Megvolt a magam jól megfontolt indoka arra, hogy egy játszótér közelében sétálgassak. Kivételesen igen barátságos külsőt igyekeztem ölteni. Egyszerű farmert vettem fel, fehér felsőt és egy piros kék kockás inget, ami minden volt csak csábító öltözet nem. Na persze a favágókat kivéve, mert nekik ez a ruha ideális csomagolás egy magam fajta dögös nőn. Ma kihagytam a szokásos ütős sminket, és a hajamat is csak lazán leengedtem. Az egészre a pontot a fekete pufi mellény tette fel, és tökéletes lett az összhatás. Könnyedén sétálgattam kezemben egy zacskó sült gesztenyével, és vártam az adandó alkalomra, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy jó helyen járok. Kíváncsian, de nem túl feltűnően figyeltem a játszótéren önfeledten rohangáló gyerekeket. Tekintetem a napszemüveg barna lencséi mögött éberen pásztázta a terepet. Dolgom volt, ami idehozott ma…ráadásul fényes nappal, de egyben a kíváncsiság is hajtott. Majd másfél órát sétálgattam feltűnés nélkül, mikor végre felcsillant a szemem. Észrevettem egy gyönyörű kislányt, akiből csak úgy áradt az a különleges illat, amit kerestem eddig. A szél éppen felém hozta a kislány sajátos illatát, mire azonnal mosolyra húzódott a szám. Megtaláltam az ember lányt, akit egy farkas nevel. Nem volt bennem ártó szándék, oh nem. Nem vagyok bérgyilkos, sem örült gyilkos, akinek a gyerekek a gyengéi. Nem, én sokkal kifinomultabb vagyok, és a fő árucikkem az információ.
Anne addig-addig rágta a fülem, amíg kötélnek nem álltam. A mai napra a hotel biztonsága érdekében már úgysem tudtam többet tenni, holnap pedig egyrészt folytatni kell a megkezdett munkát, másrészt az őrzőknek sem ártana alaposabban utánanézni. Vagyis pár napra ez az utolsó szabad délutánom Anne-nel. A nap már araszolt a horizont felé, de nem igazán zavartattam magam. Ilyenkor is még sokan járnak az után, a játszóteret kivilágítják, és a hoteltől se vagyunk olyan távol. Igen, némi biztonságérzetem azért volt. Elismerem, nem voltam halálosan nyugodt, mint ahogy mostanában ez az állapot messzire került, de nem kaptam fel minden kis apró neszre a fejem. Egyszerűen csak figyeltem a környezetem. - Tényleg, Tökmag, még nem is mondta, hogy mit ebédeltél! - pillantottam le a kislányra, miközben kezembe csimpaszkodva az egyik hintához vonszolt, hogy asszisztáljak a szórakozásában. - Halat ettem, meg rizst. - Felült a hintára, nekem háttal, én pedig nekiláttam a nagy munkának. - És képzeld, Meg utána adott csokitortát! - Egy egész tortát? - vigyorodtam el, miközben ő néha kuncogott azon, hogy egyre magasabbra löktem. - Jaj, apu, annyi nem fér a pocimba! De két szeletet megettem! - mesélte büszkén, én viszont már csak fél füllel figyeltem rá. - Ízlett? - faggattam tovább, de a tekintetemmel már a hátamat bizsergető borzongás forrását kerestem. Na nem feltűnően, csak úgy, mint aki szemlélődik. - Finom volt! Meg azt mondta, hogy máskor is kaphatok... Most már csak egy-egy "ühüm"-mel és "aha"-val, meg néhol egy-egy "igen"-nel válaszoltam, ami, mint utólag kiderült, súlyos hiba volt. Anne hirtelen majdnem kiugrott a hintából. - Tényleg kaphatok egy kiskutyát!? - MI? Nem! - Megvolt a nőstény, Annie felől pedig drasztikus hangulatváltozást éreztem. Na... ez jól sikerült...
Csendesen figyeltem a farkast és a kis ember lánykát, és egyenlőre nem közelítettem meg őket. Figyeltem, és vártam az adandó alkalmat, hogy esetleg kicsit közelebb kerüljek hozzájuk. Nem is vártam, hogy a farkas figyelmét elkerüljem, így mikor felfigyelt rám csak elmosolyodtam. Nem volt támadó szándékom, és ezt hűen tükrözte a laza testtartásom is, bár egy apa nem feltétlenül elégszik meg ennyivel, de ez már az ő gondja, és nem az enyém. A kislány nagyon bájos volt, és ahogy a beszélgetést figyeltem nagyon okos is. Sejtéseim szerint a kicsi észrevette az apja lankadó érdeklődését a mondandója iránt, és gyorsan ki is használta, hogy megkaparintsa a beleegyezését a kiskutya vásárlásba. Mr Corvin láthatóan későn eszmélt fel, amin majdnem elnevettem magam, de még időben sikerült lakatot tennem a számra. Elég messze voltam ahhoz, hogy emberi fülekkel ne halhassam a beszélgetést…csakhogy én nem vagyok ember, de ezt nem kívántam nagy dobra verni, se tudatni a másikkal, hogy éberen figyelek. Mikor a kislány durcás arccal elkezdte számon kérni az apját a megtett ígéret miatt, amit szinte azonnal vissza is vont. Persze, hogy a kislány rögtön megsértődött és hatalmas szemeivel számon kérőn nézett fel a férfira. Lazán zsebre vágtam a kezeimet, és kíváncsian elindultam feléjük. Nyilvános helyen vagyunk, és a lánya is itt van így csak nem ugrik már a tokromnak, főleg, hogy békés szándékokkal jöttem. -Halihó! Miért ilyen morcos egy kis hölgy? – A kislány a hangomra azonnal felém fordult, és kíváncsian méregetni kezdett. Van két nagy fiam, így nem fogom egyben lenyelni a gyereket, bár ezt a másik farkas nem tudhatja, és én nem is fogom megmondani neki…egyenlőre. -Üdv Mr Corvin!
A nőstény, mintha csak azt várta volna, hogy Anne duzzogni kezdjen, közelebb jött, és megszólította őt. - Nem kapok kutyus - felelte lebiggyesztett ajkakkal, én pedig úgy lestem a nő minden mozdulatát, mintha az a következő pillanatban nekünk ugorhatna. Ami abszurd volt ennyi ember jelenlétében, de ki tudja. Vincent egymaga állított be előzetes figyelmeztetés nélkül a hotelbe, lehet, hogy a falka többi tagja még meggondolatlanabb. Nem árt felkészülni a bolondokra. - Üdv, Miss... - hagytam nyitva a mondatot, tekintve, hogy dunsztom nem volt, hogy hívják. - Idevonzották a mászókák meg a libikóka? Vagy talán ön is hintázni jött? Lökjem? Hangomból egyértelműen ki lehetett érezni a gúnyt, és az ígéretet, hogy ha erre rábólint, akkor úgy lökök, hogy kirepül a hintából. Elsősorban miattuk kényszerültem Anne jövőjét illetően válaszút elé, a tervezett előtt. Így azt hiszem, érthető okokból rühelltem a helyi falkát. A körülöttünk lévők egyáltalán nem foglalkoztak velünk, hiszen nem beszéltünk hangosabban, nem tettünk semmi gyanúsat, csak Anne érezte, hogy itt valami nincs egészen rendben, és ehhez mérten, amint megállt a hinta leszállt róla és mellém, vagy inkább félig-meddig mögém lépett.
