Nem tetszik nekem ez a nő. Nagyon nem. Egy pillanatra eszembe jut Faye, és az, hogy felajánlotta nekem a segítségét ezzel az üggyel kapcsolatban. Vajon abban is segítene, hogy lerázzuk valahogyan ezt az Őrzőt a nyakunkból? Kötve hiszem. Ahhoz már baromira hozzászoktam, hogy a "felnőttek" helyre szeretnének tenni, és álltalában jól álltam a sarat ilyenkor - de most nem arról volt szó, hogy saját magamért kell kiállnom. Most mást kellene megvédenem, és bevallom férfiasan, ilyenben még soha nem volt részem. Amikor azzal jön, hogy bevisz rablásért, gúnyosan felnevetek. - Ha lenne egy cseppnyi köze hozzá, akkor megosztanám magával, hogy nem ez lenne az első eset, szóval akár indulhatunk is. Persze azóta kicsit változott a helyzet, hogy vérfarkas lettem, hiszen túlságosan sokáig amúgy sem tarthatnak bent, mert... jön a telihold, én pedig beintek mindenkinek, mielőtt kínkeservesen átváltoznék, aztán kizabálnám magam a rácsok mögül. Kétlem, hogy ezt valóban meg akarja kockáztatni. Ért. Marha jó. Tipikusan az a helyzet, hogy érti, amit mondok, csak megérteni nem képes. Mármint... Emberileg. Mondjuk a lelkével? Van neki olyan egyáltalán? A szavai úgy peregnek le rólam, mint a viaszról az esővíz. Hogy én bajban? Ám legyen. Hogy nekik kell "helyrehozni"? Na ezt már erősen kétlem. - Ne beszéljen úgy Naomiról, mintha egy elromlott tárgy lenne! Mert ha bármit is helyre kell hozni vele kapcsolatban, az legfeljebb a lelke, és annak semmi köze nincs hozzám. Aztán rátérünk az én emlékeimre. A szemeim hirtelen villannak, a bőröm alatt egyre jobban mocorog az az izé, nyilván érzi, mert Őrző, de ettől függetlenül talán még mindig megvan a helyzetnek az az aprócska előnye, hogy valamelyest kirohantam magamból a rögtönzött átváltozásra való kényszeres feszültséget. Nézzük csak, melyik lap következik? Oh igen, a gyermeki zsarolás. Vagy valami olyasmi. Érzem Naomi szorítását a karomon, de nyugtatás helyett csak ösztönzőleg hat rám. Már csak azért is, mert hiába vagyok én itt a legfiatalabb, akkor is... Én vagyok a legvadabb szörnyeteg ebben a fantasztikus triumvirátusban. - Akkor számoljon a teljes rokonságommal is mellé. Mind tudják, mi történt. És azt is, hogy kiket keressenek, ha velem történik valami. - köpöm oda a szavakat a nőnek, és léyegében még csak nem is hazudok, bár lehet, hogy ezzel a teljes rokonsággal túloztam, de nem fogom beavatni, hogy ez pontosan mit takar életkorban és mennyiségben - És nem fogom hagyni, hogy bármit tegyen Naomival, amit ő nem akar. - ó, ha tudnám, hogy milyen döntéseket hoztak már meg a feje felett a beleegyezése nélkül, akkor valószínűleg ezerszer jobban ki lennék akadva - Velem azt csinál, amit akar, de őt hagyja békén. Hát nincs magában semmi emberi együttérzés? És még ránk mondják, hogy szörnyek vagyunk. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy hova fog fajulni ez a beszélgetés, hogy mi lesz a vége, mert igazából nem is nagyon gondolkozom előre. Másodpercről másodpercre élem túl ezt a szituációt. Az állkapcsom megfeszül, és most először fordítom a fejem Naomi felé, és ahogy meglátom az arcát, úgy egyszerre erősödik meg bennem a félelem és a tenni akarás. Félek, hogy el kell engednem, és tenni akarok valamit azért, hogy ne kelljen. Ha még mindig fogja a karom, óvatosan lefejtem magamról, és most én fogok rá a csuklójára vagy éppen olyan.. esetlen-pasisan kulcsolom az ujjaim az övéi közé, megszorítva és igyekezve azt éreztetni, hogy nem lesz semmi baj. Azzal persze nem számolok, hogy esetleg kellemetlen helyzetbe hozom, de nem is én lennék, ha nem csinálnék valami fatális ostobaságot. - Kérem... Folytatnám valami olyannal, hogy esetleg üzletelhetnénk. Némi információért cserébe meghagyhatná a lány emlékeit. Vagy valami. De nem tudok többet kinyögni, egyelőre nem.
- Persze, hogy el! – mondtam máris egy bólintás kíséretében. – Legalábbis, amint el tudok innen szabadulni. Sajnos nem úgy megy nálunk, hogy megyek, amikor gondolom, de egy-két napra hátha tudnak nélkülözni! – hangom bizakodó volt, igazából nem gondoltam, hogy Will megtiltaná, hacsak nincs rá valami baromi jó oka. Ha volt, akkor meg természetesen úgyis későbbre halasztanám ezt, már ha Naomi kibír még ilyen sok év után még egy kis időt. Nagyon reménykedtem benne, hogy tudok majd segíteni, mert szerettem, ha az emberek boldogok körülöttem. - Sajnos ez így megy… - mondtam még az előtt az emléktörléssel kapcsolatban, hogy feltűnt volna Connor. Utána valahogy minden kibillent a lassacskán jó útra terelődésből és újra kész káosz lett a helyzet. Nem törődtem vele, hogy a mellettem ücsörgő barátnőm mit mondott, mert erősen kételkedtem benne, hogy azok után, amit tudott az őrzőkről és megtudta, hogy én is az vagyok, idehívta volna a fiút. Nem, azt hiszem, hogy ő ennél jóval felelősségteljesebb és nem akarta volna, hogy bajba kerüljön. Úgy látszik, hogy megoldja ő magától is, ha jól állapítottam meg az eddig látottak alapján. - Igen, megtehetem, ha így látjuk jónak – válaszoltam Naominak, közben nem nagyon akartam levenni a szemem a fiúról, de mégis ránéztem. Láttam az arcán a nemtetszést, de az élet nem kívánságműsor, már így is elég nagy baj volt ebből az egészből, igazán nem hiányzott, hogy még egy kölyök is elkezdjen nagy legényt játszani itt nekem. Az ilyenek nem mentek még egy ötszáz évesnek sem, nemhogy egy kissrácnak. - Erre nem lennék túl büszke és nem is kísérteném magam ezzel, nehogy véletlenül megtegyem… - mondtam összeszűkült szemekkel, ahogyan újra végignéztem rajta. Láttam, hogy Naomi megszorította a karját és csodáltam, hogy még a történtek után is megteszi, de engem nem nagyon hatott meg. Nem vagyok szívtelen és a gyerekeket is kedvelem általában, de amikor egy nekem áll úgy, hogy ő keverte a bajt, én meg segíthetnék megoldani, azt valahogy nem szoktam különösebben értékelni. Szerintem ez teljesen érthető, én sem vagyok képes elfogadni és lenyelni mindent, az nem én lennék. - Ez a tárgyas hasonlat csak és kizárólag neked jutott eszedbe. Nekem eszem ágában sincs helyrehozni Naomit, hiszen semmi baj vele. Úgy hiszem, hogy kicsit régebb óta ismerem nálad és fontos is nekem, úgyhogy értékelném, ha most fognád vissza magad, mielőtt még olyat mondasz, amit megbánsz – felvontam a szemöldököm és most már kezdtem mérges is lenni, hiszen megsértett. Ki mondta, hogy én Naomit akarnám megjavítani? Istenem! Hiszen az elromlott helyzetről volt eddig is szó, nem egy emberről. Hol él ez a gyerek és mennyi gondoskodást kaphatott?! – Nyugodtan jöhetnek a kedves „rokonaid” is – elmosolyodtam. – Legalább lesz kit elővenni, hogy nem figyeltek rád eléggé, amikor ilyet műveltél a város kellős közepén – teljesen nyugodtan beszéltem, bár belül kezdtem máris forrongani és egyáltalán nem hatott most meg a fiatal kora. - Na, most állítsd le magad! – szóltam rá szigorúan, szemeim dühösen villantak meg. Általában nagyon kedves és barátságos ember vagyok, most azonban kihozott a sodromból és az soha nem jó. Tudok ám olyan távolságtartó és undok is lenni, amilyen Benjivel voltam. – Hogy jössz te ahhoz, hogy engem bírálj, amikor nem is ismersz?! Hogy jössz te ahhoz azok után, amit okoztál, hogy elutasítsd a segítséget? ÉS mégis, hogyan oldanád ezt meg? Ha nem én tudom meg, nem lenne választása. Eddig talán a füleden ültél, amikor pontosan az előbb mondtam szó szerint, hogy majd ő eldönti, hogy mit akar? – a hangomból most már következtethetett rá, hogy mennyire felháborított a viselkedése. Hiszen majdnem szóról-szóra azt mondta, amit most ő. Vagy talán nem azt akartam én is, hogy Naomi döntsön? - Kérsz? Mégis micsodát? – kérdeztem meglepett arccal, fejemet oldalra döntöttem egy kicsit, úgy méregetve tovább. – Eddig nem kértél a segítségemből, mert te majd megoldod. Nos, kíváncsi leszek, hogy miként oldod ezt meg, ha a Protekrotom tudomására jut, ami történt és majd ő látogat meg téged. Örülhetsz, hogy eddig nem lett bajod és itt nem én vagyok a rosszfiú, ezt szögezzük le azért. Én fogok ráerőszakolni semmit Naomira, mivel fontos nekem, a barátomnak tartom – mondtam határozottan, hiszen ezt már a postán is megbeszéltük, hogy az érzés kölcsönös. – Nekem pedig nem szokásom, hogy a barátaimnak rosszat tegyek, ahogyan egy gyereket sem szokásom bántani. Viszont, ha bármit is vársz tőlem, akkor légy oly kedves és próbálj meg végre gondolkozni és nem csak vagdalkozni meg csípőből dobálni itt nekem a szavakat, mintha legalább száz évet tudhatnál már a hátad mögött és mindent tudnál a világról, rendben? – tekintetemet egyenesen az övébe fúrtam. – Nem vagyok egy vérengző fenevad veled ellentétben, és ha normálisan beszélnek velem, akkor én is úgy teszek. Kérdezd csak meg nyugodtan! – mutattam Naomi felé, hogy megerősítsen, ha akar. Vagy cáfoljon meg, azon sem sértődtem volna meg, csupán meglepne. – Ahogyan azt is megkérdezheted tőle, hogy mennyire erőszakoltam én rá bármit is… - még mindig a padon ücsörögtem, nem zavartattam magam, bár kicsit ez a kézfogás nekem irreális volt azok után, hogy a barátnőm meg itt győzködött, hogy miért nézi őt mindenki pedofilnak. Kis híján elnevettem magam, de sikerült megállni végül.
