- Születésedkor kaptál egy nevet. Ezt én nem nevezném képlékeny dolognak – mormogom. Időközben kinyúlok felé mentálisan, és érzem, hogy jóval idősebb nálam. Én meg még azzal a kis Habsburg szukával sem tudtam elbánni. Esküszöm, ha a ribanc még egyszer a kezeim közé kerül, én a beleinél fogva fogom felkötni valahová. Ugyanúgy bűzlött, mint Ashie fiú, márpedig ez azt kell, hogy jelentse, hogy ugyanannak a falkának a tagjai. Remek, egy amatőr liba vágta le a farkam! Ez valahogy nem segít sokat a lelki békémen. - Elnézését kérem, a jó modoromat eddig félretettem. Marcus Klein vagyok, Bajorországból. Maga, ha jól sejtem indiai. Nos, ez már valami, amit tudok magáról – vigyorgok rá bizalom gerjesztően, ami nem egyszerű úgy, hogy talpig véres vagyok. Megpróbálok talpra kecmeregni, hogy közelebb lépjek a hölgyhöz, de kíméletlen fájdalom hasít az ágyékomba. – A rohadt életbe! – nyögök fel, majd visszahanyatlok a földre. Na jó, ez így nem lehetséges… - Egyébként, szabad érdeklődnöm, hogy mit is akar tőlem? Tudja, csak úgy a miheztartás végett érdekelne. Merthogy már nem sok trófeának való maradt rajtam, de ha akarja még vihet egy fület a vitrinjébe.
Nocsak, micsoda hetyke válasz érkezik először. De aztán érzem az óvatos tapogatózást, a visszahúzódást, és utána a valamivel tiszteletteljesebb szavak mosolyra késztetnek, s végül az utolsók meg is nevettetnek. - Köszönöm a felajánlást, de én általában fejeket gyűjtök. Kicsit kivárok, hogy érezzem, mennyire rendítem meg a kijelentéssel. Elvégre aligha tudna most hathatósan védekezni. Letéphetném a fejét, és alig esne közben bajom. Kellemetlen! Mármint neki ... - Azonban az Öné nem kell, Marcus. Legalábbis egyenlőre nem. Viszont azt nem tudom, hogy konkurenciát fogunk-e jelenteni egymásnak, vagy éppen kooperálhatunk. - kezdem el lassan, óvatosan elhúzni az orra előtt a mézesmadzagot. - Nekem a hercegnő kell. - teszem aztán pontosabbá az ajánlatot. - Az a kérdés, hogy hajlandó lenne-e együtt dolgozni velem a siker érdekében. Ha hasznos segítségnek bizonyul, még azt sem bánom, ha Ön öli meg a nőt, csak ... szeretném, ha előtte sokat szenvedne. Az utolsó szavaknál már egy sokkal gonoszkásabb vigyor ül ki az arcomra, nem az az angyali mosoly, ami eddig ült rajta. - Amúgy mi, Indiában úgy hisszük, hogy a nevek jelentése és hatása harmóniában van a viselőjével. Rám már rég nem igaz az a név, amit a születésemnél kaptam, ami az igazolványban van, az meg csak egy álnév, és noha szintén van jelentése, nem biztos, hogy a mi kapcsolatunknak megfelelő lenne. Előbb találjuk ki, megegyezünk-e vagy sem, aztán majd ráérünk még a megszólításon filozofálni. Nos?
Amikor kijelenti, hogy fejeket gyűjt hangosan fölnevetek. Ó? drágám, azt hiszed, hogy én aggódok a fejem elvesztése miatt? Jelen pillanatban talán még örülnék is neki! De nem, ahogy beugranak a vízióm, vagy éppenséggel látomásom utolsó képei, már rá kell döbbennem, hogy nem örülnék neki annyira. Nem, nekem most utána kell néznem, hogy csupán hallucináltam-e, vagy Eveline ténylegesen életben van. Látnom kell, meg kell találnom. Ha kell, kiásatom a waterlooi ütközet összes nyomorult halottját, mindet és végigvizsgálom a sejtjeiket, de meg kell tudnom, hogy él-e még, vagy meghalt! - Az első kérdésem az, hogy miért? Miért akarja Amália Terézia gyönyörű, szőke buksiját egy karón látni? Jaj, elnézést, ez utóbbi kép nem a sajátja, hanem az enyém… - ismét fölnevetek, de most már kissé sötétebb tónusban. Hogy őszinte legyek, nekem tetszik az ötlet. Ha olyan választ ad, amilyet várok, akkor övé minden kapcsolatom, minden forrásom: megtalálom azt a szukát, még akkor is, ha a föld alól kell előkerítenem. Nem csodálkoznék azon, ha valahol tényleg ott lapulnának ezek az amatőrök. - A második kérdésem már talán komplikáltabb, de szerintem maga okos nő, így nincs kétségem afelől, hogy képes lesz megválaszolni: Hogyan? Egyetlen farkast elintézni nem nagy dolog, ellenben egy egész rohadt falka van belőlük, sőt, ahogy érzem a bűzüket, kettő is, akik acsarkodva akarnak egymás torkának esni éppen a fejünk fölött. Márpedig ez szigorúbb biztonsági intézkedéseket jelent, mert a háborút mindig egy hidegháborús szakasz előzi meg – mondom. Igen, a háborúk szakértője vagyok, és ez jól is van így. Neki olyan ember kell, aki elég kemény ehhez a melóhoz, nekem pedig segítség kell. Nem hiszem, hogy az Alfa annyiban fogja hagyni, hogy elvertem a saját kölykömet. Nos, ez volt a nagy helyzet. Miközben a válaszokra várok azért ellenőrzöm a beleimet is. Nem, még egyik sincs a helyén kívül, szóval ennyi elég is nekem.
