Driving towards the daylight Running from the midnight Trying to get my way home
Running from the spotlight Trying to find the daylight Trying to get back home
Néha én is használok hasonlatokat, mert van, aki jobban ért ezekből, de Madison már kicsit sok. A lényeget értem, nem hívő, a tettekben hisz. De a tettei meg nem ezt mutatják. Nem tudja, mit beszél, vágom. - Aha, király! Majd egyszer mutass egy ilyet! - mondom komolyan, minden gúny nélkül. Szóval nem csak répának öltözött nők, meg hasonló hülyeségek kerülnek ki a kezei alól. Mondjuk hiszem, ha látom, mert eléggé furának hangzik ez így. A báli ruhákat se kedvelem kimondottan, azokban is alig bírnak mozogni a nők. Megszabadítani őket az ilyenektől nagyobb öröm, de egyszerűbb valami szoknya-blúz kombó, azt könnyebb leszedni, meg ők se szarakodnak annyit benne. Nálam ez szempont, aki mellettem volt, azon se szerettem a csiriviri csodákat, amikben megfordulni is segítséggel tudott... - Akkor azt mondd el, mi történne, ha elmondanád. A fenyegetettség komoly dolog és kezdem érteni, hogy egyedül nem szállhat szembe a maffiával. Akarat kell, erő és ész. Meg kell ismerni az ellenséget, aztán szétverni a fejét. Nem hagyom ennyiben, tudni akarom, mire számíthat és mire számíthatunk. Az infómorzsák gyülekeznek. Utána kell járni mindennek. Saját kezűleg vagy akár magánnyomozóval. Elég gázos a szitu, valami álnok terv sejlik itt. A cél a kérdés és hogy mennyire forró a leves, amit ki akarok dönteni. Megint a fosást hozom rá. Tanuljon belőle, az a lényeg. Szálljon szembe. Faszom tudja, mi lenne, ha mellettem nőtt volna fel. Az a múlt és nem lehet ezt így megmondani, értelme sincs. Ami most van, azzal kell foglalkozni. Például a hintával. Valamit megérzek abból, hogy erre is szüksége van és hogy nem gyengeség, nem marhaság egy kicsit hülyéskedni. Hamar befejezzük. Az ölelés kicsit sok, nem is viszonzom. Én nem adom ilyen könnyen magam. - Na! - csapok a tenyerembe a másik kézfejemmel. - Akkor ma estére mindent megdumáltunk. Menj aludni, én is keresek valami szállást. Holnap este 8-kor a nagy bicikliút végénél, a város szélén tali, rendicsek? Elvigyelek valameddig? Vágom, hogy hazáig nem ügethetek vele. A titkos talit lezsíroztuk és holnapig kerítek valami infót, hogy hol lesz meg a papír. Már tuti, hogy mi lesz rajta, de azért kell az a hideg fejemnek. A hegyiekhez akartam menni eredetileg, de ez most közbejött. Persze nem császkálhatok csak úgy illegálban és nem is akarok, szóval megyek hozzájuk is, de csak, ha elintéztem ezt a szarakodást a vizsgálattal. De rohadt bonyolult ez... Ha nem, hát nem, akkor menjen, ahogy akar. Szar ügy, amibe belecsöppent, de kirángatom onnan, az hétszentség! Most pedig keresek egy jó motelt. Meg kell itt találnom a helyemet, hogy belovagoljak a napfénybe a nagy homályból. Másnap pedig indul a vadászat valami normális klinika után, ahol nem váratnak napokig...
// Picinyem, nagyon köszöntem és nemsokára folyt köv //
Nem számítottam arra, hogy egyből megértsen, hogy az én felfogásaimat, a szavaim mögött rejtőző dolgokat egyből elfogadja. Több mint 20 év telt el és az elmúlt percek tökéletesen megmutatták azt, hogy eléggé másabbak vagyunk, de ennek ellenére hittem abban, hogy van remény számunkra, a szívem azt súgta, hogy fontos lett, de ugyanakkor még mindig kicsit idegen marad, viszont idővel ez talán változni fog. - Rendben, majd egyszer megmutatom. – mosolyodtam el, hiszen tényleg szívesen megmutatom azt, amit alkotni szoktam. Legalább kicsit jobban megismerhet általa és ő is láthatja, hogy nem csak olyan ruhákat szoktam alkotni, amit senki se hordana. Szeretek életet lehelni az anyagokba, de legfőképpen azt szeretem, ha valaki hordja is azt, amit megálmodtam. Dory-nak is varrtam ruhákat korábban, ahogyan magamnak is, de az eléggé ritka pillanat volt. Meg az igazság az, hogy volt olyan pillanat, amikor majdnem abbahagytam eme szenvedélyemet, de a „nagymamám” nem hagyta és ezért mindig is hálás leszek neki. - Veszteség? Halál? Fájdalom?– szólalok meg alig hallhatóan, hiszen egyszer megtörtént. Egyszer igazán közel engedtem valakit, de elvették tőlem. Néha tényleg úgy éreztem, hogy a maffia se olyan rejtélyes vagy kegyetlen, mint a tulajdon férjem, de ahogyan mondani szokták a remény hal meg utoljára. Mondhatnám azt, hogy szeretem, ami talán picit igaz is, de nem lenne a teljes valóság. Olyan számomra, mint egy idegen, nem ismerem őt. Nem túlzottan mesélt magáról, nem igazán töltött velem a szükségesnél több időt, de a nyilvánosság előtt még is úgy mozogtunk, egy egészítettük ki egymást, mintha egy jól összeszokott pár lennénk, akiket a szerelem szele leng körbe, de ez elég messze volt az igazságtól. Ez mind csak a látszat volt, a túlélés látszata… Tudtam jól, hogy sok titok lappang még itt, de néha nem akartam még jobban belemászni. Így is túl sok titkot őriztem már, túl sok mindenre kellett figyelnem és féltem attól, hogy esetleg valakit bajba sodorhatok, de vajon kit? Oly sok mindenkit elveszítettem így vagy úgy, de elmentek mellőlem. Talán csak attól féltem, hogy akinek halálhírét keltették, azt tényleg képes lenne megöletni. Nem tudhatom, egyszerűen csak kellett egy kis idő, hogy rájöjjek merre induljak tovább, mert már annak is örültem, hogy újra ebben a városban lehetettem. - Akkor holnap este. – szólalok meg mosolyogva, hiszen a remény még él, hogy újra láthatom őt, majd a kérdésére sietve rázom meg a fejemet. Egyedül is hazatalálok és jobb, ha nem látnak vele. Neki is és nekem is jobb lesz így, a kijutást meg majd valahogy megértem. – Nem kell, hazatalálok egyedül is. – tettem hozzá végül sietve, majd közelebb léptem hozzá és egy apró puszit nyomtam arcára, ha csak el nem hajolt. – Akkor hamarosan, Papító. – nem tudom, hogy miért ezt mondtam, egyszerűen csak úgy jött az ötlet. Végül pedig neki dőltem az egyik korlátnak és figyeltem azt, ahogyan távolodni kezd. Rövid ideig még maradtam, fürkésztem a csillagokat és próbáltam megfejteni, hogy vajon ezek után mi fog még történni, majd végül én is elindultam haza…
|| Én is köszönöm a játékot, nagyon élveztem! Várom a folytatást.
Jó pár nap eltelt azóta, hogy az élet újra ebbe a városba sodort, s mondhatni a múlt újra megelevenedett. Lehet, hogy már nem voltam ember, de mégis pontosan ugyanannak a személynek a karjai közé sodort a sors, mintha csak utálna és ki akarna szúrni velem a világ. Emberként talán ezt gondoltam volna, de ennyi évvel a hátam mögött pontosan tudtam, hogy a fagyi egyszer még vissza fog nyalni. Legszívesebben megöltem volna, kiszorítottam volna belőle a szuflát, hogy végre nyugtom legyen, de az a makrónyi része a szívemnek, amely még emlékezett arra, hogy milyen is volt az élet mellette, mennyi mindent kaptam, miket tapasztaltam meg és egykoron mennyire szerettem, ahogyan most is eme aprócska részével szívemnek nem engedte, hogy komolyabb kárt tegyek benne. Talán Dresdo is pontosan így érezhetett, amikor anno Hollandiában egymásba botlottunk. Megölhetett volna, megkínozhatott volna, hogy észhez térítsen, de helyette inkább menekülési utat adott, amivel talán még nagyobb csalódást okoztam, mint a tetteimmel, a viselkedésemmel. Sietve húztam össze magamon a kabátot, ahogyan a szél kicsit jobban feltámadt, majd lassan haladtam a város utcáin, miközben a szőke tincseimmel incselkedett a szellő. Kicsit úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék. Hiányzott a sötét, a fekete parókám, amely segített elveszni a sötétség mocsarában. Fogalmam nem volt, hogy merre megyek vagy éppen mit fogok tenni, egyszerűen csak az újabb adag drog után úgy éreztem, hogy friss levegőre vágyom. Talán beszélnem kellene a régi barátaimmal, felkeresni Jeremy-t, Darren-t vagy éppen Horatio-t, illetve talán Jenny-t is, ha még itt vannak. De nem bírtam megtenni, egyszerűen nem álltam még arra készen. Egyikük se ugrana ki a bőrükből, ha ilyen állapotban látna, de mit érdekel? Régóta nem foglalkozom már mások véleményével. Mondhatni megtanultam szarni a világra és nem törődni semmivel se, még a saját érzéseimmel. Így még könnyebb elviselni azt is, hogy mennyire egy elcseszett életem lett, vagy éppen mennyire egy elcseszett személy lett belőlem. Mire sikerült visszazökkennem a valóságba, addigra már csak arra lettem figyelmes, hogy a játszóteret figyelem, a szülőket és a gyermekeket. Egykoron én is csak egyszerű szülő voltam, a világ legboldogabb édesanyja, de mára már szinte ez is csak emlék. A lépteim végül bevittek a játszótérre, pedig nem akartam. Nem kellene itt lennem, legalábbis nem ilyen állapotban. Ha David látna, akkor tuti kirángatna innét, de szerencsére, akik nem ismernek, azok nem is sejthetik, hogy milyen szerek hatása alatt állok. Egy gyermek picit sír, vagy legalábbis gügyög, mire sietve fordulok a hang irányába, s sietve termek a babakocsi mellett. Az édesanyja éppen nem figyel, hiszen a cipőjével babrálni, majd magamat se értve egyszerűen a kezembe kapom a kicsit és elkezdek vele játszadozni, dúdolni neki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy idegen gyermekét csak úgy felvenni minden kérés nélkül. A kisfiú mosolya szinte magával ragadó, s egy pillanatra még az anyáról is elfeledkezem.
