- Nem, vagy legalábbis nem tudok róla – mosolyodtam el szélesen a gondolatolvasással kapcsolatos mondata hallatán. Azért nem bántam volna, ha időnként tényleg képes vagyok ilyesmikre, de talán voltak dolgok, amikről jobb volt nem tudni. A titkok közül is akadtak olyasfélék, amiknek jobb volt úgy, ha sohasem derül rájuk fény. Ugyanez állt szerintem a gondolatokkal kapcsolatban is, ráadásul egyáltalán nem érdekelt volna, mondjuk az, hogy mit gondolnak a férfiak körülöttem bizonyos alkalmakkor. Elég mocskos volt a fantáziája már csak a kollégáimnak is, és akkor a fél városról még nem is beszéltünk. Nem, nem, nem és nem! Jobb volt az édes tudatlanság. - Komolyan? – kérdeztem csodálkozva, aztán halk nevetésben törtem ki. Azért nem akartam, hogy ezek után emiatt nézzenek felénk az emberek, mert én hangoskodok. – Akkor ezek szerint nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen – toldottam meg ezzel az aprócska kis infóval, nehogy azt higgye, hogy őt nevettem ki. Mert tényleg nem, egyszerűen csak tetszett, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen kicsit béna, baj-mágnes. – Egyébként nemrég még volt nálam kávé – avattam be, mintha valami titkot árultam volna el neki. Milyen jó, hogy végül nem tartogattam tovább, hanem kiittam az egészet az őrsön. Most nagyon bánnám, ha nem így tettem volna, az biztos. - Igen, nálam is a határidők bajosak – húztam el a számat, és megemeltem a borítékhalmot, ami a kezemben volt. – Főleg azért is fontos, mert a munkahelyemről is én hoztam most el azt, amiket be kell fizetni, fel kell adni és a többi – magyaráztam nagy sebbel-lobbal, azzal sem törődve, hogy egy csintalan boríték elkezdett kicsúszni a halomból. – Ha ez így megy tovább, akkor én fogom megtenni, ne aggódj. Pedig egyébként nem vagyok ilyen agresszív típus, de sietnem kéne, és ez így nagyon lassú, órákat meg nem akartam szánni erre… - húztam el a számat kelletlenül, ahogy ismételten végignéztem a körülöttünk lévő tömegen. Nem volt valami biztató a helyzet, ezt el kellett ismernem. - Naomi? – kérdeztem vissza immár újra mosolyogva. – Szép neved van, még egy Naomi ismerősöm sem volt. Egyébként én Mandy vagyok! – mutatkoztam be, és addig-addig ügyeskedtem, míg a kezét ugyan meg tudtam fogni, de a szökni készülő boríték kihasználta a helyzetet és magával rántott még jó néhányat, amelyekkel karöltve zuhanórepülésbe kezdtek és a padlón landoltak. – Ó, most nézd meg! – forgattam a szemeimet, de azért kínomban elnevettem magam a saját ügyetlenségemen és már le is hajoltam, hogy összeszedjem azokat, amik leestek. Közben összezárt lábaimra fektettem a többit, és úgy kezdtem el szedegetni. – Már vártam, hogy mikor következik be valami ilyesmi – beszéltem közben Naomihoz, hajam teljesen eltakarta az arcomat két oldalról, mint valami sátor. Ennek volt köszönhető, hogy csupán a szemem sarkából láttam ugyan a mozgást, de mire odafordultam, már késő volt. - Senki ne mozduljon! – hangzott a durva, parancsoló hang. – Ha nem akadékoskodnak, akkor nem esik bántódása senkinek. Hallották?! – hordozta végig a tekintetét az egyik rabló, míg a másik a biztonsági őr mellett horgonyzott le, az ajtó mellett. Úgy tűnt, hogy az fegyvertelen volt, viszont elkérte az őrtől az övét. Ennek nem örültem, el is húztam a számat egyből. - A francba… - dünnyögtem az orrom alatt, miközben felegyenesedtem újdonsült ismerősöm mellett. – Persze, hogy ez is csak ma történhet meg! – morgolódtam tovább kelletlenül. - Hallgasson el! – irányította rám a fegyverét, amitől egy kicsit frusztráltnak kezdtem érezni magam. Ha pedig én frusztrált voltam, akkor abból nem sült ki semmi jó. Alapvetően sohasem voltam agresszív fajta, el is ítéltem a felesleges erőszakot, de ha veszélyeztetve éreztem magam, vagy igazságtalannak tartottam valamit, akkor bizony nem kellett félteni. – Maga! – bökött közben a férfi az egyik ablak mögött pánikoló nőre. – Pakolja be a pénzt. Mozgás! – ordibált tovább, én meg igyekeztem egyelőre nem felhívni magamra a figyelmet. Mármint a korábbinál is jobban.
- Aha! Egyelőre ugyan nem tudtam, min szórakozik ilyen jól, de nem különösebben zavartattam magam, elvégre mindig is jobban kedveltem a vidám embereket magam körül. - Na, így már értem. Nem, nem csak te vagy. Bólintok rögtön mosolyogva, majd arra már én is elnevetem magam, hogy nemrég még nála is volt kávé. No, szépen néznénk ki, ha nála is, nálam is lett volna. Elég mulatságos a lelki szemeim elé képzelni a látványt, az aztán csodás lett volna. - Azt hiszem, most épp áldhatjuk a szerencsénket. Kacsintok, elvégre, nem történt tragédia, az meg aztán tutira nem tett volna jót a halom levélnek, ami nála van, ha csupa kávé lesz. Gondolom, valami munkaügy, mert nem nagyon ismerek olyat, aki a mai világban a saját örömére írna leveleket, ráadásul ennyit. - Jah, sejtettem ebből a nagy halomból. Részvétem. Főleg akkor, ha nem elég egy sort kivárni, mert hát, több felé meg nem tudsz szakadni. Nekem most csak csekkek vannak. Arra csak mosolygok, hogyha ez így megy tovább, majd ő kezd el problémázni, elvégre, látszólag ő sem épp egy vérmes némber, akit bárki is komolyan venne, ha kinyitja a száját. Én is hasonló kaliber vagyok, persze, tudom, a látszat csalhat, de kötve hiszem, hogy az ilyesmi kiderülhetne a megszokott körülmények között. - Köszi, hát igen, nem túl gyakori név. A kézfogás sikerül, de nem mondhatni, hogy probléma nélkül megússzuk a dolgot. Erre kénytelen vagyok ismét felnevetni, mert hát, az ilyesmit másképp nem lehet reagálni. - Bocsi, úgy tűnik, ez ma nagyon nem megy nekünk. Persze, azért vigyorgok, és én is leguggolok, hogy segítsek neki összeszedni a borítékokat, de mivel említette, hogy munkaügyről van szó, még véletlenül sem nézek rájuk, hogy esetleg tudjam, honnan, kinek küldik. Nem kell ám mindenről tudnom, sőt, gyakorta valóban áldásos a tudatlanság. Már majdnem összeszedjük a borítékokat, amikor meghallom a parancsoló hangot, és egészen lesápadok. Nem vagyok egy beszari nőszemély, de az már komolyan nem lehetséges, hogy ennyire peches legyek, és belefussak egy rablásba. Úgy tűnik, azért van ilyen kevés ablak nyitva, mert valahol pénzszállítás is folyik. - Basszus. Suttogtam én is, de úgy tűnik, Mandyt hallották meg, nem engem, bár ez sem túl szerencsés, szerintem nagyon kiakadnék, ha szegény bekapna egy golyót itt mellettem. Lassan felállok én is, óvatosan, nehogy még véletlenül belém eregessenek golyót, nem kifejezetten értékelném azt sem. Jó, kicsit parázok, nem mindennap lát az ember fegyvert. Már az átlag. Én közéjük tartozom. Nyeltem egyet, és inkább kussoltam a továbbiakban, még körbenézni se nagyon akartam, egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy ilyesmibe csöppentem, a fenébe is. Egyedül Mandyre sandítottam néha-néha, hogy vajon ő miként viseli. Szívből reméltem, hogy valamelyik alkalmazott el tud annyira bújni, hogy segítséget hívjon. Önjelölt hősöket nem szeretnék, az túlságosan is kockázatos, a filmekben is mindig meghalnak az ilyen egyének.
Nagyon örültem neki, hogy pont Naomi mögé álltam be a sorba és még sikerült is nekimennem a figyelmetlenségemnek hála, mert másként valószínűleg nem elegyedtünk volna szóba. Oké, nem kellett engem félteni és a sorsban is hittem annyira, hogy ennek valamiért muszáj volt megtörténnie, szóval biztosan eljutottunk volna ugyaneddig. Csak, na… azért így még jobb volt, hogy a véletlen műve az egész, ráadásul nem kellett teljes unalomban tölteni a sorban állást. Ha ezen gondolat megszületésekor már tudtam volna, hogy mekkora fordulat fog beállni hirtelen, bizonyára azt kívántam volna, hogy bárcsak maradna az unalom és a kitudja, hogy mennyi időn át tartó semmittevés. Ehelyett azonban túlzottan sok izgalomban lett részünk egyik pillanatról a másikra, és ennek határozottan nem örültem. - Amikor azt mondtad, hogy ez ma nem megy nekünk, akkor nagyon igazad volt… - suttogtam a mellettem álldogáló Naominak, nehogy megint rám szóljon az a betörő. Egy pillanatra ugyan megijedtem én is, amikor itt elszabadult a pokol, de aztán észhez térítettem magam, miután eszembe jutott, hogy ja, egyébként én rendőr vagyok, vagy mi a fene. Egyébként, ahogy teltek a percek, bennem egyre jobban kezdte a meglepettség és a pillanatnyi félelem helyét átvenni a düh, amiért ez megtörténhetett ma velem. Ki gondolta volna, hogy pont bele fogok keveredni egy rablásba? Oké, lehet, hogy mindenképpen nekem kellett volna megoldanom, de hogy ennyire közvetlenül, és még szemtanúja is legyek? Hát ez egyszerűen képtelenségnek hangzott még kimondatlanul is, pedig lássuk be, tényleg így állt a helyzet. Egyáltalán nem értékeltem, hogy rám szóltak, nem szerettem, ha durva szavakkal illettek akármilyen formában, noha a kollégáimtól időnként eltűrtem. Mire számíthattam volna tőlük, hiszen rendőrök és férfiak, mocskos a szájuk. Én meg nő vagyok, a tökéletes céltábla, hogy szépen fejezzem ki magam. A férfiak közegében bizony nem egyszerű a kislányok élete, én mondom! - Naomi… - szólítottam meg ismét, a lehető legfojtottabb hangon. A körülöttünk lévő arcokról pánikot olvastam le, és meg is értettem, hogy miért rettegtek ennyire. Bizonyára még sohasem volt részük hasonló helyzetben, legalábbis a legtöbb emberrel szerencsére ilyesmi élete során maximum csak egyszer következik be, vagy még annyiszor se. Kivéve az enyémet, mert nálam sokkal valószínűbbek az ilyesmik, csupán az a különbség, hogy olyankor szándékosan sétálok bele, most pedig a véletlen műve volt, nem másé. – Nem tudod véletlenül, hogy hogyan kell lőni? – hajoltam oda hozzá alig láthatóan, hogy ne keltsek feltűnést. Mintha csak félnénk, bár akkor is úgy éreztem, hogy a korábban rám szóló fazon még mindig árgus szemekkel figyelt minket. Nagyon nem tetszett ez nekem, ráadásul gyorsan kellett volna cselekedni, mielőtt mindent sikerül kirámolniuk és lelépnek. Biztos, hogy a föld alá süllyednék, ha ez bekövetkezne.