Ritka látvány: én egy játszótéren. tegyük hozzá, hogy éjfél is jócskán elmúlt már, és a játszótér ilyenkor inkább egy horrorfilm helyszínének illett be, mint kacagó gyerekek kedvenc gyülekezőhelyének. Éppen ezért nekem sokkal szimpatikusabb volt így. Ez azonban még mindig nem magyarázat arra, hogy mit kerestem itt. Nos, nem hintázni jöttem. Vér és nem régi agresszió szagát éreztem, valaki nemrég igencsak engedett alapvető ösztöneinek, én pedig kíváncsi voltam rá, ki és miért. Valamint az sem utolsó, hogy kin élte ki magát. Az egyetem környékétől követtem, ott csak azért nem kerestem meg az áldozatát, mert egy másik farkas is volt a közelben, ráadásul hatalmas vész esetén egy-két őrző is ugorhatott a csetepatéra. Vagy inkább egyoldalú verésre. Mindenesetre teljes nyugalomban és halál közömbösen követtem az ipsét, az erőmet pedig amennyire csak tudtam, leárnyékoltam. Elég időt töltöttem már Fairbanksben ahhoz, hogy gond nélkül bárhová eltaláljak, tökéletesen kiismertem magam, így nem kellett lépésről lépésre követnem a farkast, lemaradhattam, más úton mehettem, nem volt gond. A játszótéren viszont megálltam. A közelben volt. Elővettem a cigim, rágyújtottam, s miközben lustán füstölögtem, valamivel több erőt fedtem fel magamból, hogy biztosan megérezze a jelenlétem. Rejtőzködésben mondhatni profi voltam - nem is csoda, ez volt a vadászatom sikerének és a túlélésnek a kulcsa.
Gyors iramban igyekszem távolodni az egyetemtől. Tisztában vagyok vele, hogy az alfa hamarosan kiküld valakit a fiamért, márpedig nem akarom megvárni, hogy odaérjen a felmentő sereg. Azonban, amióta eljöttem onnan éreztem, hogy valaki követ. Egy másik farkas, és ez kizárta a véletlen lehetőségét. A fiammal való összeakaszkodást követő és az alatti is érzett adrenalin már kezd fakulni, és egyre jobban érzem a hasogató lábamat. Most, hogy az oldalam is sérült valamennyire már rendkívül rossz járni vele, de sebaj. Ennyit kibírok. Egy játszótérre érve a sötétébe vetettem magam. Abban a pillanatban, ahogyan kiértem a lámpák fénykörén kívülre már le is árnyékoltam az erőmet. Figyeltem, ahogy fiatalnak tűnő követően ott áll, egyenesen a játszótér kellős közepén. Persze tudtam, hogy a kinézete csalóka lehet, elvégre mi, farkasok lassan öregszünk. Azonban azon, ahogy ott állt és cigizett nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Ez a város tele van amatőrökkel, idiótákkal és óvatlanokkal. Még kiderül, hogy ez a fickó melyik csoportba tartozik. Szépen lassan közelebb óvakodtam, ügyelve arra, hogy semmi zajt ne üssek. Mikor elég közel érek hozzá egyetlen suhintással a jobb térdhajlatába vágok, majd a nyakának emelem a bot végét. Tompa, de elég nagy erővel képes lenne előreszúrni. - Ha most megmozdítom, halott vagy – mondom halkan, hogy csak ő hallja. – Észre sem fogod venni. Összerogysz, és alig egy tizedmásodperc alatt meghalsz. Egyetlen módon kerülheted el sanyarú sorsodat, mégpedig úgy, hogy válaszolsz két baromi egyszerű kérdésre. – Nyomatékosításként kicsit megforgatom és nyomom a botot, de nem annyira, hogy bármi baja legyen belőle. – Ki a fene vagy és miért követsz? Vigyázz, rossz válasz esetén… Nem hiszem, hogy be kell fejeznem a mondatot. Szúr az oldalam, fáj a lábam, de az utóbbihoz hozzászoktam, az előbbi meg elmúlik. Most fontosabb, hogy kicsoda ez a ratyilovag. [b]
Elképesztő, hogy egyesek milyen könnyen horogra akadnak. Ahogyan az is, mennyire azt hiszik, hogy vérprofik. Sebaj, nem kell tudnia, hogy miért álltam meg olyan feltűnő helyen, ha a balf*szságom számlájára írja, az ő baja. Térdhajlaton vág, mire megcsuklott a lábam, és féltérdre rogytam. Ezután reméltem, hogy legalább egy kés, vagy tőr élét fogja a nyakamnak szegezni, vagy pisztolyt... de egy bot!? Ez most komoly? - A sétapálcáddal akarsz leszúrni? - kérdeztem unottan. - Tedd inkább el, mielőtt feltolom a seggedbe - morogtam fogaim közé harapott cigarettával. Most meg fenyeget. Nagyot sóhajtottam, és egy jó nagy füstfelhőt eresztettem útjára a nagyvilágba. - Káin - lestem hátra a vállam fölött, a szemem pedig sárgába váltott, de ugyanolyan hűvös nyugalommal folytattam. - Szeretnél Ábel lenni, öcsi? Öregebbnek nézett ki, ennek ellenére nem éreztem, hogy annyival idősebb lenne nálam. Sőt. Egyáltalán nem éreztem ilyesmit felőle. Ettől még lehetett erős, viszont nekem derogált egy velem egykorú, vagy nálam fiatalabb kezétől halni. - Szerinted mégis miért követtelek, hm? Babazsúrt szerettem volna a sétapálcás pojácával, aki van olyan őrült, hogy az őrzők területén az egyik falka kölykét megverje - morogtam megvetéssel a hangomban. - Bár ha őt érezted a súlycsoportodhoz közelállónak... - Vállat vontam.
- Kiskanállal is lehet ölni – vonom meg a vállamat. – Csak tudni kell, hogy hogyan. Egyetlen fegyvert sem szabad lebecsülni, mivel még könnyedén landolhatnak a gyomrodban. – Mikor a nevét mondja alig bírom megállni, hogy ne nevessek fel hangosan. Ejnye-ejnye, csak nem a híres-neves Káin? – Nem nézel ki elég idősnek, hogy kinyírhasd a bratyódat – mondom, de azért elveszem a nyakától a sétapálcát. Nem a fenyegetés rémített meg, de vannak nagyobb problémáim is. – Ellenben kedvelem a stílusodat. Ha pedig még egyszer leöcsizel, akkor mosolyogva fogom kitépkedni a beleidet, hogy aztán fölakaszthassalak rá, csak előre szólok. Hátrébb is lépek két lépést, ahogyan megszabadul, hátha kedve támadna megtámadni engem. Nem volna valami okos ötlet. Már azóta gyilkolok, hogy élek, márpedig ez idő alatt kifejlesztettem némi potenciált arra, hogy a rohamozó hülyék életének hogyan vessek véget. Persze sanszos, hogy ő is ért dolgokhoz, elvégre – legalábbis úgy érzem -, nem lehet sokkal idősebb nálam, a mi korunk pedig bőven adott lehetőséget a gyilkolás művészetének elsajátítására. - A kölyköket meg kell néha fegyelmezni. Főleg ha a kis sz@rzsákok elárulják a teremtőjüket és hátba döfik, amiket csak tudják. Örülhet, hogy nem öltem meg ott helyben. – Az őrzők említésére ellenben hangosan fölnevetek. Az ostoba kis mágusok nem tudtak megállítani, hogy egyesítsem New Yorkot, nem fognak megállítani itt sem. Márpedig itt nagyobb tétekben játszom, könnyebben köphetnének a levesembe. Szeretném látni, ahogy megpróbálják… - Az Őrzők egy kiöregedett, idióta szekta, akik megpróbálhatnak keresztbe tenni nekem. Bár jobban örülnék, ha az összes hölgy tagjuk tenne nekem egy szívességet és térden állva kielégítene. Az ő idejük lejárt, és hamarosan akár el is tűnhetnek a Föld színéről. Az lesz majd a mulattság!
