Úgy tűnik Noritól nem tudom meg, hogy kihez is jöttünk, de gondolom idővel erre is sor kerül, hiszen vagy itthon van és ajtót nyit, vagy azt hiszem a kölyök töri rá az ajtót. Ha meg nincs itthon mégsem, akkor... akkor nem tudom meg, hogy kinél is vagyunk. És abszolút feltételezem, hogy Nori képes lenne rátörni az illetőre az ajtaját... Végül aztán csak kinyílik az az ajtó és kiderül, hogy ki is a lakás lakója. Nori pedig... Nori. A padlót vércseppek borítják, annak a szaga betölti az orromat, és nem marad számomra észrevétlen a véres ruhakupac sem. Megkímélem attól Ravent, hogy faggatni kezdjem. Nem az én dolgom, hogy hol és mit csinált, csupán az érdekel, hogy most jól legyen. Nem engedte, hogy segítsek neki és ilyenkor abszolút az jut eszembe, hogy a férfiak gyakran olyanok, mint az ovisok. Már csak azért sem hagyják, hogy segítsenek nekik, mert attól túl gyengének tűnnének. Ó anyám borogass! Figyelem, ahogy egyedül végigcammog a lakáson, láthatóan fájdalommal téve azt, de nem szólok semmit. Az az érzésem, hogy Raven egyszerre képes mindkettőnknek gondolati úton üzenni. Nem ismerem a vérvonalát túl jól. - Bocs Raven, de ezt valahogy nem hiszem el. - pont olyan rossznak tűnt a seb, mint amilyennek látszott. Én nem gondolatban válaszoltam. - Biztos nem engeded, hogy ellássam a sebet? - oké, ha nem hagyta, hát nem hagyta. Közben figyeltem Norit, aki úgy tűnt elég otthonosan mozog a hím lakásában, ahogy kipakolta a sütit. - Te tudsz sütni? - nem illett ide a kérdés, de Raven kérdését érzékeltem, viszont Nori válaszát nem, ha csak a hím felé közvetítette azt. Ráadásul épp mostanában kezdtem el én is érdeklődni a konyhaművészet iránt. Magyarán nem tudok se főzni, se sütni, de Jesse unszolására elkezdtem tanulni. Minden elismerésem Norié, hogy ilyen ügyes. Észreveszem, ahogy egy képet vesz el a lány, habár igyekszik feltűnés nélkül tenni. Nem hozom szóba, nincs rá okom. Ami nem rám tartozik, az nem rám tartozik és kész. Felderítőként sem úgy dolgozom, hogy mindenbe beleütöm az orrom, hiszen akkor nem lenne élő lélek a közelemben, aki hajlandó lenne megbízni bennem, vagy kinyílni felém. Pedig fontos infókat enélkül biztosan nem tudtam volna szerezni. De most mondjuk nem ezért vagyok itt, szóval nem számít, hogy mit, hogyan szoktam, amikor a falkának és az alfámnak dolgozom. - Oké. - feleltem Ravennek és kivettem, amit kért, majd egy pillantást még Norira vetettem, aztán Ravenre figyeltem a továbbiakban. - Tessék. - adtam át neki a tubust. - Kifejezetten szépen tudok stoppolni. - tettem még egy utolsó kísérletet, de tovább tényleg nem erőszakoskodtam. Ha magának akarta csinálni, akkor ez van és kész. - Nori, lenne kedved valamikor gyakorolni velem... sütni? Én nem tudok, de szeretnék megtanulni. - vetem közbe. Nem tartozott ide, de ez most mindegy is. Ha Raven hajlandó elmesélni, hogy mi történt vele, természetesen érdekelt és szerettem volna hallani. De ha nem, akkor nem fogom erőltetni a dolgot, tiszteletben tartom, hogy ez rám nem tartozik.
Nem igazán tudtam mit hozzáfűzni ahhoz, hogy most jó állapotúnak minősülök-e vagy sem. Francba is, hogy így kell látniuk. Azt tudtam, mire föl kaptam ezt. És tudtam, hogy ez járt. Elviseltem, el kell viselni, és kész. Hogy ki okozta, azt már nem tudtam, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel. De akkor is, sose szerettem, hogy sajnálattal néznek rám, ezt sose bírtam elviselni. Nem büszkeségből, csupán a jellemem ilyen volt. ~ Ügyes vagy Nori, a múltkori is nagyon ízlett. Köszönöm! - üzentem neki, de mindketten hallhatták. Mikor a lány kiment a konyhába, utána pillantottam, majd visszanéztem Rosera. ~ Örülök, hogy itt vagytok. - üzentem neki. A hullámaim már nem kavarogtak, de egyenlőre még nem engedtem a sebhez. Mikor Nori visszatért, folytattam tovább a befűzést, de a mentális kérdésére megállt a kezem a levegőben. Rá pillantottam, farkasom dühösen felmordult, a szőre felborzolódott, s az emlékképek úgy tolultak az elmémbe, az érzések, a fájdalom, hogy azt hittem, újabb sebem szakadt fel. A hullámaim újból felkavarodtak, s kellett egy kis idő, míg megint lehiggadtam. Megráztam a fejem, s végre sikerült a tűbe belefűznöm a fonalat. Ám a mondata, mely elhangzott, meglepett. ~ Nem tudom Nori... Nem tudom ki volt. - feleltem végül, s tudhatta nem hazudok. ~ Örülnék, ha nem erre koncentrálnál. Nincs baj, jól vagyok! Amit kaptam, megérdemeltem. - ezeket csak Nori hallhatta. A kölyök fellépése meglepett, és nem akartam, hogy ostobaságot cselekedjen. Ha bármi olyanba keveredne, amibe nem kellene, csak azért, mert ő így látja jól, én... beleőrülnék, ha miattam kerülne bajba. Elfordítottam a tekintetem, s Rose kérdése ekkor hangzott el. Nem láttam, mit csinál ezután Nori. ~ Nagyon finoman süt - ismét mindketten hallhatták szavaim. ~ A múltkori isteni volt! - hullámaimat igyekeztem lecsitítani, farkasom pedig a kölyök oldalához simította fejét, mintha próbálta volna indulatait ő is elnyomni. Nem voltunk jó állapotban, nagyon nem jó, mikor ennyire ingatagak a hullámaink. Én legalábbis gyűlöltem ezt az állapotot. Mikor Rose átadta a tubust, letettem a tűt, majd lecsavarva a tubus tetejét egy finom illatú, kenőcs jött ki belőle, s abból körbekentem a sebet. Rose szavai ekkor értek el hozzám, szemeimet rá emeltem, majd sóhajtva felé emeltem a tűt. ~ Köszönöm! Tessék, én nem igazán tudok stoppolni. - hátra dőltem a kanapén, hogy könnyebben a sebhez férjen, de elfeküdni nem nagyon akartam. Norira emeltem tekintetem, szavaitól összefacsarodott a szívem. Nem lenne szabad, hogy ennyire ragaszkodjon, ez veszélybe sodorja. Francba is, ez... Hátra döntöttem a fejem, halkan, egyenletesen lélegeztem, s ahogy a tűt Rose a bőrömbe szúrta, a seb körül jobban fájni kezdett, de nem nyikkantam meg, figyeltem, ahogy igyekszik összefércelni. Norira pillantottam, majd egy idő után kezemmel intettem, hogy üljön mellém a kanapéra. Fejére tettem a kezem, és kicsit összeborzoltam a haját. - Nincs baj, nem kell aggódni. Tudod, öreg farkas, nem vén farkas. Rosszabbul is festettünk már. - mondtam rekedten, de nyugodt voltam, hullámaim a szokásos módon cirógatta a farkasokat, melyeket mindig is érezhettek a közelemben. - Köszönöm, hogy eljöttetek hozzám. Megleptetek, de jól esik. - mondtam kedvesen - És örülök, hogy nem rúgtátok be az ajtót a... Au! - összerándult a hasam, ahogy a tű jobban belemélyedt a húsba, de Rose ügyesen tette a dolgát, én pedig csak azért is elmosolyodtam, még akkor is, ha így bedagadt pofával ez eléggé szarul sikerült.
