Csodálatosan verőfényes pénteki nap köszöntött Egonra, aki a házában kuksolva üveges tekintettel figyelte a felkelő nap minden egyes másodpercét, egészen addig, amíg már kellemetlen volt belenézni az egyre sárguló narancsos tűzgömbbe. Alapjában véve egész jó hetet zárt. Senkivel nem beszélt és sehova nem ment el. Az előző hetet kempingezéssel töltötte, és közben háromlábú farkasként múlatta az időt. Úszkált, halat fogott, rohangált – már amennyire hiányzó jobb mellső lábbal lehet rohangálni. Igazából marha jól elvolt, azon kívül, hogy napjainak nagy része túlzott unalommal telt. Meg persze hiányzott neki Rebecca is, de nem állt szándékában titokban felkeresni őt, mert abból csak bajok lehetnek. Nem. Szépen kivárja, hogy eljöjjön a tizenharmadika. A mostani hetet, viszont bezártsággal töltötte. Nem volt kedve semerre menni, és ha a városban kódorogna óhatatlanul falkatársba botlana, ami nem megengedett a büntetés ideje alatt. Az éhség azonban nagyúr, és a múlt hét végén bevásárolt kajából már csak egyetlen konzerv töltött káposzta volt, amihez egyáltalán nem volt kedve. Néhány óráig még fel-alá járkált a házban, aztán tíz óra körül úgy döntött ideje normális kaja után néznie. Talán beül egy étterembe, vagy egy pizzériába és elfogyaszt valami olyasmit, ami nem mikrohullámú sütővel lett felmelegítve. A kocsi békésen parkolt a ház előtt, de nem szándékozott azzal menni. Fairbanks kisváros és jól esett neki a séta. Remélte falkatárssal nem fog összefutni, de ha igen, akkor gyorsan tovalibben. Nem döntötte el, hogy melyik vendéglátó helyiséget fogja előnyben részesíteni így nem volt konkrét útiterve, csak ment az orra után. Emberszag mindenütt, amerre csak járt és elgondolkozott, hogy talán nem étterembe kellene mennie, hanem simán el kellene kapnia valakit, aztán felzabálni. Csábító gondolat, de nagyon erős ellenérzéseket váltott ki belőle. Persze nem az, hogy embert kell ennie, hanem az ezzel járó következmények beláthatatlansága. Eeyeekalduk már tudja, hogy embereket, sőt gyerekeket evett a múltban. Nem lenne szerencsés okot adni neki, hogy elvegye a farkasát, vagy éppen az életét. Gyerekzsivaj ütötte meg a fülét és a vele járó szagok csapták meg érzékeny orrát. A bestia egyből felhördült odabent. Kívánta, hogy megkóstolja Egon őket, de ostobaság lenne egy csapat kölyök közé rontani, és bár az észérvek nem hatották meg a fenevadat, Egon képes volt visszafogni a jól bevált sült kacsa mantrával. Amióta felébredt az egyhetes kómából, a fenevad emberevési kényszere is erősebb lett. Sokkal erősebb. Előtte már hónapokon át nem kellett a sült kacsával a háttérbe szorítani a szellemi felét, most mégis erre kényszerült. A jobb hatás érdekében be is hunyta a szemét, mialatt elhaladt a játszótér és a benne megterített svédasztal mellett, és közben a sült kacsa képét és szagát idézte fel elméjében. Sikerült. A bestia háttérbe tolódott, miközben Egon cipőjének orra beleütközött valamibe. Lendületesen sétált, így a hím megbotlott, kezeit ösztönösen húzta ki kabátzsebéből, hogy az orra esést elkerülje, azonban csak baljával tudta a beton érkezését hárítani, mivel a jobbja helyén, csak egy műanyag, kesztyűbe bújtatott kéz volt a kabátujjba rögzítve. – A rohadt életbe – sziszegte, miközben a műanyag kéz az esés következtében kicsúszott és vagy fél métert röppent a játszótér irányába. Na, már csak az kellett, hogy egy csapat gyerek emlékezzen rá, hogy hiányzik a karja, aztán meg, ha később meglátják ujjongva újságolják, hogy visszanőtt neki. Baljával kinyúlt a művégtag felé, és sietve jobb kabátjának ujjába helyezte, és meghúzta rajta a rögzítő zsinórt. Körbenézett, hátha valaki felfigyelt rá, de a legtöbb gyerek csak rohangált, így kissé megnyugodva újra nekiindult, bízva abban, hogy senki nem fog emlékezni a „leszakadó” kézfejre, meg a feltehetőleg csonkolt jobb karjára.
