Már most láttam, hogy nem lesz egyszerű dolgom sem Bellsszel, sem ezzel az üggyel. Eléggé úgy tűnt, hogy magába van fordulva, persze ez érthető is. Az azonban, hogy ennyire elhagyta magát és a bűntudaton kívül nem lát tovább, már egyáltalán nem tetszett. Jó, persze, nekem is voltak sajnos az életemben elég nehéz időszakok, amelyekről nem szívesen beszéltem, de ez nem tartozott most ide. Én már feldolgoztam, ennyi év alatt persze meg is tehettem, de neki végeznie kellett a továbbiakban is a munkáját, én számítottam rá. Ám a szavaim szinte mintha süket fülekre találtak volna, vagy legalábbis túl nagy hatást nem értem el velük, és ez éppen annyira bántott, mint amennyire dühített. Valamilyen szinten szánalmat éreztem iránta, és sajnáltam, hogy nem én voltam itt. Valószínűleg én sem bántam volna el a férfival, ez nyilvánvaló, de akkor is! - Igen, ebben a tekintetben tényleg elszúrtad – ismertem el, mert ez továbbra is dühített. – Nem érdekel, hogy számodra nem fontos a testi épséged, mert azt csinálsz magaddal, amit akarsz. De mások talán foglalkoznak veled, és tudni akarják, ha esetleg bajba kerülsz, úgyhogy légy oly kedves és többé ne az járjon ilyen esetben a fejedben, hogy nem érdekel mi lesz veled, hanem inkább az, hogy mi lesz másokkal. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha engem hívsz, ha a falkádat hívod, lett volna talán kevéske esély a kisebb katasztrófára, de ez mostanra már lényegtelen ugyebár. Arra viszont szeretnélek megkérni, hogy ha csak még egyetlen egyszer is előfordul, hogy egy farkas jön be a kórházba és te érzékeled őt, vagy egyenesen hozzád jön, és én nem vagyok itt, akkor szólsz. Nekem! Ha pedig ez nem tetszik, akkor a falkádból valakinek, világos?! – kérdeztem szigorúan, de ez mind volt az ő érdeke is, mind az itt lábadozó betegeké is. Legalábbis tanulva a történekből, erre a következtetésre kellett jutnom. - Rendben, de sohasem tudhatjuk! – ingattam a fejemet. Nem vagyok egy túlzottan filozofálgatós alkat, de az tény, hogy a jövőt senki nem láthatta közülünk előre. – Úgyhogy akkor legyen az a nagy haditerv hasonló esetekre, amit az előbb elmondtam – tettem még hozzá, hogy még inkább rögzítsem ezt a fejében. Nem gondoltam én egy pillanatig sem gyengeelméjűnek, de a nyomatékosítás talán fontos lehetett, főleg a jelenlegi, kissé talán szétszórt állapotában. Ez teljesen elfogadható volt, és talán természetes is egy bizonyos szinten. - Nem is vártam el, hogy egyből szedd össze magad! – sóhajtottam fel végül, kissé talán elgyötörten. Szerettem volna megoldást találni a kialakult problémára és erre az egész helyzetre. – Nos, nincs rá sok időd, ugyanis a munkádra szükségem van! – ajkaimon nagyon haloványan ugyan, de egy kis mosolykezdemény megjelent. Ebből sejthette most már, hogy eszem ágában sincs őt kirúgni, még ha ezt is hitte, miután értesült a várható megjelenéséről nálam. – Remek szakember vagy, Annabelle, és nem szívesen válnék meg tőled. Még akkor sem, ha ilyen súlyos dolgok történtek itt. Ez egy szerencsétlen eset volt, és én szeretném hinni, hogy a férfin kívül ez senkinek nem a hibája. Tanultunk belőle mind, és ha szerencsénk lesz, talán helyrehozhatjuk itt a dolgokat, és a családokat is sikerül valamelyest lenyugtatni. Egyelőre érthető okokból teljesen fel vannak dúlva – ingattam