~Nincs mit, örülök neki. Még egy mosoly is megjelenik az arcán annak ellenére, hogy aggódik, mert igenis aggódik Ravenért. A sérülései komolyak, és már most biztosra veszi, ezt nem egyvalaki követte el ellene. Aztán ki tudja? Lehet, egy jóval idősebb farkas volt, de ez akkor is túlzás. A kérdése olaj a tűzre, nem akart ezzel rosszat, csak érdeklődött. A konyhából jön vissza, amikor Rose kérdezi. -Ó, dehogy, pogácsát tudok, azt még anyutól tanultam, de itt ki is fújt. A férfi farkasa is morog, az övé ennek ellenére pofán nyalja, mert hát na. Mellette tessék vidámnak lenni, bár érzi, hogy a másik rossz kedvű, így végül lefekszik mellé és nem cseszteti túlzottan. Hogy Raven nem tudja, ki támadta meg... az durva, tehát számára idegen volt, és amikor azt mondja, megérdemelte... na akkor kiakad és felkapja a fejét. ~Mert? Olyan nincs. Tudod, miért kaptad? Miért? Miért bántottak? Az is egy támpont lehet, mert az ok alapján lehet következtetni a támadóra. Talán. Ahogy a férfin végignéz, hát kapott rendesen, és mindenfélét, ami fura, hiszen erős, ezt tudja. A képet pedig elteszi, mikor megfordul, látja, Rose őt nézi, mégsem szól egy szót sem. Azt nem mutatja meg, maximum ha Raven akarja, de nem, az egy egészen más tészta. Ő tette oda, hogy a férfi végre elfogadja, nem véletlenül most bukkant fel, na de ezt nem kell mindenkinek tudnia. -Aha, de ha felgyullad a konyha, akkor bibi lesz. A pogira megtanítalak, azt az egyet tudom. Azon kívül meg nem megy a konyha közelébe. Na jó, a kókuszgolyókat is tudja, azt hozott a múltkor Ravennek, de azt meg nem kell sütni. Figyeli, ahogy Rose stoppolni kezdi a férfi hasát, és amikor int neki, mellételepszik. -Én azért nem így látom, Raven, de ha te mondod. Én egy kicsit aggódok. Öööö, azt azért nem, mert kinyitottad közben, de így meg téged találtalak el. Halvány mosollyal néz a férfire, mert amilyen elánnal nekiugrott az ajtónak... hát na. Igen, be akart jutni, mert tudta, baj van, és az nem holmi rosszullét. Belerepült a férfi hasába... sajnos bele, és most lehet varrni, mert felszakadt a sebe. Lehet, jobb lett volna, ha csupán dörömböl, és vár. -Persze, de mondom, csak pogit tudok. Az is jó? Abban szívesen segít, de többet tőle se várjon Rose, mert hát nem konyhatündér. Azt eszi, amit talál, vagy édességet, mert az is jó.
- Én is örülök. Bár annak nem, hogy nem vagy jól. - pillantottam Ravenre, mikor a gondolatokat felém küldte. Nem tudom mi történhetett vele, talán nem is fogom megtudni, de egy biztos, valaha ismertem egy rövid ideig és nagyon kedveltem, és abszolút nem örülök annak, hogy most ilyennek látom. Éreztem, hogy felkavarja őt valami, gondolom Nori kérdezhetett, vagy mondhatott valamit, de mivel a mondandóját Raven felé közvetítette, nem tudhattam, hogy miről van szó. - Ezt jó hallani. Én még mindig nem vagyok egy konyhatündér. - somolyogtam a hímre, hiszen mikor őr ismertem, akkor még szajha voltam és egyszerű ember. Nos, akkor sem épp a tűzhely foglalt le és ami azt illeti a származásom és neveltetésem okán sem kerültem soha a lábasok közelébe. [color=#FF6600- Én pogácsát sem tudok sütni. A csokis keksszel elboldogulok, de azt is csak pár napja csináltam először, szerintem a kezdők szerencséje tehet arról, hogy ehető lett.[/color] - pillantok Norira mosolyogva. A pogi is több, mint amit én tudok, szóval szerettem volna megtanulni, hogy azt, hogyan is lehet elkészíteni. - Hát, remélem, hogy nem gyújtjuk fel... - mert ellenkező esetben Castor szerintem simán keresztbe nyel le bennünket. Kétlem, hogy díjazná, ha a fejére gyújtanánk a saját otthonát... Aztán újra Ravenre pillantok, mikor megengedi, hogy összevarrjam. Elveszem a tűt, amibe már befűzte a cérnát, aztán melléülök és megnézem a sebet közelebbről is. ~ Ne haragudj, egy kicsit fájni fog. ~ most gondolatban üzentem neki, engem is varrtak már össze, nem is olyan régen éppen Jesse, miután egy ezüst tartalmú kést vágott a combomba. Nem kellemes, ha egy tűvel szurkálnak, de azért nem is elviselhetetlen. Óvatosan bántam vele, de a szúrásokon nem tudtam enyhíteni. Az ujjaim finomak és fürgén dolgoztak, hogy minél kevesebb ideig húzzam a dolgot. Szavaira rá emeltem a tekintetemet. - Pont úgy festesz, mint akiért aggódni kell. Azért ne kapasd szét magad. Ha lehet. - majd újra a varrásra koncentráltam, már csak pár öltés van hátra. - Bocsánat! - az utolsó öltésnél szisszen fel Raven, de ekkor már csak egy csomó kell és el is lehet vágni a cérnát. - Örülök, hogy itt lehetünk és ezt igazán nem kell megköszönnöd. - mosolyát viszonoztam, majd megnéztem a varrást. Nem vagyok egy orvos, de attól még egész szép lett, már amennyire szépnek lehet nevezni az ilyen öltögetést. - Nori, a pogi tökéletes lesz, és köszi, ha megtanítod nekem. - pillogtam immáron a nőstényre. - Raven, kezet moshatok valahol? - került némi vér a kezemre és bár semmi bajom a vérrel, ettől még szerettem volna lemosni magamról. Viszont a lakásban nem vagyok ismerős, fogalmam sincs merre lehet a mosdó.
