A város Főtere - gyakorlatilag -, egy hatalmas beépített park. Vörös köves utak, egy óratorony, fák, bokrok és padok tarkítják a forgalmas területet, leheletnyi nyugalmat szabadítva a város szívébe, közvetlenül a Chena mellett.

Egon elmélázva ült a volán mögött, várva az utcai jelzőlámpa szabad jelzésére. Október harmincegyedike egy jó ideje izgalommal töltötte el, mivel az utcák ilyenkor tele voltak zajongó, apró, tehetetlen lényekkel, akiket olyan könnyedén le lehetett volna vadászni, mint egy szúnyogot agyonütni, ami óvatlan módon az ember kézfejére szállt. A bestia minduntalan rá is akarta ilyenkor a vadászatra venni Egont, de a férfinek több esze volt annál, minthogy olyankor öljön, amikor egy pillanat alatt befordulhat egy csapat szemtanú a sarkon. Egon egyébként sem szeretett gyerekeket ölni, ellentétben a bestiával, akinek lényegében mindegy volt. A másik ok, amiért hanyagolta ilyenkor a vadászatot az ijesztő jelmezek voltak, amiket néha viccesnek, lehangolónak, vagy éppen félelmetesnek talált, de mindenképpen szórakoztatónak. Így ha elkövetné azt a baklövést, hogy lemészárol egy két gyereket, akkor idővel senki sem merné halloweenkor a csemetéit az utcára engedni. Megfosztva így Egont, attól, hogy vérfarkas alakban üldögéljen az utcán, vagy sétálgasson, miközben az arra járók megcsodálják élethű „jelmezét”. Persze valójában túl élethű lenne, így amikor beöltözésre vetemedett egy zöld köpenyt a hátára erősített, miközben egy XXXXXL-es sárgászöld póló fennen hirdette, hogy a tulajdonosa „SuperWolf” névre hallgat. Egon őszintén sajnálta, hogy ezt Fairbanksban nem tudja eljátszani, mint ahogy azt a New Hampshire-i Berlinben meg tudta tenni, ahol nem volt rajta kívül egyetlen vérfarkas sem, és tudomása szerint az őrzői jelenlét is csekély volt. Véleménye szerint az itteni farkas társadalom nem nézné jó szemmel, amit persze megért, hiszen a maskarádé elődleges, na meg valószínű halálra is cikiznék miatta. Egonnak így ma éjszaka ki kell maradnia a jelmezbálból, ami sajnálatos, de legfeljebb otthon megiszik egy üveg whiskyit kárpótlásként.
Végre valahára a jelzőlámpa zöldre váltott és Egon sebességbe kapcsolta a Mercury Grand Marquis-t és folytatta útját a bevásárlóközpont felé, a havas úton. Este tíz volt, és a nap már vagy öt órája eltűnt az égről sötétségbe burkolva az eget, amit a város fényára szépen kompenzált. Egon látta is a lelépő, kabátba burkolódzott magányos alakot, aki széjjel sem nézett, csak sietve át akart kelni az úttesten. Látta amint egyre vészesebben közelít ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem lesz képes visszafordulni, Egon ekkor már levette a gázról a lábát, és a harminc mérföld per órás sebessége folyamatosan csökkent. Látva, hogy a másik nem látja kénytelen volt a fékre lépni, ami havas csúszós úton szart sem ér, és ezt Egon is tudta így elrántotta balra a kormányt, hátha a keresztbeforduló kocsi képes lesz eléggé lelassítani ahhoz, hogy ne keljen rendőröknek magyarázkodnia, miért is csapta el a járókelőt.
Az ütközés hangja fülsértő volt, ahogy a gyalogos feje rongybabaként bicsaklott előre lefejelve a motorháztetőt, majd egy örökkévalóságnak tetsző pillanatig oda tapadt, mintha csak odaragasztották volna, majd ahogy a kocsi tovább fordult és már majdnem elérte az eredeti menetirányának 180 fokos fordulatát a gyalogos úgy gondolta most már jobb lesz neki a hó borította aszfalton, és egész egyszerűen lefordult a kocsi motorháztetejéről. A Marquis tovább csúszott, amíg 10 yarddal később meg nem állt, az út jobb oldalán menetiránnyal szemben.
- Na, bassza meg – közölte Egon a kocsijával, majd azzal a lendülettel ki is szállt a járműből, és a gyalogos felé lépkedett. Pajzsát lejjebb eresztette, hogy nyitottabb legyen a körülötte lévő világra. Körbe nézett, hogy van-e valaki, aki esetleg látta a balesetet, de szerencsére senki nem járt a közelben se gyalogosan, sem autóval. Visszanézve a kocsijára egészen úgy tűnt, mintha csak kicsit bénábban parkolt volna le a járdától néhány lábnyira, ami miatt nem valószínű, hogy a később erre járók gyanúsnak találnák. Azonban sietnie kellett, mert a havas aszfalton heverő test azért feltűnő lehet. Gyors léptekben odasietett a gyalogoshoz, aki lényegében már nem igazán volt gyalogos a szó legteljesebb értelmében, és lehajolt hozzá. A vér szaga már korábban megcsapta az orrát, ami a bestiát fel is ingerelte, de Egon határozottan visszasöpörte a helyére a kellemetlenkedő fenevadat, mivel nem hiányzott neki, hogy a kivilágított utca közepén kezdje el felfalni a kivételes módon kocsival levadászott prédát. Amikor a gyalogos közelebbről megvizsgálta Egon kocsijának motorháztetejét már feltűnt a férfinak, hogy elég alacsony, de abban a helyzetben nem az volt a legfontosabb, hogy kiderítse gyereket csapott-e el, vagy egy alacsony felnőttet. Most azonban, hogy a sapka és a sál már nem takarták olyan tökéletesen az arcot, már látszott, hogy egy 10-12 év körüli srácot sikerült elgázolnia.
- Remek – mondta, ahogy próbálta eldönteni, mit is csináljon. Nem volt szükség rá, hogy megnézze a gyerek pulzusát, hallotta a szívverését, és érezte a belőle áradó rettegést is. Fején egy jókora seb tátongott, amiből folyamatosan szivárgott a vér, nem is beszélve az orrából folyó takony és vér egyvelegéről. Szerencse, hogy nem a hátán ért földet, akkor már lehet, hogy meg is fulladt volna a vértől, mivel nagyon úgy tűnik, hogy ha bár magánál is van, nem képes mozogni valami miatt. Lehet, hogy csak a fájdalom az oka, de Egon rájött, hogy most nincs ideje ezen rágódni. Letérdelt a fiú mellé és felnyalábolta, mit sem törődve fájdalmas nyöszörgésével, vagy azzal, hogy esetleg gerincsérülése is lehet. Jelen pillanatban egyetlen dolog érdekelte, mégpedig, hogy eltüntesse szem elől a srácot. A terve már megvolt, hiszen a Golden Heart Plaza, a város főtere elég közel volt, sajnos ki volt világítva, de ha leteszi az egyik padra, ott kevésbé lesz feltűnő, mint az út közepén, és ha szerencséje van, nem is sokan gondolják úgy, hogy olyan jó ötlet ebben a kutya hidegben kimenni a főtérre. Keresett egy padot, ami nem volt túlságosan fényárban és letette a srácot, aki nyöszörgött a művelet hatására, de Egont ez nem nagyon izgatta. Körbepillantott, majd ő maga is leült, mint aki csak éppen a fiával van. A főtér nem volt üres, de a mínusz 10-13 fok miatt a járókelők jobbára elég rendesen fel voltak öltözve, ami a kilátásban kissé zavarhatta őket, mert úgy tűnt senki sem veszi zokon, hogy egy férfi egy gyereket visz az ölében. Nyilvánvalóan a balestet sem hallották, vagy ha igen nem kapcsolták össze vele, vagy csak szimplán nem érdekelte őket a dolog. Egon mindenesetre hálás volt nekik, hogy nem zaklatják hülye kérdésekkel. Behunyta a szemét és ráhangolódott a gyerek szívverésére, ami zavaróan egyenetlen volt, hol kihagyott egy két ütemet, hol begyorsult. Hallotta a lélegzetének akadozását is. Meg fog halni, jött rá Egon. Néhány perc és halott lesz, ezért nem mozdult. Nem több mint három perce ütötte el a gyereket, ha akkor hívta volna a mentőket, akkor még mindig kb. két percre lennének, amennyi idő alatt meg is halhat. Viszont Egon megnyugtatta magát, hogy senki sem látta a balesetet. A következtetése abból állt, hogy egy haldokló fiú mellett ücsörög és senki sem akar a segítségére sietni, vagy üvöltözni vele, hogy mi a jó istent csinál. Egon kezdett megnyugodni, ahogyan érezte a fiún is, hogy rettegése kezd tova szállni. Még szerencse, hogy nem sír, csak nyöszörög, de hamarosan azt sem fog, és akkor Egon majd egész egyszerűen felkel a padról, visszaballag a kocsijához és elhajt. A gyereken a mentők sem tudtak volna segíteni, amúgy is későn értek volna, döntötte el magában a férfi. Hívhatta volna őket, de akkor összetűzésbe került volna a hatóságokkal, persze csak szimpla beleset volt, de Egonnak nem hiányzott a felhajtás. Így jobb, így sokkal jobb.
Beszívta a hideg levegőt, és elnézett a szemközti épület felé. Látása a legtöbb vérfarkashoz hasonlóan kitűnő volt, mégis legalább tíz másodpercen keresztül fixált egy pontot a túloldalon. Nem azért mert nem látta tisztán, amire szemet vetett, hanem egész egyszerűen az agya nem akarta elismerni, amit látott. Végül egy keserves sóhaj kíséretében felfogta, hogy ami a túloldalon, van az egy térfigyelő kamera. Egy kamera, ami a dőlésszögéből ítélve könnyedén filmre is vehette a balesetet, majd azt is, ahogy a kabátos, sapkás ürge felemeli, akit elütött és a főtérre cipeli. Jelenlegi pozíciója talán nincs a kamera látószögében, de ettől eltekintve a kocsija rendszáma ott díszeleg a kamera előtt. Egon ekkor rájött, hogy nincs választása.
- Ha meghalsz itt nekem szarban vagyok – motyogta a gyereknek lehangoltan, akinek a szívverését, már egész hosszú szünetek tarkították. A feje a túloldalon pihent és Egonnak nem volt kedve felkelni a padról, ezért felhúzta a fiú nadrágjának a szárát, amíg hozzá nem tudott érni közvetlen a bőrhöz.
- A fenéért nem tudsz széjjel nézni, ha át akarsz menni, azon a rohadt úton – dünnyögte mérgesen. – Remélem nem vagy magadnál, a saját érdekedben mondom. Most napokig magyarázkodhatok miattad, hogy ki vert össze. A fene vigyen el.
Egon persze sejtette, hogy a gyerek nincsen magánál, nem is igazán lehet, mivel a félelme már teljesen megszűnt, ami Egont arra engedte következtetni, hogy az ájulás, vagy a halál szélére sodródott. A férfi mondjuk az utóbbira tippelt.
Nincs sok ideje, ezért Egon lehunyta a szemét, hátradőlt a padon és megkezdte a gyógyítást. Elméjében megjelent a Fájdalom Térkép, látta a fiú minden egyes sérülését. Koponyazúzódás, betört orr, leszakadt lép, megrepedt gerinc, belső vérzés, törött lábszár, törött bordák, és valamiképp eltört nagylábujja is, valamint a bőrfelületén, számos helyen vágások és zúzódások.
- Tényleg vigyen el a fene – súgta maga elé keservesen, miközben kiválasztotta a Térképről az átvenni kívánt sérüléseket. A folyamat gyorsan kezdődött. A sérülések pillanatok alatt gyógyultak be a fiú testén, és Egon érezte minden egyes sérülés fájdalmát, amikor megjelentek azok saját testén. Halotta, ahogy a fiú orra helyre rakódik, majd érezte, ahogy a sajátja betörik és szivárogni kezd belőle a vér. Szinte érezte a motorháztetőt is, amit a fiú lefejelt. Hallotta saját bordáinak reccsenését, de azok nem törtek el, csak megrepedtek, ellentétben a gyerek gyenge fizikumától egy vérfarkas sokkal többet bír, így sérülésátvételkor sem minden pontosan ugyanúgy jön át. Ahogy Egon egyre rosszabbul érezte magát, és gyengült, a gyógyítás üteme úgy lassult. A fiú már nem volt életveszélyben, de még gyenge volt és egy ideig valószínűleg az is marad. Ráadásul még van mit átvenni, és Egon azt akarta, hogy a gyerek számára az egész csak egy képzelgéssel legyen egyenértékű, és ezt csak úgy tudja elérni, ha semmi sérülést nem hagy, amit a kocsija okozott. A férfi ezért így is tett, mindent magába szívott még a törött lábujjat is, bár fogalma sem volt, hogy azt miként okozhatta a baleset.
A kamera ugyan felvette a balesetet, de ha nincs sérült, akit bevinnének kórházba, akkor simán kimagyarázhatja, hogy elvitte a gyereket a padig, hogy kicsit észhez térjen, mert látszódott rajta, hogy semmi komoly baja nem történt, ezért is nem hívta a mentőket. A sztori kész, már csak hihetőre kell csiszolni.
Egon fájdalmasan nyöszörgött és elengedte a fiú lábát, akinek véres volt ugyan a kabátja, és a ruhája, de a férfi ezzel az aprósággal most nem akart foglalkozni. Szívverése stabil volt, és a légzése is egyenletes. Az ilyen fajta gyógyulás elég sokat kivesz az emberekből, főleg a gyerekek esetében, nem csodálkozna rajta Egon, ha a fiú egyszerűen elaludt volna.
- Helyes – mondta miközben a vérét törölgette egy kis hóval az álláról – hidd csak álomnak az egészet.
Igazából Egon is vágyott egy kis alvásra, és mivel olyan kényelmesen ücsörgött a padon, sóhajtott egyet és megpróbálta átadni magát az alvás fájdalommentes örömének.

