Relatíve sok idő eltelt már azóta, hogy megtörtént az az ominózus eset itt a postán. Nem különösebben terveztem ide visszatérni eleinte, de aztán úgy alakult, hogy elkezdtem járni lőni, és viszonylag hamar rádöbbentem, hogy muszáj lesz valahogy túllépnem a saját félelmeimen, és legalább ettől nem parázni. Igazából, arra nem számítottam, hogy időközben majd összeismerkedek egy vérfarkassal, ami alapvetően rengeti meg a kis világomat. Épp ezért végül csak most, az Ünnepek után sikerült sort keríteni erre a kis eseményre, mert előtte nem tartottam magam eléggé beszámíthatónak, meg lesírt az ábrázatomról, hogy valami gebasz van. Mostanra azért már jobb a helyzet, sikerült valamivel többet aludnom, meg összefutottam azóta Connorral is, és azt hiszem, lenyugodtam kicsit. Nem mondom, hogy el tudom fogadni ezt az egészet, és békésen együtt élni a ténnyel, hogy vérfarkasok mászkálnak körülöttem, de nem is fogok eret vágni. Valamilyen szinten még mindig emésztem, annak ellenére, hogy a saját szememmel láttam a dolgot, de legalább már nem vagyok olyan végtelenül kétségbeesett. Mondjuk, most jelen pillanatban éppenséggel megint úrrá lett rajtam némi enyhe remegés, de egészen más okból. Amikor utoljára jártam itt, hónapokkal ezelőtt, belecsöppentem abba a csúnya bankrablásba, és meglőttek. Iszonyatosan szerencsétlennek kell lenni egy ilyen esethez szerintem, de nekem profi módon ment. Mandyt a kutyusával együtt vendégül láttuk Karácsonykor, és akkor el is határoztam magam, hogy most már nem várok tovább, és megbeszéltük, hogy ma eljövünk. Valahogy nagyon utáltam most, hogy soha sehonnan nem kések, mert szeretem a pontosságot. Örültem volna, ha ő már itt van, de egyedül ácsorogtam már legalább egy perce a bejárat előtt, és valahogy nem akartak mozdulni a lábaim. Atya ég, nem lehetek ennyire gyáva nyúl… Az ajkam szegletét rágcsáltam, a két ujjas kesztyű rejtekében tördeltem a kezeim, és csak a posta feliratot bámultam. A fülemben csengett az eldördülő lövés hangja, és érezni véltem a fájdalmat is a lábamban. Hú, ha pár hónapja valaki azt fogja mondani nekem, hogy ma itt fogok állni, ilyen történésekkel magam mögött, nem hittem volna neki, egyszerűen kiröhögöm. Most mégis ez van, én meg nem győzök hitetlenkedni. Valószínűleg, ha időközben Mandy megérkezik, és hozzám szól, vagy megérint, össze fogok rezzenni, és kissé tanácstalanul meredek majd rá, mert egyelőre valahogy nem nagyon akaródzik belépni.
Mivel már korábban is megígértem Naominak, hogy majd elkísérem a postára, így a kérése már nem lepett meg egyáltalán, amikor végül felvetette nekem a végleges időpontját ennek a kis eseménynek. Ugyan szolgálatban voltam aznapra, de akkor is megoldottam, hogy ott tudjak lenni. Semmi pénzért nem szalasztottam volna el, mert bizonyos szinten még mindig magamat okoltam a történtek miatt, bárhonnan nézzük is. Talán idővel majd enyhülni fog a bennem újra és újra felbukkanó bűntudat, de egyelőre még nagyon is jelen volt az életemben, valahányszor találkoztam a leányzóval. Igazából a rendőrségen akadt egy kis dolgom, ezért voltam valamelyest késésben a megbeszélt időponthoz képest. Az egyik lámpa amúgy is bedöglött az út közben lévő kereszteződésnél, és ez még tovább nehezítette a postához való eljutásomat. Végül azonban mégiscsak sikerült elérnem az áhított célt, és amikor kiszálltam, tempósan futottam keresztül az úttesten, táskámat a kezemben lóbálva. Abból fakadóan, hogy Naomi háta mögül érkeztem, nem láthattam a tekintetében ülő rémületet, és a teljesen elkalandozott arcát. Ajakimon mosoly jelent meg, bár nem a szokásos, de erről inkább tudomást sem vettem. - Szia! Ne haragudj, hogy késtem, de az egyik lámpa elromlott, és… - magyaráztam volna én tovább is, ám idő közben odakerültem a barátnőm elé, és már láttam azt, amibe belesajdult a szívem is. – Jól vagy? Ha nem akarod, akkor nem muszáj most bemennünk – vetettem fel, mert én aztán tényleg nem akartam kényszeríteni. Majd akkor megtesszük, ha teljesen készen áll rá. Pár nap ide vagy oda talán már nem fog befolyásolni semmit, lehet, hogy addigra ezek után sikerül majd összeszednie magát. Lehet, hogy azért is kért meg, hogy jöjjek vele, mert így abban bízott, hogy én majd noszogatom. Ha erre számított, akkor bizony csalódást kellett neki okoznom, mert nem vagyok az a típus, aki majd valami rosszat és kellemetlent ráerőltet másra. Valaki olyanra, akit kedvel… - Egyébként elhoztam a nagymamád edényeit, itt vannak a kocsiban! – próbáltam máris elterelni a figyelmét egy kicsit, hátha ez segít megnyugodnia a háborgó idegeinek. Amikor karácsonykor ott voltam náluk vacsorázni, a nagymamája adott egy kis ételt az elkövetkezendő napokra, nagyon rendes volt tőle. Meg is ettem mindent, és az apropó miatt, amiért találkoztunk, gondoltam ezeket is elhozom magammal. Így nem kell majd külön utat megtennem azért, hogy beadjam őket. Ma egyébként is elég későn fogok végezni, nem akarnék éjszaka zavarogni náluk. Valószínűleg, ha már jobban koncentrál a környezetére Naomi is, akkor előbb-utóbb fel fog neki tűnni, hogy nincs az a megszokott jó hangulatom. Még mindig nem tudtuk igazából, hogy a képességeink a varázslásra miért tűntek el, engem azonban ez teljesen kétségbe ejtett. Mindent megtettem azért, hogy eltereljem a figyelmemet és ne ezen agyaljak állandóan. Ezért is jött jól nekem is ez a mai találkozó, abban bíztam, hogy majd kicsit kizökkent a kilátástalanságból, ami az utóbbi napokban uralkodott el rajtam.
- Szia! Ugyan, semmi baj, jó a buli. Jegyzem meg némileg fanyarul, de azért tényleg nem haragszom, hogy elkésett. Mégis miért tenném? Ő tesz nekem szívességet, nem én neki, amiért egyáltalán lenne jogalapom felháborodni a késésen. Meg aztán, ha már szolgálatból rángatom el, hagy ne én szabjam már a feltételeket. - Dede, muszáj. Ha most nem megyek be, máskor sem fogok. Tudom, ismerem magam, és ezzel kapcsolatban nem vagyok hajlandó gyáva nyúlként viselkedni. Nem azért hívtam ide, hogy belökdössön, sosem vártam el, hogy mások döntsenek helyettem. Sokkal inkább azért volt a közelségére szükségem, hogy erőt merítsek belőle, mert ő mégiscsak ott volt velem, mikor történt, és valószínűleg minden ismerősömnél sokkal inkább átérzi, és persze érti, hogy mi is zajlott, zajlik le bennem. - Jól ugyan nem vagyok, de majd elmúlik. Vontam vállat, mintha abszolút nem érdekelne a dolog. Tulajdonképpen valóban így volt, mert tudtam, hogy be kell oda mennem, máskülönben tükörbe sem akarnék nézni, annyira szégyenletesnek tartanám ezt a gyermeteg félelmet. Most már tudom, hogy vannak olyan dolgok, amiktől sokkal inkább érdemes tartani, mint egy egyszerű golyótól. Már persze fizikailag, mert lelkileg nagyobb pofon nem érhet, mint az, hogy elvették tőlem a lányom. - Hú, az tök jó. Örülni fog, mert amúgy sosem kapja vissza őket, valahogy mindenki elfeledkezik róluk. Na jó, én nyilván visszaviszem neki, de egyedül vagyok vele. Erőltettem mosolyt a vonásaimra, és ez a pár szó valahogy elégnek bizonyult, hogy érezzem magamban a merszet arra, hogy meginduljak. Már lépnék, amikor végül is szemet szúr, hogy Mandynél sem kerek minden, és persze nem én lennék, ha némi homlokráncolás közepette nem kérdeznék rá a dologra. - Na és veled mi a helyzet? Elég borúsnak tűnik a hangulatod. S közben észre sem veszem, hogy végül megindulok, valószínűleg könnyebb beszélgetés közben, máskülönben még mindig egy helyben ácsorognék, nagyjából úgy, mint akit odaszögeltek.
- Nem úgy tűnik… - mondtam őszintén a jó bulival kapcsolatos megjegyzése hallatán. Azért ajkaimon ott volt az a halovány mosoly, de nem akartam kinevetni vagy ilyesmi. Inkább biztatásnak szántam a magam részéről, semmi több. – Rendben! Most az lesz ma, amit te szeretnél! Ha mindenképpen be szeretnél menni a postára, akkor be fogunk menni és kész! – jelentettem ki nagy határozottan, és reméltem, hogy ez rá is átragad majd valamelyest. Jó lett volna, nem láttam szívesen, hogy ennyire megrettent pusztán attól, hogy itt állt az ajtó előtt. Még csak be sem lépett, és máris teljesen megrémült az emlékek hatására. Nem jó ez így! Mikor másról kezdtünk el beszélni, máris láttam rajta azt az enyhülést, amit el szerettem volna érni a témaváltással. Remek, talán meg is indulhatunk most már előre. Mivel láttam, hogy ő is hasonlóképpen gondolkozhatott, így tettem egy tétova lépést, ám a következő kérdésével kissé kizökkentett. Hát ennyire látszana rajtam, hogy valami nincs rendben? Kicsit sajnáltam, hogy nem avathattam be a részletekbe, de egyszerűen nem szabadott. - Remélem, hogy majd nálam is elmúlik, és csak pillanatnyi szeszély az egész… - legyintettem végül, mert mást nem tehettem. Ha előállnék neki azzal, hogy mi történt velem, valószínűleg teljesen őrültnek nézne, és soha többé nem akarna még csak szóba állni sem velem. Nem szerettem volna, ha ez bekövetkezik. – Amúgy sem biztos, hogy elhinnéd, ha elmesélném neked – mosolyogtam most már sokkal haloványabban, mint korábban. Közben automatikusan fogtam meg Naomi karját bíztatásként, ahogy lassacskán, talán számára észrevétlenül sikerült belépnünk a posta belső terébe. - Egyébként örülök, hogy akkor kivételes lehetek! – még ki is húztam magam kicsit játékosan, és egyetlen pillanat erejéig sem voltam hajlandó elengedi a mellettem lépkedő nőt. Most volt csak igazán szüksége rám, mert ha leesik neki, hogy idő közben beértünk, akkor lehet, hogy egyből földbe gyökereznek a lábai és teljesen megretten. Én igazán nem hibáztattam volna miatta, mivel teljesen normális reakció lenne ez szerintem a részéről. Nem is szabadott annyira nagyon ráerőltetni, de ha már úgyis szerette volna, akkor kicsit segíthettem abban, hogy határozottabban vezettem befelé, mint ő tette volna magától. - Na, milyen? Tűrhető? – kérdeztem most már, ahogy két méterre a bejárattól megálltunk. Innen minden és mindenki látszott, ha az ember körülnézett, talán ez majd segít neki, hogy nincs olyan hely, ahol bárki is megbújhatna. Máris jobban éreztem magam én is, szinte kedvem lett volna körbefordulni. Bár az tény, hogy nekem egyáltalán nem okozott gondot olyan helyre visszatérni, ahol történt velem valaki, de nem vagyunk egyformák. És különben is, velem nem történt olyan súlyos dolog most, mint amilyen Naomival.