Az év vége közeledtével eléggé megcsappant a tanítási kedv az iskolában, de ezt melyik gyerek bánná? Főleg, mivel azzal a szép szemű tanító bácsival jöttünk ki a játszira, aki a nagyoknak tanítja a kémiát. Miatta ez a kedvenc tantárgyam - de persze ezt csak anyának mertem bevallani - úgy, hogy igazából én még nem is tanulom. De ha nagy leszek, akkor biztos, hogy kémikus leszek hacsak addig bele nem szeretek egy másik tanáromba, ezt már most borítékoltam. Némileg csalódottan veszem tudomásul, hogy megérkezik a váltás, méghozzá a saját osztályfőnököm személyében. Lelkes - szerintem még egész konszolidáltan lelkes - integetéssel búcsúzom Mr. Sparkstól, majd az egyik hinta felé indulok, de persze Madison megint befoglalja előttem. Utálatoskodó fintort rajzolok arcomra, nyelvet is öltök rá, s duzzogva elvonulok inkább a mászóka mellé a könyvvel, amit kihoztam ide magammal. Letelepszem és olvasni kezdek, de csak addig megy ez, amíg a szemem sarkából azt nem látom, hogy valaki épp elveszíti a kezét sertepertél a játszótér körül. - Valakinek az apukája tetszik lenni? Kérdezem, mert az idegen érdekesebbnek tűnik, mint Alice Csodaországban. Hülye egy kötelező olvasmány, mindig utáltam az ilyesmit, pedig olvasni szeretek. Szóval.. inkább a bácsira fókuszálom figyelmemet.
Persze, hogy nem elég az orra esés, még valamelyik gyerek úgy is érezte, hogy mindenképpen meg kell szólítania egy vadidegent, aki épp elvesztette a kezét. Nem tudta, hogy lány vagy fiú így hangból, mert a gyerekek vékonyan cincogó hangja Egon számára tökéletesen egyformának hatott. Nagyjából úgy, mint az amerikaiaknak a kínaiak kinézete. Bosszúsan a hang felé fordult, miközben az elszánkázott kesztyűs kezet igyekezett visszavarázsolni a kabátjába. A lány - mert valószínűleg lány volt a hajának hosszából ítélve, meg a ruházata is olyasminek tűnt, amit egy fiú csak akkor venne fel, ha bolondballagásra készülne – a lehető leghülyébb kérdést tette fel Egonnak, ami tovább bosszantotta kedélyállapotát. Mi az istenért lenne valakinek is az apja? Jó, hát előfordulhat, hogy erre-arra létezik egy pár csemetéje, de hát ki tartja ezt számon? Ráadásul senki sem zaklatta gyerektartás végett, így azt kell feltételeznie, hogy nincsen gyereke. Ettől függetlenül igyekezett normális hangnemben válaszolni a lánynak, mivel látta, hogy leesett a keze - vagyis a mű keze - és ha agresszíven viselkedik vele, talán jobban megőrzi Egont az emlékezetében. – Nem… nem, dehogy – vigyorodott el, miközben baljával megvakargatta a fejét. - Csak erre jártam… itt ennél a gyerek… megőrzőnél – bökött kezével a placc fel, ahol a kölkök nyüzsögtek. Sajnos hirtelen nem ugrott be neki a játszótér szó, de amikorra eszébe jutott, már nem akarta elismételni. Jó ez gyerekmegőrzőnek is elnevezve. – Könyvolvasás helyett miért nem játszol? – kérdezte érdeklődéssel a hangjában. Utálta azt a könyvet, persze nem látta a címét, de akármi is az, annak köszönheti, hogy a lány felfigyelt a leesett kézre, mert ha ugrálna, mászna, vagy épp eltemettetné magát a homok alá, akkor nem kellett volna látnia, hogy valaki épp lerepített a karjáról egy kézfejet. Amúgy elég jól fogadta mi tagadás. Hisztizhetne, vagy sikoltozhatna is ijedtében.