Könnyed kis sétára indultam, méghozzá a belváros felé. Különösebb cél nélkül bolyongtam, mostanában gyakran előfordult. Legutóbbi alkalommal is összefutottam egy leszármazottammal, talán ma este is szerencsém lesz. Nincsenek túl sokan ezen a vidéken, így sok reményt nem fűzök a ma esti sétámhoz, de estéim nagy részét az ilyen kis városnézések teszik ki. Nem vagyok az az otthon ülős fajta és minden Testvéremnek megvan a maga gondja, rájuk erőltetni magamat pedig eszem ágába sem jutna. Amúgy is nagyon szeretek sétálni, hozzászoktam már az egyedülléthez, így nem okoz különösebb problémát, hogy ezúttal is némaságba burkolózva rójam az utcákat.
A hűvös esti szél halovány piros színűre csípi arcomat, kezeimet a kabátom zsebébe védem a hidegtől. Csizmám sarkainak ütemes kopogása jelzi csupán érkezésem, de az utcákon kószáló néhány járókelő egy-egy pillantásnál nem méltat többre. A város főterén visz keresztül utam, amikor éles kerékcsikorgásra leszek figyelmes. Megtorpanok, fülemet hegyezve állok egy helyben. Soha nem jelent jót, ha egy autó ilyen hirtelen fékezésre kényszerül, az ösztönök máris felélednek, tudni szeretném, mi történt, eshetett-e bárkinek is bármi baja.
Egyből indulok is, energiáim már megelőznek. Érzek valamit. Egy farkas. Furcsa energiákat tapogatok ki, ám egyelőre ezzel nem foglalkozom. Érzem, hogy baj, így az az elsődleges, utána foglalkozom majd a többivel is.
Nem érek el az utcáig, így a pontos körülményeket nem tudom meg, azonban egy férfit látok közeledni, karjaiban egy kicsiny testtel. Felhúzom a pajzsomat, így egy háromszáz körüli vérfarkasnak tűnök. Aggódó tekintetem követi a párost egészen a padig, mégsem merészkedem közelebb. Pontosan azért, mert ebben a pillanatban jövök rá, honnan is olyan ismerős az energia, amit a hím felől érzek. Johannes. Álmomban nem gondoltam volna, hogy az átkosnak vélt adományt ő is fogja továbbítani. Ezért küldött a máglyára. Amiatt, mert beharaptam. Mert - elmondása szerint - szörnyeteget csináltam belőle. Élénken él elmémben a képsor, ahogyan a máglyához vonszolnak, látom magam előtt az arcát, az elégedett mosolyát.. Akkor eltört bennem valami.. Talán benne is. Bár fogalmam sincsen, milyen gondolatokkal örökítette a vérvonalamat, talán megváltozott a gondolkodásmódja, talán bosszúból adta tovább... Valószínűleg soha nem tudom meg.
Most azonban más miatt vagyok itt, minthogy a múlton rágódjak. Takarásba vonulok, hogy én láthassam a hímet, de ő ne igazán vehessen észre. Energiáimból sem mutatok semmit, kíváncsi vagyok a végkimenetelre, a továbbiakról pedig majd akkor, ha látom, mi történik. Elégedettséggel tölt el a tudat, hogy a hím a tettek mezejére lép. Szörnyű csalódás lett volna, ha ott hagyja a gyermeket. Minden bizonnyal ehhez az esethez kapcsolódik a pár perccel ezelőtt hallott kerékcsikorgás is, de találgatásokba nem megyek bele. Kíváncsi vagyok és látni szeretném, mi is fog pontosan történni. Azazhogy pontosan látni nem fogom, de érzem, mikor is ér véget a sérülések átvétele. Mosollyal az ajkaimon fókuszálok a hím arcára, melegség tölt el belülről, hiszen úgy tűnik, mégiscsak jól csináltam valamit. Ahogyan Johannes is. És ahogyan ez a hím is. Megmentette egy gyermek életét.
Mozdulok, lépteim visznek közelebb, hogy leüljek magam is a padra, vagy a mellette lévőre, ha már nem férek oda. Fejcsóválva pillantok a férfire, majd a gyermekre, míg végül a tekintetem az előbbin állapodik meg.
- Hihetetlen, hogy mennyire figyelmetlenek tudnak lenni... - ha sejtésem nem csal, akkor ő maga okozta a problémát, de ha nem is, akkor a tényen az sem változtat, hogy a kisfiút elütötték. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem nyúlok mellé, az igencsak kellemetlen lenne. Sóhaj hagyja el ajkaimat, aztán haloványan mosolyodom el - Olyan kis apróságokból is mekkora baj lehet! - egyik tincsen tűröm a fülem mögé, a férfi tekintetét keresem.
- Nagyon szép dolog volt öntől az előbbi - célzom itt arra, hogy átvette a sérüléseket, ajkaimon mosoly jelenik meg. Nem szeretném elárulni, ki is vagyok valójában, megvan már a fedősztorim, mivel fogok előállni, ha úgy adódik a helyzet. Most azonban még csak puhatolózom és kíváncsiskodok, számomra az is sokat számít, hogy egy ilyen jellegű érdeklődésre hogyan reagál.

Hányszor kellett gyerekkorában szó szerint kirugdosni az ágyból. Jobbára persze nem az anyja volt az elkövető, hanem valamelyik öccse, vagy húga, akik addig nem szálltak le a bordáiról, amíg meg nem adta magát a reggelnek és fel nem kelt. Jelen pillanatban pontosan azt érezte, amit annak idején, amikor a kényelmes paplan alatt próbálta átvészelni a felkelés kínját. A sötétség pillanatok alatt körbefonta tudatát, miután a sérülések sikeresen átmásztak a fiú testéről a sajátjára. Viszont, ahogy egy kellemes álomból régen egy ugrándozó talp ébresztette, most léptek zajának morajlása taszigálta kifelé az álomból. Nehezen nyitotta ki a szemét, de azért sikerült neki, hogy lássa a nőt, aki leült vele majdhogy nem szemben egy üres padra, ami nagyjából negyvenöt fokos szögben állt a saját padjához viszonyítva. Nem volt elég, hogy leült, de még Egon és újdonsült haverjára pillantott, ráadásul megjegyzett valamit, amit nem kellett volna megjegyeznie, hacsak nem látta a balesetet, meg azt, hogy Egon idecipelte a kölyköt.
Add a hülyét, az lesz a legjobb, gondolta Egon és erre simán rá is bólintott képzeletben.
- Parancsol? – nézett értetlenül, még talán idiótán is Egon, de ha a szükség úgy hozza, mindent megtesz annak érdekében, hogy ne lepleződjön le. Remélte, hogy a nő kicsit összezavarodik ettől, de inkább csak ő zavarodott össze a nő következő megjegyzésétől.
- Nem teljesen világos miről beszél – válaszolta fejét jobbra-balra kis ívben ingatva, közben próbált úgy nézni, mint akinek tényleg halványlila gőze sincs, hogy a másik mire is gondolhat.
A nő mintha meg sem hallotta volna Egon tereléseit, megjegyzett még egy utolsó dolgot, aminek hatására Egont kirázta a hideg, bár lehet a nő mosolya és a szavai együttes hatása váltotta ezt ki belőle. A nő mindentudó fölényes mosolya, szemeinek csillogása kezdte feldühíteni kissé Egont, ezért mély levegőt akart magába szívni, hogy lenyugtassa magát. A művelet, azonban csak szájon keresztül ment. Eddig fel sem tűnt neki, hogy orrnyílásait valószínűleg teljesen elzárta az alvadt vér és takony egyvelege. Fejét csóválva, szinte már nevetve nyúlt be nadrágjának a zsebébe, húzott elő egy zsebkendőt és fújta ki az orrát. Alig, hogy kitisztultak orrnyílásai, már be is töltötte elméjét a nő illata, ami bizony nem volt emberi. Nem lepődött meg rajta, hogy semmiféle energiát nem érez felőle, valószínűleg teljesen fel volt húzva a pajzsa. Azonban legalább így nem érezte meg, hogy hazudott neki, hacsak nincs felettébb jó szeme és füle a hazugságok kiszűréséhez. Azonban utána rögtön rá is jött, hogy a másik vérfarkas tökéletesen tisztában lehet a helyzettel, így valószínűleg tudja, hogy csak terelt az imént. A megjegyzése elég egyértelmű volt, és igazából, most, hogy már tudja, hogy egy fajtabelivel beszél, nyugodtan lehet őszinte is, ami eléggé megnyugtatta Egont.
- Már azt hittem, kell találnom egy őrzőt, hogy elsimítsam az ügyet – mondta Egon megkönnyebbülten. Persze más módszert is kigondolhatott volna, hogy egy szemfüles embert elhallgattasson, de a város főterén semmi esetre sem ez volt az első, ami eszébe jutott. – Ó, igen. Rettentő figyelmetlenek, főleg ezek a kis idióták. Úgy császkálnak fel-alá, mintha övék lenne az egész város. Egyébként a nevem Egon Candvelon – mondta miközben ügyetlenül felkelt a padról, és közelebb lépett a nőhöz, hogy kezet fogjon vele, feltéve persze, ha elfogadja a békejobbot.
Miután visszaült a padra, ránézett a hortyogó gyerekre, és eszébe jutott a nő megjegyzése is, amivel a sérülésátvételre asszociált, és tiszteletlenségnek érezte volna, ha nem ad választ a másik számára. Különösen, mivel úgy tűnt, mintha a nő néhány évtizeddel idősebb lenne nála.
- Nem nagy kunszt, inkább, mint, hogy meghaljon – válaszolta egy grimasz kíséretében. Nem volt ez teljes hazugság a részéről, mivel tényleg nem akarta, hogy meghalljon, már csak a térfigyelő kamera miatt sem. Ráadásul a nők hajlamosak kedvelni a gyereket, függetlenül attól, hogy vérfarkasok-e vagy sem.
- Egyébként azt kell, hogy mondjam, hátrányban érzem magam, jelen pillanatban. Nem csak a sérüléseim miatt, hanem mivel ön már tudja rólam, milyen vérvonalhoz tartozom. Én viszont, semmit nem tudok önről. Bevallom, ez kicsit… aggodalommal tölt el engem. Ha nem nagy tolakodás meg osztaná velem a vérvonalát? – Egon igyekezett minél udvariasabb lenni, és bár igazából nem aggódott, de ez egy remek érv lehet, hogy megtudhasson valamit a másikról. Az ismeretlen farkasok mindig kíváncsisággal töltötték el, és ez most sem volt másképp. Kiváltképp, hogy a nőn nem érezte a falkaszagot, tehát kóbor kell, hogy legyen, vagy csak jó ideje távol volt a falkától.  Egon remélte, hogy ezen információkra választ fog kapni.

