- Úgy, hogy kórházba akart vinni, és ismered a hozzáállásom a témában… Innentől nem nehéz kitalálni, hogy miért láthattam én átváltozott vérfarkast. Mandy tudja jól, hogy mennyire viszolygok a kórházaktól, a miértjét ugyan nem, de az nem is feltétlenül szükséges. Egyszerűen féltem, a múltamban, a jelenemben, és a jövőmben is rettegnék tőle. - Igen, nagyon is jól tudom. Azt mondta, nagyon jól reagáltam… mert… nem féltem. Próbáltam úgy viselkedni, mint ahogy a kutyatámadásokat kellene kezelni, és úgy tűnik, működött. Fejtettem ki, persze hogy áldom a sorsomat, hogy élek, de ez azért nem ilyen egyszerű. Megtudni, hogy egy teljesen más világban élek, mint amilyet hittem, nem volt épp leányálom. Mostanra már úgy ahogy megbirkóztam a dologgal. - Hát ez az, sosem tudhatom… titkok mindenhol, nem csak az enyémek, a tiéd, az övé, mindenkié… Mutogatok random emberekre, de persze nem túl feltűnően. Valahogy kellemetlen lenne megtudni, hogy a legtöbb ismerősömnek köze van ehhez a világhoz, és folyamatosan leplezniük kell életük ezen oldalát. Nem lehet egyszerű, az teljesen biztos. - Mondhatnám, de akkor hazudnék. Feleltem gondolkodás nélkül, igen, arról a fiatal fiúról beszélünk, nem másról, és bár nem ismerem a vérfarkasokat, de nyilván, ha nem lenne ilyen fiatal, ez nem történhetett volna meg. Vagy már eltett volna láb alól, mint zavaró tényezőt. Szerintem még mindig így jártam jobban. - Tudja, hol vagyok, de csak nem olyan ostoba, hogy idejöjjön… Most mit mondjak? Kinézem belőle, de azért remélem, előbb gondolkodik, és nem sodorja magát is bajba. Semmi szükség rá. Magamnak köszönhetem ezt az egészet, és nem úgy tűnt, mintha Mandy nekem akarna esni, szóval szerintem nem szorultam védelemre. Azt mondjuk nem tudom, mi lesz később. - Áááá… Hajtottam hátra a fejem egészen, miközben a homlokomra fogtam a kezeimmel. Úgy néztem az égre, nem, nem fájt semmim, maximum a felismerés csalta a röpke nyöszörgést az ajkaimra. - Mandy… van egy lányom. Azért dolgozom ennyit, hogy egyedül is meg tudjak teremteni neki mindent, amire szüksége van, és visszavehessem magamhoz. De… ha ezt az akármit nem lehet eltűntetni, akkor velem mindig ez lesz. Akkor akármi történik, előbb-utóbb valakinek szemet szúr, és nem maradhatok távol ettől a világtól. Akkor… nem kaphatom vissza soha, ha ennek a részese vagyok. Erre csak most jöttem rá. Halkan beszéltem, szomorú, lemondással teli volt a hangom, és bár én még nem éreztem, de könnyeztem. Most olyan helyénvalónak tűnt a miért kérdés, hogy soha jobbkor. Mégis fölösleges volt feltenni, mert nem létezett rá válasz. - Az egész folyamatot láttam. Nem néztem rá, még mindig az eget bámultam, és potyogtak a könnyeim, mintha kötelező lenne. Most ki merném jelenteni, hogy az élet bizony szar. Sehogy sem jöhetek ki jól ebből az egészből. - Nem vagyok ostoba, Mandy, tudom mi lehetett volna belőle, nagyon is jól tudom. Emlékszem minden egyes pillanatára, és csak az járt a fejemben végig, hogyha ott és akkor elvesztem a fejem, ha nem vagyok képes higgadtan viselkedni, akkor vége. Aztán, amikor hazaértem, egyszerűen elájultam… Nem tiltakozom a kifejezése ellen, miszerint balszerencse volt találkoznom Connorral, részben igaz, de akármi is történt, én nagyon kedvelem. Csak hát, nem éppen életbiztosítás a közelében lenni, de ha attól félnék, mikor tép szét, már nem élnék.
- És emiatt váltott alakot? – kérdeztem meglepetten és kissé talán értetlenül is, hiszen a pontos körülményekről nem voltak információim. Azt sem tudtam ugyebár, hogy miért akarta egyáltalán Naomit kórházba vinni, de láthatóan minden rendben volt most vele, úgyhogy erre nem is kérdeztem rá, hiába érdekelt. Úgy voltam vele, hogy ha olyan súlyos lett volna a baja, akkor most nem itt lenne kint velem, hanem bent feküdne egy kórteremben, hiába utálta és félt tőlük annyira. Igen, még emlékeztem, hogy milyen rosszul viselte a bent fekvést a lövés után. - Nem nagyon találkoztam még olyan emberrel, aki éppen akkor ébredt rá arra, hogy mi lapulhat éjszaka a sötétben, és mégis nyugodt tudott maradni a veszélyes állat és a felismerés ellenére is – ingattam a fejemet. Tényleg őszinte csodálat csengett ki a hangomból és egyre biztosabban éreztem azt, hogy egyáltalán nem volt véletlen semmi. Sem a mi megismerkedésünk, sem az, hogy előtte lebukott egy fiatal farkas, és az sem, hogy most meg az én tudomásomra is jutott a dolog, holott nagyon úgy tűnt, hogy nem akart nekem erről beszámolni. Még az után sem, hogy megtudta, nem fogom teljesen őrültnek nézni. Ez azért szöget ütött a fejemben. - Mesélt neked rólunk is, igaz? – egyértelmű volt, hogy az őrzőkre gondoltam. – Mit mondott? – kérdeztem kíváncsian, mert ebből még inkább leszűrhettem, hogy mennyire lehet fiatal az illető. Ha nem nagyon volt még hozzánk szerencséje és csupán felületesek az információi, akkor eléggé új lehetett még neki is ez az egész. Nem volt hát annyira meglepő az, hogy nem tudott uralkodni magán, de ő jóval szerencsésebb volt azoknál, akiket a múltkor mi állítottunk le a mészárlás és a verekedés közepette. - Aha, szóval tényleg nagyon fiatal – bólintottam egyet, mert ebből egyértelmű volt, hogy még ténylegesen is kiskorú. – Nem mondta esetleg, hogy itt van-e valakivel? – érdeklődtem, átváltva egy kicsit a tudakolózó őrző szerepébe, a barátéból. – Vagy, hogy mennyi ideje van a városban? – ebből talán be tudtam volna saccolni, hogy magányos vagy falkatag-e, valamint később a teremtőjét megkereshetjük és számon kérhetjük a galiba miatt, hogy mégis miért nem volt ott vele egy ilyen helyzetben. Némán figyeltem Naomit, még mindig nem akartam semmit ráerőltetni, csak vártam, hogy mit szeretne mondani, már ha akar egyáltalán valamit. A reakciójából arra következtettem, hogy szeretne, és amikor elhangzott az első mondat, a szemeim tágra nyíltak a meglepettségtől. Szerintem ez teljesen normális egy ilyen információ közlését követően. - Ezért kérdezted, hogy öröklődik-e, ugye? – kérdeztem a hirtelen felismerést követően. – Hol van most? – érdeklődtem tovább halk, megnyugtató hangon. Láttam, hogy a könnycseppek végigfolytak az arcán, de úgy voltam vele, hogy jobb most kiadni magából, mint elfojtani. Az sohasem tesz jót, ez bizonyított tény. – Vagy mennyi idős? – tettem fel máris a következő kérdésemet. Az elmondottak alapján azért kikövetkeztettem, hogy nem önszántából adta örökbe, mert úgy sejtettem, hogy ez történhetett. – Figyelj, mondok neked valamit! Először is, nyugodj meg, mert ha ő is mágiaérzékeny esetleg, az is lehet, hogy soha életében nem jön rá. Nagyon sok ilyen ember van, aki még csak nem is sejti, hogy időnként miért vannak furcsa érzései egy-egy ember jelenlétében. Mint mondtam, nem nagyon találkoztam még olyannal, akinek ilyen magas fokú lett volna azé érzékelése, mint neked – haloványan mosolyogtam rá, mert én ennek örültem, míg neki maga volt a pokol. - Egyébként azoknak is lehet gyereke, akik olyanok, mint én. Nekem is lehetne még, ha akarnék idővel, csak van egyfajta kockázata. Nem feltétlenül kell távol tartanod magad tőle azért, mert tudsz ezekről a dolgokról, érted? – persze azt most nem tettem hozzá, hogy az ilyet nagyon alaposan meg kellett ám fontolni. Az őrzőknek elég ritkán voltak gyerekei, és az itteni körülmények most éppen nem kedveztek a családalapításnak. Míg ezen gondolkoztam, Naomi közölte vele, hogy látta az egész átváltozást. – Elég sokkoló élmény volt, igaz? – kérdeztem egy kicsit grimaszolva. – A fiataloknak még nagyon fáj, minden csontjuk eltörik meg ilyen jó dolgok. Már nem is emlékszem, hogy mikor volt részem először ilyen látványban… - elgondolkodva néztem magam elé néhány pillanatig. - Persze, sok volt neked ez az egész – bólogattam megértően. – Általában minden embert sokkol az, amikor rájön, hogy mi van még a háttérben. Mi azért vagyunk, hogy a ti biztonságotokra ügyeljünk, hogy soha ne tudjátok meg azt, amit neked mégis sikerült. Nem ritka sajnos ez sem, de míg a vérfarkasságot nem választja általában az ember, addig az őrző létet igen. Ha elutasítod, akkor egyszerűen békén hagynak – vontam meg a vállaimat. – Pont ezt szeretem benne, hogy nem vagy belekényszerítve egy olyan helyzetbe, amit nem akarsz, hanem te döntesz a saját sorsodról. Elsőre én is elutasítottam ezt, mielőtt elhívtak volna. Mi így hívjuk, hogy elhívás… - mondtam gyorsan, hogy számára is érthető legyen, hogy miről magyarázok.