Pedig Michael Ende regénye igazán jó könyv, senkinek sem kellene utálnia, mert aranyos. Momo szimpatikus szereplő és a könyv sem emészthetetlenül hosszú, na meg nekem egyébként sem kottyanna meg, mert falom a könyveket. Imádok olvasni, ez a szenvedélyem, na meg a sütés lenne az, de sajnos azt nem szívesen csinálom, amióta Savanéni meghalt. Tőle szerettem volna tanulni ugyanis, de már nincs kitől és nem is merem emlegetni otthon, mert láttam apán, hogy nagyon elszomorodott miatta. És anya is. Féltem is, hogy már örökké szomorúak maradnak, ezért én nem is sírtam előttük. Csak titokban, amikor megszöktem a suliból és kimentem a temetőbe a néni sírjához. Nos, akkor nagyon sírtam. És nem is érdekelt, hogy meg fognak büntetni. Azt mondtam a tanító néninek, hogy nagyon rosszul vagyok, azért szeretnék elmenni haza. Persze Mr. Sparks éppen akkor indult haza a munkából, amikor én megpattantam, ami ciki volt, mert követett, de nem szólt rám, csak másnap elmondta, hogy nagyon nem lett volna szabad ilyesmit csinálnom és reményét fejezte ki annak kapcsán, hogy elmondom majd anyukáméknak az igazat. Én próbáltam.. de aztán mégsem úgy alakult. Beletúrok a hajamba, kiigazítom arcomból a féloldalon belehulló tincseket. Már nem vagyok félkopasz boszorka, már nem szeretnék hasonlítani Savanénire. Nem, mert fájna anyuéknak és én nem akarok fájdalmat okozni. Majd ha nagy leszek, akkor egyszer megint vágatok olyan hajat, de az még messze van. Érdeklődéssel tekintek a bácsi leesett kezére. Nem illik rögtön rákérdezni a nyilvánvalóra, ezért inkább azt kérdezem, hogy kinek az apukája. Ez udvarias, nem? Remélem anyu és apubácsi is büszke lenne rám. - Ez itt nem gyermekmegőrző. Az a bevásárlóközpontokban szokott lenni. - teszek finom helyreigazítást. Nem azért, mert feltétlenül okoskodni szeretnék, csak nem szép dolog, ha hagyjuk a felnőtteket tévhitben, nem igaz? Ők sem tévedhetetlenek, engem az ilyesmi egyáltalán nem zavar. - Mert nagyon szeretek olvasni. A bácsi nem szeret? Egyébként meg jól tetszik lenni? Mi történt a bácsival? Nem mondom, hogy a kezével, felőlem az elesése is lehet az, amire érti a kérdésemet. Én csak érdeklődöm. Mert az olvasásnál jobban szeretek cseverészni, van ez így.
