Az arckifejezésem szemernyivel se lett barátságosabb a mosoly láttán, épp ellenkezőleg. Provokál és még jól is csinálja. Esküszöm, ha lesz rá alkalmam szénné égetek vagy égettetek minden létező aktát magamról! Láttam rajta, hogy már ő is éberebben figyelt, felkészült az esetleges támadásra, amire - ha így folytatja - nem kell sokat várnia. A türelmem átlagosnak volt mondható, nem robbantam helyből, az esetek zömében átgondoltam a dolgokat, de volt, amikor az indulat és az ösztön vette át az irányítást. Ebből akadt már problémám, csakhogy nincs min meglepődni: félig állat vagyok. Micsoda "bók", öregem! Ugrásra készen megfeszültem, kicsit begörnyesztettem a hátam, de még mindig csak az ő készültségét tartottam fenn. Utálom, ha olyankor van igazam, amikor nagyon nem akarom, hogy igazam legyen! Amitől tartottam, ebben a pillanatban került terítékre, gusztustalan trutymó formájában tálalva. Felhasználják Anne-t - még nem kifejezetten ellenem, vagy a falka ellen, de kihasználják, hogy náluk van, és hogy nekem annyit jelent, amennyit. Elegem volt az egész rohadt csürhéből! Alig ért a mondókája végére, amikor a haragom betetőzött, a farkasom pedig leheletfinoman lökött rajtam egyet, de ez is bőven megtette. Csak az lebegett előttem, hogy széttépjem, megöljem, felkoncoljam ezt a pökhendi alakot, és átkozottul nem érdekelt, hogy ezzel mennyire haragíthatom magamra úgy anblokk az őrzőket. Csesződjenek meg mind, ahol vannak! Vicsorogva, morogva támadtam rá, egy kicsit sem fogtam vissza magam, a saját és a vérvonal adta erőt is felhasználtam. Ölni akartam.
Látom rajta, hogy türelme mindegy egyes szavamnál csak úgy folyik a testéből, mint ahogy a víz teszi ezt az ember kezéből egy verőfényes délután. Elfog a bizsergés. Milyen rég kerültem már összeütközésbe. Nem csak, hogy farkaskákkal, de bárkivel a világon. Manapság csak mágiára tanítom az ifjakat. Lehet, hogy egy kicsit el is lustultam. De majd most kiderül. Valahol a tudatalattimban már az előtt megéreztem, hogy támadni fog, mielőtt nekem rontott volna. Tisztában vagyok vele, hogy egy farkas sebességével nem vehetem fel a versenyt, így csupán magam elé kapom karjaimat, hogy ezzel is tompítsam a becsapódását. Az imént felhúzott fal felfogja ereje nagy részét, azonban nem az összeset. Ledönt a lábaimról. Fél métert csúszom a járdán, de szerencsémre őt lesodorja rólam a lendület. Hamar talpra ugrom és megpördülök a tengelyem körül. Szomorúan konstatálom, hogy kabátom jócskán megsínylette a találkozást. Pedig még csak most vettem, a Szellemekre. -Ez lehet, hogy nem a legjobb ötlet, Kutya! Nem szeretnélek túlságosan összetörni! Hangomból inkább egy nagybácsi jó tanácsára lehetne következtetni, nem egy harcban álló ellenfélére. Szavaim közben ismét a varázserőm adta előnyökhöz folyamodom. Visszafolytok egy szisszenést, ujjaim végén, ahol a körmeimnek kéne lennie, fájdalmas karmok kezdenek kialakulni. Ezüstös felszínük megcsillan a távoli lámpák fényénél. Ha újból nekem jönne, akkor még mindig csak figyelmeztetőlegesen végigszántok a mellkasán. Vagy ahol csak érem, a fején kívül. Nem akarok túl szembeszökő sebeket ejteni rajta.
Sikerült ledöntenem a lábáról, a kabátjának is lőttek, de őszinte sajnálatomra komolyabb károkat nem okoztam. Átkozott pajzs! A lendület továbbsodort, de talpra érkeztem, s egyből fordultam felé, egy lélegzetvételnyi szünetet sem hagyva a két támadás között. Kutya!? A farkasom sértetten mordult fel, öblös hangja hagyta el a szám, s a támadást már abban a jellegzetes félig ember, félig farkas formában fejeztem be, amit a filmekben is olyan előszeretettel mutogatnak. A ruha nagy része is leszakadt rólam, de inkább a felsőtestemen. Súlyos, karmos mancsaimmal felé kaptam, többször egymás után, megtorpanás nélkül, ám ő se volt felkészületlen. A tudásom mágia terén igencsak hiányosnak mondható, így meglepett az ezüstösen csillogó karmok látványa, ám ennél sokkal rosszabb hatásuk volt. Nem csak egyszerűen fájt, ahol megkarcolt, vagy belém kapott, hanem égetett is. És még mindig nem harcolt teljes erőbedobással, ami ugyanúgy nem tetszett, mint az ezüstkarmok. A következő "pofonom" már nem karra, mellkasra, vagy lábra célzott, hanem fejre, teljes erőből, a legnagyobb sebességgel, amire képes voltam. Ha nem villant valami nagyot, elszáll, mint a győzelmi lobogó. Örülnék neki, a sérüléseim ugyanis még ha nem is tűntek súlyosnak, igen alattomosak voltak. Az ezüst nem véletlenül nem barátom, hacsak nem én forgatom egy másik farkas ellen. De akkor van rajtam kesztyű, és máshogy, máshol nem érintkezem a fémmel. A testem azonnal elkezdte regenerálni magát, csakhogy ezekkel a sebesülésekkel több macera volt, így a gyógyulás is több időt, nagyobb erőt vont el. Vagy felhagyok a verekedéssel - ha nem talált be rendesen az ütésem, és még vígan talpon van -, megadom magam, vagy megkockáztatom, hogy rendesen legyengülök és elhúzódik a regeneráció. Hutchinsont méregettem, az ajánlata egy légkalapács erejével püfölte a gondolataim. Inkább a halál, minthogy ennek a rohadéknak megadjam magam, vagy bármelyik társának! Megráztam magam, s a farkas dühödten izzó szemével néztem az ellenfélre.
Nem hallgat rám. Buta fiú. Kedvesnek nem éppen mondható szavaim úgy látszik megtették a kellő hatásukat. Szakadó ruha hangja. Egy morgó, nyáltól csöpögő vérfarkas áll előttem. A mesék egyik alakja, a félig farkas, félig ember bestia. Mulatságos. Ha most meglátni minket egy ember, azt elég nehéz lenne elhallgattatni. Persze ha a szó, vagy a mágia nem használ, ott a kés jó barát lehet. Az adrenalin egyre magasabbra szökik bennem, amint a vadállat újból nekem támad. Kitérek néhány mancs-csapása elől és beviszek pár karmolást. Érzem, ahogy ezüstből álló karmaim belehasítanak a húsába. Vér fröccsen. Egy pillanatra elvesztem magam felett az önkontrollt és hangos felhördülök. Csak ennyi kellett neki, és kihasználva pillanatnyi gyengeségemet megcélozza a fejemet. Ha nem kapok gyorsan az eszemhez, már nem lenne mivel gondolkodnom. Ellököm magamtól, de a támadását már képtelen vagyok elkerülni. Tiszta erejéből belevág a bal karomba. Hangos reccsenés tép bele az éjszakába. Majd egy fájdalmas kiáltás. Ez az átkozott korcs eltörte a karomat. Odébb vetődök és lejtek egy bukfencet a talajon. Megállok egy mászóka előtt. Balom hasznavehetetlenül lóg mellettem. Ha nem tanítottam volna meg elviselni az ehhez hasonló fájdalmakat, akkor a harcnak itt vége is lenne. De nem, ez a faszfej sikeresen felidegesített. És a dühöt igazán kellemesen tudom hasznosítani egy összecsapás közben. Érzem, ahogy a harag átalakul bennem, belülről égeti a testemet. Felemelem jobb kezemet, amiben halk szisszenéssel egy lángokból álló gömb gyúl ki. Kegyetlen tekintettel nézek Duncanre. Amint újból felém veszi az irányt hozzávágom a golyót. Az eredményét figyelmen kívül hagyva újból támadok, de nem holmi kis gömbökkel egy egész tűzoszlop csap ki a kezemből. A lángokat minduntalan arra irányítom amerre elkerülné őket. Nem hagyhatom, hogy újból a közelembe férkőzzön. Ha egyenesen szalad felém, akkor szembe kell néznie a tűzzel. Körülöttem kisebb-nagyobb máglyák gyúlnak. A játékok vagy elkezdenek olvadni, vagy lepattogzik róluk a festék.