Persze, hogy be fogunk menni, elvégre ezért jöttünk ide, máskülönben tudom magamról, hogy elmegyek, és vissza se nézek. Nem kötelező ám mindent a postán intézni, átutalni is lehet a számlákat, csak én jobb szeretem az ilyesmit magam megoldani, addig sem ücsörgök legalább a négy fal között. - Hát, akkor én is remélem. Felfogtam, hogy nem akar róla beszélni, faggatni meg nem fogom, abból sosem sül ki semmi jó. Amikor azt mondja, hogy úgysem hinném el, egy pillanatra felvonom a szemöldököm, ami lehet a csodálkozás jele, nálam azonban azt jelenti, hogy nehezen tudnám elképzelni, hogy tud olyat mondani, amit nem hinnék el. Szólni azonban nem szóltam, mert azt már megfogadtam magamnak, hogy ezt a témát még csak érintőlegesen sem közelítem meg, nehogy véletlenül valami olyan szaladjon ki a számon, ami megüti olyasvalaki fülét, akiét nem kellene. - Képzelheted, hogy a nagyi hogy örül. Egyébként, nagyon szimpatikus voltál neki, alig várja, hogy újra lásson. A nagyiról beszélni számomra mindig egyfajta menekülőút volt a problémák elől. Ilyenkor mindig sokkal jobb kedvem lett, mondhatjuk, hogy ő volt az én biztonsági hálóm. Csak akkor vettem észre, hogy beértünk, valamint megfogta a karom, mikor megkérdezi, hogy tűrhető-e. Úgy tűnik, a gondolataim sikeresen elterelődtek magáról a tényről, hogy mi történt itt velem pár hónappal ezelőtt. Lassan pillantok körbe, mintha minden sarokból egy előbukkanó fegyverestől tartanék, de jól tudom, hogy iszonyatosan kicsi annak az esélye, hogy ez megtörténjen. Ahhoz tényleg a világ legszerencsétlenebb emberének kellene lennem… - Azt hiszem, túlélhető, bár az biztos, hogy most még nem lennék hajlandó sorba állni, hogy befizessem a csekkjeimet. Most mondjuk nem voltak olyan sokan, de ettől függetlenül sem bírnék pár percnél többet benn tartózkodni. Nem kell ezt elkapkodni, a lényeg, hogy bejöttem, és nem szaladtam ki sikítva. Legalábbis szerintem. - Pánikrohamom legalább nincsen, az is valami. Jó, most azért mosolyogni nem bírtam, de legalább megcsináltam, aminek valahol azért örülök, és büszke is vagyok magamra. Még pár percet kibírok, aztán részemről le van rendezve a dolog, én mehetek haza, Mandy meg dolgozni, nehogy baja legyen miattam.
Örültem neki, hogy Naomi nem nagyon faggatózott, épp elég volt nekem, hogy állandóan azon gondolkoztam, hogy mi történhetett és vajon meddig fog eltartani. Még mindig nem viseltem túl jól ezt az állapotot, holott éltem én emberként is, amikor szintén nem volt semmiféle képességem. Az a helyzet, hogy ennyi év alatt valahogy mégis eléggé hozzám nőtt ahhoz, hogy részemnek érezzem ezt az egészet, amely most nyilvánvaló okokból hiányos volt. Ha az emberből hiányzik egy darab, az bizony sohasem a legjobb dolog. Valószínűleg, ha tudtam volna, hogy Naomi ezt mennyire átérzi a veszteségei miatt, most megölelném vigasztalóan. Ehelyett azonban csak arra koncentráltam, hogy megpróbáljam valamiképpen beterelni a postára, lehetőleg úgy, hogy neki ne tűnjön fel az ügyeskedésem. Amikor végül sikerült, igazán büszke voltam magamra és megjegyeztem, hogy majd nem szabad elfelejtenem vállon veregetni magam, ha hazafelé tartok majd. Illetve vissza az őrsre, de ez már csupán részletkérdés, semmi egyéb. - Ez igazán kedves tőle, én is megkedveltem őt. Én nem igazán ismertem a nagymamámat, szóval nem tudom, hogy milyen az, ha van az embernek! – vallottam be őszintén, karját pedig még mindig finoman szorítottam, hogy érezze a közelségemet, és még véletlenül se fogja magát hirtelen és rohanjon ki fejvesztve. A végén még azt hinnék a bentiek, hogy valami nagy baj van és kitörne a pánik a történtek után. Az nagyon nem lett volna most jó, Naomi tuti, hogy nem jönne ide vissza soha többet, én meg rághatnám a kefét tovább az ostobaságom miatt. - Az egyáltalán nem baj, szerintem kezdetnek ez is tökéletes, ha csak itt vagyunk és nem csinálunk semmit a nézelődésen kívül – ezzel egy időben én is körülnéztem újra, de nem láttam semmilyen arra utaló jelet, hogy a mai napból gond lehetne. Minden teljesen nyugodt volt, csak a szokásos. Amúgy sem tartottam valószínűnek, hogy most újra próbálkozna valaki azok után, ami a legutóbb itt volt. Végül is, mind a két elkövetőt sikerült lecsukni, így nem lenne szerencsés egy újabb próbálkozás. Főleg azért nem, mert kis segítőmmel mi is mind a ketten itt vagyunk. Megint. - Jól van ez, nagyon bátor vagy! – megdörzsöltem a két karját, amikor elé álltam. – Minden rendben van, látod? – mutattam aztán körbe, jelezve, hogy minden csendes és megszokott. – Szeretnéd esetleg, hogy körbe sétáljuk és lásd, hogy sehonnan nem ugrik elő senki? Közben mesélhetnél valami érdekeset, ami történt veled, addig sem gondolkozol azon, hogy hol vagy– ajánlottam fel egyből, ajkaim szegletében megjelent egy kis mosoly. Én a helyében egészen biztos, hogy ettől tartottam volna, így nem túlzottan meglepő, hogy most őt is ezzel próbáltam meggyőzni arról, hogy ha ezt megteszi, akkor látni fogja, hogy nincs veszély, nem leselkedik ránk egyetlen fegyveres bűnöző sem.
- Hát, attól is függ, hogy milyen nagymama, de az enyémet én imádom. Az apai nagymamámat én sem ismertem egyébként, de ő egész másként is nevelkedett, vélhetőleg jóval merevebb volt. Ő viszont mindig is haladt a korral, és jól kijön a fiatalokkal. Irigylem érte, remélem, én is ilyen leszek vénségemre. Haha, már ha megélem, mert ha így haladunk, a holnapot se nagyon fogom. Mondjuk, mióta beszélgettünk a dolgokról Connorral, már jóval nyugodtabb vagyok, viszont az is tény, hogy sehová nem megyek jószerivel egyedül. Ha Milot sétáltatom, akkor is közel maradok az otthonomhoz, vagy a nagyszüleim házához, hogy gyorsan fedezékbe tudjak vonulni. Nem félek, egyszerűen csak szeretnék még egy darabig életben maradni, Milo meg ugye beszari, és nem akarom, hogy feltüzelje őket a félelmével. - Szerintem is pont elég lesz az, hogy itt vagyunk. Valahogy nem nagyon tudok egyelőre többet elképzelni, de… örülök, hogy nem akarok sikítva kiszaladni. Nem mintha ez jellemző lenne rám, egyszerűen csak… kicsit bizarr itt lenni megint. Csacsogok összevissza jószerivel, ezzel akarom elterelni a figyelmemet. Egyébként, nem mintha mostanság nem történt volna velem bizarrabb. Tömve voltak furcsaságokkal az elmúlt hónapok, de jobb inkább nem is gondolni rájuk, meg arra, hogy talán én vonzom a bajt. - Aha, minden. Tudod, Mandy, annak ellenére, hogy mi történt azon a napon, nem bánom, mert legalább megismertelek téged… Ennek meg nagyon örülök. Mosolyogtam rá őszintén, jól esett, hogy itt volt velem, már barátként tekintettem rá, és az sem érdekelt, ha esetleg ő nincs így vele. Mindenesetre, a jelek nem ezt mutatták. - Tehetünk egy kört, de csak nem akar megint fegyverrel hadonászni valaki. Ilyen szerencsétlenek nem lehetünk. Nem engedtem eltűnni a mosolyomat, mert akkor talán túl komolyan veszem a helyzetet, az meg most nem igazán hiányzik. - Hm, olyan érdekeset nem tudok mesélni. Nem arról volt szó, hogy ne tudnék, sokkal inkább arról, hogy nem lehet. Mandy őrültnek nézne, mindenki annak nézne, aki nincs benne abban a furcsa, idegen, de valahogy mégis egészen lenyűgöző világban. - Mondjuk, a múltkor bejött a gyógyszertárba egy srác, és képzeld, terhességi vitamint kért. Nem sokon múlt, hogy ne röhögjem el magam… Képzelheted, elég vicces szitu volt. Aztán kiderült, hogy le akart nyúlni valamit, de végül nem tette, mert túl jó fejnek bizonyultam. Erre az emléksorra azért elmosolyodom, bár utána már közel sem volt ilyen kellemes, de ezt a részét még szívesen beszéltem bárkinek. - Aztán elmeséltem a nagyinak, ő meg rögtön azt kérdezte, mikor mutatom be… Szerintem az első villanyoszlophoz hozzáadna, ha lenne lába, hogy oltár elé vezethessen. Ez tényleg így volt, ilyen téren kicsit régimódi volt, és nagy fájdalma, hogy én kerek-perec kijelentettem, soha az életben nem fogok férjhez menni, gyereket már úgysem szülhetek, akkor pedig tök fölösleges, csak egy papírcafat…
- Hát figyelj, szerintem ez csak rajtad múlik! – mosolyogtam rá Naomira, miközben megvontam egy kicsit a vállaimat. – Ha könnyed és fiatalos nagymama akarsz majd lenni, akkor biztosan az is leszel! – azt inkább már nem is mondom neki, hogy én eredetileg már olyan korban vagyok és én is elég lazának érzem magam. Jó, nyilván röhejesen hangozna most ez a számból, de attól még az igazságtól egyáltalán nem állt távol. Nem tudtam, hogy ha idősebbnek néznék ki, akkor az mennyiben hatna a viselkedésemre, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy annyira nagyon azért nem nyomná rá a bélyegét. - Pedig előbb-utóbb újra a hétköznapjaid részévé kell majd válnia annak is, hogy a postára jársz befizetni a csekkeket, meg egyebek… - emlékeztettem rá halkan. Nem akartam rázúdítani itt hirtelen, meg megijeszteni sem, de tényleg nem leszek itt vele mindig, így most kellett átlendülnie azon a bizonyos ponton, hogy utána már egyedül is bejöjjön úgy, mint korábban. Ha most megszokja az érzést és elfogadja, hogy nem les rá mindegyik sarokban valami fegyveres gazember, akkor szerintem nem lesz itt nagy baj hosszútávon sem. Maximum néhányszor még elkísérem, hiszen kitelt az időmből bőven. - Hát tudod, ennek én is nagyon örülök! – jelentettem ki egyből, szinte gondolkodás nélkül. Szerintem már ez is elég beszédes volt azzal kapcsolatban, hogy mennyire komolyan gondoltam. Teljesen magától értetődően jelentettem ki ezt. – Egy jó barátra mindig szüksége van az embernek, ugye? – mosolyogtam rá, és megszorítottam kicsit a karját itt nagy lelkesedésemben, miközben szépen lassan elindultam vele a fal mentén, hogy körbejárhassuk kicsit a terepet. Így lesz a jó, ebben biztos voltam, még ha most nem is tetszett neki. Ha látja, hogy minden oké minden kis négyzetcentiméteren, akkor majd elfogadja lassacskán és el is hiszi. Bátorítóan voltam Naomi mellett továbbra is, miközben leküzdöttük a métereket szépen, egymás után. Így kell ezt, és akkor nem lesz itt semmi probléma, igaz? Míg vártam, hogy válaszoljon a kérdésemre és esetleg meséljen valamit, addig az én tekintetem is oda-vissza járt az előttünk elterülő részen, amit még beláttam nagyjából. Mondjuk ez csak addig tartott, amíg nem mesélt tovább nekem, mert akkor már teljesen rá koncentráltam a továbbiakban. - Tényleg? – kérdeztem vissza nevetve. – Hát az tényleg vicces lehetett. Biztosan nekem is tetszett volna, ha ott vagyok – kuncogtam halkan, hogy ne hívjuk fel azért magunkra a figyelmet túlzottan. Már így is biztos teljesen hülyének néztek bennünket, amiért összedugott fejjel mászkáltunk itt fel-alá. – Látod? Mondom én, hogy jó fej leszel öregségedre is! – vigyorogtam rá szélesen. – Egyébként remélem tudod, hogyha lenyúlt volna valamit, akkor nyugodtan hívhattál volna! – biztosítottam nagy kegyesen, mintha nem lenne amúgy is teljesen magától értetődő. - Még jó, hogy azzal nem jött eddig, hogy velem házasodj össze! – viccelődtem egy kicsit, hogy ezzel is oldjam az esetleg megmaradt feszültséget. – Majd én is elkezdelek már piszkálni akkor, hogy mikor mutatod be! – tettem hozzá csak úgy, mintha ez valami mellékes információ lenne.