Itt fekszik kibelezve, kiherélve, egy hajszálon függ az élete, de feltételei vannak. Már szinte kezd szimpatikus lenni, de mindenképpen szórakoztat. - Nos, Marcus, rengeteg oka van annak. De az egyik legfőbb az, hogy a náci ideológia felhasználta és megcsúfolta az indiaiak vallását és filozófiáját. Mondjuk úgy, hogy bosszú ... Ennél a helyzet sokkal, sokkal bonyolultabb, de ezt nem fogom az orrára kötni. - A hogyan .... a hogyan az még valóban kérdéses, de ketten mindenképpen nagyobb eséllyel járunk sikerrel, mint külön-külön, vagy esetleg egymást akadályozva. És éppen a háború lehet a hasznunkra, hiszen ő is harcos a falkájában, akinek feladatai vannak. Nem kuksolhat a négy fal között. Valahogy majd lépre csaljuk. Akár úgy is, hogy valakit a másik falkából használunk fel csalinak. Vagy ... ha nem félti a bőrét, akkor Ön is vállalhatja ezt a feladatot. Óvatosan közelebb húzódom, és a kezemet lassan, hogy még csak véletlenül se értelmezze támadásnak, a sebe fölé helyezem, ahol az idegei a letépett büszkesége után sírnak, de nem érek hozzá. Egy rövid összpontosítás, és a fájdalmak valamelyest enyhülnek. - Tudok segíteni, ha megegyezünk ... - jegyzem meg sokat sejtetően.
Szimpatikus a nő. Vannak elvei, vannak érdekei és vannak céljai. Na ilyen egy igazi, keményen felfelé törekvő vérfarkas. Általában magam is ilyen vagyok, kivéve az ilyen, gyönyörűen és pazarul sikerült estéken. Amikor a tervet mondja már elkomorodok, és feszülten figyelek. Nem is gond, hogy nincs kész tervünk, a dolgok kialakulhatnak menet közben is. Amúgy is jobb, ha benne vagyok a tervezési fázisban. Zavar, ha csak később mondják el a dolgokat, és nem lehetek ott, amikor kiagyalják. Olyan, mintha az életem fölött mások döntenének. Márpedig én szeretem az életem. Ezért is idegesít olyan rohadtul a mai este alakulása. - Ó, nekem vannak ötleteim, kedves Ms. Ismeretlen. Tudja, az Alfa azt hiszem, hogy éppen a véremet akarja, szóval én, ha besétálok a helyre, ahol ezek az idióták tanyáznak, akkor lazán elterelhetem a figyelmüket, amíg maga megkeresi és elhozza Amália Terézia szép, szöszke fejét – mondom. Igazából ez a legkiforratlanabb tervem, de talán még működne is. Amikor enyhíti a fájdalmam hálásan felsóhajtok. – Ezek szerint meg is egyeztünk. Remek. Van esetleg olyan helye, ahol elrejtőzhetnék, amíg föl nem gyógyulok? Utána kibelezhetjük a kis ribancot. Igazából nem tudom, miért kerültem ennyire önfeláldozó kedvembe, de tudom, hogy ez másképp nem menne. Csak egyetlen dolog, amit kérni fogok. - Tudja, nekem nem kell a nő. Megölheti, megeheti, nem izgat. Egyetlen dolgot kérek magától: Ha én beledöglök a dologba, akkor keressen meg egy embert és mondjon el neki mindent erről, rendben? – kérdem, miközben feltápászkodom. Most már megy, de nem állok túl biztosan a lábamon. Kész vagyok menni bármerre, amerre akar, csak el erről a rohadt helyről.
Nos, a terv meglehetősen vakmerő. Emellett kidolgozatlan, és felesleges kockázatokat tartalmaz. De egyértelműen érik a kooperáció. Segítek neki talpra állni, s míg megtámasztom, addig még egy újabb adag mágikus energiát küldök feléje, hogy kibírja az utat addig a bizonyos biztonságos helyig. - Ej, ugyan már, kedves Marcus! Egyetlen vereség ne vegye el a kedvét annyira, hogy halni akar! Hát minek mennénk be oda, amikor ők is szoktak kijárni? Persze, ha valóban nem lesz más választás, akkor értékelem az önfeláldozását, de szerintem nem ez az egyetlen út a bosszúhoz, hogy odadobja magát koncnak ... Kedvesen, szelíden korholom kicsit, míg kitámogatom a játszótérről. Úgy tűnik, igen furcsa hangulatba került, gondolom nem szokta meg, hogy ennyire kiszolgáltatott. Uralkodásra termett férfiú ... na, nem, ennyire ne legyünk fellengzősek, inkább csak vágyik rá, hogy az legyen ... és most ketten is végigmentek rajta oda-vissza, és egy harmadik személy kaparja össze a romjait. Ciki. Ugyanakkor újabb információ, hogy Castor meg őt akarja. Nem egy életbiztosítás akkor őt rejtegetni. De megtehetem, hogy elrejtem, és valahogy úgy adom fel, hogy közben Kat-et kicsalom ezzel az épületből. Ez nem is rossz terv. - Nem kell bemenni. Majd gondoskodom róla, hogy a kis hercegnő szerezzen tudomást az Ön hollétéről, és remélhetőleg megpróbálja majd tálcán kínálni Önt az alfájának. Persze ebben a tervben s van buktató, mert mi van, ha Kat csak átadja az infot, és Castor jön ki személyesen? Na de az már legyen Marcus problémája. - Én gyalog jöttem, de nincs messze a ház, amit kibéreltem. Miközben kiérünk a játszótérről, eltüntetem egy kis időre magunkról a szagunkat, s így ha bárki is ezen a nyomon próbálna meg megtalálni minket, az itt elveszti majd a nyomot.
- Nem akarok meghalni. Szerintem élve kellek annak a szemétláda digónak, márpedig ha így van, akkor én leszek nagyobb biztonságban – reszketegen, már-már őrülten fölnevetek. – Bosszú? Érdekes teória, Ms. Ismeretlen. Tudja, ez nem zavar. Ez visszanő – mutatok végig magamon. – Az apja elvett tőlem valamit. Valamit, ami fontosabb volt nekem mindennél. Visszakapni nem tudom, de lenyúzhatom a bőrt arról a csini kis pofikáról. Az elegendő kárpótlás lesz, azt hiszem. Már nem forrong bennem olyan eszeveszettül a harag. Nem, átadja magát valami másnak. Remény talán? Az, hogy Eveline talán még életben van minden mást kitöröl a gondolataim közül. Sosem fogok elfeledni, hogy otthagytam a csatatéren, csak azért, hogy mentsem a saját, nyomorult életemet. Vajon ha él még, akkor megbocsátott nekem? Ő mindig is képes volt gyorsan megbocsátani bárkinek, de vajon egy ilyen ocsmány, undorító árulást is képes lenne feldolgozni? Vagy azt, hogy sosem kerestem? Nem tudom. Viszonylag csöndben maradok, miközben a gondolataim között reménykedek, csöndesen, bezárva. Lábam gépiesen teszem lassan, szépen egyiket a másik elé, miközben csak fél füllel hallgatom, hogy mit mond. Az esély, hogy elveszett menyasszonyom él, túlságosan is lefoglal. - Már alig várom – mondom, és majdhogynem vicsorgok, amikor azt mondja, hogy miképpen kaphatjuk el a kis főhercegnőt. – Egyébként a taktikában mindig azé az előny, aki támad. Ő kényszeríti az ellenfelet reagálásra. Sose feledje el ezt, kedves Ismeretlen!