- Hát, azt hiszem, a pánik és a rettegés, ami belőlem áradt, bőven elég volt neki. Bólintottam, nem nagyon tudtam, hogy megy ez, aztán Connor elmagyarázta, hogy a túlságosan erős érzelmek könnyen betehetik a kaput. Azok után nem csodálkoztam azon, hogy akkor így történt. Meglehetősen tömény félelem ült a lelkemben, akárhányszor én kórházba kerültem, valami olyan miatt volt, ami befolyásolta az életem. Teljesen mindegy, milyen irányba, de ugyanolyan már sosem voltam, mikor kikerültem. - Van egy barátnőm, aki a farkasok viselkedését kutatja. Párszor jártam vele az erdőt, és persze annál többször hallgattam nagyokat, mert másról sem tudott beszélni, csak róluk. Szerencsére volt mihez nyúlnom. Meg aztán, szerintem az életösztön csodálat művel az emberrel… Én nem éreztem ezt olyan nagy dolognak, persze, tény, hogyha másképp viselkedek, akkor Connor felfalt volna, iszonyatosan nagy szerencsém volt. - Nem sokat, de azt igen, hogy el tudjátok venni az emlékeimet… kitörölni, amit tudok. És… ezt nem érzem teljesen fairnek. Persze, lehet, hogy jobb lenne nekem úgy, de most valahogy nem vígasztal ez, hisz tudom, hogy megint hazugságban kellene élnem, még ha az én biztonságomat is szolgálná. Fura volt ez az egész még mindig nekem, néha úgy éreztem magam, mintha valami fantasy filmbe csöppentem volna, csak épp, valahogy mégis túl valószerű minden, egyszerűen képtelen vagyok nem elhinni. - A faterjával… ő így nevezi, de nem sok mindent mondott róla. Ennél többet nagyon nem tudok, persze, a korát említette, de azt tényleg nem kéne elkotyognom, rosszabb vagyok, mint egy pletykás vénasszony. Ilyen szempontból pech, hogy pont Mandyvel esett meg, mert olyanoknak nehezebben kamuzik az ember, akiket kedvel, nemde? Mondjuk, én alapvetően nehezen teszem, de elhallgatni valamit kicsit egyszerűbb. - Igen, ezért. Sóhajtottam fel, ez a téma… még rémálmaimban sem, komolyan. Most nem fogom tudni abbahagyni a sírást, kész szerencse, hogy diszkréten teszem, és csak Mandy látja valószínűleg a könnyeimet. Nem szégyellem, szó sincs erről, de elég nekem egy valaki, aki esetleg elkezd sajnálni. - Fogalmam sincs, hol van. Zárt örökbefogadás volt elméletileg, de valamiért biztos vagyok benne, hogy az anyám tudja, csak nem hajlandó elárulni. Itt felütötte a csúf buksiját a harag, mert bizony másként nem bírtam viseltetni az említett családtagom irányába, egyszerűen túlságosan is gyűlöltem hozzá. Szerintem az egyetlen lény volt a földön, aki iránt képes voltam így érezni. - Nem sokára hét és fél lesz. Nem fogok megsértődni, ha ez még inkább sokkolja, elvégre, belőlem csak a legnagyobb jóindulattal nézik ki a koromat. - Tény, hogy nem terveztük, de én mégis szerettem volna, olyan nagyon… meg akartam tartani, de nem dönthettem a saját sorsom felett. És akkor határoztam el, hogy még egy ilyen nem lesz az életemben. Most mégis itt ülök vele, és valami olyannak vagyok a részese, aminek nem lenne szabad. Valószínűleg az emlékeimet el kell majd vennie, és az sem az én döntésem lesz, de… akkor már legalább ő tegye meg, ne más, ne olyan, aki semmit sem tud rólam. - Akkor remélem, hogy ő nem az. A saját érdekében… Nem tudtam mást mondani, mert én ettől nem éreztem magam különlegesnek, inkább úgy gondoltam, csak bajba sodort. Ha nincs ez, akkor nem látom meg a farkast, nem plakátolom ki a környéket, és talán az életben nem látom többet Connort viszont. Akkor nem is tudtam volna meg, hogy micsoda valójában, és nem indul el ez a lavina. - Itt nem arról van szó, hogy mit kell. Sokkal inkább arról, hogy én azt szeretném mindenekelőtt, hogy biztonságban legyen, szeressék, és boldog legyen. Ha ehhez az kellene, hogy engem sosem ismer meg, akkor így lenne. Ezt fájt kimondani, de így volt, tényleg bármit megtettem volna érte, viszont egyelőre még képtelen voltam elengedni a lehetőséget, hogy egyszer visszakapom. Addig nem, amíg nem tudom meg, hogy milyen családhoz került, mert ha boldog, akkor elengedném, ha nem az, akkor viszont képtelen lennék rá. - Igen, az volt. Amellett, hogy nem is akartam elhinni, amit látok. Valahogy elég groteszk volt, és igen, nagyon fájdalmasnak látszott, küzdött is ellene. Valószínűleg, ha nem így van, akkor nem lett volna időm valamelyest lenyugodni, és higgadtan cselekedni. Ehhez azonban ő is kellett, még ha azóta sem hajlandó úgy gondolni, hogy rajta nem múlt. - Elhívás… értem. De… gondolom, hogy azért ez nem ennyire rózsaszín. Ha mondjuk valaki elutasítja a dolgot, akkor csak nem élhet tovább vígan mindennek a tudatában. Intettem magam köré színpadiasan, de biztosan tudta, mire gondolok. Megcsóváltam a fejem, mert kételkedtem abban, hogy erre az lenne a válasz, hogy dehogynem, akkor nem töröljük ki az emlékeit. Hát persze, hogy kitörlik. S ebben az esetben már szó sincs arról, hogy az illető dönt a saját sorsáról, mert megfosztják elég súlyos információktól.
Igen, azzal egyetértettem, amit mondott, úgyhogy én is bólogatni kezdtem, de kommentálni nem kívántam. Úgy látszik, hogy vagy találkozott már azóta a sráccal és ő elmondta neki, hogy mi a helyzet ilyen téren, vagy csak tudott egy-két dolgot az állatokról. Még a sima kutyák is megérezték a félelmet, és nem különösebben szerették azt. Erre már akkor is rájöttem volna, ha nem lenne némi közöm a farkasokhoz, akikről a tudásom mostanra azért már elég nagy lett, hála az aktáknak, a tanításoknak és persze a megfigyeléseknek is, amiket végeztem egy-egy adott területen életem során. - Az biztos – egyetértően bólogattam már megint, amikor az életösztön csodáiról beszélt nekem. Ez tényleg így volt, nekem is voltak már nagyon rossz pillanataim, de mint a mellékelt ábra is mutatja, nem nagyon hagytam magam sosem. Annál azt hiszem, hogy én jóval makacsabb teremtés vagyok ám! – Egyébként nagyon sokban hasonlít tényleg a viselkedésük egy farkaséhoz, de mégis kicsit másabbak és jóval veszélyesebbek. Gondolom, hogy akkor nem az egyszerű, cuki farkast láttad, ha így történt meg a dolog, hanem a rendes kifejlettet – a medveméretű dög szerintem jóval ijesztőbb volt, mint egy cuki, kutyának is beillő lény. Igen, olyanok is tudtak ám lenni, nem mindig ennyire borzasztóak, de ezt most nem kezdtem el inkább ecsetelni Naominak. - És figyelmeztetett, hogy próbálj meg minket pont ezért elkerülni, igaz? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mivel nekem gyanús volt, hogy csak ezt az egyet árulta el. Lehet, hogy mellélőttem és ilyen gyér volt a tudása rólunk, de az is biztos, hogy ezt nem véletlenül mondta el a mellettem ücsörgő lánynak. Erre a fejemet merném tenni, márpedig a megérzéseimmel soha semmi baj nem volt, az agyammal már annál több. – Akkor ezt nem tudnád. Később nem tudnád, hogy valamit elvettek tőled és ez így is van jól. Néha nagyon sokat segítünk ezzel az embereknek, hidd el nekem – biztosítottam róla nagyon komolyan. – Egyébként sem tudhatod, hogy te nem-e jöttél már rá egyszer, mikor még nem itt éltél – haloványan mosolyogtam rá, mivel tényleg nem tudhattuk. Ezzel nem megijeszteni akartam, de ha lett volna már ilyen, akkor ugyanígy nem tudna róla és ezt akartam érzékeltetni, megértetni vele. Akkor nem hiányozna neki semmi, maximum, ha látná Connort, akkor lenen egy fura kis érzése, de ennyi. - Rendben, legalább van vele egy idősebb is – nyugtáztam a hallottakat, bár túlzottan nem voltam tőle elragadtatva, ugyanis ez egyúttal azt is jelentette, hogy nélküle mászkált a fiú, és ilyen veszélybe keveredett. Nem éppen felelős teremtőre vallott, de ez már más lapra tartozott most. Először is, nem ártott volna megtudni, hogy hol laknak most. Fogalmam sem volt, hogy hogyan vigasztalhatnám meg Naomit, pedig nagyon szerettem volna segíteni rajta. Mégis, tudtam, hogy nem fog menni és én sajnos át sem éreztem a helyzetét, így nem mondhattam neki, hogy megértem. Csak elképzelni tudtam a veszteség érzését, amin keresztül kellett mennie és együtt élni vele egész életében. Nem a legjobb dolog, az tuti! - Értem – mondtam végül tömören és lényegre törően, amikor az anyja került szóba. Ezek után már nem is volt olyan furcsa, hogy miért pont a nagyszüleihez költözött. Ha nem is szó szerint, de velük egy városba. Igazán sajnáltam most őt, noha tudtam, hogy egyáltalán nem erre volt most szüksége és talán ezért titkolta el eddig is. Azt meg már magamtól is kitaláltam, hogy túl fiatal lehetett hozzá, éppen ezért nem lepett meg a kislány kora. Inkább csak nagyon szerettem volna megismerni, mert az anyukáját máris kedveltem. – Most viszont dönthetsz a sorsod felől! – szóltam bele hirtelen. Hangom határozott volt és magabiztos, amilyen csak akkor szoktam lenni, ha éppen dolgozom. Azt leszámítva már Naomi is tudta, hogy elég laza vagyok. - Nem hiszem, hogy bármelyik gyerek is boldog lenne úgy, hogy nem ismerheti az anyját egyáltalán. Nézd, szerintem, ha egyszer megtudja, hogy nem a vérszerinti szüleivel él, akkor benne is ott lesz a vágy, hogy megtaláljon téged. Ez véleményem szerint minden emberben ott van valahogy ösztönösen. Ha egyszer találkoznál vele, akkor úgysem tudnád soha többé elengedni, akkor sem, ha boldognak látnád őt, mert nem lehetnél biztos abban, hogy veled nem lenne még boldogabb – rámosolyogtam biztatóan, aztán még valamit hozzátettem: - Egyébként, ha el akarnál vinni az anyádhoz, én ki tudnám szedni belőle, hogy tudja-e… - csak úgy mellékesen tettem hozzá, de szemeimben cinkos fény villant. Tovább nem is nagyon akartam erőltetni ezt a témát, mert el tudtam képzelni, hogy milyen nehéz lehetett ezt most nekem is elmondani, de legalább már vihettem vele a terhet. - Igen, tudom. Én nem egyszer láttam már ilyesmit… - húztam el a számat. – Sokkal rosszabb körülmények között is, hogy őszinte legyek – azt már inkább nem tettem hozzá, hogy mészárlások helyszínére gondoltam, és megvadult vadállatokra. A srác gondolom akkor mégis tudott végül uralkodni magán, de nem lehetett könnyű. Tényleg hatalmas szerencséje volt Naominak, hogy megúszta ilyen könnyen. A távolodó prédára ugrott volna más farkas, úgyhogy ezek szerint a fiú kicsit már tudott uralkodni magán és szabályozni a benne élő szörnyet. Még ha nem is annyira, amennyire kellett volna, ez azért nem volt rossz kezdet. - Természetesen nem – adtam végül igazat neki. – Akkor elveszik az emlékeit az illetőnek és megpróbálják egy másik alkalommal. Igazából, ha valakit kiszemelnek, akkor általában addig próbálkoznak, amíg bele nem egyezik, ettől függetlenül nem erőltetik rá. Általában olyan események után próbálkoznak, ami nagyon befolyásolja az életét. Engem például a férjem halála után hívtak el másodszor, és akkor már igent mondtam. Nem volt veszítenivalóm, nem volt semmim a világon, ami akkor boldoggá tehetett volna. Akkor nem voltam biztos abban, hogy mibe mentem bele, ám azóta megszoktam és megszerettem. Még akkor is, ha fel kell áldoznom néhány kapcsolatomat a világgal, ugyanis akárcsak a farkasok, mi sem öregszünk olyan ütemben, ahogyan egy normális ember. Kicsit feltűnő lenne évtizedek után, ha ugyanúgy néznél ki, nem? – mosolyogtam rá. – Mondjuk én még mindig tartom néhány emberrel a kapcsolatot, de már csak telefonon – egy kis szomorúság azért látszódhatott az arcomon, de nem akartam eltakarni.