Nem akartam goromba lenni a kölyökkel, egyikőjükkel sem, elvégre eljöttek hozzám, és segíteni próbáltak, ugyanakkor ehhez éreztem most legkevésbé lelkierőt, hogy meséljek. De ismertem ugyanakkor Norit. ~ Egy feladat elé állítottak. De elbuktam a feladatot. Kérlek Nori, ne feszegesd a témát, egyenlőre legyen ennyi elég. Ha úgy érzem, tudok beszélni róla, elmondom... - Hullámaimba szomorúság költözött, ahogy eszembe jutottak az események, elvégre nem is történtek még olyan régen. Biztos voltam benne, hogy ez büntetés, amiért nem tudtam megvédeni Asht. Amiért a hibámból kis híján az életével fizetett. A döntésem, kis híján egy kölyök életét követelte. Farkasom a kölyök mellett tűrtőztette magát, abbahagyta a morgást, és letette a fejét a kölyök mellé, aki pofán nyalta, válaszul farkasom az orrát a kölyök oldalához dörgölte. ~ Majd begyógyul. - legyintettem Rose szavaira. Örökké úgysem fogok így kinézni, de a vállamba szúró fájdalomra inkább abba hagytam a legyintgetést. Fura volt hallani, hogy nőstény létükre nem nagyon főztek, sütöttek, Norit még megértem, de Rose... Na mindegy, így alakult az életük, és kész. De a jövőre való tervezgetésük mosolyt csal az arcomra. Huhúúú... ~ Én kérek elsőként a süteményeitekből! - küldöm feléjük az üzenetet. Rose mentális üzenetére bólintottam. Hát igen, nem kellemes összevarrni a sebet, sajna ez van, de még mindig jobb, mintha magamnak csinálnám. Nem arról van szó, összetudom fércelni magam, de örülök, ha más foglalatoskodik vele. Nori mosolyára rákacsintottam. - Nem kell aggódni, még nem haltam meg. Másrészről megnyugtattatok, ha valóban bajban lennék, egyszerűen betudtok jutni a lakásomba. Szerintem, ha riasztót köttetnék be, az se akadályozna meg titeket. Tiszta Missin Impossible! De ígérem, máskor jobban vigyázok majd. - mondtam, hogy azért őket is megnyugtassam. A szúró fájdalom egy pillanatig tartott, de Rose ügyesen bánt a tűvel, egykettőre összevarrt. Amint végzett, kiegyenesedtem, és megköszöntem, hálás voltam. Megvizsgáltam a varratot, egészen meglepett, milyen ügyesre sikeredett. Na, talán egy darabig nem fogok szétszakadni. Rose kérdésére bólintottam, majd a fehér ajtóra mutattam, ami félig nyitva állt a zeneszoba mellett. Elvettem az egyik üdítővel teli poharat az asztalról, és belekortyoltam. Még mindig fájt a pofám, de reméltem, ez hamar elfog múlni. Norira pillantottam: - Hé, csajszi. Minden oké, rendben? Tudod, farkascsont. Beforr. De tudom miért aggódsz, és köszönöm, ez jól esik. Én is így aggódnék érted, ha veled történne hasonló. - érezhette, hogy őszintén beszélek.
~A hegyiek, ugye? Oksa. Szomorú mosollyal bólint, talán sejti, mi történhetett, de mivel biztosan nem tudja, nem áll neki tippelgetni. Majd ha Raven úgy dönt, akkor elmondja, ha nem, akkor meg majd rájön... remélhetőleg. Figyeli az ápolást, ő tálalt szépen, hogy ha minden rendben, akkor ehessenek is. Amíg Rose a druidával van elfoglalva, egy szó nélkül szedi össze a véres ruhákat és cipeli ki a fürdőbe, hogy mindet beáztassa, aztán nekiáll rendet rakni, hogy a férfinek egy kicsit megkönnyítse a helyzetét. Farkasa nem nagyon szomorkodik vele ellentétben, nyúzza a nagyot, most éppen a lábát rágcsálja, mert az biztosan finom. -Pedig az nem is bonyolult, és ha én meg tudom csinálni, akkor neked is menni fog. A konyha meg... hát keresünk olyat, ami szabad préda. Vigyorogva bólogat Rose-nak, tényleg ciki lenne, ha kicsinálnák a hotelét, mert azért az Alfa már biztosan harap. Még mindig rendezget, aztán a lepakolt asztalra teszi a süteményes tálat és a tányérokat, majd melléjük a mézsört és az üdítőt a poharakkal együtt. ~Tessék, szedek neked. Egy tányérra rápakol néhány darabot, és mivel Rose még mindig varr, így odanyújtja a sütit, hogy Raven harapni tudjon belőle. -Jól van na, ha gyorsabb vagy, akkor nem rúgok, de... de... ááááááá. Mit magyarázzon, ezt nem tudja, szegény Ravent rúgta meg az ajtó helyett, de a hasonlatra nevetni kezd. Tényleg nem lehetett volna őket megállítani, ez igaz. -Azt megmutatom, azt tudom, meg a kókuszgolyót. Mást nem. Mosolyog Rose-ra, de már van is ötlete, mielőtt még Brad is azzal találja meg, azt se tudja, hogyan kell bekapcsolni a tűzhelyet. Raven istenien főz, és ha ő sem reménytelen eset, akkor majd kér leckéket tőle, hogy ne legyen már teljesen analfabéta a konyhában. Azért nem ott fogja leélni az életét. -Oké. Igen, azért. Köszi. Aggódik, hogyne aggódna, Ravent szereti, ő érti a kis hóbortját, amit a többiek nem, és nem kezeli le, mert kölyök. A druida egy egészen más világ, és az sem véletlen, hogy nekik találkozniuk kellett. Azért jól esik neki, hogy a férfi is aggódna érte, túl sok személyt nem tudna felsorolni, aki hasonlóképpen tenne, sőt.