Valahol a dolgok közepette egyre kisebbnek érzem magam, mintha itt sem lennék. Mi tagadás, szeretnék valahol nagyon máshol lenni, mert ez nekem kezd sok lenni. Nagyon-nagyon sok. Valahol nagyon mélyen, és kellemesen érint, hogy Connor meg akar védeni, hogy kiáll értem, pedig nem kértem. Fogalmam sincs, volt-e valaha példa életem során, de azt hiszem, gyerek- és kamaszkoromban mindenki úgy gondolta, hogyha már Carl Sharp lánya vagyok, és idézem, csilliárdos, akkor úgysincs szükségem arra, hogy bárki kiálljon értem. Hát egy fityiszt nincs… Én… örültem, hogy ülök, mert különben megint le kellene ülnöm. Zsongott a fejem, és azt hiszem, csendet akartam. Csak egy kicsit. Meg nyugalmat. Azt viszont sokat. Egyik sem volt a láthatáron. Elég mulatságos terepen járok gondolatban, ahol is Connor az én, ööö, barna hajú hercegem mondjuk rolleren, mert lovon nem nagyon tudnám elképzelni, aki a megmentésemre siet, és nem hagyja, hogy bajom essen. Idétlen vigyor ül a képemen, és kezdem magam tényleg dilisnek érezni, mert az érzelmi skálán ilyen intenzitással ugrálni igencsak újszerű, és határozottan megterhelő élmény. Aztán pillanatok alatt suhan tova a dolog, mert amikor azt hallom meg, hogy azt csináljon Connorral bárki, amit akar, hát, nem kicsit leszek dühös, kicsit jobban rá is szorítok a srác karjára, hogy ne beszéljen már hülyeségeket, mert ezt meg én nem engedném. Vicces ám. Egy kölyökfarkas, meg egy halandó itt arcoskodik. Ugyanakkor én nem hibáztatom Mandyt, mert nem tehet erről az egészről. Én eddig is magamat okoltam, mert inkább ez, minthogy bárki másra kenjem a fülem mögül a vajat. Nem, szembe sem jutott, hogy Mandy bármit rám akarna erőszakolni, de úgy voltam vele, hogyha az emlékeimnek mennie kell, inkább ő tegye meg. Fura, de kezdtem belenyugodni, és pont ezért szerettem volna beszélni Connorral. Azt akartam, hogy megértse, mit érzek, és ahhoz, hogy megtegyem, amit az utóbbi percekben elterveztem, nem szabad minderről tudnom, mert csak összezavar. Azt is tudom, hogy… mikor döntenék úgy, hogy ha elhívnak, igent mondanék, de jelen pillanatban nem tudnék rá igent mondani. Jobb volt, ha felkészülök arra, hogy az emlékeim búcsút intsek, még ha bele is sajdult a szívem a gondolatba. Őszintén, nem sok minden jutott el az agyamig a vitájukból, Connor féltett, Mandy szintén, és mindketten valamilyen szinten fel voltak háborodva. Ennyi lejött. A feszült hangulat a lelkenre telepedett, és a fejem fölött gomolygó viharfelhők közepette csak az nyugtatott le valamelyest, hogy Connor az ujjaim közé kulcsolta a sajátjait. Miért volt ennyire… áhh, nem tudom, hogy miért éreztem ennyire jól magam attól, hogy itt volt, hogy hozzám ért, még ebben a helyzetben is. Felsóhajtottam, de nem voltam hajlandó felnézni. Nem akartam tudomást venni arról, hogy két számomra fontos egyén marja egymást. Ráadásul miattam. Mostoha egy helyzet. - Abbahagynátok? Ez… nem segít. Jegyeztem meg csöndesen, mégis biztos voltam benne, hogy mindketten hallják. Csak akkor néztem fel, ha senki nem kezdett bele még egy cirkalmas körmondatba, aminek az a lényege nagyjából, hogy kettejük közül melyikük a nagyobb szörnyeteg, meg hogy nekem tulajdonképpen senki nem akar rosszat. - Az, amit én akarok, nem valósulhat meg, és innentől kezdve nem fogom úgy érezni egy pillanatig sem, hogy van választásom, mert nincsen, hiába csomagoljuk be bárhogy. Ugyanakkor felfogom, és értem, hogy ez a világ így működik, és tudom, hogy nincs más választásod, nem haragszom rád, és nem érzem úgy, hogy rámerőszakolnál bármit. Egyszerűen nem tehetsz másképp. Mondtam Mandynek, nyilván nem tarthattam meg az emlékeimet anélkül, hogy ne legyek ennek a világnak a részese, de jelenleg csak annyit tudtam, hogy Connort nem szeretném elfelejteni, a többi nem biztos, hogy annyira hiányzott volna. - Köszönöm, hogy meg akarsz védeni, de olyan áron ne tedd, hogy neked meg bármi bajod essen, mert azt nem viselném el. Kérlek, ne okold Mandyt, csak azt teszi, ami a dolga. De talán… nem is tudom, ha csinálnák olyasmit, mint a normális emberek… és nem beszélnénk erről az egészről, akkor nem kellene teljesen elfelejtenem téged, csak azokat az alkalmakat, amikor… szó volt róla. Egy darabig Connor arcát fürkésztem, majd tanácstalanul Mandyre pislogtam, hogy vajon ez lehetséges-e, vagy pedig mindennek mennie kellene a kölyökkel kapcsolatban. Mondjuk, az eddigi csevegésük alapján szerintem még a barátnőm sem pártolná ezt a megoldást, de egy próbát megér.
Áh, szarok rá! Nem érdekel, hogy mit hadovál itt ez a nő, komolyan, minden egyes szavával csak egyre feljebb tornázza bennem a pumpát, és ha tekintettel ölni lehetne, nem az lenne a kérdés, hogy melyikünk tenné meg előbb, hanem hogy melyikünk lenne a gyorsabb. Talán én, mert én már eleve úgy jöttem ide, hogy szétbaszott az ideg. Igazából nagyon-nagyon moderálnom kell magam, hogy Naomiban még véletlenül se tegyek kárt azzal, hogy a kezét fogom. Az pedig egyenesen sértő és vicckategória, hogy az egész kedvesre sikerült kérésemet ilyen rohadt magas lóról reagálja le. Hát bazmeg! Asszem az ilyen nőkre mondják, hogy egy numera jót tenne a meggyötört idegrendszerüknek... Nagyon halkan még morogni is elkezdek, de remélem, hogy egyiknek sincs annyira szuperhallása, hogy az utcai morajban tisztán kivegyék vagy nekem tulajdonítsák a jelenséget. És attól, hogy masszívan anyázzak, egyetlen esemény tart vissza: az, hogy Naomi megszólal. Amikor azt mondja, hogy ez nem segít, szarul érzem magam. El is húzom a szám, az Őrzőről pedig a tornacipőm orrára vándorol a tekintetem. Úgy hallgatom őt tovább. Amit elkezd mondani, én azt nem... Nem tudom elfogadni. Képtelen vagyok rá. A szabad kezemmel idegesen túrok a hajamba, de ha csak nem erőlteti, én egész biztos nem fogom elereszteni a kezét. - De mindig... - van más választás. Kezdeném halkan, de már eleve bukottnak érzem a szavakat. Ez az egész olyan irányba megy, amitől félek, amit nem akarok hallani. - De én... - képtelen lennék úgy tenni, mintha ez az egész nem történt volna meg. Akkor talán nem lennénk ennyire jóban. Mégis mi tartana össze minket? Egy levélnyi kamu terhességi vitamin? Ugyan már... Valahol azt is imádom benne, hogy annak ellenére, hogy tudja mi vagyok, elfogad, és attól még, hogy majdnem megettem, azt írja az sms-e végére, hogy puszi. - De hiszen... - eddig azt mondtad, hogy nem fogod engedni, hogy ezt tegyék veled. Átverve érzem magam, és nem is tudom már, hogy kire haragszom. Az őrzőre, Naomira, magamra... Vagy talán Colinra, amiért ezt tette velem ahelyett, hogy megölt volna. Komolyan mindjárt elbőgöm magam megint. Finoman elengedem a kezét, és sokáig csak hallgatok. - Tudod mit, Naomi? Akkor inkább hagyjuk. - nézek rá komolyan, de az arcomra van írva, hogy minden szótól hányingerem van - Vagy felejts el teljesen, vagy egyáltalán. Ha tényleg ezt választod. Egy lépést teszek hátrafelé, és most nézek először úgy az Őrzőre, mintha nem akarnám instant kicsinálni. Inkább egy amolyan "tessék, győztél, megadom magam" kifejezés ül a szemem alatti táskákon. És már csak azon filózok, hogy ez most fog-e megtörténni, mert... Nos, annak nem feltétlenül örülnék, mert... Mert... A lényeg, hogy még tartozom neki valamivel, ami teljesen elveszítené az értelmét, ha azután kapná, hogy elfelejtett engem.
Attól még, hogy Naomi ránk szólt, hogy hagyjuk abba, nem voltam hajlandó addig feladni ezt az egészet, amíg észbe nem kap ez a fiú. Azért álljon már meg a menet, engem nem húzott ki semmi olyan testrészéből, hogy megengedhesse velem szemben ezt a viselkedést. Nagyon édes, hogy a mellettem ülő barátnőmmel ilyen kis bensőséges viszonya van, tényleg, engem azonban így biztos, hogy nem fog megnyerni. Ha lett volna egy kis esze és képes is vele gondolkodni, akkor eleve nem így állít ide, hanem megpróbál segíteni a megoldás megkeresésében, nem még maga ellen hangolni engem és ezáltal a többi őrzőt is. Elég, hogy én tudtam erről az átváltozásról és lelepleződéstől, innentől kezdve magától értetődő volt, hogy másoknak is a tudomására fogom hozni. - Igen – adtam igazat tömören és lényegre törően, miután Naomi befejezte első körben a mondandóját. Nem nagyon szóltam közbe, valószínűleg azért sem, mert Connor is képes volt befogni a száját. Nem mintha verseny lett volna számomra, hogy ki felel meg jobban az elvárásoknak, hanem egyszerűen csak nem volt mire visszaszólnom a későbbiekben. A hölgyemény egyébként is viszonylag jól átlátta a helyzetet, és ez némi könnyebbséget okozott nekem, ami azt illeti. - Hiába nézel így rám, elhiheted, hogy nekem sem tetszik vagy okoz örömet ez a helyzet – emeltem fel a két kezemet, mert nagyon is jól értettem, hogy mit takart az a nekem szánt pillantás. Elég volt csak ránéznem hozzá, és máris világos volt számomra. – Az viszont tény, hogy a baj már megtörtént és azt meg kell oldani, vagy legalábbis helyrehozni. Ahelyett viszont, hogy törekedtél volna arra, hogy együttműködj velem és megpróbálj te is kitalálni valamit, eleve ellenségesen léptél fel, pedig nem én vagyok az, akitől tartanod kell. Nem vagyok az ellenséged, bármit tudsz is rólunk, vagy hiszel most rólam – mondtam őszintén. Tekintetem ugyan még mindig nem volt a megszokott módon barátságos, de attól még elég nyílt ahhoz, hogy tudja, nem hazudok. Hagytam, hogy néhány perc néma csendben teljen el és mindenki belesüppedhessen az önsajnálatba és a gondolataiba. Én is törtem a fejemet, de semmi épkézláb nem jutott eszembe, így végül hosszasan felsóhajtottam és megdörzsöltem a szemeimet. - Szerencsétek van, hogy éppen én tudtam ezt meg, mert más nem lenne ilyen elnéző, vagy kompromisszumra törekvő, ezt elhihetitek! – ezt inkább Connornak címezte, mert kezdett idegesíteni, hogy nála én voltam kizárólagosan a rosszfiú, és szinte nem volt hajlandó elismerni, hogy mindez tulajdonképpen az ő hibájából van, én meg úgymond érte is vagyok, hiszen érdeke a farkasoknak is, hogy a titkuk védve legyen a kíváncsi emberek szeme előtt. – Döntsétek el, hogy mit akartok! Nem fogok egyikőtökre sem ráerőszakolni semmit, viszont a jelenlegi helyzet sem maradhat így, ez nyilvánvaló szerintem mind a kettőtök számára. Találjátok ki, hogyan akarjátok, de remélhetőleg minél előbb, mert nekem szólnom kell a felettesemnek – most ez volt Willre a legjobb szó, ami eszembe jutott így hirtelen.