- Ühüm. Motyogtam az orrom alatt, de talán Mandy még hallotta. Határozottan igaznak bizonyult a dolog, kár hogy így rászóltam, mert most már nem kifejezetten volt vicces. Inkább öntött volna le valaki százszor kávéval, minthogy fegyverrel fenyegessenek. Nem gondoltam magam egy félős teremtésnek, de egy pisztolygolyóval mégis mit kezdenék? Hacsak nem tökéletesen béna a használata terén az illető, akkor jó eséllyel olyan sérülést okoz, amibe belehalnék, márpedig én nem halhatok meg amíg vissza nem kaptam a kislányomat. Pont, slussz passz, ennek így kell lennie, menjenek csak el a sunyiba. Lehet, hogy kicsit nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy egy rendőr áll mellettem, de ennek hiányában inkább aggódtam, hogy nehogy megint betalálják Mandyt. Ó a büdös francba, hogy ekkorát kell szívnom. Nem is értem, hogy lehetek ennyire peches, ez már Murphytől is túlzás. Legszívesebben kivertem volna a hisztit. Vajon segítene, ha úgy csinálnék, mint aki elájul? Nem lőne le véletlenül valakit ez az idióta? Lenne annyi ideje bárkinek is, hogy tudjon tenni valamit? Vajon valaki hívta már a rendőrséget? Annyi kérdés fogalmazódik meg benne, és fura, de az az érzésem, hogy tenni akarok valamit, hogy ezek a szánalmas emberi képződmények ne ússzák meg szárazon. Jobb híján azonban csak annyit tudok tenni, hogy minél alaposabban megfigyelem ezt a két ürgét, hogy nehogy véletlenül bármit is kifelejtsek, ha esetleg elővesznek szemtanúként. Jobban mondva, megyek majd én magam, elvégre tisztes állampolgárnak lehet nevezni nyugodtan. Felvontam a szemöldököm, amikor megint megszólított, nem tudtam eldönteni, hogy ennyire bátor, vagy ennyire ostoba, én csak aprót bólintottam, hogy fogom, hozzám beszél. Nem esett jól a környező arcokat látni, én nem éreztem magam ennyire bepánikolva, holott én is féltem, de valahogy nem akartam, hogy ez ennyire lesírjon rólam. Azt hiszem, én eleve úgy gondoltam, hogy rosszabbul már úgysem fogom érezni magam, mint akkor, amikor elvitték tőlem a kislányomat. Félhetek ugyan, és nem is akarok meghalni, de rosszabb nem lesz, ez a lényeg. Megoldódik ez is, mint minden, egyszerűen meg kell, bíznom kell abban, hogy történnek néha jó dolgok is. - Öhm… elméletben… Nyögöm halkan, mert olvasni már olvastam ilyesmiről, mert alapvetően érdekesnek tartom a fegyvereket, nagypapámnak van puskája, és ködös emlékképeim közepette felsejlik, hogy kamasz koromban próbálgatott tanítani, amikor a nagyi nem látta, mert neki nagy szenvedélye a dolog. Aztán megtörtént az, amiről nem beszélek senkinek sem, és azóta valahogy nem merült fel ez a téma, de úgy tűnik, kénytelen leszek a nyakára járni, hogy megtanítson rá, mert a jelek szerint szükségem lehet rá. Jó, nem hinném, hogy ehhez hasonló eset sokszor fordulhat elő valakivel, de néha úgy éreztem, hogy vonzom a bajt. - Miért? Kérdeztem vissza halkan, célozni tudtam, nem mintha össze lehetne hasonlítani a fegyvert a dartsszal, de abban rohadt jó voltam, meg egyébként, ha paintballozni mentünk régen, az is egészen szuperül ment, de azt azért egyik miatt sem merném kijelenteni, hogy tudom, hogyan kell lőni.
Immár a kezdeti pánik helyett mostanra csupán a düh maradt, hogy én így jártam. Hogy ebben a városban megtörténhetett ilyesmi. Persze, miért ne lehetett volna egy rablás, hiszen az mindenhol van, csak éppen nem a szerencsés napot választották, hiszen én is a postán tartózkodtam, mint rendőr. Ráadásul volt nálam plusz fegyver is, amit természetesen használni is szerettem volna, még ha csupán közvetve is. Nem kellett engem félteni, időnként remekül fel tudtam találni magam a rázósabb helyzetekben is, máskor meg a legegyszerűbből sem sikerült kivergődnöm. Példának okáért, ott volt az a múltkori csalánba esős incidensem. Milyen jó lett volna, ha most is valami ilyesmi történik meg! - Remek! Az pont elég lesz... - dünnyögtem magam elé, félig-meddig elégedetten. Az a fegyver, amit szolgálatiként használtam, ezüsttel volt megtöltve, és senki nem tudta, hogy az nem az a fegyver, aminek ott kéne lennie. Az ugyanis a táskámban lapult valahol, azokkal az egyszerű golyókkal, amiket a többi rendőr is használt. Ha tudták volna, hogy néhány különleges esetben sokkal célravezetőbbek az ezüst lövedékek, egészen biztos, hogy ők is azt használták volna. Sajnálatos módon azonban nem világosíthattam őket fel erről az apróságról. - Azért, mert most elő fogom venni az egyiket a táskámból – suttogtam olyan halkan, ahogyan csak tudtam. A férfi már megint rám nézett, és megfenyegetett, hogy ha még egyszer megszólalok, akkor golyót ereszt belém. Micsoda pimasz, udvariatlan fráter! Közben tovább sürgette az alkalmazottat, aki próbálta a pénzt a lehető leggyorsabban a táskába dobálni. Hát senkinek nem volt annyi esze, hogy megnyomja a pánik gombot? Vagy riasztót, vagy mi a csoda az? Bár a pult mögött lehettem volna, hogy megtehessem én, de erre esélyem sem volt egészen addig, amíg nem csinálok valamit. - Ne figyelj rá! Csak rám figyelj! – sutyorogtam tovább, próbáltam nyugodt maradni, de nem voltam az. Legszívesebben máris előkaptam volna a fegyvert, és bilincset lóbálva letartóztatnám ezt a bűnözőt itt nem messze tőlem, akinek az arcát álarc takarta el. Nem lesz az már ott sokáig, erről majd én magam gondoskodom, vagy legalábbis a terveimben ez szerepelt. Hogy majd mennyire fogjuk tudni kivitelezni ezt a dolgot, arról még halványlilám sem volt, de nem óhajtottam hagyni, hogy simán megússzák ezt az egészet és úgy sétáljanak ki, mint aki jól végezte dolgát. - Oda fogom neked adni a pisztolyt, neked csak annyi lesz a feladatod, hogy amikor szólok, akkor ráfogod arra, aki az ajtónál áll. Csak legyél elég határozott, és sejtelme sem lesz arról, hogy még sohasem lőttél. Oké? – igen, valószínűleg ezzel nagyon meg fogom szerencsétlen lányt lepni, de nem tudom, hogy miért kellett volna egyből azzal hencegnem, hogy én bizony rendőrtiszt vagyok. Márpedig az voltam, a jelvényem is itt volt nálam és minden jogom megvolt ahhoz, hogy azt tegyem, amire készültem. Kezem közben máris a pisztoly után kutakodott, miközben úgy tettem, mintha éppen semmit nem csinálnék. Még el is fordultam egy kicsit, hogy sikerüljön előhalásznom, és amikor végre ujjaim köré fonódtak, akkor kihúztam óvatosan, és valahogy a hátam mögött odanyújtottam Naominak. A gond csak az volt, hogy a pasas még mindig árgus szemekkel figyelt és attól féltem, hogy le fogok bukni. Annak pedig beláthatatlan következményei lehetnének, ezzel én is tisztában voltam.