Betalálok, de nem teljesen úgy, ahogy elképzeltem. Csak félsiker. Mondhatnánk, hogy a félsiker is siker, de ezen a téren átkozott maximalista vagyok, így csak bosszúsan morranok egyet arra, hogy a bal karja árán kivédte a csapást. Hm, legalább azzal már nem tud mit kezdeni. Csak az a bökkenő, hogy a másik még nagyon is használható, és használja is, méghozzá elég jól... Dühös. Helyes, már úgyis idegesített a fölényeskedő nyugalma. Az első tűzlabda váratlanul ér, meg is égeti a jobb karom, átható, égett bunda szagával ajándékozva meg a környéket. Remek, már nem csak a karmolásnyomok égnek, hanem a fél karom is... Nem értem rá ezen sajnálkozni, már dübörgött is felém a következő lángoszlop, én pedig kénytelen voltam kitérni, ha nem akartam Dun-sült lenni. Onnantól szó szerint égő volt a helyzet, nem tudtam közelebb férkőzni hozzá, mert a lángok az utamat állták, s lassan a célpontot tévesztett tűz leamortizálta a játszótér berendezéseit. Na, ácsi! A farkasom teret adott az emberibb gondolatoknak is, és így végre eszembe jutott, hogy a gatya biza nem repedt le rólam - éljen a feles alakváltás -, így minden tőr és penge a helyén volt még. Pisztolyra nem gondoltam, a szörny mancsa túl nagy volt ahhoz a játékszerhez, nekem pedig annyit kellett ide-oda mozognom, hogy biztos nem lett volna elég időm, terem és koncentrációm visszaváltoztatni a kezem, célozni és lőni. Szóval maradtak a pengék, amik ilyen méretben szintén picik voltak, de jobb momentán nem jutott osztályrészül. Fél manccsal nyúltam hátra, és a következő kitérésnél lendületből fordultam és hajítottam egyenesen a még ép karja felé, aztán ugorhattam is arrébb a lángok útjából. Ha ez még sokáig folytatódik, megszívom. Minden sebem vérzett, és ilyen körülmények között öngyilkosság lenne megállni, hogy a gyógyulásra összpontosítsak.
Bájos. Úgy táncol, ahogy fütyülök neki. Na, ezt már szeretem. Ugrálj csak az életedért, Kutya! Lehet el kéne vinnem valami cirkuszba. Igazán nagy sikere lenne, ennek a kis mutatványnak. Gonosz kis vicsor jelenik meg az arcomon. A lángok egyre jobban körbe ölelnek, annyi józan eszem azért még van, hogy kellő távolságra tartsam magamtól az égető kis kígyókat. A narancs és vörös fények úgy játszanak, mint ha csak a hajnal első fényei lennének. Hosszú árnyékokat húznak mindenfelé. Mozgásán látom, hogy jár az agya. Sokkal óvatosabb és megfontoltabb lett, mint eddig. Az ember visszatért. Kár, így nem fog belerohanni a tűzbe. Végre eljut orromba az égett szőr bűze. Ez egyre feljebb és feljebb tornássza az agressziómat. Többet akarok belőle. Az egész testét, mindenét. Ekkor azonban egy fényes tárgy vágódik ki a mancs-kezei közül. Átsüvít a közöttünk lévő lángtengeren. Megpróbálok felvonni magam elé egy pajzsot, de elkések. A tőr belefúródik a vállamba. Fájdalmas felbömbölök. A hang úgy szakad fel belőlem, mint ha egy medve lennék. A dühöm eddig még el nem ért csúcsokat tör át. Megfeszítem magamat, köröttem szinte minden éghető lángba borul. Erőmet megfeszítve felnyúlok a késhez és kirántom a magamból. Néhány pillanatig a sebre koncentrálok. Odaáramoltatom minden erőmet, ezzel elmulasztva a fájdalmat és kissé össze is forrasztva a sebet. Nem lesz tökéletes, de azért elfogadható. Körbe tekintek, amint megtudom, hogy hol van az az kis korcs, elüvöltöm magam. -Állj! Hangzik fel. Ez nem csupán haszontalan szó, minden mágiámat beleadom. Egy szemernyi kétség sincs bennem, hogy sikeres lesz. Már kezdő koromban is kifejezetten jól tudtam alkalmazni ezt a kis trükköt. Amint látom, hogy megmerevedik felé veszem az irányt, ahová lépek a lángok kialszanak. Nehezen tudom megfékezni az érzelmeimet. Odalépdelek hozzá, és gyengéden meglököm, amitől hanyatt dől. Kérdőn nézek rá. Csak a mozgásban gátlom meg, a beszéd adományét meghagyom neki.
49 - 10 = 39 /Elemi kapocs - tűz/ -> Az előző körben lemaradt, bocsi. 39 - 3 = 36 /Gyógyítás/ 36 - 2 = 34 /Bénítás/
Betalált. Helyes, én is így gondoltam. Érdekes volt figyelni, hogy amíg engem újból megtalál valamiféle hűvös logika és higgadtság, addig ő egyre jobban feltüzeli magát. Hm, ahogy elnéztem, a környéket is. Amíg a tőrrel bíbelődött, újból felé vettem az irányt - pedig okosabb lett volna menekülni, de az derogál -, de ő is gyors volt. Pedig elég közel jártam már, amikor kimondta azt az átkozott varázslatot. Kelletlenül morogtam, minden erőmmel a varázslatnak feszültem, de hiába. Ez nem egy masszív fal volt, ezen nem tudtam áttörni, s otromba, vadállati arckifejezésen kívül semmi más zavaróval nem tudtam megajándékozni az őrzőt. Szar ügy. Tökéletesen ki lettem szolgáltatva, nemtetszésemnek haragos, fenyegető morgással adtam hangot, ezen kívül azonban semmit sem tehettem. Ott álltam tehetetlenül, amíg oda nem jött, és mint egy egyszerű bábút, fel nem döntött. Tehetetlenül tűrtem, tekintetemmel figyeltem, ahogy fölém magasodott, és a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam. Ez volt a harc vége, mert innentől hiába minden akaraterőm, nem tudom megtörni a varázst. Égett szagom volt, bűzlöttem, mint egy füstölt oldalas. - És most? Nyársra húz és megforgat a kis tábortüze fölött? Vagy briliáns lángelméje mást eszelt ki? - kérdeztem gúnytól maró hangon, s jobb dolgom nem lévén, feladtam az értelmetlen küzdelmet, így koncentrálhattam a gyógyulásra. Ha tekintettel ölni lehetne... Basszus, tudtam már tíz éves koromban, hogy meg kéne tanulni így vért ontani, de hát nem úgy jöttek össze a dolgok. - Ne, mi lesz? Kinyír, tornyosulgat itt még fölém, kiránt, vagy tovább szemezgetünk? Esetleg elenged és megcsodáljuk még, melyikünknek milyen trükk van a tarsolyában? Türelmetlen, én? Abszolút. Andrew élvezi? Biztos vagyok benne...
Növekvő vidámsággal nézem, ahogy ott fekszik a lábam előtt, teljesen kiszolgáltatva bármely szeszélyemnek. Szemeim csillogásából csak kicsavarodott elmém kuszaságát lehet kiolvasni. Futja még egy félmosolyra, majd figyelmesen oldalra döntöm a fejem és úgy hallgatom. Valahol mélyen reménykedem, hogy rimánkodni fog. De a papírokból is kiderült, hogy nem szokása. -Kérem, ne hízelegjen! Pont elég önbizalmam van így is. Jelentem ki száraz hangom. Egy pillanatra elhallgatok, csak az egyre kialvó tűz halk ropogását lehet hallani. Majd felemelem bal lábamat és gyengéden ráhelyezem az arcára. Lassan elkezdem belenyomni a fejét a járda aszfaltjába. Csak néhány másodpercig tart, nem akarom eltörni egyik részét sem. -Meg kéne tanulnia, Bundás Barátom, hogy nem a maguk fizikai ereje a döntő. A Szellemek minket adományoztak meg az igazi hatalommal. Ezt vésse jól az eszébe. Leveszem róla a cipőm talpát és megköszörülöm a torkomat. A megjegyzéseit teljesen elengedem a fülem mellett. Leguggolok mellé és odahajolok a füléhez. Úgy suttogok bele, mint egy elveszett szerető. A mostani pillanattól, egyetlen hangjára sem reagálok semmit. -Az ajánlatom még mindig áll. Az Ön helyében még átgondolnám. Egy kis információ nem nagy ár, hogy a zsebemben tartsam a kezeimet. Tudja, nem lenne túl okos ötlet tüzet gyújtani a "Rendnél". Főleg nem egy bizonyos emeleten. Nem kétlem, hogy értjük egymást, Kutya. Nos, későre jár. Nekem mennem kell. Azért ezeket még elviszem... Mondom és a félig ép karom egyik karmával lemetszem bal kezének gyűrűs és kisujját. -...Köszönöm. Megígérem, hogy hasznomra fognak válni. Hamarosan hívom. Viszlát. Az utolsó szót még tetézem egy homlokára nyomott csókkal. Felegyenesedem és a szirénák távoli hangja mellett kilépek a kapun. Néhány lobogó lángocska még jelzi itt jártamat. De a többi bizonyítékot felfalta a tűz. Amint néhány méterre távolodok a játszótértől feloldom róla a varázslatot. Így neki is lesz elég ideje elmenekülni. Vidáman fütyörészve, bár megtépve és sör nélkül ballagok hazafelé.