a fejemet szomorúan. - Két hetet kapsz, többet nem! – toldottam meg egy héttel azt a kényszerpihenőt, hogy szépen fogalmazzunk. – És azt akarom, hogy járj el egy pszichológushoz rendszeresen, aki majd segít ezt feldolgozni. Tudni akarok minden alkalomról, amikor elmész oda, személyesen fogom ellenőrizni – közöltem szigorúan, ellentmondást nem tűrően. – Amennyiben erre nem vagy hajlandó, velem is beszélgethetsz, ha szükséged van rá. Én úgy hiszem, hogy szükséges! – fűztem hozzá, mert tényleg ez volt a véleményem, ha tetszik neki, ha nem. Sajnos én nem voltam szakmabeli, de ha kibeszéli, talán az is segíthet. Hallgatóságnak meg kiváló tudok ám lenni!
Szerettem volna valahol nagyon máshol lenni, azon az éjszakán is lehettem volna máshol, egyszerűen… nem értem, miért történik ez velem. Vajon mivel szolgáltam rá? Elgondolkodom azon, hogy van, akinek hiányoznék, igaza van, persze, bár ilyen helyzetekben igazán önző tud lenni az ember lánya, még én is. Nem, eddig eszembe sem jutott, hogy gondolnom kellene a szeretteimre, a falkámra. Így most még rosszabbul érzem magam, borzalom. - Nincs ezzel semmi bajom, rendben van, szólok majd neked. Bólintok, noha amennyiben annak a hímnek egyébként is ilyen tervei voltak, nem engedte volna, hogy csak úgy telefonálgassak, de tény, legalább megpróbálhattam volna. Nagyjából egy öt éves szellemi szintjén érzem magam, bár lehet, nem kellene őket lebecsülnöm, nagyon-nagyon sok mindenre inkább képes egy gyermek, mint egy, már korlátokkal rendelkező felnőtt. Viszont az eddig sem okozott gondot, hogy szóljak neki, ha valami baj lenne, csak éppen fogalmam sem volt róla, hogy akkor és ott baj van, utána meg már hiába hívtam volna bárkit, a riasztó meg gondolom egyébként is jelez nála, vagy valahogy szólnak neki. Fogalmam sincs, hogy működik a rendszer. - Megjegyeztem. A haditerv a zsebemben, de őszintén remélem, hogy soha az életben többet nem kell ilyesmivel foglalkoznom, mert még egy ilyen esetet tényleg nem bírnék ki. Tudom, a legtöbb társam leszarja az embereket, én viszont másként működtem, főleg a gyerekek esetében. Bevallom, a felnőtteket azért fele ennyire sem sajnáltam volna. Nem akar kirúgni, valahogy eddig ez el sem jutott a tudatomig, pedig minden megnyilvánulása ezt sugallta, máskülönben elintézhette volna fejmosás után azzal, hogy takarodjak, nem pedig azt mondja, hogy össze kell szednem magam. A munkámban nagyon jó voltam, ez tény, a gyerekekkel is szuperül bántam mindig is, valahol megértem, hogy nem az az első lépése, hogy kiteszi a szűröm, bár lehet megkönnyebbültem volna, ha többé nem kell ide bejönnöm, de ugyanakkor rendkívül üres is lett volna az életem. Abba bele sem akartam gondolni, mit érezhetnek a gyerekek szülei, nem bírtam volna el, így csak bólintani tudtam a szavaira, ha beszélni kezdenék, megint olyasmiket mondanék, amiért kedve támadna lecsapni, jobb a békesség. Legalább két percig. - Rendben, két hét. Megoldom. Egész határozott vagyok, de tulajdonképpen ez a jellememből adódik, én mindig is elég erős nő voltam a látszattal ellentétben, a viselkedésem ugyan üdítő színfolt általában mindenki életében, de stabil alapokon áll, amik bár megrendülhetnek, de összeomlani vélhetőleg nem fognak. Biztos voltam benne, hogy össze tudom szedni magam, mint ahogy abban is, hogy