Nem mertem megkérdezni, hogy mire is lesz az pont elég. Egyrészt nem szerettem volna, ha meghallanak, másrészt nem is igazán akartam tudni, valahogy féltem a választól. Nem feltétlenül örültem volna, ha valami okból kifolyólag van nála pisztoly, és azt a kezembe nyomja. Mégis mekkora erre az esély? Nagyon-nagyon reméltem, hogy nem erről van szó, mert akkor mentem szívrohamot kapok… Össze kéne szednem magam, de a hétköznapi hős szerepe nem illik rám, én nem szívesen kapnék be egy golyót mások kedvéért, jó, van egy pár olyan ember, de közülük egy sem tartózkodik a bankban jelenleg. - Na ne… Nyögtem halkan, és próbáltam nem túlságosan idióta fejet vágni, de a riadt az tulajdonképpen megfelelt a helyzethez, elvégre, épp egy rablás kellős közepén voltunk. Atya ég, ez most komoly? Eszem elszáll, tényleg volt pisztolya. És… az egyikeeeet? Akkor több is van neki? Ki ez a nő? Talán zsaru? Az még jól is jönne, bár nem mintha jelenleg sok mindent tudna kezdeni, és az sem állítanám, hogy még mindig örülök a társaságának. Mert hát, ettől a fegyver dologtól tényleg tartottam, ez nem játék. Ha kussban maradok, megúszom, ha meglátnak egy fegyvert a kezemben, jó eséllyel lelőnek. Hát… nem túl bíztató. Az sem nyugtatott meg, hogy az egyik rabló kiszúrta, hogy Mandy beszél, szerettem volna most csak úgy eltűnni a föld színéről. Mondjuk láthatatlanná válni, igen, az jó lett volna. Rá figyeltem, azaz, füleltem, ránézni nem mertem, az efféle mozdulatok talán túlságosan figyelemfelkeltőek lettek volna, azt meg nem akartam megkockáztatni. - Azt hiszem… de ugye lőnöm nem kell? Nem voltam épp határozott, de azt tudtam, hogy meg kell tennem, amit kér, mert én sem szerettem volna, ha ezek csak úgy megússzák. Nem akartam hősködni, de mégsem mondhattam azt ebben a helyzetben, hogy nem csinálom. Kivételesen jól jött volna, ha bepánikolok, és valaki mondjuk leüt, de ilyen nem történt… Kár. Azt hiszem, valaki kiszúrta, mit csinálunk, és volt annyi lélekjelenléte, hogy eltüsszentse magát, azaz, imitáljon egyet, aminek hatására mindkét rabló felé fordult, és rá fogta a fegyverét. Csak egy pillantást vetettem a férfire, s akkor siklott ujjaim közé a fegyvert, ami úgy égette a tenyerem, mintha tüzes szenet fognék, pedig tudtam, hogy ilyesmiről szó sincs. Egyszerűen csak nem volt épp megszokott érzés számomra, főleg ilyen körülmények között. Nem maradt más hátra, mint megvárnom Mandy parancsát, de őszintén rettegtem a pillanattól…
Én egyszerűen bele sem gondoltam, hogy Naomi esetleg félhet vagy megijedhet attól, amire kérem. Arra meg aztán pláne, hogy nemet mondana. Nekem annyira azon pörgött az agyam, hogy hogyan kellene megoldani ezt a helyzetet, hogy nem számoltam ilyen apróságokkal. Csak a tervet próbáltam kieszelni, ami egészen kezdett is már formát ölteni a fejemben. Nem volt nagy dolog, talán nem is fog sikerülni és nagyon rossz vége lesz ennek, én meg lecseszést, talán kényszerszabadságot is kapok, de nem érdekelt most az ilyesfajta kockázat. Nem hagyhattam, hogy megússzák ezek az ostobák a rablást, egyszerűen nem hagyta az igazságérzetem és kész. Számolni kell ezzel az aprósággal, ha rólam van szó, ez van. Mivel a kezünkre játszott az egyik velünk raboskodó ember és tüsszentett egyet, így én megkönnyebbültem egy kicsit és jóval gyorsabb mozdulattal nyomtam a mellettem álldogáló lány kezébe a fegyvert. Nem volt időm azon agyalni, hogy milyen könnyedén félresiklik minden, ha valamit rosszul csinálunk. Egyszerűen csak hinni akartam abban, hogy minden úgy fog történni, ahogyan én elterveztem, pedig ez részemről hatalmas ostobaság és felelőtlenség volt. Kockáztattam itt megannyi ember életét, de talán rövidebb úton véget lehetne ennek vetni, mint ahogyan egyébként elszabadulnánk innen. - Csak akkor, ha nagyon muszáj – súgtam vissza fojtott hangon a választ, kicsit Naomi felé hajolva. A rablók közben megint arra figyeltek, hogy miként pakolták befelé a pénzt a táskájukba. Már nem maradt sok idő, ilyen sok pénzt biztos, hogy nem tartottak itt, főleg nem ilyen korai órán. – Egyébként majd megpróbálom én lelőni, ha baj lesz, de nyugodtan higgyék csak azt, hogy ketten vagyunk – sutyorogtam tovább, amivel ismét magunkra vontam az agresszívabb, vélhetően főnök státuszban lévő figyelmét. Odavakkantott valamit, még közelebb is sétált. Őszintén örültem volna annak, ha odajön és fegyvert nyom a fejemnek közvetlenül, mert akkor abban a pillanatban ráfoghatnám a fegyvert és megfenyegethetném a másikat is anélkül, hogy Naominak bármit is tennie kéne. Bizonyára nem élvezte különösebben a helyzetet, de az sem hiszem, hogy sokkal jobb volt, ha tétlenül várunk és végignézünk mindent. Sajnos a számításaim nem jöttek be és a pasas némi fenyegetőzés után visszafordult a pult irányába, míg a másik továbbra is az őrre fogta a tőle elkobzott fegyvert. Remek, a dolgok nem voltak ám olyan felemelőek, mint amilyennek lenniük kellett volna. Miért is gondoltam, hogy könnyen fog menni? - Felkészültél? – sandítottam a nőre, és kicsit jobban éreztem magam, hogy most már nála is volt egy pisztoly, amivel megvédhette magát. – Csak akkor lőj, ha nagyon muszáj. Nyugi, nem lesz gond, elintézem – ígérgettem, bár a valós tartalmát nem tudtam volna így sem megállapítani, hogy mennyi. Azt hiszem, hogy csak megnyugtatni akartam leginkább, mert nem láttam előre, hogy mi fog történni. Ettől függetlenül a sajátomért nyúltam a táskám takarásában, aztán már csak egy pillanat volt. - Figyelj, számolj el magadban háromig, aztán rántsd elő te is, oké? – kérdeztem még utoljára, aztán nem volt megállás. - Rendőrség! – kiáltottam el magam, mire több fej is felém fordult. Volt, amiben remény csillant meg, volt, amiben meglepettség. A két betörőében pedig a düh és a meglepettség elegyét sikerült felfedeznem. Milyen aranyos, ahelyett, hogy megijedtek volna, inkább csak bosszankodtak a jelenlétemen. Nos, ez van! – Fegyvert eldobni, kezeket a fejük felé! Nem mondom még egyszer! – kiabáltam határozottan, jól érthető hangon. Táskámat magam mellé löktem a földre, pisztolyomat pedig biztos kézzel tartottam ki előre, egyenesen arra célozva, aki egyfolytában fenyegetett. Nagyon reméltem, hogy Naomi valami hasonlót művelt a páros másik tagjával is, arra azonban nem volt érkezésem, hogy ránézzek ellenőrzésképpen.
Csak akkor, ha nagyon muszáj, csak akkor, ha nagyon muszáj. Oké. Hát, ne legyen muszáj, nem akarok lelőni senkit, még egy rablót sem. Az valahogy nem illik hozzám, nem vagyok ilyen ember. Menne egyáltalán? Vajon hagynám, hogy a félelem vezesse a kezemet, és talán kioltsak egy életet? Nem tudom, de hogy őszinte legyek, nem is akartam megtudni. Ez lett volna az utolsó dolog szerintem, amire az életben kíváncsi vagyok. Bólintottam. Higgyék azt, hogy ketten vagyunk, azzal azt hiszem, képes leszek megbirkózni, csúnyán és szigorúan nézni tudok, főleg annak fényében, hogy ezek itt pisztollyal fenyegetőznek. Nem tudom, hogy mennyire veszik komolyan a dolgot, mármint, tényleg lőnének-e, de inkább úgy számolok, hogy igen, és ha valami kisiklik, jó eséllyel kapok én is egy lövedéket. Kihagynám, határozottan. Úgy éreztem magam, mint valami akciófilmben az egyik mellékszereplő, akinek a főszereplővel ellentétben fogalma sincs arról, hogy miként kezelje a helyzetet, csak sodródik, és reménykedik, hogy nem lesz tragédia. Nem, egyáltalán nem készültem fel, ki vagyok akadva, legszívesebben sikítva próbálnék kiszaladni… Ezt azonban mégsem mondhattam, hazudni meg nem szeretek túl nagyot, maximum az apró füllentések jöhetnek, így inkább csak bólintottam, az a biztos. Én nem örültem kifejezetten ama ténynek, hogy egy pisztoly van a kezemben, el akartam dobni, veszélyt jelentett rám, meg tulajdonképpen bárkire a közelemben, mert mi van, ha véletlenül elsütöm… Nem, nem, most nem lehetek ilyen szerencsétlenül béna, csak most ne, légyszilégyszi. Csak akkor lőjek, ha nagyon muszáj? Na jó, de azt mégis honnan tudom, hogy mikor nagyon muszáj? Remek kérdés, csak épp most nem nagyon tudtam ezt megvitatni senkivel. Mondjuk, ha az egyik a képembe mászik, akkor már lehet kényszert fogok rá érezni. A francba is… Háromig… na, addig lepereg előttem az egész életem szerintem. Áhh, nem tudom, mennyire jött jól most ez az én kis világomnak. Ezek után szeretnék bebújni az ágyamba, és ki se jönni egy hétig, nem is, legalább egy hónapig, ott legalább nem futnék fegyveresekbe. 1…2…3… S már emeltem is a fegyvert az ajtóban álló majom felé, akiben szavak nélkül is elég hamar tudatosult a dolog, és nem tudta eldönteni, hogy ki az, akire célozzon. Rám, vagy a biztonsági őrre. Ám elég volt egy pillanatnyi megingás, én láttam, hogy a fegyver csöve felém fordul, annyira lassan történt minden, hogy szinte fájdalmas volt, az őrnek nem kellett több, már mozdult is, én valósággal lesápadtam, amint szinte farkasszemet néztem az egyik rablóval. Felnyögtem, láttam, ahogy a bank alkalmazottja a keze felé csap, hogy lefelé irányuló mozdulattal próbálja a fegyvert kiiktatni, ami ugyan sikerült, csakhogy közben hallatszott a legtöbbeknek, így nekem is fülsüketítő hang. Sosem hallottam még élesben lövést. A következő pillanatban pedig azon kaptam magam, hogy égető fájdalom csíp valahol a testemben, és nem bírok állva maradni. Talán a lábam lesz az. A kezem még mindig makacsul markolta a pisztolyt, de én már nem láttam túl sok mindent, egy kevés hang, felfordulás, tudtam valahol, hogy a biztonsági őr visszaszerezte a fegyverét, de már a földön feküdtem. Beüthettem a fejemet is, zsongott az egész, a világ kezdett nagyon kicsi lenni, én meg úgy éreztem, hogy remegek. Nem értettem már semmit sem, csak azt szerettem volna, ha elnyel az engem környékező feketeség…