Jelentkeztem egy feladatra, mert.. mert akkor még jó ötletnek tűnt. Egyébként nincsenek vérmes ambícióim, sokkal inkább rejteni akarom a saját igazságomat ezzel, mindenesetre az életem másból sem áll a feladat megkapása óta, mint folyamatos készenlétből. Még arra is vetemedtem, hogy beszerezzek egy parókát, amivel ugyan nem sokra megyek, hogyha lent felejtem a pajzsomat - nem felejtem - de a magam megnyugtatására és szórakoztatására tökéletesen megfelelt. Bár egy táskát is húzhattam volna a fejemre, azzal sem mutattam volna hülyébben. Nem véletlenül maradt otthon a szőke gönc, s fogtam csak simán össze lófarokba a hajam, hogy fejbúbig felcsapott pajzzsal nekiinduljak a műveletnek. A játszótértől nem messze ülök le egy padra, amikor látom, hogy ebből nem lesz azonnali továbbmenetel. Nem vagyok annyira hülye, hogy lebuktassam magam, sose helyezkedme úgy, hogy Egon tökéletesen rám láthasson, de mégis kinyitom a szemem és az energiáimat, hadd vegyem csak észre kikkel társalog. A kislányon nem érzek falkaszagot, gázos is lenne, ha nem tudnám szaglás nélkül, hogy farkas-e a kolóniánkban vagy sem. Jól van Egon, nem szegsz szabályt (még), de azért nem árt megjegyezzem ki is a kölyök, akivel társalog. Úgyis annyira szeretek jelenteni, főleg Castornak, a mi drágánknak. (Nem.) Erről legalább tehetem, s addig se cseszeget senki, ha a Legerősebbet masszívan elhallgatom úgy, hogy tulajdonképpen el nem hallgatom.
Egont nem igazán érdekelte, hogy ez nem gyerekmegőrző, hanem játszótér, de igazából tök mindegy, mert a gyerekmegőrző is egy játszótér, csak zárt helyen, felügyelet alatt. Viszont nem fog vitázni egy hat évessel, főleg, ha a gyereknek van amúgy is igaza, – Vagy épp egy koncentrációs táborban – vigyorodott el miközben megvonta a vállát. Ott is megőrizték a gyerekeket, sőt talán tovább is, mint azt szerették volna. - Elestem, de gondolom ezt láttad. Amúgy nincs bajom az olvasással, csak nem szoktam csinálni – az ivás és a tévézés jobban fekszik neki egyébként is. Rebecca persze imád olvasni, de Egont nehezen lehet rávenni arra, hogy önszántából előkapjon egy könyvet. Még a száműzetése lassan pergő óráiban is inkább bámult ki a fejéből, minthogy lekösse magát egy könyvvel. A házában egyébként sem volt, és nem volt kedve elcammogni a könyvtárba, vagy a könyvesboltba, hogy közszemlére tegye hiányzó karját. – Na és mit olvasol, ha szabad kérdeznem? – nem ment közelebb és a borítóra nem volt rálátása, így csak gyanakodhatott, hogy valami hercegnős/királynős/hős lovagmentős maszlaggal tömi a fejét. A hatévesek már tudnak olvasni? Eltűnődött egy pillanatra, mivel fogalma sem volt, hogy mostanában mikor kezdik az iskolában az olvasás tanítását. Nyilván elsőben. A gyerekek meg hat évesen mennek suliba. Ja, hát mivel május volt, már kétségkívül képes volt megtanulni olvasni. Milyen jó neki. – Egyébként meg ne hívj bácsinak, mert az illetlenség. Nem látod, hogy nem vagyok vén trotty? Hívj inkább istencsászárnak, ha már valamilyen néven szólítani akarsz – még, hogy bácsi. Na szép, alig múlt százkilencven és már minden kis idióta lebácsizza. Hallatlan. A levegőben nem érzett vérfarkas szagot, nyilván a széljárásnak köszönhető, de ahogy a gyerekkel társalgott, energiák hullámzását érezte a közelben. Saját pajzsa – szokása szerint - nem volt teljesen felhúzva, így megérezte a másik energiáinak áramlását, ahogy nyilván az energiahullám birtokosa is érzi őt. Annyi baj legyen, ha nem jön ide hozzá, hogy szóba elegyedjen vele, akkor nem lesz gond, meg lehet, hogy nem is falkatag, csak egy egyszerű kóbor. Nem vette a fáradságot, hogy széjjelnézzen. Mossa kezeit – legalábbis amelyik megvan -, ő nem csinált mást, csak eltaknyolt és szóba elegyedett egy kis izével a játszótéren. Tényleg nem Egon tehet róla, hogy valaki belemászott az aurájába.