életem végéig bánni fogom azt a napot, de sajnos nem mehetek vissza, hogy változtassak. A pszichológus hallatán viszont már nagyokat pislogtam, és fel is sóhajtottam rögvest. Na ez aztán szép baleset lenne, nincs a falkánkban pszichológus, emberhez meg nem fogok menni, mert értelemszerűen nem mondhatok el neki mindent, akkor pedig semmi értelme nem lenne a dolognak. - Maradjunk inkább abban, hogy beszélgetek veled. Azt szívesen megteszem. Bólintottam rá végül, ennyi tellett tőlem, a többit inkább hagyjuk. - Van még esetleg valami? Érthető módon ezt a találkozót nem akartam túl hosszúra nyújtani, így hát talán annyi marad még hátra részemről, hogy megbeszéljük, mikor nyújt majd lelkisegélyt nekem, a többi pedig ráér. Most van két üres hetem, amikor is megbékélhetek a történtekkel. Nem lesz ám túl egyszerű.
Próbáltam egyszerre szigorú és kíméletes is lenni, de bevallom, hogy nem volt valami egyszerű feladat megtalálni az arany középutat. Én tényleg megértettem őt, sajnáltam is, de ugyanakkor a főnöke voltam és elvártam, hogy a munkáját maradéktalanul elvégezze. Ehhez azonban az kellett, hogy egyenesbe jöjjön saját magával és feldolgozza annyira a minket ért veszteségeket, hogy dolgozni tudjon újra. Nekem az volt a célom, hogy ez a lehető leghamarabb történjen meg, mivel szükségem volt minden egyes kézre, talán most a leginkább azóta, hogy itt dolgozom. Azt akartam, hogy lássák, milyen keményen küzdünk azért, hogy az állapotokat javítsuk, és újra készen álljon az osztály a betegek fogadására. - Jól van, ennek örülök! – bólintottam elégedetten, amikor beleegyezett, hogy ha következőnek lenne ehhez hasonló probléma, akkor majd szólni fog nekem. – Egyébként ezen felül a falkádat is értesítheted majd. Nem hiszem, hogy nagy gond lenne nekik, bár nem tudom, hogy milyen rendszer van nálatok – vontam meg a vállaimat tanácstalanul. Elég rég volt már, hogy én utoljára tagja voltam egy falkának, de ezen felül szerintem mindenhol másként élnek ezek a közösségek, másfajta szabályokkal. Az övéiket én nem ismerhettem, hiszen nem tartoztam hozzájuk, nem is nagyon akartam igazából. Éppen elég, ha ő tisztában van azzal, hogy mennyire számíthatott rájuk adott esetben. Mivel sejtettem, hogy nem sok hangulata van ahhoz, hogy beszélgessen velem azon túl, hogy elmesélte mi történt vele, így én csak zavartalanul soroltam, amit mindenképpen tisztázni akartam. Nem zavart, hogy nem reagált mindenre, nekem az is elég volt, ha arra adott választ, amire feltétlenül elvártam legalább egy szót, amivel közli, hogy megértette az általam elmondottakat. Kicsit kétségbe ejtett a helyzete, de igazából nem tudtam, hogy én mit reagálnék fordított esetben. Ha velem történt volna meg az a bizonyos este, akkor lehet, hogy most én is teljesen magamba lennék zuhanva, bár valószínűbb, hogy nekem akkor is gyorsan össze kellett volna szednem magam, hogy el tudjam vezetni az osztályt. A főnökök dolga nem olyan egyszerű ám, mint ahogyan a legtöbben hiszik. Megkövetel bizonyos viselkedési formát és egy kis érzéketlenséget. Ez utóbbi rám annyira nem volt jellemző, mert tényleg törődtem a környezetemmel, de az intézmény falain belül nem sokszor akadt példa arra, hogy összetörjek. Azt megtartottam a szobám magányának. - Rendben, gondoltam, hogy inkább ezt fogod választani – nyugtáztam a hallottakat, miszerint inkább velem beszélgetne. Nem volt vele bajom, máskülönben nem ajánlottam volna fel. Azért ennyire önfeláldozó még én sem vagyok. – Akkor két hét! – ismételtem el újra, csak úgy a nyomatékosítás kedvéért. – Nem, azt hiszem, hogy nincs… - ráztam a fejemet, mert úgy gondoltam, hogy mindent elmondtam, amit most el lehetett mondani. – Ó, de mégis! – jutott eszembe hirtelen, ha esetleg már felállt és elindult kifelé. – Holnap várlak a beszélgetésre, négy óra körül. Akkor lesz egy szabad órám, remélem, megfelel! Ha nem, akkor megkereshetsz otthon is... – még egy biztató mosolyt is mellékeltem a szavaim mellé, hogy ne érezze annyira kényszernek, hiába volt az. - Nos, akkor holnap találkozunk! – búcsúztam, ellépve most már az asztalomtól, aminek eddig nekitámaszkodtam. – Vigyázz magadra Annabelle! – intettem felé, és ha távozott, akkor gondterhelt arckifejezéssel ültem vissza az asztalomhoz, hogy megpróbáljam rendezni mind a gondolataimat, mind a rám váró feladatokat most, hogy a fél osztály le lett amortizálva. Káosz volt mindenütt és rettegés. Nem túl jó kettős…
Hirtelen pattan fel mindkét szemhéjam. Odakint még sötét van, de ettől az idő konokul azt állítja, hogy a reggel már elkezdődött. Hasra fordulok a kényelmes ágyamban, a párnámat a fejemre csapom és alszok tovább. Nem érdekel, hogy elkések a melóból, a motorok tudnak várni, a gazdáig meg kénytelenek lesznek példát venni tulajdonaikról. Két órával később már világosabbnak néz ki odakint a természetes világítás és már én sem hajlok arra, hogy visszahunyjak. Mogorva képpel, kócosan és több napos borostával – ami rohadtul elfér a bajszom és szakállam mellett egyébként – kimászok a fürdőszobába és elvégzem ottani teendőimet, kezdve azzal, hogy dobok egy sárgát. Most mi van?! Azt még nekünk is kell, alóla nincs kivétel. A zuhany alatt se nagyon sietem el a dolgokat, most, hogy a csajok hagytak elég melegvizet, kiélvezem annak minden cseppjét alaposan. Göndör tincseim sem ússzák meg a reggeli áztatást, így amikor kilépek a zuhanyrózsa alól és körbe törlöm magamat, a fejemre is feldobom a törölközőt és alaposan átdörgölöm az üstökömet is. A borotválkozástól megint nagyvonalúan eltekintek, jó lesz úgy a fejem, ahogy van. A babasegg állapotra egyébként sem vágyom, ha a képemről van szó. Valamivel később, szűkszabású fekete farmerben – nem mindenki szereti, ha csakúgy indokolatlanul lengedeznek bizonyos becsesebb testrészeik – , mezítláb és felső nélkül ülök le a konyhapulthoz, egy hatalmas bögre kávéval. A korábban a pultra letett cigisdobozból kiveszek egy szálat, a fogaim közé harapom és egy könnyed mozdulattal gyújtok rá, majd mélyen szívom be a számomra éltető és rettentően jól eső nikotinfüstöt. A nap kezdésének meg kell adni a módját, eszemben sincs elkapkodni az egyik legjobb részét, az első szál bagót és a mellé jó szeretőként társuló koffenlét. Miközben körbevesz a cigarettafüst, előhúzom a zsebemből az iPhoneom és kikeresem Faye számát. Nem agyalok azon, hogy felhívjam-e vagy sem, nem vagyok már kölyök, hogy ezen tökölgessek. Ahogy sikerül elérnem, megbeszélek vele egy találkozót ma ebédszünetre. Úgy döntök bemegyek hozzá a kórházba. Az ivadékom – és még kedvelem is – ezért olykor – ha nem is túl gyakran –, de találkozni akarok