Andy (Akire az előzetes jóslatok szerint rá fogok támadni és nem fogom szeretni, de azt még nem tudom, hogy miért. o.O)
Már jó ideje itt kuksoltam a játszótéren. Konkrétan, mióta besötétedett, és az összes gyereket hazavitték. Hamarosan az Orfeumba kell mennem, nyitás, készletek, és a többi mindennapos apróság. Jelenleg nem voltam Testőrként szolgálatban, szóval ráértem kicsit lábat lógatni, s ezt pofátlanul meg is tettem. Anne itt volt azzal az őrzővel. Nem tudom, hogy a gyógyulása rohamos-e, normális, vagy lassú, mert amióta Mortimer felszívódott, a lányomat teljesen kisajátították, semmit sem tudtam róla, csak a szatírokat megszégyenítő leskelődés maradt. Néztem, ahogy eleinte csak a kutyusa és a nevelője mellett álldogált, nagy, kék tekintettel figyelte a többi gyereket, aztán bátortalanul elindult - az alaszkai malamut kölyök árnyékként követte -, és odaballagott az egyik üres hintához. Az őrző egy darabig nézte, és nem is kellett odamennie, mert hamarosan néhány apróság felfigyelt a kiskutyára, és elkezdték őt kérdezgetni róla. Egy szót sem szólt, csak néha bólintott, másszor fejet rázott és... mosolygott. Már az emléktől is mosolyra rándult a szám. Aztán egyenesen felém nézett. Takarásban voltam, az őrző sem vett észre - valószínűleg nem volt túl öreg motoros -, a mosoly pedig eltűnt az az arcáról... Nagyot sóhajtottam és felnéztem a tintafekete égre. Utána leszállt a hintáról és elindult felém, de csak két lépést tett, amikor az őrző érte ment és hazavitte. Lassan olyan leszek az életében, mint egy árnyék. Fantasztikus! Bosszankodásomból közeledő léptek nesze zökkentett ki. Egyből a hang irányába fordultam, magamban gyorsan leellenőriztem, hogy minden fegyverem a helyén van-e, és vártam. Nem éreztem farkas szagot, ám azután a "kellemes" találka után a flepnis Geertzcel, már semmin nem lepődöm meg. Felálltam a kényelmesnek éppenséggel nem nevezhető, ülőalkalmatosságnak kinevezett mászókáról, és gyanakodva fürkésztem a közeledő férfit. Nem szólítottam, ha engem keresett, vagy én kellek neki, akkor rajta, egyébként meg hanyagoljuk egymást. Nyugis estét szeretnék végre.
Az Egyesült Államok kegyetlen egy hely. Úgy próbálják meg feltüntetni magukat, mint a világ megváltóit, de az itteniek sem jobbak, mint a közel-keleti drog vagy kurvapecérek. Csak ezek az átkozottak sokkal jobban tudják palástolni magukat. Amióta újra szülőföldemet koptatom legalább három erőszaktevésnek voltam a szemtanúja. És mindegyiket eltusolták. Bájos. De így legalább az én dolgomat is megkönnyítik. Még meditálásra is akad időm. Minden nap. Ilyen is régen fordult elő velem... És ez az Alaszka? Könyörgöm, nem vagyok gyengeelméjű. Értem én, hogy ide vezethető vissza ez az egész kibaszott farkasosdi, de azért mindennek van határa. Ha Júniusban kabátot kell felvennem az rossz. Kicseszettül, baromira, minden szellem kikúrt anyjára, de rossz! Az a William nevű gyengeelméjű is... Nemár, ki nevez ki egy harcost Protektornak? A vén szarosoknak elment az esze a gyönyörűségesen csillogó elefántcsont-tornyukban? Egy harcost?! Ahhoz talán van eszük, hogy kardocskákkal rohangásszanak ide-oda. De a többi. Látszik is, ennél feleslegesebb és bosszantóbb feladatot nem is oszthatott volna ki rám. Nekem a mágiájuk sajátosságát kéne kutatnom, és azt, hogy hat rájuk az eredet ilyen mértékű közelsége. Pff...idióta. Összébb húzom magamon a bőrkabátot. Minden egyes lépésemmel megrezeg a kezemben található műanyag zacskó. Hogy a boltot is miért kellett ilyen messzire tenni a lakásomtól? Megtorpanok. Egy semmivel össze nem téveszthető érzés fog el. A közelben valahol van egy kutyuli. Nagyon a közelben. Felhúzom a szemöldökömet és jobbra fordítom a fejemet. Az utca túlsó oldalán egy játszótér pirosra mázolt kerítése tűnik ki az éjszaka sötétjéből. ~Aranyos. Gondolom és körbe sem pillantva a jelenlét irányába sietek. Jó lesz megismerkedni a helyiek egyikével. Erőszakosan berúgom a kaput és az osonással semmit sem törődve betrappolok a fém játékok közé. Hinták, libikókák és faszom se tudja, hogy miféle szerkezetek még. Amint meglátom a sötétbe burkolózó alakot felé veszem az irányt. Az arca egyre tisztábban rajzolódik ki előttem. Elég hamar sikerül felfedeznem, hogy ki Ő. Tökéletes, mindent elolvastam az aktájában. Így legalább nem kell becserkésznem. Úgy tűnik ma még is szerencsés napom van. -Hogy telik az estéje, Mr. Corvin? Kérdem egy semmitmondó mosollyal. Úgy másfél méterre tőle torpanok meg.