- Hát, a cuki lett volna az utolsó jelző, ami egyáltalán eszembe jut. Bólintottam, nem, egyáltalán nem volt az, Connor alapból persze az, de amit akkor láttam, hát, hagyjuk inkább. Más kérdés, hogy a rémálmaimban ugyanúgy ott vannak, de már a találkozásunk előtt is így volt, csak akkor még nem miatta. Most már feltételezem, hogy ő a ludas a dologban, mondjuk, akár ismerhetek más vérfarkasokat is, csak nem tudok róla, mint ahogy Mandy rá is világított nem olyan rég. Nem is akarom tudni. - Igazából, nem kellett figyelmeztetnie, mert én is ragaszkodnék az emlékeimhez. Sóhajtottam fel, nem tudtam most ezzel az egésszel mit kezdeni. Mágiaérzékenység… vérfarkasok… őrzők… Világ életemben egyszerű lánynak gondoltam magam, akit a kelleténél egy kicsit jobban meggyűrt az élet, de úgy tűnik, még nem volt elég. Miért nem lehet valami egyszer az életemben komplikációktól mentes? - Jó, azért gondolod, hogy mennyire vígasztal az, hogy nem tudnám. Ez olyan… mint amikor a suliban mindig azt mondtam a szüleimnek, hogy de más is egyest kapott… Attól még nem lesz jó. Vagy nem tudom. Tényleg nem tudom… Csóváltam meg a fejem, nem akartam Connort elfelejteni, és tettem is óvintézkedést, de a mérleg másik nyelvén viszont ott volt az a tény, hogy mielőtt bármi visszavonhatatlan történik velem, meg akarom találni a lányom. Addig szó sem lehet semmi ilyesmiről, mert... nem megy így. Ez viszont erősebb elhatározás volt bármi egyébnél. - Azért, szerintem az örökbefogadott gyerekek nagy része nem tudja, hogy ő az. Talán később elmondják neki, vagy rájön valahogy, de most még biztos nem tudja. Legalábbis nagyon remélem, mert ha tudja, akkor vagy visszakerült a rendszerbe, vagy óvatlanok voltak a szülei. Szülei… basszus, az anyja én vagyok, az apja meg Jackson, aki bizonyosan gyűlöl, mert úgy tudja, hogy megcsaltam, és abból lett a gyermek. Nem mondom, hogy sosem bántam meg, hogy nem mondtam el neki az igazat, de szerintem neki így volt a jobb. Az viszont biztos, hogy nekem nem érte meg megfizetni az árat az ő boldogságáért. - Soha nem is akartam elengedni. Elvették tőlem. Nem ugyanaz. Szorultak ökölbe a kezeim, egy árnyalatnyi düh ott bujkált a hangomban, érezhető, hogy én ezt az egészet még nem dolgoztam fel, talán ilyesmit nem is lehet. - Hogy micsoda? Pislogtam Mandyre, mert most valami olyat mondott, amitől… egész egyszerűen megállt forogni a föld. Te jóságos atya úr isten. Fel is pattantam ültemből, és úgy néztem rá, mint aki megnyerte a lottó ötöst, vagy valami hasonló. Felrángattam, már ha hagyta, hogy megöleljem, ha nem, akkor csak adtam egy puszit az arcára. - Én… ez jó lenne. Jegyeztem meg némi higgadtságot erőltetve magamra, majd visszaültem. Olyan vagyok, mint valami kerge birka, fél perce még potyogtak a könnyeim, most meg körbevigyorgom a fejem. Hát ez kész. Tényleg megőrülhettem valahol útközben. - Mandy, ez azt jelenti, hogyha egyszer kitörlik az emlékeidet, de utána mondjuk elhívnak, és igent mondasz, akkor visszakapod azt, amit elvettek? Vagy te hogy emlékszel arra, hogy először elutasítottad a dolgot? Kérdezem kissé értetlenül, de ugyanakkor esik le valami egészen más dolog is, amitől megint fel kell állnom, és úgy nézek rá, mintha… szellemet látnék. Vagy valami ilyesmi. Biztos nem gondolok hülyeségre, gondolom nem véletlenül hangsúlyozta többször is, hogy nem látott még olyat, aki ennyire magas szinten mágiaérzékeny. - Azt mondtad, most dönthetek a saját sorsom felől. Most ez akkor azt akarja jelenteni, hogy… el akarsz hívni? Pislogtam rá kissé talán riadtan, de inkább csak nem győztem csodálkozni, más értelme nem lenne a dolognak, másképp nem dönthetnék a dologról, csak elvennék az emlékeim. Egészen lesápadok, a világ valahogy nagyon tompává kezd válni, és érzem, hogy remegnek a térdeim, pont úgy, mint a postán. Jaj ne… csak el ne ájuljak már megint… és de… ez mennyire ciki már…
Biccentettem a hallottak után, mert akkor jól következtettem. Jó, mondjuk akkor is elég megrázó élmény lett volna szerintem, ha csupán a közönséges farkas alakját veszi fel, mert ilyesmit sem mindennap lát az ember. Így viszont tudhatta, hogy veszélyben van és ennek valahol mégiscsak örültem, különben nem biztos, hogy kapcsolt volna, hogy menekülnie kellene minél gyorsabban. Ilyenkor sajnáltam igazán, hogy nem lehettünk ott minden ilyen esetnél, ráadásul erről még csak tudomásunk sem volt eddig. Talán nem is baj, így legalább biztos, hogy senki nem tartózkodott rajtuk kívül a környéken, már csak az érdekelt volna, hogy mi lett a kölyökkel. - Néha jobb a tudatlanság, hidd el… - mondtam halkan. Nem mintha nekem lett volna ilyen tapasztalatom, de már sok olyan embert láttam, akinél valami olyan történt az életben, hogy szerencsésebb lett volna, ha egyáltalán nem is emlékszik rá. Valami olyan trauma, ami talán annak a bizonyos illetőnek feldolgozhatatlan volt és nem volt többé önmaga. Na, akkor bizony tényleg jó lett volna egy emléktörlés, ám ez nem így működött. Ok nélkül nem tehettük meg, pedig rendőrként elég sokszor alkalmaztam volna áldozatok esetében. Sokszor hatalmas volt a kísértés… - Nem is azt mondtam, hogy most jön rá. Hanem majd idővel… az is lehet, hogy felnőttként tudja meg véletlenül, akkor pedig biztos, hogy tudni akarja majd, kik az igazi szülei – mondtam olyan határozottsággal, hogy ezek után bármit mondhatott, én akkor is teljesen meg voltam győződve a saját igazamról. Legalábbis én ezt tettem volna, ha kiderül rólam ilyesmi, de nyilvánvalóan nálam nem állt fent ilyen lehetőség, bár néha nagyon örültem volna neki a magam részéről, ezt kár is lenne tagadni. Mindegy, jobb most nem gondolni ilyesmikre, Naomi problémája sokkalta fontosabb volt jelenleg. Úgy éreztem, hogy most kivételesen semmi biztatót nem tudok mondani. Tényleg nem volt ugyanaz, és elhittem neki, hogy meg akarta tartani azt a gyereket. Nem tudtam, hogyan segíthetnék most ebben a helyzetben, ezért is hoztam szóba az anyját, ha már láttam rajta, hogy mennyire nem szívleli a nőt. Reméltem, hogy ezzel felcsillan előtte egy kis remény a kilátástalannak tűnő helyzetben, és amikor felpattant, hirtelen azt sem tudtam, hogy itt akar hagyni egyből, vagy mi történt vele. - Ennyit tudok tenni érted az ügy érdekében – vontam meg ártatlanul a vállaimat, mert tényleg segíteni akartam neki. Elég hirtelen ért, amikor váratlanul felrántott, de hagytam magam és az örömét látva szorosan öleltem magamhoz én is, simogatva a hátát megnyugtatóan. – Vannak ismerőseim sok helyen, és az egész világon vannak őrzők is, akik segíthetnek – tettem hozzá. Tudom én, hogy nem ilyenekre vagyunk mi itt, de talán egy-két szívesség beleférhetett volna a részükről, nem? Ráadásul, ha az anyjától előtte kérdezősködnénk és utána olvasnék bele a gondolataiba – már ha képes leszek még rá valaha -, akkor valószínűleg a kérdésen járna az agya és nem lenne olyan nehéz dolgom. Az emberek már csak ilyenek, időnként könnyen kiszámíthatóak és csőbe húzhatóak, még ha én nem is vagyok ennek a mestere. - Igazából nekem elmesélték, hogy nem az első elhívásom volt, amikor igent mondtam – árultam el a kérdésre válaszolva. – A mentorom avatott be – tettem még hozzá, és egyszerűen megvontam a vállaimat. – Akkor szerelmes voltam és nem érdekelt semmi más, csak a leendő férjem, ezért nemet mondtam. Ironikus, hogy másodszor meg pont miatta mondtam igent mégis… - szomorkás volt a mosolyom, miután visszaültem mellé a padra, de azért még mindig lelkes voltam, amiért kicsit sikerült jobb kedvre derítenem őt az előbbi egér itatás után. - Fogalmam sincs igazából, még sosem csináltam ilyet… - mondtam őszintén, és amikor láttam, hogy kezd rosszul lenni, akkor gyorsan megszorítottam a kezét, hátha itt tarthatom. Továbbra is beszéltem hozzá, aztán jobb híján két kezem közé fogtam az arcát és úgy néztem rá. – Hé, nyugodj meg, hallod? Mély levegő, gyerünk! – nagyon reméltem, hogy még épp az ájulás szélén sikerül őt magához téríteni annyira, hogy ne sötétüljön el a világ. – Figyelj rám! Ez nem jelent semmit, oké? Én látok benned lehetőséget, de nem csak az én szavam dönt, ráadásul, ha nem akarok, akkor nem kell. Így viszont megmaradnának az emlékeid, tudnál a világ azon részéről, amiről eddig nem és ezzel a fiúval is ugyanúgy tarthatnád a kapcsolatot, ha szeretnéd. És ez még mindig nem jelentené azt, hogy a lányodról is le kell mondanod! – suttogtam csupán, igyekeztem úgy beszélni, hogy még ilyen sokkos, ködös állapotában is megértse, amit mondok és érdekelje annyira, hogy rám koncentráljon.
- Persze, ha nem egyből azt feltételezi, amit jogosan gondolnak ilyenkor a gyerekek, hogy az igazi szülei nem akarták őt. Ettől még mondjuk lehet, meg akarna minket keresni, hogy megtudja, miért… Az apja még csak nem is tudja, hogy az övé. Én ezt annyira elcsesztem… Nem mintha nem kaptam volna jó nagy kezdő seggberúgást hozzá anyámtól, de nem lett volna szabad hagynom magam. Még akkor sem, ha azzal fenyegetőzött, hogy lelök a lépcsőn, hogy elvetéljek. Nem biztos, hogy meg merte volna tenni, bár bevallom, kinézem belőle, de szeretném hinni, hogy ennyire nem kegyetlen. - Jó lenne… én meg vagyok győződve róla, hogy tud mindent, csak titkolja előlem. De… azt nem tudom, hogy kérhetek-e bárkitől ilyen szívességet. Nem túlzás? Kérdeztem halkan, mert bár nem akartam lemondani a lehetőségről, és ugyan Mandy felajánlotta, de nem tudtam, jó ötlet-e belekeverni az életembe ilyen szinten. Nem mintha egyébként nem tettem volna már meg azzal, hogy elárultam neki eme titkomat, de talán teljesen nem kellene belerántani. Mégis túl nagy volt a kísértés, hogy megkérjem, jöjjön el velem New Yorkba valamikor, ha kap pár szabadnapot, és próbáljuk meg. Úr isten, de jó lenne, még ha nem is tud semmit anyám, akkor legalább kiderülne, hogy tényleg nincs mód arra, hogy a lányom nyomára bukkanjak. Legális semmiképp. - Valóban ironikus, de érthető. Most már világos, miért az életet befolyásoló események után próbálkoznak mindig. Furcsa volt ennyi mindent tudni, olyan voltam, mint valami szivacs, egyre csak gyűjtöttem magamba az újabb információkat, és nem tudtam, mennyit bírok még el. Nagyjából semennyit, mert a világ már forgott, lenéztem Mandy kezére, és arra mindenképpen jó volt, hogy tudtam másra koncentrálni. Mély levegő… huhh, igen, beszív, kifúj, beszív, kifúj. Miért is akarok én most elájulni? Hirtelen nem állnak össze a képek, és ugyan hallom, hogy mit mond a barátnőm, mégis elég lassan jutnak el a dolgok a tudatomig, mintha minden lassított felvételben menne. Beletelik vagy két percbe is, mire újra megszólalok, ma már sokadszor rogyva le a padra. - Szóval, ha nem te döntöd el, akkor addig, amíg valakik el nem döntik, addig megmaradhatnak az emlékeim? Gondolom, olyat nem lehet, hogy te erről ne szólj senkinek… még egy ideig. Suttogom, majd rögtön meg is csóválom a fejem, bár jó hülye ötlet volt, mert máris szét akar robbanni megint. - Nem… vedd úgy, hogy ezt nem is mondtam, nem kérhetek tőled ilyet, biztos bajba kerülnél miatta. A kezeimbe temettem az arcom, kicsit megint kétségbeestem, mikor megemlítette Connort, aztán rögtön a lányomat. Miért ilyen kusza minden?
Amikor Nao első sms-e megérkezett, arra gondoltam, hogy már megint biztos valamilyen látomása volt, esetleg rémálma... De igazság szerint ez sem tűnt túlságosan fontosnak, hiszen az üzenet végére odaírta, hogy PUSZI, én pedig képtelen voltam levakarni a vigyort a képemről. Na, hát ha már puszi van, akkor akkora tragédia sem lehet, nem? Ódehogynem. Látszik, hogy még nem éltem eleget. Hamarosan újra prüntyög a masina, én pedig eszeveszett gyorsasággal vetem rá magam az érintőképernyőre, és miután nagyjából fél percig szenvedtem a csúsztatós képernyőzárral (izzadt a kezem, na), végre megnyitottam a választ és...
Baszki. Ez volt az első gondolatom, többre már nem is igazán futotta, mert az egész testemben nekiállt szétáradni az adrenalin és a páni félelem iszonytató keveréke. Fogalmam sem volt róla, hogy mit miért csinálok, de mindenképpen muszáj lettem volna levezetni a hirtelen felgyülemlett feszültséget akkor is, ha az eszeveszett rohanásom közben "véletlenül" nem a posta felé nyargalok, hanem teljesen máshová. Nem terveztem nagy belépőt, igazából nem terveztem a világon semmit, még az sem fordult meg a fejemben, hogy ráordítok majd az őrzőre, hogy én vagyok Voldemort, pedig az biztos, hogy ezzel legalább annyi időre ki tudnám zökkenteni, hogy felkapjam Naomit. Aztán valószínűleg pár lépés után rendesen móresre tanítana. A beszédkészségeim, az emberi és állati életkorom, na meg persze úgy az egész megjelenésem egyáltalán nem alkalmas arra, hogy tárgyaljak. Legfeljebb nyafoghatnék, mint valami hisztis gyerek, akit nem engednek el bulizni, hogy "Harry Pé, légyszi ne légy g*ci", de ez utóbbinak is vajmi kevés sikert jósolok.