Majdnem mindennap kijövünk ide levegőzni egy kicsit. Ugyan Noel még egyáltalán nem olyan nagy, hogy játszóterezzen, de azért a hintába be szoktam ültetni, és lökdösöm benne kicsit, persze kellőképpen óvatosan. Szerintem nyáron beültetem majd a homokozóba is, ha mást nem, majd szórja kicsit a homokot, az is bőven elég lesz. Addig még van pár hónap, szóval most nagyjából annyi történik ilyenkor, hogy hintázunk picit, aztán leülve a padra tologatom kicsit, sokszor el is alszik. Aztán úgy nagyjából egy, másfél óra múlva elindulunk haza. Egészen jól elvagyunk Sagenél, ami azt illeti, és nagyon szerencsésnek tartom magunkat, hogy rátaláltunk pár hete a hirdetésére, azért meg pláne, hogy végül mi kaptuk meg a szobát. Nagyon jól megvoltam Caliéknál is, de mégiscsak Ben házáról volt szó, az nem olyan, mintha Calinál laknék, és nem akartam több problémát okozni, főleg annak fényében nem, amit megtudtam a barátnőmről. Jobbnak éreztem hát ezt a megoldást, szóval elkezdtem keresgélni, és ugyebár aki keres, az talál. Noel is jól érezte magát ott, úgy tűnt, kicsit jobban alszik, bár ez már Caliéknál is feltűnt, az biztos, hogy majdnem mindenhol jobb, mint a korábbi helyünkön Quebecben. Sétálni meg nagyon szerettünk, nem csak én, Noel is élvezte, igaz, az esetek nagy százalékában elaludt, fél órája már most is durmolt. Hamarosan fel fog kelni szerintem, mert egyébként ilyenkor, babakocsiban nem szokott sokat durmolni. Fel is állok, hogy elinduljunk visszafele, vetek rá egy pillantást, de még alszik, ám amikor elindulnék, majdnem hasra esek a csizmám fűzőjében. Rejtély, miként oldódhatott ki, szóval gyorsan visszaülök, hogy visszafűzzem, és meg is húzzam kicsit, és ez az idő épp elég arra, hogy valami váratlan dolog történjen, hisz mire felállok, Noel egy idegen nő karjaiban van. Engem olyan szinten lever a víz, hogy még reszketni is elkezdek, és máris sietek oda a nő elé. A kezeimet automatikusan Noel felé nyújtva, hogy visszavegyem, elvégre, ő az én kisfiam, és más ne fogdossa az engedélyem nélkül. Az egy dolog, hogy épp felébredt, és elkezdett gügyögni, és mocorogni, de sem természetesnek, sem normálisnak nem tartom, hogy valaki csak úgy felvegye, én sem nyúlnék más gyermekéhez, csak akkor, hogyha ismerem az illetőt, és már egyébként is volt nálam a kicsi. - Bocsánat, de szerintem eltévesztette a babakocsit… Azzal már venném is ki a kezéből a fiamat, én aztán nem várom meg, hogy magától adja oda, sőt, kérni sem fogom, lévén az én véremről van szó, senkinek nincs nálam több joga hozzá. Közben pedig úgy dobog a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről, érzem, hogy levert a víz is, és lekúszik a gerincem mentén. Egyszerűen a frászt hozzá rám a szituáció.
Valami miatt mindig is úgy éreztem, hogy ez a város az otthonom. Talán amiatt, hogy itt találtam újra önmagamra, itt leltem meg a család fogalmát és képes voltam hinni és reménykedni. Egyszerű halandó voltam, majd farkas vált belőlem, mintha csak tudta volna az élet, hogy eme életformával még inkább magamra találhatok. S igaza is volt, ugyanakkor mégis képes voltam elveszni a sötétségben. Amikor a fiám hátat fordított nekem, akkor úgy éreztem, hogy milliónyi darabra törnek, s a férjem árulása még nagyobb lett a szememben. Ő idézte elő ezt az egészet, ő küldte el a fiúnkat, ahelyett, hogy mellette állt volna, hogy egyáltalán szólt volna nekem… Egy üres lakásra tértem haza, mint a sivárság már előre jelezte volna azt, hogy hirtelen az élet eltűnt, s a boldogság kiszökkent a kulcslyukon. Volt ennek a helynek valami fura varázsa, ami a lelkem tengerét képes volt újra és újra csitítani, békességet csempészni. Ha nem is teljesen, de valamennyire sikerült. Viszont magam sem tudtam, hogy mennyi ideig leszek képes itt maradni, mennyi ideig játszhatom tovább ezt a játszmát. Vajon valaha lesz olyan, hogy úgy érzem túl messzire mentem? Észhez térek, mielőtt túl késő lesz? Mind olyan kérdés volt, amikre nem tudtam a választ, viszont ennek ellenére el akartam veszni a városban. A séta segít mindig kitisztítani az ember fejét és nem vágytam másra, mint újra megtalálni a válaszokat, hagyni ez a város felforgassa az életemet és magával ragadjon, hogy a sorsomat és engem úgy formáljon, mintha csak egy gyurmabábu lennék. Gyenge vagyok, talán. Talán nem, ez mind-mind csak nézőpont kérdése, de most még is úgy állok a játszótér egyik kövén, mintha csak elvesztem volna, mintha csak keresnék valamit, s talán keresek is. A múlt emlékeit, azon emlékeket, amik képesek voltak arcomra mosolyt csalni. De nem lelelem. Mintha ez a játszótér már nem az lenne, amit egykoron oly jól megismertem a lányom és a fiam lévén, mintha egyszerűen nem idetartoznék, s talán így van. Aztán egy aprócska hang, amely talán a legtöbb fül számára ilyen távolságban rejtve maradna elegendő ahhoz, hogy a szívem nagyot dobbanjon. Először csak figyelem, majd hamarosan pontosan úgy tartom a kezemben, ahogyan James-t tartottam egykoron, amíg a nővére itt játszott. Mosolyogva figyelem, arcán gyengéden simítok végig, s ahogyan nekik dúdoltam úgy dúdolok neki is, mintha a világ megszűnt volna. Tudom, hogy ő nem James, de mégis ráemlékeztet, mintha a múltam hibáit így helyre hozhatnám, hogy karjaimban tartom, de aztán egy hang megszólal, egy kéz nyúl felém, mire én egyet hátra lépek. Szemeimet a nőre emelem. - Igazán gyönyörű kisfiú. – ajkaim mosolyra húzódnak, de továbbra se adom oda őt. Mintha csak félnék attól, hogy a visszaadásával elveszítek egy újabb emléket a gyermekeimről. Hallom a nő heves szívverését, érzem, hogy miként változik minden egyes másodperccel, de még se tudom visszaadni, még nem. – Mi a neve? – érdeklődöm tovább, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog, s talán kicsit úgy festhetek, mint egy elmebajos, de még ez se zavar, csak viszonozom a csöppség mosolyát.
Ami azt illeti, jelenleg a dúdolása sem hat meg, eleve bizalmi problémáim vannak az emberekkel, és ezt csak tetézi, hogy valaki szó nélkül felveszi a gyerekemet. Legalább kérdezte volna meg. Az egyetlen ami miatt nem hullik ki itt menten a hajam, az az a tény, hogy legalább Noel nem sír a karjaiban. Akkor aztán lenne hadd el hadd, bár jelen pillanatban is úgy érzem, legszívesebben megtépném a másikat. Nem vagyok egy harcos amazon, az is lehet, hogy simán leszerelne, de mégiscsak a pici fiamról van szó. - Mégis mit képzel magáról? Adja vissza a fiamat, különben jelenetet rendezek, sőt, még a rendőrséget is kihívom. Akad itt még pár anyuka, láttak már párszor, van, akivel beszélgettem is, szóval szerintem lenne segítségem. Nagyon nem tetszik nekem ez a helyzet, és semmi kedvem tovább ott hagyni nála Noelt. Ha rajtam múlt volna, egy pillanatot sem kap, nem hogy ennyit. - Semmi köze hozzá, hogyan hívják. Csak… adja vissza. Kötöm az ebet a karóhoz, nem érdekel, hogy megdicsérte, még csak az sem, hogy legalább ő nem kérdezte meg, hogy lány-e vagy fiú, mert annak ellenére, hogy kékben van, bőven akadnak olyanok, akik hajlamosak megkérdezni, bizonyára a nagy kék szemei miatt. Utána lépek, hogy tegyek még egy kísérletet, és ezúttal biztos, hogy vehemensebb leszek, mert ilyen egyszerűen a világon nincs. Fel nem foghatom épp ésszel, hogy miért csinál valaki ilyet, de ez még hagyján, ha legalább visszaadná… A következő tényleg az lesz, hogy velőtrázóan felsikítok, talán a segítségemre siet egy férfi, vagy a többi anyuka, nekem mindegy, de egyszerűen a frász kerülget a nőtől. Tuti nincs rendben vele valami. Noel ugyan mosolyog, de szerintem most jött rá, hogy nem anya kezében van, mert lebiggyed a szája, és én látom rajta, hogy pillanatokon belül eltörik a mécses, de kötve hiszem, hogy ez a kattant liba ráeszmélne erre. - Nézze, nem szólok többször! Adok egy utolsó esélyt, hogy magától ideadja, utána aztán tényleg kő kövön nem marad. Ha a kisfiamról van szó, semmi sem szent a világon, és az sem fog érdekelni, ha esetleg baja esik, vagy épp nekem, csak Noellel ne történjen semmi. Ironikus, hogyha visszaadta volna, talán elmondom a nevét, és képes lettem volna megenyhülni az irányába, de most már egyáltalán nem gondolom így.
Talán a drog hatása volt, hogy nem mértem fel a tettem súlyát, vagy csak egyszerűen bekattant nálam valami. Talán egy pillanatra még magam is elhittem azt, hogy ember vagyok és a kezemben James van, de a mosolya és a szemei is másabbak voltak. S már én se voltam igazi önmagam. Nem értem, hogy miként tehettem ezt, de azokban a pillanatokban fel se fogtam. Egyszerűen csak a karjaimban tartottam, s úgy játszottam vele, mintha nem egy idegen gyermeke lenne, hanem a sajátom. - Hééé, nem ettem meg és nem is ártottam neki! – csattantam fel úgy, mintha jogos lenne a kiakadásom, de szerintem egyetlen egy olyan teremtés sincs, aki különféle szerek hatása alatt képes lenne ésszerűen cselekedni, vagyis talán a farkasok között igen, akik még csak most kezdenék el a drogokat, de ha elég ideje űzöd eme káros szokást, akkor pontosan úgy, ahogyan emberként farkasként is meg tud fertőzni. Ujjam gyengéden simított végig a fiúcska arcán, talán csak megérzés volt, vagy egyszerűen csak a fiamat akartam benne látni és ezért mondtam rá azt, hogy fiú. Magam sem tudom, hiszen a kék szín nem jelent semmit se. Ezt már megtanultam az anyaság alatt, ahogyan az elmúlt évek alatt is. - Csak egy nevet kérdeztem. Fiú vagy lány? – tettem egy újabb próbát, de továbbra se adtam vissza neki. Ha megpróbálta elvenni, akkor könnyedén léptem hátrébb, vagy csak úgy fordultam, hogy ne érje el a gyermekét. Biztos vagyok abban, hogy lett volna olyan személy, aki megállít a tettemben, még magamat is, de néha a sötétség annyira édes, annyira leborítja az elmémet már, hogy nem tudok mindig aszerint cselekedni, ahogyan kellene. Újabb dühös szavak hagyják el ajkát, de még se ez rendit meg, hanem sokkal inkább szívének és a pulzusának a dallama. Mintha a szívembe hatolna eme dallam. Egyszerűen csak érzem, hogy ez egy aggódó édesanyja dallama, s ekkor már rájövök arra, hogy mit teszek. - Én sajnálom, nem akartam. – szabadkozok sietve, majd felé nyújtom a gyermeket, s hozzá tényleg bocsánatkérő pillantással nézek rá. Tényleg nem akartam, hiszen pontosan tudom, hogy mire képesek az emberek, így nem csoda, hogy aggódott és féltette tőlem. Én is féltettem egykoron a gyermekeimet, ahogyan most is teszem, még ha ennek jelét se adom. Biztos vagyok abban, hogy hamarabb téptem volna meg az illetőt, ha velem játssza ezt el valaki. Mi történik velem? Tényleg ennyire meghalt volna az, aki egykoron voltam? - Tényleg ne haragudjon. Egyszerűen csak a fiamra emlékeztetett a kisbabája, meg nem akartam, hogy sírjon. Nem akartam ártani. – teszem hozzá óvatosan és most a gyermek helyett végre a nőt kezdtem el figyelni. Annyira törékenynek és fiatalnak tűnik. Egyszerűen csak túl ártatlannak és olyannak, akit egy erősebb szél képes felkapni, vagy ketté törni.