- Nem, én sosem leszek nagymama. Jegyeztem meg gyanúsan gyorsan válva meglepően csendessé. Ha nem is mesélem el, hogy valahol a nagyvilágban van egy lányom, ezt azért elmondhatom. Elvégre, az elég gyakori szerencsétlenség a nők életében, hogy a méhükkel valami probléma van, és azért nem lehet gyerekük. Mondjuk, ezért akár hálát is adhatok a sorsnak, mert nem tudom, mennyire lennék ennél is pocsékabbul, ha tudnám, hogy lehetne még gyerekem, ha akarnám. Az olyan lenne, mintha megtagadnám az elsőt… Áhh, nem agyalok inkább ezen, mert igencsak hamar képes vagyok letargiába zuhanni a témától. - Tudom. Így is lesz, csak… szerintem bevezetem majd azt a rendszert, hogy bejövök, és ha ezren vannak, megyek tovább. Persze, nyilván történhet baj két perc alatt is, de igyekszem eme lehetőséget kizárni. Vontam vállat, majd lesz valahogy. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy. Igaz? Remek… most pocsék, lesz ez jobb, remélem legalábbis. Kicsit örülnék némi fénynek az alagút végén most már, mert így nem igazán élvezem az életet. Egy kicsit sem. - Egyértelműen. Mosolyodtam el végre kicsit, mert azért az tényleg jól esett a lelkemnek, hogy a barátomnak tudhatom, és a jelek szerint ő is így van ezzel. Iskolapéldája annak, hogy minden rosszban van valami jó. Bár, abban még mindig nem találtam meg a jót, hogy örökbe kellett adnom Mayát. Közben körbejártunk, ami valahogy egészen groteszk élmény volt, mert emlékeztem, hol álltak a rablók, azt is, hogy mi hol voltunk, melyik ponton estem össze, és kaparhattak fel onnan később a mentősök. Utáltam ezt a helyet, ez kétségtelen, de nem is kell minden négyzetmétert szeretnünk, ahol megfordulunk. Csak sajnos ide kénytelen voltam jönni néha, így azért kicsit rosszabb volt. - Tudom, bár nem biztos, hogy hívtalak volna. Azt hiszem, még kiskorú. Őket meg valahogy nem szeretem rendőrkézre adni, bármennyire is zsiványok. Nem vagyok egy vérmes nőszemély, és az ilyesmit megpróbálom először szépen, nyugiban lerendezni, és ha nem megy, csak akkor hívok rendőrt. Nem ez az első válaszom mindenre… szeretném azt hinni, hogyha én jó arc vagyok másokkal, akkor nem fogok állandóan megszívni, bár egyelőre nagyon nem így tűnik. - Na, ennyire azért nem modern. Szerintem szívrohamot kapna, ha a nőkhöz vonzódnék. Nem mintha örülnék a lefestett képnek, de azért némileg mulattat az elképzelés. A nők viszont sosem érdekeltek, bár, lehet jobban jártam volna, elvégre nőtől aligha eshettem volna teherbe. - Ööö, leginkább soha. Pirultam el, mert basszus, ha ezt a sztorit elmesélem, valahogy mindig ide lyukadunk ki, pedig nagyon nem. Édes kölyök ez a Connor, de egyrészt nagyon fiatal hozzám, másrészt vérfarkas, és nagyjából felfalna az első érzelmesebb pillanatban. Még belegondolni is rémes. - Mint mondta, nem nagykorú még, meg nem is nagyon hiányzik pasi az életemből…
A válasza hallatán nem tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. Olyan hirtelenül jött és olyan magától értetődően mondta, hogy szívem szerint egyből rákérdeztem volna, de ugyanakkor feszegetni sem akartam most olyan témát, ami esetleg rosszul érintette volna. Természetesen, ha tudtam volna, hogy mi a helyzet nála, akkor nem így fogalmaztam volna. Már most sajnáltam, hogy egyáltalán ezt a szót választottam, de visszaút nem volt, nem törölhettem csak úgy ki az előző néhány másodpercet. Oké, alapjáraton talán megtehettem volna, ha úgy van kedvem, de most még a mágiám is elhagyott, szóval nem volt semmiféle kiút. - Miért mondod ezt? – kérdeztem végül halkan, mert úgysem bírtam volna ki hosszútávon, hogy ne tegyem. Nem kezdtem el azt mondani, hogy ne beszéljen butaságokat vagy efféle közhelyek, mert valószínűleg nem véletlenül mondta ilyen határozottan. Inkább csak érdekelt, mert ahogyan azt megbeszéltük, barátokként tekintettünk egymásra, és a barátok meg szokták beszélni azokat a dolgokat is, amelyeknek a témája egy kicsit kényesebb az átlagosnál. Ha már elkezdtük megismerni egymást, akkor azt csináljuk jól, nem? Bár azért az én életemnek volt olyan része, amit soha nem árulhattam el neki, de ez talán természetes, hiszen az ő érdeke volt. - Ahogy gondolod, de ha gond van, nyugodtan felhívhatsz! – biztosítottam gyorsan és rá is mosolyogtam hozzá. Nekem nem volt teher, csak nem biztos, hogy mindig alkalmas lett volna az időpont, amit ő kiválaszt. Mindenképpen meg kellett tennie szerintem egyedül is egyszer ezt az utat ahhoz, hogy teljesen felépüljön a traumából, amit itt elszenvedett hetekkel ezelőtt. Még mindig bántott a dolog, de azért már nekem is sikerült valamelyest feldolgoznom, így segíthettem benne Naominak is. - Ja, igen? – kérdeztem vissza mosolyogva, amikor kiderült, hogy az illető kiskorú. Azért én kíváncsi lettem volna, hogy kihez tartozik, meg ilyen apróságok, mert akkor a szülőket erről értesíteni kellene, de úgy sejtettem, hogy a mellettem álló nő úgysem fog beavatni ebbe az apróságba. Mármint a nevét illetően, pedig elég kíváncsi voltam ám rá ezek után. Biztosan én is megkedveltem volna, de valahol azért a laza felszín alatt ott munkálkodott a kötelességtudat is, amely az évek során rakódott rám valahogy. – Szerintem azért vicces lenne megnézni, hogy milyen arcot vág. Utána már biztos nem kedvelne annyira engem sem – nevettem el magam halkan, hogy lehetőleg ne figyeljen fel ránk az egész posta. - Ó, jól van milyen vagy… - látszólag megsértődtem egy kicsit azon, hogy ne akarja még nekem sem bemutatni. – Pedig nem enném meg és a kezedről sem csapnám le! Becsszó! – ígértem meg nagy komolyan, ám valójában csupán viccelődtem egy kicsit. Nyilván Naomi sem akart kezdeni semmit egy fiatalkorú sráccal, aki kitudja, hogy hány éves lehet valójában. Sajnos már így is túl hamar adta a fejét arra az elbeszélés alapján, hogy lenyúljon valamit egy gyógyszertárból. – Egyébként egy férfi mindig hiányzik a nők életéből… - bölcselkedtem. – Az enyémből is hiányzik, csak már soha nem jöhet vissza – tettem hozzá egy kicsit halkabban, bár idő közben az is eszembe jutott, hogy az egyetlen férfi az én életemben valószínűleg Kenneth, hiszen majdnem minden nap beszéltünk a távolság ellenére is. Igaz, hogy soha nem volt köztünk olyan kapcsolat, de az most mindegy is.