Amikor megérzem Naomi illatát, lelassítok. A dögöm csitult, ő most el van azzal, hogy rohantunk egy csomót, a szívem pedig úgy kalimpál, mintha valaki egy szem borsót rázna egy befőttes üvegben. Egyből kiszúrom, az arcán szemmel láthatóan eléggé... Váltakoznak az érzések, hogy úgy mondjam. Legalább is nekem ez jön le. Igyekszem teljességgel észrevétlen maradni, fedezéket, rejteket találni az emberek és a tárgyak kavalkádjában, mint ahogy tettem már azt annyiszor, amikor a nevelők vagy a zsaruk elől kellett elbújnom és menekülnöm. Csak most én cserkészek. Rejtőzve. És legyen bármilyen kis lepkefingnyi, a pajzsomat azért a tőlem telhető legerősebbre zárom fel. A beszélgetés utolsó foszlányait hallgatva elfog a gyerekes félelem és ragaszkodás. Ez... Ez...? Komolyan jól értelmezem, hogy miről tárgyalnak? Nagyon úgy tűnik, hogy ez a Harry.. vagyis Hermione is sikeresen felfedte magát, azt mondja, hogy lát benne lehetőséget és...
Fogalmam sincs, hogy mikor mászom elő a fedezékem békéjéből és indulok meg szinte megsemmisülten a két nő felé. Elkeseredett képet vágok és finoman, kérlelően rázom a fejem akkor, ha Naomi esetleg észrevesz és sikerül vele felvennem a szemkontaktust. Hülyén érzem magam. Azt ígértem neki, hogy nem lesz baj, hogy ezer az egyhez az esélye, hogy pont bele fog futni valakibe, aki "árthat" neki, erre tessék... Egy rakás szerencsétlenség vagyok. - Már úgyis mindannyian bajban vagyunk... Ki beszél helyettem? Mert hogy nem állt tudatos szándékomban kimondani ezt a pár szót, az is fix. Ha esetleg az Őrző is méltat valamiféle pillantással, szigorúan és dacosan állom a tekintetét. - Adja ide a tárcáját! - szólítom fel, bár valójában semmilyen parancsolás nincs bennem, csak valamiféle éledező sértett harag. Ha hagyják, hogy végigmondjam, hát megteszem, de minden körülmények közt próbálkozni fogok, hogy be tudjam fejezni - Tessék, adja ide! Fogadni mernék, hogy egy rakás pénze van, amin egy rakás haszontalan dolgot vehet magának! A csokitól meghízik, a könyvtől befordul, a pia és a cigi rossz hatással van a környezetére, az újságok butítják, a technikai dolgokkal károsítja a bolgyót... Tessék, adja ide, én tudom, hogy jobb lesz magának ezek nélkül! Igazság szerint egyetlen bajom van. Az, hogy Naomi emlékei az övék, és ahogy nekem sincs jogom az Őrző pénztárcához, úgy nem hiszem azt, hogy neki joga lenne eldönteni, hogy a lány mihez kezdjen az emlékeivel. Másodsorban pedig nem tudnám elviselni, ha Naomi tényleg elfelejtene, még akkor is, ha minden bizonnyal ez lenne neki a legjobb.
- A múlton már kár rágódnod, igaz? Szerintem, ha meg is keres ilyen gondolatokkal, attól még ugyanúgy el fogod mondani neki az igazságot, az viszont már rajta fog állni, hogy hisz-e neked, vagy sem – vontam meg a vállaimat tehetetlenül, hiszen ezekhez a dolgokhoz egyrészt nekem már nem volt közöm, másrészt pedig egyáltalán nem befolyásolhattam őket. Azt hiszem, hogy ezt nem is akartam volna, mert úgy kellett történnie, ahogyan amúgy is történt volna, ha én nem avatkoznék esetleg bele. De egyébként mindenképpen szerettem volna segíteni. - Emiatt ne fájjon a fejed, Naomi! – mosolyogtam rá biztatóan és még kicsit a karját is megszorítottam bátorításképpen. – Szívesen tenném, és egy-két szívesség nyugodtan belefér. Hidd el, nem lenne olyan megterhelő ám! – biztosítottam róla, mielőtt még tovább visszakozna meg magyarázna. Láttam rajta, hogy mennyire fontos ez neki és milyen jól esne, ha teljesülhetne az, amit mondtam neki az előbb. Nagyon reméltem, hogy az anyja tényleg tudja az információkat, mert az igencsak megkönnyítené a dolgomat, hogy őszinte legyek. Akkor nem kéne ügyvédhez menni, meg efféle baromságok, bár ha mégis megtennénk, hát nekem az sem okozna gondot. Maximum egy kicsit önkényesen használnám a mágiát, de talán megbocsátanának nekem, ha valaki megtudná egyáltalán. - Igen, általában így akarnak biztosra menni. Ha valaki farkast lát, az általában elég befolyásoló szokott lenni, és akkor megpróbálkoznak vele sokszor, főleg az olyan esetekben, amikor mágiaérzékeny az illető és elég talpraesett is – mondtam szinte magától értetődően. Oké, ahogyan neki, úgy nekem is volt egy kicsit szerencsétlen oldalam, de ez még egészen nyugodtan beleférne szerintem. Abi sem volt egy marcona, szín izom emberke, mégis jól elboldogult a gyógyítók között. Nem tudtam pontosan, hogy vajon Naomi mit választana, ha oda kerülne, de valahogy úgy éreztem, hogy ez a legvalószínűbb. Persze az is lehet, hogy tévednék, bármi előfordulhat… - Nem, sajnos muszáj szólnom… - húztam el kicsit a számat, ez afféle bocsánatkérés akart lenni a részemről. – Addig egyébként természetesen megmaradnak, de ez valószínűleg elég hamar el fog dőlni. Már a te döntéseden kívül, de ha elvenném az emlékeidet és még egyszer el kellene mindent mondanom neked, az nem lenne túl ésszerű, nem gondolod? – ajkaimon újra megjelent egy mosoly, egészen addig, amíg egy fiatal srác meg nem közelített minket. Mivel egyértelmű volt, hogy hozzánk beszélt, így nem sokat kellett gondolkoznom azon, hogy ki lehet. A nevét ugyan nem tudtam, de a megjelenése elég egyértelművé tette még így is. - Nem, itt a legnagyobb bajban te vagy! – közöltem, amikor tekintetem végigfutott rajta és megállapodott az arcán. Tényleg elég fiatal volt, azt meg kell hagyni. Én sem néztem nagykorúnak, ebben Naominak igazat kellett adnom, bár csupán magamban jegyeztem ezt meg, hangosan nem mondtam ki. Míg beszélt, addig nem szóltam semmit, egyedül annyi jelezte, hogy figyeltem rá egyáltalán, hogy a szemöldökömet kérdőn vontam fel. – Elég rosszul tippelsz, szerintem ne menj el lottózni! – reagáltam először csak ennyit az elhangzottakra. – Mint látod, elhízva nem vagyok, se nem dohányzom, se nem iszom, és ami azt illeti, azt hiszem neked is van úgynevezett technikai dolgod, különben nem tudnád, hogy hol érdemes keresned minket. Nem hiszem, hogy bárki is idehívott, és ha tovább folytatod ezt, akkor kénytelen leszek ezt az őrsön folytatni veled, rablásra hivatkozva… - mondtam teljesen komolyan. Nem szeretem az ilyet, főleg nem azt, ha beleszólnak kettőnk privát beszélgetésébe. - Értem, hogy mire akarsz kilyukadni egyébként, de nem a te tiszted tudtommal eldönteni, hogy mi hogyan végezzük a munkánkat. Az biztos, hogy te már hibáztál, amit nekünk kell kijavítani. Így, vagy úgy. Egyébként jó is, hogy idejöttél, megspóroltál nekem egy utat hozzád… - mondtam, ezúttal már felvillantva egy halovány mosolyt. – Majd Naomi eldönti, hogy mit szeretne kezdeni a kialakult helyzettel, valamint a Protektorom. Remélem tudod, hogy a döntés függvényében akár a te emlékeidet is ugyanúgy elvehetem, ha továbbra sem vagy képes ésszerűen gondolkozni! – tettem még hozzá, mert azért álljunk már meg. Ő rontotta el, mi helyrehozzuk és akkor még meg akarja mondani, hogy mit tegyek? Na, ezt nem!
- Mandy… akkor… eljönnél velem New Yorkban? Lassan úgyis esedékes megjelennem a főnökömnél. Az egészen mellékes, hogy a főnököm tulajdonképpen az apám, de ez olyan lényegtelen információ még számomra is, hogy hagyjuk. Ha meg tudja oldani, az tök jó lenne, mert legalább el tudnék indulni valamilyen nyomon. S mivel ő ajánlotta fel, azt hiszem, élhetek a lehetőséggel. Épp elégszer voltam már életem során önfeláldozó, most lehetek kicsit önző. Remélhetem vajon, hogy van esélyem visszakapni a lányom? Egyelőre nem lovallom bele magam a dologba, meglátjuk, tud-e valamit az a boszorka. - A talpraesettség részemről nem fenyeget. Az mondjuk más tészta, hogy többnyire csak a hétköznapi dolgok területén voltam ügyetlen, de a munkámban például nem hibáztam. Szép is lenne a gyógyszeriparban ilyesmi. Igazából, minden bénaságom annak tudható be, hogy a munkán kívül hajlamos vagyok nem odafigyelni a dolgokra. - Sejtettem. Sóhajtottam lemondóan, de nem hibáztattam, nem nagyon volt más választása. Gondolom én. A kérdésére csak elhúztam a számat, mert nekem olykor, sőt, többnyire nagyon nem számított, mi az ésszerű. Én egyelőre nem voltam biztos abban, hogy mindezt akarnám, és nem azért, mert nem akarok tudni erről a világról, mert akarok, hanem inkább azért, mert mindannak dacára, amit Mandy mondott, kételkedtem abban, hogy ebben az egészben megfér egy gyerek. Persze, ha esélyem sem lenne visszakapni, akkor más lenne a kérdés, ám egyelőre erről nincs semmiféle információm. Mikor meglátom Connort, lefagyok egy pillanatra, de utána, látván a fejrázását, elfordítom a fejem, és igyekszem nem törődni a jelenlétével, mert nem tudom, mi tervez. Mondjuk, azok után, hogy elregéltem Mandynek, mennyire fiatal, kétlem, hogy ne gondolná azt, hogy róla beszéltem korábban. Jó, amikor aztán Connor megáll előttünk, az arcáról lesír, hogy ő az, legalábbis, a sértettségét látni vélem, és annyira utálom magam miatta. Azt meg még inkább, hogy bajban van miattam. Most valahogy nagyon nem szeretnék a világon lenni. Figyelem, mit mond, és elég hamar rájövök, hogy miért teszi, de sajnos nem hiszem, hogy ezzel adott esetben meg lehetne menteni az emlékeimet. Mandy nem tehetett róla, hogy ilyen a rendszer, és biztos voltam benne, hogy neki sem lenne jó, ha meg kellene tennie, mert ugyanúgy a barátjának tartott, mint én őt. - Ez azért nem állja meg a helyét. Jegyeztem meg elég határozottan, amikor Mandy azt fejtegette, hogy Connort nem hívta ide senki. Tényleg nem mondtam, hogy jöjjön ide, de tudtam, hogy meg fogja tenni azok után, amit írtam neki. Szóval az itt létéért inkább okoljon engem Mandy, mint őt, mert ő csak segíteni akar. Ahogy Mandy is. Ördögi kör. - Micsoda? Olyan intenzitással rántottam meg a fejem mandy felé, hogy valósággal fájt. Na, arról addig szó sem volt, hogy Connor emlékeit is elvehetik. Ezt nekem miért nem mondta? Basszus… akkor soha többé nem lenne semmi közünk egymáshoz, mert egyikünk sem emlékezne senkire. Ez mennyire pocsék gondolat már. - Nyugi, jó? Ha… megtörténik, akkor így kellett lennie, de ezért te ne kockáztasd a sajátjaidat… Fogtam rá Connor alkarjára, hátha kevésbé lesz felpaprikázott, vagy nem is tudom, mit reméltem. Azt viszont nagyon nem akartam, hogy elfajuljanak köztük a dolgok, mert nem hiszem, hogy szerencsés lett volna, nem bírtam volna végignézni, ha valamelyiküknek is baja esik, pláne egymás által.