Érzékeltem Raven hangulatváltozását, de nem akartam szóvá tenni. Nem az én dolgom továbbra sem. Kedvelem a hímet, ez korábban is így volt, most sincs másként, de ettől még nem akartam az életébe, vagy a személyes terébe belemászni. Ehhez nincs jogom. - Rendben. Ha nem gyújtjuk fel a konyhát, sem pedig egymást és ehető lesz abból, amit a konyhában alkotunk, akkor nagyon szívesen hozok, vagy hozunk a sütiből! - mosolyogtam Ravenre és Norinára egyaránt. Egyelőre azonban még nem vagyok biztos abban, hogy nem sikerül valamit nagyon elbénáznom a konyhában. És az ég mentsen meg attól, hogy bárkivel is megetessek valami ehetetlent... - Nos, a fő ajtótörő, vagy lakásba jutó azt hiszem Nori, de én szívesen asszisztálok neki, ha arról van szó. Szóval igyekezz ne nagy bajba kerülni, mert akkor azt hiszem azt az ajtód fogja bánni. - mosolyogtam újfent, és talán nem bánta a hím, hogy a helyzet, vagy a nyilvánvalóan "lerobbant" állapota ellenére kicsit elviccelődtem a dolgokat. Jobban szeretem a könnyed légkört, mint a gondoktól terheset. - Szeretem a kókuszgolyót, szóval hálás vagyok érte, ha megmutatod, hogyan is kell elkészíteni. Majd titokban csempészünk bele rumot is, csak apádnak meg ne mond, mert azt hiszem annak nem örülne. - pillantottam Norira egy huncut mosollyal a szám sarkában. Van egy olyan érzésem, hogy ezért az ötletemért Brad nem csókolna homlokon. - A tiédbe is teszünk Raven. - nevettem fel és reméltem, hogy ezt az apró kis "fűszert" nem bánná ő sem. Miután végeztem Raven foltozásával elindultam a mutatott irányba és kezet mostam a mosdóban. Nem undorodom a vértől, sosem tettem, se azért ha lehet nem mászkálok szívesen véres kis kacsókkal. Ezután pedig visszamentem a többiekhez és leültem a kis társaságba. - Kaphatok én is? - nézek a sütire és bár gondolom nem azért pakolta ki Nori, mert nem, de ez itt mégiscsak Raven otthona, szóval nem nyúlkálok inkább semmihez, mert nem illik. Én még így nevelkedtem és hiába történt az életemben bármi is, van, amit nem tudok levetkőzni.
Nem szóltam semmit, mit tagadjak? Igen, a hegyiek, de erről beszélni, még nem most fogok, ahhoz túlságosan is most történt. Még kell egy kis idő. Figyeltem, ahogy csendesen elkezdi összeszedni a holmijaimat, szólni akartam, hogy ne foglalkozzon most ezzel, de végül nem nyitottam ki a számat. Rosera emeltem a szemeimet, s arra, ahogy a sebet varrta össze. ~ Biztosan finomat hoztok össze, úgyhogy várom a végeredményt. - küldtem az üzenetet. Szavaira halványan elmosolyodtam. Legalább van, akikre számíthatok, ha esetleg baj van. Mindenkinek szüksége van valakire, amikor baj történik vele, és hálás voltam nekik, hogy számíthattam rájuk. Farkasom hagyta a kicsit, hogy rágcsálja a mancsát, ő meg közben hátsó lábával megvakarta magát, aztán a kicsit orrával bökdösve lökdöste ide-oda, egy kis játékba fogva ezzel, de mancsát nem húzta el a kölyöktől, had rágódjon rajta még. Úgy tűnik, teljesen lehiggadt, és ennek csak örülni tudtam. Mikor Nori felém nyújtotta a sütit, kicsit furán néztem a lányra. Már jó ideje nem etetettek, de végül nem húztam el a szám, hagytam, had etessen. Fura érzés volt. A sütemény omlós volt, édes ízvilága szétomlott a számban, és jól esett, bár igaz, hiányzó hátsófogaim végett kicsit nehezebben ment a rágás, és tovább tartott elnyammogni a szeleten, de csak leküzdöttem, és a következő harapásba is belefogtam. ~ Örülök, hogy így feltaláljátok magatokat. Majd legközelebb gyorsabb leszek. - öltöttem ki rájuk a nyelvem, miután leküzdöttem az újabb falatot. ~ Az enyémből ne spóroljátok! - tettem hozzá elmosolyodva. Mikor Rose kiment, s Norival kettesben maradtam, a szoba másik felébe mutattam, ahol a bodhranja, előkészítve mellette a beáztatott bőr várakozóan, előkészítve hevert az asztalon. S néhány félbehagyott, csont és fa faragás is hevert ott. Az egyiken egy gyermek alakja bontakozott ki, ahogy törökülésben ül, és figyel valamit. Még nem volt kész teljesen, jó része várt még munkára. S ott volt egy medál is, szintén félkészen hevert a bodhran közelében. Egy kör, benne néhány sor norvég szó, s néhány bolygó jelképe, köztük a Holdé, a Marsé. Mikor Rose visszatért, bólintottam, hogy persze, nyugodtan vegyen. Nem akartam, és most nem is lettem volna képes egyedül betermelni az egészet. Nori felé felmutattam a hüvelykujjam, hogy a süteménye, nagyon finom, jobbat nem is kívánhatnék! Fáradtnak éreztem magam, de a hullámaimban öröm volt, s meg-meg érintettem őket is, a nyugodtsággal, mely végre ismét visszatért a lelkemre. Kicsit úgy éreztem magam, mint régen, a családom társaságában, ha baj történt, köztük megnyugvásra leltem. Nem tudtam, hogy ez a két nőstény közelében, miért tör rám, talán mert farkasok, és a magányosság után furcsa ismét farkasok közt lenni, vagy pedig azért, mert ők ismernek, s mindketten fontosak nekem a maguk nevében. Nem tudtam eldönteni, de nem is foglalkoztatott sokáig a kérdés. Csak néztem rájuk, figyeltem őket, és egyszerűen csak jó volt a közelükben lenni.