- Nem. Nem mindig. Tudom, mit akart mondani, és azt hiszem, igencsak ékes bizonyítéka vagyok annak, hogy nincs mindig más választás, mert van, amikor tényleg mások döntenek a fejünk felett, és egyszerűen esélyünk sincs beleszólni. Igen, voltam már ennél rosszabb helyzetben, de abban még ennyire sem szólhattam bele. Felsóhajtok, amikor elengedi a kezem, és pótcselekvésként a padba markolok vele. Hamar kifehéredik az ujjaim vége, ahogy próbálom magamban tartani a csalódott keserűséget. Tudom, érzem, hogy most olyat fog mondani, amitől egy kicsit utálni fogom, és pillanatok múlva valóban meghallom. Belenézek a szemeibe, mert mondja csak az arcomba. Így akarom hallani, nem másként. Beszélni akartam vele, elmondani, hogy mi változott meg bennem, hogy mire jöttem rá, és miért kell még egy esélyt adnom még magamnak a normális életre, mert akármennyire is kedvelem, az én életem mindig is Maya körül forgott, egyszerűen ő az első, még akkor is, ha sosem volt velem. - Megértettem az álláspontod. Mondom szokatlanul ridegen, és annyira szarul érzem most magam, ahogy már régen nem, még akkor sem volt ennyire pocsék, elkeseredett hangulatom, mikor megláttam, és napokig csak azon agonizáltam, hogy látni akarom, de nincs sehol. Vígasztalhatna a tudat, hogy mindezt jó eséllyel el fogom felejteni, de csak dühösebb lettem tőle, nem, egy cseppet sem tartottam emiatt jobbnak a helyzetet. Annyira szánalmasnak éreztem magam, miközben a beálló csendben igyekeztem visszafojtani a könnyeimet, de csupán arra voltam képes, hogy lefelé nézzek, és azt figyeljem, hogy a kabátom miként nyeli el a sós nedűt. Istenem, mikor lettem ennyire mimózalelkű nebántsbirág? - Connor elég egyértelmű volt. Úgyhogy… én is az leszek. Meg szeretném próbálni visszaszerezni a lányomat, vagy legalább megtudni, mi lett vele. Ha van esélyem rá, hogy hozzám kerüljön, akkor semminek nem szeretnék a részese lenni, ami őt veszélyeztetheti. Viszont, ha nincs, akkor… majd meglátjuk, hogy alakul. Ha a sors úgy akarja, hogy közétek tartozzak, akkor biztosan úgy lesz. Pillantottam Mandyre, majd Connorra siklott a tekintetem, a keserűségemet nyilván érezte, már ha ezek után egyáltalán érdekelte még bármi velem kapcsolatban. - Ha ezt nem érted meg, akkor tényleg jobb lesz, ha elfelejtelek. Nem így akartam megbeszélni vele, hogy miért gondolkodom immár másképp a dolgoról, de az előbbi után nem hiszem, hogy bármit is normális stílusban és hangnemben bírnék kezelni. A túlzott érzelmek meg ugyebár rossz hatással vannak rá. Felálltam, menni akartam, mert ha én itt maradok, akkor csak rosszabb lesz, egyre rosszabb. Már ott tartottam, hogy a torkomat marták az elfojtott érzések, de nem fogom őket kiadni magamból. Itt nem. Így nem. Mandy tudja majd, hol keressen, amikor sor kerül az emlékeim kitörlésére, de a mai napra ez nekem már bőven sok volt.
Nem érdekel, hogy az Őrző miket beszél. Nem veszi észre, hogy a magam részéről már rég elástam a csatabárdot, mert valamivel jobban kezdett érdekelni, hogy Naomi mit reagál erre az egész helyzetre. Mit kellett volna csinálnom, mit nem kellett volna csinálnom, basszus! Nem érdekel, hogy milyen meggyőződése van erről az egészről, és az sem, hogy komolyan képes ennyire belelendülni a beszédbe, pedig én ha öt mondatot szóltam hozzá... Ő meg csak mondja itt a magáét, amikor már régesrég hidegen hagy, biztos kényszeresen vagy hisztériás, nem az én problémám. Az én problémám az, hogy Naomi most jelenti ki nyíltan, hogy el akar felejteni. Igen, tényleg átverve érzem magam. Nem is olyan rég még azért sírtunk, mert attól féltünk, hogy ez be fog következni, erre... Szerintem még életében nem látott olyan meglepett és döbbent arcot, mint amit akkor vágok, amikor érzem, mennyire rideggé változott a hangja irányomban. Mintha egész egyszerűen pofán vágott volna. Kétszer. Ököllel. És az öklén boxerrel. Csak nyelek, próbálom a gyomromba nyelni a könnyeimet az idegességemmel együtt. Szeretném megfogni a ruhája, a kabátja szegélyét és szépen kérni, hogy ne csinálja ezt, helyette csak állok, a bőrömet mintha milliárdnyi apró tű szurkálná és... Nem, tényleg nem lehetek önző. A kislánya... Maya... Akit én magam is láttam. Ha mélyen magamba nézek, akkor meg tudom érteni, és azt hiszem, hogy nem is feltétlenül az fáj, hogy elfelejti, ki vagyok, hanem az, hogy ebben a helyzetben én nem tudok mellette lenni. Én nem tudok neki segíteni. Az Őrző lesz a mindene, a barátnője, aki majd segít neki a kislány után kutatni, esetleg harcolni, ott lesz mellette, ő biztatja majd, és én nem tehetek semmit. Egy fikarcnyit se, azon kívül, hogy megesküszöm, hogy soha többet nem megyek a közelébe. A kabátom ujjába törlöm a szemem és feltűnően szipogok, de nem azért, mert fel akarom hívni magamra a figyelmet, csak... Csak kijött. És nem tudom, hogy ki lát és ki hall éppen, az biztos, hogy magasról teszek mindenki véleményére. Az utolsó mondata... Olyan elmondhatatlanul brutálisan... Felháborítóan bunkó, hogy talán még akkor sem okozott volna nagyobb fájdalmat, ha belém ereszt egy tár ezüstöt. Komolyan Naomi? Tényleg? Képes voltál ezt kinézni belőlem? Így a szememre vetni? Megremeg az ajkam, és a szememet elhagyja az első könnycsík, engedelmesen meghajolva a gravitáció törvénye előtt. Ha van mersze, akkor belenézhet a szemeimbe és nyugodtan kiolvashatja belőlük, hogy mennyire a lelkembe taposott. De persze... Itt ma nem én vagyok az, akit meg kell érteni. Igaz? Hát persze. Naomi kislánya, Naomi élete, Naomi emlékei... Én meg dögöljek meg, mert egy éretlen, önző kis "mégnemisnagykorú" hülyegyerek vagyok. Megcsóválom a fejem. - Én emlékezni akarok... - mondom úgy, hogy próbálom tartani magam, hogy a hangom minél kevésbé remegjen - Csak hogy tudjam, ki az, aki borzasztóan félreismert. Hát... a vége azért kicsit nehezebben jön. De nem kiabálok. Pusztán egy maroknyi harag és csalódottság színezi a hangom indulatosabbá. Újra megtörlöm a szemeimet, és próbálom felfogni, hogy ez az utolsó pillanatunk, és hogy amit most el fog majd veszíteni, azt soha többet nem kapja vissza, se a bicikliutat, se a közös bőgést, a csipkelődéseket, a röhögést, hogy soha nem fogom megtudni, hogy a "what" után mit ábrázol a tetoválása, és hogy az orchidea sem lesz más, csak egy egyszerű gaz. - Elnézést. Pillantok rá az Őrzőre, és nagyon szeretnék még egyszer ránézni Naomira, de ha csak nem akarom kihasználni a helyzetet... Ha csak nem veszem a bátorságot, hogy érzelmileg zsaroljam vagy tudom is én, és magamhoz öleljem utoljára és csak egy kis... "sohasem volt" csókot lopjak tőle, akkor... Jobb, ha sarkon fordulok és távozom.
És meg is teszem. Ha kiált, süket vagyok. Ha futni kezd, úgy rohanok tőle én is. Vége van.
Kezdett nagyon nem tetszeni az, amerre a beszélgetés fonala haladt, de nem akartam most már beleszólni, ezt kettejüknek kellett megbeszélnie és eldöntenie. Az én feladatom majd ott fog folytatódni ezek után, hogy amikor képes leszek rá, akkor elveszem Naomi emlékeit erről a srácról és akkor minden rendben lesz. Ha nem fogja kibírni, hogy ne térjen be újra a gyógyszertárba, akkor úgyis ismét meg fogják egymást ismerni. Nem rajtam múlt, ha könnyebb lett volna Connornak, akkor ilyen formában rajta is segíthetnék, hogy ne érezze magát annyira rosszul, de világosan kifejezte, hogy ezt nem szeretné. Ráerőltetni pedig eszem ágában sem volt, így is elég nagy büntetés lesz ez neki, amennyire sikerült megállapítanom. Az biztos, hogy sajnáltam egy kicsit, de attól még, hogy ennyire fiatal, tanulnia kellett a hibájából, hogy többé ne forduljon elő egy véletlen alakváltás a város közepén. Még mindig azt mondom, hogy lehetett volna ez rosszabb is. - Rendben van! – bólintottam egyet, amikor Naomi válaszolt, utána jött csak a java. Sosem szerettem látni a síró gyerekeket, így most is teljesen belesajdult a szívem, de a történtek után nem mehettem oda hozzá, hogy megvigasztaljam. Az volt az érzésem egyébként is, hogy nem örülne neki túlzottan. Talán érthető, így nem nagyon fűlött hozzá a fogam, hogy szinte szó szerint letámadjam. Helyette maradtam inkább a fenekemen és a mellettem ülő nőnek próbáltam lelki támogatást nyújtani. Legalább rajta segítsek, ha már egy szív ma itt összetört. Naominak jobb lesz így, ez tény, és ha mindenképpen úgy kell alakulnia, akkor úgyis meg fog történni az elhívása és közénk fog tartozni. Ebben nagyon is igaza volt. - Vigyázz magadra! - még utoljára találkozott a tekintetem Connoréva. Aztán némán néztem végig, amint elsétált tőlünk és végül teljesen eltűnt a szemünk elől. Vártam néhány percet, időt akartam adni Naominak arra, hogy összeszedje magát valamelyest, ha esetleg szüksége volt rá. Nem lepett volna meg, ha most nem szól hozzám napokig, de végül ez az ő döntése volt és nem én mondtam meg neki, hogy mit tegyen. Megértettem az indokait is és innentől kezdve elhatároztam, hogy tényleg megpróbálok mindent megtenni érte. Csak azt sajnáltam a kölyökhöz hasonlóan, hogy nekem is újra játszanom kell majd magam egy kicsit és titkolózni előtte. - Tehetek érted valamit? – kérdeztem meg végül halkan, vigasztalóan simogatva a karját, ha esetleg erre lenne szüksége. Nem tudtam, hogy m imást tehetnék, amivel jobbá tehetem ezt. Szerintem semmi nem volt most, ami a helyzeten segített volna, egyből meg sajnos képtelen voltam törölni az emlékeit, még ha ezt egyelőre nem is mondtam el neki. Ha rákérdez, úgysem fogom letagadni, az biztos!