vele. Egyfelől érdekel, másfelől pedig tudni akarom, megérdemli-e, hogy a vérvonalam tagja legyen. Egy ideje már itt dekkolgatok a városban, itt az ideje, hogy aktivizáljam magam végre én is. Nem mondom, bennem volt, hátha gyorsan túl leszünk azon, hogy haza kellett jönnünk, de mivel lassan egy éve már annak, hogy itt vagyok, be kellett látnom, egy darabig még maradni fogok. Akkor meg már miért ne érdekeljen, hogy mi a helyzet az enyéimmel? Az üres bögrét széthagyva magam után visszamegyek a szobámba, hogy befejezzem az öltözködést. Kitúrok a szekrényemből egy tisztának ítélt felsőt, aztán magamra kapom a többi cuccomat és végül hangosan csapódik mögöttem az ajtó, amikor kilépek azon. A baromi hideg ellenére én még mindig kitartóan a motorommal járok, még bukósisakot is veszek, de csak azért, hogy a légvételeim ne fagyjanak az arcszőrzetemre és egyből a város kórháza felé veszem az irányt. Hát igen, a délelőttöt eltöltöttem, sóval most inkább a találkozómra megyek, délután pedig a munkahelyemre. A monumentális épület előtt megállok, leállítom a kis drágámat, leveszem a sisakot és azzal a kezemben vonulok be, majd némi kérdezősködést követően sikeresen meg is találom Faye irodáját. Határozottan és röviden kopogok be rajta, majd várom, hogy beinvitáljon. Pajzsom a szokásos módon van a helyén, bárki, aki képes rá, érezheti, hogy egy 400 év körüli farkas él, lélegzik és mozog a folyosón, ha pedig még utánam is szagol, akkor még mindig falka nélküli vagyok. Csupán csak a két lakótársam illatfelhője csókol körbe a házban mindennap.
Nem mondhatnám, hogy nem ért váratlanul a telefonhívást, amit a mai nap folyamán kaptam. Az volt a szerencse, hogy éppen nem sokkal előtte jöttem ki a műtőből, így én magam tudtam felvenni és nem kellett valamelyik asszisztenst megkérnem, hogy hangosítsa ki, vagy esetleg nekem visszahívnom az illetőt. Az ilyesmit a nagy hajtásban ugyanis mindig elfelejtem, kivéve, ha nagyon fontos és munkával kapcsolatos. Persze sohasem lehet tudni, de valószínűleg az engem kereső hím ez alkalommal is hasonló sorsra jutott volna, ha akkor telefonál, amikor felébredt elsőnek. Mindenesetre nem nagyon tudtam hová tenni a megkeresést, mivel az elmúlt hónapok során egyáltalán nem hallottam felől. Nem mintha lett volna időm ezen gondolkozni, de egy ideig többször is keresztezték egymást az útjaink, majd semmi. Mintha meg sem történt volna. Mivel nem olyan típus vagyok, ezért nem volt bennem semmi hátsó szándék azzal kapcsolatban, hogy igent mondtam a találkozóra. Sőt, még csak többet sem láttam bele, mint egynémely nőnemű társam tette volna. Én teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy a mai találkozó az tényleg csupán egy egyszerű találkozó, nem több. A megbeszélt időpontig még bőven sikerült elfoglalnom magam, elsősorban például visszavedlettem az eredeti öltözékembe, a műtős ruha helyett. A köpenyt szépen rávettem, és így máris jobban éreztem magam, az állandó kellékemként szolgáló sztetoszkóppal és a díszként használt szemüvegemmel felszerelkezve. A további időt leginkább papírmunkával töltöttem el, mert ez tűnt a leginkább kézenfekvő elfoglaltságnak. Amúgy is volt elég sok adminisztrációs feladat, és nem csupán a betegekkel kapcsolatban, hanem az egész osztály ügyében is. Főnökként ugyan kiadhattam