Mindent bepakol, a véres ruhákat beáztatja, a nagyját kiszedi, aztán beteszi a mosógépbe és el is indítja. Szépen megterít, aztán visszatér Ravenék mellé, hogy megvárja, míg Rose leápolja a sebeket. A hallgatásra bólint magában, tudta, hogy a druida nem fogja elmondani, mi történt, de amit biztosra vesz, hát nem egyvalaki tette ezt vele. Rose kijelentésére nevetni kezd, mert ha maradnak az eredeti felállásnál, akkor nem lesz gond. -Hééé, egy kókuszgolyó és egy pogi nem fogja leamortizálni. Ha eddig nem gyújtottam fel velük semmit, most sem fogok. Raven, te meg kapni fogsz belőle, ez nem vitás, viszont én csak ilyen izé leszek, kiskukta vagy mi, Rose süt. És igenis finom lesz a süti, csak nehogy annyira előkóstolja, hogy ne maradjon belőle semmi. Az hiányozna csak, más nem. Mire ideérnek, átadják az üres tálcát és kész. Szép lenne, nagyon szép.Farkasa elszórakoztatja a nagyot, illetve ezzel saját magát is, de amikor a lány megemlíti, hogy rumot is tesznek a golyóba, nevetni kezd. -Ó, ha ezt megtudná, ki is akadna, ne félj. A ruháim miatt is teljesen kiborult, mert mi az, hogy olyat veszek fel, ami szerinte semmit nem takar? Bezzeg ha strandra megyek, az más, de miért? Ááá. Ravennek bólint, naná, hogy lesz rum benne, maximum Brad nem kap belőle, mert akkor addig fogja ütni, míg el nem mondja, az övében is volt. Hát ezt nem, még véletlenül sem kockáztatja meg, majd lesz kétféle, az apja kapja a simát, és akkor nem fog gyanút. Okos kislány, megoldja... remélhetőleg. Amikor Rose kimegy, figyel Raven jelzéseire, és egy pillanat alatt ott terem az asztalnál, és mindent megszemlél. Alig várja, hogy dolgozhassanak, a bőrt is végigsimítja, még mindig úgy érzi, ezt kellett választania. Finoman érinti meg a többi dolgot is, a faragást, a medált a bolgyókkal és a körrel... az összekötő elem, ami kell... aztán kicsit félredöntött fejjel olvassa el a norvég szöveget. Azt nem tudja mit jelent, de majd megkérdezi máskor, mert érdekli. ~Gyönyörűek, köszönöm, majd jövök segíteni, mert ez nagyon sok munka, csak gyógyulj meg egy kicsit. Csillogó szemekkel, mosolyogva néz Ravenre, és mielőtt Rose visszatér, odasasszézik hozzá, hogy akkor süteményt szedjen. A kérdésre halál komolyan nemet int a fejével. -Nem Rose, nem kaphatsz, mégis hogyan? Hát miért hoztam? Azért, hogy elfogyjon, nem? Nevetni kezd, aztán amit kiszedett a tányérra, azt a lány kezébe nyomja. Naná, hogy kaphat, ez milyen kérdés volt? Raven sem irigy, hogy megtartsa magának az egészet.
Kissé zavartan mosolyogtam Ravenre, mert én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy finomat tudunk, - vagyis leginkább ez rám vonatkozna, tehát tudok - sütni. Nem igazán érzem azt, hogy mg tudnám állni a helyem a konyhában anélkül, hogy ne gyújtsak fel valamit, vagy ne tegyek olyasmit, aminek a vége a teljes konyhai katasztrófa. - Nori, ha én sütök, annak egészen biztosan katasztrófa lesz a vége, de legalább izgalmakkal teli lesz a "konyhai kalandunk"... - nevettem fel őszintén, ahogy a kölyökre pillantottam. Lehet kiskukta, de akkor én leszek a konyhai analfabéta. Vagy valami egészen ahhoz hasonló... - Azt hiszem ez az apák sajátja. Na meg néhány hímé is. A fehérnemű, vagy a kivágott ruha tiltólistás, de a bikinivel meg semmi gond. Ennek a logikáját én sem értem. Raven, te, mint az egyetlen hím, akit jelenleg faggathatunk, mit gondolsz erről? - komolytalankodtam kicsit, mert ahogy festett, az elég komoly volt és aggodalomra okot adó. Azonban jobb szerettem volna, ha könnyed és vidám témák felé terelődünk inkább. - Nem hagyjuk ki a rumot a tiédből. Sőt, most megígérem, hogy az első rumos kókuszgolyó, amit csinálok, az a tiéd lesz. De ha borzalmas lesz az íze, ne aggódj, nem kell megenned. - nevettem fel újra jókedvűen. Aztán befejezem, amit csinálok és kimegyek kezet mosni, magukra hagyva őket. Tudom, érzem és látom, hogy közel állnak egymáshoz, jó kapcsolat van közöttük, amit nem csodáltam, hiszen, ha Raven nem változott meg gyökeresen azóta, hogy én ismertem, akkor nagyon is meg tudtam érteni a dolgot. Egyszerűen jó volt Raven közelében tartózkodni, Nori pedig egy tünemény. Mindkettőjüket kedvelem. Visszamegyek a társaságukba és én is a süteményt nézem meg, finomnak tűnik. Raven bólintott, hogy vehetek, Nori meg... Nori volt. Elmosolyodtam és elvettem az édességet, amit a lány a kezembe nyomott, majd megkóstoltam. - Mmmm... Nori, ez nagyon finom lett. Ügyes vagy. Brad szerencsés. - nevettem el magam ismét, amint lenyeltem a falatot, ami a számban volt.
