelt se éltem volna meg. -csendesedett el a hangom, ahogy ilyen szomorúbb témához eveztünk. Igaz, én magam sosem szégyelltem, hogy épp emiatt változtam vérfarkassá, még ha a beleegyezésem nélkül is történt, hisz a hátralévő óráim helyett évszázadokat nyertem. Mennyivel jobb az, mint akit balesetből változtatnak át? Itt vagyunk, élünk és virulunk, és csak ez számít. Túléltünk. Ahogy a kis bor melletti csevejünk végére érünk, rövid készülődés, és már kint sétálunk, úton a legelő felé, vagyis ami engem illet, a kerítésen átjutva néhány pillanaton belül már a legelő füvét taposom, hogy előkerítsem két hátasunkat. -Merci beaucoup! -szólok még hátra a férfinak, ahogy Carte és Sheera felé tartok, s együtt térjünk vissza a hímhez. Mielőtt még kisétálnánk a kapun, azért vetek egy pillantást hátra, a többi lovunk felé is – úgy tűnik, a legtöbbjük a túlsó végen legelészik. Nem mint ha gond lenne, hisz a legelő körben be van kerítve, és Rockyn és rajtam kívül nagyobb ragadozó úgy sem merészkedik a lovarda közelébe. -Rendben, akkor majd meglátjuk, mennyire emlékszel rájuk. -feleltem nevetve, amikor pedig a fehér patás neve után érdeklődik, óvatosan megpaskolom az állat nyakát - Ő Sheera, a lovarda egyik legrégebbi lakója. Nem hiszem, hogy bármi gondod lenne vele. -jegyzem meg, mint apró érdekesség, s hogy ne csak a szám járjon, ahogy visszaérünk az istállóba, oda is vezetem a kis csapatot ahhoz a részhez, ahol a szerszámokat tartjuk. -Ezeket nyugodtan használhatod. -mutattam a szóban forgó eszközök felé, majd nekiláttam, hogy Carte-ot is menetkész állapotra hozzam. Pokróc, nyereg, kantár, no meg némi „jutalomfalat”, mert anélkül sosem indulok el lovagolni… Igaz, a répát és almát úgy kell becsempészni az oldaltáskába, hogy észre ne vegyék, mert akkor addig el nem indulunk, amíg nem kapnak mindketten belőle…
Odie-ban buzog a kalandvágy, még most is, érzem. A mozgást emlegeti, a munka érzelmi töltését, mert szüksége van arra, hogy szíve-lelke és a teste is benne legyen. Női lélek, hiába. Én képes vagyok a szórakozást a munkán kívül keresni, ő is, de csak időlegesen. Finnországot is megjárta és onnan tényleg nem lehetett nagy a váltás az időjárás tekintetében. A társadalmi berendezkedést, a gazdaságot és még sok mindent nézve viszont Amerikában egész más szelek fújnak, mindig is más szelek fújtak, mint az Óvilágban. Mindketten megküzdöttünk ezzel és sikeresen vettük az akadályokat, mint látom. - Elég extrém váltásokra vagy képes akkor. Franciaországból Egyiptom, onnan Finnország. Miért pont az ezer tó országába mentél? Mi hívott oda? Az a pestisjárvány akkor csúnyán megtizedelte Marseilles népességét. A nőstény is kivette a részét a családi tragédiákból. Csoda, hogy élünk! Én is még emberként vészeltem át és ahogy hallom, ő is. Szerencsések voltunk. A Teremtője konkrétan az életét mentette meg ezek szerint. Én nem tudtam hálás lenni az enyémnek. A szerelmemet ölte meg és az addigi vidám katonaéletemet elvette. A jövőképemet is. Egy ideig a bosszú éltetett, az hajtott, hogy jobb legyek a képességeimben. Aztán rájöttem, hogy inkább megteremtem magamnak az életteremet, mint a többi farkas. Túléltem a pestist, felálltam a család elveszítéséből, most se adhatom fel, így gondoltam. És jól döntöttem. Csak mosolygok, ahogy a kaput tartom. A lovak jól viselkednek, egyik se akar szökni. Ismerik már a határaikat és elfogadták, hogy nekik ez az életük. Gyönyörűek egytől egyig, szépen tartva, ápolva és egészségesek is, érzem a szagukon. Hogy melyikbe szorult vadság vagy csibészség, az talán csak akkor derül ki, mikor tanítványok jönnek. - Szevasz, Sheera! Jól fogsz viselkedni, ugye? - kezdek beszélni a lóhoz, akit Odette kiválasztott számomra. Az egyik legrégebbi, így legtapasztaltabb, azt mondja és ennek örülök, biztos könnyebb lesz megülni és irányítani, mint egy frissen érkezett, alig betört vadócot. Megsimogatom a homlokát, erősen, ahogy szeretik és végignézek a lovon. Az erő mintaképe és ebben a színben a tisztaságé is. Nagyon szépséges példány. - Ah, merci! Donc, voyons... - felelem és elkezdem összeválogatni, amit kell. Én is megpaskolom Sheera oldalát és a pokrócot teszem rá elsőnek. A mozdulat beugrik és már emlékszem, hogy kell eligazítani, beállítani. Aztán a nyereg és a kengyel, a rögzítés. - Quel bonheur! Tout reviens de la passé. Kicsit azért puskázok is és megnézem, Odette hogy szereli fel Carte-ot. Szerintem nem rontottam el sok mindent, de azért hagyom, hogy leellenőrizze. - Je suis prêt, mais s'il te plaît, controle mon œuvre! - vigyorgok a nőstényre, hogy szembesítsen a hibáimmal, ha valamit rosszul állítottam be. - A kaját már érdemes előre odaadni? Attól kezesebb lesz? Addig nem etetem a lovat, amíg nem mondja. Ő tudja itt a rendszert és nem akarom elkényeztetni a pacit. Meg leesni se akarnék róla, ezért inkább ellenőriztetem Odette-tel, hogy mit alkottam.