Nem igazán zavartatom magam amiatt, hogy a hím tagadja a dolgot és úgy tesz, mintha fogalma nem volna arról, hogy miről beszélek neki. Nagyon is jól tudom, hogy tudja, felesleges köröket pedig eszem ágában sincs futni, úgyhogy mondom tovább a magamét, ha pedig ezután is tagad, akkor bizony csalódva fogom magára hagyni egy időre. Azonban úgy tűnik ilyenre nem lesz szükség, mert elkezd beszélni, értelmesen, úgy, ami már nekem is tetszik. Azazhogy fogjuk rá, hogy tetszik. Aprócskát rándul az arcom, amikor azt mondja, idióták. Lehet csak én vagyok túl maradi, de ilyen nyíltan soha nem jelentenék ki ilyesmit, zavarja a fülem a megnevezés, pláne, hogy a gyerekekkel kapcsolatban használta. Az arcomon megjelenő árny azonban egyetlen szívdobbanásnál nem tart tovább.
- Ők gyerekek. A gyerekek ilyenek. Persze ez egyiküket sem jogosítja fel arra, hogy ne nézzenek körbe, mielőtt kilépnek az úttestre, de az izgágaság a vérükben van - halovány mosoly kúszik ajkaimra, ahogyan a hímre pillantok. Az álláspontját valószínűleg nem fogom tudni megváltoztatni, nem is lenne célom, de vannak dolgok, amik mellett szó nélkül nem vagyok képes elsuhanni.
- Hope Belfort - mutatkozom be magam is, a kézfogás erejéig pedig felemelkedem a padról, hogy határozottan rázzam meg a felém nyújtott kezet - Igazán örülök a találkozásnak, Egon.
Ismét csak megfeszülök egyetlen pillanatra, amikor meghallom a válaszát és meglátom a grimaszt az arcán. Persze, azzal egyetértek, hogy a gyerek a mi érdekeink és épségünk előtt, de maga a mondat.. olyan nyersen hangzott, egyelőre nem tudom hová tenni. Önzetlenségünk része ugyan, hogy a képességünkkel sem vágunk fel, így nem is válaszolok a megjegyzésre, csupán bólintásommal jelzem, hogy tudomásul vettem és hallottam a szavakat.
- Mennyivel tesz többet hozzá a tudásához az, hogy ismeri a vérvonalamat? - Nyilvánvalóan senki nem szereti, ha hátrányban van bármiben is a másikkal szemben, de számomra a vérvonal pont olyan dolog, ami nem elsődleges. Mondjuk én már az energiákból érzem, ki kinek a leszármazottja, de ez megintcsak más kérdés.
- Egyébként magam is Mártír vagyok - adok végül pontos kérdést a válaszra, semmi rejtegetnivalóm nincs a vérvonalamat illetően, pláne nem egy leszármazottam előtt - Pontosan emiatt képtelen voltam csak úgy elmenni amellett, amit itt az előbb láttam. Tudja, ezen a vidéken eddig még nem sok hozzánk hasonlóval futottam össze, így mindig öröm, ha egy magamfajtával találkozom.
Óvatosan puhatolózom, ő vajon találkozott-e már ebbe a vérvonalba tartozó egyénnel, mert itt, Fairbanks-ben eddig talán ő a második.
- Hogy érzi magát? Szüksége van segítségre? - ajánlom fel segítő jobbomat, hogyha igényli, akkor szívesen segítek neki. Mondjuk emögött is van némi hátsó szándék, vajon képes-e egyedül viselni a terhet, amitől az előbb szabadította meg a gyermeket, vagy inkább egyből adná is tovább. Megannyi apró dolog, ami számomra rengeteg mindent jelent.

Egonnak nem tűnt fel a nő arcán átvonuló sötét pillantás, amikor leidiótázta a kölköket, mivel túl rövid ideig tartott, viszont a válaszában megjelenő kioktató jelleget észrevette, még ha a nő mosolyogott is utána. A férfi azonban nem érezte úgy, hogy szólnia kellene emiatt bármit is. Ő is tudta mik azok a gyerekek, sőt ha jól rémlett neki, ő is volt gyerek, és nem éppen a legnyugodtabb természettel volt megáldva. Gyanította, hogy ha léteztek volna a gyerekkorában gépjárművek biztosan el is csapták volna, amilyen kis hülye volt annak idején. Izgágaságukkal viszont teljes mértékben egyetértett, mosolyogva bólintott, és az alvó gyerkőcre pillantott.
- Hát igen – vigyorodott el – ő az élő bizonyíték – intett a fejével a gyerek felé majd bemutatkozott. A nő viszonozta a gesztust és Egon igyekezett elraktározni elméjében a nevét. A keresztneve megmosolyogtatta, a vezetéknév viszont nem volt ennyire beszédes, de Egon remélte, hogy azért azt is képes megjegyezni.
Nem igazán akart dicséretet a sérülésátvétel miatt, ezért nem is nagyon kívánta a tettét felmagasztalni. A grimasz is csak abból adódott, hogyha nem lett volna térfigyelő kamera, akkor simán itt hagyta volna meghalni, de ha már a körülmények ellene játszottak muszáj volt a helyzettel együtt cselekednie. A nő viszont furán reagált az elhangzottakra és, Egonnak viszont nem tetszett annyira a megfeszülő tekintet. Mindenestre nem sokáig tartott és a férfi magában elintézte a dolgot egy vállrándítással. Mindenkinek szíve joga azon megütközni, amin csak szeretne, bár nem tudta Hopenak mi nem tetszett, de nem akaródzott megkérdeznie.
- Csak szeretném tudni – vont vállat Egon – pusztán a kíváncsiságom hajt. De ha szeretné megőrizni ezt magának nem erőltetem – Egon persze kicsit csalódott lett volna, de ha nem akarja hát nem akarja elárulni. Hope azonban elárulta a vérvonalát és Egon szemei hirtelen villantak a másikra, újult érdeklődéssel szemlélve a nőt. Eddig csak egy nőstényt látott benne, viszont most már úgymond családtagot, legalábbis vérvonal szinten, és ez rettentő lelkesedéssel töltötte el.  
- Tényleg? – kérdezte csodálkozva kikerekedett szemekkel. Hirtelen minden fájdalmáról megfeledkezett és a belsejében a bestia is felpattant a ketrecben, Egon hirtelen támadt érdeklődésére.  Hallgatta a másik magyarázatát, és a végére Egon úgy érezte, az utóbbi évek legjobb dolgát követte el, amikor elcsapta a mellette szuszogó gyereket. Persze nem kimondottan az elcsapás része volt a jó, hanem a sérülésátvétel, de az egészet annak a kis idiótának köszönhette, aki ott aludt mellette. Legszívesebben felrázta volna és hisztérikus vigyorgás közepette mondott volna köszönetet, amiért nem tanulta meg, hogy az úttesten szét kell nézni, mielőtt átmegy rajta. – Évtizedek óta nem találkoztam egyetlen mártírral sem – mondta kicsit gyorsabb tempóban, mint amilyen a szokványos beszédstílusa megkövetelte volna – pontosabban, úgy húsz éve találkoztam a teremtőmmel, de ő meg akart ölni, meg amúgy is ismertem, szóval ő nem számít a túl jó mártír kapcsolataim közé azt hiszem. De azon kívül olyan ritkák vagyunk, hogy a kétszáz évem alatt alig futottam össze a vérvonalunkkal. Persze volt néhány még a huszadik századi ötvenes éveiben – fura megfogalmazás lehet, de Egon számára, simán az ötvenes évek kifejezés gondolatban mindig a tizenkilencedik századot jelentették, és ez még kétszáz év elteltével sem valószínű, hogy változna.  
Egon arca ragyogott és olyan sok kérdése lett volna, mint például, hány sérülést vett már át, és mennyire képes emiatt a fájdalmat elviselni, de a nő hamarabb kérdezett, mint, hogy Egon kiválaszthatta volna sajátjai közül a legjobbat. Egy pillanatra ki is zökkentette a gondolatiból, de szerencsére nem bambult most el, és így felfogta a kérdés mibenlétét. Nagyon örült volna neki, ha Hope átvette volna a sérüléseit, de nem, amiatt mert szeretett volna megszabadulni a fájdalomtól, hanem egészen egyszerűen azért, mert kíváncsi volt rá, milyen érzés az, ha végre tőle vesznek át sérülést. Falkatagsága idején ilyet egyik farkastól sem akart kérni, kóborként pedig még nem futott össze másik mártírral, legalábbis olyannal nem, aki el is árulta volna, hogy ez a vérvonala. Végül azonban úgy döntött, hogy bármennyire is nagy a késztetés, nem szeretné, ha Hope összevérezné a ruháját így kelletlenül lemondott a dologról.
-  Nem dehogyis, jól vagyok – izgatottsága úgy tűnik remek fájdalomcsillapítónak bizonyult. – Meg egyébként sem szeretném, ha véres lenne a ruhája miattunk. – vigyorodott el, majd a gyerekre nézett, akit kezdett megkedvelni. Lehet haza kéne vinnie, ötlött fel a tudatában, nehogy valaki megint elüsse, persze ehhez az kellene, hogy legyen nála valami irat. Ha nincs ilyenje, akkor viszont majd meg kell várnia, hogy felébredjen és kikérdezze merre igyekezett, mielőtt találkozott a kocsijának motorháztetejével. – Egyébként sokszor van alkalma használni a képességét? – kérdezte Egon, mivel aki kóborként él, annak korlátozottak a lehetőségei lebukás nélkül gyógyítgatni. Egon is egyből lebukott, és csak a marha nagy szerencséjének köszönhette, hogy nem egy hétköznapi ember látta meg, amit tett, hanem egy fajtársa. Persze egy halandó nem is igazán érthette volna, hogy mit is lát, de veszélyes lett volna hagyni elsétálni.

A bundásom méltóságteljes tartással áll meg a másik előtt, karmazsin tekintete méregeti, érdeklődik iránti, hiszen az ő leszármazottja, mégis ódzkodik tőle kissé, hiszen Johannes véréből való. Johannes, aki a máglyára küldött és végignézte a halálomat. Johannes, akit felemeltem, akit magam mellé vettem, akiben megbíztam és aki kijátszott és elárult. Ez persze közel sem jelenti azt, hogy Egon is ugyanolyan lenne, én különösebben nem foglalkozom a dologgal addig, amíg arra nem ad okot az illető. A farkasom azonban méltóságteljesebb, benne élénken él a pillanat, amikor a saját véréből való árulta el.
- Igen - mosolyodom el haloványan az érdeklődését látva, kis híján múlik csupán, hogy nem kuncogom el magam. Tudom, hogy mit érez. Pláne, amikor hangot ad annak, évtizedek óta nem találkozott hozzánk hasonlóval. Azonban ahogyan folytatja, elkomorulok. Johannes talán még mindig életben volna?
- Valóban nagyon ritkák vagyunk. Ez egy olyan vérvonal, amit kevesen érdemelnek ki és talán még többen vannak olyanok, akik elbuknak és nem képesek hordozni azt a terhet, mit ezzel kapnak. Nem látják meg a jó oldalát, hogy a nehézségek mellett mennyi gyönyörűséget rejt - minden egyes szavam gyengéd, hiszen valóban így gondolom. Én is haraptam be olyat, aki elbukott. Aki képtelen volt Mártírként élni. Ki tudja, hogy az első beharapottjaim kinek adták tovább a vérvonalat? Egyáltalán találtak-e olyan személyt, akit méltónak ítéltek rá? Akiben megvolt az Önzetlenség?
- Miféle Teremtő az, aki a saját kölykét is meg akarja ölni? - teszem fel a kérdést, hiszen Johannes nem hagy nyugodni és kitől tudhatnék meg többet, ha nem a saját kölykétől? Tudnom kell, hogy él-e még. Valahogyan pedig tapogatóznom kell, anélkül, hogy lebuktatnám magamat.
- Igazán kedves magától - mosolyodom el újfent, ahogyan azt emlegeti, nem szeretné, ha véres lenne a ruhám - Ha tudná, hányszor volt csurom vér a ruhám.. - forgatom meg a szemeimet nevetve, hiszen valóban rengeteg ilyen alkalom volt. Főleg, amikor a kolostor élén álltam és mi gyógyítottuk a háborús sérülteket. Annak viszont örülök, hogy jól van és hogy nem kapott a lehetőség után, hogy átvegyem a sérüléseit. Máris egy jó pont.
- Régebben sokkal többször volt, ma már kevésbé. Persze az erdőt járva olykor előfordul, hogy beleakadok egy-egy sérültbe, de nem túl jellemző - csóválom meg a fejemet. Persze ez csak jó, hiszen ha egy Mártírra van szükség, az azt jelenti, hogy valami baj van - És önnek? - kíváncsi vagyok, nem tagadom, de azt hiszem ez érthető dolog.
- Mondja csak, örökítette már esetleg a vérvonalat? Bevallom őszintén, én kevés olyan embert találtam, aki méltó lett volna rá, hogy átváltoztassam, kíváncsi vagyok, hogy maga, így kétszáz környékén járva hogyan látja a dolgot - no igen, a vérvonal alapítója érdeklődik a vérvonala iránt.