Utáltam mindig is, amikor az irányítás kicsúszott a kezeim közül. Nem vagyok egy manipulatív, vagy hatalommániás nőszemély, de azért azt értékeltem, ha a dolgok úgy alakultak, ahogyan én azt elterveztem. Márpedig ez ma abban a pillanatban megdőlt, hogy a két rabló fennhangon tájékoztatott bennünket arról, hogy ők most el fogják vinni a postáról a bent lévő összes pénzt. Ennek nem örültem különösebben, mert nyugodt befizetésre számítottam, de ami ezután következett, az pont az volt, amitől tartottam. Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még sínen ment minden, a két férfi felénk fordult és megtorpantak egy pillanatra. Oké, egy pillanat nem túl sok, de arra azért elég, hogy valakit kellőképpen meg lehessen lepni a megfelelő fellépéssel. Szerintem nálunk ez rendben is volt, bizonyára Naomi is minden tőle telhetőt megtett azért, hogy hiteles alakítást nyújtson, mint rendőr. A gondok ott kezdődtek, hogy az őr akcióba lendült. Ennek örültem volna akkor, ha megfelelően sikerül visszaszereznie a fegyverét és elég hatékonynak bizonyul, de sajnos ez nem jött össze. Hallottam a lövést, hirtelen azt sem tudtam, hogy honnan jött. Ugyan tekintetem és a fegyverem csöve is a másik elkövetőre szegeződött, de egy másodperc erejéig azért mégiscsak lemerevedtem, attól tartva, hogy esetleg engem talált el a golyó. Amikor rájöttem, hogy nem így van, egy kicsit megkönnyebbültem, de a következő pillanatban máris láttam a szemem sarkából, ahogyan Naomi lassított felvételt megszégyenítően csuklott össze mellettem. Nem pánikoltam, nem volt most itt az ideje, viszont a bűntudat máris mardosni kezdett. Ha nem kérem meg, akkor nem figyelnek fel rá, és nem lövik le. Helyettem, mert igen, nekem kellett volna kapnom azt a golyót. Én voltam a rendőr, én pattogtam, én érdemeltem volna meg az ártatlan, csekket befizetni kívánó lány helyett. - Azt mondtam, hogy dobja el a rohadt fegyvert! – hangom szerintem egy oktávnyit megemelkedett, sohasem bírtam az igazán feszültséggel teli helyzeteket. Ezt pedig semmiképpen sem lehetett volna sétagaloppnak nevezni, akárhogyan néztem is. – Valaki hívjon mentőt! – kiáltottam el magam újra, miközben ellenőriztem az őrt és a másik bűnözőt. – Tartsa a földön, hallotta?! – intéztem ezúttal az alkalmazotthoz a szavaimat, mire az csak bólogatott. Úgy tűnt, hogy nincs teljesen magánál, bizonyára sokkot kaphatott, de amíg rászegezte a saját pisztolyát a maszkos férfira, addig nekem ezzel semmi problémám nem volt ám. - Nyugi Naomi, tarts ki, jó? – kértem halkan, de nem nézhettem oda, hogy mennyire súlyos a sebe. Még nem. Előbb a makacskodó fickót kellett ártalmatlanná tennem, úgyhogy léptem is egyet felé, még mindig célra tartott fegyverrel. Úgy sejtettem, hogy már cseppet sem volt olyan magabiztos a kavarodások miatt, na, meg az sem lehetett túl jó hatással rá, hogy a társát már sikerült kivonnunk ebből az egész helyzetből. Legalább egy-egy maradt az arány. Noha egy fejjel is magasabb volt nálam, tekintetemben elszántság csillant, és közvetlenül előtte álltam meg. Még mindig rám fogta a saját pisztolyát, és természetesen én sem szándékoztam tágítani. - Azt mondtam, hogy dobja el a fegyvert, és emelje fel a kezeit! – sziszegtem idegesen, még a szemeim is összeszűkültek. Nagyon reméltem, hogy közben valamelyik alkalmazottnak volt annyi esze, hogy a rendőrséget is kihívja, mert akkor hamarosan számíthattunk erősítésre is, ami nem jött volna rosszul. – Ne súlyosbítsa a saját helyzetét azzal, hogy hivatalos közegre fog fegyvert, és ellenáll a letartóztatásnak – próbálkoztam meg, hátha megyek vele valamire, de nem kergettem hiú ábrándokat. Ez főleg akkor lett számomra is egyértelmű, amikor ajkai lassan mosolyra húzódtak, mire én nekinyomtam a csövet a mellkasának. - Úgysem teszi meg… - suttogta önelégülten, amivel sikerült kellőképpen felpaprikáznia engem. Már amúgy is dühített a helyzet, az meg, hogy lelőttek egy ártatlan ember! Felháborító! Mélységesen. - Nem, valóban nem! – értettem vele egyet, miközben megráztam a fejemet. Mielőtt még feleszmélhetett volna, hirtelen megrántottam a kezem, és a lábfejébe eresztettem egy golyót. Fájdalmasan ordított fel, a pisztoly kiesett a kezéből és térdre esett. – De ezt még megteszem nyugodt szívvel, amiért ellenállt a letartóztatásnak – közöltem vele, miközben előbányásztam a bilincsemet és hátrarántva a két karját, rákattintottam a csuklóira. A fegyverét arrébb rúgtam, aztán hátrafordultam. – Itt marad, amíg ide nem érnek a rendőrök, világos?! – parancsoltam rá, majd a közelben lévőkre tekintettem. – Amint megmozdul, szóljanak! – mutogattam rá két-három emberre, aztán futva érkeztem vissza kis segédemhez, és térdre ereszkedtem mellette, hogy végre megnézhessem, mennyire súlyos. Csak ne legyen súlyos, kérlek! - Megcsináltad, Naomi! – tájékoztattam, ajkaimon megjelent egy finom mosoly. – Minden rendben lesz, hallod? – sutyorogtam, felső testét az ölembe húztam, hogy a feje ne a padlón legyen, mert bizonyára már így is beverhette oda. – Csak egy kis karcolás, hidd el! – próbáltam biztatni, de amennyire láttam, sajnos nem csupán horzsolta, viszont nem is érintett semmi fontosat a golyó. Úgy sejtettem, hogy se perc alatt sikerül majd az orvosnak kivennie, és pár nap alatt rendbe is fog jönni. – Igazi hős vagy! – motyogtam neki tovább, közben fülemet megütötte a szirénák hangja.
Azt hiszem, valaki szólt hozzám. Mintha a nevemet hallottam volna, de már semmiben sem voltam biztos, csak abban, hogy a padló nagyon hideg. Nem voltam képes megmozdulni, de már nem féltem. Fura… ha már megkaptuk azt a nem épp vágyott golyót, így semmissé válna ez a mostoha érzelem? Ezek szerint igen, de nem tudhatom, hogy ez másnál is így van-e. Hogy a halál gondolata megrémített-e? Nem… nem érdekelt. Hiszen, nincs velem az, aki miatt értelme lenne az életemnek, s egésszé tehetné. Olyan könnyű volt most magam elé képzelni a vörös hajzuhatagot, a szeplős kis arcot és a huncut zöld szemeket. Csilingelő nevetést, és a mindennél édesebb szót. Anya. Könnyeket csalt a szemembe a dolog, annyira csodálatos lenne, semmihez sem fogható az életemben. Lassan engedett a görcs az ujjaimban, és már nem fogtam olyan mereven a pisztolyt. Mintha nem akartam volna a felvillanó képet egy fegyverrel bemocskolni. Mégis, a külvilág felbolydulása, a hangos szavak elűzték a kellemes látványt, és mintha kezdtem volna megint jobban érzékelni, mi zajlik körülöttem. Ekkor éreztem meg a fájdalmat a lábamba, és a fejemben egyaránt. Mi is történt pontosan? Erre még mindig nem tudtam volna válaszolni, viszont abban biztos voltam, hogy ehhez hasonló fizikai fájdalom még sosem ért. Szerettem volna felállni, de tudtam, hogy nem menne, mert csak az egyik lábam engedelmeskedett az agyam által küldött parancsnak. A másik mintha ott sem lenne. Felnyögtem a kellemetlen érzéstől, hamarosan pedig még egy lövés eldördült, pár pillanatra kiiktatva a hallásomat. Nem hiszem, hogy ehhez valaha hozzá tudnék szokni. Viszont most legalább nem engem ért találat, az ordítás valahogy jól esett a lelkemnek, mert tudtam, hogy nagyobb baj most már nem lehet. Azt hiszem, megkönnyebbültem. Felpislogtam Mandy arcába, illetve, nem tudtam, hogy ő, azt hittem, hogy valamiféle angyal, szép szőke, kedves mosollyal. Így képzeli őket az ember, nem? Mintha szárnyakat is láttam volna, de talán csak a szokásos agylövéseim egyiket, szoktam ilyeneket képzelődni. Mindenesetre, elmosolyodtam. Kis karcolás? Akkor miért fáj ennyire? Nem akartam mozgatni a fejem, csak lehunytam a szemeim, mintha már nem esne jól nyitva tartani, fárasztó volt. Talán… ilyesmi lenne az, amikor vége van? Nem sokat agyalhattam rajta, mert meghallottam a szirénákat, de ha szirénákat hallok, akkor nem a mennybe megyek. Ostobaság is volt azt hinni, hogy én valaha oda fogok kerülni, elvégre, szörnyű dolgot tettem, még ha nem is önszántamból. Nem, értem majd az ördög fog röhögve jönni egyszer. Végül hagytam, hogy a fájdalom leterítsen és elködösítse az elmémet, mivel végre megszűnt minden fájdalom, sokk szülte kép, elcsendesült a világ, és nyugalom volt. Igen, ilyesmire vágytam most inkább.
Relatíve sok idő eltelt már azóta, hogy megtörtént az az ominózus eset itt a postán. Nem különösebben terveztem ide visszatérni eleinte, de aztán úgy alakult, hogy elkezdtem járni lőni, és viszonylag hamar rádöbbentem, hogy muszáj lesz valahogy túllépnem a saját félelmeimen, és legalább ettől nem parázni. Igazából, arra nem számítottam, hogy időközben majd összeismerkedek egy vérfarkassal, ami alapvetően rengeti meg a kis világomat. Épp ezért végül csak most, az Ünnepek után sikerült sort keríteni erre a kis eseményre, mert előtte nem tartottam magam eléggé beszámíthatónak, meg lesírt az ábrázatomról, hogy valami gebasz van. Mostanra azért már jobb a helyzet, sikerült valamivel többet aludnom, meg összefutottam azóta Connorral is, és azt hiszem, lenyugodtam kicsit. Nem mondom, hogy el tudom fogadni ezt az egészet, és békésen együtt élni a ténnyel, hogy vérfarkasok mászkálnak körülöttem, de nem is fogok eret vágni. Valamilyen szinten még mindig emésztem, annak ellenére, hogy a saját szememmel láttam a dolgot, de legalább már nem vagyok olyan végtelenül kétségbeesett. Mondjuk, most jelen pillanatban éppenséggel megint úrrá lett rajtam némi enyhe remegés, de egészen más okból. Amikor utoljára jártam itt, hónapokkal ezelőtt, belecsöppentem abba a csúnya bankrablásba, és meglőttek. Iszonyatosan szerencsétlennek kell lenni egy ilyen esethez szerintem, de nekem profi módon ment. Mandyt a kutyusával együtt vendégül láttuk Karácsonykor, és akkor el is határoztam magam, hogy most már nem várok tovább, és megbeszéltük, hogy ma eljövünk. Valahogy nagyon utáltam most, hogy soha sehonnan nem kések, mert szeretem a pontosságot. Örültem volna, ha ő már itt van, de egyedül ácsorogtam már legalább egy perce a bejárat előtt, és valahogy nem akartak mozdulni a lábaim. Atya ég, nem lehetek ennyire gyáva nyúl… Az ajkam szegletét rágcsáltam, a két ujjas kesztyű rejtekében tördeltem a kezeim, és csak a posta feliratot bámultam. A fülemben csengett az eldördülő lövés hangja, és érezni véltem a fájdalmat is a lábamban. Hú, ha pár hónapja valaki azt fogja mondani nekem, hogy ma itt fogok állni, ilyen történésekkel magam mögött, nem hittem volna neki, egyszerűen kiröhögöm. Most mégis ez van, én meg nem győzök hitetlenkedni. Valószínűleg, ha időközben Mandy megérkezik, és hozzám szól, vagy megérint, össze fogok rezzenni, és kissé tanácstalanul meredek majd rá, mert egyelőre valahogy nem nagyon akaródzik belépni.