Mosolyogva hallgattam trécselésüket. Olyan megnyugtatóak. Csak magam elé képzelem, ahogy együtt tesznek, vesznek a konyhában, mindkettőjük fején egy-egy szakács vagy kukta sapek, kis konyhai előke, és rohangálnak, egyik tojást ver, másik krémet kavar, sütőt melegít, kóstol, egy kis ez, egy kis az... Közben jesse és Brad meg kinn az előtérben, vagy valamelyik szobában azon izgul, hogy fel ne robbanjon a konyha. Ahogy magam előtt látom a jelenetet, máris mosoly kerül az arcomra. - Csak ügyesen hölgyeim! Ha nem tudom megrágni, vagy beletörik a fogam a végeredménybe, én akkor is kérek belőle! - mondtam széles mosollyal. A bikinis problémájukra kacagásban törtem ki. Na nem, ennyire visszafogják őket? Jó persze, jó az, ha egy lány ízlésesen öltözködik, de megtiltani, meg kiakadni? Emlékszem, mikor a kölykeim, még Londonban, először jöttek haza farmer nadrágban. Először azt se tudtam, mi az a farmer, erre tessék, eltelt pár év, és szinte csak abban járok. - Őszintén szólva, én sose szóltam bele abba, ki hogyan öltözködik. Mindenkinek megvan az ízlése. Persze, van néhány ruhaköltemény, vagy összeállítás, amin jókat nevetek, gondolok itt néhány előadóművészre, vagy divatdiktátorra, de hogy Nori rövid szoknyát vesz magának, nincs azzal semmi gond. Az apáknak meg nézzétek ezt el, csak védik a kölyköket. Én se örültem, mikor a kislányom kezdett nőiesebb ruhadarabokat felvenni, és tetszeni próbált a fiúknak, de hát ez ezzel jár. S bár lehet, most elszóltam magam arról, hogy esetleg volt kölyköm, de hát mindegy. Nem zavar, hogy ez szóba jött, elvégre én említettem, és kedvesen mesélek, nem kavarodtam fel. Talán itt lenne az ideje, hogy meséljek? Ha szeretnék, úgyis rákérdeznek, akkor meg majd elmondom. Nori lelkesedése örömmel tölt el, ahogy rám néz, és mentálisan szól hozzám. ~ Az álomfogó sokat segít. Megfogja a rossz álmokat, a jókat pedig átengedi. Ha segítesz, tiéd lehet. Mikor Rose visszatért, felé toltam a sütis tálat, aztán visszadőltem a kanapéra. Figyeltem, ahogy majszol, Nori szövegére pedig felnevettem. Ejj, lányok. A fájdalom végre elmúlt, kellemesen zsibbadtak a tagjaim, igaz, egy alvást is bevállaltam volna most, de a jelenlétük jobban érdekelt, és jobban is esett. Farkasom mancsát a kölyök hátára tette, majd ide-oda, gyengéden gurítgatni kezdte. Közben Rose farkasát, aki még mindig távolabb volt tőlük, hullámaival hívogatta, hogy jöjjön, ő is szálljon be a játékba, vagy legalábbis telepedjen le a közelükben.
-Ne legyél ennyire negatív, ha nem megy valami, akkor kérünk segítséget a másik konyháról. Ott is tudnak sütni. Csak nem okoznak apokalipszist egy sima kókuszgolyóval és pogácsával, az kizárt, ennyire ő sem béna, és ha neki sikerült, akkor Rose-nak is fog. A rum meg hallgatólagos megállapodás, másnak nem is kell tudnia róla. -Hé, nem lesz rossz, enni készítjük, nem ölésre. Nevetni kezd Ravenen, persze, majd olyat tesznek elé, amibe beletörik a foga, na neeee. Jó lesz, finom lesz, ebben nem kételkedik. Na, legalább Rose érti a problémáját, mert Brad is hím, akinek minden baja van, ha nem zsákot húz magára, és nem érti meg, hogy már nem 5 éves, és nincs szüksége arra, hogy öltözködési tanácsokat adjanak neki. Hallgatja Ravent, aztán vigyorogni kezd. -Látod? Te érted miről van szó, pedig hím vagy. A kislányod? De jóóóó. Még ennek is tud örülni, mert nem is gondolta volna, hogy a férfinek kölykei vannak... azaz nagy valószínűséggel voltak. Ha meg vannak, akkor miért nincsenek itt? Kérdő tekintettel néz a druidára... mert erre kíváncsi. ~Ő miért nem jött veled? Ugye ő nem? Segítek, de nem azért. Erről pedig hallottam, igen. Még sosem csinált álomfogót, de tudja, hogy mire használják, vagy használták. Ami viszont tényleg érdekli, az az a lány, akit Raven említett. Reménykedik benne, hogy ő nem volt ott akkor... és valahol él. Persze ez lehet, hiú ábránd, hiszen ha így lenne, akkor itt lenne Raven mellett. Kis farkasa meg vevő a játékra, ahogy gurítgatja a nagy, néha oda-odacsap neki, vagy éppen hajtani kezdi a lábát, mintha egy móskuskerék lenne. Ebben neki mi a jó? Mindegy, élvezi. Rose elé tolja a tányért, persze hogy kap süteményt, micsoda kérdés volt ez? Nagyjából mindent elrendezett a lakásban, amit lehetett feltakarított, ugyan a ruhák még nem tiszták, de már úton vannak felé. Tudja, hogy a férfinek pihenésre van szüksége, sokáig nem is akarja zavarni, most már azért nyugodt, hogy ha sérülten is, de egyben látta.
- Nem hagyom, hogy beletörjön a fogad, ha túl kemény, akkor maximum tejbe, vagy teába áztatjuk, ha úgyis ehetetlen lesz, akkor megdobáljuk vele egymást. - nevetem el magam, ahogy Ravennek válaszolok arra, amit mond. Aztán Nori felé fordulok. - Igaz, akkor majd átrongyolunk a Hotel konyhájára. Bár szerintem nem fognak kiugrani a bőrükből örömükben, ha beállítunk, de igazad van, maximum átmegyünk oda. - mosolygok Norira. A bikinis témára Raven felnevet és igaza is van. Kicsit túlzás, hogy a bikini nem gond, de a fehérnemű az. Ember, vagyis nőstény legyen a talpán, aki megért egy hímet. - Abszolút egyetértek veled Raven. - erre csak helyeselni tudok. Feltűnik, hogy megemlíti a lányát, de nem akadok fenn rajta, hiszen háromszáz év körül van, akár több tucat gyereke, vagy beharapottja is lehet vagy lehetett. Megeszem a sütit és után az üdítőbe is belekortyolok, majd Norira nézek. - Mennünk kellene és hagynunk Ravent pihenni, úgy gyorsabban gyógyul. - Ha ebben egyetértettünk, akkor elköszöntem Raventől, jobbulást kívántam neki és visszaindultunk a Hotelbe.