//Köszönöm a játékot, a végére még megérdemelsz egy ilyet: //
Hát, a felől szemernyi kétségem se volt, hogy önbizalomból akadt neki elég. Arrogáns pöcs! Ahhoz hozzászoktam már, hogy az élet párszor durván pofán rúg, ne volt új a nap alatt, de hogy valaki szó szerint a képembe taposson az több, mint megalázó. Veszettül morogtam, ha tudtam volna mozdulni, minimum bokán harapom és addig csócsálom, amíg le nem tépem a lábfejét. Erre azonban nem volt lehetőségem. - Fordulj fel! - köptem a szavakat, de tudtam, hogy hatástalan az egész. Leguggolt mellém és idegesítő sugdolózásba kezdett, az összes szőrszálam égnek meredt tőle. Utáltam ezt az egész helyzetet, az ajánlat újbóli felemlegetése némi fenyegetéssel kiegészítve pedig újból felbőszítette mindkét felem. Gusztustalan féreg... Legyen rá a jövőben egy fikarcnyi esélyem, lehetőségem, és beleinél fogva lógatom fel! Hogy merészel tűzzel fenyegetőzni!? Nem hittem, hogy lesz olyan ebben a városban, akit Geertznél is jobban fogok gyűlölni, de Andrew megütötte a mércét. Egy ellenségre már biztosan szert tett szerény képemben. A mondókája végén lenyisszantotta két ujjam, ráadásul azokkal a rohadt karmokkal! Felüvöltöttem, mert mazochista hajlamok ide vagy oda, fájt. És hála az ezüstnek, égetett, mint a nyavalya. A homlokomra nyomott csók volt az utolsó csepp a pohárban. Veszett farkas módjára, dühtől tajtékosan üvöltöttem. - Megöllek! Hallod? A tetemedből fogok zabálni te nyomorult! Eltávolodott, de biztos, hogy tökéletesen hallotta - elég hangosan ordítottam -, aztán éreztem, hogy a szorító-zsibbasztó érzés felengedett a tagjaimban, nekem pedig több se kellett. Felpattantam, s szívem szerint felé iramodtam volna, hogy itt helyben bevégezzem az ígéretem, de a szirénák egyre közelebbről szóltak, én pedig már korántsem voltam olyan állapotban, hogy biztosan győzzek. Mérgesen fújtam egyet, majd sietve elindultam a hotel felé. Piszkosul égett minden sebem, egyrészt az ezüsttől, másrészt a tűztől. Némi foltozás nem ártana, hogy csonka ujjaimról már szót se ejtsek...
A hotel előtt futottunk össze... na nem, mint két idegen, ez a bevasalt, megbeszélt, kiérdemelt nemistusommi... a lényeg, hogy Brodynak van szerencséje a munka utáni kombómat megsasolni, bár voltam olyan ügyes, hogy félig készültem az ügyre. De ez sem menti meg szerencsétlent a hótaposóm látványától, amit minden őslakos inuit megirigyelhetne. Kicsit szőrös, kicsit bőr, de szerencsére annyira nem vészes a farmerrel meg a fekete, karcsú szövetkabáttal és legalább nem taknyolok el minden második havas folton - sem a városban, sem fölfelé a hegyre. Egy táska figyel még a vállamon, benne a szoknyámmal meg a cipőmmel, amit előszeretettel rejtegetek, mert annyira komoly üzletasszonnyá varázsol a Hotel pultja mögött, hogy magamra sem ismernék. A fekete blúzt meg a blézert a kabát alatt elbírja az összeállítás... a fejem ront valamennyit az összképen egyébként, mert bár a múltkori találkozásunkkor sem voltam sima arcú tündérkirálykisasszony most még a heti munka, és az egész péntek rajta ül a pofázmányomon, kéretlenül festve egy kékesfekete árnyalatot a szemeim alá. Nem segít a dolgon a kapucni se. Egyrészt, mert a komminikációnál könnyen lehet szembesülni a rideg valósággal. És most jön az, ami még nem volt! Csendben vagyok, mint egy szájbavágott kamalduli szerzetes. Igen, én megmondtam hogy a pult átka dolgozik... najó, azt nem, hogy így fog dolgozni, de kicsit még keresem a helyem itt a hidegben, a dolgaim nélkül mozgolódva. Szinte észre sem veszem, ahogy az évek óta bejáratott útvonalak közül valahogy az infantilis felem választja ki a mostanit mert hintaaa. Bizonyára Bro is megneszelheti a dolgot, hiába van már sötét, a közvilágítás jó és árulkodó.
Péntek ide, vagy oda, én teljesen jól vagyok, a fáradtságnak nyoma sincs a képemen. Többek között köszönhetem ezt annak, hogy eleget pihenek, meditálok és egyéb gyakorlatokat végzek, ami biztosítja a lelki egyensúlyom, ez pedig a tapasztalat szerint kívül is meg szokott látszani. Akármennyire is hülyének vagyok nézve a távol-keletről eltanult kis szokásaim miatt, azért a kis vágott szeműek azért tudnak valamit. Legalább is én erről meg vagyok győződve, nekem használ is, szóval ennyi. Zoe-nak eddig nem sok alkalma lehetett civilben is látni, ha jól belegondolok. Hiszen lényegében a hotelben élek, mikor lemegyek, már fehér egyenruhám van rajtam, mikor felmegyek, akkor meg szintén. Hát most itt a lehetőség. Mondjuk különösebben nem öltöztem ki most sem. Egyszerű, koptatott farmert viselek, hozzá persze bakancsot, mert elég hamar rá kellett jönnöm, hogy itt Fairbanks-ben nem lehet meglenni anélkül. Egyébiránt pedig fekete, kötött pulcsit és egy sötétzöldesbarnás - Férfi vagyok korlátolt színlátással, az ilyen átmenetekre nincs szemem. - vászonkabátot. Igen, tudom, elég vékony ide északra, de speciel alá vagyok öltözve, szóval nem fagyok meg egykönnyen. Más amúgy nincs is nálam, szerencsére az a típus vagyok, akinek valahogy minden el szokott férni a zsebeiben, amire szüksége van. Felesleges plusz táskát cipelni. Zsebeimbe süllyesztett kezekkel lépek ki a hotel épületéből és tekintetemmel meg is keresem a szőkeséget. Már, ahogy közeledek, sikerül realizálnom, hogy kettőnk közül én vagyok a friss és fitt, ehhez kétség sem fér. - Hátszia. Tudtam én, hogy nem a kiskosztüm az állandó viselet... szinte éreztem. Menő a cipőd. - Vonom fel a szemöldököm... igen, cukrosbácsisan. Mosolyom pedig rendesen ki is szélesedik, ahogy letekintek a cipőre, amit egyébként csak jobb szó híján nevezek így, hiszen ez nem az. Viszont mindenképp el kell ismernem, hogy rendkívül aranyos az összkép. Persze Zoe most sem menekülhet a mindent elsöprő közvetlenségemtől, így az üdvözlés mellé ismét kap egy futó felkarsimítást, csak így barátilag. Szoktatom a kislányt. - Na, mesélj, ki bántott? Elég nyúzottnak tűnsz. - Kérdem meg, miközben megindulunk arra, amerre ő szeretné. Tekintve, hogy nem tudom merre szokott hazajárni, így a legcélszerűbb rábízni az úticél megszabását, akárhova is menjünk. Persze kisvártatva észlelem is a játszóteret, amiről egyébként némi csodálkozással vegyes érdeklődéssel tekintek Zoe-ra. Bizony most benne is felötlött, hogy esetleg betérhetnénk és ez még engem is meglep. Szóval nagyjából ezt lehet leolvasni a képemről. Speciel én a spontán, hirtelen ötletek híve vagyok, nem igazán szeretek tervezgetni, csak indokolt esetben.