- Még valóban nem. Nekem viszont árt ezzel. Belegondolt egyáltalán abba, hogy mit csinál? Szó nélkül nem vesszük fel csak úgy egy ismeretlen gyerekét. Maga tán örülne neki, ha ilyesmit kellene átélnie? Nem voltam rest én sem jóval felpaprikázottan válaszolni. Hát mi a túrót képzel magáról ez a nő? Talán azt hiszi, hogy normális az, amit művel? Tutira be van kattanva… Vagy szívott valamit, esetleg részeg, bár, nem tűnik éppen ingatagnak a mozgása, szóval utóbbit kilőném. - Mi? Az előbb mondta, hogy gyönyörű kisfiú… Tátom el kissé a számat, komolyan nem értem. Magánál van egyáltalán? Kezdem azt hinni, hogy kezeltetni kellene ezt a nőszemélyt, mert valami nagyon nincs rendben vele. A nevét akkor sem árulom el, eszemben sincs egy eszelősnek kiadni a fiamat semmilyen szinten, még akkor sem, ha egy keresztnév nem jelent semmit. Ugyan hazudhatnék is valamit, de eszemben sincs megtenni, nem szeretek kamuzni, néha persze muszáj, de jelen esetben nem éreztem szükségesnek. - Kérem, ne csinálja ezt… Erőtlenedett el kissé a hangom, amikor másodjára is ellépett előlem, és kissé el is fordult. Totálisan kétségbeestem, nem akartam mást, csak visszakapni a fiamat, forgott velem a világ, kész szerencse, hogy nem voltam éppen ájuldozós típus, mert akkor most megnézhetném magamat. Azt hiszem, tényleg nem marad más hátra, mint engedelmeskedni anyatigris mivoltomnak, és telerikoltozni azzal a környéket, hogy segítsenek, elvették a gyerekemet. Az is biztos, hogy legközelebb, ha ilyen van, kikötődött főzőkkel megyek hazáig, mert ez aztán nem hiányzik még egyszer valaha az életben, bár álmomban sem gondoltam volna, hogy akad olyan, aki képes kivenni más gyerekét a babakocsiból. Az biztos, hogy eztán sokkal, de sokkal jobban fogok figyelni, pedig eddig sem lehetett rám panasz ilyen téren. Amikor végre felém nyújtja, sietve veszem el, és ölelem magamhoz a kisfiamat, akire mostanra már kicsit átragadhatott a riadalmam, elvégre elég nagy szimbiózisban élünk a három hónaposommal, és bújik is a nyakamba. A szavaira egyszerűen nem tudok mit mondani, kicsit olyan, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy mit művelt tulajdonképpen. Ijesztő nőszemély, azt kell mondjam, pedig küllemre ki nem néztem volna belőle semmi rosszat, egész bájosnak tűnik. - Én… nem tudom, mit mondjak. Oké, rendben, nem haragszom, csak… soha többet ne csináljon ilyet, senkivel, rettentően ijesztő. Az biztos, hogy most semmi pénzért le nem tenném Noelt, sőt, szerintem hazáig is így fogom vinni, nem érdekel, hogy ott a babakocsi. Jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy érdekeljen a története, hallom ugyan, hogy van, esetleg volt egy fia, de nem tudok mit kezdeni az információval, éppen azon vagyok, hogy kicsit lenyugtassam zakatoló szívemet, közben újra és újra puszit hintve a hűvös kis orcára. Hiába, hideg van, és az arctakarót még nem találták ki. Az viszont biztos, hogy addig nem mozdulok, míg nem ment el a nő, valahogy nem vagyok képes bízni benne.
- Nem egyáltalán nem örülnék. – szegem le a fejemet, még mindig nem adom vissza neki a babát. Egyszerűen csak olyan jó érzés a karjaimban tartani. Tényleg nem akartam gondot, de van olyan, amikor az ember csak ösztönből cselekszik. – Sajnálom, hogy a frászt hoztam magára, de szerintem nem úgy nézek ki, mint akitől tartani kell. – mosolyodom el barátságosan, hiszen lehet kívülről annyira nem fakult meg az, amit kaptam az anyatermészettől, de az is biztos, hogy legbelül már rothadok és talán még egy hulla is kevésbé romlott, mint én. De ezt neki nem kell tudnia, meg amúgy is a kabátom és a felsőm tökéletesen elrejteni a karomat a kíváncsi szempárok elől, másrészt meg elég hamar begyógyul a tűhelye, így ettől se kell igazán már tartanom. - Igen, az előbb mondtam, viszont tévedhetek is. Elég csöppség még. Mennyi lehet, 2-3 hónapos? Sajnálom, ez csak egy megérzés volt, de biztosra nem mondtam volna azt, hogy fiú. Elnézést, ha félreérthetően fogalmaztam korábban. – pontosítok a dolgon, mintha képes lennék még esetleg javítani a helyzeten. Nem kizárt, hogy jobb lenne, ha csendben maradnék, de ez annyira nem egyszerű, hiszen ilyenkor nem teljesen én uralom a testemet. Igen, a drog szép dolog is, ugyanakkor eléggé pusztító fegyver is. S az ember elméjét is képes megfertőzni, ahogyan talán már nálam is tette, s többé talán el se fog sose engedni. Kérlel, de még se azzal képes rám hatni. Sokkal inkább a szívének a ritmusával. Mintha a bennem élő anyai szív megérezné a másik anyai szív hangját, kérlelését, aggodalmát és vesztét is talán kicsit. Talán Davidnek igaza volt, hogy nem teljesen halt meg a régi énem, az, akit még Chloéként ismert, akit el akartam törölni és teljesen kiölni magamból. Egyetlen egy érzés képes volt arra, hogy kicsit visszazökkentsen és észhez térítsen. Nem a rendőrök ijesztettek meg, nem az, hogy esetleg ordítani fog, hanem egy érzés. Tudtam jól, hogy mit jelent anyának lenni, félteni az idegenektől a gyermeked… Hogyne tudtam volna, amikor engem 17 éves koromban elraboltak. A csöppséget visszaadom, s hirtelen úgy érzem magam, mint amikor elveszítettem a fiamat. Újra valami fura és megfoghatatlan hiány költözik a lelkembe. - Ígérem, nem fogom, s tényleg sajnálom. Nem akartam semmi rosszat se Főleg nem bajt keverni, hiszen tudom milyen érzés az, amikor valakit elrabolnak. – Ohh, nem a gyerekeimre gondoltam, hanem magamra. De erről nem akartam beszélni és nem hiszem, hogy kíváncsi lenne rá. Figyelem őket, s barátságosan fürkészem, majd óvatosan teszek felé egy lépést, de még a kezeimet is felemelem, hogy lássa nem akarok bajt. - Esetleg nem kezdhetnénk elölről? Chloé, vagyok és nem akarok ártani. – mutatkozom be, de magam sem értem, hogy miért a régi nevemet mondom. Miért azt a nevet mondok, amit a szüleim választottak, ahogyan az itt élők többsége is ismer, vagy ismert…
- Valóban nem úgy néz ki, viszont amit csinál, az már pont olyannak tűnik… Világítok rá, azt meg szerintem senkinek a világon nem kell magyarázni, hogy nem minden az, aminek látszik. Hogy a legártatlanabb tekintet mögött is lehet metsző gonoszság. A saját bőrömön tapasztaltam meg azt is, hogy hiába szeretünk valakit teljes szívünkkel, attól még nem feltétlenül leszünk elegek ahhoz, hogy jó útra térítsük. S ki tudja, a sarki hajléktalan is lehet a világ legjámborabb embere, épp azért jutott oda, ahova, mert könnyű átejteni. A barátságos mosolya addig holt biztos, hogy nem érdekel, amíg akaratomon kívül van nála a gyermekem, szerintem egyik anya sem venné ezt jó néven, nem hinném, hogy túlságosan ráparázok a dologra. Esetleg megengedtem volna neki, hogy megnézze közelebbről, ha megkérdezi, de a karjába senkinek sem adnám, akit nem ismerek legalább egy kicsit, sőt, igazából, még talán akkor sem. Mondom én, bizalmi problémák. - Három hónapos, és igen, fiú, jól gondolta. Morgom az orrom alatt, alig hallható, nyilván nem okoz túl nagy örömet számomra a társalgás vele, főleg, hogy mindig elhúzódik, mikor szeretném visszavenni tőle a fiamat. Tényleg nagyon kikészít a dologgal, és abszolút nem értem, mire jó ez. Legszívesebben eltűnnék a francba innen Noellel együtt. Igaz, a sok jó tapasztalat után kell valami rossz is, az biztos. Alig hiszem el, hogy végre ismét ölelhessem a kis lurkót, és akkor aztán már biztos, hogy ki nem eresztem a kezemből. Bosszantó, hogy ennyire nem volt tekintettel rám, és szerintem soha nem fogom tudni ép ésszel felérni, hogyan jut eszébe valakinek, hogy kivegyen egy babát a babakocsijából. Még csak nem is sírt, épp csak nyögött párat, de ha sírt is volna, úgyis az anyja tudja a leggyorsabban megnyugtatni… - Úristen, ilyeneket könyörgöm, ne is mondjon, komolyan a mentő fog elvinni. Még mindig nem vagyok nyitott az ő problémáira, nem vagyok egyébként haragtartó egyed, de a fiam tekintetében nem igazán ismerem a megbocsátást, és nem vagyok benne biztos, hogy valaha is el tudnám ezt felejteni neki. Nem mintha szeretnék még az életben találkozni vele. Amikor közeledik, akkor hátrálok, miképp ő tette az imént a kisfiammal a kezében. Igazán nem hibáztathat érte, eszemben sincs bízni benne. - Őszintén, nem tudom, hogy ezt egyáltalán elölről lehet-e kezdeni. Vallom be, ismerem magam, nálam nem igazán akad második esély, mióta Jacob annyira megvert, tudom jól, hogy kutyából nem lesz szalonna, és aki egyszer megbánt, az vélhetőleg többször is meg fog. Oké, Calinak valószínűleg bármit megbocsájtanék, de ő meg igazán sosem ártott nekem, csak egy ideig nem látott túl a saját problémáin, ami olykor mindenkivel előfordul. - Én meg Evangeline… Noel nevét még mindig nem voltam hajlandó elárulni neki, és ha kitaláltam volna magamnak valami kamunevet, biztos azt adom elő neki is. - Szóval… mi ez az elrablás dolog? Csak nem elrabolták a fiát? Az valami rettenetes lenne, és ha igaz, akkor talán, ismétlem, talán könnyebben meg tudnám érteni az előbbi műsorát, de még úgysem tennék ki ilyesminek egy másik anyát, bármennyire is szenvedjek.