Nem tetszik nekem ez a nő. Nagyon nem. Egy pillanatra eszembe jut Faye, és az, hogy felajánlotta nekem a segítségét ezzel az üggyel kapcsolatban. Vajon abban is segítene, hogy lerázzuk valahogyan ezt az Őrzőt a nyakunkból? Kötve hiszem. Ahhoz már baromira hozzászoktam, hogy a "felnőttek" helyre szeretnének tenni, és álltalában jól álltam a sarat ilyenkor - de most nem arról volt szó, hogy saját magamért kell kiállnom. Most mást kellene megvédenem, és bevallom férfiasan, ilyenben még soha nem volt részem. Amikor azzal jön, hogy bevisz rablásért, gúnyosan felnevetek. - Ha lenne egy cseppnyi köze hozzá, akkor megosztanám magával, hogy nem ez lenne az első eset, szóval akár indulhatunk is. Persze azóta kicsit változott a helyzet, hogy vérfarkas lettem, hiszen túlságosan sokáig amúgy sem tarthatnak bent, mert... jön a telihold, én pedig beintek mindenkinek, mielőtt kínkeservesen átváltoznék, aztán kizabálnám magam a rácsok mögül. Kétlem, hogy ezt valóban meg akarja kockáztatni. Ért. Marha jó. Tipikusan az a helyzet, hogy érti, amit mondok, csak megérteni nem képes. Mármint... Emberileg. Mondjuk a lelkével? Van neki olyan egyáltalán? A szavai úgy peregnek le rólam, mint a viaszról az esővíz. Hogy én bajban? Ám legyen. Hogy nekik kell "helyrehozni"? Na ezt már erősen kétlem. - Ne beszéljen úgy Naomiról, mintha egy elromlott tárgy lenne! Mert ha bármit is helyre kell hozni vele kapcsolatban, az legfeljebb a lelke, és annak semmi köze nincs hozzám. Aztán rátérünk az én emlékeimre. A szemeim hirtelen villannak, a bőröm alatt egyre jobban mocorog az az izé, nyilván érzi, mert Őrző, de ettől függetlenül talán még mindig megvan a helyzetnek az az aprócska előnye, hogy valamelyest kirohantam magamból a rögtönzött átváltozásra való kényszeres feszültséget. Nézzük csak, melyik lap következik? Oh igen, a gyermeki zsarolás. Vagy valami olyasmi. Érzem Naomi szorítását a karomon, de nyugtatás helyett csak ösztönzőleg hat rám. Már csak azért is, mert hiába vagyok én itt a legfiatalabb, akkor is... Én vagyok a legvadabb szörnyeteg ebben a fantasztikus triumvirátusban. - Akkor számoljon a teljes rokonságommal is mellé. Mind tudják, mi történt. És azt is, hogy kiket keressenek, ha velem történik valami. - köpöm oda a szavakat a nőnek, és léyegében még csak nem is hazudok, bár lehet, hogy ezzel a teljes rokonsággal túloztam, de nem fogom beavatni, hogy ez pontosan mit takar életkorban és mennyiségben - És nem fogom hagyni, hogy bármit tegyen Naomival, amit ő nem akar. - ó, ha tudnám, hogy milyen döntéseket hoztak már meg a feje felett a beleegyezése nélkül, akkor valószínűleg ezerszer jobban ki lennék akadva - Velem azt csinál, amit akar, de őt hagyja békén. Hát nincs magában semmi emberi együttérzés? És még ránk mondják, hogy szörnyek vagyunk. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy hova fog fajulni ez a beszélgetés, hogy mi lesz a vége, mert igazából nem is nagyon gondolkozom előre. Másodpercről másodpercre élem túl ezt a szituációt. Az állkapcsom megfeszül, és most először fordítom a fejem Naomi felé, és ahogy meglátom az arcát, úgy egyszerre erősödik meg bennem a félelem és a tenni akarás. Félek, hogy el kell engednem, és tenni akarok valamit azért, hogy ne kelljen. Ha még mindig fogja a karom, óvatosan lefejtem magamról, és most én fogok rá a csuklójára vagy éppen olyan.. esetlen-pasisan kulcsolom az ujjaim az övéi közé, megszorítva és igyekezve azt éreztetni, hogy nem lesz semmi baj. Azzal persze nem számolok, hogy esetleg kellemetlen helyzetbe hozom, de nem is én lennék, ha nem csinálnék valami fatális ostobaságot. - Kérem... Folytatnám valami olyannal, hogy esetleg üzletelhetnénk. Némi információért cserébe meghagyhatná a lány emlékeit. Vagy valami. De nem tudok többet kinyögni, egyelőre nem.
- Persze, hogy el! – mondtam máris egy bólintás kíséretében. – Legalábbis, amint el tudok innen szabadulni. Sajnos nem úgy megy nálunk, hogy megyek, amikor gondolom, de egy-két napra hátha tudnak nélkülözni! – hangom bizakodó volt, igazából nem gondoltam, hogy Will megtiltaná, hacsak nincs rá valami baromi jó oka. Ha volt, akkor meg természetesen úgyis későbbre halasztanám ezt, már ha Naomi kibír még ilyen sok év után még egy kis időt. Nagyon reménykedtem benne, hogy tudok majd segíteni, mert szerettem, ha az emberek boldogok körülöttem. - Sajnos ez így megy… - mondtam még az előtt az emléktörléssel kapcsolatban, hogy feltűnt volna Connor. Utána valahogy minden kibillent a lassacskán jó útra terelődésből és újra kész káosz lett a helyzet. Nem törődtem vele, hogy a mellettem ücsörgő barátnőm mit mondott, mert erősen kételkedtem benne, hogy azok után, amit tudott az őrzőkről és megtudta, hogy én is az vagyok, idehívta volna a fiút. Nem, azt hiszem, hogy ő ennél jóval felelősségteljesebb és nem akarta volna, hogy bajba kerüljön. Úgy látszik, hogy megoldja ő magától is, ha jól állapítottam meg az eddig látottak alapján. - Igen, megtehetem, ha így látjuk jónak – válaszoltam Naominak, közben nem nagyon akartam levenni a szemem a fiúról, de mégis ránéztem. Láttam az arcán a nemtetszést, de az élet nem kívánságműsor, már így is elég nagy baj volt ebből az egészből, igazán nem hiányzott, hogy még egy kölyök is elkezdjen nagy legényt játszani itt nekem. Az ilyenek nem mentek még egy ötszáz évesnek sem, nemhogy egy kissrácnak. - Erre nem lennék túl büszke és nem is kísérteném magam ezzel, nehogy véletlenül megtegyem… - mondtam összeszűkült szemekkel, ahogyan újra végignéztem rajta. Láttam, hogy Naomi megszorította a karját és csodáltam, hogy még a történtek után is megteszi, de engem nem nagyon hatott meg. Nem vagyok szívtelen és a gyerekeket is kedvelem általában, de amikor egy nekem áll úgy, hogy ő keverte a bajt, én meg segíthetnék megoldani, azt valahogy nem szoktam különösebben értékelni. Szerintem ez teljesen érthető, én sem vagyok képes elfogadni és lenyelni mindent, az nem én lennék. - Ez a tárgyas hasonlat csak és kizárólag neked jutott eszedbe. Nekem eszem ágában sincs helyrehozni Naomit, hiszen semmi baj vele. Úgy hiszem, hogy kicsit régebb óta ismerem nálad és fontos is nekem, úgyhogy értékelném, ha most fognád vissza magad, mielőtt még olyat mondasz, amit megbánsz – felvontam a szemöldököm és most már kezdtem mérges is lenni, hiszen megsértett. Ki mondta, hogy én Naomit akarnám megjavítani? Istenem! Hiszen az elromlott helyzetről volt eddig is szó, nem egy emberről. Hol él ez a gyerek és mennyi gondoskodást kaphatott?! – Nyugodtan jöhetnek a kedves „rokonaid” is – elmosolyodtam. – Legalább lesz kit elővenni, hogy nem figyeltek rád eléggé, amikor ilyet műveltél a város kellős közepén – teljesen nyugodtan beszéltem, bár belül kezdtem máris forrongani és egyáltalán nem hatott most meg a fiatal kora. - Na, most állítsd le magad! – szóltam rá szigorúan, szemeim dühösen villantak meg. Általában nagyon kedves és barátságos ember vagyok, most azonban kihozott a sodromból és az soha nem jó. Tudok ám olyan távolságtartó és undok is lenni, amilyen Benjivel voltam. – Hogy jössz te ahhoz, hogy engem bírálj, amikor nem is ismersz?! Hogy jössz te ahhoz azok után, amit okoztál, hogy elutasítsd a segítséget? ÉS mégis, hogyan oldanád ezt meg? Ha nem én tudom meg, nem lenne választása. Eddig talán a füleden ültél, amikor pontosan az előbb mondtam szó szerint, hogy majd ő eldönti, hogy mit akar? – a hangomból most már következtethetett rá, hogy mennyire felháborított a viselkedése. Hiszen majdnem szóról-szóra azt mondta, amit most ő. Vagy talán nem azt akartam én is, hogy Naomi döntsön? - Kérsz? Mégis micsodát? – kérdeztem meglepett arccal, fejemet oldalra döntöttem egy kicsit, úgy méregetve tovább. – Eddig nem kértél a segítségemből, mert te majd megoldod. Nos, kíváncsi leszek, hogy miként oldod ezt meg, ha a Protekrotom tudomására jut, ami történt és majd ő látogat meg téged. Örülhetsz, hogy eddig nem lett bajod és itt nem én vagyok a rosszfiú, ezt szögezzük le azért. Én fogok ráerőszakolni semmit Naomira, mivel fontos nekem, a barátomnak tartom – mondtam határozottan, hiszen ezt már a postán is megbeszéltük, hogy az érzés kölcsönös. – Nekem pedig nem szokásom, hogy a barátaimnak rosszat tegyek, ahogyan egy gyereket sem szokásom bántani. Viszont, ha bármit is vársz tőlem, akkor légy oly kedves és próbálj meg végre gondolkozni és nem csak vagdalkozni meg csípőből dobálni itt nekem a szavakat, mintha legalább száz évet tudhatnál már a hátad mögött és mindent tudnál a világról, rendben? – tekintetemet egyenesen az övébe fúrtam. – Nem vagyok egy vérengző fenevad veled ellentétben, és ha normálisan beszélnek velem, akkor én is úgy teszek. Kérdezd csak meg nyugodtan! – mutattam Naomi felé, hogy megerősítsen, ha akar. Vagy cáfoljon meg, azon sem sértődtem volna meg, csupán meglepne. – Ahogyan azt is megkérdezheted tőle, hogy mennyire erőszakoltam én rá bármit is… - még mindig a padon ücsörögtem, nem zavartattam magam, bár kicsit ez a kézfogás nekem irreális volt azok után, hogy a barátnőm meg itt győzködött, hogy miért nézi őt mindenki pedofilnak. Kis híján elnevettem magam, de sikerült megállni végül.