Hát én nem találtam még meg a lelki békémet, sem az univerzális dugót, amivel feltölthetem magam a világ energiáival... és ha meg is találtam volna, ez az időszak valószínűleg eléggé ellehetetlenítette volna akkor is a világbékességemet. A munkával nincs baj, sőt, ennek hála sikerül annyira leamortizálnom magam, hogy otthon már a gondolkozáshoz sincs energiám - így tudok sötéten mély, álomtalan álomba zakkanni, hogy aztán reggel kezdődjön az egész előröl. Voltaképpen hálás is lehetnék az efféle üdítő periódusokért, mint a jelenlegi, de valahogy útközben, ahogy elérkezett a péntek a sok forgás meg matatás közben lehet bekapcsolódott az oldalamon a "sünnyünyő" gomb. Egyébként valóban nem láttam még civilben a kedvenc perverzképű masszőrömet (azért kedvenc, mert egyetlen... tudom, hogy egyértelmű, de gondoltam tisztázom), de egyáltalán nem meglepő, amit látok, egyszerűen ezt képzeltem el a fizimiskájához. Ó, és persze, hogy le kell tapiznia, mintha kötelező volna. Mit kell tennem, feljelenteni szexuális zaklatásért, és távoltartási végzést kérni? Egy gyönyörű barátság kezdete volna... a végletes lépések helyett inkább most láthatóan erre reagálva, hallható és hosszú sóhajt hallatok, de becsületemre váljék, nem menekülök be egy közeli bokorba sem, ahogy az aurámba tapod... - Neked meg menő... a hajad? Egyébként ez nem cipő kérlek, hanem hótaposó. Az erdei népek évszázadokon keresztül kifundált módszereivel készítették... hogy aztán valahogy Kínán keresztül térjen vissza az ősamerikai földre... egy leárazás keretében. - igazából lehetne ezt hiperaktívabban is, de tökéletesen megelégszem most a magam részéről a kissé nyomott, mesemondó hanghordozással. - Egyébként nem bántott senki, max, ha drámaemó akarnék lenni, az élet. Annyi csak, hogy itt egyesek nem gigolóznak az alagsorban, hanem dolgoznak. De mindig jó hallani, milyen levetett állatbőr fejem van. - nyúzott... érted... haha. Egyébként persze nem kell komolyan venni most sem a piszkálásomat, és ez látszik is. Annak ellenére, hogy a mimikám egyelőre még lanyha, barna szemem egy pillantásával ki tudom fejezni, hogy hé haver, ez pontosan olyan bszogatás, amit nem kell felvenni, csak viszonozni. Egyébként igen, megyünk. Körülbelül akkor realizálom a terepet, amikor Bro is felém pillant. A csodálkozása egy pillanatnyi csodálkozást szül a részemről is, aztán báhh... felvonom a vállam. - Miért ne, a gyerekeket már hazavitték a jószülők aludni, ne maradjon kihasználatlanul, ugye?
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy lehet egyszerűbb lett volna, mondjuk hétfő reggel találkozni, de jellemzően a többség, akkor még fáradtabb is, mint péntek este. Nem is igazán értem, nem kéne feldobottnak lennie, amiért véget ért a hét és most jön két napnyi hétvége. Borzasztó, hogy a második találkozás csak több kérdést szül, mint amennyi elsőre felmerült bennem. Egyébként a sóhajtás hallatán rendes gyerek módjára emelem el a kezem, bocsánatkérőn felemelve. De inkább nem is mondok semmit, főleg azt, hogy nem fordul elő többet, mert nem vagyok az a típus, aki a levegőbe ígérgetne. - Kösz, igyekeztem jó szögben elaludni. - Jegyzem meg halvány mosollyal, kicsit meg is birizgálva egy égnek meredő tincset. Amúgy van benne zselé, látszik és én is tudom hogy látszik. Viszont az is tény, hogy a reggeli megébredés állapotában szoktam hibernálni. Ja, hogy ugyanolyan ironikus volt a lány megjegyzése, mint az enyém? Tudom, szándékosan nem veszem fel. Zsebre dugott kezekkel indulok el mellette, közben pedig hallgatom a hótaposókról tartott kiselőadást, hogy végül jó nagyot bólinthassak rá egyetértőn. - Már majdnem olyan meggyőzően mondtad, mintha tényleg lenne információtartalma. Nem gondoltál még rá, hogy politikus legyél. - Nézek rá oldalra felvont szemöldökkel és még simán azt is lehetne gondolni, hogy komolyan beszélek... ugyanis valóban el tudnám képzelni őt a kiskosztümjében mondjuk egy "Szavazz Noonan-ra!" feliratú pódium tetején. Na, mindegy, ez az én véleményem, ami nyilván nem különösebben fogja izgatni Zoe-t, hisz szemmel láthatólag neki mindenről sokkal konkrétabb és átfogóbb véleménye van. De nem baj, ez nagyon helyes, tetszik is benne. A kivetkező kijelentésére azért meglepetten húzom fel a szemöldökeimet, némi drámai túlzással, hogy éreztessem, értem a poént. - Látom határozott elképzelésed van a munkámról. Szerinted mit csinálok odalent? És te a nagy munkában hány pontot értél el ma a pasziánszban? - Kérdem élénk érdeklődéssel tekintve rá, csak hogy dobjak egy kicsit a csípős megjegyzésemen. Ez is nagyjából ugyanolyan támadás, mint az övé, nem kell komolyan venni, hanem válaszolni rá. Főleg, hogy még a labdát is feldobtam neki. Örülnék, ha fel tudná venni a fonalat és nem lenne ilyen kis nyomorult. Rossz nézni azt a levetett állatbőr fejét. Látom, hogy benne is hasonló ötlet fogalmazódik meg, főleg, amikor szavakba is önti. Akkor már nekem is kiszélesedő mosoly jelenik meg az ábrázatomon. - Bizony, tartsuk használatban. - Mondom végül erőltetett komolysággal, majd akkor immár egyértelműen a játszótér felé tartunk. Én speciel konkrétan a hintát veszem célba, ezer éve nem hintáztam.
Ha látnám a gondolatait bizonyára alapot szolgáltatna nekem pár igazán kritikus odaszólásra. Meg lehet, hogy okosabb is lenne, hogy néhány felmerülő kérdést meg is válaszolok. Mert hülyén működöm természetesen, bizonyára még a rugdosást is sikerült elrontanom az anyaméhben: mostanában a hét közepét szeretem. Nabumm. Már eléggé benne a melóban, hogy ne frusztráljon a mindennapi bejárkálás, és kellően távol a hétvégéktől, amikor mindenféle szirszarért kell körberohangálnom a várost vagy megzaklatni apámékat. Azt se szeresse senki. Jó nekem a szerda. De most ugyebár péntek van és azért roppantul hálás vagyok, hogy igyekszik ez az ember hülyeséggekkel lefoglalni, ám ez nem változtat azon a tényen, hogy marhára nyúzott vagyok. Ha Brody napóleonsapkában, egy monociklin parádézva szavalná el olaszul a függetlenségi nyilatkozatot, akkor sem változ... najó, legyünk őszinték, az cseszettül vicces volna. - Nem gondoltam még rá, és amíg nem szabadalmaztatják a mobilis gerincet, meg az érzelemchipet, amit ki-be lehet szedegetni, ha nincs szükséged rá, azt hiszem maradok is a hotel recijén. Van elég politikai beállítottságú tesztobika a környéken, majd ők eljátszanak egymással. - legyezgetem meg kicsi az kézfejemet. Menjetekgyerekek. Mert hát persze, hogy van véleményem, és ha kíváncsi rá ez a jóképességű, ha nem, akkor is jár a szám. Csak kicsit lassabb a tempó, mint ahogy azt megszokhatta Bro (beszélhetünk megszokásról egy alkalom után?). Egyébként naná, hogy fel lett adva a labda, nyitnám is a számat, hogy megfelelően lecsapjam amikor ezt észlelem, de csak nem szólalok meg. Helyette ugyanilyen lendülettel fújom ki a levegőt, és oldalt is pislogok, kissé összébb húzott a szemrésekkel. Gyanakvás on. - Komolyan, Grant? Mintha egy cápatartályban ontanád a véredet... Tudod jól, hogy a t-rex vadász nem szereti, ha kikötözött kecskével etetik. Ennyire ne egyszerűsítsd meg. Természetesen az alázást. Hiszen a Jurassic parkban is megmondták! Meg is emelem a szemöldökömet jelentőségteljesen, épp csak fejet nem csóválok csalódottságomban, ahogy becsüccsenek akkor én is egy hintába, a másik mellé. Szerencsére amerikaiak vagyunk, szóval nagy gyerekekre van méretezve a dolog, így jelen esetben nekem is befér a sejhajom a két lánc közé a deszkára. A vállamról is leszedem a táskát, hogy egyel arrébb pakoljam, ne zavarjon. Ahogy így lezuttyanok, olyannak tesshetek a felhúzott kapucnival, mint egy depressziós, szőke dementor, főleg mikor kicsit megmozgatva magam észelem, hogy milyen kevés is a hely. Legutoljára még több volt, és nem kölyökkoromban jártam itt akkor. Azért csak oldalt fordulok a fejemmel a nagy tevékenységek közben Brody felé, és felteszem azt a kérdést, amit mások az első öt percben fel szoktak. - Miért éppen Alaszka? - marhavicces épp csak azért nem vagyok, mert nem is akarok az lenni. Igazából merőben idegen lehet az eddigiek alapján a pasasnak, hogy viszonylag normális módon érdeklődő kérdést teszek fel.