Tudtam, hogy igaza van, de még se nagyon hatott meg. Mintha a szavak egyáltalán nem érdekeltek volna, pedig tudtam, hogy mit jelent elveszteni a gyermekünket. Mindegy, hogy mennyi idősek, mert akkor is a gyerekünk lesz, ha már 50 éves és mi még mindig élünk. Ahogyan azt is tudtam, hogy milyen az, amikor egy gyermek eltűnik. Saját bőrömön tapasztaltam meg. Láttam, hogy mit tett a családommal, láttam mindent, s nem bírtam elviselni a pillantásukat. Igaz, hogy engem bántalmaztak is, de tudom, hogy már az elrablásom ténye is mennyire megtörte őket. Most meg egyszerűen én keveredek hasonló helyzetbe, pedig nem akarok a gyermekkel távozni. Egyszerűen csak a karjaimban szerettem volna tartani és elveszni a múlt ködös árnyaiban. Mondhatni a jelen és a múlt rövid időre csak összemosódott az elmémben. - Értem. – rövid válasz, de mást nem lehetne mondani. Meg amúgy is a helyzet csak egyre rosszabb lesz. Aztán valami megrepedt, talán csak a múlt árnyai tovareppennek, a fejem kicsit kikerül a ködből, s akkor jön el az a pillanat is, hogy visszaadom neki. Látom, de nem csak látom, hanem hallom is, hogy miként könnyebbül meg. Sokkal kifinomultabbak az érzékszerveim, így sokkal könnyebben szűröm ki a zajokat, az érzéseket, a test különféle hangjait. Megtanultam kizárni, de most még se ment, vagy legalábbis egy idő után nem. - Sajnálom, tényleg nem akartam frászt hozni Önre. A tetteimmel és a szavaimmal se, csak hát mindenki tudja, hogy milyen világban élünk. – s a végére kicsit elhalkul a hangom és egy szomorú sóhaj hagyja el ajkaimat. Lehet, hogy én se vagyok a jóság, se a fényben élők mintaképe, de sose bírnék senkit elrabolni, vagy éppen bántalmazni ok nélkül. Amikor látom, hogy hátrál, akkor egyszerűen megállok, nem közeledek felé. A kezem a táskám pántjára siklik, míg a másikkal szőke fürtjeimet tűröm a fülem mögé jobb oldalt. Aztán egyszerűen csak bemutatkozom, a régi nevemen. Azon a néven, amikor még én is tudtam a fényben élni, és amiben annyira hisz az exférjem, hogy még létezik. Én már nem vagyok biztos, még a felismerés után se. Mindig is próbáltam kedves lenni másokkal, elnyerni másik bizalmát, de ennek ellenére még mindig csak legbelül, a felszín alatt egy drogos stripper vagyok, aki néha kicsit túl könnyedén rakja szét a lábait. Ezen kár lenne szépíteni. - Örülök a találkozásnak, bár gondolom te nem. Ezt nem csodálom, hiszen ilyen indítás után kész csoda, hogy nem fordítottál hátat és nem sétáltál el. – szavak könnyedén hagyják el az ajkaimat. David-el se vagyok éppen kegyes, se kedves, de mégis kitart és küzdött eddig. Nem értem, hogy miért… Miért nem képesek csak úgy elsétálni az emberek? Biztos vagyok abban, hogy Lyn is szívesebben sétálna el, de még is itt van. A kérdése meglep, s egy pillanatra körbe is nézek, majd halkan szólalok meg. - Nem, vagyis így is lehet mondani. – kicsit megköszörülöm a torkomat. – A férjem, vagyis az exférjem hozott egy rossz döntést. Nem akadályozhattam meg, mert nem voltam éppen otthon. Üzleti ügyben elhagytam a várost, s mire visszaértem a fiúnk már nem volt itt. Azóta meg beszélni se hajlandó velem. – miért mesélem el neki ezt? Nem ismerem és talán pont ez csábít ebben az egészben, hogy végre valakinek elmondhatom a dolgot, egy olyan személynek, aki nem ismer, aki nem tud elítélni a tetteim, vagy a jelenem miatt. –Engem raboltak el gyerekként, s a szüleim és a testvérem szemében láttam azt, hogy mit művel az emberrel. Ezért mondtam, hogy sose lennék képes elrabolni egy gyermeket. Így tényleg sajnálom. – majd ha nem ijesztettem még inkább halálra, akkor elsétáltam mellette és a mögötte lévő padra leültem. Fogalmam nem volt arról, hogy képes lesz-e helyet foglalni mellettem, de örültem volna, ha még marad.
- Igen, történetesen nagyon is jól tudom, milyen világban élünk. Az apám két nőt szédített, két családot tartott fenn, de abból csak az egyik volt a felesége, a másikat elhagyta, amint égetővé vált a helyzet. Igen-igen, ő volt az én anyukám, aki valósággal belerokkant a dologba, hisz szerelmes volt. S még nem utáltam volna meg ennyi miatt a férfi nemet, akkor érkezett az életembe egy erőszakos állat, aki több pofon után egyszer úgy megvert, hogy hetekig kórházban voltam. Nagyon jól tudom, milyen ez a világ, és soha, egy pillanatig sem kergettem illúziókat, jó, talán gyermekkoromban igen, de annak már túlontúl rég vége. Tizenkét éves korom óta, mikor apa elment, már semmi sem lehetett rózsaszín, és csak jó, azóta látom az élet negatív vonalát is, bár még így sem vagyok hajlandó mindig tudomásul venni. Nem úgy, mint jelenleg… - Ami azt illeti, az elsétáláson még mindig gondolkodom, de hátat fordítani eszemben sincs… Engem egyáltalán nem zavar, hogy nyilvánvalóvá teszem, nem bízom benne, akkor sem tenném, hogyha tök kedves lett volna végig, egyszerűen szörnyen nehezen tudok bízni, és sok időnek kell eltelnie, néha úgy érzem, túlzásba viszem, és vannak, akik megérdemelnék, de ennyitől még nem fogok tudni megváltozni. Benne persze akkor sem akarnék megbízni a nyitány után. Azért meglehetősen nagy döbbenet lesz úrrá rajtam, amikor megválaszolja a kérdésemet, és hosszú pillanatokig csak pislogok. Miért osztja ezt meg velem? Én nem tenném a helyében, bár én nem is művelnék ilyesmit senkivel. Tudom, soha ne mondjuk azt, hogy soha, de jelen helyzetben tényleg úgy gondolom, hogy ilyet soha az életben. Anyaként nagyon jól tudom, milyen egy gyermeket a világra hozni, és minden pillanatban érte élni, amíg ilyen kis tehetetlen. - Nem akar beszélni magával a fia? De… hogyhogy? Jesszus, ez szörnyű lehet, remélem, velünk ilyen sosem fog történni. Sápadok le, hajlamos voltam azt hinni, hogy ami másokkal megesik, azt mi is elszenvedhetjük. Gondolom, idősebb a fia, ha csak úgy elmehetett, bár itt kicsit azért agyalok magamban, mert… mennyinek néz ki? Huszonötnek? Ha nagyon akarom, talán még lehet harminc jó génekkel, de akkor sem lehet mondjuk huszonéves, ilyen helyzetben döntési joggal rendelkező fia. Fura. Inkább nem is firtatom, az is lehet, hogy bolond, és képzelődik, kinézem belőle. - Elrabolták? Ez borzalmas. Mennyi idős volt? És… hogy menekült meg? Statisztikák szerint az elrabolt személyek nagy részét megölik, vagy pedig sosem kerülnek elő. Rettenetesen vidám téma, mondhatom, és igen, sok Gyilkos elméket néztem régebben, imádtam. Ugyan még most is megy, de éppen nem sok fölös időm jut a sorozatnézésre. Nem ültem ugyan le mellé, eszemben sem volt, de annyit megtettem, hogy felé fordultam, lévén még mindig nem szerettem volna, ha mögém kerül, és ránéztem. Nem is tudom, miért nem megyek el, most már megtehetném, leült, észrevenném, ha le akarna ütni vagy valami hasonló aljasság.
Volt valami fura a hangjában, de már az se kizárt, hogy csak képzelődöm. Ki tudja, hiszen már lassan semmin se lepődnék meg. Néha úgy érzem, hogy a halál valami kegyes dolog lenne, míg máskor élni akarok, harcolni azért, hogy élhessek. S talán az élet utáni vágyaim sose tűntek el teljesen, de ennek ellenére mégis magamat ölöm meg minden egyes tettemmel az elmúlt jó pár év alatt, vagy talán már évtizedet is mondhatnék. Őszintén szólva már régóta nem számolom azt, hogy mióta sétáltam be a sötétség kertjébe, s mióta vesztem el benne. - Sajnálom, bár azt hiszem ez már az elmúlt percekben mondtam. Tényleg nem akartam rosszat, egyszerű reflex volt csak. Talán csak nem akartam, hogy felverjen mindenkit. – bár ez még mindig nem magyarázza meg azt, hogy miért nem adtam vissza neki egyből, hiszen tudtam, hogy nem az enyém, de mégis valahogy úgy éreztem, hogy ő James. Mindegy is, ez számomra túl zavaros és számára biztosan még inkább. – Amúgy meg nyugodtan hátat fordíthatsz, mert nem foglak bántani, se leütni. – teszem hozzá könnyedén, de hallhatja, hogy nem hazudok. most nem, pedig másesetben is oly könnyedén tálalom a hazugságaimat, mintha csak valami könnyed előétel lenne és az igazat mondanám. Magam sem tudom, hogy miért avatom be az életem bizonyos részleteibe. Azt hiszem csak jó érzés volt valakinek elmondani, aki nem ismer… Másrészt meg talán így belátja azt, hogy nem vagyok hazug, se olyan, aki ártani szeretne neki. Sőt, inkább megvédeném, ha tehetném, hiszen annyira ártatlan, de mégis akkora szeretet lakozik benne a fia iránt. Minden egyes tette és minden egyes pillantása elárulja ezt. Reménykedek abban, hogy az élet nem fog pofátlan lenni és nem fogja elrontani a köztük lévő kapcsot, ahogyan nálunk történt. - A nagyszüleinél van. – mondom sietve, hiszen valószínűleg nem gondol túl idősnek, de ez nem is gond. Ez mondjuk azt, hogy kegyes hazugság volt, de mégis hihető és csak ez számított. – Igen, az. De talán egyszer sikerrel járok. – persze ahhoz előbb össze kellene kapnom magamat, de nem bírnék elviselni még egy pofont, így inkább már megbékéltem a jelenlegi helyzetemmel. Természetesen lehet azt mondani, hogy gyenge vagyok, ahogyan az se kizárt, hogy azoknak van igazuk, akik ezt gondolják. – Jaj, ne aggódj. Nem hiszem, hogy bármi hasonló történne veletek, hiszen ahogyan gondoskodsz róla… - mosolyodom el biztatóan, majd egyszerűen csak helyet foglalok a padon és közben őt fürkészem. – Tinédzser voltam, amikor megtörtént. Jó pár évvel korábban és úgy, hogy valaki megsajnált és segített megszökni, de nem hiszem, hogy erről szeretne beszélgetni. – pillantok rá óvatosan, majd megütögetem a padot magam mellett. – Tudom, hogy nem indítottam fényesen, ahogyan tudom, hogy én biztosan megtéptem volna a gyerekem védelmében azt a nőt, aki olyat tett volna, mint én. Magam sem értem, hogy mi történt. Talán csak egy pillanatra a fiamra emlékeztet, így tényleg sajnálom, de nem szeretnék ártani. Sőt, ha kapok egy esélyt, akkor szívesen be is bizonyítanám– s közben őt figyelem. Kicsit magam ellene beszélek, de azért ennyire elborult elme még én se lehetek, hogy pont egy gyermeknek akarjak ártani. – Ahogyan azt is tudom, hogy a bizalmat nem adják könnyedén. Főlég nem egy ilyen tett után, de bízom abban, hogy esetleg javíthatok majd a dolgon idővel. – Jó érzés beszélgetni vele. Nem is értem, hogy miért, hiszen a legtöbb emberrel eléggé tapló tudok lenni, de a foglalkozásomat és a tetteimet tekintve ez nem is csoda.