Mivel már korábban is megígértem Naominak, hogy majd elkísérem a postára, így a kérése már nem lepett meg egyáltalán, amikor végül felvetette nekem a végleges időpontját ennek a kis eseménynek. Ugyan szolgálatban voltam aznapra, de akkor is megoldottam, hogy ott tudjak lenni. Semmi pénzért nem szalasztottam volna el, mert bizonyos szinten még mindig magamat okoltam a történtek miatt, bárhonnan nézzük is. Talán idővel majd enyhülni fog a bennem újra és újra felbukkanó bűntudat, de egyelőre még nagyon is jelen volt az életemben, valahányszor találkoztam a leányzóval. Igazából a rendőrségen akadt egy kis dolgom, ezért voltam valamelyest késésben a megbeszélt időponthoz képest. Az egyik lámpa amúgy is bedöglött az út közben lévő kereszteződésnél, és ez még tovább nehezítette a postához való eljutásomat. Végül azonban mégiscsak sikerült elérnem az áhított célt, és amikor kiszálltam, tempósan futottam keresztül az úttesten, táskámat a kezemben lóbálva. Abból fakadóan, hogy Naomi háta mögül érkeztem, nem láthattam a tekintetében ülő rémületet, és a teljesen elkalandozott arcát. Ajakimon mosoly jelent meg, bár nem a szokásos, de erről inkább tudomást sem vettem. - Szia! Ne haragudj, hogy késtem, de az egyik lámpa elromlott, és… - magyaráztam volna én tovább is, ám idő közben odakerültem a barátnőm elé, és már láttam azt, amibe belesajdult a szívem is. – Jól vagy? Ha nem akarod, akkor nem muszáj most bemennünk – vetettem fel, mert én aztán tényleg nem akartam kényszeríteni. Majd akkor megtesszük, ha teljesen készen áll rá. Pár nap ide vagy oda talán már nem fog befolyásolni semmit, lehet, hogy addigra ezek után sikerül majd összeszednie magát. Lehet, hogy azért is kért meg, hogy jöjjek vele, mert így abban bízott, hogy én majd noszogatom. Ha erre számított, akkor bizony csalódást kellett neki okoznom, mert nem vagyok az a típus, aki majd valami rosszat és kellemetlent ráerőltet másra. Valaki olyanra, akit kedvel… - Egyébként elhoztam a nagymamád edényeit, itt vannak a kocsiban! – próbáltam máris elterelni a figyelmét egy kicsit, hátha ez segít megnyugodnia a háborgó idegeinek. Amikor karácsonykor ott voltam náluk vacsorázni, a nagymamája adott egy kis ételt az elkövetkezendő napokra, nagyon rendes volt tőle. Meg is ettem mindent, és az apropó miatt, amiért találkoztunk, gondoltam ezeket is elhozom magammal. Így nem kell majd külön utat megtennem azért, hogy beadjam őket. Ma egyébként is elég későn fogok végezni, nem akarnék éjszaka zavarogni náluk. Valószínűleg, ha már jobban koncentrál a környezetére Naomi is, akkor előbb-utóbb fel fog neki tűnni, hogy nincs az a megszokott jó hangulatom. Még mindig nem tudtuk igazából, hogy a képességeink a varázslásra miért tűntek el, engem azonban ez teljesen kétségbe ejtett. Mindent megtettem azért, hogy eltereljem a figyelmemet és ne ezen agyaljak állandóan. Ezért is jött jól nekem is ez a mai találkozó, abban bíztam, hogy majd kicsit kizökkent a kilátástalanságból, ami az utóbbi napokban uralkodott el rajtam.
- Szia! Ugyan, semmi baj, jó a buli. Jegyzem meg némileg fanyarul, de azért tényleg nem haragszom, hogy elkésett. Mégis miért tenném? Ő tesz nekem szívességet, nem én neki, amiért egyáltalán lenne jogalapom felháborodni a késésen. Meg aztán, ha már szolgálatból rángatom el, hagy ne én szabjam már a feltételeket. - Dede, muszáj. Ha most nem megyek be, máskor sem fogok. Tudom, ismerem magam, és ezzel kapcsolatban nem vagyok hajlandó gyáva nyúlként viselkedni. Nem azért hívtam ide, hogy belökdössön, sosem vártam el, hogy mások döntsenek helyettem. Sokkal inkább azért volt a közelségére szükségem, hogy erőt merítsek belőle, mert ő mégiscsak ott volt velem, mikor történt, és valószínűleg minden ismerősömnél sokkal inkább átérzi, és persze érti, hogy mi is zajlott, zajlik le bennem. - Jól ugyan nem vagyok, de majd elmúlik. Vontam vállat, mintha abszolút nem érdekelne a dolog. Tulajdonképpen valóban így volt, mert tudtam, hogy be kell oda mennem, máskülönben tükörbe sem akarnék nézni, annyira szégyenletesnek tartanám ezt a gyermeteg félelmet. Most már tudom, hogy vannak olyan dolgok, amiktől sokkal inkább érdemes tartani, mint egy egyszerű golyótól. Már persze fizikailag, mert lelkileg nagyobb pofon nem érhet, mint az, hogy elvették tőlem a lányom. - Hú, az tök jó. Örülni fog, mert amúgy sosem kapja vissza őket, valahogy mindenki elfeledkezik róluk. Na jó, én nyilván visszaviszem neki, de egyedül vagyok vele. Erőltettem mosolyt a vonásaimra, és ez a pár szó valahogy elégnek bizonyult, hogy érezzem magamban a merszet arra, hogy meginduljak. Már lépnék, amikor végül is szemet szúr, hogy Mandynél sem kerek minden, és persze nem én lennék, ha némi homlokráncolás közepette nem kérdeznék rá a dologra. - Na és veled mi a helyzet? Elég borúsnak tűnik a hangulatod. S közben észre sem veszem, hogy végül megindulok, valószínűleg könnyebb beszélgetés közben, máskülönben még mindig egy helyben ácsorognék, nagyjából úgy, mint akit odaszögeltek.
- Nem úgy tűnik… - mondtam őszintén a jó bulival kapcsolatos megjegyzése hallatán. Azért ajkaimon ott volt az a halovány mosoly, de nem akartam kinevetni vagy ilyesmi. Inkább biztatásnak szántam a magam részéről, semmi több. – Rendben! Most az lesz ma, amit te szeretnél! Ha mindenképpen be szeretnél menni a postára, akkor be fogunk menni és kész! – jelentettem ki nagy határozottan, és reméltem, hogy ez rá is átragad majd valamelyest. Jó lett volna, nem láttam szívesen, hogy ennyire megrettent pusztán attól, hogy itt állt az ajtó előtt. Még csak be sem lépett, és máris teljesen megrémült az emlékek hatására. Nem jó ez így! Mikor másról kezdtünk el beszélni, máris láttam rajta azt az enyhülést, amit el szerettem volna érni a témaváltással. Remek, talán meg is indulhatunk most már előre. Mivel láttam, hogy ő is hasonlóképpen gondolkozhatott, így tettem egy tétova lépést, ám a következő kérdésével kissé kizökkentett. Hát ennyire látszana rajtam, hogy valami nincs rendben? Kicsit sajnáltam, hogy nem avathattam be a részletekbe, de egyszerűen nem szabadott. - Remélem, hogy majd nálam is elmúlik, és csak pillanatnyi szeszély az egész… - legyintettem végül, mert mást nem tehettem. Ha előállnék neki azzal, hogy mi történt velem, valószínűleg teljesen őrültnek nézne, és soha többé nem akarna még csak szóba állni sem velem. Nem szerettem volna, ha ez bekövetkezik. – Amúgy sem biztos, hogy elhinnéd, ha elmesélném neked – mosolyogtam most már sokkal haloványabban, mint korábban. Közben automatikusan fogtam meg Naomi karját bíztatásként, ahogy lassacskán, talán számára észrevétlenül sikerült belépnünk a posta belső terébe. - Egyébként örülök, hogy akkor kivételes lehetek! – még ki is húztam magam kicsit játékosan, és egyetlen pillanat erejéig sem voltam hajlandó elengedi a mellettem lépkedő nőt. Most volt csak igazán szüksége rám, mert ha leesik neki, hogy idő közben beértünk, akkor lehet, hogy egyből földbe gyökereznek a lábai és teljesen megretten. Én igazán nem hibáztattam volna miatta, mivel teljesen normális reakció lenne ez szerintem a részéről. Nem is szabadott annyira nagyon ráerőltetni, de ha már úgyis szerette volna, akkor kicsit segíthettem abban, hogy határozottabban vezettem befelé, mint ő tette volna magától. - Na, milyen? Tűrhető? – kérdeztem most már, ahogy két méterre a bejárattól megálltunk. Innen minden és mindenki látszott, ha az ember körülnézett, talán ez majd segít neki, hogy nincs olyan hely, ahol bárki is megbújhatna. Máris jobban éreztem magam én is, szinte kedvem lett volna körbefordulni. Bár az tény, hogy nekem egyáltalán nem okozott gondot olyan helyre visszatérni, ahol történt velem valaki, de nem vagyunk egyformák. És különben is, velem nem történt olyan súlyos dolog most, mint amilyen Naomival.
Persze, hogy be fogunk menni, elvégre ezért jöttünk ide, máskülönben tudom magamról, hogy elmegyek, és vissza se nézek. Nem kötelező ám mindent a postán intézni, átutalni is lehet a számlákat, csak én jobb szeretem az ilyesmit magam megoldani, addig sem ücsörgök legalább a négy fal között. - Hát, akkor én is remélem. Felfogtam, hogy nem akar róla beszélni, faggatni meg nem fogom, abból sosem sül ki semmi jó. Amikor azt mondja, hogy úgysem hinném el, egy pillanatra felvonom a szemöldököm, ami lehet a csodálkozás jele, nálam azonban azt jelenti, hogy nehezen tudnám elképzelni, hogy tud olyat mondani, amit nem hinnék el. Szólni azonban nem szóltam, mert azt már megfogadtam magamnak, hogy ezt a témát még csak érintőlegesen sem közelítem meg, nehogy véletlenül valami olyan szaladjon ki a számon, ami megüti olyasvalaki fülét, akiét nem kellene. - Képzelheted, hogy a nagyi hogy örül. Egyébként, nagyon szimpatikus voltál neki, alig várja, hogy újra lásson. A nagyiról beszélni számomra mindig egyfajta menekülőút volt a problémák elől. Ilyenkor mindig sokkal jobb kedvem lett, mondhatjuk, hogy ő volt az én biztonsági hálóm. Csak akkor vettem észre, hogy beértünk, valamint megfogta a karom, mikor megkérdezi, hogy tűrhető-e. Úgy tűnik, a gondolataim sikeresen elterelődtek magáról a tényről, hogy mi történt itt velem pár hónappal ezelőtt. Lassan pillantok körbe, mintha minden sarokból egy előbukkanó fegyverestől tartanék, de jól tudom, hogy iszonyatosan kicsi annak az esélye, hogy ez megtörténjen. Ahhoz tényleg a világ legszerencsétlenebb emberének kellene lennem… - Azt hiszem, túlélhető, bár az biztos, hogy most még nem lennék hajlandó sorba állni, hogy befizessem a csekkjeimet. Most mondjuk nem voltak olyan sokan, de ettől függetlenül sem bírnék pár percnél többet benn tartózkodni. Nem kell ezt elkapkodni, a lényeg, hogy bejöttem, és nem szaladtam ki sikítva. Legalábbis szerintem. - Pánikrohamom legalább nincsen, az is valami. Jó, most azért mosolyogni nem bírtam, de legalább megcsináltam, aminek valahol azért örülök, és büszke is vagyok magamra. Még pár percet kibírok, aztán részemről le van rendezve a dolog, én mehetek haza, Mandy meg dolgozni, nehogy baja legyen miattam.