Valahol a dolgok közepette egyre kisebbnek érzem magam, mintha itt sem lennék. Mi tagadás, szeretnék valahol nagyon máshol lenni, mert ez nekem kezd sok lenni. Nagyon-nagyon sok. Valahol nagyon mélyen, és kellemesen érint, hogy Connor meg akar védeni, hogy kiáll értem, pedig nem kértem. Fogalmam sincs, volt-e valaha példa életem során, de azt hiszem, gyerek- és kamaszkoromban mindenki úgy gondolta, hogyha már Carl Sharp lánya vagyok, és idézem, csilliárdos, akkor úgysincs szükségem arra, hogy bárki kiálljon értem. Hát egy fityiszt nincs… Én… örültem, hogy ülök, mert különben megint le kellene ülnöm. Zsongott a fejem, és azt hiszem, csendet akartam. Csak egy kicsit. Meg nyugalmat. Azt viszont sokat. Egyik sem volt a láthatáron. Elég mulatságos terepen járok gondolatban, ahol is Connor az én, ööö, barna hajú hercegem mondjuk rolleren, mert lovon nem nagyon tudnám elképzelni, aki a megmentésemre siet, és nem hagyja, hogy bajom essen. Idétlen vigyor ül a képemen, és kezdem magam tényleg dilisnek érezni, mert az érzelmi skálán ilyen intenzitással ugrálni igencsak újszerű, és határozottan megterhelő élmény. Aztán pillanatok alatt suhan tova a dolog, mert amikor azt hallom meg, hogy azt csináljon Connorral bárki, amit akar, hát, nem kicsit leszek dühös, kicsit jobban rá is szorítok a srác karjára, hogy ne beszéljen már hülyeségeket, mert ezt meg én nem engedném. Vicces ám. Egy kölyökfarkas, meg egy halandó itt arcoskodik. Ugyanakkor én nem hibáztatom Mandyt, mert nem tehet erről az egészről. Én eddig is magamat okoltam, mert inkább ez, minthogy bárki másra kenjem a fülem mögül a vajat. Nem, szembe sem jutott, hogy Mandy bármit rám akarna erőszakolni, de úgy voltam vele, hogyha az emlékeimnek mennie kell, inkább ő tegye meg. Fura, de kezdtem belenyugodni, és pont ezért szerettem volna beszélni Connorral. Azt akartam, hogy megértse, mit érzek, és ahhoz, hogy megtegyem, amit az utóbbi percekben elterveztem, nem szabad minderről tudnom, mert csak összezavar. Azt is tudom, hogy… mikor döntenék úgy, hogy ha elhívnak, igent mondanék, de jelen pillanatban nem tudnék rá igent mondani. Jobb volt, ha felkészülök arra, hogy az emlékeim búcsút intsek, még ha bele is sajdult a szívem a gondolatba. Őszintén, nem sok minden jutott el az agyamig a vitájukból, Connor féltett, Mandy szintén, és mindketten valamilyen szinten fel voltak háborodva. Ennyi lejött. A feszült hangulat a lelkenre telepedett, és a fejem fölött gomolygó viharfelhők közepette csak az nyugtatott le valamelyest, hogy Connor az ujjaim közé kulcsolta a sajátjait. Miért volt ennyire… áhh, nem tudom, hogy miért éreztem ennyire jól magam attól, hogy itt volt, hogy hozzám ért, még ebben a helyzetben is. Felsóhajtottam, de nem voltam hajlandó felnézni. Nem akartam tudomást venni arról, hogy két számomra fontos egyén marja egymást. Ráadásul miattam. Mostoha egy helyzet. - Abbahagynátok? Ez… nem segít. Jegyeztem meg csöndesen, mégis biztos voltam benne, hogy mindketten hallják. Csak akkor néztem fel, ha senki nem kezdett bele még egy cirkalmas körmondatba, aminek az a lényege nagyjából, hogy kettejük közül melyikük a nagyobb szörnyeteg, meg hogy nekem tulajdonképpen senki nem akar rosszat. - Az, amit én akarok, nem valósulhat meg, és innentől kezdve nem fogom úgy érezni egy pillanatig sem, hogy van választásom, mert nincsen, hiába csomagoljuk be bárhogy. Ugyanakkor felfogom, és értem, hogy ez a világ így működik, és tudom, hogy nincs más választásod, nem haragszom rád, és nem érzem úgy, hogy rámerőszakolnál bármit. Egyszerűen nem tehetsz másképp. Mondtam Mandynek, nyilván nem tarthattam meg az emlékeimet anélkül, hogy ne legyek ennek a világnak a részese, de jelenleg csak annyit tudtam, hogy Connort nem szeretném elfelejteni, a többi nem biztos, hogy annyira hiányzott volna. - Köszönöm, hogy meg akarsz védeni, de olyan áron ne tedd, hogy neked meg bármi bajod essen, mert azt nem viselném el. Kérlek, ne okold Mandyt, csak azt teszi, ami a dolga. De talán… nem is tudom, ha csinálnák olyasmit, mint a normális emberek… és nem beszélnénk erről az egészről, akkor nem kellene teljesen elfelejtenem téged, csak azokat az alkalmakat, amikor… szó volt róla. Egy darabig Connor arcát fürkésztem, majd tanácstalanul Mandyre pislogtam, hogy vajon ez lehetséges-e, vagy pedig mindennek mennie kellene a kölyökkel kapcsolatban. Mondjuk, az eddigi csevegésük alapján szerintem még a barátnőm sem pártolná ezt a megoldást, de egy próbát megér.
Áh, szarok rá! Nem érdekel, hogy mit hadovál itt ez a nő, komolyan, minden egyes szavával csak egyre feljebb tornázza bennem a pumpát, és ha tekintettel ölni lehetne, nem az lenne a kérdés, hogy melyikünk tenné meg előbb, hanem hogy melyikünk lenne a gyorsabb. Talán én, mert én már eleve úgy jöttem ide, hogy szétbaszott az ideg. Igazából nagyon-nagyon moderálnom kell magam, hogy Naomiban még véletlenül se tegyek kárt azzal, hogy a kezét fogom. Az pedig egyenesen sértő és vicckategória, hogy az egész kedvesre sikerült kérésemet ilyen rohadt magas lóról reagálja le. Hát bazmeg! Asszem az ilyen nőkre mondják, hogy egy numera jót tenne a meggyötört idegrendszerüknek... Nagyon halkan még morogni is elkezdek, de remélem, hogy egyiknek sincs annyira szuperhallása, hogy az utcai morajban tisztán kivegyék vagy nekem tulajdonítsák a jelenséget. És attól, hogy masszívan anyázzak, egyetlen esemény tart vissza: az, hogy Naomi megszólal. Amikor azt mondja, hogy ez nem segít, szarul érzem magam. El is húzom a szám, az Őrzőről pedig a tornacipőm orrára vándorol a tekintetem. Úgy hallgatom őt tovább. Amit elkezd mondani, én azt nem... Nem tudom elfogadni. Képtelen vagyok rá. A szabad kezemmel idegesen túrok a hajamba, de ha csak nem erőlteti, én egész biztos nem fogom elereszteni a kezét. - De mindig... - van más választás. Kezdeném halkan, de már eleve bukottnak érzem a szavakat. Ez az egész olyan irányba megy, amitől félek, amit nem akarok hallani. - De én... - képtelen lennék úgy tenni, mintha ez az egész nem történt volna meg. Akkor talán nem lennénk ennyire jóban. Mégis mi tartana össze minket? Egy levélnyi kamu terhességi vitamin? Ugyan már... Valahol azt is imádom benne, hogy annak ellenére, hogy tudja mi vagyok, elfogad, és attól még, hogy majdnem megettem, azt írja az sms-e végére, hogy puszi. - De hiszen... - eddig azt mondtad, hogy nem fogod engedni, hogy ezt tegyék veled. Átverve érzem magam, és nem is tudom már, hogy kire haragszom. Az őrzőre, Naomira, magamra... Vagy talán Colinra, amiért ezt tette velem ahelyett, hogy megölt volna. Komolyan mindjárt elbőgöm magam megint. Finoman elengedem a kezét, és sokáig csak hallgatok. - Tudod mit, Naomi? Akkor inkább hagyjuk. - nézek rá komolyan, de az arcomra van írva, hogy minden szótól hányingerem van - Vagy felejts el teljesen, vagy egyáltalán. Ha tényleg ezt választod. Egy lépést teszek hátrafelé, és most nézek először úgy az Őrzőre, mintha nem akarnám instant kicsinálni. Inkább egy amolyan "tessék, győztél, megadom magam" kifejezés ül a szemem alatti táskákon. És már csak azon filózok, hogy ez most fog-e megtörténni, mert... Nos, annak nem feltétlenül örülnék, mert... Mert... A lényeg, hogy még tartozom neki valamivel, ami teljesen elveszítené az értelmét, ha azután kapná, hogy elfelejtett engem.
Attól még, hogy Naomi ránk szólt, hogy hagyjuk abba, nem voltam hajlandó addig feladni ezt az egészet, amíg észbe nem kap ez a fiú. Azért álljon már meg a menet, engem nem húzott ki semmi olyan testrészéből, hogy megengedhesse velem szemben ezt a viselkedést. Nagyon édes, hogy a mellettem ülő barátnőmmel ilyen kis bensőséges viszonya van, tényleg, engem azonban így biztos, hogy nem fog megnyerni. Ha lett volna egy kis esze és képes is vele gondolkodni, akkor eleve nem így állít ide, hanem megpróbál segíteni a megoldás megkeresésében, nem még maga ellen hangolni engem és ezáltal a többi őrzőt is. Elég, hogy én tudtam erről az átváltozásról és lelepleződéstől, innentől kezdve magától értetődő volt, hogy másoknak is a tudomására fogom hozni. - Igen – adtam igazat tömören és lényegre törően, miután Naomi befejezte első körben a mondandóját. Nem nagyon szóltam közbe, valószínűleg azért sem, mert Connor is képes volt befogni a száját. Nem mintha verseny lett volna számomra, hogy ki felel meg jobban az elvárásoknak, hanem egyszerűen csak nem volt mire visszaszólnom a későbbiekben. A hölgyemény egyébként is viszonylag jól átlátta a helyzetet, és ez némi könnyebbséget okozott nekem, ami azt illeti. - Hiába nézel így rám, elhiheted, hogy nekem sem tetszik vagy okoz örömet ez a helyzet – emeltem fel a két kezemet, mert nagyon is jól értettem, hogy mit takart az a nekem szánt pillantás. Elég volt csak ránéznem hozzá, és máris világos volt számomra. – Az viszont tény, hogy a baj már megtörtént és azt meg kell oldani, vagy legalábbis helyrehozni. Ahelyett viszont, hogy törekedtél volna arra, hogy együttműködj velem és megpróbálj te is kitalálni valamit, eleve ellenségesen léptél fel, pedig nem én vagyok az, akitől tartanod kell. Nem vagyok az ellenséged, bármit tudsz is rólunk, vagy hiszel most rólam – mondtam őszintén. Tekintetem ugyan még mindig nem volt a megszokott módon barátságos, de attól még elég nyílt ahhoz, hogy tudja, nem hazudok. Hagytam, hogy néhány perc néma csendben teljen el és mindenki belesüppedhessen az önsajnálatba és a gondolataiba. Én is törtem a fejemet, de semmi épkézláb nem jutott eszembe, így végül hosszasan felsóhajtottam és megdörzsöltem a szemeimet. - Szerencsétek van, hogy éppen én tudtam ezt meg, mert más nem lenne ilyen elnéző, vagy kompromisszumra törekvő, ezt elhihetitek! – ezt inkább Connornak címezte, mert kezdett idegesíteni, hogy nála én voltam kizárólagosan a rosszfiú, és szinte nem volt hajlandó elismerni, hogy mindez tulajdonképpen az ő hibájából van, én meg úgymond érte is vagyok, hiszen érdeke a farkasoknak is, hogy a titkuk védve legyen a kíváncsi emberek szeme előtt. – Döntsétek el, hogy mit akartok! Nem fogok egyikőtökre sem ráerőszakolni semmit, viszont a jelenlegi helyzet sem maradhat így, ez nyilvánvaló szerintem mind a kettőtök számára. Találjátok ki, hogyan akarjátok, de remélhetőleg minél előbb, mert nekem szólnom kell a felettesemnek – most ez volt Willre a legjobb szó, ami eszembe jutott így hirtelen.
- Nem. Nem mindig. Tudom, mit akart mondani, és azt hiszem, igencsak ékes bizonyítéka vagyok annak, hogy nincs mindig más választás, mert van, amikor tényleg mások döntenek a fejünk felett, és egyszerűen esélyünk sincs beleszólni. Igen, voltam már ennél rosszabb helyzetben, de abban még ennyire sem szólhattam bele. Felsóhajtok, amikor elengedi a kezem, és pótcselekvésként a padba markolok vele. Hamar kifehéredik az ujjaim vége, ahogy próbálom magamban tartani a csalódott keserűséget. Tudom, érzem, hogy most olyat fog mondani, amitől egy kicsit utálni fogom, és pillanatok múlva valóban meghallom. Belenézek a szemeibe, mert mondja csak az arcomba. Így akarom hallani, nem másként. Beszélni akartam vele, elmondani, hogy mi változott meg bennem, hogy mire jöttem rá, és miért kell még egy esélyt adnom még magamnak a normális életre, mert akármennyire is kedvelem, az én életem mindig is Maya körül forgott, egyszerűen ő az első, még akkor is, ha sosem volt velem. - Megértettem az álláspontod. Mondom szokatlanul ridegen, és annyira szarul érzem most magam, ahogy már régen nem, még akkor sem volt ennyire pocsék, elkeseredett hangulatom, mikor megláttam, és napokig csak azon agonizáltam, hogy látni akarom, de nincs sehol. Vígasztalhatna a tudat, hogy mindezt jó eséllyel el fogom felejteni, de csak dühösebb lettem tőle, nem, egy cseppet sem tartottam emiatt jobbnak a helyzetet. Annyira szánalmasnak éreztem magam, miközben a beálló csendben igyekeztem visszafojtani a könnyeimet, de csupán arra voltam képes, hogy lefelé nézzek, és azt figyeljem, hogy a kabátom miként nyeli el a sós nedűt. Istenem, mikor lettem ennyire mimózalelkű nebántsbirág? - Connor elég egyértelmű volt. Úgyhogy… én is az leszek. Meg szeretném próbálni visszaszerezni a lányomat, vagy legalább megtudni, mi lett vele. Ha van esélyem rá, hogy hozzám kerüljön, akkor semminek nem szeretnék a részese lenni, ami őt veszélyeztetheti. Viszont, ha nincs, akkor… majd meglátjuk, hogy alakul. Ha a sors úgy akarja, hogy közétek tartozzak, akkor biztosan úgy lesz. Pillantottam Mandyre, majd Connorra siklott a tekintetem, a keserűségemet nyilván érezte, már ha ezek után egyáltalán érdekelte még bármi velem kapcsolatban. - Ha ezt nem érted meg, akkor tényleg jobb lesz, ha elfelejtelek. Nem így akartam megbeszélni vele, hogy miért gondolkodom immár másképp a dolgoról, de az előbbi után nem hiszem, hogy bármit is normális stílusban és hangnemben bírnék kezelni. A túlzott érzelmek meg ugyebár rossz hatással vannak rá. Felálltam, menni akartam, mert ha én itt maradok, akkor csak rosszabb lesz, egyre rosszabb. Már ott tartottam, hogy a torkomat marták az elfojtott érzések, de nem fogom őket kiadni magamból. Itt nem. Így nem. Mandy tudja majd, hol keressen, amikor sor kerül az emlékeim kitörlésére, de a mai napra ez nekem már bőven sok volt.