- Mert így van. Nem lehet gyerekem… Felelek a földet bámulva, ez valahogy sokkal rosszabb, mint ezen a helyen lenni. Néha igazán üdvös lenne, ha tudnám tartani a számat, de az szerintem egészen nagy csoda lenne. Nem baj, ebből még nem lesz gáz, Mayát úgysem fogom elmondani neki, mert ő róla senki sem tud, aki nem ismert 16 éves koromban és nem látott állapotosan. Ez így is fog maradni, mert nem hiányzik, hogy valakin lássam időnként a sajnálkozást. Épp elég nekem a saját fájdalmam ezzel kapcsolatban. - Nyugi, tudom kihez kell fordulnom, ha olyan gond lenne, amiben intézkedni kell. Viszont ide többet nem rángatlak el, meg kell bírkóznom vele egyedül is. Bólintottam felé, egyértelmű, hogy nem zavarnám mindenféle csipcsup hülyeséggel, talán még komoly dolgokkal sem, ha én magam tudok rá valamiféle megoldást. Nem szerettem, ha segítségre szorulok, épp elég, hogy mostanában ennyire tehetetlennek érzem magam… Nem akarok rendszert csinálni belőle. Ezért járok lőni is, egyre jobban megy, de fegyverem még nincs, s persze azon is el kellene gondolkodnom, hogy jó ötlet-e egyáltalán beszerezni. - Én inkább nem próbálnám ki. Jobban szeretem, mikor tárt karokkal vár otthon. Biztos túltenné magát rajta előbb-utóbb, de én azért nem szeretném ilyesminek kitenni, még jó, hogy szó sincs hasonlóról. Pasi sincs olyan, akit be tudnék neki mutatni, mert hát, legyen bármilyen sablonos is, én soha az életemben nem akarok többé szerelmesnek lenni. Egyszer voltam, belerokkantam lelkileg, és egyébként sem tudok már gyermeket szülni senkinek, szóval feleségnek is gyatra lennék, akkor meg fölösleges is erőlködni. - Engem mindenki pedofilnak néz, vagy mi? A homlokomra van írva, hogy a 18 év alattiakra bukom? Én is csak szórakozok, de azért mégiscsak fura, hogy Mandy a második, aki ezzel szívat. Ismét valami, amivel tökéletesen be tudnék égni bárki előtt, Connor előtt meg pláne. Szerintem másnak nem fogom megemlíteni a dolgot. - Ehhez a kijelentéshez én is tudok csatlakozni. Nem mintha nagyon akarnék Jacksonról beszélni, nincsen kitalált kamusztorim arra, hogy miért is mentünk szét, bár a nem lehet gyerekem témát simán el tudnám sütni rá… Ettől függetlenül nem szándékozom feltétlenül hazudni, ezért inkább kérdezek, ne csak rólam legyen már mindig szó. - Ez olyan… véglegesnek hangzik. Lehet, hogy nagyon beletenyerelek a dologba, de… mi történt? Lehet, hogy akire gondolt, meghalt, de úgy vagyok vele, hogy egy barátság attól barátság, ha a másik kiöntheti nekünk a szívét, ha úgy akarja, és nem szabad elmenni a kellemetlen témák mellett sem. Ha nem akar róla beszélni, úgyis meg fogja mondani, legalábbis az eddigiek alapján így gondolom. Közben egész lazán sétálok, sokat segít, hogy nem vagyok egyedül, és beszélünk közben, legyen szó tulajdonképpen bármiről. Amíg van valami más, amire koncentrálhatok, nincsen gáz.
- Ó, ne haragudj! – húztam el máris a számat, amint kiderült, hogy mi a probléma. – Nagyon sajnálom, ha tudtam volna, akkor… - inkább csak megráztam a fejemet. Felesleges volt magyarázkodnom neki, hiszen valószínűleg magától is ki tudta találni, hogyan végződne a mondatom. Egyértelmű volt, hogy ha tudok erről, akkor nem kezdem el a témát forszírozni, de hát honnan is sejthettem volna? Annyira fiatal volt még, nekem meg nem ilyeneken járt az eszem. Ha most meglenne a képességem, akkor biztos, hogy beleolvastam volna a gondolataiba, de sajnos a mágiám sehol nem volt még mindig. Ez már alapvetően is aggasztott, most meg még rosszul is éreztem magam, amiért így belegázoltam a lelkivilágába. Látszott Naomin, hogy milyen rosszul érintette, de ez nem is csoda. Csak bólogatni tudtam, mivel tényleg egyedül kellett ezzel megbirkóznia, én meg nem akartam ráerőltetni még véletlenül sem a társaságomat vagy a segítségemet. A nagyobb traumákon túl kell lépni, és a félelmekkel egyedül lehet igazán szembenézni. Azért, ha meggondolná magát, szerintem első pillanatban máris rohannék ide, hogy lelki támaszt nyújthassak neki. Számomra ez olyan egyértelmű dolog volt, mint például az, hogy reggel a nap felkel. Bár itt még ez is másképp ment Alaszkában, de ez most teljesen mellékes. - Nem tudhatod, lehet, hogy így is tárt karokkal várna, ha téged ez tenne boldoggá! – mondtam a véleményemet, és ezúttal már mosolyogtam is mellé, hátha oldhatom egy kicsit a hangulatot. Most már nem csak a félelme miatt, hanem a téma miatt is, ami feljött az előbb. Megjegyeztem egy életre, hogy ezzel tapintatosan kell bánnom a jelenlétében. Milyen rossz lehetett, ha valakit nem avatott be a titkába és az megállás nélkül gyerekekről meg terhességről beszélt. Te jó ég, el sem akartam képzelni! Azért annak örültem, hogy érdemesnek talált arra, hogy beavasson egy ennyire magánjellegű titokba. - Nem, dehogyis! – most már el is nevettem magam, akaratlanul is. Csak úgy kibukott belőlem, mire néhányan felénk néztek azok közül, akik a közelünkben álltak. – Egyszerűen csak nem tudtam kihagyni – tettem hozzá, de gondoltam, hogy ő sem sértődött ám meg komolyan. Azért nem úgy ismertem meg az eddigiek alapján, de volt még mit tanulnom a hölgyeményről. Néhány találkozásból sajnos még nem ismerjük ki teljesen a másikat, bár ezt annyira nem is bántam. Nekem jobb volt, ha nem sokan igazodtak ki rajtam egyből, már csak az őrzők között elfoglalt pozícióm miatt is. Már ha szükség lesz még ránk egyáltalán, mert most nem sokkal voltunk többek az átlagos embereknél és ez dühített valahol. Az értetlenség, a tanácstalanság és a tehetetlenség olyan dolgok, amelyeket senki nem szeret. Nálam most mind a három jelen volt sajnos. - Hát igen – bólintottam szomorkás mosollyal. Tényleg az volt rá a legjobb kifejezés, hogy végleges. Jelenlegi tudásom szerint ugyanis lehetetlenvolt visszajönni a halálból. Az örökre szólt. – Néhány éve a férjem meghalt egy autóbalesetben – feleltem. Már nem viselt meg úgy, hiszen hosszú évtizedekkel ezelőtt történt valójában, de ezt mégsem mondhattam el neki. Ennyi idő alatt pedig sikerült megemésztenem többszörösen is, amúgy is lekötötte mindenféle az időmet, nem volt alkalmam túl sokat gondolkozni róla. Legfeljebb kezdetben, de azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. – Jeges volt az út, és… - csak a vállaimat mondtam meg, mert úgy éreztem, hogy túl sokat nem kellett hozzáfűzni, egyértelmű volt a befejezés. – Nem sokkal előtte házasodtunk össze – tettem még hozzá csak úgy mellékesen.
- Semmi baj. Mint mondtam, nem tudhattad, kár szabadkozni. Mosolyogtam rá, haragudni eszemben sem volt, ez egy olyan dolog, amin a tudomány mai állítása szerint képtelenség változtatni, és az sem biztos, hogyha lehetne, akarnám. Nekem már van egy gyermekem, és őt szeretném magam mellett tudni, nem pedig egy másikat. Ezt azonban képtelen lennék elmondani Mandynek, vagy úgy egyáltalán bárkinek. Még a nagyival sem beszélek róla, pedig ő tudja, de akárhányszor próbálkozott meg a dologgal, én vagy sírva fakadtam, vagy elvonultam, mielőtt megtörtént volna. - Egy kis idő után biztos, na de szerencsére nem kell erről megbizonyosodnom. Nem ítéltem el azokat, akik a saját nemük iránt vonzódtak, de én nagyon jól elvoltam a fiúkkal. Azaz, mostanában nem, New Yorkban valahogy könnyebben ment az ismerkedés, bár az is lehet az oka a dolognak, hogy itt nem nagyon járok el sehová, úgy meg kicsit nehéz pasizni. - Nem te vagy az első, akinek ez jó móka. Nem baj, majd valahogy visszakapjátok. Öltök rá nyelvet, mintha a korábbi rossz kedvem vagy épp a félelmem sehol sem lennének. Erről nem volt szó, egyszerűen ilyenkor csak hagyom, hogy a jó hangulat kerüljön előtérbe, máskülönben megzakkannék. Nem szeretem, ha a komorság uralkodik, de ezt szerintem mindenki egész hamar megtapasztalja felőlem. Mandyvel mondjuk elég más irányt vettek a dolgok, de nem nevezhető normális esetnek egy postarablás. - Nagyon sajnálom. Hajtom le a fejem, megint felütötte a fejét egy kellemetlen téma, de nem csodálkozom, ez mostanában mindenkivel így van. A házastárs elvesztése nagy csapás, ezt legalább szerencsére sosem kell majd megtapasztalnom, de azt hiszem, számomra bőven elég, sőt még sok is a gyermekem hiánya. - Igazán kegyetlen tud lenni a sors… először meglebbenti előtted a boldogság lehetőségét, aztán ilyen undorító módon ejt pofára. Csóválom meg a fejem, mert nyilván Mandy szerette a férfit, különben nem ment volna hozzá. Ideális esetben persze. Mondjuk, nem tudhatom, hogy neki nincs-e gyermeke, hogy esetleg azért házasodtak volna össze, de ilyesmire alapból sosem gondolok. Szeretem azt hinni, hogy ha velem nem is, legalább másokkal történnek jó dolgok. - Azt hiszem, lassan mehetünk, szerintem sikeresnek mondható a mai akció… Állapítottam meg a dolgot, és magam is meg voltam lepődve, hogy mennyire jól ment a kezdeti nehézségek után. Jó, tudom, ha nem beszélgetünk, és terelődik el a figyelmem, sokkal jobban ráparáztam volna, de kár olyasmin agyalni, ami nem úgy történt. Szóval én most rendkívül büszke vagyok magamra, és persze hálás Mandynek, mert nélküle nem hiszen, hogy így zajlott volna a dolog.