A nő farkasa mintha bizalmatlansággal fordult volna Egon bestiája felé, és talán Egon felé is, de nem hibáztathatta érte. Éppen csak most találkoztak, ráadásul el akarta játszania a hülyét is, hogy nem tudja, miről beszél. Még, ha meg is volt rá az oka, egy ilyen kezdésnél természetes a bizalomhiány. Egon szürkéje viszont sokkal nagyobb érdeklődést mutatott a másik iránt, főleg miután kiderült, hogy rokonok a vérségben.
Egon izgatottsága sem volt kevesebb, bár nem fog örömtáncot lejteni, még ha szeretne sem, mert bár nem volt túl rosszul, azért a fájdalom még, ha nem is elviselhetetlenül, azért ott zúgott a testében. De hangjából a másik teljesen kihalhatta mennyire felcsigázta érdeklődését a találkozás.
Hope szerint sokan elbuknak a vérvonalban és Egon ezzel egyet tudott érteni, hiszen nem igazán a harcra teremtődött a mártírság, bár a nő érvei kicsit mások, mint Egon sajátjai lettek volna fordított helyzetben, de meg kell hagyni kicsit büszkeséget is érzett a nő szavai hallatán, és nem akarta feltétlenül a saját pesszimistább véleményét hangoztatni. A falkán belül persze megbecsült helyet képesek kiérdemelni maguknak, ami természetesen előny, és Egon soha nem sajnálta egy falkatársától sem a segítséget, és elsősorban a férfi arra gondolt, hogy Hope is csak a falkát nézi jelen pillanatban.
- Hát igen, nem kevés fejfájással tud járni a vérvonalunk, viszont a fájdalmat legalább jobban bírjuk, ha már különösebb előnyre nem is teszünk szert vele. Bár a falkát szolgálva senki sem lehet önző, legyen az bármilyen képességgel rendelkező farkas. Szóval azt hiszem, teljesen igaza van - mosolyodott el a férfi, közben egy kis vér ízt érzett a szájában, ezért kézfejével meg törölte a szája szélét. Igaz, hogy Egon jelen pillanatban még kóbor, de ezen szeretne hamarosan változtatni. Az emberek gyógyítása fel sem merült benne, hiszen ő többnyire pénzért, vagy kényszerből használta rajtuk a vérvonalát, mint például ezen a gyerkőcön itt mellette. Egon egyébként teljesen átlátta a vérvonal jó oldalát, hiszen evvel elég jól lehet keresni, bár néha azért meg kell fenyegetni néhány embert, hogy nehogy beszéljenek róla bárkinek is. Ezt azonban nem akarta Hope orrára kötni, mivel az idősebb farkas talán a maskarádé lelepleződést látná abban, ha megtudná, hogy Egon embereket is szokott gyógyítani, és kitudja hogyan reagálná le a dolgot. Persze a gyerekkel kapcsolatban elég pozitívnak tűnt, viszont ő alszik így nem sok mindenkinek árulhatja el jelen pillanatban, ráadásul lehet, hogy azért telepedett meg, hogy ha felébred a srác, kikérdezze mire is emlékszik a történtekből. A férfi nem szívesen gondolt bele, hogy mi lesz Hope reakciója, ha emlékezni fog a történtekre, bár egy gyereknek akkor sem nagyon hinnének, ha valójában az igazságot mondaná, szóval lehet nem lesz belőle probléma. Egon gondolatai azonban túlságosan elcsapongtak és lehet teljesen tévútra is térítették, mindenestre jobb, ha megtart bizonyos titkokat saját magának, legalábbis addig, amíg nem ismeri meg Hope-ot jobban.
A nő kérdésére szerencsére érdeklődéssel figyelt fel, így megszakítva gondolatmenetét megpróbálta összegezni, hogy milyen is volt a teremtője.
- Hát ő, nem volt túl kedves, megölte az apámat, még a harmincas években, mármint az 1830-as években - javította ki magát, mivel nem tudta, hogy Hope-nak a rövidített évszámokról melyik évszázad jut az eszébe. Gyanította, hogy az 1700-asok, vagy az egyel korábbi. Beszéde nem igazán volt fájdalommal teli, inkább csak csevegő hangnemben mesélt. Régen volt már és nem is akarta magát sajnáltatni, aki ilyen hosszú életet megél, az úgyis elveszíti a szüleit előbb utóbb. Valószínűleg Hopnak is megvolt a saját története, ami keserűséggel töltötte volna el a szívét, ha felhozza, de Egon már rég elfogadta, hogy apját és családját idő előtt elvesztette. Kár lenne sokat búsulni miattuk - Valahogy sikerült véletlenül vérfarkassá tennie, ami miatt… hát némi baleset történt a családommal. - Egon ekkor egy pillanatra abbahagyta a beszédet. Nem igazán értette miért is mondja el, de lényegében nem mindegy? A történet semmi konkrétumot nem tartalmaz, akkor meg minek félne, hogy Hope valahogy ellene fordítja? - Egy szó, mint száz, nem volt a legideálisabb teremtő azt hiszem. De már nem él. Meghalt, miközben engem próbált megölni. - Egonnak hirtelen gyanúja támadt és mivel túlságosan izgatott volt az új mártír ismeretsége miatt, óvatosságát kicsit félredobta, bár lehet később megbánja, de most nem akart ezzel törődni. - Robert Bermollnak hívták egyébként. Bár lehet nem ez volt az eredeti neve, de esetleg ismerte? - a halálának pontos körülményeit nem írta le, így Hope nem lehetett biztos benne, hogy mennyire volt köze a teremtője halálhoz.  Egont egy kicsit idegesség fogta el ebben a pillanatban, és ha komolyan hitt volna valami felsőbb hatalomban, akkor valószínűleg bőszen fohászkodott volna, hogy ne legyen Robert és Hope között semmiféle jó kapcsolat, mert nem szeretne egy nagyjából háromszáz éves vérfarkassal ölre menni, az idióta teremtőjének halála miatt. Egon kezdte átkozni saját magát, amiért ilyen könnyedén megnyílt egy másik kóbor előtt, bár mentségére legyen szólva az izgatottsága nyilván elvette a józan ítélőképességét.
Hope felajánlotta, hogy átveszi a sérüléseit, de Egon elutasított, bár a nő utóbbi megjegyzésére kénytelen volt elmosolyodni.
- Na igen, a mártírság hátránya, a sok kidobandó ruha, egy-egy „csodatétel” után - vigyorodott el könnyedén, és a nő arcmimikájára még szélesebb mosolyra húzta a száját.
- Nálam? Fairbanksben ő itt az első „páciensem” - mutatott az alvó gyerekre, és arra gondolt, hogy vajon, ha az országúton csapta volna el, akkor megette-e volna vagy sem. A választ nem igazán tudta, de gyanította, hogy abban az esetben a gyerek már biztosan nem élne. Az ilyen dolgokat viszont legyen bármilyen óvatlan mélyen a lelkébe rejti. Az emberevés sok vérfarkasnál teljesen tabu, és Egon igyekezett emberevéseiről saját maga előtt is sokszor megfeledkezni.
- Volt egy-két alkalom, hogy elgondolkoztam rajta, de a saját beharapásomhoz nem sok jó emlékem fűződik, így nem igazán erőltettem soha a dolgot - mondta egy félmosoly kíséretében - És önnek, vannak leszármazottai? - kérdezett vissza Egon érdeklődve.  

- Véletlenül? - vontam fel a szemöldökömet, hiszen jelen pillanatban nem igazán értem a dolgot. Már az aggodalomra ad okot, hogy Johannes egykori kölyke megölte Egon apját, bár nem is tudom, miért nem lepődöm meg ezen. Hiszen Johannes sem volt tökéletes utód, bár bíztam benne, hogy méltó embernek adta tovább a vérvonala. Nos, úgy tűnik, hogy tévedtem. Az viszont még érdekesebb, hogy a szóban forgó személy véletlenül harapott be valakit.
- Miféle baleset? - aggódó tekintetem a hímét keresi és ezúttal nem kíváncsiskodásból kérdeztem azt, amit, hanem mert valóban érdekel, szeretném megtudni, hogy mi történt, azért, hogyha gondolja, akkor nekem nyugodtan elmondhatja. Bizalom sugárzik a tekintetemből, az energiáimból, habár azt is teljes mértékben megérteném, ha azt mondaná, hogy nem szeretné elmondani.
- Megpróbálta megölni?
Egyik megdöbbenésből a másikba esem, tágra nyílt szemekkel meredek a hímre. Johannes, miféle vonalat alkottál? Némi aggodalom üti fel bennem a fejét, mert ha Egon felmenői ilyenek voltak, akkor ő maga milyen lehet? Félek. Persze ebből semmit sem mutatok a hímnek, csupán riadt nősténynek tűnhetek, olyan személynek, aki mintha nem lenne túlságosan hozzászokva az agresszió ilyen formájú megjelenésének.
- Robert Bermoll? Igen, ismertem - természetesen nem, de erről nem kell tudnia - Jobba mondva nem túl sokáig, fiatal kölyök éveiben álltam mellette, hiszen a teremtője, Johannes a vérvonalbeli testvérem volt. Figyelemmel kísértem az első lépéseit, mivel.. hogy is mondjam? Johannes sem volt a mintaszülők példaképe, így én egyengettem az első években a fiatal Robert-et.
Sóhajtok egyet, lehajtom a fejem, megjátszom a szomorúságot, de valahogyan a hím tudtára kell adnom, hogy mégsem vagyok olyan távoli rokon.
- Szomorú hallani, hogy mi lett a kicsi Robert-ből. Pedig olyan ígéretesnek tűnt! Mi történhetett? Nem tudja? - érdeklődők továbbra is kedvesen, ám hangomat némi aggodalom színezi.
- Mondja csak.. Magára nem nyomta rá a bélyegét a dolog? Mert ezek szerint sem Johannes, sem Robert nem volt méltó a vérvonalunkra, viszont amit eddig magam mutatott, az mind elismerésre méltó.
Ha beszélni kezd, figyelmesen hallgatom, tervezek még egy kérdést, hátha tud valamit Johannes-ről is, bár már így is elég az információm, ráadásul Egon is ígéretesnek tűnik, így bőven elkönyvelhetem sikeresnek a mai napot. Adják a Szellemek, hogy ez a továbbiakban is így maradjon.
- Ó, igen, nekem akad néhány. Pontosan amiatt, az előbb beszéltünk, hogy kevés olyan személy van, aki méltó lenne erre a vérvonalra. Pontosan ilyen miatt használok ki minden olyan lehetőséget, amikor ígéretes emberrel találkozom. Persze ne értsen félre, nem harapdálok be mindenkit ész nélkül, így is igencsak nehéz a dolog.
Elhúzom a számat, majd körbe tekintek, végül a pillantásom a gyermeken állapodik meg. Vajon mennyi idő, mire magához tér? Lehet nem volna túl tanácsos, ha akkor is itt ücsörögnénk mellette.