Felvonom szemöldököm a tábor és a koncentrálás összekötésére. Történelemből én még nem tanultam ilyesmit és sehol se került szóba, hogy érdkelődtem volna róla, ekképpen elégfrucsálkodva nézek a bácsira. - Az meg mi? Mesélni tetszik róla nekem, hogy ott miért őrzik a gyerekeket? És kik koncentrálnak? Az őrzők vagy maguk a gyerekek mondjuk arra, hogy jól viselkedjenek? Tengernyi kérdésem közül ez az első néhány, ezekkel kínálom meg, aztán majd eldől, hogy a folytatásban mondok-e neki bármi mást, vagy inkább hagyom elterelődni a beszélgetés fonalát egészen másfelé. - Miért nem? Nincs rá időd, mert sokat dolgozol? Az én anyukámék is sokat dolgoznak, de vannak otthon könyveink. Önnek vannak? Nem vagyok már hároméves, de a miért az még mindig nagyon kedvelt kérdésem, ezzel találkozhat a bácsi is, hiszen tapasztalja most. Szinte minden kérdésemet ezzel kezdem. Lelkesen csillannak fel szemeim. - Momót. Michael Ende írta, ugyanaz, aki a Végtelen történetet is. Nagyon érdekes, egy olyan személyről szól, aki nem egészen odavaló, ahol van, de mindenkit megtanít valami nagyon fontos dologra, olyasmire, amiben ő igazán nagyon jó. Hogy mi az? Nem lövöm le előre a poént, mert az irodalomtanáromtól azt tanultam, hogy így lehet felkelteni az érdeklődést egy-egy olvasmány iránt. Ő úgy fogalmazott, hogy ez a mézes madzag. Remélem a bácsit illetően is bejön. - A vén trotty illetlenség. Nem szabad ilyet mondani! Nyelvet öltök rá elképedt megbotránkozásomban. - Isten pedig nem volt császár és Alaszkának egyébként sem császárság az államformája, szóval császár aligha lehetsz, isten meg pláne nem. Észre sem veszem magam, hogy hirtelen átmentem tegezőbe. - Akkor inkább mondd meg a nevedet és áruld el, hogy mi baja a a karodnak. Ez a minimum. Vágom ki a rezet sértődötten. Őrület, hogy a felnőttek milyen buták tudnak lenni néha.
- Inkább arra koncentrálnak, hogy ne haljanak meg – elvigyorodott, közben magában rötyögött, amiért a lány nem ismeri a koncentrációs táborok mesés világát. Na, egyszer csak majd felvilágosítják. De miért is ne mesélhetne Egon egy hatévesnek? A tudás átadása mindig hasznos nemde? – Hát tudod, a koncentrációs táborokat, a gonosz imperialista karhatalmi antant hozta létre, hogy embereket kínozzanak és öljenek meg, de a németek megmentették a koncentrációs táborban lakókat. Ja, hogy fogalmad sincs, kik azok németek igaz? Tudod, Európában van Németország, és a Második Világháború idején több millió embert szabadítottak ki a fogságból, emellett az oroszokat távol tartották, akik mindenáron bántani akartak másokat. – Nem akarta a náci szót kiejteni, mert még az ilyen kis négyévesek is hallhattak már a náci terrorról, és akkor talán feltűnne neki, hogy