Nem érdekel, hogy az Őrző miket beszél. Nem veszi észre, hogy a magam részéről már rég elástam a csatabárdot, mert valamivel jobban kezdett érdekelni, hogy Naomi mit reagál erre az egész helyzetre. Mit kellett volna csinálnom, mit nem kellett volna csinálnom, basszus! Nem érdekel, hogy milyen meggyőződése van erről az egészről, és az sem, hogy komolyan képes ennyire belelendülni a beszédbe, pedig én ha öt mondatot szóltam hozzá... Ő meg csak mondja itt a magáét, amikor már régesrég hidegen hagy, biztos kényszeresen vagy hisztériás, nem az én problémám. Az én problémám az, hogy Naomi most jelenti ki nyíltan, hogy el akar felejteni. Igen, tényleg átverve érzem magam. Nem is olyan rég még azért sírtunk, mert attól féltünk, hogy ez be fog következni, erre... Szerintem még életében nem látott olyan meglepett és döbbent arcot, mint amit akkor vágok, amikor érzem, mennyire rideggé változott a hangja irányomban. Mintha egész egyszerűen pofán vágott volna. Kétszer. Ököllel. És az öklén boxerrel. Csak nyelek, próbálom a gyomromba nyelni a könnyeimet az idegességemmel együtt. Szeretném megfogni a ruhája, a kabátja szegélyét és szépen kérni, hogy ne csinálja ezt, helyette csak állok, a bőrömet mintha milliárdnyi apró tű szurkálná és... Nem, tényleg nem lehetek önző. A kislánya... Maya... Akit én magam is láttam. Ha mélyen magamba nézek, akkor meg tudom érteni, és azt hiszem, hogy nem is feltétlenül az fáj, hogy elfelejti, ki vagyok, hanem az, hogy ebben a helyzetben én nem tudok mellette lenni. Én nem tudok neki segíteni. Az Őrző lesz a mindene, a barátnője, aki majd segít neki a kislány után kutatni, esetleg harcolni, ott lesz mellette, ő biztatja majd, és én nem tehetek semmit. Egy fikarcnyit se, azon kívül, hogy megesküszöm, hogy soha többet nem megyek a közelébe. A kabátom ujjába törlöm a szemem és feltűnően szipogok, de nem azért, mert fel akarom hívni magamra a figyelmet, csak... Csak kijött. És nem tudom, hogy ki lát és ki hall éppen, az biztos, hogy magasról teszek mindenki véleményére. Az utolsó mondata... Olyan elmondhatatlanul brutálisan... Felháborítóan bunkó, hogy talán még akkor sem okozott volna nagyobb fájdalmat, ha belém ereszt egy tár ezüstöt. Komolyan Naomi? Tényleg? Képes voltál ezt kinézni belőlem? Így a szememre vetni? Megremeg az ajkam, és a szememet elhagyja az első könnycsík, engedelmesen meghajolva a gravitáció törvénye előtt. Ha van mersze, akkor belenézhet a szemeimbe és nyugodtan kiolvashatja belőlük, hogy mennyire a lelkembe taposott. De persze... Itt ma nem én vagyok az, akit meg kell érteni. Igaz? Hát persze. Naomi kislánya, Naomi élete, Naomi emlékei... Én meg dögöljek meg, mert egy éretlen, önző kis "mégnemisnagykorú" hülyegyerek vagyok. Megcsóválom a fejem. - Én emlékezni akarok... - mondom úgy, hogy próbálom tartani magam, hogy a hangom minél kevésbé remegjen - Csak hogy tudjam, ki az, aki borzasztóan félreismert. Hát... a vége azért kicsit nehezebben jön. De nem kiabálok. Pusztán egy maroknyi harag és csalódottság színezi a hangom indulatosabbá. Újra megtörlöm a szemeimet, és próbálom felfogni, hogy ez az utolsó pillanatunk, és hogy amit most el fog majd veszíteni, azt soha többet nem kapja vissza, se a bicikliutat, se a közös bőgést, a csipkelődéseket, a röhögést, hogy soha nem fogom megtudni, hogy a "what" után mit ábrázol a tetoválása, és hogy az orchidea sem lesz más, csak egy egyszerű gaz. - Elnézést. Pillantok rá az Őrzőre, és nagyon szeretnék még egyszer ránézni Naomira, de ha csak nem akarom kihasználni a helyzetet... Ha csak nem veszem a bátorságot, hogy érzelmileg zsaroljam vagy tudom is én, és magamhoz öleljem utoljára és csak egy kis... "sohasem volt" csókot lopjak tőle, akkor... Jobb, ha sarkon fordulok és távozom.
És meg is teszem. Ha kiált, süket vagyok. Ha futni kezd, úgy rohanok tőle én is. Vége van.
Kezdett nagyon nem tetszeni az, amerre a beszélgetés fonala haladt, de nem akartam most már beleszólni, ezt kettejüknek kellett megbeszélnie és eldöntenie. Az én feladatom majd ott fog folytatódni ezek után, hogy amikor képes leszek rá, akkor elveszem Naomi emlékeit erről a srácról és akkor minden rendben lesz. Ha nem fogja kibírni, hogy ne térjen be újra a gyógyszertárba, akkor úgyis ismét meg fogják egymást ismerni. Nem rajtam múlt, ha könnyebb lett volna Connornak, akkor ilyen formában rajta is segíthetnék, hogy ne érezze magát annyira rosszul, de világosan kifejezte, hogy ezt nem szeretné. Ráerőltetni pedig eszem ágában sem volt, így is elég nagy büntetés lesz ez neki, amennyire sikerült megállapítanom. Az biztos, hogy sajnáltam egy kicsit, de attól még, hogy ennyire fiatal, tanulnia kellett a hibájából, hogy többé ne forduljon elő egy véletlen alakváltás a város közepén. Még mindig azt mondom, hogy lehetett volna ez rosszabb is. - Rendben van! – bólintottam egyet, amikor Naomi válaszolt, utána jött csak a java. Sosem szerettem látni a síró gyerekeket, így most is teljesen belesajdult a szívem, de a történtek után nem mehettem oda hozzá, hogy megvigasztaljam. Az volt az érzésem egyébként is, hogy nem örülne neki túlzottan. Talán érthető, így nem nagyon fűlött hozzá a fogam, hogy szinte szó szerint letámadjam. Helyette maradtam inkább a fenekemen és a mellettem ülő nőnek próbáltam lelki támogatást nyújtani. Legalább rajta segítsek, ha már egy szív ma itt összetört. Naominak jobb lesz így, ez tény, és ha mindenképpen úgy kell alakulnia, akkor úgyis meg fog történni az elhívása és közénk fog tartozni. Ebben nagyon is igaza volt. - Vigyázz magadra! - még utoljára találkozott a tekintetem Connoréva. Aztán némán néztem végig, amint elsétált tőlünk és végül teljesen eltűnt a szemünk elől. Vártam néhány percet, időt akartam adni Naominak arra, hogy összeszedje magát valamelyest, ha esetleg szüksége volt rá. Nem lepett volna meg, ha most nem szól hozzám napokig, de végül ez az ő döntése volt és nem én mondtam meg neki, hogy mit tegyen. Megértettem az indokait is és innentől kezdve elhatároztam, hogy tényleg megpróbálok mindent megtenni érte. Csak azt sajnáltam a kölyökhöz hasonlóan, hogy nekem is újra játszanom kell majd magam egy kicsit és titkolózni előtte. - Tehetek érted valamit? – kérdeztem meg végül halkan, vigasztalóan simogatva a karját, ha esetleg erre lenne szüksége. Nem tudtam, hogy m imást tehetnék, amivel jobbá tehetem ezt. Szerintem semmi nem volt most, ami a helyzeten segített volna, egyből meg sajnos képtelen voltam törölni az emlékeit, még ha ezt egyelőre nem is mondtam el neki. Ha rákérdez, úgysem fogom letagadni, az biztos!
Légy erős, légy erős. Ismerem ezt az érzést. Egyszer már hazudtam azért, hogy megkíméljek valakit. Épp ennyire pocsékul éreztem magam utána, és legszívesebben rögtön visszaszívta volna minden kiejtett szavam, és könyörögtem volna az égiekhez, hogy találjanak nekem erre valami megoldást, mert megszakad a szívem. Csak épp, akkor önzetlen voltam, elengedtem a szerelmet, hogy ő rátalálhasson a boldogságra, és ne kelljen neki elmondanom az igazat, ne tegyem tönkre a fiatalságát. Most pedig… épphogy önző vagyok, mert akarom magamanak a lehetőséget arra, hogy visszakapjam a lányom, és nem érdekel, kin gyalogolok át miatta. Frászt nem. Istenem, annyira nem akarom bántani, legszívesebben megölelném, és addig szorongatnám, míg nem űzöm el belőle az általam generált rossz érzéseket, a csalódottságot, talán haragot. Nem így akartam… Kicsit meghalok, amikor sírni látom. Más, ha velem teszi, és más, ha miattam. Miért csinálom mindig ezt? Megbántom azokat, akik közel állnak a szívemhez, és egyúttal önmagamat is tönkreteszem. Mintha a sors nem akarná, hogy boldog legyek. Nem mintha éreztem volna magam annak 16 éves korom óta bármikor is. Nem számít. Annyira nem számít semmi, hogy az már egészen abszurd. Üres vagyok. Nem… csak szeretnék. Akkor könnyebb lenne. Zavarodott? Igen, határozottan. A keze után akarok nyúlni, hogy ne tegye ezt velem, nem így akartam, el akarom magyarázni, hogy ettől még ugyanúgy nem akarom elfelejteni, de megijedtem ettől az egésztől, és a ténytől, hogy egy vérfarkasokkal és őrzőkkel teli világban nem lenne helye a lányomnak. Mégsem szólok semmit, ajkaim némán, kicsit talán sértett-dacosan szorulnak össze, és csak bámulom a földet. Mégis… nem tudom honnan, de veszem arra a bátorságot, hogy a szemébe nézzek, talán azért, hogy lássa, én is szenvedek, azzal ellentétben, ahogy tán kinéz, nem könnyű nekem sem. A mai nap kétségkívül a könnyeké, megint árkokat vájnak szeplőim közé, és nem akarom megállítani őket. Képes még egy lapáttal rátenni, a lelkiismeretfurdalásomat olyan szintre tornázva, amiről nem hittem, hogy létezhet. Utálom magam. Úristen, de még mennyire. Connor… most komolyan? Talán jobb, ha így lesz ennek a mi kis történetünknek vége. Akkor soha többé nem fog megkeresni, és még véletlenül sem jöhetek arra rá megint, hogy milyen világban élek valójában. Vagy azt akarná, hogy őrző legyek? Egy Harry Potter, ahogy ő mondaná? Nem hiszem. Mondani akarok valami, de nem megy, csak a gondolataim hullámzanak fájdalmasan céltalanul. Én nem tudok olyat, amilyet ő… ~Ne csináld, kérlek… Nem lehet így… Nem ezt akartam, Connor, nem így, kérlek. Ne menj el…~ Hiába próbálok bármit is szavakba önteni abból, ami bennem lezajlik, képtelen vagyok rá, csak nézem, ahogy elfordul, és többet nem néz rám. Ahogy elsétál, felállok, és lépnék, de… nem tehetem. Döntöttem. Tönkretettem vele valamit, de ha már kimondtam, tartanom is kell magam hozzá. Nem szívhatom vissza, nem törölhetem ki, csak én nem fogok emlékezni rá. Nem fogom tudni, mennyire szemét voltam, és azt sem, mennyire megbántottam. Percekig csak csöndben állok, többször szóra nyitom az ajkaim, holott már nem is látom Connort. Nagyokat nyelek, a könnyeim megállíthatatlanul folynak, és csak azért nem omlok össze teljesen, mert tudom, mindennek kiért kell így lennie. - Mikor lesz? Ennyit kérdezek végül nagy nehezen, fojtott hangon, és még arra sem veszem a fáradtságot, hogy könnyeim letörlésével embert faragjak magamból. Amint megtudom, hogy még bizonytalan ideig nem tudja megtenni, még rosszabbul érzem magam. Vajon meddig kell majd abban a tudatban élnem, hogy egy utolsó szemétláda vagyok? - Akkor… majd szólj. És megkérnélek majd, hogy tegyél el nekem valamit, de ezt majd inkább akkor beszéljük meg. Nyögtem ki, aztán végre ránéztem. Még attól is égett a pofám, hogy szegénynek mindezt végig kellett néznie. - Sajnálom… ne haragudj. Akkor, majd találkozunk. Nem vártam meg a választ, egyszerűen elszaladtam. Szaladtam addig, míg futotta az erőmből, míg bírták a lábaim, és nem utolsó sorban addig, míg el nem fogytak a könnyeim.