- Addigra én is felvettem volna. Kissé zokon veszem a megfogalmazását, mert egyébként is a halálom, hogyha valaki más gyereknevelési dolgaiba, magába abba szólnak bele, hogy talán nem vagyok jó anya, és nem figyelek a gyerekemre. Meg egyébként is, mégis kit verne fel egy játszótéren, ahol minden gyerek hangos? Próbálom nem felhúzni magam rajta, talán csak balul megfogalmazott kijelentés volt a részéről, bár igazából nem is tudom, miért akarok enyhülni az irányába, elvégre abszolút nem érdemli meg egyelőre a szememben. - Nyilvánvalóan az is ezt mondaná, aki bántani akarna. Következésképpen eszemben sincs hátat fordítani neki. Tudom, én sem feltételezek éppen szépeket róla, de azok után, hogy csak úgy felemelte a fiamat, nehezemre esik jót gondolni róla. Kicsit szégyellem ugyan magam miatta, de nem tehetek róla, Noel egyszerűen a világot jelenti nekem, beleőrülnék, ha bármi baja esne. - Akkor… legalább tudja, hogy hol van, és gondolom, biztonságban is, ami azért jobb, mintha semmit sem tudna róla. Sejtésem szerint ez azért sovány vigasz, de a semminél több. Néha pedig még a kis apróságokat is értékelni kell, mert van, hogy egyszerűen több nincs is. Én hálát adok a sorsnak, hogy most kicsit jobb a dolgunk a kisfiammal, és talán innen már felfele vezet az út. Nem tudhatom, de a reményt nem adom fel, anélkül nem volna semmi értelme. - Az nem jelent semmit… Gondolom, maga is gondoskodott a fiáról. A körülmények fontosak, meg hogy kikkel vesszük körbe magunkat. Ami azt illeti, érzésre az nem tesz jót nekünk, hogy vele társalgok, már csak azért sem, amit csinált, plusz ráadásul még ilyen borzalmas dolgokat is élt meg, bár alapvetően ez nem kellene, hogy számítson, nem csak rossz emberekkel történnek rossz dolgok. Sőt… olykor kegyetlenül igazságtalan tud lenni az élet. - Őszintén, ha már beszélgetünk, mindegy, miről. Nem mintha érteném, miért avat be, de azért sajnálom, hogy ilyesmit át kellett élnie, ilyet szerintem senki sem érdemel. Főleg egy tinédzser. Mégis mit tehetett volna, amivel rászolgált ilyesmire? Egy kibontakozó személyiség, még kiforratlan lélek. Még magamról sem mondhatnám, hogy nem alakulok, de azért egy velem egykorú már képes számos kellemetlen dolgot véghezvinné életében. Nem mondom, hogy a tinik szentek, de őket még lehet befolyásolni, esetlegesen kirángatni a fényre, mert még alakulnak. - Fogalmam sincs, miként tudnád ezt bebizonyítani. Sóhajtok fel, valóban nincs ötletem, beszélget egyébként akármennyit, ettől nem fogok megenyhülni, attól tartok, ahhoz sokkal több idő kell. Meg hát, azt sem igazán értem, mit érdekli egyáltalán őt, hogy én mit gondolok róla. Nem halálosan mindegy? - Nem hiszem, hogy fogunk még valaha találkozni, már hogyha nem szándékozik követni… Vagy itt ücsörögni nap, nap után, hogy mikor bukkanunk fel. Remélem, ennyire azért nem eszelős, mert az azért nagyon ijesztő lenne. Annak meg nem látom értelmét, hogy áltassam, biztos javíthat rajta, mert nekem nem áll szándékomban keresni a társaságát, és nem hiszem, hogy tudna olyat mondani vagy tenni, ami miatt meggondolnám magam.
- Nem is állítottam mást. – jegyzem meg halkan, hiszen érzem azt, hogy mennyire nem örül annak, amit mondok, vagy tettem. Vagy esetleg annak, hogy még mindig itt vagyok. Tényleg elsétálhatnék, de még se megy. Azt hiszem szerettem volna egy normális emberi kapcsolatot, legalábbis nem volt farkas kisugárzása se, meg nem tűnt őrzőnek se, hiszen a legtöbb kismama őrzőt elküldik, legalábbis legjobb tudomásom szerint. De lehet azóta már ez is változott. - Ez tény, de ha bántani akartam volna, akkor még mielőtt észrevett volna elsétálhattam volna. Ha nem is teljesen, de azért ez bizonyítja azt, hogy nem vagyok veszedelmes, se teljesen őrült nőszemély. – kár lenne tagadni, hogy nem vagyok valamennyire őrült, vagy legalábbis annak gondol. S ezért egyáltalán nem hibáztatom őt. A férjem árulásakor újra valami megtört bennem és még inkább elcseszett személyiség lettem, akit talán már a földnek se kellene elviselnie, de még se ölelt sose magához a halál, de egy dolgot már megtanultam, hogy mindig van lejjebb és lejjebb… Így kíváncsian várom, hogy mikor fogok újra egyre közelebb gurulni és gurulni a sötétség tornácához. - Ez tény, de ennek ellenére fáj az, hogy nem láthatom és nem tarthatom a karjaim között. – emlékszem arra, hogy milyen érzés volt, amikor a fiamtól elszakítottak legelőször. Még egy éves se volt, amikor beharapott az egykori megmentőm. Gyűlöltem azt, hogy nem tarthatom a kezemben a fiamat, hogy nem énekelhetek neki, ahogyan azt is, hogy többé nem lehet gyermekem. Ugyanakkor erőt is adott a gyermekeim hiánya, hogy még hamarabb megtanuljam féken tartani a farkasomat, így pontosan tudom, hogy milyen érzés az, amikor nem láthatod a saját gyerekedet. Hiába tudod, hogy biztonságban van, de akkor se veled van és ez mindennél jobban fájni tud… - Ez tény, hiszen néha pont az támad hátba, akire nem számítasz, hogy megtenné. De én reménykedek abban, hogy az Önök között lévő köteléket senki se lesz képes megtépázni, hiszen ahogyan a fiára pillant. Nos, minden gyermek talán ilyen szülőt érdemelne. – nem volt semmi cinizmus a hangomban, pusztán tényeket közöltem, amelyeket vagy elhisz vagy nem. Nem szokásom ilyen kedves lenni másokkal, vagyis mostanában nem, így igazán kivételnek érezhetné magát. Talán részben azért is ülök le, hogy alacsonyabban legyek, mint ő és ne érezze azt, hogy bántani akarom, de amikor nem ül le, akkor csak egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Kérdeztél, én pedig csak feleltem a kérdésre. Talán nem kellett volna, de gondoltam a bizalom egyik alappillére az őszinteség, de inkább felejtsd el amit mondtam. Biztosan van jobb dolgod is, mint egy ismeretlen múltját hallgatni, vagy bajait. – a lábaimat felhúzom, míg végül törökülésben kötök ki a padon, mintha csak valami fiatal lány lennék, nem pedig hajdani anya vagy éppen kéjhölgy, stripper, esetleg egy 75 éves vénség. Magam sem tudom már néha, hogy kivagyok valójában, de nem vagyok skizofrén se. Egyszerűen csak túlzottan elvesztem, ennyi. - Nekem lenne egy eléggé őrült ötletem, bár gondolom úgyse mennél bele. – rántom meg a vállaimat, hiszen nem ismer, s ha rajtam múlik, akkor a jelenlegi életem egyetlen apró darabkáját se fogja megismerni. Legfeljebb azt az életemet fogja ismerni, amikor még Chloé volt a nevem és én egy tisztességes anya voltam, nem pedig stripper. - Miért követném? Ennyire elborult elmének gondol? Talán nem csoda, de néha nem az első tettek alapkán kell megítélni az embert. Néha csak a felszín alá kell nézni. Lehet, hogy rossz tapasztalataid vannak, de minden ember más és más… - mondom neki könnyedén, mintha csak az időjárásról lenne szó. Majd óvatosan körbe pillantok és figyelem a családokat. Egy apró mosoly kúszik arcomra, hiszen látom a lányomat, a fiamat, David-et és magamat, ahogyan hajdanán az egyszerűsített játszótéren, vagy valami olyasmin játszottunk együtt. Ujjam akaratlanul a gyűrűsujjamra téved, mintha csak a gyűrűt akarnám megforgatni rajta, de már évek óta nincs is ott. A válás óta nyoma sincs…
- Maradjunk annyiban, hogy másként látjuk a világot. Úgy gondolom, nem kell, hogy vigasztaljon az itt maradásának ténye, azért annyira nem vagyok vaksi, hogy csak úgy elvihette volna a gyerekemet, tuti, hogy arra Noel elkezdett volna sírni, beépített rendszere van arra, ha egy bizonyos távolságon kívül kerülök… Egyszerűen érzi, meg én is, az anyja vagyok, van köztünk valamiféle kapcsolat, elmagyarázni nem tudom, csak érzem. - Persze, ezt készségesen el is hiszem, én is belepusztulnék. Remélem, azért lesz még lehetősége rá, mert ilyesmit egy anya sem érdemel. Bármennyire is nem tartom éppenséggel józan ésszel bíró egyénnek, soha, senkinek nem kívánnék olyasmit, hogy ne lehessen a gyermekével. Annál csodálatosabb nincs is, mikor magamhoz szorítom, beszívom a csodás illatát, és egyszerűen tökéletes a világ. Ezt nem lehet elmagyarázni, de akiknek megadatik, hogy gyermekük legyen, azok úgyis érzik. Maga a mennyország. - Ami azt illeti, én is ebben reménykedem, sőt, soha meg sem fordult a fejemben, hogy bárki képes lenne ezt megtépázni. Éppen ezért fogok Noelnek mesélni az apjáról, bár az is biztos, hogy azért kezdetben kozmetikázott történetet fog kapni, viszont ha megérik rá, és felnőtt férfi lesz, akkor be fogom avatni, hogyha netán véletlenül egyszer mégis találkozik az apjával, tudja, valójában milyen ember. Nem gondolom magam bosszúállónak, de olyanról, aki képes majdnem agyonverni az állítólagos szerelmét, ugyan mi jót lehetne mondani? Arról szintén gőzöm sincs, miért méltatja a kapcsolatunkat, de igazából ez kedves tőle, szóval balgaság lenne morogni miatta, nem is teszem hát, csak hagyom, hogy egy halvány mosoly az arcomra kússzon, közben kicsit lejjebb húzom Noel sapiját, mert felcsúszott. - Igazából, nincs jobb dolgom, és nem is azért kérdeztem, mert olyan jó fej akartam lenni, mert igazából nem, egyszerűen tényleg érdekelt. Ha nem így lett volna, nem kérdezek, mert nem áll szándékomban vele szemben adni a szentet, a Teréz anyut, és vállon veregetni, hogy jól van, Chloé, minden bűnöd megbocsáttatik… Nehezen hunyok szemet mások ellenem elkövetett vétkei felett, s csak akkor lesz még nehezebb mindez, ha Noelről van szó. - Az attól függ, hogy mennyire őrült az az ötlet. Nem mondom, hogy annyira felcsigázott volna, de azért az őrült ötletre felvontam a szemöldököm. Kötve hiszem, hogy annál őrültebb lenne, minthogy felvette csak úgy egy idegen gyerekét a játszótéren, de aztán ki tudja, lehetséges, hogy csak szegényes a fantáziám. - Honnan tudjam? Azt sem gondoltam volna, hogy valaha bárki kiveszi a kocsiból a gyerekemet. Ha már itt tartunk, azt sem, hogy a szerelmem majdnem agyonver, vagy épp azt, hogy ilyen fiatalon anyuka leszek, ráadásul egyedülálló. Abszolút nem így terveztem, de sajnos így jött ki a lépés, ez van, ezt kell szeretni. - Bocs, ilyen vagyok, nálam nem nagyon szokott kapni senki második esélyt. Már csak azért sem, mert eleve nehezen osztogatom a bizalmamat, és ha valaki azt elárulja, onnan már tényleg nincs visszaút. Az esetében meg… tényleg a leggyengébb pontomat cibálta meg, és nem látok rá kifejezett okot, hogy a felszín alá akarjak néni, és nem az első pillanatok alapján megítélni.