Légy erős, légy erős. Ismerem ezt az érzést. Egyszer már hazudtam azért, hogy megkíméljek valakit. Épp ennyire pocsékul éreztem magam utána, és legszívesebben rögtön visszaszívta volna minden kiejtett szavam, és könyörögtem volna az égiekhez, hogy találjanak nekem erre valami megoldást, mert megszakad a szívem. Csak épp, akkor önzetlen voltam, elengedtem a szerelmet, hogy ő rátalálhasson a boldogságra, és ne kelljen neki elmondanom az igazat, ne tegyem tönkre a fiatalságát. Most pedig… épphogy önző vagyok, mert akarom magamanak a lehetőséget arra, hogy visszakapjam a lányom, és nem érdekel, kin gyalogolok át miatta. Frászt nem. Istenem, annyira nem akarom bántani, legszívesebben megölelném, és addig szorongatnám, míg nem űzöm el belőle az általam generált rossz érzéseket, a csalódottságot, talán haragot. Nem így akartam… Kicsit meghalok, amikor sírni látom. Más, ha velem teszi, és más, ha miattam. Miért csinálom mindig ezt? Megbántom azokat, akik közel állnak a szívemhez, és egyúttal önmagamat is tönkreteszem. Mintha a sors nem akarná, hogy boldog legyek. Nem mintha éreztem volna magam annak 16 éves korom óta bármikor is. Nem számít. Annyira nem számít semmi, hogy az már egészen abszurd. Üres vagyok. Nem… csak szeretnék. Akkor könnyebb lenne. Zavarodott? Igen, határozottan. A keze után akarok nyúlni, hogy ne tegye ezt velem, nem így akartam, el akarom magyarázni, hogy ettől még ugyanúgy nem akarom elfelejteni, de megijedtem ettől az egésztől, és a ténytől, hogy egy vérfarkasokkal és őrzőkkel teli világban nem lenne helye a lányomnak. Mégsem szólok semmit, ajkaim némán, kicsit talán sértett-dacosan szorulnak össze, és csak bámulom a földet. Mégis… nem tudom honnan, de veszem arra a bátorságot, hogy a szemébe nézzek, talán azért, hogy lássa, én is szenvedek, azzal ellentétben, ahogy tán kinéz, nem könnyű nekem sem. A mai nap kétségkívül a könnyeké, megint árkokat vájnak szeplőim közé, és nem akarom megállítani őket. Képes még egy lapáttal rátenni, a lelkiismeretfurdalásomat olyan szintre tornázva, amiről nem hittem, hogy létezhet. Utálom magam. Úristen, de még mennyire. Connor… most komolyan? Talán jobb, ha így lesz ennek a mi kis történetünknek vége. Akkor soha többé nem fog megkeresni, és még véletlenül sem jöhetek arra rá megint, hogy milyen világban élek valójában. Vagy azt akarná, hogy őrző legyek? Egy Harry Potter, ahogy ő mondaná? Nem hiszem. Mondani akarok valami, de nem megy, csak a gondolataim hullámzanak fájdalmasan céltalanul. Én nem tudok olyat, amilyet ő… ~Ne csináld, kérlek… Nem lehet így… Nem ezt akartam, Connor, nem így, kérlek. Ne menj el…~ Hiába próbálok bármit is szavakba önteni abból, ami bennem lezajlik, képtelen vagyok rá, csak nézem, ahogy elfordul, és többet nem néz rám. Ahogy elsétál, felállok, és lépnék, de… nem tehetem. Döntöttem. Tönkretettem vele valamit, de ha már kimondtam, tartanom is kell magam hozzá. Nem szívhatom vissza, nem törölhetem ki, csak én nem fogok emlékezni rá. Nem fogom tudni, mennyire szemét voltam, és azt sem, mennyire megbántottam. Percekig csak csöndben állok, többször szóra nyitom az ajkaim, holott már nem is látom Connort. Nagyokat nyelek, a könnyeim megállíthatatlanul folynak, és csak azért nem omlok össze teljesen, mert tudom, mindennek kiért kell így lennie. - Mikor lesz? Ennyit kérdezek végül nagy nehezen, fojtott hangon, és még arra sem veszem a fáradtságot, hogy könnyeim letörlésével embert faragjak magamból. Amint megtudom, hogy még bizonytalan ideig nem tudja megtenni, még rosszabbul érzem magam. Vajon meddig kell majd abban a tudatban élnem, hogy egy utolsó szemétláda vagyok? - Akkor… majd szólj. És megkérnélek majd, hogy tegyél el nekem valamit, de ezt majd inkább akkor beszéljük meg. Nyögtem ki, aztán végre ránéztem. Még attól is égett a pofám, hogy szegénynek mindezt végig kellett néznie. - Sajnálom… ne haragudj. Akkor, majd találkozunk. Nem vártam meg a választ, egyszerűen elszaladtam. Szaladtam addig, míg futotta az erőmből, míg bírták a lábaim, és nem utolsó sorban addig, míg el nem fogytak a könnyeim.
Miután Connort elnyelte a távolság, még mindig nem szólaltam meg. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hiszen közvetve ez miattam történt. Lehet, hogy csak a dolgomat végeztem és hibát követtem el, de még emlékeim szerint soha senki nem nézett úgy rám, mint ő, ráadásul úgy tűnt alig egy órával korábban, hogy Naomi örül neki, hogy ez a fiú az élete részévé vált. Most pedig pontosan arról döntött, hogy nem lesz az többé. Nem is tudom, hogy én meg tudtam volna tenni vagy nem. Lehet, hogy olyan indokkal, mint ami a még mindig síró nőnek volt, akkor sikerült volna. Ezek után az volt a minimum, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy teljesüljön a kérése. Ha rajtam múlik, akkor bizony látni fogja a lányát, utána pedig neki kell majd eldöntenie, hogy mit szeretne kezdeni a helyzettel. Hagyja őt a jelenlegi életében, vagy harcol érte. Ez azonban még nagyon a jövő zenéje volt. Amint megszólaltam, már meg is bántam. Mit is tehettem volna érte? Nem sokat tudtam volna akkor sem, ha kér valamit, ám ő nem kért semmit. A fojtott hang ellenére is értettem a kérdést, mire halkan felsóhajtottam, most jött csak a java. Azok után, hogy ebbe belement végül, közölni vele, hogy nem tudom, hogy még meddig kell a bűntudattal együtt élnie. Mert igen, úgy sejtettem, hogy most pontosan azt érez és valahol megértettem, mert az én lelkemben is felütötte a fejét ez a cseppet sem pozitív érzés. Tenni ellene nem tudtam, így inkább elnyomtam csak azért, hogy maximálisan a barátnőmre koncentrálhassak. - Fogalmam sincs – vallottam be végül őszintén. – Karácsonyeste történt valami, és elvették az erőnket a szellemek. Nem tudom, hogy mennyi ideig tart ez az állapot, de addig nem tudom az emlékeidet sem kitörölni. Remélem, hogy most már minél előbb vége lesz. Amint megtudok valamit, felhívlak, rendben? – ajánlottam fel csupán ennyit, mert mást most nem igazán tehettem érte. Ez is talán elég lesz, meg az, hogy mellette leszek. Utána pedig nem fog emlékezni ebből a rossz élményből semmire, csak azt fogja tudni, hogy elmesélte nekem a lánya történetét és talán a lelkesedésem túl nem lesz majd semmilyen más érzelemnek helye most az ő életében. Nagyon szerettem volna, ha így történik. - Rendben! Bármit, szívesen! – meg sem kíséreltem mosolyogni, inkább csak a határozott válasszal érzékeltettem vele, hogy nem lesz semmi baj. Hinni akartam, hogy minden helyre fog jönni, mert máskülönben egy tönkrement, megcsonkított élet száradna a lelkemen. Egy olyan, amiből már amúgy is lefaragtak mások, mint az kiderült. Connor meg… nos, nem tudtam, hogy mennyire lett maradandó a kár nála. Reméltem, hogy fiatal még és hamar túlteszi rajta magát. Mivel kicsit később kapcsoltam, hogy Naomi mit mondott, már csak azt tudtam nézni tehetetlenül, ahogyan elviharzott mellőlem. Nem ugrottam fel és futottam utána, nem kezdtem el kiabálni sem. Inkább csak magamba roskadva, kifejezéstelenül meredve előre azért imádkoztam magamban, hogy a lehető leghamarabb megoldhassam ezt, mert máskülönben annál tovább fog tartani a szenvedés, legalább az egyik fél részéről. Nekem így is együtt kell majd élnem ezzel a tudattal, és igen, hiába állítottam be úgy az őrzőséget, hogy nagyszerű dolog, ilyenkor mégis nagyon nyomorultul tudtam érezni magam miatta.
A magányos állattartók kis kedvenceinek nehéz dolguk van, ha a gazdi elutazik. Egy kedves családtag, ismerős vagy több se helyettesítheti azt, akit a kutya egyetlen elfogadott jóbarátjának tekint, aki mindig otthon van, aki a finom tápot beszórja az edénykébe és vizet tölt a kis bundásnak. Duane vállalta, hogy Lou nevű barátja ebére vigyáz, míg a férfi kezelésen van a cukorbetegségével. Ez napi kétszeri sétáltatást jelent és etetést. Nomeg rendrakást, mert a gazdi távollétében a kutya elkanászodott kicsit és mindig garázdálkodik. Duane volt már náluk sokszor és a kutyát is elhozta Lou vendégségbe (a kubai kertjét nagyon élvezte a kis állat), szóval mondhatni, ismerősök, jóban vannak, őt is elfogadja az amúgy békés természetű kutya, de nem engedelmeskedik mindig. Buster, az öregedőfélben lévő basset hound nagy mozgásigénnyel bír, hiába 12 éves már, megtáltosodik, mikor leviszik az utcára. Ma például kergetett és megfogott egy galambot is, mikor előtört belőle a vadászkutya vér. A kubai nem engedte, hogy megölje a madarat, nehéz volt rávenni, de végül elengedte és öblös, rekedtes hangján az ég felé vonyítva továbbfutott. Duane épp a Posta előtt tesz vele egy kört, a közeli parkba igyekeznek, ahol az eb szabadon rohangászhat majd a többi kutya között, barátkozhat, szaglászhat kedvére és terhétől is megszabadulhat. A füvön senkit nem zavar, az az állatok birodalma. Is. Nem egy szokványos látványt nyújtanak egyébként, ugyanis Buster úgy gondolta, virágot visz, bár még ő se tudja, kinek. Az egyik, betont színesítő kis ültetvényből kiharapott egy nagy, lilafejű virágot és most azt tartja a szájában. Judy elvileg hamarosan csatlakozik, ha szabadul az iskolából, addig Duane viszi a kis pokolfajzatot pórázon. Szájkosár nincs rajta, ebből nem szokott gond lenni. A kubai vígan fütyörészve megy az állattal és épp a tekintélyes méretű épület előtt halad el. Nagy buszok állnak előtte és az emberek ki-be rohangálnak mindenféle eszközökkel, óriási fehér ponyvával, állvánnyal, hölgyek hatalmas sminktáskával. Filmforgatás vagy fotózás szokott ilyenekkel járni. A kutya épp kiszemel magának egy buszt, amit megszagolgat, Duane addig nézelődik. Mindig van valami érdekesség egy ilyen helyen, bár itt valószínűleg belső felvételek zajlottak. Mindegy, Buster addig se rosszalkodik, csak szaglássza a méretes első gumit.