Azért egy hálás mosolyt mégiscsak küldtem Naomi felé, amikor mondta, hogy nincs semmi baj. Féltem, hogy kicsit belegázoltam, vagy megharagudott, de ilyen érzékeny témánál azt hiszem, hogy ez valószínűleg teljesen elkerülhetetlen. Nincs jó pillanat, amikor ilyenről beszélhet az ember, ez egyértelmű volt azért számomra is. Az én életemben is voltak olyan események, amelyeket alaposan elhallgattam, ha csak tehettem. Jók is, rosszak is. Nem feltétlenül azért tekintünk úgy valamire, mint a múlt részére, mert nem jó, hanem azért is, mert már nincs hatással a jelenünkre rég. Maximum nálam annyiban, hogy jó rá visszagondolni, de ez minden. - Akkor valamin agyon ötleteset kell majd kieszelned! – biztattam arra, hogy adja csak vissza nyugodtan a piszkálódást, én úgysem fogok rajta megsértődni. Legalábbis valószínűleg, mivel már elég sok olyan dologban volt részem, ami után mások meg sem kottyannak már nekem. Lehet az kellemetlen, mulatságos, vagy éppen idegesítő. Mondjuk ez utóbbiért nem rajongtam különösebben, mert amikor felhúztam magam, akkor általában nem én lettem az év legkedvesebb nője. Erről biztosan mesélhetett volna a társam egészen nyugodtan, tekintve, hogy egyedül ő volt az a környezetemben, akihez nem nagyon volt még egyetlen kedves szavam sem. Miután Jamiere terelődött a szó, persze én is visszafogtam magam egy kicsit. Egy biccentéssel vettem tudomásul, amit mondott és ez volt minden. Sokszor igyekeztem, hogy ne legyek annyira vidor, amikor valakinek elmesélem, de sajnos sokáig akkor sem tudtam miatta keseregni. Ráment jó pár évem még néhány évtizeddel ezelőtt, éppen itt volt az ideje a túllépésnek. A gondot nem is az jelentette, hogy beszélnem kellett róla, hanem inkább az, hogy ne kezeljem lazán, mert még érzéketlennek titulálna valaki. Ha elmondanám, hogy már mennyire régen ért a veszteség, valószínűleg még őrültnek is néznének és bezáratnának valami kellemes kis helyre, ahol ápolónők és orvosok vesznek körül. - Igen, az biztos – bólogattam egyetértően. Valami azt súgta, hogy vele is történhetett egy s más, ami miatt ezt mondta, de nem nagyon akaródzott az előbbi után rákérdezni. Mondjuk, ha már én is beszéltem a saját tragédiámról, talán ő is megtehetné ugyanezt. A megnyílás folyamatos dolog, de ha egyszer elindul, akkor nincs megállás. – Úgy beszélsz, mint aki nagyon is átérzi – fűztem hozzá most már jóval óvatosabban. Nem kérdeztem rá, hogy mi történt, pedig kellett volna. Úgy voltam vele, hogy hátha cserébe ő is elárulja nekem a saját tragédiájának egy újabb szeletét, mivel biztosra vettem, hogy történt valami, ami hasonlóan rövid ideig tartott és legalább olyan fájdalmas volt, mint egy férj elvesztése. - Ennek örülök! Persze, szerintem is mehetünk, mielőtt még kizavarnának minket – mosolyodtam el végre megint. – A végén még azt hiszik, hogy felmérjük a terepet, mert mi is meg akarjuk próbálni kirabolni a postát… - tettem még hozzá, miközben én is a kijárat felé vettem az irányt. – Van kedved inni egy kávét? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve, mivel nem messze volt egy hely, ahol árultak elvitelre is.
- Azon leszek. Bólintottam, mellé szemtelenül nyelvet öltve, mert hát, mókázni azt szerettem, és még véletlenül sem úgy akarok visszavágni, hogy azzal idegesítsem, vagy bármi hasonló, inkább szórakozni szeretnék. Nem szerettem másoknak bosszúságot okozni, nyilván nélkülem is elég zűr van az ismerőseim életében. Problémája mindenkinek van, kinek kicsi, kinek nagyobb, és sokan nem beszélnek róla. Én sem. Egyik sem olyan habkönnyű falat az esetemben, mert hát, hééé, 16 évesen szültem egy kislányt, akit örökbe kellett adnom, és azóta sem láttam, és mellesleg léteznek vérfarkasok. Hát, igen, nem épp emészthető kijelentések. - Mert így van. Nagyon is átérzem, bár én nem vesztettem el úgy senkit, ahogy te… de… nem csak a halál vehet el tőlünk olyanokat, akiket szeretünk. Nem akartam beszélni róla, jobban mondva, inkább nem tudtam. Egyszerűen képtelen voltam elmesélni azt a napot, vagy csak megemlíteni, hogy van egy lányom, aki nincs velem. Hülyeség, de mindig is úgy éreztem, hogy minél többet beszélek róla, annál visszavonhatatlanabbnak fogom gondolni. Pedig ki tudja, talán Mandy még segíthetne is… fogalmam sincs, hogy, de mégiscsak rendőr, többet mozoghat ilyen körökben, mint én. Ám erre még nem vagyok kész, talán eljön majd az az idő is, de mára elég volt egy démonommal felvenni a harcot. - Hát, akkor szégyelljék magukat, azok után, hogy a múltkor megmentettük a seggüket. Vontam vállat, persze, csak mókából, bár tény, hogy nekünk köszönhető, hogy meghiúsult a rablás, és rajtam kívül nem sérült meg senki más. Ha nem vagyunk itt, rövidebbek lettek volna egy tisztességes összeggel szerintem. - Persze, nagyon szívesen, de az még belefér az idődbe? Kérdeztem, mert úgy emlékeztem, szolgálatban van, de nyilván nem kérdezte volna, ha semmi ideje nincs már. Maximum elvisszük, amíg visszasétálunk az őrsre, ő dolgozhat tovább, én meg szerintem beugrom a gyógyszertárba ellenőrizni a dolgokat. Sok kedvem ugyan nincs hozzá, de jobb mihamarabb túl lenni a kötelező körökön. Részemről el is indulhattunk kifelé, és amint kiértünk, már el is szállt minden aggodalmam. Sejtettem, hová akar menni Mandy, szóval nem kérdeztem meg, csak elindultam. A jelzőlámpa zöldre váltott, és már léptünk volna mindketten, de aztán fogalmam sem volt róla, miért, megfogtam a barátnőm karját, hogy visszahúzzam. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha mondani akarnék valamit, nyílt is a szám, de az igazság az volt, hogy fogalmam sincs, miért állítottam meg. Pár másodperc csodálkozásra jutott csak idő, amikor egy barom átszáguldott a piroson, majd nem tudta bevenni a tempójával a következő kanyart, és nekivágódott az egyik épület oldalának. - Uram isten… Én automatikusan arra indultam, mint ahogy a környéken a legtöbb ember így volt vele, az ilyesmi vonzza a kíváncsi szemeket, én viszont inkább aggódtam azért, aki a kocsiban ült. Mit érdekelt most engem, hogyha a zebrán megyünk át épp akkor, mikor jött, mostanra már jó eséllyel halottak lennénk… nem is tudatosul bennem, hogy mit akadályoztam meg anélkül, hogy szándékomban állt volna.
Naomi válasza hallatán úgy döntöttem, hogy nem erőltetem tovább a témát. Ó, nagyon is kíváncsi voltam rá, hogy mi történt vele, de ha annyira folytatni akarta volna, akkor nem fogalmazott volna ilyen ködösen. Én azt vallottam, hogy bizonyos dolgokat meg kellett osztanunk másokkal, bár ha valami olyanról volt szó, akkor megpróbáltam elfogadni az elutasítást is. Mást úgysem tehettem, nem igaz? Kierőszakolni belőle a választ nyilván nem fogom, mert az nem én lennék. Legalábbis egy baráttal szemben semmiképpen sem engedhettem meg magamnak efféle mentalitást, egy bűnöző már teljesen más lapra tartozott, ott nyugodt szívvel vallattam bárkit. - Ugye? Szerintem is! – tettetett felháborodással mondtam ki a szavakat és gyorsan megpróbáltam elűzni mind a kettőnk fejéből a borús gondolatokat. Igazából ezért is ajánlottam fel a kávét, hogy egy kicsit kiköszörüljem a csorbát, amit az által ejthettem, hogy beletenyereltem a rossz témába. Mindent az indított el lefelé a lejtőn, de szerencsére engem nem olyan fából faragtak, hogy csak így el lehetett tántorítani bármitől is. Amit akartam, azt általában el is értem, ha csak rajtam múlt. Sajnos a legtöbbször egyéb külső tényezők is közrejátszottak, így fordult elő velem sokszor, hogy nagyon kellemetlen, már-már komikus helyzetekbe sikerült keverednem. - Ó, persze, emiatt ne aggódj! – legyintettem egyet könnyedén, biztosítva egyúttal arról, hogy ezért tényleg nincs értelme aggodalmaskodnia. – Tudod, az a jó a rendőri hivatásban, hogy nem kell mindig azt csinálnod, amit mondanak. Főleg nem akkor, ha hadnagy vagy. Terepen mozgok, ha pedig riasztanak, akkor már rohanok is – ezt úgy mondtam neki, hogy kicsit közelebb hajoltam a füléhez, mintha valami hatalmas titkot árulnék el neki. Ez legalább úgy működött nálam, mint ahogyan sokszor a tévében ábrázolták a jó fiúkat. Amúgy sem rajongtam különösebben azért, ha utasítgattak és meg akarták mondani, hogy hogyan végezzem a munkámat. Szerintem eddig is prímán elboldogultam, az időnkénti esetlenségem ellenére is. Oké, hogy néha elveszítettem egy aktát, de kivel nem esik ez meg? Nyilván a többséggel nem, de ez csupán részletkérdés. Mire a gondolatmenetem végére értem, már kint is voltunk a postáról. Az arcomba egyből odavágott a hűvös szél, mire megborzongtam egy kicsit, és némiképp magamhoz is tértem a merengésből. Kicsit összébb húztam magamat, körbenéztem az utcán és mire váltott a lámpa, már egészen jól éreztem magam. Nagy lendülettel mentem volna tovább is, ha Naomi hirtelen nem fog meg és húz vissza. Első pillantásom értetlenül vetült a barátnőm arcára, még kicsit a szemöldököm is megugrott. - Valami baj van? – kérdeztem tanácstalanul, és ahogy kimondtam, a kocsi máris elhúzott mellettünk túlzottan gyorsan is, aztán hatalmas csattanással landolt a közeli sarkon lévő épület oldalában. Az agyam szerencsére egészen hirtelen kapcsolt, és a halk szitkozódásom ellenére én is a tömeggel együtt kezdtem a kocsi felé futni. – El az útból! – kiáltottam el magam, és a jelvény máris a kezemben volt, amit felfelé tartottam, jól láthatóan. – Maradj itt, oké? – kértem Naomit még az előtt, hogy megpróbáltam volna átverekedni magam a máris gyülekező tömegen. – Rendőr vagyok, kérem, húzódjanak hátrébb! Most azonnal! – utasítottam őket fennhangon, miközben intettem feléjük, hogy menjenek tényleg egy bizonyos távolságon kívülre. Miközben odamentem a kocsihoz, hogy megnézzem a sofőr állapotát, ujjaim automatikusan tárcsázták a rendőrséget. – Bishop hadnagy vagyok! – mutatkoztam be egyből, köszönés nélkül. – Baleset történt a negyedik és a Barnette sarkán. Most azonnal kérek erősítést! – tettem hozzá, aztán egyből bontottam is a vonalat. Óvatosan közelítettem meg a balesetet szenvedett autót. Előbb az állapotát vizsgáltam meg, hogy nehogy felrobbanjon. A szélvédő megrepedt, a sofőr pedig a légzsákon feküdt, látszólag eszméletlenül. Nem sokat gondolkoztam, megpróbáltam kinyitni az ajtót, több-kevesebb sikerrel. Kicsit feszegetnem kellett ugyan, de amint sikerült, máris a nyaki ütőeret kerestem, hogy ellenőrizzem a pulzust. Láttam némi vért, és a szólongatásra sem felelt a férfi, úgyhogy felegyenesedtem. - Valaki hívjon egy mentőt! – szóltam a tömeg felé, aztán amennyire tudtam, megpróbáltam behajolni, hogy kikapcsolhassam a biztonsági övet, már ha menni fog. Sajnos azt nem láttam, hogy valahol csöpögött a benzin, így hagytam, hogy amikor kiérkeztek viszonylag gyorsan a kollégák, akkor helyettem a férfiak próbálják kiszabadítani. Szerencsére ők szóltak a tűzoltóknak is, akik néhány perccel a rendőrök után jöttek, hogy kivágják a kocsiból a sebesült férfit. Mivel már annyian tolongtak ott, hogy nem fértem oda, ezért visszatértem egy idő után Naomi mellé. Némán figyeltem a mentést, nem szóltam egy szót sem még percekig. - Tudtad, hogy valami történni fog, igaz? – kérdeztem halkan. Mivel mostanra már hátrébb álltunk a sűrűjétől, így nem sokan figyeltek arra, hogy mit beszéltünk. Mondjuk amúgy sem, de az lényegtelen. Hirtelen kellett cselekednem, így csupán most ért el a tudatomig, hogy mi lehetett volna a vége, ha Naomi nem ránt hátra időben, és valahogy ez felettébb felkeltette mostanra az érdeklődésemet.