Egon figyelte a nő felhúzott szemöldökét, és meglepett tekintetét. Tényleg nem túl sűrűn fordul elő, hogy valaki véletlen harap be bárkit is.
- Igen – tűnődött grimaszolva, bár rögtön meg is bánta, mert fejsérülése miatt agyában éles fájdalom villant, bár ezt nem jelezte kifelé, csak a szeme rándult meg egy kissé. – A teremtőm valamin megharagudott apámra, ezért kihívta párbajra és hiába volt este, azonnali elégtételt követelt. Apám persze igen jó lövész volt – mosolyodott el, apja kiváló célzási tehetsége miatt – és mellkason is találta, de ő átváltozott, és apámra vetette magát. Ezzel persze a párbaj szabályokat is teljesen felrúgta – rázta a fejét hitetlenkedve Egon, majd folytatta – Feltépte apám torkát. Az egyik őrünk, Karl, vagy Vincent, már nem emlékszem melyikük – vont vállat a férfi – pofán találta a dögöt, a golyó pedig a vállamban kötött ki. Gondolom bekerült a vére a szervezetembe, vagy a nyála. Nem tudom mi miatt lettem hozzá hasonló, de megtörtént. Azt még láttam, hogy elfutott, de a következő emlékem, hogy a saját ágyamban fekszem. És a telihold beszélt hozzám – horkantott fel mosolyogva – legalábbis azt hittem, hogy beszélt hozzám – vigyorodott el, de keserű torz arckifejezés volt csupán. „Beharapása” felidézte benne az utána történteket, és az nem volt épp kellemes. Vérfarkassá válásának históriáját sohasem titkolta, ha kérdezték elmondta, bár keveseket érdekelt igazán. Jobbára amúgy is csak a kölykök voltak kíváncsiak az ilyen dolgokra. Üdítő meglepetés volt számára, hogy egy idősebb farkas élete kezdő szakasza felől érdeklődik. Persze, amikor a nő, a családjával történt baleset felől érdeklődött, már nem akaródzott ilyen közlékenynek lenni. Testbeszéde ezt nyilván el is árulta. Karjait a mellkasán keresztbe fonta és egy ideig nem nézett a másik felé, hanem vagy az alvó gyereket figyelte, vagy a havas földet a talpa alatt. Végül a fejét vakargatva egy nagyjából félperces csönd után megszólalt, bár nem volt túl kellemes téma, de nem hitte, hogy probléma származhatna belőle, ha elmondja. Ránézett a nőre és belekezdett.
- Hát, ott volt a telihold, az ablak pedig nem volt elfüggönyözve, nem mintha ez változtatott volna bármin is. Arra emlékszem, hogy az ágyban feküdtem, és a farkasom belülről perzselt, akkor persze még nem tudtam, hogy a fenevad az, ami lángol bennem. Dühöt éreztem apám halála miatt, és azt hittem ez ennek a megnyilvánulása. Aztán kiszabadult a fenevad, én pedig elvesztettem a tudatom. Amikor magamhoz tértem, mindenki halott volt a kúriában – vette le a tekintetét a nőről, és bal szeme rángatózott egy kicsit. Nem szívesen gondolt soha bele, hogy ő tette, de már régen volt. Ennél több érzelmet nem fog látszatra kicsikarni belőle a dolog. – Anyámat legalább nem én öltem meg – nézett a nőre határozottan és rezzenéstelen arccal, bár belül az emlék kínozta – öngyilkos lett. De a testvéreim, és a személyzet az én bűnöm, vagyis inkább a bennem lakozó fenevadé. Gondolom elkerülhető lett volna, ha a teremtőm velem van. Fene tudja, de akkor is az én hibám, nem akarom szépíteni – a sok gyilkosság, amit elkövetett nem igazán érintette meg, ráadásul egy jó ideig ott volt neki az Egyensúly gondolata, ami legalizálta elméjében az ölést. Egy megmentett élet egy elvettért, és a világa az Egyensúly állapotában volt. Viszont a családjára nem volt mentsége, csak beletörődhetett.
A döbbenet a nő arcára akkor is kiült, amikor Egon elmondta, hogy a teremtője meg akarta ölni őt. Ezt szinte egy vállrándítással is elintézhette volna, mert nem igazán hatotta meg a dolog.
- Ja, igen, valami akkor százéves nőügy miatt. Teljesen irreális volt a dolog, még a kezemet is leharapta – csóválta a fejét hitetlenkedve -, de az akkori falkatársaim nagy szerencsémnek köszönhetően a segítségemre siettek. – Azt persze már nem mondta el, hogy ekkor Robertet meg is ölte a két testőr, de jobb, ha nem nagyon szövi bele magát Robert halálának a történetébe. Nem hitte, hogy ismerték volna egymást, de előfordulhat, akkor pedig nem fog szépen alakulni az amúgy is fájdalmasra sikeredett este.
- Tényleg? – kérdezte merev vigyorral, és az információ egyáltalán nem volt kedvére való. Nagy szerencse, hogy nem tudja, hogy közvetve Egon hibája, hogy egy volt kölyök ismerőse fűbe harapott. A másik névvel nem sok mindent tudott kezdeni, így próbálva Robert és Hope ismeretségének szálát háttérbe szorítani és a nő vértestvérének kérdéskörét boncolgatni. – Johannes? – húzta fel a szemöldökét meglepetést nem kellett színlelnie, mivel fogalma sem volt, hogy ki Bermoll teremtője, de legalább most már tudja. – Ő lenne a vérvonal nagyapám? Sohasem mesélt róla Robert – rázta meg a fejét. Tényleg nem mesélt róla. Hope nyilván nem végzett valami jó munkát Roberttel, de ezt Egon megtartotta magának. Az egy dolog, hogy elmesél neki ezt-azt, mára már teljesen lényegtelen dolgokat, de azért nem fogja egy vérfarkas társa érzelmeit megsérteni, aki ráadásul még mártír is. Persze, lehet nem venné zokon, de fene tudja. Fejben gyors számolgatásba kezdett. 1835-ben Bermoll százötvennek mondta magát, ha őt kölyökkorában ismerte Hope, akkor az annyit tesz, hogy 1680-90 körül ismerhette meg. Ekkor pedig már Johannesnek elég idősnek kellett legyen, hogy saját kölyköt haraphasson be, bár ez persze csak feltételezés, de valószínűsíthető. Legyen, akkor mondjuk Johannes száz éves, Bermoll teremtésekor. Tehát 1580 körüli születésű. Ha Hope felügyelte Johannes kölykét, akkor az annyit tesz, hogy minimum azonos korú kell, hogy legyen vele, esetleg valamivel idősebb. Persze az is megeshet, hogy téved, és fiatalabb a nő, csak Johannes annyira béna volt kölyöknevelés terén, hogy zsengébb kora ellenére is jobb „szülő” volt, mint Egon vérvonal nagyapja. Ha ebből indul ki, akkor viszont fura, de a nő most csak háromszáz körülinek tűnik. Biztosan rejtegeti a valódi erejét, bár Egontól nem kell tartania. Akkor sem tudná legyőzni, ha ötszáz éves aggastyán lenne, és a 430-as korhatár, amit a férfi belőtt Hope-nak gondolatban, még mindig a nő felé tolta nagyban az esélyeket. Emiatt Egon teljesen elvetette, hogy szemére vesse a Bermoll körüli kudarcos nevelést. A feltételezését a koráról viszont elraktározta magában, lehet majd később még szóba hozza.  
- Nem tudom – vont vállat Egon, és igyekezett a kérdést úgy értelmezni, hogy Bermoll elkanászodása a téma és nem a halála, bár sejtette, hogy Hope az előbbi után érdeklődik, és csak saját agyában jelent meg egy olyan gondolat, hogy a nő le akarja leplezni a halálban játszott szerepét. – Amikor én megismertem már ilyen volt, a múltjáról meg keveset beszéltünk. Gyakorlatilag semmit. Viszont a vérvonalat rendesen megtanította nekem, amikor harminchat éven át velem volt – mondta őszintén Egon. Egyébként is jól jött néhány bíztató szó, ha már egyengette Hope az útját kölyökként. – Szóval egészen 1990-es évekig nem volt köztünk semmi probléma. Persze igaz, hogy nem is találkoztunk 1870 óta, és ő lehet már azóta fente rám a fogát – tárta szét karjait tanácstalanul, közben grimaszolt is -, de gyakorlatban, végül is csak a huszadik század végén volt baj. – Hát ez elég nyakatekert logika, de remélte, hogy Hope azért értékeli Robert pozitív megvilágítására tett kísérletét.
- Nem igazán, azt hiszem – és bármily meglepő, őszinteséget mutatott, mivel tényleg úgy gondolta, hogy amíg Robert kölyke volt, addig a teremtője nem viselkedett teljesen idiótán. Igaz persze megölte az apját, és ezért eleinte gyűlölte, majd tisztelet félét érzett iránta később, de a végére már ki nem állhatta. – Persze az nem esett jól, hogy meg akart ölni, de azon igazából hamar túltettem magam. Amíg meg a kölyke voltam, alapvetően normális volt. Hát leszámítva, hogy a kapcsolatunk nem volt felhőtlen apám miatt. – mondta, majd egy halk horkantással keserűen felszusszant.
Na, igen, aki már vagy 430 éves, annak akadhat egy-egy kölyke szanaszét. Feltéve persze, hogy valóban annyi, és nem futott vakvágányra. Egonnak persze sohasem a személy kiválasztása volt a problémája, hanem inkább a nyűg, amivel egy kölyök járhatna. A férfi látta, amint Hope a fiúra néz. Milyen békésen alszik, úgy, hogy közvetlen környezetében két ádáz fenevad ücsörög. A gondolat megmosolyogtatta. Boldog tudatlanság, milyen szép is az. De Egon nem kívánt tudatlanságban maradni, és feltette a kérdését. Lehet, nem kap rá választ, de remélte, hogy igen. Elvégre Egon szinte minden kérdésre válaszolt, ahogy egy fiatalabb farkasnak illik az idős felé. Fordítva már nem biztos, hogy működik az illem, de egy próbát megér.
- Egy kicsit utána számolgattam fejben. Létezik, hogy ön már négyszázharminc év körül lenne? Tudom illetlenség ilyet kérdezni egy hölgytől, de valahogy sehogy nem fér meg a fejemben a dolog. Ha Johanessel egyidős, akkor legalább ennyinek kéne lennie, legalábbis szerintem – persze Johannes kora kérdéses, de nagyon fiatalon nem szoktak kölyköt teremteni - de a kisugárzása, inkább csak háromszázra hajaz. Valamint az arca. Nem tűnik háromszáznak sem, főleg nem négyszáznak. Igaz a modern kenceficék nagyon jók, valószínűleg csak erről van szó – ezen a ponton egy kicsit összezavarodott, és el is vörösödött. – De, ne értsen félre, remekül néz ki, még ha sminkeli magát, akkor is – szögezte le heves bólogatások közepette.  Bár nem érzett semmi krémet rajta, de ez nem lepte meg, hiszen az orrában az alvadt vér, már megint kezdte szaglását csorbítani. – És elnézést az illetlenségért, csak néha agyalok ilyeneken. – nézett bűnbánóan. Szegény Hattie-nél is az arcából próbálta kikövetkeztetni a korát, mondjuk nála egyszerűbb volt. Igaz az arc néha rettentő csalóka tud lenni, főleg nőknél, így nem csodálkozna rajta, ha marha nagy luftot rúgott volna Hope-val kapcsolatban.
Végül elhallgatott és ő is a fiúra nézett. Remélte, hogy nem fog felfázni.