Szeretem a fotózásokat, de télen pláne akkor, amikor nem kültériek vagy ha azok is, akkor nem kell nekivetkőznöm nagyon. Ma szerencsém volt, mert fürdőruhakollekciót fotóztunk medenceparton, így nem fagytunk szét, szóval őszinte a mosolyom, ahogy elköszönök a stábtól és elindulok hazafelé. Pontosabban a buszmegálló felé, hogy megvárjam a buszt, amivel haza tudok menni. Persze mehetnék autóval is, ajánlottak már fel a szponzorok autót, de mindig kedvesen elhárítottam a felajánlásukat, mondván nincsen rá szükségem. Eléggé menő lenne pedig egy jó kis tütüvel rohangászni, de az az igazság, hogy káros vagyok a közlekedés egészségére, s anya finoman megtiltotta, hogy vezessek, Logan pedig nem is olyan finoman közölte a legutóbbi együtt autózós alkalommal, hogy nem érti hogy a francba’ kaphattam jogosítványt egyáltalán. A buszmegállóban először a kutyát veszem észre, s csak aztán a kubait. Mindenesetre a köszönés nem marad el, bár már csak akkor hangzik fel ajkaimról, amikor a kétfülű szafaládé mellett térdelek. - Szia! Szól a köszönés Duanenak. - Megsimogathatom a kutyust? Nem harap? Azért jobb a békeség és az óvatosság, erre nevelt anyukám – meg az élet is. Bár nem mindig alkalmazom a tanultakat azért.
Duane nézte, mint sürög-forog a stáb. Lassan zárták is a buszokat, úgy tűnt, vége a forgatásnak vagy fotózásnak, ami a postán folyt. Bustert még mindig lekötötte a gumi, isten tudja, milyen kutyák szagát érezte rajta és mit akart velük. A kubai nem vette észre Shiny-t, csak a köszönésre kapta fel a fejét. Először szemmagasságban kereste a hang tulajdonosát, majd rájött, hogy kis barátja újabb barátra talált. Mire Duane köszönt, a basset már Shiny lábfejét szagolgatta farokcsóválás közben szuszogva. - Helló! De kellemes meglepetés! - mondta Duane és elmosolyodott. A múltkori találkozás után kicsit aggódott még a lányért, hogy félelmében merre futhatott. Nem járt utána, bízott abban, hogy a magához való esze megvan, bármilyen szórakozottnak is tűnt. Azok a kérdések és megállapítások emlékezetesek maradtak neki. - Persze! Amint látom, ő már megtette az első lépéseket. Busternek hívják, hallgat is rá. A kutya Duane-re nézett, ahogy hallotta a nevét, de hamar visszafordult a lányhoz. Jobban érdekelte a kedves kis szőkeség. A szájából lerakta elé a virágot és felnézett. Vakkantott egy vidámat és ha elérte, elkezdte nyalni a lány kezét. - Mi újság? Jól vagy? Múltkor megtaláltad a búvóhelyet? - kérdezte Duane még mindig mosolyogva. Örült a találkozásnak. A legutóbbit félbeszakadtnak érezte és a sürgős menekülés közben nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna. Leteremtette a lányt és a végén még meg is ijesztette. Az élete megmenekült, de egy kicsit rossz szájízzel távozott a kubai. Most nyugodt körülmények között lehetett beszélgetni, bepótolhatták, ami elmaradt.
Engem sosem zavart az, hogyha figyeltek, felőlem a járókelők a fotózást is végigbámészkodhatták volna, bár arra azért figyelt a stáb, hogy ez ne történjen meg. Most is csak a pakolás környékén borult meg a rend, de azzal meg már nincsen végképp semmi gondom. Nekem. Bezzeg Bright, a kellékes hisztériásrohamát még a busznál is hallom, ahogy ordítozik, hogy mindenki takarodjon a holmijai környékéről. Szegény, nem csodálom, hogy cseppet sem népszerű. Amilyen a modora! Bár mentségére legyen mondva, hogy legalább nem káromkodik. Ez nálam pozitív. A kutya teljesen lenyűgöz, aranyos jószág, bár szépségversenyt nem nyerne nálam. Mondjuk nem tudom, hogy a fajtatársai között mennyire számít esztétikusnak, de részemről a top kutya az a husky, annál szebbet elképzelni sem tudok. Mindenesetre ez nem tart vissza attól, hogy leguggoljak a jószághoz. - Örülök, hogy látlak! Mosolygok Duanere. Végigpillantok rajta, mintha legalábbis találhatnék bármi nyomot arra vonatkozólag, hogy megsérült-e legutóbb. - Autód? Kérdezek rá inkább így, mert ez a vizslatás nem jár eredménnyel. Közben, mivel zöld utat kaptam, vakargatni kezdem a kutya fülének tövét. - Szia Buster! Köszöntöm a jószágot, s ha látom rajta, hogy élvezi a babusgatást, akkor még lelkesebben belemerülök. Az sem zavar, ha közben megnyal, vagy ilyesmi. - Hazaszaladtam, igen. Enyhén összezavar az emlék, s mivel nem vagyok az, aki csak úgy lakatot tesz a nyelvére, meg is osztom Duanenal a zavarom okát. - Az a baj, hogy nem tudom miért szaladtam el. Nem jellemző rám. Tudod eddig akárhányszor kerültem bajba, inkább az történt, hogy lefagytam és hagytam, hogy az események csak úgy megtörténjenek velem. Megvonom a vállamat, mintha az, amiről beszélek lényegtelen lenne. Valójában nem az, de ezt nem szoktam tudatni mindenkivel. - Te sem sérültél meg, ugye?
A busz kerekénél nagy barátkozás megy, Shiny és Buster egymásra találtak, meg persze Duane is bírta mindkettejüket, hátulról viszont hallani lehetett, hogy valakinél eltörött a mécses és rossz napja van. Duane fülelt és kezdte sajnálni azokat, akik a panaszáradatot kapják a nyakukba. A lány most sokkal összeszedettebbnek tűnik. Vagy csak még nem vette elő a múltkori stílusát. A kubai már drogokra is gondolt magyarázatként. - Megvan, minden rendben vele, köszi! Nem messze parkolt le a Ford. Lou-ék házáig kellett csak menni vele, utána a kutyasétáltatást már gyalogosan tervezte és így várja majd be Judy-t is. A csöppség, ahogy általában a fajtársai, nem a legszebb kutya, nem azért kell szeretni. A természete, a mókás trükkjei és a szeretete az, amiért Duane cukorbeteg jóbarátja tartotta. Shiny előtt is megnyílt, imádta, ha a füle tövét kapirgálják. A lány lábfejeit kezdte szagolgatni, amik elé a virágot letette. Hamar le is feküdt oda és a feje Shiny bal lábán állapodott meg. Duane jót nevetett a hirtelen jött barátságon. - Kedvel téged! Látod, virágot is hozott. A bemelegítés után jöhetett a feketeleves, a múltkori esemény. Duane varázslata túl emlékezetes maradt és a lány eléggé tudatánál volt ahhoz, hogy felfogja az eset abszurditását. Most pedig elmondta és a vállrándítás egy kis reményt hagyott, hogy nem fogja nagyon firtatni a témát. - Akkor jó. Hát nem tudom, mi lelt, de tényleg nagyon elfutottál! Szerintem ez jobb is, mint hogy lecövekelsz. Azok nem voltak épp úriemberek... Szerencsére odatévedt egy barátom, mire megjelentek és elintéztük őket. Nem, nem lett komoly bajom. Majd nekik lesz a sitten, ahova kerültek. Amit Shiny mondott, hogy hagyta megtörténni a dolgokat, az elég aggasztónak tűnt. A kubai nem kérdezett rá inkább. Van, amiről jobb nem beszélni. Duane most kapcsolt csak, hogy Shiny talán épp a forgatásról jött. Próbált társítani hozzá valamilyen munkakört, de csak két dolog jutott eszébe: vagy sminkes vagy ő a modell. Csinos és igényes lány, bármelyik szerep illene rá. Inkább nem kérdezte meg, nem tudta, hogy jönne ki belőle, milyen lenne a fogadtatás. - Te is itt dolgoztál ma? Valamilyen filmet forgattak?
Hű, hát a kubai kapna egy nagy pofont, hogyha meggyanúsítana azzal, hogy drogozok. Kikérem magamnak, én sose tenném, s Zachre is nagyon mérges vagyok, amiért szív, mert tudom, hogy szív, nem is titkolja. A kutyát simogatva viszont abban a békés tudatban leleddzem, hogy nem gondol rólam senki semmi rosszat, így teljes örömmel zuhanok bele a pillanatba. - Akkor jó! Hengerítem hátára a kutyát, hogy a hasát is megvakargathassam. Szeretem az állatokat, s lám, azok is szeretnek engem. Jason kutyája is cuki, bár amióta megrágta a kedvenc cipőmet, azóta nem vagyunk annyira jóban. Igaz, hogy valamennyire kiengesztelt azzal, hogy Loganét is meg találta illetni, egészen más módon. Felbecsülhetetlen élmény volt, amikor a nagyobbik öcsém belelépett a cipőjébe zoknival, s már kapta is ki a lábát. Anyával megnyugtattuk – miközben a hasunkat fogva nevettünk – hogy legalább szerencséje lesz. Az is volt, még a teletojt cipő utáni fiaskó miatt sem késte le az aktuális randiját. - Helyes kis kétfülű szafaládé ez. Én is kedvelem. Kötök szentül örök barátságot az állattal, majd erről eszembe jut Sam, s rögtön el kell meséljem Duanenak a tapasztalataimat. - Van egy barátom, akinek csincsillái vannak. Kettő is. Az egyik Nyüzsi, a másiknak meg elfelejtettem a nevét. De képzeld, pórázon sétáltatja azokat is. Nagyon kis édesek, izgága jószágok. Láttál már csincsillát? Talán hülye kérdés, de én Nyüzsi előtt egyet se láttam, szóval csak olyan fél éve nem vagyok „csincsillaszűz”, így simán el tudom képzelni, hogy más még esetleg az. - Én sem tudom, nem szoktam így elszaladni. Tudod én ha félek, akkor általában lemerevedek vagy ilyesmi. Halottnak tettetem magam, illetve próbáltam egyszer, de az nem sült el túl jól. Amondó vagyok, biztos valaki megbűvölt. Gondolom teljesen komolyan. Semmit sem tudok a rettegés varázslatról, így amit mondok az a magam részéről légből kapott, de Duane fejében talán szöget üthet. Elvégre – amit én nem tudok – megérzem a varázslatokat. Bólintok. - Reklámfilmet. Parfüm. Szeretem azokat a reklámokat, amiknek van történetük. Ez páros parfüm, mármint van női meg férfi illatvariációja is, s a sztori ebből kiindulva ilyen romantikus egymásratalálós. Tudod, van az a rajzfilm, amikor papírrepülőket hajtogatnak szerződésből.. nos itt is hasonló, csak még be is fújják parfümmel. És így találnak egymásra. Nem tudom, hogy ismer-e azt a Pixar – vagy melyik stúdió – kisfilmet, amiről beszélek, de nem is nagyon zavartatom magam. Mesélek én, mint akinek muszáj. - Még sosem szerepeltem reklámfilmben, ez volt az első. Élveztem nagyon. Tényleg, nem is kérdeztem! Neked mi a foglalkozásod? Állok fel a kutya mellől, mert elmacskásodtak – hah, de állati vagyok ma - a lábaim.