Kijelentésével nem tudok vitába szállni, így csak megadóan bólintok, illetve nem is valami vitakörben vagyunk. Én és a vitakörök… Nos, azt hiszem két külön világ. Emlékszem, hogy milyen életem volt az elrablásom előtt, de néha már annyira homályosak azok a képek, mintha csak a képzeletem szüleménye lenne, s mielőtt megkapaszkodhatnék bennünk, egyszerűen csak tovareppennek. - Köszönöm. – egyetlen egy rövid szó, de kivételesen komolyan is gondolom a szójelentését. Nem kellene ilyet mondania, ahogyan nem is kellene beszélgetnie velem, de mégis megteszi és ezzel talán kicsit az emberek jóságába vetett hitemet kezdi újra éleszteni? Van egyáltalán nekem még olyan? Nem hiszem, hiszen azzal mindig csak a gond van… Nem akarok hinni abban, hogy léteznek még angyalok vagy éppen tündérek, mert már régen kihaltak, s néha a legbájosabb arc mögött lakozik a legnagyobb és legpusztítóbb démon is… - Az élet sose volt tündérmese, vagy legalábbis legtöbb esetben és néha pont azok a dolgok történnek meg, amire még gondolni se merünk. – s szavaim mellé egy kissé talán ördögi mosoly kúszik az arcomra, de sietve kapom el a pillantásomat, mert semmi kedvem még inkább megijeszteni őt. Viszont legbelül jót nevetek az egészen, hiszen én se gondoltam azt, hogy egyszer még kéjhölgy, vagy éppen stripper lesz belőlem. Családról ábrándoztam, s ha még elcseszettül is, de megkaptam, hogy utána egyszerűen a lelkemmel együtt kitépjék belőlem. Az élet már csak ilyen, mi csak egyszerű bábok vagyunk. Még annak ellenére is, hogy ostoba módon hiszünk abban, hogy mi irányítjuk az életünket. A mosolya talán a reményt jelenti számomra. Arra remény, hogy még nem gondol annyira kettyósnak, mint sokan tennék. Ohh, aranyom, ha tudnád, hogy milyen vagyok valójában, akkor már réges-régen messze lennél tőlem. - Miért érdekel? Hiszen valószínűleg őrültnek gondolsz és félsz tőlem. Kár lenne tagadni, hiszen érzem. – mosolyodom el, de sokkal inkább ravasz a mosolyom és talán olyan, ami azt sugallja, hogy talán tényleg jobb tartani tőlem. Nem ölök ok nélkül, kivéve, ha esetleg túlzottan belövöm magam, mert olyankor hajlamos vagyok elveszíteni a kontrolt, de amúgy ártatlan vagyok. Na, meg nem hímnemű, így kizsigerelni se akarnám őt. Sőt, inkább megvédeném az ártatlanságát, mintha csak az emberi énemet látnám benne. Túl fiatal, túl naiv és túl angyali, az élet pedig örömmel fogja őt meggyötörni a legváratlanabb helyzetben, hiszen a sors sose engedte azt, hogy angyalok éljenek ezen a földön. - Gondolom azért szükséged lesz neked néha pihenőre, esetleg pénzre, hogy el tud látni a gyermeket. Én pedig elveszítettem a sajátomat és hosszú idő lesz mire esetleg sikerül helyre hoznom a dolgot. Ha engeded, akkor szívesen segítenék. Mármint néha vigyázhatnék rá. – ohh, igen, így kimondva is eléggé őrülten hangzik, de nem is én lennék, ha nem mondanék ilyeneket. De láthatja rajtam, hogy ez csak amolyan dada dolog lenne és semmi többet nem akarok. Inkább csak egy anya ajánlata, hogy segítsen a másiknak. Viszont ha ezt David megtudja, akkor biztos lehetek abban, hogy ott még nagy csata lesz, hiszen a gyerek mellett fogom lőni magam? Hmm, ki tudja, vagy előtte. Jelenleg se mentem túl a célon, csak annyira lőttem be magam, hogy jól érezzem magamat, s egy igazán halk kuncogás hagyja el ajkaimat, majd kíváncsian pillantok fel Aranyhajra, aki még mindig úgy öleli a fiát, mintha valaki el akarná venni tőle. - Sose baj az, ha nem könnyedén osztogatod a bizalmat. Legalább kisebb az esélye annak, hogy valaki igazán ártani tud majd neked, de gondolom okkal teszed. Mi a te történeted, Lyn? – s talán most először szólítom nevén a lányt, vagy becenéven. Hátrébb dőlök a padon és onnét figyelem továbbra is őket.
- Ezt nekem nem kell bizonygatnia, tudom én magamtól is. Bár nem hiszem, hogy kifejezetten naiv teremtésnek tűnnék. Küllemre talán igen, de megtapasztalhatta már, hogy szúrós vagyok, akár egy gyönyörű, illatozó rózsa, mégis nagyon meg kell gondolnunk, hogy hová nyúlunk, hiszen megsebezhet minket. Én ugyan csak a szavaimmal teszem, de olykor az is épp elég, sőt, rosszabb is lehet, mint egy arculcsapás. Ettől még nem fogom bemagyarázni magamnak, hogy úgyis fog történni valami rossz, mert a vonzás törvényében épp úgy hiszek, és inkább a pozitív dolgokat részesítem előnyben. Szerintem mindenkinek így kellene tennie. Nem mondom, hogy jobb hely lenne a világ, de görcsösen félni attól, hogy valami rossz fog történni, értelmetlen. - Nem is állt szándékomban tagadni. Nem is tudom, talán fura mód érdekel, hogy jut el valaki ide. Talán ostobaság a részemről, de nincs mit tenni… Nem mintha az eddigiek nem lettek volna elegek, de az a mosoly is elég beszédes, ami azt illeti. Érdekes, hogy mindenáron meg akar győzni arról, hogy ő normális, és nem kell félnem tőle, erre ilyen gesztusokat enged meg magának. Abszolút nem értem, miként működik, de ennyire nem is akarok elmélyedni személyiségének feltehetően sötét bugyraiban. Úgy hiszem, nyugodtabb lesz az életem, ha ilyesmivel egyáltalán nem is próbálkozom. Amikor azonban előáll az ötletével, nos, finoman szólva is valóban őrültnek gondolom, először elkerekednek a szemeim, aztán mintha mi sem lenne természetesebb, egyszerűen elnevetem magam. - Biztos csak viccelsz… Őszintén, nem hat meg, ha megsértem ezzel, de azok után, hogy kérdés nélkül elemelte a gyermekemet, eszembe sem lenne rábízni. Semmi szín alatt. Azt ugyan nem tudom, hogy később sem tenném-e meg esetlegesen, ha valami csoda folytán valamelyest megbíznék benne, de egyelőre tökéletesen kizártnak tartom. Még a lakótársamra sem bíztam, pedig ő aztán tündéri egy nő, sőt, a legjobb barátnőm sem vigyázott rá egyelőre egyedül, nem is volt még szükségem ilyen mértékű segítségre. - Akárhogyan is, köszönöm, de már van ilyen irányú segítségem, több is. Márpedig fényévekkel előbb bíznám Calira a kisfiamat, mint bárki másra, szóval fölösleges lenne belemenni ilyen téren valamibe, ami csak bizonytalansággal tölt el. Tuti, hogy ennél a nőnél állandóan attól tartanék, mikor viszi el egyszerűen magával, és felejti el visszahozni. Nem, nekem ilyen gyomorgörcsre nincs szükségem. - Legyen elég annyi, hogy nem véletlenül nincs velünk a kisfiam apja. Vele ellentétben én nem szeretem idegenekkel megbeszélni az életem történetét, talán ha régebben ismerném, megtenném, de jelenleg ez egyszerűen szóba sem jöhet. Nem tehetek róla, ilyen vagyok, és egyébként is, mégis mi köze hozzá? Nem vagyok senkije, az exem meg pláne nem…
- Ahogyan mondani szokták egy-egy bájos arc mögött akár a legnagyobb démon is élhet, vagy akár az ördög is. Elhiszem, hogy nem naiv, még ha a külsője is ezt sugallja. – megtanultam már azt, hogy a látszat elég gyakran csal, így nem mondtam volna azt rá, hogy biztosan angyali teremtés vagy éppen naiv. Megtanultam már azt, hogy a látszat nem mindig rejti az igazságot, elég csak azokra a pillanatokra gondolnom, amikor tükörképemet figyeltem. Legtöbb esetben tündéri mosoly, ártatlan pillantások és angyali loknik keretezték az arcomat, de amit senki se látott, én azt láttam. Láttam azt, hogy mennyire szétzuhantam, hogy mennyire elsüllyedtem és mennyire vagyok apró darabokban. Ahogyan elmémben minden apró tettem mozzanata életre kelt, úgy minden egyes alkalommal csak egyre biztosabb lettem abban, hogy az ördög néha a legártatlanabbaknak tűnő emberekben él. - Ide? Mármint oda, hogy felvegyen a kezébe egy gyermeket, hogy ne sírjon és maga meg tudja kötni a cipőjét? – kérdezek vissza kissé talán cinikusan, hiszen ha elvittem volna a gyermekét, akkor talán megértem azt, hogy így reagál a dolgokra. Oké, nem akartam visszaadni neki az első két vagy pár kérésére, de nem tettem semmi kárt egyikükben se, s amúgy is visszaadtam. Lehet emiatt őrültnek hívni, de ha már emiatt azzal megbélyegez, akkor mi lenne abban az esetben, ha tudná, hogy valójában mi lappang a felszín alatt. Nem számítottam arra, hogy komolyan fogja venni azt, amit mondok, de miért ne? Nekem szükségem van pénzre, s ebben a városban fele annyira se romlott a nép, mint a „szomszédságban”, vagyis Anchorage-ben. Talán újra fel kellene keresnem Marla-t, nem kizárt, hogy örömmel visszavenne. Elég sok pénzt hoztam a konyhára és tőle még a droghoz is könnyedén hozzájutottam. Vajon lesz még teljesen tiszta pillanatom? Lesz még olyan, amikor a drog nem fog kísérteni? Ha egyszer célba ér David, s eléri azt, hogy leszokjak róla, akkor se hiszem, hogy teljesen el fog tudni tőle tiltani, hiszen a kísértés mindig is ott fog lebegni a fejem felett. A szemöldököm kicsit feljebb szökik és úgy várom azt, hogy végre meg is szólaljon. - Szerintem nem ma van április elseje, de szólj, ha tévednék. – rántok meg a vállaimat könnyedén, majd szőke tincseibe túrok, s élvezem a nap igazán gyenge hatását. Eléggé hideg van itt ilyenkor, na nem mintha az év többi napjában olyan lenne, mint például a francia tengerpart, de most mindegy is. Előbb túl kell élnem a dolgokat, esetleg kitalálnom azt, hogy mihez is kezdjek, régi ismerősöket megtalálni. Mert nem hiszem, hogy hosszú távon el fogom viselni azt, hogy David-nél kell laknom, amikor még mindig sokszor támad olyan gondolatom, hogy az ujjaim a nyaka köré fonnám és kicsit megszeretgetném. - Hmm, rendben van. Akkor legalább enged azt, hogy még esetleg később valamikor összefussunk, ha nem tévedek, akkor új vagy még itt, s biztosan jól jönnek a barátok. – na nem mintha olyan remek barát lennék, de miért ne tesztelhetném azt, hogy mire miként reagál. Nem ismer, ahogyan én se őt. Csak az első megnyilvánulások után ítéljük meg a másikat, mi lenne ha kicsit tovább lebegnénk a felszínen túlra? Akkor talán esélyem is lenne, bár ki tudja. Talán így jobb mindenkinek is, hiszen ameddig ennyire őrült tudok lenni… - Szóval bántalmazott téged? – csúszik ki ajkaimon ez a kérdés úgy, mintha csak az időjárásra kérdeztem volna rád, majd egy pillanatra elgondolkozom, miközben őt fürkészem. – Szóval részben szökevény vagy? – s eme gondolatra egy apró kuncogás hagyja el ajkaimat, hiszen én is az vagyok. Csak pelyhemre én a hatóság elől rejtőzködöm, hiszen a drogbirtoklás súlyos dolog. Ő pedig ezek szerint a párja elől. Hmm, ez egyre érdekesebb.
