Csupán mosolyogva biccentettem egyet, ezzel adva tudtára, hogy megértettem, amit mondott. Ugyan nem teljesen tudtam őt követni, de igyekeztem felvenni újra és újra a beszélgetés fonalát. Ha már összetalálkoztunk, akkor az a legkevesebb, hogy ilyesfajta erőfeszítéseket megtegyek minden további nélkül. - Szomorú, hogy manapság ez még megtörténik. – ingattam a fejemet szomorkásan. – Főleg itt… - utaltam inkább a feketékre, és az általuk vívott rengeteg harcra, aminek az lett a vége, hogy ugyanolyan jogaik lettek, mint a fehéreknek. Én egy kicsit talán más kategória vagyok, noha már nem kifejezetten számítok külföldinek, mégis sokan tartanak a hozzám hasonlóaktól, főleg a terrorfenyegetettség miatt. Sosem vettem magamra különösebben, de ez nem jelenti azt, hogy nem esett rosszul, vagy maradéktalanul túl tudtam lendülni rajta. - Nem hiszem, bár a jelenlegi helyen már előre fel van aprítva a fa, nekem csak melegen kell tartanom a házat. – mosolyogtam rá. Biztosra vettem, hogy a munkaadóim szándékosan így rendelték meg a fát. Az pedig, hogy a télen meddig tart majd ki, leginkább rajtam múlt. Még az is előfordulhat, hogy szükséges lesz bevetnem a faaprító tudásomat. Nincs ezzel semmi probléma, ez is benne van úgymond a munkaköri leírásomban. Az meg hirtelen meg sem fordult a fejemben, hogy arra gondol, van-e párom, vagy esetleg személyzet. Régen ugyebár a személyzet végezte el ezt a munkát. - Ez jól hangzik! – ismertem be mosolyogva. – Én nem rajongok az unalmas dolgokért, ezért is kérdeztem. Szeretem, ha zajlik az élet, és változatosak a napok. – az én munkám alapvetően változatos, most először ilyen hosszú távú. Még nem is tudtam pontosan, hogyan fogom kezelni, de reméltem, hogy nem lesz itt semmi probléma. Mindent túl lehet élni, én meg amúgy is egész jól alkalmazkodom szerintem. Akkor is, ha ez a helyzet minden téren új nekem, az időjárástól kezdve, a munka hosszáig. - Igen, azt gondoltam! – nevettem fel jókedvűen a gondolatra, hogy olyan idős emberek járnának itt, akivel tudná gyakorolni a már nem élő nyelveket. Ugyan, ez abszolút lehetetlen! – Tényleg nincs olyan messze! Egyébként jártam már New Yorkban, többször is. – munka miatt is, meg más okból kifolyólag is. Egy ideig még a családommal is éltünk ott, de ezt most nem kezdtem el részletezni neki, hiszen nem lényeges. – Akkor elég nagy váltás most neked is ez a hely. – állapítottam meg elgondolkozva. Különös, hogy valaki önszántából New York helyett egy világvégén is túl lévő kisvárosba költözzön. Lehet, hogy valami rossz történt vele, ki tudja. Nem akartam túlzásba vinni az érdeklődést, még a végén megsérteném. Bár nem olyannak tűnt. - Remélni sem mertem! – vigyorodtam el, miután én már végeztem az ügyintézővel, és sikeresnek könyvelhettem el ezt a postai akciót. – Valami rossz hír? – kérdeztem aggodalmasan, mert láttam, hogy ő viszont korántsem annyira elégedett a küldeményével, mint én. Bár én azt sem nagyon tudtam, hogy mi lapul benne. – Ó, sajnálom… - mondtam őszintén, mert ez bizony tényleg bosszantó lehetett egy kicsit. Én nem vagyok az a típus, aki ezen most fennakadna, de ő láthatóan igen. Mivel nem ismertem, így ötletem sem nagyon volt, hogy mivel vidíthatnám fel egy kicsit a társaságomon kívül. - Persze, szívesen! – bólintottam, mert abban bíztam, hogy ettől jobb kedve lesz. – Viszont van egy kis gond! Előbb ki kell szednem a kocsiból a kutyát, mert ott hagytam, amíg beugrottam a postára. Egy kis sétát terveztem itt a városban! – közben a parkoló autó irányába intettem, miután kimentünk az utcára. – Nagyon zavarna téged? – kérdeztem őszinte aggodalommal. – Csak mert vannak, akik nem szeretik a kutyákat, viszont őt sem akarom bent hagyni nagyon sokáig. Legalább pár percre akkor kiengedném. – vetettem fel, ha bármi kifogása lenne a jószág ellen.