Örültem neki, hogy Naomi nem nagyon faggatózott, épp elég volt nekem, hogy állandóan azon gondolkoztam, hogy mi történhetett és vajon meddig fog eltartani. Még mindig nem viseltem túl jól ezt az állapotot, holott éltem én emberként is, amikor szintén nem volt semmiféle képességem. Az a helyzet, hogy ennyi év alatt valahogy mégis eléggé hozzám nőtt ahhoz, hogy részemnek érezzem ezt az egészet, amely most nyilvánvaló okokból hiányos volt. Ha az emberből hiányzik egy darab, az bizony sohasem a legjobb dolog. Valószínűleg, ha tudtam volna, hogy Naomi ezt mennyire átérzi a veszteségei miatt, most megölelném vigasztalóan. Ehelyett azonban csak arra koncentráltam, hogy megpróbáljam valamiképpen beterelni a postára, lehetőleg úgy, hogy neki ne tűnjön fel az ügyeskedésem. Amikor végül sikerült, igazán büszke voltam magamra és megjegyeztem, hogy majd nem szabad elfelejtenem vállon veregetni magam, ha hazafelé tartok majd. Illetve vissza az őrsre, de ez már csupán részletkérdés, semmi egyéb. - Ez igazán kedves tőle, én is megkedveltem őt. Én nem igazán ismertem a nagymamámat, szóval nem tudom, hogy milyen az, ha van az embernek! – vallottam be őszintén, karját pedig még mindig finoman szorítottam, hogy érezze a közelségemet, és még véletlenül se fogja magát hirtelen és rohanjon ki fejvesztve. A végén még azt hinnék a bentiek, hogy valami nagy baj van és kitörne a pánik a történtek után. Az nagyon nem lett volna most jó, Naomi tuti, hogy nem jönne ide vissza soha többet, én meg rághatnám a kefét tovább az ostobaságom miatt. - Az egyáltalán nem baj, szerintem kezdetnek ez is tökéletes, ha csak itt vagyunk és nem csinálunk semmit a nézelődésen kívül – ezzel egy időben én is körülnéztem újra, de nem láttam semmilyen arra utaló jelet, hogy a mai napból gond lehetne. Minden teljesen nyugodt volt, csak a szokásos. Amúgy sem tartottam valószínűnek, hogy most újra próbálkozna valaki azok után, ami a legutóbb itt volt. Végül is, mind a két elkövetőt sikerült lecsukni, így nem lenne szerencsés egy újabb próbálkozás. Főleg azért nem, mert kis segítőmmel mi is mind a ketten itt vagyunk. Megint. - Jól van ez, nagyon bátor vagy! – megdörzsöltem a két karját, amikor elé álltam. – Minden rendben van, látod? – mutattam aztán körbe, jelezve, hogy minden csendes és megszokott. – Szeretnéd esetleg, hogy körbe sétáljuk és lásd, hogy sehonnan nem ugrik elő senki? Közben mesélhetnél valami érdekeset, ami történt veled, addig sem gondolkozol azon, hogy hol vagy– ajánlottam fel egyből, ajkaim szegletében megjelent egy kis mosoly. Én a helyében egészen biztos, hogy ettől tartottam volna, így nem túlzottan meglepő, hogy most őt is ezzel próbáltam meggyőzni arról, hogy ha ezt megteszi, akkor látni fogja, hogy nincs veszély, nem leselkedik ránk egyetlen fegyveres bűnöző sem.
- Hát, attól is függ, hogy milyen nagymama, de az enyémet én imádom. Az apai nagymamámat én sem ismertem egyébként, de ő egész másként is nevelkedett, vélhetőleg jóval merevebb volt. Ő viszont mindig is haladt a korral, és jól kijön a fiatalokkal. Irigylem érte, remélem, én is ilyen leszek vénségemre. Haha, már ha megélem, mert ha így haladunk, a holnapot se nagyon fogom. Mondjuk, mióta beszélgettünk a dolgokról Connorral, már jóval nyugodtabb vagyok, viszont az is tény, hogy sehová nem megyek jószerivel egyedül. Ha Milot sétáltatom, akkor is közel maradok az otthonomhoz, vagy a nagyszüleim házához, hogy gyorsan fedezékbe tudjak vonulni. Nem félek, egyszerűen csak szeretnék még egy darabig életben maradni, Milo meg ugye beszari, és nem akarom, hogy feltüzelje őket a félelmével. - Szerintem is pont elég lesz az, hogy itt vagyunk. Valahogy nem nagyon tudok egyelőre többet elképzelni, de… örülök, hogy nem akarok sikítva kiszaladni. Nem mintha ez jellemző lenne rám, egyszerűen csak… kicsit bizarr itt lenni megint. Csacsogok összevissza jószerivel, ezzel akarom elterelni a figyelmemet. Egyébként, nem mintha mostanság nem történt volna velem bizarrabb. Tömve voltak furcsaságokkal az elmúlt hónapok, de jobb inkább nem is gondolni rájuk, meg arra, hogy talán én vonzom a bajt. - Aha, minden. Tudod, Mandy, annak ellenére, hogy mi történt azon a napon, nem bánom, mert legalább megismertelek téged… Ennek meg nagyon örülök. Mosolyogtam rá őszintén, jól esett, hogy itt volt velem, már barátként tekintettem rá, és az sem érdekelt, ha esetleg ő nincs így vele. Mindenesetre, a jelek nem ezt mutatták. - Tehetünk egy kört, de csak nem akar megint fegyverrel hadonászni valaki. Ilyen szerencsétlenek nem lehetünk. Nem engedtem eltűnni a mosolyomat, mert akkor talán túl komolyan veszem a helyzetet, az meg most nem igazán hiányzik. - Hm, olyan érdekeset nem tudok mesélni. Nem arról volt szó, hogy ne tudnék, sokkal inkább arról, hogy nem lehet. Mandy őrültnek nézne, mindenki annak nézne, aki nincs benne abban a furcsa, idegen, de valahogy mégis egészen lenyűgöző világban. - Mondjuk, a múltkor bejött a gyógyszertárba egy srác, és képzeld, terhességi vitamint kért. Nem sokon múlt, hogy ne röhögjem el magam… Képzelheted, elég vicces szitu volt. Aztán kiderült, hogy le akart nyúlni valamit, de végül nem tette, mert túl jó fejnek bizonyultam. Erre az emléksorra azért elmosolyodom, bár utána már közel sem volt ilyen kellemes, de ezt a részét még szívesen beszéltem bárkinek. - Aztán elmeséltem a nagyinak, ő meg rögtön azt kérdezte, mikor mutatom be… Szerintem az első villanyoszlophoz hozzáadna, ha lenne lába, hogy oltár elé vezethessen. Ez tényleg így volt, ilyen téren kicsit régimódi volt, és nagy fájdalma, hogy én kerek-perec kijelentettem, soha az életben nem fogok férjhez menni, gyereket már úgysem szülhetek, akkor pedig tök fölösleges, csak egy papírcafat…
- Hát figyelj, szerintem ez csak rajtad múlik! – mosolyogtam rá Naomira, miközben megvontam egy kicsit a vállaimat. – Ha könnyed és fiatalos nagymama akarsz majd lenni, akkor biztosan az is leszel! – azt inkább már nem is mondom neki, hogy én eredetileg már olyan korban vagyok és én is elég lazának érzem magam. Jó, nyilván röhejesen hangozna most ez a számból, de attól még az igazságtól egyáltalán nem állt távol. Nem tudtam, hogy ha idősebbnek néznék ki, akkor az mennyiben hatna a viselkedésemre, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy annyira nagyon azért nem nyomná rá a bélyegét. - Pedig előbb-utóbb újra a hétköznapjaid részévé kell majd válnia annak is, hogy a postára jársz befizetni a csekkeket, meg egyebek… - emlékeztettem rá halkan. Nem akartam rázúdítani itt hirtelen, meg megijeszteni sem, de tényleg nem leszek itt vele mindig, így most kellett átlendülnie azon a bizonyos ponton, hogy utána már egyedül is bejöjjön úgy, mint korábban. Ha most megszokja az érzést és elfogadja, hogy nem les rá mindegyik sarokban valami fegyveres gazember, akkor szerintem nem lesz itt nagy baj hosszútávon sem. Maximum néhányszor még elkísérem, hiszen kitelt az időmből bőven. - Hát tudod, ennek én is nagyon örülök! – jelentettem ki egyből, szinte gondolkodás nélkül. Szerintem már ez is elég beszédes volt azzal kapcsolatban, hogy mennyire komolyan gondoltam. Teljesen magától értetődően jelentettem ki ezt. – Egy jó barátra mindig szüksége van az embernek, ugye? – mosolyogtam rá, és megszorítottam kicsit a karját itt nagy lelkesedésemben, miközben szépen lassan elindultam vele a fal mentén, hogy körbejárhassuk kicsit a terepet. Így lesz a jó, ebben biztos voltam, még ha most nem is tetszett neki. Ha látja, hogy minden oké minden kis négyzetcentiméteren, akkor majd elfogadja lassacskán és el is hiszi. Bátorítóan voltam Naomi mellett továbbra is, miközben leküzdöttük a métereket szépen, egymás után. Így kell ezt, és akkor nem lesz itt semmi probléma, igaz? Míg vártam, hogy válaszoljon a kérdésemre és esetleg meséljen valamit, addig az én tekintetem is oda-vissza járt az előttünk elterülő részen, amit még beláttam nagyjából. Mondjuk ez csak addig tartott, amíg nem mesélt tovább nekem, mert akkor már teljesen rá koncentráltam a továbbiakban. - Tényleg? – kérdeztem vissza nevetve. – Hát az tényleg vicces lehetett. Biztosan nekem is tetszett volna, ha ott vagyok – kuncogtam halkan, hogy ne hívjuk fel azért magunkra a figyelmet túlzottan. Már így is biztos teljesen hülyének néztek bennünket, amiért összedugott fejjel mászkáltunk itt fel-alá. – Látod? Mondom én, hogy jó fej leszel öregségedre is! – vigyorogtam rá szélesen. – Egyébként remélem tudod, hogyha lenyúlt volna valamit, akkor nyugodtan hívhattál volna! – biztosítottam nagy kegyesen, mintha nem lenne amúgy is teljesen magától értetődő. - Még jó, hogy azzal nem jött eddig, hogy velem házasodj össze! – viccelődtem egy kicsit, hogy ezzel is oldjam az esetleg megmaradt feszültséget. – Majd én is elkezdelek már piszkálni akkor, hogy mikor mutatod be! – tettem hozzá csak úgy, mintha ez valami mellékes információ lenne.