a történet sántít itt-ott. – Na szóval Afolf Hetler a németek szent tábornoka, aki mellesleg a legbölcsebb ember volt a földkerekségen, több millió ártatlan embert mentett meg a gonosz antant karmai közül, akik koncentrációs táborokba gyűjtötték a tehetetlen embereket. Na, most már mindent tudsz – bólintott egyet és kedvesen elmosolyodott. Ezek a három évesek úgy szívják magukba a tudást, mint Egon a whiskyt, tuti, hogy évek múltán is még Afolf Hetler szent törekvéseit fogja említeni a németek második világháborús tettei között. Talán közben rájön, hogy Adolf Hitlernek hívták, és akkor lesz igazán szép a kavarás. - Persze, hogy vannak. Télen sokat kell tüzelni. Gyújtósnak pont megteszi – mennyi finom lap van, amivel életre lehet kelteni a lángokat. Talán el kellene koboznia a könyvét, és közölni, hogy jó lesz télire. Biztos éktelen sikítozásba kezdene. – Amúgy meg mi az összefüggés a szüleid sok munkája, és az otthon található könyvek között? – nem igazán lehet képletet leírni hozzá, és valószínűleg csak a gyerek nagy szája miatt közlésmániában szenved. Akár a bankkártyájuk pin kódját is megkérdezhetné. Na, nem mintha egy hat és fél évesnek elmondanák. - Lopásra? – kérdezte Egon kissé előrehajolva, felhúzott szemöldökkel. – A végtelen történetet láttam filmben. Az első két részt, de a harmadikat nem. Szerintem az már nem is lehetett olyan jó. Biztos remek könyv – mutatott a lány kezében szenvedő papírkötegre. Persze Egon kamuzott, mert valójában úgy gondolta, hogy Momó címmel, valami elcseszett unalmat írhatott csak a szerző. Momó, milyen hülye név. - Hah… épp most mondtad ki – horkantott szemrehányó tekintettel. – Ráadásul a nyelvöltögetés is illetlenség. Két fekete pont tíz másodperc alatt. Hol is van a tanárnőd? Szólnom kellene neki, hogy tiszteletlenül viselkedtél velem… - arckifejezése elgondolkodó volt, miközben a játszótéren hordozta végig tekintetét. - Áh… még egy fekete pont. Egy percen belül három. Hogy nem csaptak még ki a suliból tiszteletlenség miatt? – simán letegezte, hát Egon pofája leszakadna, ha érdekelné az ilyesmi, de magasról tett rá. Azonban ezt a dedósnak nem kell tudnia. – És mit szólnál, ha azt mondanám: attól mert te nem tudsz valamiről, még az a valami létezhet? Az elméd korlátolt, mint egy hörcsög ketrece, de persze még nem késő, hogy ne ess a szűklátókörűség csapdájába. Szeretnél bizonyítékot rá, hogy isten vagyok? – kérdezte halvány mosollyal az arcán. - Láthatod mi a baja. Leesett. Megesik az emberekkel, hogy leesik a karjuk – megvonta a vállát. – Amúgy amikor nem isteni fenségemben tetszelgek, akkor Egon a nevem. És téged, három fekete pontos kislány, miként szólíthatlak? – Hollyra tippelt. Illene hozzá.