A hozzászólást Zoe Noonan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 19, 2013 4:27 pm-kor.
Valóban úgy fest, hogy csak én kezelem megfelelően a pihenés és az alvás szükségét. Mondjuk ennyi év alatt az lenne a gáz, ha nem találtam volna meg az egyensúlyt, főleg hogy általában sosem vállalok annál több elfoglaltságot és kötelezettséget, mint amennyit elbírok. Jó, most ez a bétaság nem olyan vészes, de persze benne van a pakliban az is, hogy kimondottan nem csinálok semmit a posztomon, azon kívül, hogy eddig sikeresen ápolgattam mások lelki világát. Szóval az a lényeg, hogy azért ilyen sima a képem, mert van időm arra a bizonyos szépítő alvásra, főleg hogy az nekem nem napi 12 óra. A stressz és a rohanás a legkevésbé sem jellemző rám. Elmondhatatlanul tetszik, hogy mindenről megvan a maga véleménye... vagy lehet inkább az tetszik, hogy ez a vélemény gyakran vág össze eddig azzal, ahogy én is vélekedek a világról. Még mielőtt kínosan sokáig maradna rajta a tekintetem azzal a mosollyal a képemen, inkább előrefelé nézek és valami szemlátomást szórakoztat. - Akkor irány a monarchia. Bár nem mondom, hogy élnék abban az országban, ahol ne uralkodsz, de mindenképp kíváncsi lennék rá. - Jegyzem még végül épp csak oldalra sandítva a lányra. Igazából hasonló képességek kellenek hozzá, mint a politikához, csak éppen ott egyetlen ember szava a döntő és szemmel láthatólag Zoe-nak mindenhez van hozzáfűznivalója. El is tudnám őt képzelni, bár valamiért csak olyan karikaturisztikus királyságokat tudnék elképzelni az irányítása alatt, amilyen az Alice csodaországban is van. Éééérdekes. Látom, hogy megszólalna, így fel is vonom szemöldökeimet kérdőn, de nyilván nem azt mondja végül, mint amit akart. Viszont ezzel sikerül elérnie, hogy halkan elnevessem magam. Nem vagyok biztos benne, hogy hallott már engem nevetni, de már megjegyezték többen is, hogy leginkább a Flúgos futamból Mardel, a kutya nevetésére emlékeztet. Hát nem tudom... - Valld csak be, hogy el sem tudod képzelni, milyen arcpirító dolgokat művelek én ott. Ha érdekel, egyszer lejöhetnél... ingyen és bérmentve. - Na lehet, hogy pont ezt a szemöldökfelvonást nem kellene, mert ezzel így most pont olyan, mintha egy pásztorórára hívnám... és még ez a mosoly is. Az arcom egyébként is szeret külön életet élni, nem tehetek róla, hogy a kétértelműnek szánt kijelentésem ennyire... egyértelmű lett. Mindegy, most már marad a mosoly is és kíváncsian várom, hogy reagál. Én magam is beülök a mellette lévő hintába... és csak alig észlelhetően lökdösöm magam fel-alá a leérő lábaimmal. Nem igazán lököm el magam ténylegesen. A hintázásban egyébként az a vicces, hogy sosem tudtam hogy kell... mármint, hogy tudja hajtani magát az ember. De végül is biciklizni is 150 évesen tanultam meg. Mindenesetre ezt még nem kell tudnia a lánynak. A kérdésen egy pillanatra elgondolkozok, végül megállapítom magamban, hogy határozottan nem kell mindent tudnia. - Nem szerettem azt a sorozatot. - Csóválom meg a fejem végül, mintha csak tényleg a kérdéssel azonos című sorozatról lenne szó. Milyen jó, hogy filmes-sorozatos téren egészen otthon vagyok. Hát na, régen születtem, engem még mindig elvarázsol a tv.
Nem vagyok mindig olyan rettentően szociális, mint amilyennek tűnhetek a pult mögött a tejbetök mosolyommal. És az, ha az ember mosolygósan tetszetősen kedvesen készségesnek akar tűnni... igencsak fárasztó. Főleg, ha közben az agyamban egy egész rajzfilm játszódik le azzal, hogyan kergetem meg az alkalmatlankodó hülyét egy kétfejű bárddal a pult körül, vagy ölöm le a hóban egy húsklopfolóval... najó, ezek csak békés képzetek, amik maradnak a koponyám rejtekében, nem vagyok ám szociopata... csak a rajzain keresztül szivárogtatom az ilyen irányú hülyegyűlöletet. Az esetek többségében olyan szinten vagyok képes a gondolatokra rápörögni, hogy nem sikerül állandóan tartanom szemkontaktot. Épp ezért nem észlelem egy az egyben, inkább csak sejtem, hogy a másiknál viszont jelenleg én vagyok a masszív középpontban. Oké, most nincs is nagyon más itt a környéken, akit Brody zaklathatna bazsalygásával, de már megint rányomnék a képére hát év letöltendőt emiatt. De szerencséje van, most kivételesen nem említem meg, pont az energiatakarékoskodás miatt szelektálom a mondandómat, inkább a hallottakra reagálok. - Kénytelen lennél ott lakni, mert hasznos szövetségesem vagy. Megengedném, hogy a trón mellett csücsülj egy kissámlin vagy ilyesmi... - felvonom a vállam. Tényleg nem mozgat meg annyira ez az alternatív királynősködés, ott már baj is lenne, ha huszonévesen megalomán asszonyállat volnék. Még akkor is ciki lenne, ha jelenleg van arra hajlamom, hogy az én hangom legyen az univerzális igaz... bölcsebb lenne tőlem az emberiség, annyi biztos. - Hidd el, hogy el tudom képzelni. - najó, ez kicsit túl őszintére sikerült, mondjuk azt, azért, mert megintcsak megzavart az a bizonyos fej. Reménykedem, hogy a végén rám nem lesz odanyomva a bélyeg, hogy perverz vagyok. Annyi enyhítő körülmény azért van, hogy lááány vagyok, és nincs olyan olasz koponyám, mint a másiknak... najó, kezdjünk valamit a dologgal: szépítve a kijelentésen és törögetve a másik egóját, összerántom a vállam, mintha csak a hideg rázott volna ki a lelki szemeim elé táruló képtől. Ennyiben is hagyom aztán, erre felajánlásra ilyen körítéssel mégis mit várt? Egyébként elég szemét dolog, hogy engem beszéltet, mert belőlem általában csak a bullshit ömlik. azért is szemét, mert ezzel ő nagyon is elvan, meg kellően visszapiszkál, de még mindig nem sokat tudtam meg róla, azon kívül hogy szekszin beszél olaszul és nem bírja az osztrák milfeket... Még a kérdésemre se tud válaszolni, behalok, hiába várom ki oldalt pillantva. Végül, csak megforgatni tudom a szemem. - Na ne szórakozz velem... miért hívtál? Hintázni? Szerintem te beszélni akarsz magadról, szóval ne hülyítsük egymást. Inkább becsült meg magad, hogy talán kicsit érdekel is... - felvonom a vállam, látható rájátszással tekintek tüntető érdektelenséggel valamerre másmerre. Nem kell a fejpumpálás.