A hozzászólást Andrew Hutchinson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 02, 2012 2:24 pm-kor.
Csörtet, mint egy vaddisznó. Berúgja kaput. Most vagy ő a helyi nagylegény őrző fronton, vagy próbál annak tűnni, vagy engem megijeszteni, esetleg mindegyik, vagy egyik sem, és csak szimplán berúgott. Az se kizárt, bár nem érzek felőle alkohol szagot. És még a nevem is tudja. Már meg se lep, azok után, hogy Mortimer a kisujjából rázott ki mindent rólam, de akkor is. Basszus, nem egy rohadt nyitott könyv vagyok, nem szeretem, ha csak úgy lapozgatnak bennem. Mintha minden sarkon hagynék magamról egy önéletrajzot... - Eddig jól - méregettem továbbra sem nagy lelkesedéssel. - Remélem nem azért jött, hogy elcsessze. Nem a legjobb napok vannak mögöttem, amik előttem állnak, még szarabbak, szóval ha a f*szagyerek még plusz idegtúrát is csinál nekem, nem garantálom, hogy minden foga a helyén maradt. És minden végtagja. Habár szó, mi szó, nem tűnik kezdőnek, szóval nem lenne a legokosabb, ha fejjel rohannék a falnak. - Mit akar? Volt tippem. Nagyon jó tippem, ami ha bejön, átkozottul zabos leszek. Jelenleg egyetlen dolog kötött az őrzőkhöz, ami miatt felkereshet egyik-másik, de ismerve magam, nem lesz egy vidám csevej. Amúgy se vagyok az a vidámkodó típus. Mortimer után azt reméltem, nem lesz akkora fekália a palacsintámban, mint eddig. Ha ez a kapurugdosó megcáfol, jaj de boldog leszek...
Tündéri egy pofa, mondhatom. Bár nem kimondottan az esetem. Nem lacafacázik. Úgy látom nem kenyere a bájoskodás. Bocsi kutyuli, de ma nagyon is ilyen hangulatban vagyok. Nekem nincs szükségem rá, hogy megnézzem magamnak. A papírokon keresztül ismerem. Még azzal is tisztában vagyok, hogy fazonra nyírja magát...mármint a szukája, elég pökhendi lehet, ha még ezt is a nőjével csináltatja...még a farka körül is. A helyi aktakukacok nem hiszem, hogy sokat unatkoznak. Egy kicsit talán beteges is, hogy ennyire aprólékosak. De hát, honnan tudhatnánk, hogy egyszer mi fog jól jönni, nem igaz? -Ezt örömmel hallom. Nem, semmi esetre sem szeretném felzaklatni. Úgy vélem a közeljövőben lesz magának nagyobb problémája is. Arcom és hangszínem teljesen kifejezéstelen, még... Ezt sikerült mesteri szintre fejlesztenem Benedic mellett. Benyúlok a szatyorba és előhalászok belőle egy doboz sört. Nem a legdrágább, de iható. Egy kecsesnek nem igazán nevezhető mozdulattal odadobom neki az italt. Biztos vagyok benne, hogy elkapja...ha pedig nem, akkor lehet, hogy még sem Ő az én emberem. Fáradtnak tűnő mosoly jelenik meg az arcomon. -Miből gondolja, hogy nem csak a ragyogó társaságára vágyom? Tudja, egy olyan új fiúnak mint én nincs túl sok ismeretsége egy ilyen városban, mint Fairbanks. Maga pedig egy igazán lojális barátnak tűnik. Nekem pedig pont ilyenekre van szükségem. Vagy tévednék? Kocogtassa meg az oldalát, akkor nem fog kifutni. Mutatok a sör felé. Ismét belemélyesztem jobbomat a szatyorba és kihúzok belőle még egyet. Megkocogtatom a fémdoboz oldalát és egy felbontom. Az egy hangos szisszenéssel jutalmaz meg. Udvariasan megemelem felé és belekortyolok.
Mondtam már, hogy rühellem az ilyen baljóslatú, "véletlenül" elejtett megjegyzéseket? Felhorkantam. Na, ne mondja, hogy lesz még nagyobb bajom, valahogy sejtettem, hogy nem mostanában lesz rózsaszínfelhős az életem. Elnéztem ezt a fapofa fazont, és lassan felállt tőle a szőr a hátamon, pedig eddig semmi olyat nem tett, amivel ezt kiválthatta volna. Hogy akkor mégis miért reagáltam így? Egyszerű: ösztön. Nyugodt volt, semmi fenyegetőt nem éreztem felőle, de kicsit öreg voltam már ahhoz, hogy maradéktalanul higgyek a puszta látványnak, így továbbra is figyeltem minden mozdulatát. Nem úgy, mint akinek zabszem van a seggében, inkább mint aki szeret biztosra menni és óvatosan játszani. - Engem általában nem a "ragyogó társaságom" miatt keresnek fel. - Jah, Ems ajánlotta már, hogy minden nap vegyek be egy kedélyjavító pirulát, hátha használ. - És gondolom nem csak a nevemet tudja. Nem vagyok hülye, Mortimer elég szépen demonstrálta már, hogy az őrzők mennyi mindent tudnak rólam. Ezek után valahogy nem tudom elhinni, hogy egyikük a puszta társaság miatt caplatna oda hozzám. Azt talán még elhiszem, hogy ma éjjel véletlen keveredett errefelé, de hogy nem puszta rokonszenvből szólított meg, az is ziher. A sört elkaptam, és azzal a mozdulattal letettem a lábam mellé, de közben azért őt is szemmel tartottam. - Nem iszom. - Ejnye, mégse tudnak mindent? Ó nyugodtan sört ciccentett, én a mászókának dőltem és vártam. - Még egyszer megkérdezem: mit akar? Sem időmilliomos, sem türelmes nem voltam. Ha tovább szőrözik és szórakozik itt nekem, szarom le a borús jövendölését, itt hagyom a francba, aztán regélhet a játékoknak.