- Értem. Na igen, az biztos, hogy ilyenkor jól jön a terepmunka. Mosolyodtam el, bár kétlem, hogy a főnöke is hasonlóan viccesnek találná a dolgot, mert azt azért nem hinném, mindenesetre nem fogom firtatni. Mindenki úgy végzi a munkáját, ahogy akarja, mondjuk, az én alkalmazottaim pont nem, mert picsán rúgnám őket, ha eltűnnének órákra. Szerencsére mondjuk szó nélkül még a boltba sem ugranak át, aminek felettébb örülök. Odakinn, nem tudom, mi történt. Ez a legjobb magyarázat rá, egyszerűen… úgy éreztem, hogy valami nagyon rossz, és… megfogtam Mandy kezét. Más magyarázatot aligha tudtam volna adni a dologra, mert bár tudom, hogy vannak furcsa dolgok a világon, de azzal még mindig nem tudtam mit kezdeni, hogy én magam is tudok kifejezetten furcsa lenni. - Azt hiszem, nincs… Jegyeztem meg kissé sután, de a szavaim aligha támasztotta alá a bekövetkezett szerencsétlenség, én pedig bár rögtön indultam, de közben nem bírtam csodálkozni azon, hogy mi ez már megint. Valami nagyon nem stimmel velem, én ezt nem akarom. Ilyen fura dolgokat… Atya ég, remélem nem látta senki más. Ilyen téren kicsit paranoiás lettem az utóbbi időben. - Oké… Dadogtam Mandynek, majd lecövekeltem ott, ahol épp voltam, nem mentem sehová, ha akartam volna, sem tudok megmozdulni. Mégis mi a jó isten ez már megint? Hallottam, ahogy a barátnőm intézkedik, ki hitte volna, hogy még jól fog jönni ez a kis lógás, bár kötve hiszem, hogy ma eljutunk a kávéig, de nem is nagyon érdekelt. Vajon jól van a fazon? És mégis mi vette rá, hogy ilyen őrült módjára közlekedjen a város közepén? Az ujjaim a telefonomra fonódtak, ez olyan helyzet volt, ami miatt aggódtam… mert… nem a saját lakásomban történt, hanem nyílt színen akadályoztam meg gondolkodás nélkül, hogy Mandyt elcsapja egy kocsi. Nem tudom, miért csináltam, de ez nem normális, én ilyesmit nem érezhetek meg. „Megint műveltem valami furát. Eddig sem éreztem magam normálisnak, de most már pláne nem… Puszi!” Minek írtam oda, hogy puszi? Úristen, hülye vagyok teljesen. Már megint. Vagy még mindig. Nem baj, nem számít, szokásos, hozom a magam idióta formáját. Azt sem tudom, minek írok neki. De, már hogyne tudnám… Ő az egyetlen, aki tudatában van annak, hogy milyen abszurd dolgokat tapasztalok néha, meg annak is persze, hogy képben vagyok a létezésüket illetően. Hovatovább, szintén az egyetlen a nagyszüleimen kívül a városban, aki tud Mayáról. S ezzel együtt a legőszintébb kapcsolatom is. Utána hívtam a mentőt, valószínűleg magamtól is megtettem volna pár pillanattal később, de végül Mandy hangja térített észre. Elmondtam nekik, hol történt a baj, és hogy lehetőleg azonnal jöjjenek, aztán bontottam a vonalat, és csöndben vártam. Az túlzás, hogy nyugodtan, mert nyugodt az nem voltam, nagyon nem. Mikor Mandy visszajött mellém, vetettem rá egy pillantást, de valahogy én sem akartam megszólalni. Most nem… a francba is, hogy fogom ezt megmagyarázni? Remélem, nem tűnt fel neki. Ugye nem? Mondd, hogy nem. Nem szeretném, ha őrültnek nézne, és soha többé ne találkozzunk emiatt. Aztán, amikor megszólal, legszívesebben elsüllyednék, nyeljen el a föld, vagy valami. Nem akarok hazudni… tudnék egyáltalán? Annyira egyértelműen visszatartottam, hogy nem tudom mivel magyarázni. - Én… nem tudom, csak támadt valami rossz érzésem, nem tudom megmagyarázni, de kérlek, ne nézz dilisnek. A földet szemlélem a lábaim előtt, valahogy az most sokkal megnyugtatóbb, mint esetleg azt látni Mandy szemében, hogy bolondnak tart.
Tényleg olyan gyorsan történtek az események, hogy előbb győzött nálam a kötelességtudat, minthogy foglalkozzak azzal, ami még a baleset előtt történt. Nem volt itt más rajtam kívül, akinek jogában állt volna intézkedni, így teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy magamhoz vegyem az irányítást és tegyem, ami a dolgom. Ami a munkám, aminek gyakorlatilag éltem az elmúlt tíz évben is, vagy még többen. Fontos volt megőriznem a hidegvérem és a tőlem telhető legtöbbet megtenni azért, hogy itt ne szabaduljon el a pokol, amíg meg nem érkeznek mások is. Sajnos az emberek elég kíváncsi természetűek voltak ahhoz, hogy egy ilyen hely mellett szó vagy egyetlen pillantás nélkül tovább álljanak. Ennek most egyáltalán nem örültem, ugyanis ilyenkor volt a legrosszabb a jelenlétük. Oké, itt most olyan formában nem történt bűntény, hogy nyomokat tennének tönkre, de akkor is roppant idegesítő volt a bámulásuk, arról már nem is beszélve, hogy milyen veszélynek tették ki igazából saját magukat is. Igazából Naomiig visszajutni sem volt a legegyszerűbb, át kellett hozzá verekednem magam a tömegen, de azért csak megoldottam. Roppant kicsi termetem ellenére időnként elég határozott tudok lenni ahhoz, hogy utat engedjenek nekem. Főként akkor, ha még azzal is fenyegetem a népet, hogy ha nem engednek át, akkor valaki fenekébe repítek egy golyót. Természetesen soha nem tennék ilyet, de ezt ők nem tudhatják ugyebár. Amíg azon gondolkoztam, hogy miként kellene most megkérdeznem azt, hogy mi történt a zebránál, az intézkedőket figyeltem a kocsinál. A férfi még mindig nem tért magához és nem lehetett egyelőre tudni, hogy vajon mi okozhatta a balesetet. Még szerencse, hogy pont a közelben voltunk, nem tudom mi lett volna akkor, ha esetleg akkor robban fel a kocsi, amikor valaki más megpróbál segíteni. Akkor több ember halálát is okozhatta volna ez a száguldozás. A válasz hallatán egyébként néhány pillanatig csak meredten néztem előbb magam elé, majd Naomira. Olyan kitartóan nézhettem, hogy ha erre nem emelte fel a fejét, akkor csakis erővel vonhattam magamra a figyelmét, az tuti. Néha nagyon tudok ám szuggerálni másokat, ez bizonyított tény! - Te mágiaérzékeny vagy! – villant át a szemeimen a felismerés hirtelen, amit valószínűleg ő is észrevehetett, ha esetleg már engem nézett és nem a földet fixírozta továbbra is. – Méghozzá elég magas szinten! – tettem hozzá kissé talán csodálkozva. Azért akadtak más emberek is, akik mágiaérzékenyek voltak és megérezték azokat, akik a közelükben voltak és nem egyszerű halandó életét élték, de olyannal életem során szerintem még nem találkoztam soha, aki ennyire erős megérzésekkel rendelkezett volna. – Egyáltalán nem nézlek dilisnek! – mondtam határozottan. Nem, most ő fog engem, ebben egészen biztos voltam. Szinte kedvem támadt nevetni, ám ehelyett az arcom teljesen komoly volt, miközben egy kicsit arrébb vontam a járdán. A többség most úgyis az úttest közepén állt és bámulta az eseményeket. Nem mi voltunk a fő látványosság és ezt most nem is bántam túlzottan. - Máskor is volt már ilyen? – kérdeztem kíváncsian, ha még nem hagyott magamra a fenébe, azt állítva, hogy nekem teljesen elment az eszem.
Éreztem, hogy néz. Viszketett a tarkóm, de isten bizony, kibírtam, hogy ne vakarjam meg. Viszont azt már nem, hogy olyan nagyon sokáig ne mozdítsam a fülem botját se arra, hogy bámul. Mondjuk, már az is egész jó dolognak számított, hogy nem röhögött ki, vagy ájult el. Vagy bármi hasonló. Esetleg nem tárcsázta reflexből a diliházat. Pedig ez még nem is minden. De nem ám… - Hogy mi vagyok? Pislogok rá megilletődötten, mert bár már Connornak is szöget ütöttek a fejében ezek az izék, amik néha történnek velem, de nem neveztük nevén a gyereket, azt hiszem azért, mert halványlila gőze sem volt arról, hogy mi ez. Hát most már tudom. Ez pedig olyasmit jelent, amit igyekeztem elkerülni, és ne… miért pont Mandy? Úristen, most biztos a gondolataimban olvas, és rá fog jönni, hogy tudok mindent. Nenenene… Szerintem elég hihetően adom elő a falfehérséget, és joggal hiheti, hogy azért van, aminek nevezett. - Nem tudom, mi az, és ha az lennék, biztos tudnám, nem? Pláne, ha magas szinten. Én nem tudok semmi ilyesmit semmilyen szinten. Mi ez az egész, Mandy? Tökéletesen zavarodott vagyok, mert az oké, hogy eddig nagyjából őrültnek gondoltam magam miatta, de ez így már valami egész más. Kéne írnom még egy sms-t, hogy itt bizony harrypotter riadó van. Most mit csináljak? Én komolyan kedvelem Mandyt, de azt még neki sem fogom hagyni, hogy elvegye az emlékeimet. - Nem nézel dilisnek? Az jó, bár egyedül vagy vele, még én is dilisnek nézem saját magam. Állapítom meg, és nagyon nem tudom, mit kellene ezzel az egésszel kezdenem. - Volt. Ritkán, de előfordult… de eddig nem ilyen jelentőségteljes dolog volt, csak apróságok. Villanások, képek, már megtörtént dolgokról. Meg rémálmok. De ennyi… ilyesmi nem még. Tördeltem az ujjaimat, mit tagadjam, ideges voltam. Nem akartam, hogy ezt bárki más tudja rólam, azt meg talán még kevésbé, hogy ez jelentsen is valamit, mármint… valakinek. Mert a többség zakkantnak nézett volna, és azt még el tudtam volna viselni, de most nem tudom, mi lesz. - El lehet tüntetni? Ezt a mágiaérzékenységet? Én nem akarom… Szorítottam össze makacsul az ajkaimat, mint egy pukkancs ovis, akinek nagyon nem tetszik épp, amit lát. Egyszerűen túlságosan zavaros volt az életem enélkül is, de úgy látszik, valaki odafenn úgy gondolta, hogy nem eléggé.