Felnevettem, ahogy elképzeltem, ahogy süti csatázni kezdenek az elkészült kemény kajával. Na, biztos örülni fog a Falka, ahogy betalálja őket a feketére sült, csoki darabos kődarab, vagy ahogy szállnak a golyó kemény morzsadarabok a levegőben. Végig futott a nevetés a testemen, s a sebek fájdalmasan húzódtak össze, de a gyógyír, mely a nevetésben rejlett, teljesen elfeledtette velem a bajokat. Amikor témába terelődött a régi családom, gyengéd mosoly jelent meg az arcomon, és önkéntelenül is tudatomba kúsztak a kedves arcok. ~ Volt két fiam, és egy lányom. - válaszoltam elmében Nori kérdésére. ~ A képen ott bohóckodnak a kölykök között, majd kukkantsd meg őket. Nem nehéz rájuk lelni. Daniel volt a legidősebb, 18 éves volt. Miranda a középső, 13. S Kyrken a legkisebb, alig 5 éves. Melissa mellett ők voltak a legfontosabbak számomra, hosszú életem során. De sajnos, ők is a tűz martalékául estek. Nyugodt maradtam, de éreztem, hogy a hiány, hullámaimba költözik. Fáradt voltam, és a kölykökre gondolva, a családomra gondolva mindig a hiány érzete, vagy a fájdalom ismerős hullámai költöztek bele a szívembe. Ez azt hiszem, sosem fog változni. Nehéz dolog, még egy vérfarkasnak is, a saját fajtársaira lelnie holtan, hát még ha olyanok, akiket ő teremtett. Az apró, fájdalomtól összegörnyedt, megégett testek látványa, ahogy két kölyök egymásba kapaszkodik. Vagy ahogy a legidősebb főbe lőve, vérbe fagyva hever a mocskos, kormos földön. Hogy kiűzzem a rémképeket, Norira pillantottam, s átküldtem neki, egy kedves képet, ahogy az álomfogót vizsgálgatta. Láthatta, hogy Írország partjainál, a réten, nagyobb kövek közt fogócskázik egy csöpp fiúcska, és egy, talán kicsivel idősebb farkas, mint most Nori. A magas fűben, egy pokróc hevert, azon a már látott Melissa ült, s figyelte a játszó gyermekeket, közben az előtte ülő kislány haját fonta be, aki olvasott. Melissa halkan dúdolt, egy régi, kelta dallamot. Celtic Lore Közelebb érve hozzájuk, leültem melléjük, s letettem a kosarat, ami tele volt néhány finomsággal. Megcsókoltam Melissát, Miranda pedig a kezemet átölelve felállt, s a felénk integető fiúk felé kezdett futni, félig befont loknijaival. Párom kedvesen meglökött, hogy induljak. Elkaptam Miranda derekát, felkaptam a vállamra, aki közben élénken csengő hangon, nevetett. Kyrken apró lábain, igyekezett felénk futni, Daniel a ruhájába harapva húzta vissza a gyermeket, de élénken csóválta a farkát, s játékosan morgott hozzá. Oda érve Miranda lekapta a fejemről a sapkát, Danielnek dobta, aki vakkantott egyet, felugrott a levegőbe, s elkapta a ruhadarabot, majd elszaladt vele pár métert. Kyrken eközben belecsimpaszkodott a lábamba, s a vászon nadrágom szárába beleharapott, így akadályozva meg abban, hogy bátyja nyomába eredjek. Miranda a hosszú hajamba kapaszkodott, akkoriban még nem raszta viseletet hordtam. Nevettem rajtuk, majd megadva magamat, leültem a fűben, hogy a gyerekek belefoghassanak a játékos bunyóba. Daniel visszaszaladt hozzánk, farkasával rám ugrott, és képen nyalt, élénk farokcsóválásával pedig a többieket pofozgatta. Végül elterültünk a fűben, Miranda bebújt az oldalamhoz, Kyrken feje a hasamon pihent, úgy figyelte a felhőket, Daniel pedig a hátára fordulva, buksiját az arcomhoz dörgölve, félig kilógó nyelvvel, hagyta, hogy az álla alatt vakargassam. Boldog voltam. Apa voltam. Lehunytam a szemem, s csak a kölykök körbeölelő hullámaival törődtem. A dallam körbeölelt, majd szép lassan elhalkult. A kép megszakadásával szemeim ismét sötéten ragyogtak. Rá mosolyogtam Norira. Mikor Rose felajánlotta, hogy elmennek, kicsit csalódottnak éreztem magam, de igazuk volt, sajnos muszáj pihennem. Éreztem, hogy fáradt vagyok, s egy kis alvás nem árt. Farkasom képen nyalta a kicsit, mikor felálltam, hogy kikísérjem őket. Az ajtóban kezet csókoltam Rosenak. - Köszönöm, hogy összevarrtál. És köszönöm, hogy elkísérted Norit, sokat jelent, hogy itt voltál. - mondtam a nősténynek, és ha engedte, megpusziltam az arcát. - Várom a beígért süteményem! - tettem hozzá mosolyogva, ahogy elhajoltam tőle. Ezután Norihoz fordultam, enyhén lehajoltam, majd se szó, se beszéd, megöleltem. Ezt az ölelést, azt hiszem nem kell megmagyaráznom. Hullámaim megsimogatták, farkasom olyan hullámokkal érintette a kölyköt, amik csak nagyon szoros kapcsolatokban, barátságokban születnek meg a lelkek között. Sokat számított, hogy eljött hozzám, hogy így aggódott. Az ő jelenlétében képes voltam megnyílni, és már egyáltalán nem féltem attól, mit hozhat a holnap. Nagyon fontossá vált számomra a kölyök. - Vigyázz magadra kislány! Mindent köszönök! - mondtam, s elengedtem. ~ Ígérem, bepótoljuk az elmaradt vadászatot. - küldtem neki az üzenetet. Összeborzoltam szőke tincseit, majd kiegyenesedtem, s ha elbúcsúztak, még figyeltem, ahogy eltűnnek a lépcsőházban. Ezután kisétáltam a konyhai erkélyre, s onnan figyeltem távolodó alakjukat, ha észrevettek, még intettem nekik búcsúzásképp. Miután végleg eltűntek a látóhatáron, visszasétáltam a nappaliba, majd a nappaliban hagyott süteményekhez leülve vettem egyet, majd elgondolkodva beleharaptam. Azután a lefordított képhez léptem, amin a Falkám szerepelt. Ott volt mindenki, aki a családom volt. Mosoly került az arcomra, ahogy a nevető, széles mosolyú arcokat néztem. Magammal vittem a képet, majd a zeneszobában a kanapén elfeküdve, bekapcsoltam a tv-t. De nem figyeltem az adásra, csak a fotót néztem. Végül a beköszönő éj, s az ablakon keresztül beszűrődő Holdsugár, megtalált a kanapén, ahogy alszok, s ölemben ott pihen a kép, egy családról, egy régi emlékről.