- Ennél ezerszer szomorúbb események is történnek. A világunk nem egy szép világ. Ezt egy indiainak magyarázom? Csak ránéznek az arcára és lélekben el is ítélik a legkülönbözőbb bűntények vagy csak eltérő szokások miatt. - És abban a jól fűtött házban akad, aki hiányzik a szíved mellől? Amikor bonyolultabban fogalmazok, gyakran más kérdésre kapok választ, mint amit feltettem. Nem dilemma, hogy ezen változtatok-e. Érthetőbben bonyolítom, csak nagyon ritka esetben nyúlok a rusztikusabb megoldásokhoz. Érdekel, hogy ki tölti be a Jackie-szív alakú űrt. Nem én fogom, az hétszentség és nyolc kincs mártás, csak kíváncsi volnék. Jó értelemben érdekes nő, nem unalmas és nem is kedveli az életuntságot. Valahogy engem is ki tudott zökkenteni, annyira kis lelkes és magával ragadó. Hát egy kicsit én is magammal ragadnám. - Ahogy tapasztalom, ott mindenki megfordul vagy mindenki tud egy történetet a Nagy Almáról. Messziről jött ember azt mond New Yorkról, amit akar, de még a közelről érkezett is. Az a város felér egy törpeállammal, akár élhettünk is ott egy időben, nem számítana. - Adódott egy lehetőség és megragadtam a kötéllétra végét, akármilyen hideg helikopterről is lógatták le. Ennél többet nem szükséges tudnia. Egyébként én is csak jártam a legendás édenkerti gyümölcsről elnevezett városban, sosem éltem ott. A mese hivatalossá válik, ha elmondom. - Még ha hír lenne... Örülhetnék, hogy végre végeztem, de az a helyzet, hogy a szívem nem nagyon repes. Érzem a nőn, hogy nem örül a hangulat lehúzásának és hogy segítő szándékok ébrednek benne. Valamit megérint bennem, hogy ilyen kedves lélek. Annyira naiv nem lehet, nyilván sok mindennel kellett már találkoznia, ha házakra vigyázott. - Az nem is olyan kis gond! Amennyire lenyűgözöm az embereket, annyira bosszantom a kutyákat a puszta jelenlétemmel. Tudod, a nagyobb vad megjelenése a megszokott területen... Vicces kifejezése ez annak, hogy a kis ugatók rákapcsolnak, mikor találkozunk. Iris ölebe is kieresztette a hangját, én meg az energiámat. És mire mentem vele? Többet nem találkoztunk, a szomszédom felszívódott, mint egy fránya gyorsan oldódó szénhidrát. Azt hiszem, jobb, ha erre nem kerül sor. - Őszintén szólva várni sem szeretnék. Szintén kocsival vagyok, úgyhogy esetleg megbeszélhetnénk egy kutyasétáltatás utáni újbóli találkozót! Ha jól értem, egy negyed óra alatt megajándékozza kis kedvencét a mozgás lehetőségével, utána enyém a nő. Bármilyen kellemetes is társalogni vele, ha nem jutunk egyezségre, el tudom engedni, mint bármi mást ebben az életben, ami valószínűleg már nem is tart olyan soká. A remény viszont nem halt még meg.