Láttam rajta, hogy meglepődött és az jutott eszembe egyből, hogy igen, tényleg őrültnek nézett most engem. Mondjuk abszolút nem zavart, mert ezek tudatában úgy gondoltam, hogy remek őrző lehetne, ha akarna. Persze még soha nem hívtam el senkit, de biztos jó buli lett volna. Úgyis elég kevés gyógyítónk volt, neki meg gyógyszertára volt, talán pont illene is hozzá az, hogy megtanulja kihasználni az adottságát ilyen formában. - Jól hallottad! – nem ismeteltem el megint, de csak azért nem, mert sosem tudhatja az ember, hogy ki figyel vagy hallgatózik a közelben. Azért jobban nem akartam felhívni magunkra a figyelmet, mint azt muszáj lett volna. Talán messzebbről azt hihették rólunk, hogy a baleset miatt szörnyülködtünk és ez nekem most kapóra is jött igazából. Még sosem volt szükség arra, hogy megbeszéljek ilyesmiket valakivel, de most annyira adta magát ezek után a téma, hogy úgy éreztem, muszáj megtennem. Az már a nagyobbik rossz volt, hogy éppen ilyenkor nem tudtam volna emléket törölni nála akkor sem, ha esetleg annyira kiakadna, hogy szükségét érezném a beavatkozásnak annak érdekében, hogy ne kerüljön el egy egész életre, mert azt hiszi, hogy bekattantam. - Nem! – ráztam meg a fejemet, és most már elmosolyodtam, hátha kicsit oldhatok a feszültségén. – Nyugodj meg, nincs semmi baj. Elég sok hozzád hasonló van a világban, hidd el nekem! – mondtam neki olyan higgadtan, amennyire csak tudtam. Kicsit izgatott voltam én magam is, de szerintem ez a jelenlegi helyzetben teljesen érthető volt ám. – Ezt nem muszáj rossznak felfogni, értesz engem? – kérdeztem tőle komolyan, még a karját is megszorítottam egy kicsit biztatóan, amikor azt mondta magáról, hogy szerinte mégiscsak dilis. Én nagyon jól tudtam, hogy nem az, és szerintem el sem tudta képzelni, hogy mennyi ilyen ember van még rajta kívül. - Történt veled mostanában valami, ami nagy változást okozott az életedben? – kérdeztem tőle. – Kérlek, válaszolj őszintén, ne aggódj, nem foglak őrültnek nézni, bármiről legyen is szó. Viszont, ha nem mondod el, akkor nem tudok neked segíteni abban, hogy megértsd ezt az egészet... – mivel nem tudtam, hogy mi lehetett olyan, ami esetleg elindította az erősebb képek és megérzések folyamát, ezért mindenre felkészültem. Jelentéktelen dolgoktól kezdve egészen valami komolyabbig, a skála elég széles volt az én elképzeléseim szerint. Nagyon reméltem, hogy ezek után megosztja velem, bármi volt is, ha már így témánál voltunk. - Nem, nem lehet eltüntetni, ezzel az emberek születni szoktak – ráztam a fejemet, aztán elé álltam és megfogtam a két karját. – Figyelj rám! – kértem tőle, és ha eleget tett a kérésemnek, akkor láthatta rajtam, hogy őszintén beszélek. – Nem lesz semmi baj, oké? Lehet, hogy most azt gondolod, hogy nem akarod, de igazából nagyon hasznossá tud válni, ha tudod, hogy hogyan használd ki az előnyeit – magyaráztam közben tovább, bár ha úgy láttam rajta, hogy nem viselte el az érintésemet, akkor kissé sértetten, de elhúzódtam tőle. Eszem ágában sem volt elüldözni magamtól, de valószínűleg pontosan ezt tettem most. – Én is mágiaérzékeny vagyok… - tettem hozzá halkabban, hátha ettől kicsit jobban érzi magát, ha tudja, hogy én aztán átérzem.
Érzem, hogy rezeg a telefonom. El akarom olvasni, most azonnal, de elég nagy tahóság lenne Mandyvel szemben, úgyhogy nem teszem meg. Egyelőre. Csak figyelek, és hallgatom, és nem tagadom, egy egész kicsit megnyugszom attól, amit mond. Szóval nem csak én vagyok kattant, ez jó hír. - Az… jó. Azt hiszem. Jegyzem meg halkan, azt tudtam, hogy vannak vérfarkasok, meg őrzők, de ez a mágiaérzékenység most új dolog, és talán nem is baj, mert így kellőképp lesokkolt ahhoz a dolog, hogy ne legyen egyértelmű, tudok én elég sok mindent, csak nem szeretném, hogy erre mások is rájöjjenek. Ami jelen esetben azért gáz, mert Mandynek nem akarok hazudni. Nagyon nem. - Értem, amit mondasz, csak azt nem értem, ez miért nem rossz. Egy kicsit félelmetes azt hiszem. Sóhajtok fel, és lepillantottam a kezeire, amik a karomra szorítottak rá. Hogy történt-e valami, ami nagy változást okozott az életemben? Ó, hogyne… láttam átváltozni egy vérfarkast, aki felfalt volna, ha nem úgy reagálok, ahogy. Zavartan néztem rá, el akartam mondani, meg nem is. - Történt, igen, de nem beszélhetek róla. Nem azért, mert azt gondolom, hogy nem hinnéd el. Nagyon is tudom, hogy elhinnéd, de megígértem, hogy nem említem senkinek, hogy ne kerüljek bajba. Meg más se kerüljön bajba. Ez így lehet, hogy egy kicsit zavaros, de másképp nem tudom vele közölni, hogy tudom, amit tudnom kell ahhoz, hogy megértsem ezt a mágiaérzékenység dolgot is, csak épp hangosan kimondani még mindig nem megy. - Születni? Jesszusom… ugye nem öröklődik? Csúszik ki valami olyan a számon, amit nagyon nem akartam kimondani, és a megfogalmazás miatt kétlem, hogy tévútra tudná csalni magát, de talán jelen körülmények között nem fog szöget ütni a fejében a dolog. Nagyon remélem, hogy Mayával ez nem történt meg, sőt, nem is fog soha, mert azt sosem bocsájtanám meg magamnak… - Nem lesz semmi baj? Csak baj van. Állandóan rémálmaim vannak, nem tudok aludni, olyan vagyok, mint egy zombi. Utálom a titkokat, és tele vagyok velük. Ha másba nem, ebbe tutira bele fogok bolondulni. Nem akartam elhúzódni, mert nem tartottam őrültnek, elég dolgot tudtam már ahhoz, hogy ne így legyen, de attól még most érhettem el arra a pontra, amikor az a képzeletbeli pohár betelt. - Te is? És veled is történnek ilyenek? Hogy bírod? Kérdeztem halkan, és végül nem bírtam ki, hogy ne olvassam el Connor sms-ét, szabályosan égette a készülék a kezemet, ha lehet valami még a jelenlegi helyzetnél is furcsább, akkor az bizonyosan, hogy elmosolyodtam rajta. Majd csak annyit pötyögtem be, hogy „Harry Potter a Postán.”. Nem biztos, hogy ide kellene jönnie, sőt, biztos, hogy nem kellene idejönnie, de azt akartam, hogy tudja, aztán ő majd eldönti, mit kezd az infóval. - Bocsi, csak aggódik az egyik barátom… írtam neki, amíg intézkedtél. És még nem is kamuztam, bár azért volt egy enyhe bűntudatom, mert tényleg nagyon kedveltem Mandyt, és szívesen megbeszéltem volna vele mindent, és valószínűleg meg is fogom előbb-utóbb, de amíg nem lesz egyértelmű számára, hogy tudok a vérfarkasokról, addig én magam nem fogom kerek-perec kimondani.
Úgy tűnt, mintha egy egészen kicsit megkönnyebbült volna és én ennek perpillanat nagyon örültem. Én tényleg nem akartam ráhozni a frászt, viszont az ügy mellett sem tudtam csak úgy elsétálni, mintha semmi nem történt volna, amikor éppenséggel én magam is részese lettem ennek az egésznek. Azért voltunk az emberekért, hogy megvédjük őket, erre most egy éppen engem mentett meg. Hát ez micsoda, ha nem éppen arra felhívás a sorstól, hogy itt áll mellettem egy potenciális őrző? Így is annyira kevesen voltunk, az utánpótlást sem neveztem volna túlzottan bőségesnek, úgyhogy nem lett volna rossz. És akkor legalább nem kellett volna titkolóznom előtte folyton. - Azért, mert tényleg vannak előnyei is, bármilyen hihetetlen ez most számodra – mondtam neki egy nagyon halovány mosoly kíséretében. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet ez most számára, mivel én már nem is emlékeztem rá, amikor velem történt meg a nagy felismerés pillanata. Akkor annyira maga alá temetett a gyász, hogy teljesen összefolytak az események a fejemben és mai napig nem sikerült őket teljesen tisztáznom magamban. A lényeg úgyis az volt, hogy végül bármire igent mondtam volna, csak elmenekülhessek az életemből, ami fenekestül felfordult. Türelmesen vártam, hogy megfontolja, mit szeretne elmondani nekem. Nyilván nem fogom erőltetni, de szerettem volna, ha tényleg őszintén beavat abba, hogy mi lehetett az, ami felerősítette nála ezt az érzékenységet. Én úgy véltem, hogy valamilyen sorsfordító vagy nagyon traumatikus dolognak kellett a háttérben lennie, különben nem valószínű, hogy ez megtörtént volna csak úgy, ha elmondása szerint eddig tényleg nem voltak ilyen durva érzékelései. - Aha! – mondtam csak ennyit, miközben a fogaskerekek őrült tempóban dolgoztak a fejemben. Ezek alapján már nem volt nehéz rájönnöm, hogy mi volt a háttérben, még ha nem is mondta ki. Elég régóta voltam már informátor, ráadásul nem is rossz. Tudtam nagyon jól, hogy mikor kell mögöttes tartalmat keresnem és adott esetben mi lehet az. Igazából azt is mindig remekül megláttam, ha valaki hazudott nekem. – Nagyon remélem, hogy nem arról van szó, amire most gondolok! – mondtam kicsit morcosan. Nem rá voltam dühös, ez szerintem számára is egyértelmű lehetett, mivel a hangomból még mindig nem tűnt el a nyugodtság, kivételesen. Inkább a helyzet miatt voltam mérges, szóval nem én vagyok a legvérengzőbb őrző, annyi biztos. Egyébként is, mi más lehetett volna, mint az, hogy látott egy farkast? Illetve inkább az, hogy tudott róluk. Az előbbire gondolni sem akartam, mert az nagy bajt jelentene. - De, hát persze, hogy arról van szó… - mondtam végül, egy aggodalmas sóhaj pedig csak úgy kicsúszott a számon, miközben gondterhelten simítottam végig az arcomat. – Én nem tudok róla – vontam meg a vállaimat, most ez volt a legkisebb gond valahogy, ami érdekelt. Egyébként tényleg nem gondoltam, hogy befolyásolná az öröklődés az ilyesmit. Persze nem volt kizárva szerintem, de ezt most nem mondtam ki inkább hangosan, mert már eleve az is felkeltette az érdeklődésemet, amilyen rémülettel kérdezte ahhoz képest, hogy neki elméletileg nem kellett volna ettől tartania. Furcsa ez a nap ma nagyon is… - Akkor talán mondd el őket valakinek – nem, most már szándékosan nem magamat ajánlottam erre a feladatra, még ha számomra egyértelmű volt is, hogy szívesen meghallgatnám. Attól tartottam, hogy már így is túl sok volt ez neki ahhoz, hogy éppen bennem bízzon meg ezek után annyira, hogy beavasson a titkaiba. – Nem, velem nem ilyenek történnek – mondtam őszintén. – És igazából én nagyon szeretem. Ettől egy kicsit értékesebbnek érzem magam, mert úgy hasznosítom ezt az adottságot, hogy azzal segítek másoknak. Érted? – nem tudtam, hogy elég jól fogalmaztam-e meg, de attól én még így éreztem. – Nem vagy ettől még sem őrült, sem szörnyeteg, Naomi! – ingattam a fejemet kissé szomorúan, ugyanis biztosan akadtak olyanok, akik minket is annak mondanának. Sosem értettem meg ezeket az embereket. – Hogy úgy mondjam, én arra érzek rá különösen jól, ha valaki hazudik nekem. Átlátom a helyzeteket, meg effélék… - valószínűleg ez az informátori munkakör miatt is alakult így, valahogy ezt fejlesztettem mesteri fokozatra szinte. - Csak én érzem úgy, hogy ez kicsit gyanús, amikor éppen egy ilyen témát boncolgatunk és muszáj írnod az illetőnek? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Nem vontam le messzemenő következtetéseket és nem is kezdtem összeesküvés-elméleteket gyártani, de akkor is érdekes egybeesés volt számomra, márpedig ritkán hittem igazán a véletlenekben. Oké, a horoszkópot elolvastam, de az más.