- Ez.. igencsak érdekes történet - vonom össze ismét a szemöldököm, hátradőlök a padon és elgondolkodva kezdem méregetni a tér kövezetét. Sosem gondoltam volna, hogy akadnak ilyen érdekes és furcsa dolgok, de úgy tűnik igen. Nem is igazán hallottam még ilyen történetről és közel sem elítélő, vagy megvető a reakcióm, csupán elgondolkodom a hallottakon. beletelik néhány percbe, mire ismét a másikra figyelek.
- Ó, azzal semmi gond nincsen, szerintem mindenkinél ilyen az első Telihold. Mintha beszélne - elmosolyodom, lágyan, szeretettel teljesen, mert felsejlenek régi emlékek. Jó régi emlékek. Az én első Holdam. Te jó ég, eszméletlenül régen volt már! Mégis kedves emlék és én magam is emlékszem a Hold hívó szavára. Mintha tényleg beszélt volna. Szóval teljes mértékben megértem a dolgot. Bár mellettem sokan álltak és segítettek az első lépésekkor, míg Egonnak egyedül kellett megküzdenie a dologgal, ami elég kellemetlen lehetett. És úgy tűnik nem csak a sejtéseim szerint, hanem valóban így történt. Látom, hogy gondolkodik, nyilvánvalóan nem olyan ez a téma, amit bárkivel szívesen megosztana, de bizonyára tudja jól, hogyha nem szeretné, nem kell elmondania. Csupán kíváncsi vagyok és szeretném megismerni a történetét. Beszélni kezd végül, én pedig figyelemmel hallgatom, hogy a mondandója végén szinte teljes mértékben lefagyott arccal meredjek rá. Aztán gyorsan észbe kapok és moderálom magam, megrázva a fejem kapom el ismét róla a pillantásom, hogy a újból a köveket kezdjem vizsgálgatni.
- Nagyon nehéz az első alakváltás és ha a Teremtő nincsen a Kölyke mellett.. Nos igen, ezért szükséges, hogy egy ideig mindenképpen egymás mellett maradjanak.
Nem mondom, hogy nem az ő hibája, hiszen elég határozottan állította, meggyőzni pedig képtelen lennék. Az pedig mindenképpen dicséretes, hogy vállalja a tetteit, még akkor is, ha nem a legszebb dolgokat művelte. De ezek már régen voltak és valóban elkerülhetőek lettek volna, ha Robert nem hagyja magára, de sajnos nem így történt, a fájdalmas múlton pedig felesleges rágódni, nem is boncolgatom tovább a dolgot.
- Hihetetlen.. - csóválom meg a fejem - Az elmondásai szerint valóban nem lehetett teljes mértékben ép az elméje.
Fáj az ilyesmit kimondani, ha Egon elég figyelmes, észre is veheti rajtam. Egy Vérvonal alapítónak nincs is rosszabb hír, mint ilyesmit hallani. Álmomban nem gondoltam volna, hogy Johannes azok után, hogy engem a máglyára küldött, ilyen kölyköt teremt magának. Zsákutca. Bár úgy tűnik, talán mégsem annyira, hiszen Egon teljes mértékben normálisnak tűnik, szimpatikus és az előbb láttam, hogy a vérvonal adta képességét is képes tökéletes használni, így talán mégsem volt akkora mellélövés ezen ág megteremtése.
- Igen, valóban. Meg tudom érteni, hogy nem mesélt róla. Az elmondásai alapján Robert nem volt egy minta Teremtő és elképzelhető, hogy ez Johannes hibája is. Alapjáraton az is sok mindent elmond, hogy Robert első éveiben én voltam mellette, nem pedig a saját Teremtője - húzom el a számat, Johannesről rengeteget tudnék mesélni, de ebben a ferdített történetben kicsit nehéz volna és talán jobb is, ha nem boncolgatjuk túlságosan a témát.
- Úgy tűnik akkor ezt már soha nem fogjuk megtudni - sóhajtok egy aprócskát. Szívesen megismerkedtem volna Johannes kölykével, főleg ezek után. Ha a Kölyköm nem küldött volna a máglyára, nem csak őt, de a Kölykét is helyre tettem volna, ha a szép szóra nem is hallgattak volna, lettek volna más módszereim. Bizony, nekem is volt olyan időszakom, amikor nem feltétlen a jó szívemről voltam híres. - Mindenesetre azért az dicséretes, hogy Robert megtanította a vérvonal adta képességeket és az a harminchat együtt töltött év sem csekély.
Persze a mi szemszögünkből nézve harminchat év semmi, viszont ha azt nézzük, hogy a legtöbb Kölyköm egy-két évnél nem volt velem tovább.. Kivéve az első Kölykeimet és Johannes-t, de ők teljesen más történet.
- Nahát, ennek szívből örülök, úgy tűnik mégsem zsákutca a vérvonalnak ezen ága - mosolyodom el , hiszen ha Egonra nem nyomta rá Teremtőjének nem éppen ép elméje a bélyeget, akkor azt hiszem nincsen probléma. Lehet tapintatlan volt ilyesmit kérdeznem, de most már teljesen mindegy, nem tudok rajta változtatni.
A következő kis monológot hallva felnevetek. Nem gonosz szándékkal és nem is tart sokáig, de eszméletlenül aranyos a helyzet. Szerintem legalábbis.
- Minden elismerésem a magáé, Egon - bólintottam továbbra is széles mosollyal az ajkaimon - Igaza van. Valóban így van, ahogyan mondja. Nagyon is létezik. Tudja ezen a vidéken, kóborként nem annyira kifizetődő egy idős farkas jelenléte, így néha a szükség nagy úr. Persze semmiféle ártó szándékom nincsen.
Még a vállam is megvonom, ezzel is jelezve, hogy néha bizony szükséges elrejteni a valódi korunkat. Lebuktam, nem tudok már mit tenni, nekem eszembe sem jutott olyasmi, hogy utána számoljak a dolognak, ez a hím mégis megtette, úgyhogy ismét ferdíthetek az igazságon, ami nem tölt el túl sok boldogsággal, de valóban muszáj.
- A külső meg.. természetes adottság. A legtöbb idős farkasról ugye nem lehet elmondani, hogy hány évesek, nálunk ugye máshogy mennek a dolgok. Remek géneket örököltem.
Ebbe sem kívánkozom mélyebben belemenni, hiszen ismét csak arra játszik rá a dolog, hogy a lebukásom elősegítse. Szavaim végén haloványan ismét elnevetem magam, megpróbálok lazább vizekre evezni és viccelődni kicsit.
- Egon, szerintem ideje, hogy felébresszük a fiút, még a végén felfázik. Ha gondolja, menjen nyugodtan, én innentől átveszem a dolgot.

- Így is lehet fogalmazni – vigyorodott el Egon a nő kijelentésén. Valóban szokatlan, hogy valakit véletlenül tesznek vérfarkassá, utána pedig életben hagyják. Egon csak örülhetett, hogy a dolog így esett.
- Tényleg? – nézett kérdőn a nőre. – Ezt jó tudni – mosolygott szelíden. Nem igazán szokott a holdi élményéről beszélni, így nem tudta a több vérfarkas mit gondol cseverésző égitestről, de eddig úgy hitte jobb, ha ezt nem nagyon emlegeti. Még a végén zakkantnak gondolják. Lehetséges át kellene értékelnie magában ezt-azt.
Amikor elmesélte a családja történetét Hope arcára döbbenet ült ki egy időre, de hamar rendezte vonásait. Egon úgy vélte a lány nem mészárolta le a saját családját, különben nem ilyen reakciót váltott volna ki belőle a történet. Egon úgy érezte a nő rendkívül mázlista volt ezen a téren. Szívesen helyet cserélt volna vele, de arcára nem ült ki az irigység és szemeiben sem pislákolt ilyen érzés. Egyszerűen csak jó lett volna, ha másképp alakultak volna a dolgok.
- Úgy kellett volna lenni igen – jegyezte meg keserűen -, de ezen már sajna nem tudunk változtatni – vonta meg a vállát, bár nehezére esett. Egyrészt a családja halálát nehéz volt egy vállrándítással lerendezni, másrészt a fájdalom is belehasított egy pillanatra.
- Ráfért volna némi sokkterápia, meg gumiszoba kényszerzubbonnyal, mi tagadás – vigyorodott el. Persze csak viccelt. Semmi esetre sem szerette volna, ha elmegyógyintézetbe zárják. Már csak az ott dolgozó emberek miatt, akiket valószínűleg idővel szépen lemészárolt volna.
- Na, igen – értett egyet Egon. Aki nem képes a kölykét sem nevelni, attól sok jóra nem számíthat az ember. Saját maga ezért sem harapott még be senkit. Nem érezte, hogy jó teremtője lenne bárkinek is, persze az is lehet, hogy csak nem akart nyűglődni egy kölyökkel. - Johannes él még vajon? – tette fel a kérdést csak úgy spontán. Nem szándékozott persze találkozni vele, mivel úgy tűnt pont olyan lehet, mint Robert. Csak idősebb és veszélyesebb, ettől eltekintve kíváncsiság fogta el. Szerette volna tudni milyen embernek köszönheti végső soron, hogy vérfarkassá vállhatott.  
- Hát nem – közölte nemes egyszerűséggel.
- Abban nem is volt hiba – bólogatott Egon – bár ő nekem megtiltotta, hogy embereken segítsek a vérvonalammal. Állítása szerint nem érdemlik meg, hogy ilyen kegyben részesítsük őket. Úgy hiszem, volt némi istenkomplexusa – vigyorodott el.
Egont a nő következő kijelentése igencsak meglepte. Egy pillanatig értetlenül nézett, majd kicsit rázott is a fején, majd egyáltalán nem gyanakvóan, csak furcsállása jeléül összehúzta a szemöldökeit.
- Zsákutca? Ezt nem igazán értem – vallotta be őszintén. Fogalma sem volt, hogy mire célozhat. Robert nem volt zsákutca, legalábbis Egon véleménye szerint nem. Nem volt túl jó teremtő az igaz, de ettől eltekintve tovább örökítette a vérvonalat. Egy olyan vérfarkas volt, aki megszerzi, amit akar. Átgázol másokon is, ha kell. A legtöbb fajtabeli szemszögéből, ez igen dicséretes tulajdonság. Hope azonban úgy tűnik nem így látja. Egon sem szeretett másik vérfarkasnak ártani, és nyilván a nő is így volt ezzel. Halvány megértés kezdett derengeni Egon tekintetében, amit talán Hope is észrevett. Mindenestre kíváncsivá vált, hogy vajon jól gondolja-e. De, ha nem válaszol rá, akkor annyiban hagyja a dolgot, mivel gyanította, már tudja mire célzott.
- Köszönöm – fogadta halvány mosollyal a bókot – Teljesen érhető a dolog. Gondoltam, hogy nem ilyen szándék miatt leplezi a korát – ennél többet nem is nagyon szeretett volna a dologhoz hozzáfűzni. Talán már így is túl messzire ment, hogy ilyen kérdéssel zaklatott valakit, aki sokkal több élettapasztalattal rendelkezett nála. Még szerencse, hogy Hope nem sértődött meg a dolgon.
- Hát igen, elég nehéz a mi fajtánknak külsőre belőni a korát – értett egyet Egon, főleg, ha valakit idős korban harapnak be. Akkor akár negyvennek is nézhet ki, közben lehet, hogy még csak kölyök. – Hatalmas szerencséje van a génjei miatt – vigyorodott el – bár engem is ezzel áldott volna meg a mindenható – igazából csak viccelt, és ez a hanglejtéséből is kihallatszódott. Egyáltalán nem zavarta a harminc-harmincötös kinézet.
- Én is pont erre gondoltam – újabb vigyor Egon részéről –mármint a felfázásra – tette hozzá Egon. – Viszont úgy érzem ez a srác az én saram. Nem szeretném önt terhelni ilyesmivel. Főleg, ha el kell vinni az őrzőkhöz, egy kis emléktörésre – grimaszolt Egon kelletlenül. Igaz éjszaka van, de egy rúgkapáló kölyköt kéne betuszkolni a kocsijába, ami nem vetne rá túl jó fényt. Főleg úgy, hogy a térfigyelő kamerák ott szemezgetnek az úttal, meg Egon leparkolt kocsijával. A férfi bízott benne, hogy nem emlékszik a gyerek semmire a balesetből.