- Ugyan már, ne légy ennyire borúlátó! – mosolyogtam rá biztatóan. – A világ igen is szép hely, csak meg kell látni benne a jót! – márpedig én általában igyekeztem így tenni. Azt hazugság lenne állítanom, hogy mindig sikerült, de törekedtem rá, és szerintem ez máris remek kezdetnek. – Nem mondom azt, hogy mindig könnyű, de meg lehet találni! – kötöttem tovább az ebet a karóhoz. Felőlem hihette azt, hogy túl naiv vagyok, vagy esetleg álomvilágban élek, de erről szó sem volt. Egyszerűen csak jobb volt így élni az életet, mint örök pesszimizmusban. Nem mondom, hogy nem voltak olyan pillanataim, de többségében igyekeztem elűzni őket. Gyakran sikerült is, mert lekötöttem magam valami olyannal, ami jobb kedvre tud deríteni. - Ja, hogy úgy érted! – világosodtam meg hirtelen, amikor már egyértelműbben fogalmazta meg a kérdését. – Nem, nincsen senkim. A macskámmal érkeztem ide. – mosolyogtam végül rá, mert hát ez volt az igazság. Kalandjaim akadtak, már ex-férjből is kijutott egy, még a fiatal korom ellenére is. Ezzel azonban az ember nem szokott büszkélkedni csak úgy idegenek előtt, így én sem tettem. Az más lenne, ha most jegyeztek volna el, biztosan villogtatnám is a gyűrűmet, de esetemben szó sem volt ilyesmiről. Jobb így, azt hiszem, vagy legalábbis ezzel szoktam nyugtatni magam a gyengébb perceimben. - Hát igen, valahogy olyan központi helye szerény kis országunknak. – bólogattam egyetértően. – Szerintem oda egyszer mindenkinek el kell látogatnia, bár az ilyesfajta kisvárosok lakói aligha vágynak olyan helyre. Azt tapasztaltam, hogy ők jobban szeretnek megmaradni a saját közegüknél. – ugyan nem ez a feladatom, de szerettem megfigyelni, tanulmányozni az embereket. Sokat segített az írásnál, ráadásul érdekesnek is találtam őket. Így figyeltem hát meg ezt is, attól függetlenül, hogy semmi közöm ehhez a szakterülethez, semmilyen téren sem. Inkább csak hobbi ez részemről, nem több. - És ezek szerint jól érzed itt magad, ha még maradtál. – állapítottam meg, jól szórakozva a fogalmazásán. Mókásnak találtam, még ha nem is értettem mindig. Azért nagyon igyekeztem felvenni a fonalat, mert legalább nem laposodott el a társalgás. – Furcsa, de még senkitől nem hallottam azt, hogy utálná ezt a helyet. Bár az is igaz, hogy akkor valószínűleg már nem lenne itt az illető. – kivéve mondjuk azt, aki olyan, mint én. Nekem nem nagyon volt más lehetőségem, már aláírtuk a szerződést, így jövő novemberig élvezhetem Alaszka vendégszeretetét. - Tényleg? – kérdeztem csodálkozva, mert ezt nehezen hittem el. Én is egész jól ki jöttem vele, akkor az állatoknak mi baja lenne? Ők sokkal elfogadóbbak, mint mi, emberek. – Még nem is hallottam ilyenről. Biztos vagy benne? – érdeklődtem tovább kissé aggodalmasan. – Lehet, hogy ezúttal kivételes eset lenne… - próbálkoztam, bár még időben emlékeztettem magam arra, hogy nem szabad a másikra ráerőltetni az akaratomat, akkor sem, ha a saját helyzetemet megkönnyíthetném vele. – Nos, jól van… - sóhajtottam végül kissé lemondóan, mert hát mit tehettem volna? Ő biztosan jobban tudja, hogy milyen hatással van a kutyákra. - Rendben! – egyeztem bele az ötletbe. – Akkor kicsit megjáratom, utána szerintem eldobom haza, és visszajövök. Ehhez mit szólnál? – dobtam be én is egy alternatívát, ha már így egyezkedtünk. – Szerintem félórán belül megvagyok, ha neked is jó úgy! Illetve örülnék, ha adnál valami támpontot, hogy merre menjek… - kicsit elpirultam, hiszen még nem voltam nagyon ismeretes a városban, de ez úgyis fog változni idővel. – Vagy találkozzunk inkább ugyanitt? – böktem a posta felé.