A hengerítésre Buster először csak felkapta a fejét és nézte, hogy most mi történik. Olyan értetlenül és ártatlanul nézett a lányra, hogy Duane elnevette magát. Segített, hogy a jószág megértse a szándékot és belemenjen a ciórgatásba. Mert azt szereti, csak így még nem csinálták vele. Ketten együtt fel tudták borítani és már vígan az égnek emelte a lábait. A hátát pedig elkezdte dörgölni a kőhöz, miközben vakargatva volt. - Egy barátomé amúgy, de most ő kórházban van cukorbetegséggel és rám bízta addig. Mármint járok hozzá napi kétszer, nem nálam van a kis bolond. Duane is megcirógatta egy kicsit a kedvencét, illetve most már közös kedvencüket, de aztán hagyta a lányt kibontakozni. Shiny-t nagyon helyes és egyszerűségében kedves kis teremtésnek találta. Szinte gyermekien őszinte volt és naiv, Duane pedig az ilyeneket mindig védeni akarta. A kérdésre vakarni kezdte a frissen borotvált állát és csücsörített, ahogy gondolkodott. A nagy szemöldökráncolás sem hozott eredményt. - Az nyúl, ugye? Csak bioszról rémlik, nem láttam még ilyet. Nem fél, hogy eltapossák? De Nyüzsi...ez jó név! - mondta a végén elvigyorodva. Duane nem volt egy nagy állattartó. Sejtelmes sem volt az ilyen nyulak ügyességéről, hogy kikerülik az elővigyázatlan lábakat. Egyáltalán azt se tudta, pontosan milyen nyúl, csak hogy nyúl. - Hű és ez honnan jön nálad? Nem próbáltál még tenni ellene? Kár lenne, ha valaki kihasználná... Duane tudta, hogy sok nő leblokkol, ha veszélyhelyzetbe kerül. De Shiny-nál máshogy hangzott ez. Teljes tétlenségnek, mintha attól várná a megoldást. A jóindulatot, hogy tehetetlent nem bántanak. Sajnos a kubai látott már az ellenkezőjére példákat bőven... Próbált rájönni, miért ilyen ez a lány. Nagyon érdekes személyiség volt. És ha a szokásairól beszéltek, legalább elterelődött a téma a "bűvölésről", ami elég aggasztó volt, hogy megsejtett valamit. - Oh, te modell vagy? Hű, ahhoz képest nagyon bátran viselkedtél múltkor. Én nem hittem, hogy akit egész nap sminkelnek meg kozmetikáznak, az ilyenre is képes! A kubai el nem tudta volna képzelni egy modellről, hogy csak úgy betör négy helyi vagány csávó közé, hogy kimentsen egy idegent. Shiny volt az első modell, akivel egyáltalán beszélt, szóval nem volt tapasztalt ilyen téren, csak gondolta, hogy piperkőcebbek a szakmában dolgozók. Próbálta elképzelni a repcsis szituációt, de nem igazán ment. Pedig látsoztt rajta, hogy gondolkozik. - Azt nem vágom, de biztos aranyos sztori. Ilyenekben szoktál szerepelni? Nem láttalak még. Örülök, hogy olyan munkád van, mit szeretsz! Nekem is, ütős vagyok egy zenekarban és naaagyon imádom! Salsa-t játszunk. Duane nézte, ahogy Buster még egy másodpercig nyugodtan fekszik. Aztán a kutya is felpillantott, hogy ugyan miért lett abbahagyva az ő vakargatása. Nem zavartatta magát, tudomásul vette, oldalra fordult és úgy feküdt tovább. Néha nagyon lusta tudott lenni. A kubai közben próbált felidézni olyan reklámot vagy fotót, amiről megmaradt volna neki a modell arca. Nem mindig figyelt ezekre, de mostantól ha meglátja valahol Shiny arcát, az a hirdetés biztos megmarad majd neki. Hirtelen megérzett valamit, olyasmit, ami embereknél egész ritka. Legutóbb egy cukrászdában az eladónál találkozott ilyesmivel, de ott nem kérdezett rá, nem olyan volt a szituáció. Itt már elkezdte érdekelni a dolog és Shiny-val sokkal lazábban társalgott második találkozásra. A stáb nagy része közben már eltűnt, nem volt akkora járkálás a háttérben. Egy fémlétrát hoztak még és egy nagy vásznat. Aminek véletlenül nekirohant egy kisgyerek, de szerencsére nem lett baja. - És egyébként mivel ütöd el a szabadidődet? - kérdezte a lányt arcán olyan mosollyal, amiben érdeklődés és együttérzés egyszerre játszott.
Elég rusnya egy jószág, vizenyős szemeivel viszont olyan cukin tud rám nézni, hogy attól nekem is mosolyognom kell. - Óh, értem. Kedves tőled, hogy vigyázol rá. A barátodnak meg jobbulást kívánok. Odabent kell diétáznia, vagy miért van bent? A kérdés talán nem árulkodik nagy műveltségről és sok ismeretről a betegségek terén, de mégis bátran teszem fel. Nem igazán zavar az, hogy esetleg nem néznek annyira százasnak, elvagyok vele. S inkább ne tudjak bizonyos dolgokat a világról, semmint benne üljek annak szennyes mocskában kifejezetten tudatosan. Apa legalábbis mindig ezt szokta mondani nekem. Ezzel nyugtat, ha véletlenül úgy gondolom, hogy picit butább vagyok a kelleténél. - Nem egészen, bár a kajáért biztosan nyúl. Eresztek meg egy kis szófordulatos sziporkát. - A csincsilla az csincsilla, semmi köze a nyulakhoz. Szerintem olyan messze vannak egymástól, mint a kenguru meg a víziló, bár ha így jobban belegondolok, akkor mindkettő rágcsáló, szóval talán nem. Vagy a nyúl nem rágcsáló? Ilyen alapon talán a csincsilla sem az. A végére teljesen elbizonytalanodom a saját kijelentéseimben is, de nem különösebben zavartatom magam rajta. Legyintek és megvonom a vállamat, jelezve ezzel, hogy annyira nem lényeges az egész. Végül is nem az én háziállatom egyik fajta sem. - Neked vannak saját állataid? Kérdezem, miközben úgy döntök, hogy elmacskásodott lábaimat – hopp, egy újabb állat, micsoda nap ez! – kinyújtóztatni is itt az ideje. Felállok a kutya mellől. - Többször támadtak már meg, s nem akartam, hogy lássák rajtam a félelmemet. Tudod Duane, nem szép világban élünk és a középiskola melegágya a rossz viselkedésnek. Nem veszem a számra a „szemétkedés” szót, de azt kellene mondanom. Egészen lazán sikerül beszéljek a dologról, mintha nem is lenne fontos. Valójában mély nyomokat hagyott bennem, de minek rontsam el a történettel valakinek a hangulatát? - Elég sztereotipikus a hozzáállásod a szakmámhoz. A hajszínem miatt is levontál rólam következtetéseket? Kérdezek vissza finom mosollyal. Nem hordom le, még mindig kedves vagyok vele és nincs is semmi ellenérzés a hangomban. Már régen nem sértenek az előítéletek. Bólintok egyébként, jelezve ezzel, hogy modell vagyok. - Énekelni jobban szeretek, de a modellkedésben előbb fedeztek fel, szóval ezzel keresem a kenyérre valót. Fejtem ki a tényeket. Nem zavar, hogy olyannal osztok meg teljesen könnyen mindent, akit alig ismerek. Végtelenül naiv tudok lenni, de Duane amúgy sem néz ki olyannak, mint aki akár a légynek tudna ártani. - A salsa isteni, nagyon szeretem! Táncolni is tudod vagy csak játszod? Tökéletesen rálelkesülök a témára, még be is mozdulok, téve pár salsás lépést Duane körül, hadd szórakozzon rajtunk a pakoló színészsereg és a stáb. Nem zavartatom magam. - Általában nem szerepelek reklámfilmekben, csak újságokban meg plakátokon, hiszen legfőképpen fotómodell vagyok, de most kaptam egy ilyen felkérést is, szóval szívesen elfogadtam. Bár fotózni jobb szeretek. Az időközben megérkező buszt elengedem, nem szállok fel. Az igazság az, hogy sokkal szívesebben beszélgetek. - Énekléssel és tánccal. Hát te mit csinálsz azon kívül, hogy zenélsz és a barátaid állataira vigyázol? Amúgy, ha van kedved, elkísérhetnél hazáig, s akkor beszélgethetnénk még. Szerintem be is jöhetsz, anya biztos finom vacsorát csinál. Ajánlom fel kedves mosollyal. Számomra ebben nincsen semmi rossz, s fel sem merül bennem, hogy visszás lehet picit.