A kijelentés hallatán némi csodálkozással tekintek rá, azzal a nevetségesen túlzóval, amit semmiféleképpen sem lehet komolyan venni és inkább csak a másik vad ötletének szól, sem mint valós meglepetés lenne. Komolyan egy kissámlin tartana a trónja mellett, behalok. Nem is tudom, hogy ez mennyire degradáló, vagy sértő, mindenesetre szeretem a vad ötleteket, így a tekintetembe nem vegyül semmiféle rosszallás. - Hát ez igazán... megtisztelő. Feltéve ha ugyanolyan, párnázott, vörös bársony sámlira gondolunk. Egyébként nagyjából rá is hibáztál, hogy mi a legtesthezállóbb pozíció számomra. Az eyecandy-ség megy, mondhatni hibátlanul. - Jegyzem meg kicsit ki is húzva magam és még az államat is felszegem. Tessék csak megnézni ezt a nemes arcélt. Egyébként nem is hazudok nagyot, alapvetően nem szeretek fontosabb tisztségeket betölteni, jelenleg a bétaságommal is csak az eyecandy-faktort tornázom fel, bár arra is fel vagyok készülve, hogy esetleg majd komolyabb feladatok is várnak rám. Mindenesetre az esetek nagy részében, hosszú életem során csak voltam... mondjuk valaki mellett, haszontalan utánfutóként, ennek ellenére én mindig élveztem és jól éreztem magam a bőrömben, szóval ez a legkevésbé sem zavart. A kijelentésére a mosolyom vigyorrá szélesedik, ezúttal nem őt figyelem, hanem csak előre és alig láthatóan még a fejemet is megcsóválom. - Tényleg azt hiszed, hogy valami perverz disznó vagyok... Pedig nem. Ezt a masszőrséget meglepően komolyan veszem, de ez a legtöbb dologgal így van, ami érdekel. Bármennyire is nem úgy nézek ki. - Tekintek végül rá, immár csak a komoly megjegyzés mellett épp csak bujkáló mosollyal. Nyilván ez a mosoly tehet róla, hogy nehéz rólam elhinni bárminemű mélységet, meg valós komolyságot. Nem tehetek róla, ez csak az arcom. Miután beülök a hintába, csak talpammal bökdösöm magam előre és hátra a keményre fagyott földön. Mint mondottam volt, nem tudok rendesen hintázni, így minden bizonnyal marad a tíz centis kilengés előre és hátra. Persze hallom, amit mond és a végén sikerül is kissé összeszűkített szemekkel tekintenem rá. Pár másodpercig nem szólok, még ha az agyam kattog is a lehetséges válaszokon. Kicsit olyan ez, mintha a Legyen ön is milliomosban lennék és most a lehetséges opciók között kellene választani. De ez csak a könnyű kérdés, így néhány másodpercnél tovább nem fürkészem az arcát, hogy vajon milyen választ is bírna el. Csak megcsimpaszkodok a hinta láncában és kicsit előredőlve válaszolok. - Ó, biztos vagyok benne, hogy érdekel, ezzel nincs gond. Egyszerűen csak nem fárasztanálak hazugságokkal. Viszont ha ez nem elég kielégítő, akkor mondjuk, hogy itt kaptam állást a hotel-tulaj közbenjárásával, aki egy régi barátom. Vagy tetszett az északi klíma. Te mesélsz nekem a hagyatéki ügyintézős post-it-edről? - Vonom fel végül a szemöldökeimet szenvtelenül, ahogy ránézek. Én is tudok érdeklődni ám, nem csak ő.
-Ájkendi... - igyekszem éreztetni, hogy némileg szkeptikus vagyok ezen adottsága ügyében. Persze nincs minden tekintetben igazam, meg hazudok is, de ettől most tekintsünk el csak a vicc kedvéért. Nem fogom egyébként ehhez jelentőségteljesen végigmérni, tetőtől-talpig, annál finomabb gesztusokkal élek, annak ellenére, hogy itt látványos nemesarcél-bemutatót tart. Ignorálom, ügyesen, a tárgyalt témára koncentrálva. - Egyébként arra gondoltam, hogy ha megfelelően végeznéd a dolgodat, akkor egy idő után aranyszegecses puffra is cserélhetnéd... azt még ugyan nem tudom mi lenne a dolgod - az eyecandyt felejtsd el - de ezt majd meglátjuk, ha hatalmon leszek. Valahol itt kezdek el én is valamilyen lengőmozgást kezdeményezni, nekem volt gyerekszobám - igaz kicsi, és nem a szüleimnek hála, szóval tudom, hogy kell meghajtani magam, amint meg is teszek picit. Egy fél méternyi kilengéssel egyébként tökéletesen meg vagyok elégedve, a két, csizmás lábamat előrébb nyújtva spiccel, hogy ne a földet koptassam, magamat meg kicsit hátradöntve. Természetesen a két kacsóm ráfog a láncra, hogy ne legyen zakózás a vége, de előtte a kapucnit csak hátrarakom, hogy jobb legyen a perifériás látásom a manőver közben, és tudjak oldalvást dumálni. Mert mily' meglepetés: dumálok. - Ne haragudj, még semmivel nem cáfoltad meg, sőt, rájátszol erre a letöltendő bünti dologra, szóval én csak az alapján tudok bármit is mondani, amit látok és hallok. Pedig nem beszélsz keveset, de az a baj, hogy az csak szájkarate... Igen, ezt én mondom, méghozzá az ide-oda lengés közben pillantva a másikra. Igaz a képet néha betakarja a lágyan lengő, szőke hajzuhatag. Közben persze így több szögből is lehetőségem van tanulmányozni Brody tanakodó arcát. A végén még elhiszem, hogy tényleg mérlegel valamit, de ami azt illeti, amint meghallom, mit beszél, meglepetésem kivételesen tökéletesen elfutja az arcom. Mert három dolog is van ebben, amit le kell reagálni. - Szóval lényegében vagy hazudsz, vagy meg kell ölnöd... ismered a főnököt... sőt a barátod... aki általában úgy viselkedik, mintha át akarna döfni valami tompával, csak azért, mert létezem. Ráadásul képes vagy a személyes dolgaimba beleolvasni, nemcsak a személyes tárgyaimmal játszani... és azt hiszed ez most így annyiban marad?
- Ízlések és pofonok, Miele. - Jegyzem meg nemes egyszerűséggel, különösebben nem érzem sértve magam a szkeptikus hangvétel miatt. Különösen nem tud megingatni abban, hogy jól érzem magam a bőrömben és azzal is tisztában vagyok, hogy sokaknak bejövök, volt időm megtapasztalni és kifejleszteni az egészséges önképet. Egyáltalán nem vagyok például beképzelt, ha annak tűnök az csak amiatt van, mert rájátszok. Egyébként ritkán építem bele az angolomba az olaszt, de speciel az angol becézések hangzásáért nem rajongok, így ez esetben szoktam maradni az anyanyelvemnél. Azt illetően, hogy meg kéne dolgoznom azért, hogy menőbb sámlim legyen, csak kelletlenül húzom el a számat és közben persze figyelem, ahogy elkezd lengeni előre és hátra. - Eleve rosszul kezdődik, ha csinálnom is kell valamit. Megelégszem a vörös bársonnyal inkább és maradnék a malmozásnál. - Szemöldökeimet felvonva nézek rá, szinte már gyermeki reménykedéssel, hogy tán most nem veti el újfent az ötletemet. Tényleg nem vagyok az a túl tevékeny típus, ha kötelezettségekről van szó. Igazából én azt szeretem csinálni, amit akarok és ezen belül általában csak jól akarom érezni magam. Jó, persze, most a bétaság megint egy más tészta, de egyszer az életben ezt is ki lehet próbálni, hiszen ilyen menő pozícióm még sosem volt. Brody a béta, szerintem veszett jól hangzik. Eddig csak Brody voltam, aki nincs itt, Brody, aki másnaposan heverészik, Brody, aki biztos valami orgián van. Szörnyű miket ki nem néznek belőlem az emberek. Összesen csak... négy, vagy öt igazi orgián voltam. Szerencsére még mielőtt igazán elkalandoznék, Zoe újra megszólal és bár kissé távolról tér vissza a tekintetem, de megint csak figyelek rá. Még mindig csak úgy bökdösöm magam lábammal a talajon, hogy kicsit beinduljon az én hintám is. Viszont a hallottakra némileg oldalra billentem a fejem. - Nem játszok rá semmire, ez még mindig csak az arcom. Tényleg ennyire bele akarsz gyömöszölni a skatulyádba? - Halál nyugodtan kérdezem, a legkevésbé sem bosszant fel, hogy most már bizonyítanom is kellene az érdemeimet. Az igazat megvallva senkinek sem kell bizonyítanom, de speciel sértő, hogy tényleg úgy vagyok kezelve, mint egy utolsó szociopata. Én őt például egy percig sem kezeltem szőke nőként, még ha gondoltam is rá, sőt mi több oda vagyok azért, amit nem mondd ki és ami szerintem még benne lehet. Azzal sincs bajom, hogy máshogy állunk az emberekhez és hülyülünk egymással, csak azért na... ne kelljen már bizonygatnom, hogy nem megfektetni akarom... mármint, nem _csak_ azt. Meglepettségét gyanútlan érdeklődéssel figyelem jobbra... balra... jobbra.... balra... ha még sokáig hintázik, rövid úton el fogok szédülni. Mikor pedig elhangzik a végső kérdés, kicsit el kell gondolkoznom. Vajh' mi frappánsat is mondhatnék erre, kicsit még csücsörítek is gondolkozás közben, majd végül bólintok egy nagyot. - Így van. - Teljes meggyőződéssel adok hangot a véleményemnek.