- A külső csak egy dolog, sok minden rejtőzhet mögötte, feltételezésekbe bocsátkozni ostobaság bárkivel kapcsolatban is. Nem mondom, hogy egy velejéig romlott személy vagyok, mert ez sem igaz, de az tény és való, hogy azért vannak nálam kedvesebb és bűbájosabb lányok is, de a világ így van jól, ahogy van. Részemről legalábbis mindenképp. Az nem volna normális, ha mindenkit kenyérre lehetne kenni. Bíztam már vakon, először apában, majd Jacobban, mindketten akkora csalódást okoztak, amekkoránál nagyobbat nem is igazán lehet. Többé nem követem el ezt a hibát, s ha ezért kevesebben fognak kedvelni, hát legyen, együtt tudok élni a tudattal. - Komolyan ragozza? Egy: nem nyúlunk egy idegen gyerekéhez kérdés nélkül, kettő: a gyerek nem sírt, épphogy felébredt, azt hiszem, kijelenthetem, hogy sokkal jobban ismerem a gyermekemet, mint maga. Azt hiszem, valóban nem muszáj beszélgetünk, ha maga szerint ez teljesen normális. Ha valaki segíteni akar, akkor azt jelzi, megkérdezi, szükségem van-e rá egyáltalán, és nem cselekszik a saját szakállára. Az azért több a soknál, hogy még ő állít be engem sárkánynak, amiért nem hálálkodom, hogy felvette a gyerekemet. - Ja igen, három: Visszaadjuk, amikor a gyerek anyja kéri. Húzom el a szám, eszement mód fel tud idegesíteni ez a nő, komolyan, már bánom, hogy bármit is megkérdeztem tőle, mentem volna inkább haza… - Nem, valóban nem, de attól még nevetséges. Rántok vállat, főleg az előbbiek fényében eszemben sem lenne rábízni a gyerekemet. Mit gondol, rám hozza a frászt azzal, hogy elemeli a gyerekem és nem adja vissza, majd én meg önként és dalolva rábíznám? Soha az életben. - Én komolyan nem értelek. Miért akarnál barátkozni velem? Nem indult éppen fényesen az ismeretségünk, és ismerem magam, nem vagyok egy könnyen megbocsájtó természet. Ezen az sem segít, hogy a korábbi megnyilvánulásából fakadóan szerinte túllihegem a dolgot. Szerintem egyáltalán nem, de ezen nem fogok leállni veszekedni vele, így is épp elég csípősnek érzem a modoromat, szinte magamra sem ismerek, de ezek szerint ezt hozza ki belőlem, ha Noellel történik valami. - Nem mintha tudnod kellene a dologról, de igen. Próbálok nem visszaemlékezni a történtekre, magam előtt látni a képeket, ahogy újra meg újra kezet emel rám. Nem akartam tegezni, de mivel nehezebb úgy tartanom magam a magázódáshoz, hogy ő meg tegez, ezért nem is erőlködöm. - Nem vagyok szökevény. Távol tartási végzésem van. S mivel ugyancsak Alaszkában adták ki, ezért érvényes itt is, szóval nem kell attól félnem, hogy a közelembe jönne. Azt mondjuk nem tudom, miként fogadta a dolgot, mert nem voltam hajlandó utánajárni, ő meg megjelenni nem a tárgyaláson. Szerintem kvittek vagyunk. - Mi ilyen mókás? Kérdezek rá, mert nem igazán értem, mire fel kuncog. Ha szökevény lennék, abban semmi mókás sem lenne, sőt, most sincs az egész helyzetben, de mindegy is. Kezdem feladni, hogy megértsem a nőt.
- Ezzel nem tudok vitába szállni, teljes mértékig egyetértek. – mosolyodom el haloványan, hiszen én is ezt mondtam az előbb, hogy a látszat legtöbb esetben csal. Egy kis smink is csodákra képes, például egy széthullott életűt is ragyogóvá tud varázsolni és még vakolat se kell. Na meg valószínűleg az se mellékes, hogy farkas vagyok, így még a génjeim is jobbak, de szerintem így is sikerült már megtépáznom a testemet és a belsőmet, s akkor még a lelkemről nem is beszéltem, de jobb nem is boncolgatni ezt az egészet. Elég akkor, amikor tükörbe nézek, vagy éppen belső vitát folytatok, netalántán elmélkedem. Az újabb kifakadására csak feljebb szökik a szemöldököm és egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat. Nem értem, hogy mire jó ez, de ha magát akarja hergelni, akkor hajrá csak így tovább kislány és menni fog. A végén még a világ el fogja hinni, hogy egy báránybőrbe bújt bestia vagy, pedig közöd nincs a farkas élethez, ahogyan az se, hogy ilyen érzés az, amikor a gyerekedet elszakítják tőled, nem egyszer, hanem kényszer. De ha őszinte akarok lenni, akkor nem is kívánom azt, hogy megtapasztalja, mert az biztosan megtör minden anyát. Meg amúgy se célom az, hogy mások szenvedjenek. - Befejezted, vagy esetleg van még a tarsolyodban valami, amivel szeretnél még hozzám vágni? – teljesen higgadtan beszélek és egy pillanatra még oldalra is billentem a fejemet, de csak komolyság süt az arcomról. – Már bocsánat kértem, nem tehetek róla, hogy az anyai ösztöneim bekapcsoltak és mivel nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, így talán esetleg tovább léphetnék, hiszen azóta se ártottam se neked, se a fiadnak. – nincs vádaskodás a szavaimban, se gúny. Egyszerűen csak tényeket közlök, s talán picit a végére egy kisebb kérés is, hogy lapozzunk. - Talán az, de lehet idővel belátod, hogy még se vagyok olyan őrült, mint amilyenek hiszel a tettem alapján. – Annál sokkal őrültebb vagyok, legalábbis jelenleg biztosan, hiszen drogfüggő lett belőlem. Kár lenne ezt tagadni, de szerencsére a tűnyomai elég hamar eltűnnek a géneknek köszönhetően, így sose kellett amiatt aggódnom, hogy valaki észreveszi. Ha pedig lőttem magam, akkor meg azt sose közönség előtt. Kivéve, amikor David házában ébredtem és teljesen taccson voltam, s ő szerzett nekem anyagot. - Ebben legalább hasonlítunk, mert én se szoktam könnyedén felejteni, megbocsájtani, se senkit se közel engedni. De ahogy mondani szokták néha a legnehezebben induló kapcsolatok a legnagyobb kincsek lehetnek az ember életében. Nem mondom azt, hogy egy csettintésre bízz meg bennem, de mi veszteni valód van azzal, ha esetleg most nem fordítasz hátat? – pillantok rá kíváncsian. – Mert szerintem semmi se, esetleg idővel rájöhetsz arra, hogy nem vagyok őrült és talán nyersz egy barátot, ha nem így lesz, akkor meg csak el fogunk sétálni egymás mellett. De lehet én gondolom rosszul – rántom meg a vállaimat könnyedén, majd a kezemet ölembe ejtem, s kíváncsian fürkészem őt, hogy vajon erre mit fog mondani. Egész jól megtaláltam egy normális szintet. Csak így tovább menni fog. Éreztem, ahogyan a farkasom is felkapta a fejét arra, amit mondott, amikor igen volt a válasza. Egyikünk se szerette az olyan férfiakat, akik nőket bántanak. Az én ágyamba is tévedt már be ilyen, de az a személy törött kézzel és törött orral is távozott. Azt hiszem egy életre megtanulta azt, hogy ne szórakozzon egyetlen egy nővel se ilyen téren. - Sajnálom. – szólalok meg végül együtt érzően, hiszen a testi bántalmazás is lehet éppen olyan kegyetlen, mint a lelki. Néha azt mondják, hogy az utóbbi veszélyesebb, de szerintem nem minden esetben, hiszen a testinek is lehetnek különféle kihatásai, akár lelki, akár egészségügyi dolog. A kérdésére pedig sietve kapom fel a fejemet. - Csak eszembe jutott egy boldog emlék, ahogyan elnéztelek titeket, esetleg ez is baj? – kérdeztem tőle természetesen, mintha ez lenne a valóság. Gyerünk Tawny, Chloé menni fog ez, tudsz te normálisan viselkedni. - Még mindig nem szeretnél leülni? Még mindig félsz tőlem? – szerintem érthető volt a kérdésem, s reménykedtem abban, hogy most már kicsit azért megnyugodott, még ha nekem nagy erőre is volt szükségem most ahhoz, hogy normálisként viselkedjek és ne zakkanként, vagyis inkább úgy, mint aki be van tépve.