- Igen, valóban - bólintok ismét, megerősítve ezzel is a szavaimat - Mindenki máshogy éli meg az első Teliholdat, de az én Kölykeim között is volt olyan, aki úgy érezte, mintha beszélne hozzá.
Ez így teljes mértékben igaz, nem is egy ilyen Kölyköm volt, sőt, nekem is valami hasonló volt. Persze ez mindenkinél más, de azért nagy arányban szerintem hasonló.
- Valóban, a múlton már nem lehet változtatni, úgyhogy rágódni is felesleges rajta - együtt érző mosoly jelent meg ajkaimon, mert nekem is rengeteg olyan dolog történt a múltamban, amit legszívesebben elfelejtenék, de sajnos nem lehet, pedig mennyivel egyszerűbb volna minden! Mély levegő, nem hagyom, hogy a gondolataim a múltba kalandozzanak.
A megjegyzése csupán egy széles mosolyt vált ki belőlem, mert habár sokkterápiát és kényszerzubbonyt egyik utódomnak sem szeretnék, azért némi megregulázás nem ártott volna neki. Én pedig minden gond nélkül megtettem volna, ha az élet összesodor ezzel a hímmel, de nem tette, talán nem is olyan nagy gond, nem tudjuk minden leszármazottunkat szemmel tartani.
- Fogalmam sincsen.. - rázom meg a fejem, furcsa él csendül a hangomban, amit csak akkor vehet észre, ha nagyon szemfüles, mert igazság szerint én nem igazán örülnék neki, ha még élne. Ez valószínűleg elég gonosz gondolat, főleg tőlem, de mindenki érdekében jobb volna, ha Johannes már a túlvilágra költözött volna. Persze aztán ki tudja, miután visszatértem, nem találkoztam vele és Egon az első olyan, aki a vérvonal ezen ágát örökítette tovább.
- Megtiltotta? - olyan elkerekedett szemekkel bámulok rá, mint az eddigi beszélgetésünk során még egyszer sem, mert ezt nem igazán tudom elképzelni. Mert az rendben van, hogy Robert olyan volt, amilyen, de az, hogy megtiltsa a Kölykének azt, hogy embereken használja a vérvonala nyújtotta képességet.. Na ez már nekem is sok kicsit - Ez rendkívül furcsa és szokatlan.. - vakarom meg az államat, ezt egyelőre nem tudom hova tenni, mert nem igazán találkoztam még ilyennel.
- És betartotta? Vagy betartja még a mai napig is és ez a fiú is csak kivételes eset volt? - kérdezek azért rá, mert leginkább ez az, ami engem érdekel és ez nagyon is fontos jelen pillanatban. Nekem általában nem számított, hogy ember, vagy farkas, sőt, a háború idején javarészt csak embereken segítettem.
- Johannes és Robert a szememben valamilyen szinten zsákutcának minősülnek, hiszen az előbbi esetében az ismeretség, míg utóbbi esetében az elmondások mind azt mutatják, hogy nem voltak igazán méltóak erre a vérvonalra. Viszont amit eddig magából láttam, az mind szimpatikus.
Remélem sikerül érthetően megfogalmaznom, hogy mire is gondoltam és nem is fogja félreérteni a szavakat, de remélem, ha nem világos, akkor kérdezni fog, szívesen megmagyarázom még, ha nem érthető, nem titkolom a véleményem, hogy a két felmenője egyáltalán nem szimpatikus, Johannes pedig egyáltalán nem a szívem csücske, vele viszont elégedett vagyok és valóban szimpatikusnak tűnik.
Ismét csak egy bólintás, magam sem kívánom tovább boncolni ezt a témát, mely a koromat illeti és úgy tűnik, el is fogadta a válaszomat, így teljes mértékben rendben vagyunk, az én részemről legalábbis biztosan és úgy tűnik ő sem kíván többet foglalkozni ezzel a kérdéssel.
- Így van, ezzel teljes mértékben egyet értek - bólintok ismét, nehéz dolog a külső alapján belőni valakinek a korát, az energiák már más kérdés, nekem hála égnek ilyennel már nem kell törődni, de a fiatalabb farkasoknak okozhat ez kisebb nehézséget.
- Ugyan, semmi panasza nem lehet a külsejére! - válaszolom széles mosollyal ajkaimon, tényleg így gondolom, bár nem vagyok finnyás ilyen téren és talán még soha senkire nem mondtam azt, hogy csúnya, nem túl magasak az elvárásaim, szóval lényegében mindegy, nem biztos, hogy érdemes az én véleményemre hagyatkozni, de ezt döntse el ő maga.
- Ha teher lenne, akkor nem is ajánlottam volna fel ilyesmit - szelídül kissé a mosolyom, de nem fogom erőltetni. Sőt, csak örülök, hogy ebben az esetben sem ruházta át rám a „feladatot”, mert bár én minden huzavona nélkül megcsináltam volna, azért így érzem tisztességesnek és újabb piros pontot kap tőlem a hím.
- Nos, Egon, akkor én most elbúcsúznék, eszméletlenül örültem a találkozásnak és bízom benne, hogy találkozunk még - nyújtottam a hím felé egyik kezemet, ajkaim kedves mosolyra görbültek és ha nem tartóztatott, úgy hamarosan eltűntem az egyik sarkon.

Hope szavai valóban megnyugvással töltötték el, igaz nem szokott nagyon a teliholdon ábrándozni, és, hogy vajon miért tűnt úgy, mintha beszélt volna hozzá, ettől eltekintve hálásan mosolygott a nőre.
- Hát az – tényleg kevés eredményre vezet, ha valaki a múltban él. Hope együtt érző tekintete enyhe bűntudatot ébresztettek benne, de hamar el is vetette azt, és újra hálásan nézett a nőre.
Johannesről jelenleg semmit sem tudott a nő, amit elég egyszerűen meg is fogalmazott. Egon nem érzett benne semmi különöset, inkább csak közönyt a sorsa iránt, bár ebben nem lehetett biztos, a sérülésátvétel, és az azzal járó fájdalmak miatt nehezebben ment neki mások apróbb, rejtett megnyilvánulásait megérezni. Talán nem voltak nagyon jó viszonyban egymással, pedig, ha valaki a másik kölykét istápolja, az többnyire jelent valamit. Bár az is lehet, hogy utána váltak közömbössé egymásnak. Egon nem tudta, de valahogy nem is tűnt ez most fontosnak.
Egon kénytelen volt elmosolyodni Hope döbbent arckifejezésén, szinte már nevethetnékje is támadt, ezért csak bólintott, mert ha szóra nyitotta volna a száját biztos elkezd nevetni Hope meglepett arcán. De nem akarta megsérteni, így inkább összeszorította ajkait és hallgatott egészen addig, amíg újabb kérdést nem kapott.
- Dehogy tartottam – legyintett jókedvűen Egon. Hülye lett volna betartani, amikor busásan megfizették az emberek a „csodáit”. Ráadásul a képesség úgy fejlődik rendesen, ha használják. Mivel emberből több volt, mint vérfarkasból, egyértelmű, hogy rajtuk többet lehetett gyakorolni. – Szerintem már elválásunk első évében vettem át sebesüléseket emberektől. Nyilván egy favágó volt, akit először megmentettem. Szegénynek elüszkösödött a lába, mivel részegen akart fát vágni és eltalálta a lábát a baltájával.  Úgy tíz órán keresztül fetrengett a sárban, mire a favágó kollegák visszaúton észrevették és hazavitték. Vagy három napig sántítottam, nem volt épp kellemes – vigyorodott el. – Viszont megmaradt a lába és nem halt a családja éhen. Szerintem megérte. - Még annak ellenére is, hogy nem nagyon kapott érte sok pénzt. Nem tért ki kimondottan a gyerek megmentésére, mert akkor hazudnia kellett volna. Hiszen ingyen nem szokott mentegetni embereket, viszont most bajba kerülhetett volna miatta. Elég egyértelműnek tűnt az elhangzottakból, hogy nem kivételes esetekben vesz át sérüléseket emberektől. Remélhetőleg Hope is így gondolja.
- Megtisztel vele – mosolyodott el őszintén. Így már világos volt számára mit értett zsákutcán. Nem érezte, hogy nem érdemelné meg a dicsértet, hiszen a vérfarkasoknak mindig segített, és embereken is, igaz ők fizettek érte. De ugyan kinek ne érne meg némi pénzt a gyógyulása? Még így is hálásak lehetnek érte.
Egon megelégedett azzal, hogy feloldódott a kor dilemma. Igazából csak értetlensége miatt kérdezett rá, nem azért mert ki szerette volna használni Hope valódi korát bármilyen módon.
- Köszönöm – vigyorodott el Egon, a talán bóknak szánt kijelentésre.
- Elhiszem, mégis szeretek rendet tenni magam után. Valószínűleg ezen járna még két hét múlva is az agyam, ha most nem intézem el a dolgot – vont vállat Egon. És valóban így történt volna. Nem mintha nem bízott volna a nőben, egyszerűen csak jobb, ha valamit elcseszik az ember, akkor azt helyre is hozza maga.  
- Én is igazán bízok benne. Örvendtem a találkozásnak – mosolygott, majd felkelt a padról és elfogadta a békejobbot a nőtől. Tényleg jól esett egy mártírral találkozni. Főleg egy igen időssel. Szívesen találkozott volna még vele, és habár nem cseréltek telefonszámot, ha a városban maradnak mindketten, valószínű előbb utóbb össze fognak futni. Ha minden jól megy, tizenöt évet eltölthet Fairbanksban. Hosszú idő, hogy ne fussanak össze véletlen megint. Csak ki kell várnia.

Hope eltűnt egy sarkon és Egon csak ezután ült vissza a gyerek mellé. Mély lélegzetet vett és a fiúra nézett. Milyen békésen alszik. Kezdeti haragja elpárolgott teljesen a fiú iránt. Vétek lett volna hagyni meghalni, különben sohasem fut össze Hope-val. Legalábbis Egon így gondolta. Néhány percet még ücsörgött, aztán sóhajtva felkelt a padról és a fiú zsebében kotorászva előhúzott egy pokémonos kék pénztárcát. Milyen szerencse, hogy van egészségügyi kártyája. Név, vércsoport, allergia, gyógyszerérzékenység. Na és persze a lakcíme is ott virított rajta. Pénz viszont csak tíz dollár volt nála. Először el akarta venni, fizetség gyanánt, de aztán meggondolta magát. Enyhén pofozgatni kezdte a srácot, majd kicsit erősebben. Nagy nehezen kinyíltak az álmosan csipás szemek és Egon hátrébb húzódott, hogy ne ijessze halálra.
-  Szevasz, Tim – közölte vigyorogva. – Tudod, hol vagy?
- Nem – jött az értetlen válasz, valamint egy hirtelen felülés. Rögtön a fejéhez is kapott, nyilván fejébe hasított a fájdalom a mozdulat miatt. – Hol vagyok és ki maga? Honnan tudja a nevem?
- Joseph McCain hadnagy vagyok. A rendőrök mindenki nevét tudják – hazudta könnyedén. – A főtéren vagyunk. Mit keresel itt a padon? Nem túl egészséges ilyen hidegben itt aludni.
- Én nem tudom… nem emlékszem.
- Semmire? – kérdezte Egon. – Fontos lenne emlékezned.
- Nem. Át akartam menni az úton, aztán…aztán…Fogalmam sincs.
- Értem – közölte, majd hümmögött egy sort. – Jól van, akkor akár utadra is mehetnél, nem gondolod? Vagy esetleg el is vihetlek – ajánlotta fel a lehetőséget.
- Nem, köszönöm – mondta illedelmesen – inkább gyalog megyek.
- Ahogy gondolod – vont vállat Egon.
A gyerek felkelt és mintha az egyik lábára óvatosabban lépett volna rá. Figyelte, ahogy kicsit mintha sántítana, aztán néhány méter után megállt, lenézett a lábára, majd újra elindult, de ekkor már sokkal bátrabban. A főtér vége felé, már teljesen normálisan járt.
Egon grimaszolt és idegesség fogta el. A lábujja nyilván nem az ütközés alatt tört el.
- Annyi baj legyen – legyintett egyet és elindult sántikálva az ellenkező irányba, a kocsija felé. Aggodalmát félretette. Úgy tűnt nem emlékszik semmire, és ha véletlen mégis előjönnének az emlékei, sérülés híján úgyis csak rossz álomnak tudná be, de legalábbis akinek elmeséli az biztos. Nem hitte, hogy aggódnia kellene miatta.