- Fordítást is kérek, Liebling. - Szinte még levegőt sem tud venni a mondata után olyan gyorsan, de mégsem kapkodva érkezik a válaszom. Egyébként pedig én is észlelem ám, hogy nem fog jót tenni a gyomortartalmamnak, ha hosszan próbálok a másik felé pillantani, miközben ide-oda lengek, így kis szüneteket hagyok a testemnek, hogy ne zavarja a nézőpontváltozás. Egyébként az meg, hogy nem akar dolgozni a státuszáért csak egy öngól - rásegít a déli népek lustaságának sztereotípiájára. Az agyatlan tevékenység nélküli eyecandyt celebnek hívják, és a celeblétet az én társadalmam eleve kiirtaná... említettem, hogy nem vagyok ám radikális gondolkodású? - Tényleg ennyire komolyan veszel? - ajánlom neki, hogy ne vegye fel a dolgokat, mert ha ez a tényállás, akkor a végén még lesz alkalma így a saját bőrén is megtapasztalni, miért is kerül engem mindenki. Ez nem fenyegetés, persze, csak rá lehet jönni, hogy szeretek bizony gonosz lenni, az ilyen ártatlan, és nem a tömeggyilkos szinten mindenképp. - Egyébként hülye amcsiként szégyen lenne, ha nem akarnék skatulyázni. - itt más azért kénytelen vagyok egy félmosolyt megengedni, hogy érezze, nem csak ő van céltáblában, hanem saját magam is odaállok. Igazából elég sokszor, csak persze nem szoktam ezeket hangosan is kimondatni. De most tessék. Egyébként egészen nagy érdeklődéssel várnám ki a magam részéről, hogy végre valamivel akkor cáfol meg, amikor épp kéne. Figyelem, ahogy csücsörít kicsit, meg minden. Majdnem reményteljes a helyzet egészen addig, míg meg nem szólal. Hát kisszöszöm... kicsit csalódtam, az kell mondanom. Aprón, kelletlenül rándul meg épphogy észrevehetően a szájszélem, és mintegy reakcióként... vagy direkt annak hiányából fakadóan tökéletesen előre tekintek. Amúgy pedig meghajtom magam a hintában. Elég erőteljes lendületet véve hajlok bele a jellegzetes mozdulatba, és hálát adok az égnek, hogy mondhatni felnőttekre is van tervezve ez a játék. A cipőm orra remek mérce ahhoz, hogy minden egyes előrelendülésnél lássam, ér-e valamit a leheletnyivel több erő, amit kifejtek. Lendülök-e följebb a szemben lévő köztéri világítás sárga pászmája felé.
- Interkulturális aranyoskodás! Behalok. - Nevetem el magam, amikor meghallom a német választ az én olasz megszólításomra. Azt hittem, hogy most csak én fogok itt a nyelvkészségemmel felvágni, de ezek szerint nem és ez meglep. Ezért is tartom annyira szórakoztatónak. Az amerikaiak nagy része amúgy is bele van ülve azon elégedettségébe, hogy világnyelvet beszél és nem érzi szükségesnek egyéb erőfeszítések megtételét. Persze nem engedem el a fülem mellett a kérést. - Édesem. Ezt jelenti. De simán mézet is. - Mondom végül továbbra is mosolyogva. Nem zavar, hogy magyaráznom kell a nyelvet. Mivel én szeretem az anyanyelvem, így nem okoz nagy problémát, hogy róla beszéljek, mint ahogy a legtöbb embernek nem szokott, amikor olyasmiről van szó, amit szeret. Még jó, hogy ilyen téren egészen bele tartozok a legtöbb emberbe. Igazából megfordul a fejemben, hogy most már megérdeklődöm, hogyan is csinálja ezt az egész hinta-dolgot, de gyanítom, hogy olyan mélyre ásnám magam, hogy onnan már nincs kiút, így egyelőre maradok a kis húsz centis kilengéseknél és annál, hogy őt meg figyelem, ahogy ide-oda suhan. A kérdésre kicsit felvonom a szemöldökeimet, ezen most nekem is el kell kicsit gondolkoznom. Főleg, hogy zsigerből vágnám rá a nemet, de végül becsukom a számat. Az a gond igazából, hogy igaza van, egy bizonyos pont után tényleg képes vagyok a lelkemre venni, pedig eskü, hogy nem fog álmatlan éjszakát okozni, hogy viccelődik. Sokkal komolyabb sértések is peregtek már le rólam. - Igen. Téged nem nehéz. - Én magam is rácsodálkozok arra, amit mondok, látszik is, így a gyérül megvilágított játszótéren, hogy némileg felhúzódnak a szemöldökeim és hangsúlyom is meglepett. Mindenesetre végül kicsit megrázom a fejem, hogy tudjak a skatulyázás problémájával foglalkozni. - A hülye amcsik a hülye európaiakból lettek, szóval még csak ez sem a ti érdemetek. - Mondom mély komolysággal még bólogatva is mellé, amely komolyság nyilván túlzó, amivel _én_egyértelműsítem, ha nem beszélek egészen komolyan. Nem úgy mint egyesek, akiket nem nehéz komolyan venni. Tényleg beszívatott egy kiscsaj, ezt még fel kell dolgoznom. És beáll a csend, én csak figyelem egy darabig felvont szemöldökkel, érdeklődőn, majd amikor szemlátomást semmi válasz nem érkezik elkezdek magam elé bámulni. Nem tudom, talán fél, vagy egy perc is eltelik, míg nem szólalok meg és ő se úgy fest, mint aki nagyon csacsogna. Tapló voltam, hát most engesztelünk. Némi mérlegelés után sandítok fel rá, fejemet csak annyira emelve fel, amennyire szükséges. - Nem tudom hajtani a hintát. - Pont. Csak úgy a semmiből, szinte már elveszetten. Ha ezzel nem sikerül kiengesztelnem, akkor semmivel.
A másik nevetése miatt azért én is megengedem, hogy kis mosoly fussa el az arcom. Az az igazság, hogy kevés olyan dolog van, amiben jogosan érzem magam menőnek, de a nyelvek iránti fogékonyságom, és bizony - szerintem - profizmusom kétségtelenül ide tartozik. Egyébként a szómagyarázatra bólintok egy kisebbet, már amennyire ez kivehető a folyamatos ingásom közben. - Szerinted amúgy a két szép szememért és a pasziánsz-képességeimért vagyok a pultban? Én nem pacsiztam le a főnökkel, én értek dolgokhoz. A német becézéshez, például. - Még mindig eléggé nehéz feldolgoznom, hogy barátok azzal a taggal. - És akkor hozzácsapom a tényt, hogy túl komolynak tűnök. Legközelebb hozok egy táblát, amit felemelek ha szarkazmust alkalmaznék, vagy nemtudom. Épp csak megrándul a szemöldököm, amit a jelen viszonyokban nemigen lehet ugyebár kivenni. Szörnyű. Még a végén elkezdek alkalmazkodni a gyengébb humorérzékkel rendelkezőkhöz? Kifordulok magamból... Az, hogy persze megint az európaiak szarták a spanyol viaszt, az meg csak lepereg... Mert tényleg, európaiak ugyebár a spanyolok is, meg a viaszuk is, meg a sértés sem volt annyira sértő, hogy érdemben egy szusszantásnál többet kapjon. És valahol itt áll be az a várt szünet. Igazából tökéletesen jelzés értékű a dolog, bár nem mondható komoly következménynek az összegzés után. Szerintem minimum ennyi jár a másiknak. Mert, ha folytatjuk a szájkaratét megintcsak annyiban marad ez az egész dolog, a "bünti", és minden újból a pasas megelégedésre szolgálhat. Hát nem... bár, most könnyedén is ignorálom, mert kis előnyben vagyok hozzá képest: a kérdéssel egyértelművé vált számomra, hogy bizony nincs annyira képben még a mérhetetlen sok magánéleti viharral, amik a hotel területén dúlnak. És most nem a kantinos csaj és a karbantartó románcáról beszélek, amiről a biztonsági felvétel körbejárt a perverzebb dolgozók között... hanem arról az egyszerű tényről, hogy mindenki tudja, miért vettem ki egy hét szabit, elrendezgetni a mama ügyeit. És mindenki tudja, miért volt egészen a hét elejéig csak hat órás műszakom... ez azt jelenti, hogy egyelőre Brody nem nagyon szocializálódott rajtam kívül. Ami azért valahol megtisztelő volna, ha nem hagyna most hidegem a másik. Hagyna, de nem hagy. Mert a kijelentés nyomán, akármennyire is becéloztam a holdat a cipőorrommal, ki kell tekernem a nyakam, hogy rá pillanthassak elsuhantomban. Hajtás nélkül hagyom, hogy a fizika törvényei szerint elkezdjen majd fogyni a lendületem a hintában, és közben feldolgozom ezt az alázkodós kutyafejtartást, meg a mondandót, úgy ámblokk. Mert, ha most meg akart lepni, meg awwolásra késztetni a belső Zoémat, akkor sikerült neki. Persze nem jár neki, hogy premier plánban csodálhassa az érzelmektől kicsit elfutott arcomat, rögtön elrendezem a vonásaim, és meg is szólalok: - Az kellemetlen... éltes ember létedre. - szünet. A láncfogós tartás marad, csak ugyebár elhatározásommal együtt felhagytam, hogy tovább hajtsak. Egészen addig marad is a részvét nélküli némaság, míg kellően lanyhul az ingás ahhoz, hogy kihuppanhassak a hintából. Mindig is szerettem ilyenkor szép ívben repülni, de most épp csak kilépek megőrizve úrnői (haha) méltóságomat. Kiszedem az arcomból a hajzatot, pár fésűs mozdulattal, és közben a másikat szemlélem, enyhén összébb szökő szemöldökkel. Még nem tudom, csak etet-e, és csak oldani akarja a csendet... Kiderül. - Húzd össze a hátsód... meg előbbre is. - adom ki végül az ukászt, mert megkerülöm, és, ha elfér a keszeg segge mellett két oldalt egy-egy Zoécsizma, akkor felállok a hinta szélére hátulról. A két kezem persze a láncon keres fogást, jóval Bro feje fölötti magasságban. A kicsiket hintáztattuk mindig így, míg meg nem tanulták, hogy kell az egyensúlyba belesimulni. Szinte Brodyra öntötték ezt a kisgyerek szerepet, már előre bazsalygok, hogy milyen nagyszerű pontot biztosított a támadásra. Persze ez kellően nagy és csillogóan vonzó felület ahhoz, hogy az ide érkező nyilakat későbbre tartogassam. Amikor majd váratlan is lesz a dolog. Aljas vagyok. Egyébként meg ajánlom, hogy masszív hazai készítmény legyen a hintaállvány.