Nem igazán díjazom, hogy még ő vonogatja a szemöldökét, még csak azt sem látja, hogy pontosan ő az, aki hergel az aljas kis megjegyzésével. Elgondolkodom azon, hogy nem direkt csinálja-e, vagy éppenséggel lehet, hogy ennyire fogalma sincs önmagáról, hogy képes pillanatokon belül totálisan másként viselkedni. - Én hozzád vágni? Eszemben sem lenne felemlegetni, ha nem mentetted volna fel magad az egész dolog alól pillanatok alatt, és nem engem állítanál be idiótának, amiért féltem a gyerekem, és nem díjazom, ha idegenek veszik ki a babakocsiból. Láthatólag nem egy az értékrendünk, ami alapvetően nem baj, csakhogy szerintem felesleges ezt az egészet tovább ragoznunk. Értem ezalatt magát a beszélgetést is, mert lehet, hogy ő úgy érzi, hogy nem bántott, de a fizikai bántalmazáson túl is van ám világ, és ha engem kérdezne bárki, csuklás nélkül mondanám, hogy a lélek sebei sokkal, de sokkal fájdalmasabbak tudnak lenni. Erre inkább nem is mondok semmit, mert őszintén, nem akarom belátni, mert a jövőben nem szeretnék találkozni sem vele. Nem tehetek róla, egyszerűen bosszant az egész nő, szinte minden megmozdulása és megjegyzése idegesít, pedig sosem voltam egy hisztérika… - Holt biztos, hogy remek színésznő vagy, bár lassan nem tudom eldönteni, hogy melyik a műsor, és melyik a valóság. Vesztenivalóm? Bizonyára a józan eszem, mert egyszerűen az agyamra mész. Gőzöm sincs, hogy csinálod, még az is lehet, hogy szánt szándékkal. Nézd, szép tőled, hogy próbálkozol, de már tele a puttonyom, és szerintem ezen a ponton minden csak ront a helyzeten. Nem vagyok végtelenül naiv, nem hiszek abban, hogy az emberrel csak jó dolgok történhetnek, és ha jót cselekszünk, azt visszakapjuk. Így hát most sem gondolnám, hogy irgalmas szamaritánusnak kellene lennem, és a kapumon döngető nőt beereszteni, vagy legalábbis a kukucskálót kinyitni felé. Nem látom be, hogy a legcsekélyebb mértékben is volna értelme. Tudom, most vélhetőleg túlságosan merev vagyok, de több ponton is legszívesebben lefejeltem volna tőle a falat, vagy annak híján a legközelebb villanyoszlopot. - Már nem számít. Tényleg nem, túlvagyok rajta, kikerültem a kórházból, és Noelnek sem esett semmi baja, teljesen egészséges, csupán két héttel előbb született, de az orvosok szerint ez is kisebbfajta csoda a történtek fényében. - Nem, ez nem baj. Bár a visszakérdezés megint olyan, hogy kénytelen vagyok én tuskónak érezni magam. Na éppen ezért nem leszünk mi sosem jóban az előzetes elképzeléseim szerint. Ezek az apró, alattomos szúrások olyanok, amiket soha nem értékeltem az ismeretségi körömben. - Nem, jobb nekünk állva, nem azért, mert nem bízom benned, hanem Noel is jobb szereti így. Az meg pont nem érdekel, hogy esetleg így mások szerint elkényeztetem, egyedülálló anyaként inkább igyekszem elérni, hogy ne sírjon, kétségbe ejtve vele engem is, mert ha kiakadok, akkor ott már baj van. Mindenesetre szerencsére még nem érzetem úgy egyszer sem, hogy nem bírom. - Mi szerintem most megyünk… Ne haragudj, de jobb lesz, ha lecsillapodom. Az pedig a közelében nem megy, sőt, valahogy mindig visszalök akkor is, ha már valamelyest lenyugodtam. - Esetleg, ha erre jársz majd valamikor, amikor itt vagyunk, beszélhetünk… Nem fogom megmondani neki a címemet, és még csak konkrét találkozóra sem hívom, mert ez a dolog részemről fényévekre van egyelőre attól, hogy bárhová be akarjak vele ülni esetlegesen.
Felmenteni magamat? Ez most csak valami vicc lehet, mert szerintem nem tettem. Talán az elején, de azóta beismertem, hogy hibáztam és még elnézést is kértem. Mégis mi a tökömet vár már tőlem? Hogy térden állva esdekeljek a bűnömért? Meg a nagy lótúrót. Nem olyan fából faragtak, s olyan mértékű kárt se okoztam. Éreztem, hogy a farkasomnak se tetszik az, ahogyan beszél velünk a lány, de próbáltam őt csitítgatni. S ha nem találtam volna érdekesnek, olyannak, akit esetleg szívesebben megismernék, akkor tuti, hogy nem úszta volna meg ennyire könnyedén ezt a találkozást. Lehet, hogy a tetteim és a viselkedésem nem érdemel mindig tiszteletet, de azért ekkora tragédia se történt, mint amekkorának ő beállítja a dolgot. - Nem mentettem fel magamat, de ahogy gondolod. – rándítom meg a vállaimat, mintha ezzel a bennem kavargó érzéseimet képes lennék lerázni magamról. Higgadnak és kiegyensúlyozottnak mutatom magamat, de ez mind csak a látszat és pontosan tudom, hogy bármikor képes lennék robbanni, hiszen érzem azt, ahogyan elmémbe is kezd visszakúszni az a köd, amitől pár percre sikerült megszabadulni, de most mégis jól eső érzéssel tölt el, ahogyan a korábban bevett drog újra kezdi felütni a fejét. Arról meg nem tehetek, ha esetleg a szavaim nem tetszenek. Lehet, hogy nem vagyok finomkodó, de legalább őszinte vagyok. Ami a szívemen, az a számon típus. Bár tény, hogy a használt szerek is sokban hozzájárulnak ehhez, de ez most mellékes. Néha úgy is képes vagyok bántani másokat, hogy nem akarok, de az élet már ilyen elcseszett. Na, meg elcseszettségemtől mit vársz? Talán azt, hogy angyal vagyok. Röhejes… - Ha pályát akarok majd váltani, akkor gondolok rád és a tippedre, hogy remek színésznő vagyok. – mosolyodom el barátságosan. Lehet, hogy ő színészkedésnek véli, s talán akkorát nem is téved, de valójában inkább csak a ködös, vagy éppen a ködnélküli állapotomat láthatta, s azt, hogy ilyenkor miként változok meg. Nem vagyok skizo se, isten mentsen tőle. Egyszerűen csak droghatása alatt mindenki kicsit másabb. – Ezt sajnálom, de akkor inkább nem mondok semmit se. Bár nem értem, hogy most mivel rontottam tovább a helyzeten, így az se kizárt, hogy veled nem oké minden. – bököm még a dolog végére azt, hogy nem csak velem lehet a baj. Elismertem, hogy hibáztam, elnézését kértem és próbáltam is helyre hozni a magam elfuserált módján, de ő csak még inkább felhúzta magát. Lehet nem ártana egy kis hideg víz a nyakába, hogy lenyugodjon végre és észrevegye, hogy ő se éppen olyan szent, mint gondolja. Lassan bólintok, bár egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy nem baj számára az, ami vele történt, de nem fogom feszegetni ezt a dolgot, mert a végén ezért is engem enne meg. - Akkor jó. - persze nem azon mosolyogtam, vagy kuncogtam, hanem máson, de ő elhitte a szavaimat, így egy újabb remek alakítás tudható magaménak. Szóval nincs miért aggódnom, legalábbis egyelőre. - Értem, igazán szép neve van. – mosolyodtam el barátságosan, hiszen eddig egészen jól titkolta a fia nevét, de most mégis elárulta. Az hogy véletlen volt, vagy nem. Nos, az már mondhatni mindegy. A lényegen nem változtat semmit se. Vajon az apja nevét kapta, esetleg egy közeli hozzátartozóét? Megannyi kérdés, amire talán sose fogok választ kapni. - Rendben, köszönöm a lehetőséget. – semmi gúny, semmi nem volt a szavaimban. Sőt, egy kisebb reményt kaptam arra, hogy még talán nincs minden veszve. Figyeltem, ahogyan távolodnak és jó ideig nem is mozdultam el a padról, engedtem, hogy időközben megeredő hópelyhek arcomra, hajamra telepedjenek, esetleg a ruhámra, mintha csak abban reménykedtem volna, hogy a tiszta hópehely képes elvenni a lelkem sötétségét. Végül pedig én is elindultam, de nem [strike]haza[/stroke] sokkal inkább sötétebb helyekre, ahol a kevésbé tiszta gondolataimat és tetteimnek tudok hódolni…
Az már most egészen egyértelmű, hogy homlokegyenest más a gondolkodásmódunk, ami azért valljuk be, nem szerencsés egy friss ismeretség kezdetén. Ha rajtam múlna, nem is beszélnék vele igazából, főleg az előbbi után, de úgy látszik, ő ennek nem érzi a súlyát. Fogalmam sincs, de igazság szerint nem is számít. Nem fogom telesírni a párnámat, ha sosem látom többé, ebben biztos vagyok. Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de jelen pillanatban ez tényleg hidegen hagy. Csak egy kényszeredett mosollyal reagálok a jövőbeli pályamódosítás lehetőségére, mert vélhetőleg a „máris volt értelme ma felkelni” megjegyzésemtől nem lenne elájulva, én pedig nem szeretnék még többet vitatkozni, épp elég volt már belőle így is. Amúgy, amilyen zavarosnak tűnik számomra, szerintem simán eljátszana bármilyen szerepet, de nem fogom tovább ragozni ezt a kérdéskört, lassan talán ideje lenne mennem egyébként is, Noel éhes lesz, és eszemben sincs idekinn megszoptatni. Vannak anyukák, akiknek ez nem gond, de egyrészt még rettenetesen hideg van, másrészt én nem tartozom ezen anyukák közé. - Igen, ez is pont a megfelelő kijelentés volt annak érdekében, hogy érdekeljen bármi is veled kapcsolatban. Nem igazán tudod, mikor elég, igaz? Ha valakit ki akarunk engesztelni, nem rugdossuk meg minden adandó alkalommal. Nekem őt nem kell. Lehet, hogy azt hiszi, hogy a két szép szeméért én máris elfelejtem, hogy mit csinált, de ez attól még nem lesz valóságos. Ráfognám a szőke hajára a dolgot, de az öngól lenne, elvégre én is az vagyok. Jobb lesz elfelejteni ezt az egészet, mert ahogy látom, folyamatosan csak tovább szítjuk mindketten a lángokat. Vélhetőleg túl erős személyiségek vagyunk ahhoz, hogy engedjünk az igazunkból. Csak magamban káromkodom egy cifrát, amiért csak sikerült kimondanom előtte Noel nevét. Meglehet, tényleg elgurult már idegesség tekintetében a gyógyszerem. Inkább nem mondok semmit, mert vélhetőleg abban sem lenne köszönet, és ez tényleg olyasmi, amit már nincs értelme itt és most továbbfűzni, talán soha nem is lesz. Annyira legalább sikerül a béketűrőbb oldalamat is megvillantanom, hogy megmondom, esetlegesen összefuthatunk még a jövőben, ha erre jár. Külön keresni én nem fogom, és más tippet sem adok, hol találhatna meg. Mégis mi okom lenne rá? - Nincs mit. Szebb napot! Azt nem mondom, hogy viszontlátásra, mert nem ez minden vágyam, de nem zárkózom el a dolog elől, mert ha találkoznunk kell, ha esetleg az van megírva, akkor úgyis fogunk, akár akarom, akár nem.
Kezdőlap
//
Várom a folytatást. 