Mikor végre elvette a nyakamtól a pálcát felállt és lassan megfordultam. Az arcomról semmit sem lehetett leolvasni, közönyös volt és kifejezéstelen, mint általában. - Anyukád nem mondta, hogy csak olyannal fenyegetőzz, amit meg is tudsz tenni? - érdeklődtem szenvtelenül. - Ha sokat dobálózol ilyen nagy szavakkal, valaki az előtt ki fog nyírni, hogy egyáltalán elkezdhetnéd valóra váltani a beígért dolgokat. Például én. Kifejezetten érzékeny voltam rá, ha fenyegettek, én ugyanis az ilyesmit nem vettem félvállról. Általában aki eddig elmerészkedett, az egy héten belül halott volt. Se üres szavakkal, se ténylegesen ne akarjanak fenyegetést jelenteni a testi épségemre, mert az olyanokat azelőtt iktatom ki, hogy egyáltalán kést szegeznének nekem, vagy pisztolyt fognának rám. Az, hogy mit tett azzal a kölyökkel igazság szerint nem érdekelt. Csak feldobtam a témát, ő pedig volt olyan marha, és egyből eldalolta kettejük rövidke történetét. Zanzásított változat, de a lényeg benne volt. Nem lehet ennyire elővigyázatlan és ostoba, hogy egy vadidegennek ilyen információkat ad! És de, lehet. Tíz perce se találkoztunk, és már azt is tudom, hogyan viszonyul az őrzőkhöz. Fenemód vicces, de amit róluk mondott, sértett! Felőlem ölhettek farkast egy rakásra, lehetett akármilyen brutális falkaharc, de azt nem tűrtem, hogy valaki lekicsinylően beszéljen az őrzőkről. Megrándult a szám sarka. Még egy utolsót szívtam a cigimbe, aztán az egyik tenyeremben elnyomtam és a közeli szemetesbe hajítottam a csikket. - Öntelt pöcs vagy - morogtam, s immár a szemem is sárga volt. - Lenézed, amit nem ismersz, és ami púp a hátadra. Megmutatom, hogy ez miért olyan k*rva nagy hiba! - A farkasom a felszín alatt zúgolódott, szívesen megkóstolta volna ezt a mitugrászt, ám egyelőre várnia kellett. - Kushadj, kutya! Elég volt ez a két szó, a farkasom energiája és a haragom, hogy a bénulás varázsa életbe lépjen. Gyerekkoromtól képeztek, amit pedig őrzőként tanítottak, nem felejtettem el, gyakoroltam, kamatoztattam, így ez a varázslat már gyerekjátéknak számított. A férfinak tetőtől talpig meg lett bénítva, egyedül annyit engedtem - mert nagylelkű vagyok -, hogy a pofáját tudja jártatni. Én pedig szép lassú, komótos léptekkel elkezdtem körözni, mint egy keselyű a döghús fölött. A farkasom szurkáló, csípős energiaként borult rám, s a szememből ő nézett a másikra. - Kiöregedett, idióta szekta? - kérdeztem negédesen, és alig látható, ám annál sötétebb mosolyra húztam a szám. - Nézz magadra, és mondd meg, ki is az idióta! - kivettem a kezéből a sétapálcát. - Ha élni akarsz még egy-két évet, húzd meg magad! - Kettétörtem a botot és a lába elé dobtam, de még nem hagytam, hogy megmozduljon.
- Szeretném látni, ahogy elintézel – mondom, és vicsorgok is hozzá. Láttam azon az idióta pofáján, hogy nem tetszett neki, amit a kis máguskákról mondtam. Hol érdekel, hogy kedvelte-e? Ha rajtam múlik, az összes nyomorult, elkorcsosult kis szörnyeteget eltüntetem ennek a szép kis bolygónak a felszínéről… Ellenben, amikor lebénít meglepődök. Szemöldököm egyenesen a homlokom közepéig szaladhatna akár, ha tudnám mozgatni. Meglepődök? Talán egy pillanatra csupán. Azután elönt a fehéren izzó harag és gyűlölet. Kutya? Ez a kis szarházi kutyának merészelt nevezni engem? Bármennyire izzik bennem a gyűlölet az újonnan megismert Káin iránt, arra azért emlékeznem kell, hogy az ilyen helyzetben jobb nyugodtnak lenni. Nem szólalok meg, helyette inkább lehunyom a szemem és koncentrálok, ahogy csak tudok. Szépen, lassan hajlítgatni kezdem az ujjaimat, mikor fa reccsenését hallom. Az a rohadt szarházi eltörte a botomat! Ó, öreg, el sem tudod képzelni, hogy mekkorát fogsz te ezért még szívni egyszer. Minden egyes meghasadt szálkáért egy csontodat fogom eltörni és rohadtul fogom élvezni a dolgot. - Ó, el sem tudod képzelni, hogy mit hoztál ma magadra, nem igaz? Nem nyugszom majd, amíg nem tépkedhetem le az összes izmot a ványadt kis testedről. És közben mosolyogni fogok, te szemétláda… - mondom. Az a rohadt bot megvolt már a Világháború óta, hogy rohadna meg! Csak adódjon egy jó alkalom, és kibelezem ezt a szemétládát. Ó, de még mennyire fogom élvezni… - Meghúzni magam? Nem. Tapasztalataim szerint azok, akik lekushadnak és lehajtják a fejüket hamar meghalnak. Elsodorja őket a tömeg. Nem, én nem vagyok hajlandó elrejtőzni. Sem teelőled, sem pedig a kis barátaid elől, akik azt hiszik, jelent valamit a szánalmas életük. De mondd csak, Káin, csak nem harminc ezüstpénzért adtad ki a saját nyomorult fajtádat azoknak, akik mindig is elrejtettek minket, mert félték a nagyságunkat?