Minden gondolkodás és egyéb megfontolás nélkül vágok közbe, amikor elhangzik az a bizonyos kérdés, hogy ő ugyan mi miatt is lehet a pult mögött. Ha nem áll meg, akkor szinkronban mondom vele, mivel így leng, még az is lehet, hogy észre se veszi. - Igen. - Mondom tök komoly képpel, mintha ez olyan magától értetődő lenne. Igazán megtanulhatná, hogy ellenem a szarkasztikus kérdések nem használnak tekintve, hogy én mindenre a várt választ adom, csak hogy kicsit letörhessem azt a fenenagy lelkesedést. Egyébként ha nem veszi észre, nekem úgy is mindegy, figyelek én meg hallgatom, amit mond érdeklődő tekintettel. - Igazából csak annyira non-stop kiérdemlem valamiért tőled, hogy már azt hinném, hogy átváltasz őszintére közben... pedig nem. De nem baj, addig is rajtam kattog az agyad, amíg ezeket kitalálod. - Vonom fel kicsit a szemöldökeimet és akármennyire is komolynak igyekszem tűnni, szinte így is mindig ott van a szám sarkában a mosoly. Ez még továbbra is az arcom hibája. Egyébként valóban nem zavar, ha valakinek én járok az agyában, ez annyit jelent, hogy nem vesztettem el az évek során minden érdekes tulajdonságomat. Messzemenőbb következtetéseket nem vonok le belőle, bár gyanítom, hogy ezzel az ábrázattal pont úgy nézhetek ki, mint aki mint aki sokkal többet lát... mindenbe. Mint ahogy rendszeresen így szokott lenni. Azt, hogy csendre lettem ítélve igazán... ártatlanul fogadom. Már amennyire tőlem telik, hogy ilyen képet vágjak. Mindenesetre csendben várok és a kis megjegyzésem után is csak figyelem, ahogy szép lassan lanyhul a kilengés. Az arcáról sajna pont lemaradok, mire újra sikerül elcsípnem már teljesen fapofa. Az elég aggasztó, ha semmilyen hatást sem sikerült kiváltanom ezzel a drámai vallomással, mert így halál feleslegesen mondtam el a sötét titkaim egyikét, ami rögtön a "nem tudok biciklizni sem" után van valahol. De mindegy, én állati türelmes tudok lenni, a csend pedig különösebben nem frusztrál. Most már nem taktikázok... csak nézek. Az nagyon megy. - Kevésbé éltes ember koromban senki sem kényszerített, hogy tanuljam meg. Számomra az a buli benne, hogy egy olyan székben ülök, aminek nincs egy lába sem. - Mondom teljesen komolyan és még bólogatok is mellé végül. Igazán nem lehet mondani, hogy nem látom meg a dolgok pozitív oldalát, mondhatni csak azt látom. Tudom egyébként, hogy hülyeségeket hordok össze, de ez speciel már egy megfogalmazódott gondolat volt régebbről és tökéletesen mutatja mennyire nehéz elérni, hogy valami miatt valóban szarul érezzem magam. Figyelem, ahogy kiugrik a hintából, még kicsit szemöldökeimet is felvonom, amikor felém indul meg. Na, most vajon mire készül? Annyira jó, hogy halvány fogalmam sincs, mit akar, szóval nézek fel rá rendesen, hogy akkor most ugyan mi lesz. - Uh, komolyan? - Na jó, most ástam el magam, ugyanis elmosolyodok és bizony helyezkedek is abban a hintában, szinte már gyermeki lelkesedéssel... azt hiszem nem kicsit tűnhetek infantilisnek. De hát már olyan rég meg akartam kérni valakit, hogy tanítson meg erre. A biciklizés már be van ígérve nekem, de abból egyelőre egy elcseszett leckénél nem jutottam tovább. Hátha ez most jobban sikerül. - Oké, mit csináljak...? - Kérdem, amikor már sikeresen felállt mögém. Egyébként piszkafa lábaimat szépen kinyújtom magam elé egyenesen, én már arra készen vagyok, hogy hintáztassanak. Ennyire nem volt gyerekszobám, igen! Legalább élvezem az életem az ilyen idiótaságok ellenére is... vagyis inkább pont ezekért.
Észreveszem, hogy közbekotyog, de nem nagyon izgat, mert igenis valami, a helyeslésnél magasabb röptű reakcióra várnék, amit ugyebár most nem kapok meg... és még én vagyok fáradt, és ő az aki ilyen kis energikus így pénteken? Hát a jelek szerint, ha beszélni kell, akkor megfordul a helyzet - legalábbis a tartalomban mindenképp. Még elég messze van attól szerencsére, hogy komolyan bosszantson, a szimplán és buta emberek jóval hamarabb el tudják ezt érni. - Abban mi a jó, ha őszintén, nagy, csillogó szemekkel kinyilatkoztatok valamit? Hol marad az az izgalom, amíg kitapasztalod az apró jeleket... fogadjunk te nem szeretsz pókerezni se. - na nem mintha én annyira szeretnék... de csak azért, nem mert a pasziánszon kívül minden társas kártyajáték mérhetetlenül untat. Lényegében korlátozott variációk korlátozott reprezentációja, amiben eltörpül az emberi tényező és indokolatlanul nagy hangsúlyt kap a szerencse... ami azért valljuk be, nagy pazarlás, ha ott van veled szemben a húsvér ember, akivel inkább volna érdemes foglalkozni, mint Fortunával. - Egyébként nem rajtad kattog az agyam kitalálás közben. Inkább a saját tárházamban kutakodom. - és ráadásul nem is hazudok. Máskor kattog rajta az agyam, de természetesen ezt nem fogom hozzátenni, mert lassan akkora az arca, hogy ha héliummal lenne töltve már elszállt volna a világűr felé. - Engem se tanított senki, egy idő után, ha löknek, valahogy magától jön. Mind majmok vagyunk. Egyébként meg hihetetlen, hogy felnőtt emberek is tudnak ennyire kisállatosan aranyosak lenni. Persze Bro pont nem ennek a mintaszobra, tudjuk jól, de ahogy így néz, ha nem idegenkednék a dologról, csak a tökéletes megaláztatás vicc kedvéért tuti megvakargatnám az álla alatt. De nem, elég az a közvetlenség, amivel mögé helyezkedek, mert van annyi esze, hogy helyet ad nekem. Egyébként okos is, hogy felemelte a lábát... jesszus, mióta ilyen vékonyak, és miért nem törnek el, ahogy rajtuk lépdel? Hát ez kész... najó, igyekszem túltenni magam a dolgon, mert kettőnkkel együtt kell mozgásra bírnom a hintát. Hátra is döntöm magam, kinyújtott karral kapaszkodva a láncba, és a lábaimat előbbre nyomom, hogy moccanjunk. A minimális kilengésnél pedig pont, hogy közelebb és áthajolva a láncok között egészen Bro látószöge elé úszhatnak a lelógó hajzatok. Ezt még megismétlem párszor, hogy legyen valami alapmozgásunk. - Szerintem te is érzed, hogy olyan, mintha a lábad iránya rajzolná elő az irányt, a testsúlyod meg az ellentétes hajtóerő. Amikor előre lendülsz akkor a súlyoddal hátra, a lábaddal meg előre tolsz bele a lendületbe, visszafelé meg pont fordítva. Fej előre, láb a hinta alá csap. Fizika, meg egyensúlyérzék. Egyébként pedig tényleg egyszerűbb így éreztetni, mikor érdemes egyensúlyt váltani - mert én diktálom a dolgokat itt érezhetően a háta mögött, csak le kell követnie... Komolyan egy pillanatra át kell értékelnem a kimondott szavaimat, mert mintha valami biológiai pikánsságot okítanék. Nem, nem akarok analógiát vonni, meg főleg nem, hogy ő tegye.
Kezdőlap