- Pfujj! Hát ez nagyon morbid. - húzom el a számat, ráncolom fintorba az orromat. Ez a bácsi elég meredek szerzet, ami azt illeti, így ebben a formában egyszerre kelti fel az érdeklődésemet és rombolja is le azt. Koncentrációs tábor. Hát hihetetlen. Anyu biztos eldobja majd a haját, ha ezt a beszélgetést elmesélem neki. - Nem vagyok hülye. - fűzök hozzá ennyit, s hagyom az egészet a csudába. Valami bűzlik Dániában - vagy Németországban - ezzel a történettel, de a meghalásos része elég volt ahhoz, hogy ne akarjam mélyebben tudni a dolgokat. Elkerekednek szemeim a könyvekkel kapcsolatos szösszenettől a történelmi kiselőadás után. - Képesnek tetszik lenni felgyújtani a könyveket? De hát miért nem fával tüzel? Tudom én - vagyis hallottam már órán - hogy a papír is fából van, de hadd ne legyen elvárható tőlem, hogy ezt a kérdésem szövegezésébe bele is foglaljam. El nem tudom képzelni, hogy ki az a barbár, aki könyveket vág a tűzre, mert fázna. A könyvek drágák, szóval nem lehet szegény se, akinek nincsen pénze tüzelőre. Innen nézve tehát teljesen nem értem, hogy mégis mi baja a bácsinak az irodalommal. - Az, hogy aki sokat dolgozik, annak nincsen ideje olvasni, de ez nem tartja vissza attól, hogy vegyen könyveket, mert mindenkinek arra van ideje, amire szakít, vagy éppen szerintem teljesen normális szülői hozzáállás az, hogy a gyereküket az olvasás szeretetére akarják nevelni. - fejtem ki a bácsinak a nézeteimet. Szerintem teljesen logikus voltam eddig is, de nem csoda, ha nem értette. A felnőttek rettenetesen furák tudnak lenni, ami azt illeti. - Nincsen harmadik része, csak kettő van. És a filmek nem is jók, mert a Végtelen történet csak egyetlen könyv, bénaság volt belőle két filmet csinálni. Ez olyan, mint a Harry Potter vagy az Éhezők viadala. Azokból sem kellett volna több film, mint könyv. Vagy ha mégis, akkor írhattak volna belőle sorozatot. Annak több értelme lett volna. Bár én inkább olvasni szeretek és nem tévét nézni. Tájékozott gyerek vagyok, miért ne lennék? A filmművészet az iskolában elég menő téma, én is láttam már olyasmiket, ami nem a korosztályomnak való. Bár tény, hogy még mindig kevesebbet, mint az osztálytársaim. - Nem is voltam tiszteletlen! - húzom fel az orromat - ez nagyon rossz és gyakori szokásom - megint. Lopva körbepillantok, hogy a tanárnő nem lát-e minket. Az kéne még, hogy a bácsi bemószeroljon nála! - Naná, hogy szeretnék! Úgysem tudod bizonyítani. - jelentem ki teljes határozottságommal és hívom fel ezzel keringőre a bácsit. Észre sem veszem, hogy letegeztem. - Hogy lenne már természetes? De amúgy is, nem így értettem. Hanem úgy, hogy miért van műkarja. - magázom megint. Hiába, a gyerekek már csak ilyen csapongók. Vagy csak én vagyok az.. - Maya. - a vezetéknevemet hagyjuk inkább. Mind a három bonyolult.
- Meglehet – vonta meg a vállát Egon, arcára töprengő kifejezés ült ki. – De amúgy miért találod morbidnak, hogy arra koncentrálnak, hogy ne halljanak meg? Inkább adják fel és pusztuljanak? Nem túl szép hozzáállás – csóválta meg a fejét gondterhelten. Szegény lány, biztos néhány évvel vissza fogja vetni a fejlődésben a rögtönzött történelem óra, ami persze nem pont a valóságot tükrözte. - És ki mondta, hogy az vagy? – kérdezett vissza szelíden, halványan mosolygós ábrázattal. Előfordulhat, hogy hallott már valamit arról, hogy a Második Világháborúban Németország annyira nem viselkedett jól, és talán emiatt hitetlenkedett, pedig a fenséges USA-t még csak bele sem keverte a dologba. Vagy talán Hetleren látott át. Ki tudja? Nem is érdekes, amúgy is csak saját maga szórakoztatására hülyíti a