Edward & Hope

Ismerős terepen jártam, újra, itt találkoztam Egonnal és a pórul járt kisfiúval. Ajkaimra mosoly szökik, ahogyan felidézem az emléket, szimpatikus volt számomra a hím, bár azóta nem hallottam róla, pedig örömmel venném, ha ismét összefuthatnék vele. Szívesen időztem a társaságában, ez a véleményem pedig most sem változott. Egyetlen bökkenő volt csupán, mely a találkozónk elején kissé a frászt hozta rám, hogy Johannes leszármazottja. Ám közel sem olyannak ismertem meg, mint egykori Kölykömet és kétlem, ami elégedettséggel töltött el.
Felmerült bennem a gondolat, pontosan az Egonnal való találkozóm után, hogy vajon mi lehet Johannes-sel. Él-e még egyáltalán? Mi történt vele azután, hogy olyan csúnyán kijátszotta a bizalmamat és ellenem fordult? Ezúttal is ezek a gondolatok cikáznak a fejemben, ahogyan halk léptekkel közelítek a tér felé, amikor megérzem az energiákat és megtorpanásra készülök. Mint valami fal, feszül elém az érzés, fogalmam sincsen, hogyan tovább...
Akaratlanul is, de megjelenik lelki szemeim előtt a megannyi együtt töltött év, az első találkozásunk, az első kérdései, az esetlen kisfiú, majd a nehézségekkel teli utunk és végül a fellázadása. Én szerettem. Láttam benne valami olyasmit, amit akkoriban nagyon kevesekben, pontosan ezért állítottam választás elé. Megértettem volna, ha nemet mond, hiszen senkire sem erőltettem volna rá a vérfarkas létet, ő mégis igent mondott, legnagyobb örömömre. Olyan volt, mintha a fiam lett volna, pontosan ezért fájt annyira, amikor hátba támadott.
Hiába volt már iszonyatosan régen és hiába történt velem azóta annyi minden, a múlt akkor is fáj. Akkor is iszonyatosan fáj ismét látni a Kölykömet, aki ellenem fordult. Mély levegőt veszek, képtelen volnék elsétálni mellette, mintha mi sem történt volna, emésztene a gondolat, hogy beszélhettem volna vele. Szeretném megismerni. Szeretném megtudni, ki lett belőle, hogyan viszonyul most a világhoz. A farkasával ezek szerint sikerült megbirkóznia, hiszen ha ez nem így volna, akkor bizonyára most nem ücsörögne itt.
Lehunyom a szemem egy pillanatra, teljesen felhúzom a pajzsomat, fiatal kétszáz-háromszáz körüli farkasnak tűnök csupán, a vérvonalam rejtve marad a hím elől, egyelőre semmi szükség arra, hogy az igazság idő előtt kiderüljön. Továbbra is csendesen indulok meg a hím felé, ajkaim halovány mosolyra görbülnek, már messzebbről látom, hogy teljesen elmélyült a gitározásban, nem is szeretném megzavarni, messzebb állok meg csupán, pár lépésre tőle és csak akkor szólalok meg, ha befejezte a dalt, vagy felnéz rám.
- Igazán csodás dallam! - dicsérem meg első körben, majd közelebb lépek - Megengedi? - bökök a fejemmel a padra, így ha nincsen ellenére, akkor helyet foglalok mellette, hogy figyelmem továbbra is az övé legyen. Kissé ugyan kellemetlennek érzem a helyzetet, de ebből kifelé nem mutatok semmit. Sok minden történt azóta, már lehet ő sem ugyanaz az ember, mint akkor.
- Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de nem találkozhattunk mi már valahol? Eszméletlenül ismerősek a vonásai... - kezdek bele, összevonva kissé a szemöldököm. Valahogyan el kell indulni, én ezt a vonalat ragadom meg, aztán majd kiderül, hogyan haladunk tovább.

- Ugyan - legyintek mosolyogva. - Szeretem a művészetet, mindazt, ami szép. A maga előadása pedig az volt - bókolok kedvesen, habár nehezen jönnek a nyelvemre a szavak. Nem azért, mert nem találtam szépnek a játékát, hanem egyszerűen azért, mert tudom, hogy kivel állok szemben.
Az intésére közelebb lépek hát és leülök, megkaptam az engedélyem, arcomra kedves, halovány mosoly költözik, igyekszem fenntartani a kívülálló szerepét, mintha nem tudnám, ki is ő valójában.
- Ó, igen, én vagyok - fogadom el a felém nyújtott kezet és rázom meg határozottan. Micsoda pech, Egonnal már összefutott és ha a fiatal hím mesélt rólam Johannes-nek, akkor a mellettem ülő bizonyára azzal is tisztában van, mit mondtam Egonnak és ezen a ponton, ha úgy adódik, akár meg is bukhatok és le is lepleződhetek.
- Nagyon örülök, Edward - mosolyodtam el újfent a kézfogás közben - Egon.. Igazán kedves fiatalember, honnan ismerni? - teszem fel az első kérdést - És igazán kíváncsivá tett, mit mesélt rólam? - tudnom kell, Egon mennyit árult el mindabból, amit elmeséltem neki és lehet tolakodónak fog tűnni a kérdésem, de az én szememben ez az egész olybá is tűnhet, hogy Egon kiadta a titkomat egy ismeretlen hímnek. Hiszen ha az „álcámhoz” igazodom, akkor egyelőre Edward ismeretlen számomra, bízom hát benne, hogy meg fogja érteni, miért is érdekel az, hogy Egon mit adott ki mindabból, amiről ketten beszélgettünk.
- Már ne vegye tolakodónak a kérdésemet, de bizalmas információk hangoztak el kettőnk között és nem esik túl jól, hogy Egon mindezt megosztotta valakivel.
Tudom, hogy vérvonal szerint a nagyapja, de ismét csak az álcámhoz kell igazodjak. Másrészről pedig a lehető legokosabban kell kijöjjek mindebből. Letagadni nem tudom, hiszen a hím felismert, ráadásul az arcomról, hiszen nem mutatkoztam be neki, hogy név alapján azonosíthasson. Kutyaszorítóban érzem magam, de egyelőre nem szerepel a terveim között, hogy felfedjem valódi kilétemet, legfeljebb akkor, ha nagyon eldurvulna a helyzet és más kiutat nem látok ebből az egészből.

Kutyaszorítóba kerültem, azt kell mondjam, de nem fogok meghátrálni és fülem-farkam behúzva menekülni a helyzet és a Kölyköm elől. Még ő sem képes arra, hogy meghátrálásra késztessen. Csak jól kell keverni a lapokat. Az mondjuk más kérdés, hogy megeshet, rosszul fogom érezni magam a dolog miatt, mert nem kenyerem a hazudozás, de Johannes úgysem fogja tudni kiszimatolni, így ebből az irányból nem fenyeget lebukásveszély.
- És milyen kapcsolat fűzi önt Egon-hoz? Feltételezem, ha a fiatal hím képes volt elmesélni mindent, amit megosztottam vele, akkor szorosabb a szál kettejük között - teszem fel a kérdésemet, némi csalódottsággal a hangomban, hiszen azért nem esik túl jól, hogy Egon képes volt mindent elmondani, amit elárultam róla. Vagyis ha tulajdonképpen nem is mindent, akkor sem tudom, hogy Johannes mit tud mindabból, ami kettőnk között elhangzott és ez igencsak aggasztó.
- Nos - köszörültem meg a torkomat és mozogtam kicsit ültömben, mintha csak valami kényelmesebb pozíciót kívánnék felvenni, egyik lábamat átvetettem a másikon, majd halovány mosollyal fordultam Edward felé. - Az Egonnal való találkozásom már hónapokkal ezelőtt volt, bizonyára elfelejtette, hogy miről beszéltünk. Nem nevelgettem Robertet, csupán találkoztam vele. Egon vagy félreértett valamit, vagy halovánnyá váltak az emlékei. Nem tudok sok mindent mondani róla, sajnálom - tényleg igyekszem, hogy úgy tűnjön, valóban így érzek.
- Nem tudom már megmondani, hogy mikor futottam össze vele, de körülbelül egy hónapig tartottam vele. Bolyongtam, nagyon sokfelé jártam, így a helyre sem igazán emlékszem. Tudja, nagyon sok helyen jártam, sajnos nem emlékszem már mindenre, hogy hol mi történt - mosolyodom el zavartan, próbálok beleilleszkedni a szerepbe. Nem érezheti, hogy másítom a történetet, ez az én nagy szerencsém. - A magunkfajtának meg kell becsülnie, ha egy Mártírral fut össze, hiszen nem vagyunk sajnos túl sokan, én magam is igyekeztem kihasználni minden pillanatot, amit vele tölthettem. Emiatt maradtam mellette egy rövidebb időre, aztán külön váltak az útjaink.
Feltételezem, hogy kapok még kérdést és még mindig úgy vélem, hogy előfordulhat akár az is, hogy elmondom neki az igazat, de azt csakis a legvégső esetben. Farkasom messziről szemléli a másikat, kissé talán hűvös is az irányába. Szerette a Kölykét, mindent megadott volna érte, neki talán jobban fájt az árulása, mint nekem..

- Értem - bólintok, bár cseppet sem vagyok elégedett. Tudom, hogy milyen szál fűzi őket egymáshoz, de akkor is csalódott vagyok kicsit amiatt, hogy Egon ilyen szinten kiadott valakinek. Nyilván a hazugsággal nem jutok messzire, ezzel is tisztában vagyok, de az igazságot sem fogom mindenki előtt felfedni. Sőt, Annabelle-en, az Alfán és a Protektoron kívül senki sem tudja, ki is vagyok valójában és ez így is van jól.
Érzem, hogy nem hisz nekem, a kételkedés bűze facsarja az orromat. Igazság szerint teljesen jogos, hogy nem hisz nekem, viszont már túlzásnak érzem, hogy egyetlen szavamat sem tartja igaznak. Oké, hogy gyanakvó, na de ennyire?
- Az, hogy Robert csupán a vezetéknevét használta, nem jelenti azt, hogy ne lett volna tisztában a keresztnevével - jegyzem meg, halovány mosoly kúszik egyetlen pillanatra az ajkaimra. Egyáltalán nem tölt el boldogsággal a tudat, hogy hazugságot halmozok hazugságra és minden bizonnyal nagyon rosszul is fogom érezni magam emiatt, de nem tudok sajnos mit tenni…
- Nézze, Edward… Látom, érzem, hogy nem hisz nekem, így pedig teljesen feleslegesen jártatom itt a számat - felállok. - Ne vegye sértésnek, de az én időm is véges és úgy érzem, felesleges köröket futunk. Igazán örvendtem a találkozásnak.
Biccentek felé, majd ha nem tart vissza, én bizony távozóra fogom a dolgot. Nem érdekel, hogy minden bizonnyal gyávaságnak fogja ítélni a távozásom, elmondtam, miért megyek el, ha ezt az indokomat sem képes elfogadni, mint ahogyan eddig minden szavamban kételkedett, akkor nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
Farkasom hűvös arroganciával emelkedik fel, nem végig szemmel tartja a hímet, fél egy esetleges újbóli hátba támadástól, még akkor is, ha Johannes nincsen tisztában azzal, ki is vagyok valójában.

Megfogja a csuklómat, hát megállok, farkasom dühösen morran odabent, habár mentalitását tekintve egyáltalán nem tartozik a domináns farkasok közé, akkor is zavarja, hogy az, aki egykoron a máglyára küldött minket, fogdos és szimplán ezzel megállásra késztet, úgymond ugráltat minket. Nem tetszik neki a helyzet, nem felejt, fájó a gondolat, mindkettőnknek, hogy Johannes-sel állunk szemközt. Valahol mélyen azt kívántam, hogy bárcsak meghalt volna ő is valamikor, másik felem azonban pontosan az ellenkezőjét szerette volna. Találkozni vele, kideríteni, mi történt vele és megadni neki mindazt, amit érdemel. Önzőség volna a részemről, hogy nem tudok túllépni mindezen? Meglehet, de sajnos elmúlt már az az időszak, amikor ezzel különösebben foglalkoztam volna. Igen, mindenkinek van sötét oldala…
- Ez igazán ismerős. Úgy tűnik a Mártírok között többeknek is akadt ilyesmi gondja - jegyzem meg kissé sejtelmesen, mélyebben nem fogok úgysem belemenni és nyilván a célzást sem érti, hiszen nem tudja, ki vagyok valójában. Átkos farkast örökítettem Johannes-be és két generáció kellett ahhoz, hogy helyreálljon a rend, hiszen Egont megismerve nem tudnám megmondani, hogy ő is ugyanazt a fenevadat kapta volna, mint Teremtője és vérvonal nagyapja.
- A Teremtő lét soha nem volt könnyű, ezek szerint ezzel tisztában van, nem kell tovább ragoznom. De aki Kölyköt vállal, az vállalja is a következményeket - én vállaltam. És meg is kaptam érte a magamét. Ha akartam volna, kikerülhettem volna az egészet, csakhogy az árulás és az addig történtek sokkal mázsásabb súlyként telepedtek vállaimra és egyszerűbb útnak tűnt a halált választani, mint szembenézni a hibáimmal.
- Mit akar még tőlem, Edward? Vagy szólítsam inkább Johannes-nek? - teszem fel a kérdést, hűvös energiáim körbelengnek és borzolják a hímét is, leheletnyi teret engedek a farkasomnak ezáltal, de azt nem hagyom, hogy íriszeimbe is befészkelje magát. Még nem. Ahogyan azt sem engedhetem meg, hogy a felszínre bukkanjon, azzal még várnunk kell, hiszen egyértelműen leleplezném magam ezzel előtte. A fiam visszatért, én pedig kész vagyok megadni neki mindazt, amit én magam is kaptam tőle.