Általában nem teljesítek kívánságokat, de egye fene, ezúttal kivételt is tehetek, nem? A tekintetem parázslott a gyűlölettől, undortól. Lenéztem és megvetettem. Ez fenyeget engem!? Rezzenéstelen arccal, rideg tekintettel vágtam bele a botja hegyesebben eltört végét a hasába, pontosan annyira, hogy a gerincénél álljon meg a vége, és szórakozottan forgattam, miközben beszéltem. - Van egy aprócska probléma azzal, amit mondasz, kutya! - Fölfelé rántottam benne a botot, amitől nem hasadt fel a hasa, csak a seb lett durvább. - K*rvára nem lesz időd véghezvinni. Nem fogta fel, hogy ajánlatosabb lenne befogni, miért kell ilyen értetlennek lenni? - Elsodorja, de élnek. Te, lehetsz ilyen kib*szottul nagy vagány, ha karóba húzlak csak egy elrettentő példa leszel - húztam torz mosolyra a szám, ami inkább vicsornak hatott. - Megsúgok még valamit - közelebb hajoltam hozzá -, nekem nincsenek barátaim. Áldozataim vannak. Tudod mit csinálok az áldozataimmal, hm? - kérdeztem halkan, szinte suttogva, majd lassan, minden pillanatot kiélvezve kihúztam belőle a botot. Ha peches, pár szálka még benne is maradt, bár szerintem most jobban lefoglalja az, hogy a tátongó lyukon át ne ömöljenek ki a belei. - Kivégzem őket. Iszonyatos erejű ütést mértem a fejére a bot másik végével, és egy kurta intéssel levettem róla a bénítást. - Új vagy még itt, ezért kapsz egy hetet - néztem le rá megvetően. - Ha továbbra is teszed a spanyolviasz-szarót, kibelezlek, és amíg még élsz, megetetem veled a májad. Nem vicceltem, nincs humorérzékem. Ez a szószátyár pedig kifejezetten idegesített. - Remélem, értjük egymást.
Hibát követtem el. Ez egyetlen pillanattal azelőtt tudatosult bennem, hogy ez az öntelt, áruló szemétláda a botját a hasamba döfte volna, majd kifordította volna a beleimet. Azután már csak a mindent felperzselő fájdalom jutott, amely elég erőt adott ahhoz, hogy kitörjek a bénultsági állapotomból. Persze most már semmire sem megyek vele. Annyira vagyok csak képes, hogy a hasfalamra tapasztott kézzel oldalra dőlök, reménykedve abban, hogy bent tudom tartani szabadulni vágyó beleimet. Nem is a fájdalom zavar igazán, ami önmagában véve is kibírhatatlan. Az zavar, hogy ugyanolyan kiszolgáltatott voltam, mint amikor félig elfelezett egy tüzérségi üteg az első világháborúban. Az fájt, az igazán, rohadtul, tetvesül fájt, de ez csak szimpla csiklandozás ahhoz képest. Ellenben feléleszti az emlékeket, amiket gyűlöltem, mint a fene. Márpedig ezért ez a kis szemétláda meg fog dögleni. ~ Ugyanúgy megcirógatod a pocijukat, mint az enyémet? ~ kérdezem, de csak gondolatai úton, mert ha megszólalnék kitörne belőlem a fájdalomüvöltés. ~ Élnek, de milyen életet? MI uralkodásra születtünk, te kis senkiházi, nem pedig arra, hogy a férgek elrontsák a levegőnket. És tudd meg: amit ma tettél, azt egy napon ugyanúgy fogod visszakapni. Folytatnám még, de érzem, ahogy körülölel a sötétség. Még utoljára felpillantok, de már nem a sötété játszóteret látom, nem is az arcát, hanem a birtokot, ahol felnőttem. Újra tízéves vagyok, és látom, ahogy a húgom keresztülszalad a hatalmas, nyílt téren, egyenesen felém. Patak csörgedezik a távolban, de még innen is láthatom a csillogását. ~ Bajorország… ~ suttogom magamban, gondolataimat pedig valószínűleg minden erre fogékony hallja a közelben, annyira képtelen vagyok már leárnyékolni a gondolataimat. ~ Oh, meine Heimat! ~ fut még át az agyamon, mielőtt magához ragadna a sötét, és elájulnék. Nem érhet így véget!
Hmmmmm vannak olyan reggelek, amikor az ember lányának nem kellene felkelnie. Bevallom sokat filóztam rajta, hogy megmoccanjak-e, de végül megtettem. Az a csúnya kis bizsergés gyomortájékon már egyre gyakrabban jelentkezik mostanság. A lábam szinte tökéletesen helyre jött, de az, hogy a folytonos kín megszűnt, hogy megszűntek a nyilallások, a szorító rémítő kín minden ébredéskor és elalváskor, ez nem volt túlságosan jó... jött ugyanis az az érzés, az a mocskos vágy, hogy belülről vizsgáljak meg valakit, de jó alaposan. Amíg én voltam a kés alatt, addig oké volt, táplálkoztam abból, hogy engem bántanak, hogy nekem fáj, ez kellemesen zsongító volt, megnyugtatta az éhségem. Mostanában azonban nem. Reggel játszadoztam egy kicsit, de baromira unalmas volt. Fogtam az egyik kedvenc borotvaéles pengém és nekiálltam mintát rajzolni a belső combomba. Amikor már az egész Habsburg ház ott sorakozott rájöttem, hogy ez így baromi unalmas, körülbelül olyan, mint az alkohol mentes sör, vagy a guminő... nemhogy csak unalmas, de szánalmas is... Tehát lezuhanyoztam tűzforró vízben magam, áztam pár órán át, de amikor már vörös volt a bőröm és fájt, az sem segített. Lecsúsztam a csempén és csak feküdtem ott, ahogy a víz a szemembe folyt és homályos fátyol borult az egész világra. Már sötét volt, mire visszabaktattam a szobámba. A belső combom kellemesen húzódott, de a seb még csak gyógyulóban volt. Még vagy egy órát feküdtem meztelenül az ágyon és vártam, hogy megszáradjak. Aztán valamit tennem kellett az ön és közpusztítási hangulatom ellen. Szokás szerint, ahogy legrosszabb napjaimon megettem négy-öt tábla csokit, majd nekiálltam áttúrni a vagonnyi ruhatáram, hogy valami hangulatomtól minél elütőbbet találjak. Jó két órányi öltözködés után megtaláltam a lehető legrémisztőbb kollekciót. Elször is az egyik kedvenc bő fehér pólom vettem, alulra csak egy még a combomon a sebet sem takaró pink tüllszoknyát kaptam fel egy szintén rózsaszín balettcipővel. Pár pillanatig csak bámultam a tükörben rémítő művem ami remek keretbe foglalta a vérrel szabott tetkót a combomon. Végül fütyörészve felkaptam Maddoxot a rózsaszín plüsspingvint. Aztán kisétáltam ebben a szerelésben kibaktattam a hotelből, éppencsak egy rózsaszín kabátot kaptam még magamra. Ugrándozva és a belzeci koncentrációs táborban szokásos reggeli indulót fütyörészve magamban nekiindultam az éjszakának. Nem figyeltem merre megyek, de nem is érdekelt igazán. Már órák óta bolyongtam, amikor valami nagyon, de nagyon ismerős szag kúszott be az orromba. ~ Vér.... ~ Mint egy alvajáró úgy indultam meg arra. Nem sok idő kellett, hogy eljussak a játszótérre. Két hintaló meg egy csúszda között meg is találtam egy ronda fazont a saját alvadó vérébe ájulva. A belei azonban dekoratív kígyókként türemkedtek elő a mellkasából. Leguggoltam mellé a tüllszoknyám alig pár árnyalattal volt élénkebb, mint a belei. ~ Jééé majdnem összeöltöztünk! ~ Az ujjam finoman végighúztam az egyik nyálkás,nyúlós csövecskén és azon tanakodtam, ha kihúznám magához térne-e a pasi.... A szagát ekkor éreztem csak meg sok vér alatt, farkas volt. A bestiám felébredt, fehér orrát kíváncsian lökte az ég felé. Komolyan elgondolkoztam rajta, rákössem-e a beleit a torkára, hogy úgy gyógyuljon meg... nagyon muris lett volna... Végül egy mégis inkább visszapakoltam a belsőségeit. Nem volt nagy dolog, sokszor szedtem ki őket, tudtam mi hova való. Ráadásul fiatalabb koromban pont azért, hogy mesterfokon végezzem a kínzást kitanultam az orvos szakmát. Az egész hasát egy pink kendővel tekertem körbe párszor hogy bent maradjanak a belei, amíg a teste meg nem gyógyítja magát, aztán amikor kész volt, minden kis girnyója a helyén tekergőzött... ~legalábbis amin tudtam segíteni ~ Akkor a bestiám megmoccant, majd mint egy kiveszített nyíl belemart a másik alvó szörnyébe. Higgyék el nekem ez a leghatásosabb ébresztő. Olyan, mintha édes álmod közepén nyakon harapna egy vámpír, de nagyon hatásos. Kissé hátrébb léptem és vártam, hogy magához térjen csúf bubikám. Kissé hátrébb szökkentem és ott ültem le törökülésbe, ami kecses volt a tüllszoknyában és premierplánba adta a sebet a hófehér belső combomon, de őt most elsőre nem ez fogja érdekelni. Ordítani fog, mint a veszett kutya, úgy fog fájni a mentális marás szerintem. - Guten Morgen Hässlichkeit! - közöltem vigyorogva, amikor megrebbentek a pillái.