kölköt, az, hogy mit gondol végül is teljesen másodlagos. Persze jó lenne, ha rendesen tévútra tudná terelni, de túl fogja élni, ha nem jön össze. - Fával tüzelek. A könyv csak gyújtósnak kell, ahogy ezt már mondtam – nem igazán szerette magát ismételni, de hát egy gyerekkel szóba állni olyan néha, mintha a falnak beszélne az ember, így némi türelem szükségeltetik, mire a lány is rájön, hogy a könyvben lévő papír remek begyújtásra, míg a fa annyira nem, hacsak nem apró ágakról van szó. - Te jó isten! – Egon kissé hátrahőkölt, és zavartan értetlen képpel bámult a lányra. – Még nem beszélgettem olyan gyerekkel, aki a szülei nevelési hozzáállását normálisnak vélte volna. Mik vannak? – csóválta a fejét elgondolkozva. – Na mindegy, ha szeretsz olvasni az a te bajod. Rengeteg értékes mászókás percről maradsz le, na meg a többiek társaságáról is. Persze, ha egész életedben egyedül akarsz lenni, akkor bújd csak a könyveidet – Egon vállat vont és úgy tett, mint akit a téma kezd hidegen hagyni. Persze nem kellett sokat rájátszania, hiszen tényleg nem talált a könyvekben sok mulatságot. Fárasztó, és roppant időigényes. - Nyilván nem értheted miért kellett több film, mint könyv, mert még csak egy oktalan gyerek vagy, de például, ha egy cselekmény a könyvben hosszabb, akkor egyértelmű, hogy két részre kell bontani a filmet, hiszen négy órán keresztül senki sem akar egy moziban bambulni. – A sorozatos ötletre nem is akart reagálni, mert alapból hamvába halt elképzelés, hogy egy tévésorozat jóval csekélyebb bevételi forrás lehetőségeire cseréljék le egy nagysikerű franchise utolsó darabját. – Amúgy meg nekem tetszett mind a két Végtelen Történet, az meg, hogy szerinted bénaság volt kettészedni, eléggé hidegen hagy – és még csak nem is kellett hazudnia. Tényleg nem érdekelte, hogy egy öt éves mit gondol a témáról. - Ja, persze, hogy nem. Ráadásul most még ellenkezel is. Hajjaj – ingatta csalódottan fejét. – Nem lesz jó, ha erről a tanárod értesül – persze nem fog. Egyáltalán nem állt szándékában spiclit játszani, talán csak akkor, ha láthatja az eredményt, de egy fekete vagy netán több fekete pont beírása nem épp kedvére való. Sokkal jobb lenne, ha kalodába zárnák, vagy esetleg kapna néhány körmöst, de erre nem kerülne sor, így Egont nem is igazán foglalkoztatta, hogy szóljon bárkinek is a lány „tiszteleten” viselkedése miatt. - Tényleg nem? – húzta fel a szemöldökét, miközben szélesen elvigyorodott. – Akár itt is bebizonyíthatnám, de nem szeretném, ha ezek a gyarló halandók – ép kezével a játszótéren lévők felé intett hanyag mozdulattal – észrevennék fenséges mivoltomat, mert akkor oda az inkognitóm. Viszont – Egon halkabbra fogta a hangját, és kicsivel közelebb lépett a lányhoz. – Ha el tudod intézni, hogy egyedül találkozzunk, akkor semmi akadálya nem lesz, hogy megláthasd valódi isteni képességeimet. Persze, csak ha nem vagy gyáva kinyitni a szemed, és végre látni is, nem csak nézni – Egon aztán kicsit hátrább lépett, majd érdeklődve figyelte a lány reakcióját. - Szóval Maya – Egon bólintott. A tippje nem jött be, de mindegy is. - Azért van műkarom, mert eladományoztam az igazi kezemet. Az istenek szoktak ilyesmit művelni. Odaadtam valakinek, akinek kellett. Nekem úgyis kinő idővel – megvonta a vállát. – Persze, mivel Szent Áldozat volt, így nem tudom csettintésre visszavarázsolni. Tudod, az isteneknek is megvannak a korlátai, na meg az Egyensúlynak is fenn kell maradnia. Egy kéz egy kézért. Tiszta üzlet – az Egyensúlyt persze már régen a sutba dobta, de talán ideje lenne újra felfrissíteni ezt a kellemes hagyományt.
Kezdőlap
//
)