- Nem, én sosem leszek nagymama. Jegyeztem meg gyanúsan gyorsan válva meglepően csendessé. Ha nem is mesélem el, hogy valahol a nagyvilágban van egy lányom, ezt azért elmondhatom. Elvégre, az elég gyakori szerencsétlenség a nők életében, hogy a méhükkel valami probléma van, és azért nem lehet gyerekük. Mondjuk, ezért akár hálát is adhatok a sorsnak, mert nem tudom, mennyire lennék ennél is pocsékabbul, ha tudnám, hogy lehetne még gyerekem, ha akarnám. Az olyan lenne, mintha megtagadnám az elsőt… Áhh, nem agyalok inkább ezen, mert igencsak hamar képes vagyok letargiába zuhanni a témától. - Tudom. Így is lesz, csak… szerintem bevezetem majd azt a rendszert, hogy bejövök, és ha ezren vannak, megyek tovább. Persze, nyilván történhet baj két perc alatt is, de igyekszem eme lehetőséget kizárni. Vontam vállat, majd lesz valahogy. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy. Igaz? Remek… most pocsék, lesz ez jobb, remélem legalábbis. Kicsit örülnék némi fénynek az alagút végén most már, mert így nem igazán élvezem az életet. Egy kicsit sem. - Egyértelműen. Mosolyodtam el végre kicsit, mert azért az tényleg jól esett a lelkemnek, hogy a barátomnak tudhatom, és a jelek szerint ő is így van ezzel. Iskolapéldája annak, hogy minden rosszban van valami jó. Bár, abban még mindig nem találtam meg a jót, hogy örökbe kellett adnom Mayát. Közben körbejártunk, ami valahogy egészen groteszk élmény volt, mert emlékeztem, hol álltak a rablók, azt is, hogy mi hol voltunk, melyik ponton estem össze, és kaparhattak fel onnan később a mentősök. Utáltam ezt a helyet, ez kétségtelen, de nem is kell minden négyzetmétert szeretnünk, ahol megfordulunk. Csak sajnos ide kénytelen voltam jönni néha, így azért kicsit rosszabb volt. - Tudom, bár nem biztos, hogy hívtalak volna. Azt hiszem, még kiskorú. Őket meg valahogy nem szeretem rendőrkézre adni, bármennyire is zsiványok. Nem vagyok egy vérmes nőszemély, és az ilyesmit megpróbálom először szépen, nyugiban lerendezni, és ha nem megy, csak akkor hívok rendőrt. Nem ez az első válaszom mindenre… szeretném azt hinni, hogyha én jó arc vagyok másokkal, akkor nem fogok állandóan megszívni, bár egyelőre nagyon nem így tűnik. - Na, ennyire azért nem modern. Szerintem szívrohamot kapna, ha a nőkhöz vonzódnék. Nem mintha örülnék a lefestett képnek, de azért némileg mulattat az elképzelés. A nők viszont sosem érdekeltek, bár, lehet jobban jártam volna, elvégre nőtől aligha eshettem volna teherbe. - Ööö, leginkább soha. Pirultam el, mert basszus, ha ezt a sztorit elmesélem, valahogy mindig ide lyukadunk ki, pedig nagyon nem. Édes kölyök ez a Connor, de egyrészt nagyon fiatal hozzám, másrészt vérfarkas, és nagyjából felfalna az első érzelmesebb pillanatban. Még belegondolni is rémes. - Mint mondta, nem nagykorú még, meg nem is nagyon hiányzik pasi az életemből…
A válasza hallatán nem tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. Olyan hirtelenül jött és olyan magától értetődően mondta, hogy szívem szerint egyből rákérdeztem volna, de ugyanakkor feszegetni sem akartam most olyan témát, ami esetleg rosszul érintette volna. Természetesen, ha tudtam volna, hogy mi a helyzet nála, akkor nem így fogalmaztam volna. Már most sajnáltam, hogy egyáltalán ezt a szót választottam, de visszaút nem volt, nem törölhettem csak úgy ki az előző néhány másodpercet. Oké, alapjáraton talán megtehettem volna, ha úgy van kedvem, de most még a mágiám is elhagyott, szóval nem volt semmiféle kiút. - Miért mondod ezt? – kérdeztem végül halkan, mert úgysem bírtam volna ki hosszútávon, hogy ne tegyem. Nem kezdtem el azt mondani, hogy ne beszéljen butaságokat vagy efféle közhelyek, mert valószínűleg nem véletlenül mondta ilyen határozottan. Inkább csak érdekelt, mert ahogyan azt megbeszéltük, barátokként tekintettünk egymásra, és a barátok meg szokták beszélni azokat a dolgokat is, amelyeknek a témája egy kicsit kényesebb az átlagosnál. Ha már elkezdtük megismerni egymást, akkor azt csináljuk jól, nem? Bár azért az én életemnek volt olyan része, amit soha nem árulhattam el neki, de ez talán természetes, hiszen az ő érdeke volt. - Ahogy gondolod, de ha gond van, nyugodtan felhívhatsz! – biztosítottam gyorsan és rá is mosolyogtam hozzá. Nekem nem volt teher, csak nem biztos, hogy mindig alkalmas lett volna az időpont, amit ő kiválaszt. Mindenképpen meg kellett tennie szerintem egyedül is egyszer ezt az utat ahhoz, hogy teljesen felépüljön a traumából, amit itt elszenvedett hetekkel ezelőtt. Még mindig bántott a dolog, de azért már nekem is sikerült valamelyest feldolgoznom, így segíthettem benne Naominak is. - Ja, igen? – kérdeztem vissza mosolyogva, amikor kiderült, hogy az illető kiskorú. Azért én kíváncsi lettem volna, hogy kihez tartozik, meg ilyen apróságok, mert akkor a szülőket erről értesíteni kellene, de úgy sejtettem, hogy a mellettem álló nő úgysem fog beavatni ebbe az apróságba. Mármint a nevét illetően, pedig elég kíváncsi voltam ám rá ezek után. Biztosan én is megkedveltem volna, de valahol azért a laza felszín alatt ott munkálkodott a kötelességtudat is, amely az évek során rakódott rám valahogy. – Szerintem azért vicces lenne megnézni, hogy milyen arcot vág. Utána már biztos nem kedvelne annyira engem sem – nevettem el magam halkan, hogy lehetőleg ne figyeljen fel ránk az egész posta. - Ó, jól van milyen vagy… - látszólag megsértődtem egy kicsit azon, hogy ne akarja még nekem sem bemutatni. – Pedig nem enném meg és a kezedről sem csapnám le! Becsszó! – ígértem meg nagy komolyan, ám valójában csupán viccelődtem egy kicsit. Nyilván Naomi sem akart kezdeni semmit egy fiatalkorú sráccal, aki kitudja, hogy hány éves lehet valójában. Sajnos már így is túl hamar adta a fejét arra az elbeszélés alapján, hogy lenyúljon valamit egy gyógyszertárból. – Egyébként egy férfi mindig hiányzik a nők életéből… - bölcselkedtem. – Az enyémből is hiányzik, csak már soha nem jöhet vissza – tettem hozzá egy kicsit halkabban, bár idő közben az is eszembe jutott, hogy az egyetlen férfi az én életemben valószínűleg Kenneth, hiszen majdnem minden nap beszéltünk a távolság ellenére is. Igaz, hogy soha nem volt köztünk olyan kapcsolat, de az most mindegy is.
- Mert így van. Nem lehet gyerekem… Felelek a földet bámulva, ez valahogy sokkal rosszabb, mint ezen a helyen lenni. Néha igazán üdvös lenne, ha tudnám tartani a számat, de az szerintem egészen nagy csoda lenne. Nem baj, ebből még nem lesz gáz, Mayát úgysem fogom elmondani neki, mert ő róla senki sem tud, aki nem ismert 16 éves koromban és nem látott állapotosan. Ez így is fog maradni, mert nem hiányzik, hogy valakin lássam időnként a sajnálkozást. Épp elég nekem a saját fájdalmam ezzel kapcsolatban. - Nyugi, tudom kihez kell fordulnom, ha olyan gond lenne, amiben intézkedni kell. Viszont ide többet nem rángatlak el, meg kell bírkóznom vele egyedül is. Bólintottam felé, egyértelmű, hogy nem zavarnám mindenféle csipcsup hülyeséggel, talán még komoly dolgokkal sem, ha én magam tudok rá valamiféle megoldást. Nem szerettem, ha segítségre szorulok, épp elég, hogy mostanában ennyire tehetetlennek érzem magam… Nem akarok rendszert csinálni belőle. Ezért járok lőni is, egyre jobban megy, de fegyverem még nincs, s persze azon is el kellene gondolkodnom, hogy jó ötlet-e egyáltalán beszerezni. - Én inkább nem próbálnám ki. Jobban szeretem, mikor tárt karokkal vár otthon. Biztos túltenné magát rajta előbb-utóbb, de én azért nem szeretném ilyesminek kitenni, még jó, hogy szó sincs hasonlóról. Pasi sincs olyan, akit be tudnék neki mutatni, mert hát, legyen bármilyen sablonos is, én soha az életemben nem akarok többé szerelmesnek lenni. Egyszer voltam, belerokkantam lelkileg, és egyébként sem tudok már gyermeket szülni senkinek, szóval feleségnek is gyatra lennék, akkor meg fölösleges is erőlködni. - Engem mindenki pedofilnak néz, vagy mi? A homlokomra van írva, hogy a 18 év alattiakra bukom? Én is csak szórakozok, de azért mégiscsak fura, hogy Mandy a második, aki ezzel szívat. Ismét valami, amivel tökéletesen be tudnék égni bárki előtt, Connor előtt meg pláne. Szerintem másnak nem fogom megemlíteni a dolgot. - Ehhez a kijelentéshez én is tudok csatlakozni. Nem mintha nagyon akarnék Jacksonról beszélni, nincsen kitalált kamusztorim arra, hogy miért is mentünk szét, bár a nem lehet gyerekem témát simán el tudnám sütni rá… Ettől függetlenül nem szándékozom feltétlenül hazudni, ezért inkább kérdezek, ne csak rólam legyen már mindig szó. - Ez olyan… véglegesnek hangzik. Lehet, hogy nagyon beletenyerelek a dologba, de… mi történt? Lehet, hogy akire gondolt, meghalt, de úgy vagyok vele, hogy egy barátság attól barátság, ha a másik kiöntheti nekünk a szívét, ha úgy akarja, és nem szabad elmenni a kellemetlen témák mellett sem. Ha nem akar róla beszélni, úgyis meg fogja mondani, legalábbis az eddigiek alapján így gondolom. Közben egész lazán sétálok, sokat segít, hogy nem vagyok egyedül, és beszélünk közben, legyen szó tulajdonképpen bármiről. Amíg van valami más, amire koncentrálhatok, nincsen gáz.