-Jajj, ne mondjon ilyen csacskaságokat kérem. Úgy tündököl itt a gyermekjátékok között, mint ha csak egy égről leszakajtott csillag lenne. Iróniám mellé megjutalmazom még egy kedvesnek nem éppen nevezhető, gunyoros mosollyal. Bármennyire is annak néz ki, nem buta. Legalábbis van annyi esze, hogy átlásson a hevenyészetten összedobált kis játszadozásomon. Az ilyen helyzetekben mindig az a bizonyos macska egér játék ugrik be. És jelenleg természetesen én vagyok a hatalmas erővel megáldott cicus, ez a mérsékelten hasznos flótás pedig az egér jelmezbe bújt kutyuska. -Természetesen nem. Kiterjedt információink vannak magáról. És mi tagadás, az összes kis pajtikájáról is. Valamint a szánkósokról ott a hegyen. De sajnos ez mind nem elég... Lebiggyesztem az ajkamat. Tipikus műszomorkás fejet vágok és úgy teszek, mint ha elmorzsolnék egy könnycseppet. Ez már nekem is gyomorforgatóan teátrális. Iszonyatosan élvezem. Elfolytok magamban egy kitörni készülő, kaján vigyort és inkább visszafókuszálok a farkasra. Az, hogy félre teszi az italt valóban meglep. Vagy elsiklott felette a figyelmem, vagy még is hanyagok ezek a Krónikások. Erről az alkalmatlanságról sajnos be kell számolnom a Protektornak. Rendkívül kellemetlen lesz neki. -Milyen kár. Pedig azt hittem, hogy elkölthetünk együtt egy szép estét. Gondoltam még vacsorázni is meghívom. De ha a közepébe akar vágni... Nos, volna egy...üzleti ajánlatom Önnek. Itt teljesen ártatlan kifejezést öltök az arcomra. Már csak egy glória hiányozna a fejem fölül és valami kibaszott sirály szárnya a hátamról. Hangom ellágyul, mint ha csak egy haldoklóhoz beszélnék. -Gondoljon csak bele. Őrző és Farkas újra együtt dolgozik. Mint azokon a fenséges régi éjeken, mielőtt ez a kor széttépett minket. Én is lehelyezem a sört magam mellé. Udvariatlan úgy inni, hogy a másik nem tart velünk. Kezeimmel kecsesen gesztikulálok a levegőben, mint valami csini ruhácskába öltözött balerina. A rejtett cinizmussal megfűszerezett mondókám végén érdeklődve tekintek rá.
Kelletlenül elhúztam a szám, és hallgattam tovább a rizsázását, mert ez még mindig csak az volt. Közben meg itt hadonászik, a mimikáját villogtatja - te jó ég, még jó, hogy nem Dominicot kapta el, ő már szörnyet halt volna ilyen színészi teljesítmény láttán - és az idegeimen táncol. Hogy a türelmem pofátlan elfogyasztásáról már ne is beszéljünk. Tényleg meglepte, hogy nem iszok, pedig ezt még csak nem is titkolom. Lehet mindent kirakatba kéne pakolnom magammal kapcsolatban, mert úgy tűnik, azt nem látják meg, ami kiböki a szemüket. Ő sem iszik, amiről nekem nem az udvariassága ugrik be, hanem inkább az, hogy ökör iszik magában... És itt untam meg. - Viszlát! - löktem el magam a mászókától. A bontatlan sört a földön hagytam, ha kell, nyugodtan igya meg valaki mással, én nem sírok utána. Eleget hallgattam a gunyoros hangvételű előadását, ha bohócokra, mutatványosokra vagyok kíváncsi, ellátogatok a cirkuszba, majmokért pedig az állatkertbe, vagy a hegyre. Nem hiányzott, hogy tovább húzza az agyam és itt szórakozzon velem. Menjen játszadozzon mással, vagy magával, ha ennyire zsizseghetnékje van. Elindultam a kapu felé, s habár így nem tudtam rendesen szemmel tartani - csak a periférikus látásomra hagyatkozhattam -, azért füllel-orral még rajta voltam. A farkasom is éberen figyelt, kár, hogy ettől még nincs plusz szemem, mondjuk a tarkómon, vagy a nyakam oldalán. Ha nem állított meg valahogy, vagy dobott utánam végre érdemi információt én bizony faképnél hagytam, aztán folytathatta a műsort a kihalt játszótérnek.
Még a legcsekélyebb mértékben sem hatják meg a szavaim. Itt tényleg nincs értelme tépni a számat. Pedig egy kis ideig jól szórakoztam. Vagy legalábbis, hangulatom most volt a csúcsponton mióta ebbe a szarlepte kis koszfészekbe jöttem. Megfordul és elkezd a kijárat felé menetelni. Minden egyes lépésére én is dobbantok egyet a játszótér puha, valamiféle gumírozott talaján. Azért egy jó két és fél méteres távolságot megtartok bájos kutyulimtól. Közben újabb szóáradattal halmozom el. -Jajj, ne legyen már ennyire...vénember! Hisz mennyi idős? 150-160 éves? Ha minden magának kedvez lesz még olyan idős is, mint az Alfája. Ilyen sótlanul elég unalmas élete lesz, meglássa, barátom! Újból cseppentek egy keveset tudásomból. Lássa, hogy az előbbi tévedésem ellenére még mindig tisztában vagyok nagyjából az egész életével. Amikor már épp lépne ki az ajtón, teljesen komolyra váltom stílusomat. Hangom elmélyül, tekintetem kegyetlenül hideggé válik. Megtorpanok. -Képzelje csak, a minap találkoztam Annel. Igazán bájos teremtés. Nem gondoltam, hogy az itteniek már ilyen fiatalon elkezdik a következő generáció nevelését. Az én időmben ezt jóval később kezdték. Nagyon ügyelek rá, hogy a fenyegetés legapróbb szikrája se érződjön a mondandómból. Annak még nincs itt az ideje. Egyenlőre elég, ha csak felkeltem a figyelmét. Ha van egy kis esze, akkor már most jobban oda fog figyelni rám. Ha pedig nem, akkor jöhet a nehéz tüzérség.