-Hogy mi hívott oda? Hm… A kíváncsiságon kívül nem sok minden. Akkoriban lent délen már jártam, kíváncsi voltam, hogy fent, a messzi észak mit tartogat. Meg igazából nem sokkal előtte találkoztam az egykori mentorommal, Dániában, eredetileg az ő úti célja volt Finnország, én meg csatlakoztam hozzá. Addigra már kezdtem megunni a kóbor létet, hiányzott a falka biztonsága. -fejtettem ki kicsit bővebben. Lehet, hogy valami kalandosabbra, vagy érdekesebbre számított, de igazából sosem volt különösebb indíttatásom, hogy mikor, hova menjek – mentem, amerre az ösztöneim hajtottak. Kivéve talán ez utolsó esetben, amikor Fairbanksbe érkeztem, hisz emellett azért egész nyomós érv szólt – az, hogy újra együtt lehetek a bátyámmal. És ha csak ilyen rövid időre is, de úgy tűnik, sikerült. No de vissza a jelenbe! Nem telik bele sok idő, és már javában az istállóban tüsténkedünk, ahogy a két jószágot szereljük fel a kis túralovaglásunkhoz. A hím szavaira Sheera csak egy halk nyerítéssel reagált, majd megpróbálta játékosan elkapni a férfi egyik hajtincsét, még ha a hossza miatt nem is volt túl könnyű dolga vele. -Szerintem ezt veheted igennek! -feleltem vidáman, még ha nem is nekem címezték a kérdést, miközben nekiállok felszerelni az állatot. Idő közben azért Rocky felé is vetek néhány pillantást, szemrevételezve, hogy jól csinálja-e amit csinál, vagy megfelelő felszerelést válogat-e, de úgy tűnik, ez is olyan, mint a biciklizés. Ha egyszer valaki megtanulja, utána nem lehet elfelejteni… Ahogy elkészül, még egyszer szemrevételezem a dolgot, ellenőrizve, hogy jól tartanak-e a rögzítések, csatok, övek a helyükön, majd amikor mindent rendben találok, a felfelé mutató hüvelykujjammal jelzem a dolgot. -Nos, hát akkor nyeregbe, bajtárs! –felelem, majd el is rugaszkodok, hogy felpattanjak a saját hátasom nyergébe. -Azt nem mondanám, hogy kezesebb lesz, maximum éhenkórászabb. Utána egyfolytában azzal fognak zaklatni, hogy vajon van-e még nálad. -feleltem a kérdésére -Én épp ezért inkább az út vége felé szoktam odaadni nekik, vagy a nap végén, mint „jutalomfalat”. Ilyenkor el van az a táskában, majd a hazafelé úton… Akkor nassolhatnak. -magyaráztam, hogy én hogy szoktam, de persze ha ő most akar állatot etetni, hát rajtam ne múljon. -Készen állsz? Indulhatunk? -tettem fel végül a nagy kérdést, ha látom, hogy ő fel nyeregbe került, majd Carte-ot lassú ügetésre biztatva elindultam a lovarda hátsó kijárata, a rét irányába… Egy darabig még a füves puszta szélén haladtunk, ahol a kerítés túloldalán a többi ló legelészett békésen, azonban néhány perc, és az erdő fáit is el fogjuk érni. Aztán meg csak rajtunk áll, hogy merre tovább. -Mit részesítesz előnyben? Az erdőben túrázzunk, vagy esetleg menjünk le a folyópartra? -fordultam a hím felé érdeklődve, hogy tudjam, merre tervezzem az utunkat.
Kezdőlap
, gratulálok az új pacihoz, Árésznak pedig üdv a lovardában ^^//
//