- Ó, ne haragudj! – húztam el máris a számat, amint kiderült, hogy mi a probléma. – Nagyon sajnálom, ha tudtam volna, akkor… - inkább csak megráztam a fejemet. Felesleges volt magyarázkodnom neki, hiszen valószínűleg magától is ki tudta találni, hogyan végződne a mondatom. Egyértelmű volt, hogy ha tudok erről, akkor nem kezdem el a témát forszírozni, de hát honnan is sejthettem volna? Annyira fiatal volt még, nekem meg nem ilyeneken járt az eszem. Ha most meglenne a képességem, akkor biztos, hogy beleolvastam volna a gondolataiba, de sajnos a mágiám sehol nem volt még mindig. Ez már alapvetően is aggasztott, most meg még rosszul is éreztem magam, amiért így belegázoltam a lelkivilágába. Látszott Naomin, hogy milyen rosszul érintette, de ez nem is csoda. Csak bólogatni tudtam, mivel tényleg egyedül kellett ezzel megbirkóznia, én meg nem akartam ráerőltetni még véletlenül sem a társaságomat vagy a segítségemet. A nagyobb traumákon túl kell lépni, és a félelmekkel egyedül lehet igazán szembenézni. Azért, ha meggondolná magát, szerintem első pillanatban máris rohannék ide, hogy lelki támaszt nyújthassak neki. Számomra ez olyan egyértelmű dolog volt, mint például az, hogy reggel a nap felkel. Bár itt még ez is másképp ment Alaszkában, de ez most teljesen mellékes. - Nem tudhatod, lehet, hogy így is tárt karokkal várna, ha téged ez tenne boldoggá! – mondtam a véleményemet, és ezúttal már mosolyogtam is mellé, hátha oldhatom egy kicsit a hangulatot. Most már nem csak a félelme miatt, hanem a téma miatt is, ami feljött az előbb. Megjegyeztem egy életre, hogy ezzel tapintatosan kell bánnom a jelenlétében. Milyen rossz lehetett, ha valakit nem avatott be a titkába és az megállás nélkül gyerekekről meg terhességről beszélt. Te jó ég, el sem akartam képzelni! Azért annak örültem, hogy érdemesnek talált arra, hogy beavasson egy ennyire magánjellegű titokba. - Nem, dehogyis! – most már el is nevettem magam, akaratlanul is. Csak úgy kibukott belőlem, mire néhányan felénk néztek azok közül, akik a közelünkben álltak. – Egyszerűen csak nem tudtam kihagyni – tettem hozzá, de gondoltam, hogy ő sem sértődött ám meg komolyan. Azért nem úgy ismertem meg az eddigiek alapján, de volt még mit tanulnom a hölgyeményről. Néhány találkozásból sajnos még nem ismerjük ki teljesen a másikat, bár ezt annyira nem is bántam. Nekem jobb volt, ha nem sokan igazodtak ki rajtam egyből, már csak az őrzők között elfoglalt pozícióm miatt is. Már ha szükség lesz még ránk egyáltalán, mert most nem sokkal voltunk többek az átlagos embereknél és ez dühített valahol. Az értetlenség, a tanácstalanság és a tehetetlenség olyan dolgok, amelyeket senki nem szeret. Nálam most mind a három jelen volt sajnos. - Hát igen – bólintottam szomorkás mosollyal. Tényleg az volt rá a legjobb kifejezés, hogy végleges. Jelenlegi tudásom szerint ugyanis lehetetlenvolt visszajönni a halálból. Az örökre szólt. – Néhány éve a férjem meghalt egy autóbalesetben – feleltem. Már nem viselt meg úgy, hiszen hosszú évtizedekkel ezelőtt történt valójában, de ezt mégsem mondhattam el neki. Ennyi idő alatt pedig sikerült megemésztenem többszörösen is, amúgy is lekötötte mindenféle az időmet, nem volt alkalmam túl sokat gondolkozni róla. Legfeljebb kezdetben, de azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. – Jeges volt az út, és… - csak a vállaimat mondtam meg, mert úgy éreztem, hogy túl sokat nem kellett hozzáfűzni, egyértelmű volt a befejezés. – Nem sokkal előtte házasodtunk össze – tettem még hozzá csak úgy mellékesen.
- Semmi baj. Mint mondtam, nem tudhattad, kár szabadkozni. Mosolyogtam rá, haragudni eszemben sem volt, ez egy olyan dolog, amin a tudomány mai állítása szerint képtelenség változtatni, és az sem biztos, hogyha lehetne, akarnám. Nekem már van egy gyermekem, és őt szeretném magam mellett tudni, nem pedig egy másikat. Ezt azonban képtelen lennék elmondani Mandynek, vagy úgy egyáltalán bárkinek. Még a nagyival sem beszélek róla, pedig ő tudja, de akárhányszor próbálkozott meg a dologgal, én vagy sírva fakadtam, vagy elvonultam, mielőtt megtörtént volna. - Egy kis idő után biztos, na de szerencsére nem kell erről megbizonyosodnom. Nem ítéltem el azokat, akik a saját nemük iránt vonzódtak, de én nagyon jól elvoltam a fiúkkal. Azaz, mostanában nem, New Yorkban valahogy könnyebben ment az ismerkedés, bár az is lehet az oka a dolognak, hogy itt nem nagyon járok el sehová, úgy meg kicsit nehéz pasizni. - Nem te vagy az első, akinek ez jó móka. Nem baj, majd valahogy visszakapjátok. Öltök rá nyelvet, mintha a korábbi rossz kedvem vagy épp a félelmem sehol sem lennének. Erről nem volt szó, egyszerűen ilyenkor csak hagyom, hogy a jó hangulat kerüljön előtérbe, máskülönben megzakkannék. Nem szeretem, ha a komorság uralkodik, de ezt szerintem mindenki egész hamar megtapasztalja felőlem. Mandyvel mondjuk elég más irányt vettek a dolgok, de nem nevezhető normális esetnek egy postarablás. - Nagyon sajnálom. Hajtom le a fejem, megint felütötte a fejét egy kellemetlen téma, de nem csodálkozom, ez mostanában mindenkivel így van. A házastárs elvesztése nagy csapás, ezt legalább szerencsére sosem kell majd megtapasztalnom, de azt hiszem, számomra bőven elég, sőt még sok is a gyermekem hiánya. - Igazán kegyetlen tud lenni a sors… először meglebbenti előtted a boldogság lehetőségét, aztán ilyen undorító módon ejt pofára. Csóválom meg a fejem, mert nyilván Mandy szerette a férfit, különben nem ment volna hozzá. Ideális esetben persze. Mondjuk, nem tudhatom, hogy neki nincs-e gyermeke, hogy esetleg azért házasodtak volna össze, de ilyesmire alapból sosem gondolok. Szeretem azt hinni, hogy ha velem nem is, legalább másokkal történnek jó dolgok. - Azt hiszem, lassan mehetünk, szerintem sikeresnek mondható a mai akció… Állapítottam meg a dolgot, és magam is meg voltam lepődve, hogy mennyire jól ment a kezdeti nehézségek után. Jó, tudom, ha nem beszélgetünk, és terelődik el a figyelmem, sokkal jobban ráparáztam volna, de kár olyasmin agyalni, ami nem úgy történt. Szóval én most rendkívül büszke vagyok magamra, és persze hálás Mandynek, mert nélküle nem hiszen, hogy így zajlott volna a dolog.
Azért egy hálás mosolyt mégiscsak küldtem Naomi felé, amikor mondta, hogy nincs semmi baj. Féltem, hogy kicsit belegázoltam, vagy megharagudott, de ilyen érzékeny témánál azt hiszem, hogy ez valószínűleg teljesen elkerülhetetlen. Nincs jó pillanat, amikor ilyenről beszélhet az ember, ez egyértelmű volt azért számomra is. Az én életemben is voltak olyan események, amelyeket alaposan elhallgattam, ha csak tehettem. Jók is, rosszak is. Nem feltétlenül azért tekintünk úgy valamire, mint a múlt részére, mert nem jó, hanem azért is, mert már nincs hatással a jelenünkre rég. Maximum nálam annyiban, hogy jó rá visszagondolni, de ez minden. - Akkor valamin agyon ötleteset kell majd kieszelned! – biztattam arra, hogy adja csak vissza nyugodtan a piszkálódást, én úgysem fogok rajta megsértődni. Legalábbis valószínűleg, mivel már elég sok olyan dologban volt részem, ami után mások meg sem kottyannak már nekem. Lehet az kellemetlen, mulatságos, vagy éppen idegesítő. Mondjuk ez utóbbiért nem rajongtam különösebben, mert amikor felhúztam magam, akkor általában nem én lettem az év legkedvesebb nője. Erről biztosan mesélhetett volna a társam egészen nyugodtan, tekintve, hogy egyedül ő volt az a környezetemben, akihez nem nagyon volt még egyetlen kedves szavam sem. Miután Jamiere terelődött a szó, persze én is visszafogtam magam egy kicsit. Egy biccentéssel vettem tudomásul, amit mondott és ez volt minden. Sokszor igyekeztem, hogy ne legyek annyira vidor, amikor valakinek elmesélem, de sajnos sokáig akkor sem tudtam miatta keseregni. Ráment jó pár évem még néhány évtizeddel ezelőtt, éppen itt volt az ideje a túllépésnek. A gondot nem is az jelentette, hogy beszélnem kellett róla, hanem inkább az, hogy ne kezeljem lazán, mert még érzéketlennek titulálna valaki. Ha elmondanám, hogy már mennyire régen ért a veszteség, valószínűleg még őrültnek is néznének és bezáratnának valami kellemes kis helyre, ahol ápolónők és orvosok vesznek körül. - Igen, az biztos – bólogattam egyetértően. Valami azt súgta, hogy vele is történhetett egy s más, ami miatt ezt mondta, de nem nagyon akaródzott az előbbi után rákérdezni. Mondjuk, ha már én is beszéltem a saját tragédiámról, talán ő is megtehetné ugyanezt. A megnyílás folyamatos dolog, de ha egyszer elindul, akkor nincs megállás. – Úgy beszélsz, mint aki nagyon is átérzi – fűztem hozzá most már jóval óvatosabban. Nem kérdeztem rá, hogy mi történt, pedig kellett volna. Úgy voltam vele, hogy hátha cserébe ő is elárulja nekem a saját tragédiájának egy újabb szeletét, mivel biztosra vettem, hogy történt valami, ami hasonlóan rövid ideig tartott és legalább olyan fájdalmas volt, mint egy férj elvesztése. - Ennek örülök! Persze, szerintem is mehetünk, mielőtt még kizavarnának minket – mosolyodtam el végre megint. – A végén még azt hiszik, hogy felmérjük a terepet, mert mi is meg akarjuk próbálni kirabolni a postát… - tettem még hozzá, miközben én is a kijárat felé vettem az irányt. – Van kedved inni egy kávét? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve, mivel nem messze volt egy hely, ahol árultak elvitelre is.
Kezdőlap