Vénember, hm, mulatságos ezt hallani, miközben páran még mindig kölyökként kezelnek. Minden nekem kedvez? Röhög a vakbelem, inkább a semmi kedvez nekem, de az előszeretettel. Oké, néha becsúszik a szerencse is, szóval nincs okom panaszra. Azt pedig senki ember és farkas fia ne várja el tőlem, hogy mindenféle jött-ment idegennel nekiállok jópofizni. Az ilyesmit meghagyom Aaronnak, inkább az ő stílusa, mint az enyém. - Bár unalmas életem lenne! - szóltam vissza, rá se pillantva és minden további nélkül folytattam a sétám. Már a kijáratnál jártam, amit ő olyan "finoman" nyitott ki nem sokkal ezelőtt, amikor egy ágyúdörrenés erősségével hasít a játszótér csendjébe Anne neve. Egyből megálltam, s ismét minden idegszálam megfeszült. Egy árnyalatnyit felé fordultam és a szemem sarkából őt figyeltem. A hangja nem tűnt fenyegetőnek, nekem viszont ezen a téren az nem is kellet pluszba, hogy a farkasom mocorogni kezdjen. Egyelőre csak szép csendben a felszín alatt. Kedvem lett volna most már valamivel agresszívebben követelni a választ a szajkózott kérdésemre, de valami azt súgta, nem lenne jó ötlet. Nem sokat lendítene elő a lányom visszaszerzésének menetén, ha megtámadok egy őrzőt, efelől szemernyi kétségem sem akadt. - Ki a halál maga? - kérdeztem, s hangomba alig észlelhető morgás vegyült. Elmondani nem tudom mennyire gyűlöltem, ha játszadoztak velem. Erre pedig talán rövidebb időn belül feleletet kapok, és talán azt is hozzáfűzi, hogy mi a fene köze van Anne-hez, vagy hozzám. - És nagyon kérem, kíméljük meg egymást a fölöslegesen hajtogatott kérdésektől, meg a balettozva hányt rizsától. Magát az előbbi, engem az utóbbi idegesít. - Immár teljesen felé fordultam, és leplezetlen türelmetlenséggel vártam, hogy végre kinyögjön valamit. Anne említésével sikerült feltartóztatnia, de ha nem énekel hamarosan, akkor azzal csak azt éri, hogy nagyon morcos leszek, az pedig tényleg egyikünknek sem hiányzik. Jelen körülmények között elsősorban nekem nem.
A megjegyzést elengedem a fülem mellett. Inkább csak kaján örömmel a bensőmben nézem, ahogy a lágyan kiejtett név hallatán megáll. Hmm...annyi esze van, hogy meglássa mikor veszem én is komolyabban a helyzetet. -Jajj, mily' udvariatlan is vagyok. Andrew Hutchinson, szolgálatára! Mondom, újabb kis színt csempészve a hangomba. Karjaimmal a levegőben kalimpálva meghajolok felé. Tekintetemet azonban nem veszem le róla. Érezem, hogy már igencsak kezd felmenni benne a pumpa. Már az is meglep, hogy eddig nem rontott rám. A legtöbb farkas nem bírja pár percnél tovább elviselni a stílusomat. -Kérem, meg sem fordult a fejemben, hogy egy ily' nagyra becsült férfiút, mint maga idegesítsek. Ennyi elég is lesz. Most már jöhet a komolyabb téma. Körbetekintek, hogy teljesen fel tudjam mérni a terepet. Megfeszítem a testemet. Felkészítem magamat egy esetleges összecsapásra. Persze, nem tervezek kárt tenni újdonsült barátomban. De irányomban sajnos nem mondhatom el. Mindenféle mosoly leolvad az arcomról. Tekintetem újból megkeményedik, mint a kőszikla. -Örülök, hogy végre a lényegre koncentrál. Nos, ahogy az imént is mondtam, vannak információink magukról. De sajnos messze nem elég. Nekem pedig egy olyan...nevezzük egérkének...kellene aki el tudna látni egy pár morzsával. Ha jól tudom...márpedig jól tudom, Mr. Corvin. Ön rendkívül bensőséges kapcsolatot ápol a tiszteletreméltó signore de Luca-val. Fagyos tekintetem még komolyabbá teszi a semmivel össze nem téveszthető üzenetet, amit a kis mondókám közvetített felé. Szívem egy kissé hevesebben ver, de nem aggódom. Nála már jóval komolyabb ellenfeleim is voltak. Mind fizikai, mind szellemi összeütközésekben. Most csak azt kell megvárnom mit szól mind ehhez.
Andrew Hutchinson. Nem fogom elfelejteni, abban biztos lehet. - Ehhez képes nagyon jól csinálja - morogtam gúnyos éllel, s ahogy elnéztem, most már végre rátér arra, mit eddig üres fecsegéssel elővezetett. Kényes téma lesz, ehhez kétség se fért, de elment az esze, hogy előtte képes volt felhúzni. Miféle adrenalinőrült egy muksó ez? Képes lenne legyőzni, ez biztos, nem azért, de egy farkast felhúzni nem okos nyitás, főleg ha utána még szeretnénk tőle valami értékelhetőt is a már-már tapintható haragon kívül. És különben is, mi az, hogy végre a lényegre koncentrálok!? Nem is tudom, kettőnk közül ki húzta eddig az időt! Felhúzásból eddig jeles. Ahogy laaaassan előhúzta a nyulat a kalapból, kibújt a szög a zsákból meg még ezerféle dolog történt, amivel költőien le lehetne írni, azt, hogy előrukkolt a farbával, a farkasom egy pillanat alatt felkapta a fejét. A szemem borostyánsárga lett, agyaraim megnyúltak és a karmaim is megjelentek. - Nagyon remélem, hogy félreértjük egymást! - hörögtem a bestiával a hangomban. A dühöm vad, tajtékos hullámokban csapott ki belőlem, a farkasom energiája lassan elborított, s figyelmeztetően vicsorogtam. Arról, hogy fegyver is volt nálam, teljesen megfeledkeztem. Ha ez a görény valóban Anne-en keresztül akart belőlem infót kicsalni Castorról és/vagy a falkáról, puszta kézzel akartam széttépni. Ebbe más segédeszköz ne szóljon bele! A tekintetem gyűlölettől és haragtól izzott, telve a kimondatlan ígérettel: helyeselj, vagy mondj igent, és k*rva szar világ jön.