Ez volna a halál? Itt állok, egykori otthonomban, egy kastélyban, amit a Második Világháború során bombatalálat ért és az előretörő amerikaiak meg elhordtak belőle mindent, amit csak találtak, és boldog ember vagyok. Pár méterre tőlem csörgedezik a patak, én pedig a partján ülök, és figyelem, ahogy egy számomra ismeretlen lányka a vízben játszadozik. Lágy szellő borzolja a hajamat és nekem nevetni támad kedvem. Minden olyan tökéletes, olyan idilli. Ez biztosan az Édenkert. Látom, hogy a távolból Eveline közeleg felém, hosszú, barna haja kibontva. Olyan, mint amilyennek legutoljára láttam, de most nem véres, szakadt uniformisát viseli, hanem egy gyönyörű, hófehér ruhakölteményt, igazi úrnőhöz méltót. Elmosolyodok. Valóságnak kell lennie, ha láthatom a holtakat. Azután valaki úgy mar belém, mint egy veszett kutya, mindenféle finomkodás nélkül. Felordítok a fájdalomtól, hangom egyszerre zavarja szét a valóságos játszótér csendjét és a gyönyörű, bajor kastély parkjának csodálatos nyugalmát. Szemem előtt halványodni kezd a kép, ahogy Eveline egyre közelebb ér, arcán mosoly játszik, tekintetében az a vidámság lakozik, melyet olyan régen láttam már, és ismét a hideg játszótéren fekszem, szemben velem pedig egy Barbie-baba. - Guten Tag, Fräulein – pihegem, miközben próbálok levegőhöz jutni a kíméletlen ébresztő után. Elengedem a fülem meleltt azt a csodálatos jelzőt, amivel illetett. – Oder Guten Nacht, az talán jobban megfelel – mondom, és a mondat felénél átváltok angolra. Örülök, hogy valaki olyannal találkozok, aki a szülőföldemről való, ahelyett, hogy idegenek vennének körbe. - Minek köszönhetem ezt a csodás esti találkozást? – kérdem, és reszketegen felröhögök. A nő farkas. Szinte érzem a szagát az orromban, keresztül azon a rohadt sok véren, amit vesztettem, meg a belsőségek még csodásabb illatán. Végigtekintek magamon, és látom, hogy a belsőségeim ismét helyet foglaltak ott, ahová valók. Vagy legalábbis a többségük. - Danke – biccentek felé, majd megpróbálok talpra állni, de ez nem tűnik a legjobb ötletnek. Inkább maradok a földön és bámulom ezt a csodás kinézetű, de annál érdekesebb ruhatárral rendelkező hölgyet. Valahogy a rózsaszín pingvin lóg ki legjobban a képből, bár a póló maga sem semmi. A többin nem tudok igazán meglepődni, de a forradások láttán elvigyorodok egy kissé. – Bocsássa meg, hogy ennyire bizalmaskodóra veszem, hölgyem, de az ott Ferenc József? – kérdezem az egyik, viszonylag jól látható hegre bökve. Még mindig rohadtul fáj mindenem, de immár tudom tűrni, és jó, ha erősnek gondol. Akkor talán nem jut eszébe, hogy mennyire finomak is lehetnek a beleim.
Az otthonos szavakra kissé felszaladnak a szemöldökeim, de hamar rendezem magam. ~ Talán még vak nyúl is talál szemet.... vagy tyúk? Eh fenét érdekli... ~ Kíváncsian afféle kutyás mozdulattal biccentettem oldalra a fejem és úgy vettem szemügyre a mocorgó férfit. Igazából másodszorra, meg ha megszólalt nem volt annyira csúf, mint első ránézésre. ~ Nos tehetek én róla, hogy vannak olyan emberek, akiknek határozottan nem áll jól a halál? Illetve a halálközeli állapot... ~ - Guten Nacht. - hagytam rá, na nem mintha nem lehetne ezt érzékelni a tökéletesen fekete égből és a betegesen világító izzókból, amik bágyadt sugárzó tökökként pihentek a fejünk felett. Amikor átvált angolra kicsit elhúzom az orrom. Mostanság nincs nagyon kedvem ehhez a nyelvhez, pont úgy, ahogy ehhez a helyhez sincs sok kedvem. Unalmas nyálas ez a nyelv, a hely pedig még unalmasabb, így visszaváltok az anyanyelvemre, a pergő német szavakra és úgy válaszolok neki, ha nem érti, az az ő hibája. - Nos mondjuk annak, hogy úgy bűzlött a vérétől az egész környék, hogy még a kevésbé motivált ragadozókat is messziről idevonzotta volna. - válaszoltam teljes nyugalommal és egy képzeletbeli porszemet lesöpörtem a rózsaszín kabátom ujjáról. Maddoxot tűnődve teszem odébb, mert kissé idegesítő, hogy engem bámul. Néha annyira kíváncsian tudnak lenni ezek a plüsspingvinek, hogy az már pofátlanság. ~ A farkas lányának már magánszférája sem lehet... felháborító... ~ Arra meg, amikor megköszönte, hogy segítettem rajta, csak megrántom a vállam, aztán fölállok. - Ne köszönje, nem vagyok máltai szeretetszolgálat, csak kiomlott belekkel még borzalmasabban nézett ki, már-már közesztétikasértően csúf volt, ezt pedig nem bírta már a szépérzékem... Lesimítottam a szoknyám is, amikor fölálltam, na nem mintha úgy kevésbé mutatna sokat, egyszerűen csak megszokás volt. Amikor pedig a kuzint említette egy pillanatra nem is értettem mire gondol. A sebhelyek húzódása egy kellemes mellékérzéssé vált, úgy megszoktam, hogy már fel sem tűnt. Ekkor azonban megérintettem a sebet, szolidan belenyilallt erre a fájdalom. Csak kicsit kellett volna erősebben beletépnem, hogy a kuzin ismét véres könnyeket ontson az én élvezetemért, de ennek nem most volt itt az ideje, majd játsom később. - De igen ő, esetleg ismerted? - dobtam fel csak úgy poénból a labdát. Úgy gondoltam úgyis csak fetrengeni fog, akkor meg majd lelépek, nincs kedvem vén áldozatot játszó farkasokhoz, az ilyennek már a hullaházban a helye.