Miután Connort elnyelte a távolság, még mindig nem szólaltam meg. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hiszen közvetve ez miattam történt. Lehet, hogy csak a dolgomat végeztem és hibát követtem el, de még emlékeim szerint soha senki nem nézett úgy rám, mint ő, ráadásul úgy tűnt alig egy órával korábban, hogy Naomi örül neki, hogy ez a fiú az élete részévé vált. Most pedig pontosan arról döntött, hogy nem lesz az többé. Nem is tudom, hogy én meg tudtam volna tenni vagy nem. Lehet, hogy olyan indokkal, mint ami a még mindig síró nőnek volt, akkor sikerült volna. Ezek után az volt a minimum, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy teljesüljön a kérése. Ha rajtam múlik, akkor bizony látni fogja a lányát, utána pedig neki kell majd eldöntenie, hogy mit szeretne kezdeni a helyzettel. Hagyja őt a jelenlegi életében, vagy harcol érte. Ez azonban még nagyon a jövő zenéje volt. Amint megszólaltam, már meg is bántam. Mit is tehettem volna érte? Nem sokat tudtam volna akkor sem, ha kér valamit, ám ő nem kért semmit. A fojtott hang ellenére is értettem a kérdést, mire halkan felsóhajtottam, most jött csak a java. Azok után, hogy ebbe belement végül, közölni vele, hogy nem tudom, hogy még meddig kell a bűntudattal együtt élnie. Mert igen, úgy sejtettem, hogy most pontosan azt érez és valahol megértettem, mert az én lelkemben is felütötte a fejét ez a cseppet sem pozitív érzés. Tenni ellene nem tudtam, így inkább elnyomtam csak azért, hogy maximálisan a barátnőmre koncentrálhassak. - Fogalmam sincs – vallottam be végül őszintén. – Karácsonyeste történt valami, és elvették az erőnket a szellemek. Nem tudom, hogy mennyi ideig tart ez az állapot, de addig nem tudom az emlékeidet sem kitörölni. Remélem, hogy most már minél előbb vége lesz. Amint megtudok valamit, felhívlak, rendben? – ajánlottam fel csupán ennyit, mert mást most nem igazán tehettem érte. Ez is talán elég lesz, meg az, hogy mellette leszek. Utána pedig nem fog emlékezni ebből a rossz élményből semmire, csak azt fogja tudni, hogy elmesélte nekem a lánya történetét és talán a lelkesedésem túl nem lesz majd semmilyen más érzelemnek helye most az ő életében. Nagyon szerettem volna, ha így történik. - Rendben! Bármit, szívesen! – meg sem kíséreltem mosolyogni, inkább csak a határozott válasszal érzékeltettem vele, hogy nem lesz semmi baj. Hinni akartam, hogy minden helyre fog jönni, mert máskülönben egy tönkrement, megcsonkított élet száradna a lelkemen. Egy olyan, amiből már amúgy is lefaragtak mások, mint az kiderült. Connor meg… nos, nem tudtam, hogy mennyire lett maradandó a kár nála. Reméltem, hogy fiatal még és hamar túlteszi rajta magát. Mivel kicsit később kapcsoltam, hogy Naomi mit mondott, már csak azt tudtam nézni tehetetlenül, ahogyan elviharzott mellőlem. Nem ugrottam fel és futottam utána, nem kezdtem el kiabálni sem. Inkább csak magamba roskadva, kifejezéstelenül meredve előre azért imádkoztam magamban, hogy a lehető leghamarabb megoldhassam ezt, mert máskülönben annál tovább fog tartani a szenvedés, legalább az egyik fél részéről. Nekem így is együtt kell majd élnem ezzel a tudattal, és igen, hiába állítottam be úgy az őrzőséget, hogy nagyszerű dolog, ilyenkor mégis nagyon nyomorultul tudtam érezni magam miatta.
A magányos állattartók kis kedvenceinek nehéz dolguk van, ha a gazdi elutazik. Egy kedves családtag, ismerős vagy több se helyettesítheti azt, akit a kutya egyetlen elfogadott jóbarátjának tekint, aki mindig otthon van, aki a finom tápot beszórja az edénykébe és vizet tölt a kis bundásnak. Duane vállalta, hogy Lou nevű barátja ebére vigyáz, míg a férfi kezelésen van a cukorbetegségével. Ez napi kétszeri sétáltatást jelent és etetést. Nomeg rendrakást, mert a gazdi távollétében a kutya elkanászodott kicsit és mindig garázdálkodik. Duane volt már náluk sokszor és a kutyát is elhozta Lou vendégségbe (a kubai kertjét nagyon élvezte a kis állat), szóval mondhatni, ismerősök, jóban vannak, őt is elfogadja az amúgy békés természetű kutya, de nem engedelmeskedik mindig. Buster, az öregedőfélben lévő basset hound nagy mozgásigénnyel bír, hiába 12 éves már, megtáltosodik, mikor leviszik az utcára. Ma például kergetett és megfogott egy galambot is, mikor előtört belőle a vadászkutya vér. A kubai nem engedte, hogy megölje a madarat, nehéz volt rávenni, de végül elengedte és öblös, rekedtes hangján az ég felé vonyítva továbbfutott. Duane épp a Posta előtt tesz vele egy kört, a közeli parkba igyekeznek, ahol az eb szabadon rohangászhat majd a többi kutya között, barátkozhat, szaglászhat kedvére és terhétől is megszabadulhat. A füvön senkit nem zavar, az az állatok birodalma. Is. Nem egy szokványos látványt nyújtanak egyébként, ugyanis Buster úgy gondolta, virágot visz, bár még ő se tudja, kinek. Az egyik, betont színesítő kis ültetvényből kiharapott egy nagy, lilafejű virágot és most azt tartja a szájában. Judy elvileg hamarosan csatlakozik, ha szabadul az iskolából, addig Duane viszi a kis pokolfajzatot pórázon. Szájkosár nincs rajta, ebből nem szokott gond lenni. A kubai vígan fütyörészve megy az állattal és épp a tekintélyes méretű épület előtt halad el. Nagy buszok állnak előtte és az emberek ki-be rohangálnak mindenféle eszközökkel, óriási fehér ponyvával, állvánnyal, hölgyek hatalmas sminktáskával. Filmforgatás vagy fotózás szokott ilyenekkel járni. A kutya épp kiszemel magának egy buszt, amit megszagolgat, Duane addig nézelődik. Mindig van valami érdekesség egy ilyen helyen, bár itt valószínűleg belső felvételek zajlottak. Mindegy, Buster addig se rosszalkodik, csak szaglássza a méretes első gumit.
Szeretem a fotózásokat, de télen pláne akkor, amikor nem kültériek vagy ha azok is, akkor nem kell nekivetkőznöm nagyon. Ma szerencsém volt, mert fürdőruhakollekciót fotóztunk medenceparton, így nem fagytunk szét, szóval őszinte a mosolyom, ahogy elköszönök a stábtól és elindulok hazafelé. Pontosabban a buszmegálló felé, hogy megvárjam a buszt, amivel haza tudok menni. Persze mehetnék autóval is, ajánlottak már fel a szponzorok autót, de mindig kedvesen elhárítottam a felajánlásukat, mondván nincsen rá szükségem. Eléggé menő lenne pedig egy jó kis tütüvel rohangászni, de az az igazság, hogy káros vagyok a közlekedés egészségére, s anya finoman megtiltotta, hogy vezessek, Logan pedig nem is olyan finoman közölte a legutóbbi együtt autózós alkalommal, hogy nem érti hogy a francba’ kaphattam jogosítványt egyáltalán. A buszmegállóban először a kutyát veszem észre, s csak aztán a kubait. Mindenesetre a köszönés nem marad el, bár már csak akkor hangzik fel ajkaimról, amikor a kétfülű szafaládé mellett térdelek. - Szia! Szól a köszönés Duanenak. - Megsimogathatom a kutyust? Nem harap? Azért jobb a békeség és az óvatosság, erre nevelt anyukám – meg az élet is. Bár nem mindig alkalmazom a tanultakat azért.
Duane nézte, mint sürög-forog a stáb. Lassan zárták is a buszokat, úgy tűnt, vége a forgatásnak vagy fotózásnak, ami a postán folyt. Bustert még mindig lekötötte a gumi, isten tudja, milyen kutyák szagát érezte rajta és mit akart velük. A kubai nem vette észre Shiny-t, csak a köszönésre kapta fel a fejét. Először szemmagasságban kereste a hang tulajdonosát, majd rájött, hogy kis barátja újabb barátra talált. Mire Duane köszönt, a basset már Shiny lábfejét szagolgatta farokcsóválás közben szuszogva. - Helló! De kellemes meglepetés! - mondta Duane és elmosolyodott. A múltkori találkozás után kicsit aggódott még a lányért, hogy félelmében merre futhatott. Nem járt utána, bízott abban, hogy a magához való esze megvan, bármilyen szórakozottnak is tűnt. Azok a kérdések és megállapítások emlékezetesek maradtak neki. - Persze! Amint látom, ő már megtette az első lépéseket. Busternek hívják, hallgat is rá. A kutya Duane-re nézett, ahogy hallotta a nevét, de hamar visszafordult a lányhoz. Jobban érdekelte a kedves kis szőkeség. A szájából lerakta elé a virágot és felnézett. Vakkantott egy vidámat és ha elérte, elkezdte nyalni a lány kezét. - Mi újság? Jól vagy? Múltkor megtaláltad a búvóhelyet? - kérdezte Duane még mindig mosolyogva. Örült a találkozásnak. A legutóbbit félbeszakadtnak érezte és a sürgős menekülés közben nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna. Leteremtette a lányt és a végén még meg is ijesztette. Az élete megmenekült, de egy kicsit rossz szájízzel távozott a kubai. Most nyugodt körülmények között lehetett beszélgetni, bepótolhatták, ami elmaradt.
Engem sosem zavart az, hogyha figyeltek, felőlem a járókelők a fotózást is végigbámészkodhatták volna, bár arra azért figyelt a stáb, hogy ez ne történjen meg. Most is csak a pakolás környékén borult meg a rend, de azzal meg már nincsen végképp semmi gondom. Nekem. Bezzeg Bright, a kellékes hisztériásrohamát még a busznál is hallom, ahogy ordítozik, hogy mindenki takarodjon a holmijai környékéről. Szegény, nem csodálom, hogy cseppet sem népszerű. Amilyen a modora! Bár mentségére legyen mondva, hogy legalább nem káromkodik. Ez nálam pozitív. A kutya teljesen lenyűgöz, aranyos jószág, bár szépségversenyt nem nyerne nálam. Mondjuk nem tudom, hogy a fajtatársai között mennyire számít esztétikusnak, de részemről a top kutya az a husky, annál szebbet elképzelni sem tudok. Mindenesetre ez nem tart vissza attól, hogy leguggoljak a jószághoz. - Örülök, hogy látlak! Mosolygok Duanere. Végigpillantok rajta, mintha legalábbis találhatnék bármi nyomot arra vonatkozólag, hogy megsérült-e legutóbb. - Autód? Kérdezek rá inkább így, mert ez a vizslatás nem jár eredménnyel. Közben, mivel zöld utat kaptam, vakargatni kezdem a kutya fülének tövét. - Szia Buster! Köszöntöm a jószágot, s ha látom rajta, hogy élvezi a babusgatást, akkor még lelkesebben belemerülök. Az sem zavar, ha közben megnyal, vagy ilyesmi. - Hazaszaladtam, igen. Enyhén összezavar az emlék, s mivel nem vagyok az, aki csak úgy lakatot tesz a nyelvére, meg is osztom Duanenal a zavarom okát. - Az a baj, hogy nem tudom miért szaladtam el. Nem jellemző rám. Tudod eddig akárhányszor kerültem bajba, inkább az történt, hogy lefagytam és hagytam, hogy az események csak úgy megtörténjenek velem. Megvonom a vállamat, mintha az, amiről beszélek lényegtelen lenne. Valójában nem az, de ezt nem szoktam tudatni mindenkivel. - Te sem sérültél meg, ugye?
Kezdőlap
//