- Jó, neked elhiszem, hogy vannak, mert gondolom nem hazudnál nekem ilyen fontos dologban, meg úgy semmiben sem. Bólintottam, bár azt nem tudtam elképzelni, milyen előnyei is lehetnek ennek. Nyilván nagyon is pozitív, hogy Mandyt nem csapta el a kocsi, meg persze engem sem, mert ha átmegyünk a zebrán, azt együtt tesszük, de eddig nem történt ilyesmi velem, és a rémálmokban, meg hirtelen felvillanó képekben, amik után elájulok, szerintem nincsen semmi jó. Az aha alapján azt feltételezem, hogy sejti, mire is próbálok kilyukadni ilyen egészen Naomis módon, de sosem lehet biztosan tudni. Ez nem olyan habkönnyű téma ám, semennyire sem az, és azt tudom, hogy jobb tartanom a szám, amíg nem vagyok teljesen biztos a dologban. - Szerintem jó eséllyel arról van szó, vagy valami nagyon hasonlóról. Nem voltam gondolatolvasó, de ha tényleg Őrző, ahogy én gondoltam, akkor nem hiszem, hogy eszébe jutott más valami is, ami ennyiben befolyásolhatná az életemet. Még azt is érteni véltem, miért volt morcos, elvégre, a vérfarkasok létezésének titokban kellene lenne. Kicsit megkönnyebbültem, mert ha nem tud róla, akkor talán nem örökölhető, és akkor Mayának van esélye a nyugodt életre. Mert, ha a dolgok így maradnak… úristen… ha a dolgok így maradnak, soha nem kereshetem meg. Nem sodorhatom ekkora veszélybe… Ez az első pillanat, amikor tudatosul bennem, hogy mit kockáztatok ezzel az egésszel, és rögtön könny szökik a szemeimbe. Beszélnem kell Connorral, el kell neki mondanom, hogy… ez így nem megy. Hogy bármennyire is kedvelem, és örülök, hogy tudom ezt az egészet, nekem egyetlen célom van az életemmel, márpedig az az, hogy visszakapjam a lányomat. - Ezekről… nem lehet csak úgy beszélni valakivel. Tudod… kicsit félek attól, hogyha beszélek róla, akkor végleg valósággá válik. Félre ne érts, tudom, hogy az, csak… a szavaknak súlya van. Meg aztán, rajta kívül csak téged ismerlek, aki nem nézne totálisan dilinyósnak. Elgondolkodtam azon, hogy értékesebbnek érzi magát. Talán én is így lennék vele, ha nem csak azt látnám ebben az egészben, hogy mennyire összezavarja a fejem, és máris elfeledkeztem miatta a legfontosabb teremtésről az életemben. Szörnyetegnek nem gondoltam magam, de abban biztos voltam, hogy odabent nincs rendben minden, azt hiszem, kezdett túl sok lenni ez az egész. Vajon mennyit bír el egy ember anélkül, hogy össze ne roppanna? Connorral sikerült poénra vennünk a dolgot, de ez már nem az, úgy nem, ha nekem is van valami közöm az egészhez. - Értem. Azt hiszem, hazudni nem hazudtam neki, csak nem mondtam el a teljes igazságot. Ettől függetlenül most még rosszabbul éreztem magam, de a francba is, nem mondhatom, hogy épp az egyetlen vérfarkasnak firkálok sms-t, akit ismerek. - Csak te érzed úgy, mert én tudom, hogy ez gyanús, nem kicsit, nagyon. Meg nem is véletlen. Feleltem halkan, égett a pofámról a bőr, na, de hát, nekem Connor volt eddig az egyetlen kapocs ehhez a világhoz, nekem természetes, hogy megosztom vele ezt az egészet, főleg úgy, hogy lehet, nem végződik túl fényesen. Annál is inkább, mert ha tartani akarom magam az elhatározásomhoz, akkor meg kell kérnem Mandyt, hogy törölje ki az emlékeimet… de… vajon, ha megteszi, akkor is megmarad ez a mágiaérzékenység dolog ilyen nyilvánvalóan? Mert ha igen, akkor semmit sem tehetek, és… soha nem kereshetem meg a lányomat. Megsemmisülten roskadtam le egy padra, és markoltam meg a kabátomat tehetetlenségemben. Ez így sehogy sem jó…
- Nem, tényleg nem szokásom hazudni! – mondtam magától értetődően. Azt hiszem, hogy ezzel is csak megnyugtatni akartam, de hogy mennyit értem el vele, azt nem tudhattam biztosan. Az tény, hogy ilyen esetben most nem volt helye a mellébeszélésnek, ezért sem örültem neki annyira, hogy nem egyértelműen mesélte el nekem, hogy mi történt vele. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha használhattam volna a gondolatolvasást, de természetesen pont az ilyen helyzetekben kell megtörténnie annak, hogy nem működik semmi. Ragyogó! - Sejtettem… - sóhajtottam lemondóan, amikor egyetértett velem abban, hogy valószínűleg jól gondoltam, hogy mi lapult meg a szavai mögött. Egyáltalán nem örültem neki, mert ez azt jelentette, hogy valami nagyon félresiklott valakinél. Máskülönben egészen biztos, hogy egy farkas nem fedné fel magát csak úgy szórakozásból egy ember előtt, főleg nem úgy, hogy utána nem szól az őrzőknek, hogy lenne egy kis elintéznivaló. – Istenem, hogy történhetett ez… - ráztam a fejemet kicsit értetlenül. Valami azt súgta, hogy fiatal lehetett az illető, mert azért nagy általánosságban uralkodni szoktak magukon az idősebbek és nem váltanak csak úgy alakot nézőközönség előtt. Márpedig ezt a lebukást másképp nem nagyon tudtam elképzelni, mondjuk úgy, hogy a rutin meg az évek. - Remélem, tudod, hogy ha itt vagy, akkor nagyon szerencsésen megúsztad – halkan mondtam, de ettől függetlenül még nagyon is komolyan gondoltam. Míg én ezen agyaltam, addig a titkokra terelődött a szó. Nem mindig szerettem a titkokat, de azért volt, amikor szükséges rosszak voltak. Az élet már csak ilyen, nem túlzottan nevezhetnénk kívánságműsornak. – A tetteknek pedig még nagyobb súlya van. Ha nem teszel valamit ellene, akkor a titkok tényleg felőrölnek – húztam el a számat kelletlenül. – Sosem tudhatod – mosolyogtam rá haloványan, hiszen tényleg nem tudhatta, hogy az ismerősei körében hány farkas van és hány őrző. Azt már inkább el sem mondtam, hogy az Upper a falka tulajdonában van. Valószínűleg soha többet nem menne akkor oda, de a munka meg gondolom kellett neki. - Mondd, hogy most nem arról a fiatal fiúról beszélünk, akit nemrég ismertél meg! – néztem rá reménykedve, de valami azt súgta, hogy ez a legvalószínűbb megoldás. Az illető fiatal farkas volt, mi rá a garancia, hogy emberként nem fiatal már, csak a farkasa kölyök még? Szerintem semmi. – Mondanám, hogy hívd ide és lesz hozzá néhány keresetlen szavam a felelőtlensége miatt, de nem vagyok agresszív fajta, csak ha nagyon muszáj – böktem fejemmel a telefon irányába. Ha már vele beszélt, simán ide is jöhetett volna, de az igazság az, hogy nem tudtam pontosan én sem, hogy milyen végkimenetele lenne egy ilyen találkozásnak. Némán sétáltam utána a padhoz, és ültem le mellé. Egy ideig csak hallgattam, időt akartam neki hagyni arra, hogy rendezze magában ezt a hirtelen jött sok információt. Biztos voltam benne, hogy nagyon sokkoló lehetett ez számára így hirtelen, még akkor is, ha mint kiderült, már tudott a farkasok létezéséről, meg akkor ezek szerint rólunk is. - Mi jár most a fejedben? – kérdeztem halkan, fürkésző tekintetemmel az arcát tanulmányoztam. Szerettem volna őszintén tudni, hogy mi játszódott le benne. – Tudod, tényleg nem mindenki ússza ezt meg sértetlenül, mert gondolom olyan láttál, amit nagyon nem kellett volna… - csak az után kezdtem bele ebbe, hogy kivártam egy kicsit, hátha válaszol a korábbi kérdésemre. – Nem tudom, hogy olvastad-e az újságban a sétányon történt állattámadást… azok nem egyszerű farkasok voltak, Naomi. Éppen olyan kölykök, mint akihez valószínűleg neked is balszerencséd volt – nem ráijeszteni akartam, csak tudatosítani benne, hogy ez nem játék. Tényleg elsülhetett volna sokkal rosszabbul is.
Kezdőlap