Ez a második alkalom, hogy idejön, amióta Raven nincsen. Furcsa. Annyira furcsa, hogy nem lesz ott, nem fog mosolyogni, nem fognak beszélgetni akkor, amikor itt van. Egyetlen egy valakit kért meg arra, hogy vele tartson, mégpedig Rose-t, hiszen ő már járt itt, és ő az egyetlen, akiben megbízik ilyen téren igazán. Neki mutatta meg a végrendeletet, egyedül a levelet vitte el a múltkor és azokat, amelyeket Jeremynek adott át, ahogyan Raven kérte tőle. Azon kívül máshoz nem nyúlt. Most azokat kell összeszedniük, amik a temetéshez kellenek, és ezért hívta a nőstényt, nem pedig mást. Nincs kedve a türelmetlenséghez, a rohanáshoz. A lépcsőn azért csak felrohan, de ahogy az ajtóhoz lép, le is lassít, nem berúgni szeretné, hanem kinyitni a kulccsal. Automatikusan pillant oda, ahol Raven farkasa szokott feküdni, de az övé is tudja, már nincs ott, lógó füllel sétál befelé. -Gyere, mutatok valamit. Emlékszel arra a képre, amit eldugtam előled? Ez az ő családja volt, az ő falkája. Felemeli a képet, és Rose kezébe adja. A nőstény akkor még semmit sem tudott Ravenről, azaz arról, hogy mi történt pontosan. Abban igaza volt, hogy ez a kép nem véletlenül került elő akkor, amikor a dobozból segített kipakolni, de azért azt nem gondolta volna, hogy a találkozást szimbolizálja majd. A szobrokra elmosolyodik, ott voltak még mindig, azokra egyszerűen ráérzett, és stimmelt is. Érdekes volt. -Kell a nadrág, a farkasos öv, a sapka, a bőrkarkötők, és a gyűrű, amit Melissától kapott. A bodhran és a síp, mert ezek vele mennek, ezekhez senki nem nyúlhat. Mit hol talál, nem kutat, egyszerűen hagyja, hogy a megérzései vezessék. Ha mindent sikerül összeszedni, akkor veszi az irányt a fa dobozka felé, mosolyogva fogja kézbe. Csak a láncot és a könyvet vette ki belőle, de akkor még nem vitte el, de most megteszi. Nagyot sóhajt, újból kinyitja, és a mosolya egyre szélesebbé válik. A szobor a síp, és a kép. Rose-ra néz, és ezt a képet is megmutatja neki. Így teljes, így a lány már érthet mindent.A kendőt elteszi a zsebébe, a dobozkát bezárja, és egyelőre félre teszi, hogy tényleg mindent össze tudjanak pakolni, ami a temetésre kell. A többi csak utána, első ez, hiszen ez a minimum.
Kissé furcsa újra belépni ide. Semmi sem változott mióta utoljára itt jártunk Norival, de végül is, hogyan is változhatott volna bármi is?! Belépek és leülök az egyik székre, amíg Nori összeszedi azt, amit kell. Lassan hordozom körbe a tekintetem és halkan szusszanok egyet. - Ha kell segítség, akkor szólj csak. Ha mondod mit hol találok, akkor összeszedhetek én is pár dolgot, ami hiányzik még. - ajánlom fel, mert kissé furcsa, hogy csak így ülök itt, szívesebben csinálnék én is valamit. Ahogy megszólal, hogy mutatni szeretne valamit, felállok és odamegyek a nőstényhez. Figyelek arra, amit mond és lassan bólintok egyet, hogy igen, emlékszem erre. A kezembe fogom a képet és megnézem azt. Minden arcon elidőzöm egy kicsit, megfigyelem a képen szereplőket. Boldognak tűnnek. A képet visszaadom Norinak. - Megtartod? Vagy ez is a tutajra kerül majd? - közben visszaadom a képet Nori kezébe. Ahogy felsorolja mi kell még, újra bólintok egyet. - Rendben, mit hol találok? Egy-két dolgot én is összeszedhetek. - halványan elmosolyodom, és újra körülnézek a lakásban, de csak ott, egy helyben állva, ahol vagyok. Megnézek mindent, amit Nori mutat és próbálom követni a nőstényt, de azt hiszem nagyon sok dolog olyasmi, amit csak ő és Raven értettek. Nekem ezek csak tárgyak és képek. Ennek ellenére nagyon is szívesen nézek meg mindent, amit a lány mutat nekem.
Valahol ürességet érez, és mégsem, ahogy mindent körbejár, ahogy mindent megnéz ismét, ahogyan tette legelőször is. A hangszereknél áll meg, a kettőt félreteszi, pontosabban kicipeli, mert ezekre szükség van, ezek mennek a tutajra, az biztos. Mindkettőt megmutatja Rose-nak. -Ez volt az a síp, amin először hallottam játszani. Ez pedig a bodhranja, amit maga készített, maga díszített, akárcsak a sípot. Hihetetlenül erős dob, nézd csak. Amit pedig ott látsz, azt majd befejezem, az lesz az én dobom. A két hangszer soha senkinek a kezébe nem kerülhet, ezek Ravent illetik, nem mást. A bőrkarkötőket és a gyűrűt tudja, hol találja, azok biztos, hogy a hálóban lesznek. A képet átveszi és bólint, aztán megfogja Rose kezét, és bevezeti oda. A látvány magáért beszél, ez az a hely, amit a druida már megtalált, de hogy neki hol lesz, az még kérdéses. -Látod? Ez nem véletlenül ilyen, oka volt annak, hogy így díszítette. Ő itt tartott, tudta hova kell mennie, ha megnyugvást akar, lelki békét. Soha nem voltam olyan kipihent, mint akkor, amikor itt aludhattam. Az a durva, hogy Raven sokkal erősebb volt, mint bárki is gondolta volna róla, csak... nem élt vissza soha a tudásával. A képet pedig megtartanám, ha lehet, bár kaptam egy másikat, amin ő is rajta van, de ez volt az a kép, ami tulajdonképpen akkor került elő, amikor rámoltunk. Őt is meglepte. Az éjjeliszekrényhez lép, csak a fiókban lehet az, amit keresnek, és ha szerencséje van, akkor ott is van. A gyűrűn elidőzik a tekintete, gyönyörű, és egy szerelmet pecsétel meg, ami évekkel később sem múlt el, és ezen elmosolyodik. -Ezek a legfontosabbak most, a többi ráér utána, azt hiszem. A ruhák a szekrényben lesznek, az öv is, ha jól sejtem. De... most már érted, miért nem volt képes arra, hogy behódoljon? Megpróbálta, de nem... nem ez volt az ő útja, azt választotta, ami neki adatott. A saját falkáját, mert mellettük a helye. A kölykei is oda lettek a tűzben, mindene, amiért élt. Felállt a padlóról, de sosem tudta elfeledni azokat, akikhez tartozott. Ezért állt ellen, nem másért, azt hiszem így is hatalmas áldozat volt az, hogy miattam képes volt rábólintani arra, velünk tart. Castor pedig... azt tette, amit tennie kellett, sajnos érthető volt a lépése, pedig ő sem ezt akarta. Tudom. Kifelé indul a hálóból, amit összeszedtek, azokat beteszi egy nagy táskába, a többivel nem foglalkozik most, csak a kis dobozt viszi magával pluszban. A dobot itt fogja befejezni, de előtte még dolga van. Muszáj beszélnie Ravennel.
Kezdőlap
//