-Oh, az elismerése igen sokat jelent. Köszönöm. Gunyoros mosolyom átszakítja az éjszaka sötét fátylát. Úgy vág bele Duncan arcába, mint ha csak egy dinnyét csaptam volna hozzá. Egy hosszan elhúzódó széllöket felborítja a mögöttem lévő dobozt. Az aranysárga ital szomorúan csordogál a gyermekjátékok kuszasága között. Orromat megcsapja a kesernyés illat, ami a sörfolyamból árad. Ez valahogy felébreszti bennem a nyugtalanság egy apró szikráját. Igaz valójának előtörését érdeklődve figyelem. Mindig is kedvemre való volt ez a változás. Felhatalmazott, hogy ha szükséges, keményebb módszerekhez folyamodhassak. Innentől minden varázslat, amit eldurrogtatok önvédelemnek fog számítani. Legalábbis a Protektor szemében. A biztonság kedvéért felidézem magamban a szellemek erejét. Kivonom magam köré az egyik legalapvetőbb, de annál hasznosabb varázslatot. Ez majd visszatartja, ha úgy dönt, hogy rám tör. Márpedig, a jelen helyzet nagyon ez irányba halad. De, már az aktája közben is tudtam, hogy ez lesz. -Kétlem. Nem olyan buta maga, mint amilyennek látszik. Igen, arra utaltam, hogy maga lehetne ez a kis cincogó egér. De nem lennék hálátlan, természetesen. A figyelmem nem terjed ki mindenre. És ha éppen Anne esik ki a látószögemből...van több kolléga, aki sokkal tehetségesebben oktatja az ilyen fiatal leányokat, mint Ő. Az is előfordulhat, hogy jobban is jár mondjuk, Ms. Jakovszki-val. Felkészülök a rohamra. Bár az erőm megvéd, de nem tudhatom. Képes lehet átszakítani a falamat. A figyelem az Őrző leghatalmasabb fegyvere. Legalábbis az a barom Gregor Brüsszelből mindig ezt mondogatta.
Az arckifejezésem szemernyivel se lett barátságosabb a mosoly láttán, épp ellenkezőleg. Provokál és még jól is csinálja. Esküszöm, ha lesz rá alkalmam szénné égetek vagy égettetek minden létező aktát magamról! Láttam rajta, hogy már ő is éberebben figyelt, felkészült az esetleges támadásra, amire - ha így folytatja - nem kell sokat várnia. A türelmem átlagosnak volt mondható, nem robbantam helyből, az esetek zömében átgondoltam a dolgokat, de volt, amikor az indulat és az ösztön vette át az irányítást. Ebből akadt már problémám, csakhogy nincs min meglepődni: félig állat vagyok. Micsoda "bók", öregem! Ugrásra készen megfeszültem, kicsit begörnyesztettem a hátam, de még mindig csak az ő készültségét tartottam fenn. Utálom, ha olyankor van igazam, amikor nagyon nem akarom, hogy igazam legyen! Amitől tartottam, ebben a pillanatban került terítékre, gusztustalan trutymó formájában tálalva. Felhasználják Anne-t - még nem kifejezetten ellenem, vagy a falka ellen, de kihasználják, hogy náluk van, és hogy nekem annyit jelent, amennyit. Elegem volt az egész rohadt csürhéből! Alig ért a mondókája végére, amikor a haragom betetőzött, a farkasom pedig leheletfinoman lökött rajtam egyet, de ez is bőven megtette. Csak az lebegett előttem, hogy széttépjem, megöljem, felkoncoljam ezt a pökhendi alakot, és átkozottul nem érdekelt, hogy ezzel mennyire haragíthatom magamra úgy anblokk az őrzőket. Csesződjenek meg mind, ahol vannak! Vicsorogva, morogva támadtam rá, egy kicsit sem fogtam vissza magam, a saját és a vérvonal adta erőt is felhasználtam. Ölni akartam.
Látom rajta, hogy türelme mindegy egyes szavamnál csak úgy folyik a testéből, mint ahogy a víz teszi ezt az ember kezéből egy verőfényes délután. Elfog a bizsergés. Milyen rég kerültem már összeütközésbe. Nem csak, hogy farkaskákkal, de bárkivel a világon. Manapság csak mágiára tanítom az ifjakat. Lehet, hogy egy kicsit el is lustultam. De majd most kiderül. Valahol a tudatalattimban már az előtt megéreztem, hogy támadni fog, mielőtt nekem rontott volna. Tisztában vagyok vele, hogy egy farkas sebességével nem vehetem fel a versenyt, így csupán magam elé kapom karjaimat, hogy ezzel is tompítsam a becsapódását. Az imént felhúzott fal felfogja ereje nagy részét, azonban nem az összeset. Ledönt a lábaimról. Fél métert csúszom a járdán, de szerencsémre őt lesodorja rólam a lendület. Hamar talpra ugrom és megpördülök a tengelyem körül. Szomorúan konstatálom, hogy kabátom jócskán megsínylette a találkozást. Pedig még csak most vettem, a Szellemekre. -Ez lehet, hogy nem a legjobb ötlet, Kutya! Nem szeretnélek túlságosan összetörni! Hangomból inkább egy nagybácsi jó tanácsára lehetne következtetni, nem egy harcban álló ellenfélére. Szavaim közben ismét a varázserőm adta előnyökhöz folyamodom. Visszafolytok egy szisszenést, ujjaim végén, ahol a körmeimnek kéne lennie, fájdalmas karmok kezdenek kialakulni. Ezüstös felszínük megcsillan a távoli lámpák fényénél. Ha újból nekem jönne, akkor még mindig csak figyelmeztetőlegesen végigszántok a mellkasán. Vagy ahol csak érem, a fején kívül. Nem akarok túl szembeszökő sebeket ejteni rajta.