Duane egy ideje már gondolkodott azon, hogy kéne egy állatka nekik, mert Judy nagyon oda van értük. Ha ő maga választott volna, akkor biztos nem ilyen kutyát szerez. Vagy nem is kutyát. Valamennyire már megismerte őket, Havanna utcáin is találkozott mindenféle ebbel, ellenségessel, barátságossal. Buster esetében viszont nem az övé volt a választás, hanem a kopóé. Csak nála maradt meg úgy, hogy nem döntötte romba a lakást minduntalan. - Már többször sétáltattuk együtt és úgy látszik, megkedvelt a kis lógófülű. De annyira, hogy mást nem tűrt is meg, úgyhogy befogadtam. Kösz, átadom majd neki! Bonyolult a dolog, a veséjével és az érrendszerével is vannak dolgok. Nem lehetett hazaengedni, hogy csak úgy injekciózza magát. A kubai orvoslás, mármint a természetes orvoslás és ahhoz kapcsolódóan az általános egészségügyi problémák nem voltak újak Duane számára- A cukorbetegség viszont kemény dió, főleg ha szövődményei vannak. Stewart pedig nem fogadta el a módszereket, amiket a kubai ajánlott. Valószínűlag a család nyomása miatt, így ők ápolgatják. - Nem az? Shiny a betegségekben nem volt otthon, a kubai pedig az állattanban. A bioszórákon teljesített azért, nehezen, de jó jegyeket szerzett. A hiányosságok viszont megmaradtak. Nem érezte, hogy kevesebb lenne az élete, ha nem tudja beazonosítani a párosujjú patásokat vagy a nyílt idegrendszerű állatokat. Ő se szégyellte a tudatlanságát. - De várjál, a kenguru az nem rágcsáló, meg a víziló se. Nagy a foguk, de nem... Ja, hogy a csincsilla és a nyúl is, azt mondod! Á, bocs! A kubai eltévedt kicsit és most nagyot nevetett a saját hülyeségén. Őszinte pillanat volt ez, azokat mindig is kedvelte. Minek mutassa okosabbnak magát? Úgyis kiderül a kamu. Az utca belezengett a nevetésbe és remélte, hogy Shiny partner lesz benne. Olyan szépen elbeszéltek egymás mellett, ezt tanítani kéne. - Nincsenek. A barátnőm miatt már akartam egyet, de végül Buster megelőzött. És te tartasz valamilyen állatot? A nyújtózást Duane megnézte. Nem is jó annyit guggolni. Buster is megnézte, mert abbamaradt a babusgatása. Most lustálkodott, heverészett tovább. A szeme Shiny-n volt. Érdekelte az új játszótársa. - Akik kislányokat támadnak meg, azok gyáva kukacok. A világ veszélyes, persze, tudom. Én is voltam középiskolás, nem is olyan régen... Kár, hogy nem egy osztályba jártunk. Mikor rátámadtak egy-egy kisebbre, általában beavatkoztam. Ha ott voltam. Duane volt a kisöccse védelmező és később is a sanyarú sorsú gyerekeké. A Bátyus. Tényleg nem tűrte volna, hogy Shiny-t szekírozzák, ha az osztálytársa lett volna. Csak azért, mert szép? Vagy mert nem a legjobb tanuló? Biztos nem beképzeltség miatt verték. A kubai nem emésztette magát nagyon. A múlton már nem lehet változtatni. - És nem akartál harcművészetet vagy önvédelmi technikákat tanulni? - kérdezte, hogy legalább a jövőbeli eseményeket el lehessen kerülni. A múltkori viselkedés alapján egy Nem válaszra számított, - Bocs, hát nem beszéltem még modellel! Nem, nem nézlek hülyének a hajszíned miatt, ha erre gondolsz. Duane-nek egy kicsit kellemetlenné vált a szituáció. Azt is mondhatta volna, hogy nem a hajszín miatt nézi hülyének a lányt.Shiny furán gondolkodott, mint aki lemaradt egy pár évvel vagy évtizeddel. Duane nem akarta megbántani. Múltkor úgyis beszólt a nagy sietségben, azt se kellett volna feltétlenül. Életveszélyben luxus az udvariaskodás, utólag viszont képes megbánni. Az éneklésre felcsillant a szeme és elvigyorodott. - Tényleg? Tanultál tanárnál vagy csak magadtól? Szerette a művészeket, akikből csak úgy jött az érték. Sokat tudott adni íy az embereknek ő is, imádta nézni a sok vidám embert, hogy táncolnak a ritmusokra, amiket üt. - Táncolni nem annyira, mármint nálam sokkal lazább táncosok vannak. Egyszer eljöhetnél a bulinkra! Minden pénteken van a művházban. Ha rám csörögsz, elintézem, hogy ingyen beengedjenek. Egyszer-egyszer minden haverjának, barátjának, kedves ismerősének szokott ilyet intézni. Rendszeresen nem és nem is szerette, ha valaki mindig be akarta kunyerálni magát. Olyankor elmagyarázta, hogy ebből élnek és a boltban se adnak kenyeret ingyen. Legfeljebb ajándékot, néha. Az 1. felajánlás viszont mindenkit megilletett. - A fotózás egyszerűbb? Vagy miért szereted jobban? Duane most már egyre több képet fel tudott idézni Shiny-val. Még fürdőruhásat is. Nagyon szép arca és teste is volt. Ezt még Judy is alátámasztaná. - A barátnőmmel vagyok sokat. Ő tanít és még diák voltam, amikor megismertem. Azután jöttünk össze, hogy végeztem. Meg a barátaimmal szoktunk találkozgatni. Sörözünk vagy vendégséget tartunk. Hol náluk, hol nálam. Meg sportolok is, futok, tornászom. Az Őrző feladatok, az edzések persze sok egyebet is jelentettek, ezekről nem beszélhetett. - Jó, szívesen elkísérlek! Csak mutasd az irányt! Buster imád sétálni. Ugye, te kis rosszcsont? - hajolt le, hogy megvakargassa a basset füle tövét. A varázsszóra a kutya rögtön talpra ugrott. Már húzta volna a gazdáját, ha tudta volna. A kubai vitte őt, ezen nem tudott változtatni és próbálkozott, mindig próbálkozott, de belátta, hogy arra kell mennie, amerre viszik. - Rendes tőled, de nem úgy készültem és itt van Buster is. Nagy rendbontást tud csinálni a lakásokban. Megint hahotázott, ahogy felidézte, miket művelt az eb a többieknél és nála is eleinte. Csak égne vele vendégségben, mikor lehúzza az abroszt, megrágja a cipőket és feldúlja a virágágyást. Vagy a szennestartót. Pokolian kreatív volt a csínyekben. - De cseréljünk telószámot és egy másik alkalommal szívesen benne vagyok. Duane nem értette ezt félre. Nem is akarta. Egy nagyon kedves, naiv lányt látott itt, aki talán nem is gondol arra, hogy hogy jön le egy ilyen ajánlat a férfiak többségének. Duane is ismert olyat, aki ebből biztosra vette volna, hogy lefekhet a lánnyal. Neki Judy-n kívül nem kellett más.
//A szivárvány kódja miatt nem bírta egyben elküldeni a reagot, így sry, de szét kellett szedjem. Olvasd egymás után pls //
- Miért, mit csinál olyankor, amikor nem tűr meg mást? Megmakacsolja magát, mint egy öszvér, s nem megy se előre, se hátra? Kis kuncogással képzelem el a jelenetet, ahogy Duane ráncigálja a kutyát, s az nem akar megmoccanni. Nem a kubait kéne odaképzelnem, de mivel mást nem ismerek, akinek ehhez a kutyához köze van, így annak ellenére ezt teszem, hogy világosan kiderült számomra, hogy Duanet megtűri a kutya. A betegségekben tényleg nem vagyok otthon, utoljára akkor voltam kórházban, amikor az állkapcso,at műtötték, de ebbe most igazán nem mennék bele. Van ezernyi más témánk is, amiről beszélgethetünk. - És akkor most örökre kórházban fog maradni? Sajnálkozva kerekednek el a szemeim. Jess jut eszembe és a tolószéke. Nem nagyon tudtam kiverni a fejemből a látványt, tíz éve kísért. Oké, a bénulás - mégha időleges is - nem ugyanaz, mint a cukorbetegség, de ettől még elmélkedhetek rajta szerintem. Mindenkinek azért van az agya, hogy használja. - És milyet akartál? A barátnőd milyet szeretne? Nincs nekem ezzel bajom, szívesen beszélgetek bárki szerelmi életéről. S tekintve, hogy nem táplálok gyengéd érzelmeket Duane iránt, felőlem aztán mesélhet nekem a barátnőjéről. Még aranyosnak is tartom, higy ennyire szereti, hogy sokat emlegeti. Persze nem látok bele a kapcsolatukba, s a rózsaszín vattacukor mögött akármi is lehet. Nem vagyok vájkálód típus, a szerelem az szerelem. - Nem. A kisebbik öcsémnek van egy kutyája, az is bőven elég nekünk. Helyes kis utcamix, de főleg Jason foglalkozik vele, nem én. Mármint nem sétáltatom, vagy ilyenek. Az pasis program, az öcséim együtt művelik. Logan mondjuk húzz rá a száját, de anya nem engedi el egyedül Jasont azóta, hogy engem kellett ápoljon. Csak kiszalad a számon ez is, mint valami egyszerű kis mese. Semmilyen szinten nem megyek bele mélyen a dolgokba, de felesleges lenne életemnek bármely szeletét rejtegetni. - Nem azért támadtak meg, mert kisebb voltam, hanem mert.. Veszek egy nagy levegőt, hajamat kezdem babrálni egy röpke pillanatig, mintha zavarban lennék. Más dolog erről Sisinek beszélni, vagy Zachnek. Idegennek még nem próbáltam soha. - ..mert édesapám meleg és állítólag hasonlítok rá. Finoman tálalom a féligazságot. Nem, nem vagyok meleg, vagyis nem csak az vagyok, ami apa. És nem is az én szexuális vonzódásomról szólt a támadás. - Valamint azért, mert egy régi barátnőm engem okolt azért, mert meghalt az ikertestvére, ami valljuk be nonszensz, hiszen nem én vezettem a kocsit, ott sem voltam. Tizenhárom évesen aligha hibázhattam volna ekkorát. De a féltékenység nagy úr. Nem tudom, hogy Duane hol járt iskolába, amikor én tizenhét voltam, azt sem tudom, hogy az ő Judyja hol volt tanár, de ha volt valami közük a fairbanksi középisolához, akkor biztosan hallottak az összefestékezett szekrény és a székhez kötözött, festékkel leöntött lány esetéről. Na, az voltam én. Vagyis vagyok, mert nem változtam semmit. Nem törtek meg, hiába akarták nagyon. Megrázom a fejemet. - Nem igazán. Tudom, hogy miért vertek meg, s nem gondolom, hogy előfordulna megint. Bosszú volt, elmúlt. Kétszer még én sem lehetek érdekes. Vagyis hát kettőnél többször, hogyha a sulis inzultust is figyelembe vesszük. Vállamat vonogatom, mintha nem érdekelne. Van egy részem, amelyik tényleg nem foglalkozik vele. - Erre gondoltam, de akkor jó. Kedves tőled! Cuppantok egy puszit Duane arcára, ha nem húzódik el. Csak úgy, őszinte kedvességből. Mert ilyen vagyok.
- Tanultam is, meg magamtól is. Énekelni az iskolai kórussal énekeltem sokat, nyertünk versenyeket is. A tánc meg kislány koromtól kezdve az életem része. Magyarázom lelkesen. Ki ne lenne lelkes, hogyha a hobbijáról beszélhet? S ezt csak fokozza bennem az, hogy Duane elhív a művelődési házba. - Óh, pénzért is szívesen elmegyek, szeretek bulizni és igazán nem akarok visszaélni a kedvességeddel. Most pénteken is lesz akkor, ugye? Már előre lepörgetem magamban, hogy mi dolgom van, s mivel arra jutok, hogy semmi, így nagyon szívesen, így frissiben az ötletnek elmennék. Szinte azt is látom, mit akarok felvenni. Elég csapongó vagyok, hogyha témákról van szó, de a lelkesedésem szinte überelhetetlen. - Nem mondanám, hogy egyszerűbb, kinek ez, kinek az. Számomra a képek olyanok, mint a megálló idő. Valahogy értékesebbek, mint egy-egy film. Az is lehet, hogy az én logikám kifacsart, de így érzem hát így osztom meg vele. - Neked mi a véleményed erről? Ha például elvennéd feleségül a barátnődet, akkor a képeket néznéd az esküvőröktől gyakrabban és szívesebben, vagy a hosszú videót? Jókor kérdezem ezt, hiszen ő is a barátnőjéről kezd nekem mesélni, így témánál vagyunk. Közben elindulunk hazafelé. Nem lakunk messze, bár kinek mi a távolság, ugye. Én gyakran sétálok, szokva vagyok ehhez is. - Mit képes művelni? Kérdezek rá mentesen minden csalódottságtól. Ha nem akar feljönni, hát nem akar, nincsen ebben semmi rossz. - Megadom a számomat nagyon szívesen, de egyelőre a telefonom nem működőképes. Skypeom van, azon elérsz. Vagy a vezetékest is megadhatom, anya nagy régiséghívő, szeret ebben régimódi lenni, szóval nem csak mobiljaink vannak otthon. Kivárom, hogy mit választ - akár mindet is megadhatom - s csak akkor kezdek diktálni neki, tökéletesen elfelejtve azt, hogy meg kéne várjam, a,íg papírt vesz elő. - Elhozhatod a barátnődet is, ha gondolod. Anya nagyon szereti, hogyha beszélgetéstől zajos a ház, igen szociális egyén. Az öcséim meg úgyis mindenre húzzák a szájukat, nem kell foglalkozni velük. Teszek újabb - vagy módosított régi - javaslatot.