Látom, hogy meglepődik egy pillanatra, amikor németül szólalok meg, de hamar eltűnik arcáról a gyengeség eme jele. Érdekes alak ez a nő, igazán magával ragadó teremtés. Persze inkább külsőre, mint modorra, mert hát arra igazi, keményvonalas német. Felsőbbrendű – amire az okot inkább a farkas szolgáltatja, mint a német vér -, a kemény, rideg modor és az a tipikus, már-már túláltalánosított szőke haj. - Ó, remek, legközelebb ígérem, inkább bűzbombákat választok. Azok talán kevésbé irritálják a csodás vonású, Habsburg orrocskáját… - nevetek föl, és csak viccnek szánom. Abból eredeztetem az egészet, hogy ott van a dombján az egész banda, ráadásul olyan ismerős a szaga, de csak távolról. Kétszáz év után nehéz visszagondolnom arra a folyosóra, ahol láttam és éreztem az osztrák császárt. Istenem, hogy az mekkora egy felfuvalkodott hólyag volt…! Amit a kinézetemről mond, az valahogy nem tud megsérteni. Sokan emlegették már föl, hogy nem vagy éppen egy gyönyörűséges lovag, azonban még így is sikerült egy csomó ostoba libát megdugnom hosszú életem folyamán, és nem készültem abbahagyni. - Maga ellenben bearanyozza az éjszakát, Fräulein! – nevetem rekedtesen, majd lassan talpra kecmergek, miközben a pink kendőt szorosan a seben tartom. Már érzem, hogy kezd javulni a dolog. Közelebb lépek hozzá, és beleszagolok a hajába. Igen, innen már meglehetősen ismerős a szaga. Csak rossz emlékek kapcsolódnak ahhoz a szaghoz, és gyűlölöm is, méghozzá engesztelhetetlenül. Napóleon utolsó napjai, az a féreg pedig ott fészkelt Párizsban, mintha éppenséggel ő szarta volna a spanyolviaszt. - Személyesen nem. Ellenben I. Ferenchez volt szerencsém. Igazán csodálatra méltó módon üzent hadat az ellen az ember ellen, aki a veje volt. Nagyon bátor tett – nevettem föl, majd megfordultam, de azért még egyszer visszanéztem. – Tényleg köszönöm. Jó egy hazámbélit látni errefelé. Vendégem egy italra, ha legközelebb találkozunk. Esetleg többre is. Azt mondják, hogy a képem javul, miután legurított egy pár felest. Azzal el is indulok, hacsak nem állít meg.
NOs sikerül őszintén megdöbbentenie ennek a furcsa figurának. ~ Honnan tudja ki vagyok?? ~ Az arcomon nem látszik a döbbenet, azonban a szemeim két aranyréssé szűkülnek és úgy nézek rá karbafont kézzel, amíg beszél. Nem szerettem azt, ha valaki bármit is tud rólam, főleg nem úgy, hogy én terjesztettem a saját rossz híremet. Azzal nem volt gond, ha tudták őrült vagyok és szadista, mert igaz volt, akkor meg minek takargatni, ellenben az nagyon nem tetszett, hogy valaki ismeri a származásom... A gyermekkorom, az a három év, amit emberként töltöttem tabu volt, teljes egészében. Végighallgattam a süketelését, az egész nyavalyát, majd amikor nagyban megindult, mint aki jól végezte dolgát. Egy gyors mozdulattal elé álltam és szépen belenyúltam a műbe, amit éppen az ismét raktam helyre. Az ujjaimat elég mélyre nyomtam a sebbe ahhoz, hogy fájjon és hogyha mocorog, akkor még nagyobb kárt is csináljak. Majd úgy félig a belei között turkálva szólaltam meg résnyire szűkült szemekkel. - Igen, apámról mindenki azt állította, hogy egy imádnivaló figura volt.... - utaltam az általa megnevezett uralkodóra, akitől nos én is származtam. ~ Ez már elég ahhoz, hogy a világ egyik legelvetemültebb gonosztevője legyen. ~ - De felettébb érdekelne, hogy honnan tud bármit is a származásomról... nem igazán szeretem az olyan embereket, akik túl sokat tudnak. - mondtam halálos nyugalommal és egy sorozatgyilkos pillantásával. Aranyszínű szemekkel baromira nehéz hidegen nézni, de higgyék el, megtanultam, igen, állíthatom, hogy nem néztem ki szadista vadállatnak, de egy ilyen pillantásban azért benne volt a lényegem. - Biztos az én hibám, hogy nem mutatkoztam be.... Amália Terézia főhercegnő. - mondtam halálos nyugalommal még egy kicsit beljebb nyomva a kezem a belei közé. ~ Nah had halljam amit akarok... vagy nem leszünk jóban... nagyon nem. ~
Látom, hogy sikerült a kis Habsburgot kihoznom a sodrából. Igen, most már biztos voltam benne. Idióta picsa, ennyire könnyedén beigazolja a tippemet. És mint kiderült nem is akárkinek a fia-borja. Sejtettem én, hogy ez lesz. Éreztem annak a féregnek a bűzét rajta, és tudtam, hogy kicsoda. Csak meg kellett erősítenie, márpedig most megtette. Idióta…. Senki sem tanította meg neki, hogy az információ hatalom? Bár eléggé meglepődök, amikor a kezét a beleim között érzem. Rohadt életbe, hogy nem vagyok elég gyors… hiába, nekem is az eszem az erősségem, nem pedig az, hogy gyorsan tudok mozogni. Mi ebből a tanulság? Az, hogy a tetves botom nélkül lassabb vagyok, mint azzal, márpedig azon sem érem el fiatalkori csúcssebességem. Határozottan öregszem, hogy rohadna meg a világ… Reszelősen felnevetek. - Ó, kislány, te tényleg azt hiszed, hogy ez fájdalom? Jártál te már csatatéren, holtak között, magad után vonszolva az egyik lábadat egyetlen nyomorult ínszalagon? Tépett már majdnem ketté egy tarack becsapódása? Nem? Akkor leszel szíves befogni a drága uralkodói pofácskádat, és kivenni a kezedet a hasamból, mielőtt még letépem a csinos kis fejecskédet és szopóálarcnak használom! – üvöltöm a képébe, de végül úgy döntök, hogy ezzel semmire sem megyünk. Nem csak azért nem, mert egymást sárral dobálni tökéletesen értelmetlen hosszú távon, de azért sem, mert a csaj elég határozottnak tűnt. - Mennyi esély van arra, hogy az előző részére a beszélgetésnek fátylat borítsunk? – kérdem egy rövidke idő után, majd úgy döntök, hogy megadom neki, amit akar. – Nos, nehéz elfelejteni azt az embert, aki tönkreteszi az ember életét. Nem fogom elmesélni magának az egész életemet, Amália Terézia főhercegnő, és nem is fogom Úrnőmnek szólítani. Az apja tönkretette az életemet, miatta halt meg a menyasszonyom, és én nem vagyok hajlandó megbocsátani soha, ami történt. – Igazából ez nem is volt ferdítés. Sosem bocsátottam meg a Koalíció egyetlen tagjának sem azt, amit tettek ellenünk. – Ismerem az apja szagát, egy ilyen régi vérvonal pedig már messziről kiszagolható. Egyébként Marcus Klein volnék, ha még nem mutatkoztam volna be. Bajorország egyik nemesi családjából, bár iratot nem fogok tudni mutatni, mert a szövetségesek lebombázták a családi kastélyt a francba. Úgyis csak múzeum volt már… Hangomból talán kiérzi a mély keserűséget. Szomorú voltam, ha Bajorországra gondoltam, akkor pedig különösen, ha az otthonomra magára. Az utolsó pár boldog napra, amit Eve és én együtt töltöttünk, mielőtt az újabb háború elszakított volna minket mindörökre. - És most, drága főhercegnő, lesz szíves kivenni a császári kezét a hasamból? Tudja, eléggé zavaró, bár máshol jóval szívesebben érezném…