Sikerült ledöntenem a lábáról, a kabátjának is lőttek, de őszinte sajnálatomra komolyabb károkat nem okoztam. Átkozott pajzs! A lendület továbbsodort, de talpra érkeztem, s egyből fordultam felé, egy lélegzetvételnyi szünetet sem hagyva a két támadás között. Kutya!? A farkasom sértetten mordult fel, öblös hangja hagyta el a szám, s a támadást már abban a jellegzetes félig ember, félig farkas formában fejeztem be, amit a filmekben is olyan előszeretettel mutogatnak. A ruha nagy része is leszakadt rólam, de inkább a felsőtestemen. Súlyos, karmos mancsaimmal felé kaptam, többször egymás után, megtorpanás nélkül, ám ő se volt felkészületlen. A tudásom mágia terén igencsak hiányosnak mondható, így meglepett az ezüstösen csillogó karmok látványa, ám ennél sokkal rosszabb hatásuk volt. Nem csak egyszerűen fájt, ahol megkarcolt, vagy belém kapott, hanem égetett is. És még mindig nem harcolt teljes erőbedobással, ami ugyanúgy nem tetszett, mint az ezüstkarmok. A következő "pofonom" már nem karra, mellkasra, vagy lábra célzott, hanem fejre, teljes erőből, a legnagyobb sebességgel, amire képes voltam. Ha nem villant valami nagyot, elszáll, mint a győzelmi lobogó. Örülnék neki, a sérüléseim ugyanis még ha nem is tűntek súlyosnak, igen alattomosak voltak. Az ezüst nem véletlenül nem barátom, hacsak nem én forgatom egy másik farkas ellen. De akkor van rajtam kesztyű, és máshogy, máshol nem érintkezem a fémmel. A testem azonnal elkezdte regenerálni magát, csakhogy ezekkel a sebesülésekkel több macera volt, így a gyógyulás is több időt, nagyobb erőt vont el. Vagy felhagyok a verekedéssel - ha nem talált be rendesen az ütésem, és még vígan talpon van -, megadom magam, vagy megkockáztatom, hogy rendesen legyengülök és elhúzódik a regeneráció. Hutchinsont méregettem, az ajánlata egy légkalapács erejével püfölte a gondolataim. Inkább a halál, minthogy ennek a rohadéknak megadjam magam, vagy bármelyik társának! Megráztam magam, s a farkas dühödten izzó szemével néztem az ellenfélre.
Nem hallgat rám. Buta fiú. Kedvesnek nem éppen mondható szavaim úgy látszik megtették a kellő hatásukat. Szakadó ruha hangja. Egy morgó, nyáltól csöpögő vérfarkas áll előttem. A mesék egyik alakja, a félig farkas, félig ember bestia. Mulatságos. Ha most meglátni minket egy ember, azt elég nehéz lenne elhallgattatni. Persze ha a szó, vagy a mágia nem használ, ott a kés jó barát lehet. Az adrenalin egyre magasabbra szökik bennem, amint a vadállat újból nekem támad. Kitérek néhány mancs-csapása elől és beviszek pár karmolást. Érzem, ahogy ezüstből álló karmaim belehasítanak a húsába. Vér fröccsen. Egy pillanatra elvesztem magam felett az önkontrollt és hangos felhördülök. Csak ennyi kellett neki, és kihasználva pillanatnyi gyengeségemet megcélozza a fejemet. Ha nem kapok gyorsan az eszemhez, már nem lenne mivel gondolkodnom. Ellököm magamtól, de a támadását már képtelen vagyok elkerülni. Tiszta erejéből belevág a bal karomba. Hangos reccsenés tép bele az éjszakába. Majd egy fájdalmas kiáltás. Ez az átkozott korcs eltörte a karomat. Odébb vetődök és lejtek egy bukfencet a talajon. Megállok egy mászóka előtt. Balom hasznavehetetlenül lóg mellettem. Ha nem tanítottam volna meg elviselni az ehhez hasonló fájdalmakat, akkor a harcnak itt vége is lenne. De nem, ez a faszfej sikeresen felidegesített. És a dühöt igazán kellemesen tudom hasznosítani egy összecsapás közben. Érzem, ahogy a harag átalakul bennem, belülről égeti a testemet. Felemelem jobb kezemet, amiben halk szisszenéssel egy lángokból álló gömb gyúl ki. Kegyetlen tekintettel nézek Duncanre. Amint újból felém veszi az irányt hozzávágom a golyót. Az eredményét figyelmen kívül hagyva újból támadok, de nem holmi kis gömbökkel egy egész tűzoszlop csap ki a kezemből. A lángokat minduntalan arra irányítom amerre elkerülné őket. Nem hagyhatom, hogy újból a közelembe férkőzzön. Ha egyenesen szalad felém, akkor szembe kell néznie a tűzzel. Körülöttem kisebb-nagyobb máglyák gyúlnak. A játékok vagy elkezdenek olvadni, vagy lepattogzik róluk a festék.
Betalálok, de nem teljesen úgy, ahogy elképzeltem. Csak félsiker. Mondhatnánk, hogy a félsiker is siker, de ezen a téren átkozott maximalista vagyok, így csak bosszúsan morranok egyet arra, hogy a bal karja árán kivédte a csapást. Hm, legalább azzal már nem tud mit kezdeni. Csak az a bökkenő, hogy a másik még nagyon is használható, és használja is, méghozzá elég jól... Dühös. Helyes, már úgyis idegesített a fölényeskedő nyugalma. Az első tűzlabda váratlanul ér, meg is égeti a jobb karom, átható, égett bunda szagával ajándékozva meg a környéket. Remek, már nem csak a karmolásnyomok égnek, hanem a fél karom is... Nem értem rá ezen sajnálkozni, már dübörgött is felém a következő lángoszlop, én pedig kénytelen voltam kitérni, ha nem akartam Dun-sült lenni. Onnantól szó szerint égő volt a helyzet, nem tudtam közelebb férkőzni hozzá, mert a lángok az utamat állták, s lassan a célpontot tévesztett tűz leamortizálta a játszótér berendezéseit. Na, ácsi! A farkasom teret adott az emberibb gondolatoknak is, és így végre eszembe jutott, hogy a gatya biza nem repedt le rólam - éljen a feles alakváltás -, így minden tőr és penge a helyén volt még. Pisztolyra nem gondoltam, a szörny mancsa túl nagy volt ahhoz a játékszerhez, nekem pedig annyit kellett ide-oda mozognom, hogy biztos nem lett volna elég időm, terem és koncentrációm visszaváltoztatni a kezem, célozni és lőni. Szóval maradtak a pengék, amik ilyen méretben szintén picik voltak, de jobb momentán nem jutott osztályrészül. Fél manccsal nyúltam hátra, és a következő kitérésnél lendületből fordultam és hajítottam egyenesen a még ép karja felé, aztán ugorhattam is arrébb a lángok útjából. Ha ez még sokáig folytatódik, megszívom. Minden sebem vérzett, és ilyen körülmények között öngyilkosság lenne megállni, hogy a gyógyulásra összpontosítsak.
Kezdőlap