//Ha gondolod, akkor ezt vehetjük zárónak és kijátszhatjuk vagy azt a bulit, vagy azt, hogy eljössz Davisékhez. Mivel láttam, hogy Judy JK lett, akár vele együtt is megejtheted ezeket. ^^//
A kutya szokásairól és kreativitásáról Duane már órákat tudott volna mesélni. Ő is látott már pár csodát és amiről Lou családja, barátai beszámoltak, az is szép hosszú lista lenne. - Ó, nagyon is megy! Mindenhova, ahová nem kéne! - válaszolt nevetve. Buster, mintha csak tudná, hogy róla volt szó, belebámult a kubai arcába búbánatosra nőtt pofájával. - Nagyon remélem, hogy nem! Fel lehet ebből gyógyulni, hiszek benne, hogy ő is rendbe jön. Duane sok imát elmondott már a barátjáért és áldozatokkal is kérlelte az orisha-kat, hogy segítsenek rajta. Ha egyszer tényleg hazatérhet és már jól lesz, el tudja látni magát, akkor pedig Buster visszakerül a régi gazdájához. Úgy megkedvelték már, főleg Judy, biztos hiányozni fog majd... - Még konkrétan nem beszéltünk erről. Ő minden állatot nagyon szeret. Sőt mindent, ami él. Judy természetszeretetére gondolni mindig olyan varázsos volt. Duane messzebbről szemlélt minden ilyesmit. A növényeket fel tudta használni gyógyításra, az állatokat áldozatnak. Barátkozott már kutyákkal előtte is, de sose ragaszkodott egyikhez sem. Se az idő, se a helyzet nem volt adott. Az emberi életet tisztelte csak végtelenül, Judy viszont mindent, ami élt, lélegzett és mozgott. Sőt az élettelent is, ha a természet része volt, hegyek, kövek, korhadt fák, stb. Szépen kiegészítették egymást. - Az öcséid biztos szeretnek vele csajozni - mondta oda vicceskedve. A lányok le szoktak csapni a helyes kis kutyákra. Duane-nek volt osztálytársa, aki pont így akart lányt fogni magának. A kutyája többet sétálhatott, mint bármelyik a városban, hisz a srác eszközül használta, hogy becsajozzon. Duane ismerte ezt. Cudarabb témák következtek. Shiny szavait a kubai először csak hallgatta, nem szólt, nem kérdezett közbe. Ahogy a lány kifejtette, feltárult egy sötétebb múlt, nehéz családi háttér. Egy meleg apuka, hozzá hasonló kislány és egy támadás, ami után ápolni kellett őt. - Huh, sajnálom, hogy így jártál... Hát, nekem nincs bajom azzal, hogy melyik nemhez vonzódsz. Meg akarta nyugtatni. Sose ítélt el senkit ilyenek miatt. Ez nem ok a haragra. Más, mert valamiért azzá lett, de ettől ugyanúgy megérdemli a tiszteletet, hogy emberként bánjanak vele. - Ezt nem teljesen értem, de ne is firtassuk, ha nehéz róla beszélned. Duane már végzett addigra, mikor ezek megtörténhettek Shiny-val. Judy talán emlékszik rá, majd elmeséli neki. Könnyen lehet, hogy ismerik is egymást. A kubai zavartan nevetett vissza a puszira. Imádnivaló volt ez a lány. Mint egy gyerek, ártatlan és naiv. Szinte féltette, hogy kihasználják vagy megint sarokba szorítják. Szép vonásokkal rendelkezett, csinos volt, de a kubainak megvolt a szíve választottja és nem gondolt semmi rosszra. Természetes, hogy nem. Tudta, mi az a hűség és a ragaszkodás. - Ez remek hobbi és másokat is megörvendeztethetsz vele! Énekelni nagyon jó. Eleinte én is magamtól tanultam a zenét, aztán elmehettem tanárhoz és úgy sokkal könnyebben ment, gyorsabban. Szintén lelkesedett, ahogy egy közös területükről beszéltek. - Jó, ahogy gondolod. Igen, pénteken, fél nyolc körül. Örülök, ha eljössz! A zenekar ebben is jó volt, nem csak a muzsikálásban. Mindig szerveztek vendégeket, csak megemlítették, hogy fellépnek, semmi nyomulás. Egyszerűen lehengerelték a baráti körüket a latin temperamentummal és szívesen mentek őket megnézni az ismerősök. Ott pedig féktelen tánc, jó hangulat várta őket és többen visszajáró vendégek lettek már. - Hm, ez jó kérdés. Duane gondolt már esküvőre, sőt beszéltek is róla, de Judy még várni akart. Veszélyes világban éltek, a legveszélyesebben, vérfarkasok játszmái között. A kapcsolatuk nyílt volt, nem titkolták, de azért egy házasság még magasabb szintre emelte volna, még nyilvánvalóbb tényt varázsolt volna az összetartozásukból. Ezt nem minden Őrző engedi meg magának. Azért belemosolyodott a gondolatba és bólogatott. - Az biztos, hogy a legjobb esküvői fotónk kint lenne a nappaliban. Szép nagyban. Igazad van végülis, a videót mindig le kell játszani, valamit be kell hozzá kapcsolni, a kép meg csak ott van. Ránézel és ennyi elég is. A kubai ezen még nem gondolkozott. Shiny inspiráló volt neki. Érezte benne azt a pluszt is, ami kiemel egy embert a többi közül és mély lelket is látott benne. Megfordult a fejében, hogy jobban meg kellene ismerni, mert lehet, hogy egy potenciális Őrzővel társalog éppen! - Ezt hazáig mesélhetném - kezdte Duane nagy nevetéssel. - Például lehúzza a függönyt. Kipakolja a cipőtárolót és jól meg is rágcsál mindent belőle. A virágcserépből kikaparja a földet. Persze a szőnyegre, hová máshová? Összekaparja az ajtót, a félfát, becsinál a konyhaszekrény alá. Kifogyhatatlan! Duane-nél is próbálkozott, de a kubai valahogy le tudta szerelni. Nem csak a fegyelmezés számított. A nagy szívet is megérzi a kis jószág és az erőt is. Duane pedig mindkettőt hordozta, szép nagy adagban, Lou minden ismerősénél jobban. - Oké, Skype vagy e-mail is jó. Nem állt messze tőle, az iskolában tanultak számtechet és használta is ezeket a mindennapokban. Elő is kapta a telefonját és fél kézzel kezdte bepötyögni, ha Shiny megadta ezeket. Utána pedig ő is lediktálta az elérhetőségeit. Kontaktok elmentve. - Köszi, beszélek vele! Szeretjük a vendégségeket. Téged is szívesen látunk majd, ha sikerül megbeszélni. Duane-ék tényleg nyílt szívűek voltak, gyakran ettek-ittak együtt a barátokkal, mikor kinél. Shiny-ról tudta, hogy judy nagyon bírná, sőt talán ismeri is. Ezt még nem árulta el. Legyen meglepetés. Az mindig jó móka. Kellemesen eldiskurálgattak még, amíg hazakísérte a lányt. Buster jól viselkedett, néha megkergetett egy galambot vagy meg kellett állnia, hogy megszagoljon, megjelöljön valamit. Shiny-ra többször felácsingózott vagy csak piszkálta a lábait. Megszerette. Az ajtóban elbúcsúztak, a kutyától külön is kellett, mert nem hagyta addig békén, amíg nem kap egy újabb dögönyözést, ölelgetést. Duane megint új élményekkel gazdagodva vitte vissza helyére a jószágot és átgondolta közben azt a sorsot, ami Shiny szavaiból kirajzolódott. Erőt érzett a lányban, hogy olyan történések után is bátor maradt. Plusz jóindulatú, ami szintén nagy szó volt. Egyre jobban kezdte kedvelni és már egész máshogy gondolkodott róla, mint a legutóbbi találkozásuk után.
// Köszönöm a játékot! :cheers: Folyt. köv. hamarosan //
A tegnapi nap folyamán bedobtak valami levelet a postaládába, miszerint az elkövetkező pár napban a postás betegszabadságon van, ezért kérik, szíveskedjünk befáradni a központi postára, ha szeretnénk átvenni a leveleinket. Nekem ugyan biztos volt, hogy semmit nem címeztek ide – oké, azért átmenetileg át volt irányítva ide minden egyes üzenetem -, de a lakás tulajdonosainak már annál nagyobb esélye volt, hogy érkeznek küldeményeik. Még azt is el tudtam képzelni, hogy valamiféle csomag, amit biztosan alig fogok bírni érintetlenül hagyni. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok közepette vágtam át az úttesten, méghozzá sietős léptekkel. Nem lett volna szerencsés, ha elcsap egy autó, bár úgy látszik, hogy hiába pár napja érkeztem, eddig semmi nem ment olyan zökkenőmentesen. Eddig Alaszka-Jackie, 1-0 volt az eredmény. De nem adtam fel, ilyen könnyedén sohasem hátrálnék meg, ahhoz túl kemény fából faragtak, a fejemet nem különben. Már csak abban reménykedtem, hogy nem feleslegesen caplattam be ide, hanem tényleg lesz valami, amit át kell vennem. Még mielőtt beléptem volna az épületbe, tétován hátrapillantottam a vállam felett a kocsira, amiben ott trónolt az első ülésen a munkaadóim kutyája. Kedves jószág volt, egész hamar összebarátkoztunk, ráadásul az én macskámmal is egészen kompatibilisnek tűnt, hála istennek. Kicsit ugyan aggódtam, hogy ott kellett hagynom, de úgy voltam vele, hogy ha túlélem a postai kirándulást, akkor sétálok vele egyet a belvárosban. Időszerű volt most már, mert néhányszor átmentem ugyan autóval, de az teljesen más ugyebár. Odabent egyből megcsapott a tömeg semmivel sem összetéveszthető szaga, zaja, a tér is sokkal szűkösebbnek tűnt. Úgy látszik, hogy nem csak a mi környékünk postásának lett baja, vagy egészen egyszerűen én választottam meg nagyon szerencsétlenül az időpontot. Nem mondanám, hogy türelmetlen teremtés vagyok, de igazából semmi kedvem nem volt kivárni a sort. Elmélázva sétáltam végig a különböző ablakok feliratait olvasgatva, hogy rájöjjek, vajon nekem hová kellene beállnom. Végül találomra választottam egyet – természetesen, amelyik a legrövidebbnek tűnt -, és beálltam az előttem lévő idős hölgy mögé. Az öregekre olyannyira jellemző szag persze egyből megcsapta az orrom, de illedelmesen visszafogtam magamban a fintorgási kényszert. Nem lett volna jó, ha friss fairbanksiként máris az idősek sértegetőjévé lépek elő, de legalább fürödne meg! Így aztán kínomban mindenféle irányba forgolódtam, csak tisztább levegőt szívhassak be. Ez ennyi ember között nem volt egyszerű feladat, de eddig derekasan sikerült helyt állnom, és tekintetem máris az ittenieken időzött el. Volt mindenféle korú, társadalmi rétegű ember, ami lerítt ugye a ruházatukról. Szerettem megfigyelni őket, gyakran játszottam azt magamban, hogy elképzeltem, mivel foglalkozhatnak, vagy kik lehetnek ők. Valószínűleg az írói véna hátránya. Egészen addig ment ez így, míg meg nem láttam a szemem sarkából egy nagydarab pasast. Ismerősnek tűnt valahonnan, de egyelőre nem ugrott be, hogy nekem mégis honnan lehetne ilyen megjelenésű ismerősöm. Sőt, itt egyáltalán nem is voltak ismerőseim. Még.
Kezdőlap
//
//
Mivel láttam, hogy Judy JK lett, akár vele együtt is megejtheted ezeket. ^^//
Folyt. köv. hamarosan 