Amikor befejezte a szánandó kis monológját az arcomon tovább szélesedett az a sátáni, már-már természetellenesen beteges fájdalomra éhes mosoly. Aztán beljebb nyomtam a kezem és a fülébe suttogtam, akár az anya, aki esti mesét susog a gyermeke fülébe... - Nem Hässlichkeit, nem hiszem, hogy ez fájdalom lenne.... Hidd el nekem, ha valaki, hát én tudom, hogyan kell fájdalmat okozni. Egész életemben ezen dolgoztam, mára már művészi tökéllyel űzöm. És csak hogy tudd mein Schatz az első és a második világháborút is aktívan végigharcoltam... igen, jártam csatamezőn, sőt mondok neked valami egészen különleges és finom titkot... Én voltam az aki üzemeltette a belzeci koncentrációs tábort... Aztán kissé hátrébb hajoltam, de csak annyira, hogy lássam az arcát. A kezem egy centivel sem húztam kijjebb a hasából, kellemesen melengette azt odabent az ő teljes bélrendszere. Végighallgattam a hülyeségeit, hogy apám így meg úgy... Igazából magasról tettem arra az emberre, aki nemzett. Nem hatott meg különösebben miket tett, habár természetesen többet ért ennél a féregnél, hiszem az én dicső népembe tartozott. Magasról tettem a hülye csajára, meg a szánandó háborújára. Olyan volt, mintha egy légy zümmögne a fülembe. Nem értettem mi jó az érzelmekben. Mi ez a szomorúság, vagy az, hogy sirat egy nőt... az csak pillanatnyi gyönyör, habár a szenvedés édes ízének megvan a varázsa, ezt bevallom, de hogy szeretni valaki és függeni tőle? Meggyászolni? Ez abszurd... Az utolsó szavaira csak felvontam a szemöldököm. Jah, és egy zseniális tervem is támadt emiatt. Kezdett már elegem lenni ennek a csúf vénembernek a próbálkozásaiból. Egy könnyed mozdulattal kihúztam a kezem belei közül, majd lassú mozdulattal lenyaltam a vért az ujjaimról. Még az aromája sem volt az igazi, nyomorék íze volt. Aztán közelebb léptem hozzá, nagyon közel. - Rendben, akkor pakoljuk át, máshová... Azzal megcsókoltam, illetve inkább megharaptam a száját, de a határ igen vékony úgy hiszem. A véres kezem pedig ami nem is olyan régen a belei között kalandozott most megindult lefelé. Szépen végigsimítottam a véres kendőmön, majd becsúsztattam a nadrágjába. Nem tartott sokáig megtalálnom azt a nagyon kis szemfüles részt, amit kerestem... Majd a karmaim szépen kinyúltak az ujjaim végéből és az öt penge szépen tiszta vágással megszabadította egy számára nagyon, de nagyon felesleges szervecskétől. Persze nem hagytam ott, szépen hoztam is magammal, kirántottam a nadrágjából, habár megvártam, amíg ordít, ha ordít, ami elég valószínű volt a fájdalom mértéke miatt... Megvártam amíg beleordít a számba, az nagyon izgató tudott lenni, még egy ilyentől is. Aztán ugrottam csak hátra, mielőtt magához tért volna. Az arcomon széles mosoly ül, a kezem csurom vér volt és volt egy plusz testrészem is. - Parancsolj tisztelt Marcus Klein, odatettem, ahová kérted... az ár pedig egyenlőre megfelelő lesz. Jah és soha semmilyen beszélgetésre nem szoktam fátylat borítani... Ezzel a saját nemesebbik végtagjával búcsút intettem neki, majd valami régi német számot dúdolva megindultam hazafelé. Gondolkoztam rajta, hogy megmutatom a szerzeményem Tarának... habár lehet inkább Casnak kéne.. hmm, vagy az is lehet, elpakolom, aztán később elküldöm ennek a figurának levélben. ~ Ezen még gondolkoznom kell... ~ Persze vetettem még pár pillantást a fickóra, ki akartam élvezni minden pillanatát annak, ahogy szenvedett. Majd ha már nem volt a látóteremben ugrabugrálva és fütyörészve folytattam tovább az utamat.
//Köszi a játékot, habár végül nem szedtelek éppen össze. //
Igazából egyáltalán nem érdekel, hogy mit mond. Ő végigharcolta a két világháborút? Kislány, ha most kinyitnám a számat, akkor elmagyaráznám neked, hogy én három háborún masíroztam végig, golyók röpködtek a nyomorult fejem fölött és némelyik még el is talált. Szóval nem hiszem, hogy a kis Habsburgnak annyira nagyra kellene lennie az eszével meg azzal, hogy vezetett egy haláltábort. Hát kislány, én tudod, hogy miket vezettem? Ezredeket és hadtesteket csatában. Addig nem tudod, hogy mi az a felelősség, ameddig csak ártatlan emberek megkínzását felügyeled. Ha már láttad, hogy hogyan robban szép egy tizenhét éves kölyök a kartácstűzben… na akkor már láttál valamit. De addig nem. - Te rohadt, tetves kurva! – üvöltöttem föl, amikor a gondolataim mélyéről legnemesebb testrészem erőszakos elválasztása ugrasztott ki. Első pillanatban nem törődtem a fájdalommal, testemet elöntötte az adrenalin és ezért nem éreztem semmit. A nyaka után kaptam, de csak megkarcolnom sikerül a kis bőröcskéjét, máris továbbsuhan, bennem pedig úgy robban föl a fájdalom, hogy ahhoz képest a lángoló Moszkva semmi volt. - Ahogy én sem – sziszegem utána, miközben próbálom elállítani a vérzést. A beleim most úgy döntenek, hogy jobb nekik, ha a helyükön maradnak, és kivételesen nem akarnak a pázsitra ömleni. Próbálok feltápászkodni, de a kíméletlen fájdalom nem segít ebben, ezért inkább a földön maradok, miközben a vér ismét átáztatja a ruháimat. Az előző sem száradt még mg rendesen, de ezúttal a felsőm helyett a nadrágom kap egy jó adagot. Azt hiszem, ezt a cuccot már vághatom ki a fenébe. Miközben a sötétség ismét magához ragad, nem gondolok semmire sem, amit valaha fontosnak hittem. Két dolog jár csak a fejemben, és ezeknek semmi köze a pszichopata Kathet, vagy a mániákus világuralmi törekvéseimhez. Vajon a kölyök megbocsát majd? Nem haragtartó, de valamiért nem bízok a dologban igazán. Kár… pedig ez egy egészen jó kapcsolat lehetett volna, ha nem rondítok bele így. És ami még fontosabb…. Vajon Eve képes lesz megbocsátani mindazért, amit tettem?