- Pontosítanék: a világ egyáltalán nem szép hely, de lehet benne jót látni, ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy az örökké maradandót találjuk meg. Mert ami élhet, az elpusztul, ami szépséges, elcsúful, a romlás futónövényei veszik birtokukba, amit csak tudnak. Érzem, hogy Jackie őszintén mondta el az ars poetica-ját, de én nem fogok vele jópofizni hazug mód pozitív világlátásban. - Elhiszem, hogy a feladatok szinte egy egész személyt adnak ki, de nem is érzed magad egyedül időnként? A kis bundás-karmos barátod ellenére sem? A macska a szingli nők vibrátora. Imádják a cukiságát, a szeretetét, ami inkább az étkező tányérnak szól, mint a gazdának. Ilyen alantas módszerek engem sosem nyertek meg. Magánzóságomban trófeákat gyűjtöttem inkább, mint cirmosszőrt. - Nos, mi ketten már túl lennénk ezen és kezdhetünk ragaszkodni a területünkhöz! Rendkívüli módon találó, hisz a farkasom nagyon is őrzi és megjelöli a territóriumát. Jackie megfigyelése pedig találkozik azzal, amit jómagam is szoktam észlelni a kisvárosi emberek kommandójánál. - Újabb találó meglátás! Valld be, hogy nem csak gasztronómus vagy, hanem a szociológia is a kedvenc területeid közé tartozik! Az intelligencia eléggé szokott imponálni a nőknél, főleg ha ilyen csodálatos külsővel párosul. Párosulás, hm. - Aki utálja, annál így hangozhat el az ominózus mondat: "Egy rövid ideig éltem Fairbanks-ben" Tudod, aki itt meghonosodik, azt a dzsungelben is ki lehet rakni. Akár a meztelen társkeresőbe is! Mennyi baromságot képes vetíteni a televízió! Gyerekkoromban még bedőltem a propagandának, mára már nem fog rajtam. - Elhiheted, hogy jobb a kis kedvencednek...milyen névre is hallgat? Kutya-macska barátságnál is rosszabb, amit felém szoktak tanúsítani a kis farokcsóválók. Megdobogtatja a szívemet egy ilyen útját kereső nő, aki tőlem várja, hogy segítsek kicsit megismerni a várost. Vagy engem akarna megismerni és mellesleg a várost. Mellesleg én is megismerném a kis arcpirulós, egzotikus szépséget. - Nem bonyolítom! A szomszédos saroknál balra fordulva meg fogod látni a koronás újságplakátot. Annál találkozzunk és folytathatjuk utunkat, ha a kedvenckéd megkönnyebbült! Azt a sétálóutcát gyakorlatilag lehetetlen eltéveszteni. A plakátot idefelé jövet is láttam, szóval kellő támpont lesz. Figyelem, ahogy Jackie távozik, amint távozik, de nem tudom, mennyire akarom újra látni. Nagyon kellemetes a társasága, de mire is van ez? Mennyiben visz engem előre? Asami nyilván nem volna túl boldog attól, hogy ilyen könnyedén ismerkedem és hát én is megégettem már a kezemet, a bokámat pedig megütöttem, amikor túl nagy kocsányra eresztettem a szemeimet. A jövőtől már semmit nem várok, úgyhogy csak érkezzen, aminek jönnie kell. Mit bánom én?
Kezdőlap