Céltalanul kóborlok a városban. Legalábbis külsőre úgy látszik, hogy léptein céltalanok, és találomra választok útirányt. Igazából ilyenkor egy belső hang vezet, megszáll valami különös ihlet, néha olyan érzésem is van, mintha valami szívóerőnek engedelmeskednék, és ha teszem szépen a lábaimat egymás után, akkor odajutok. Hová? Na, hát azt nem tudom, de mindig felismerem, ha megérkezem. Most a felismerést jóval a megérkezés előtt hozza a kósza tavaszi szellő tömény vérszag formájában. Bár vehetjük úgy is, hogy akkor érkeztem meg "a helyre", amikor megéreztem a vérszagot, és innentől már nem az ihlet vezet, hanem az orrom. Bah! Milyen prózai. Bárki is volt az, érdekes helyet választott a boncoláshoz, egy játszótér kellős közepén fekszik a farkas kiterítve. Nem szép látvány, és ahogy megszemlélem, egy kaján vigyor terül szét a képemen egy pillanatra. Ó hát ez a férfiú most nem teljesen férfiú ... A helyzet egyre érdekesebb, így leguggolok melléje, és a kezem a vállára helyezve elmerülök a nem túl távoli múltban. Csendben, kicsit ringatózva, halkan dúdolva guggolok, és ... nézek mint a moziban. Mik nincsenek! Még nem tudom, kinek fogom ezt megköszönni, majd valami áldozatot mutatok be az ősöknek, füstölőt égetek, vagy nem is tudom. Micsoda fogás! Az itt fekvő férfiú se egy egyszerű eset, de a nő, aki helybenhagyta! ~ Szóval koncentrációs tábort vezettél, drágaság ... Végighallgatom az egész párbeszédet, de ez nem elég, mert látom az egész hercehurca hamarabb kezdődött. Egy kicsit erősebben szorítom Marcus vállát, ó, igen, most már a nevét is tudom, és még mélyebbre merülök. Cain. Őt már hírből jól ismerem, s most felismerem, a rokonait már én is kergettem, de nekem az a banda túl nagy falat. Na, akkor erről ennyit. Adatokat, neveket, s minden mást, ami fontos megjegyzek, aztán visszatérek a jelenbe. - Ó, mit csináljak veled drága Marcusom? Elbírni elbírnám, na de mennyire mocskos lennék, mire elhurcolom innen. És hová is vigyem? Megéri ez nekem, hogy segítsek neki? Ahhoz, hogy ezt tudjam, beszélnem kéne vele. Felkelek, és elhátrálok pár lépést, mert tényleg nem szeretném egyenlőre összekoszolni magam. Aztán veszek egy pár kavicsot, és nekiállok az ébresztésnek. Egyenként hajigálom a kövecskéket Marcus jelenleg mindenképpen legkényesebb pontjára, feltehetőleg az ütemesen ismétlődő fájdalom majd magához téríti.
Ismét ott álltam, Bajorország szívében és szinte nem is látok mást, mint amit korábban. Az egész mintha megfagyott volna, amíg én a kis Habsburggal beszélgettem. JÓ itt lenni, ugyanolyan jó, mint régebben. Végleges már? Nem tudom, de szeretném, ha az lenne. Nem volt még elég? Eve ott ül mellettem és a vállamra hajtja a fejét. Hosszú, barna haja a szeme elé ugyanúgy hull, mint a hátára. Óvatosan kisimítom az arcáról, ő pedig rámmosolyog. Milyen idilli… emlékeztet arra a napra, mielőtt megvívtuk volna az auerstatdi ütközetet. Ültünk az erdőben, távol a lövészárkoktól és csak bámultuk a felkelő napot, azon agyalva, hogy vajon hogyan élheti bárki túl a háborút. Én túléltem. Jean is. Eveline nem. Ő meghalt, tüdőlövést kapott, és valószínűleg elvérzett. Még a haláltusáját vívta, amikor elküldött, de biztos vagyok benne, hogy már nem él. De akkor is olyan jó ebbe az álomba ringatni magam. - Ez a Mennyország? – kérdezem halkan, szavaim darabjaira tépik a csöndet és az idillt. Ő visszamosolyog rám. - Ó? Nem. Még nem. Egyébként azok után, amiket tettél, te tényleg azt hiszed, hogy odafönt kötnél ki? - Legalább van indokom arra, hogy ateista legyek – vonom meg a vállam, és nem szólalok meg egy ideig. Csak nézem az arcát, a vonásait és elgondolkodom azon, hogy mégis miképpen voltam képes majdnem elfelejteni az alakját. – Mi vagy te? Ki vagy te? - Azért kétszáz év alatt nem hittem volna, hogy elfelejtesz… - Nem. Te nem Eveline vagy. Ő halott, és mint mondtad ez nem a Túlvilág. Akkor mégis mit keresel itt? - Láttál meghalni a saját szemeiddel? Akkor talán nem is vagyok annyira halott. Ezekkel a végszavakkal merül álomba a vállamon fekve, én pedig érzem, hogy megint távolodik az egész. Most nem annyira erőszakosan, mint korábban, de érzem, hogy valaki vagy valami már megint elrángat erről a helyről. Még az első kavics becsapódása előtt térek magamhoz és fel is visítok, amikor eltalál. Egy pillanatra vörös köd lepi el az agyamat, de nem engedem eluralkodni. Az első két szituációban az volt a hibám, hogy túlságosan gyorsan hagytam, hogy elöntsön a düh. Nem szoktam hozzá, hogy bárki veszélyes lehet rám. De azt a Habsburg ribancot a darabjaira fogom tépni azért, amit tett, az egyszer biztos… - Te meg ki vagy? – morranok rá a sötétében üldögélő alakra. Mostantól kezdve mindenkit, aki szembejön velem, gyanakvással fogok kezelni, és ha kell, helyben széttépem. Nem hagyom, hogy még egyszer ilyesmi megtörténjen.
Érzem rajta, hogy álmodik, vagyis inkább a képzelete intenzíven működik, remeg a szemhéja, szuszog. Aztán pedig meglepően gyorsan tér magához. Én viszont nem sietem el a választ a kérdésére. Eleresztem a kezemből a kavicsot, hagyom, hogy visszahulljanak a többi közé. Érzem a haragot,a kínt, a gyanakvást benne, ahogy tehetetlenül dühös a ma este alakulása miatt. - Hogy én ki vagyok, az ... egy eléggé képlékeny dolog. Lehetek a végzet ujja, vagy éppen mentőangyal, bosszúálló démon, vagy egy névtelen senki, aki szépen továbbsétál. Most még egyik se vagyok. Hogy mivé válok, az nagyrészt tőled függ. Az érzelmeimet jelenleg leplezem, az energiáimat viszont nem, érezheti a koromat, az erőmet, remélem, ez elég figyelmeztetés lesz, hogy ne lépjen,v agy szóljon meggondolatlanul. Az előző két meggondolatlanságáért már elég komoly sebekkel fizetett, s nem hiszem, hogy egy harmadik ellenféllel éppen most lenne kedve megküzdeni.
Kezdőlap
//