volna bárkinek ezt a pepecselős melót, de úgy voltam vele mindig is, hogy az a biztos, ha én csinálom meg. Akkor úgyis pont olyan lesz, mint ahogyan elvárom, és nem kell még utólag belejavítanom. Gondolataimból végül a közeledő energiafoszlány, majd a nem sokkal később felhangzó kopogás zökkentett ki. Észre sem vettem, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy belemélyedtem a papírmunkába. Valahogy ilyenkor mindig úgy felgyorsul az idő, és én annyira nem szeretem, hogy azt nehéz lenne szavakba önteni. - Szabad! – szóltam ki végül félhangosan, ám cseppet sem erélyesen. Mire kinyílt az irodám ajtaja, és belépett a rég nem látott férfi, már én is álló helyzetbe tornáztam magam. Karcsú, filigrán termetem csupán akkor vált teljesen láthatóvá, amikor megkerültem az asztal, hogy üdvözöljem a látogatómat. – Üdvözlöm, Mr. Valeran! – ajkaimon máris ott volt az udvarias, nem túlzottan tenyérbe mászó mosolyom. – Miben lehetek a segítségére, hogy ennyi idő után megkeresett? – tettem fel azt a kérdést, ami már a hívása óta foglalkoztatott. Egyszerűen nem bírtam kihagyni, hogy ne kérdezzek rá, mert az nem én lettem volna. Oké, hogy visszafogott vagyok, de nem minden áron, és nem minden esetben tartom magamban a véleményemet, vagy jelen esetben éppen a kérdéseimet.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Ahogy megkapom a „szabad” jelzést, egy határozott mozdulattal nyomom le az irodaajtó kilincsét és lépek be a helyiségbe. Hideg, sötét tekintetem azonnal a szőke, nagyon is szemrevaló teremtésre függesztem. - Ms. Chèvrier. – tökéletes franciasággal viszonozom az üdvözlését. A nyelvet a feltámasztásom után sikerült a leginkább a magamévá tennem a francia gyarmaton, bár ez most mellékes. Felé nyújtom a kezem, és ha elfogadja, akkor a megszokott kézfogás helyett kézcsókot kap. Mert most épp ilyen kedvem van, azért. Nincs ennél mélyrehatóbb oka. Meg az is érdekel, hogy miként reagál rá, így már-már feketének mondható sötétbarna íriszeim végig kíváncsian, kutakodón méregetik a nőstényt. Udvarias mosolya hatással van rám abban az értelemben, hogy a mosoly görbe az én képemen is szétterül, azonban abban semmi visszafogottság sincs, sokkal inkább könnyed és egy leheletnyit ragadozó is, aminek azaz egyszerű oka, hogy az vagyok. Farkas ne játsszon bárányt véleményem szerint. - Egyből a közepébe. Nem igazán szereti a felesleges köröket, jól érzem? Csak nem egy nyughatatlan lélek?! – jó kedvűen nevetek fel és nem mondom, hogy nem tetszene a dolog. Emlékeztetne magamra és hát fejétől bűzlik a hal, persze, hogy imponáló számomra, ami hasonlít rám, főleg ha a saját farkasaimról van szó. Annak idején nem véletlenül választottam azokat a kölykeimmé, akikben önmagamat láttam. No igen, a saját önbecsülésemmel sosem volt problémám. Bár manapság már az a „menő”, ha valaki totálisan nincs tisztában önmagával és alul értékeli saját magát. Na az ilyen selejteket én nem szeretem. Nincs bennük az égvilágon semmi érdekes sem. - Reméltem, hogy egyértelmű erre a válasz. – elkerekedő szemekkel nézek rá, de közben azért az ajkaim sarkában ott virít egy csibészes kis fél vigyor. Kis terpeszben állok előtte, várok néhány lélegzetvételnyi időt, mielőtt válaszolnék. A kis vigyor egyre szélesebb lesz a képemen. - Úgy tűnik hosszabb ideig maradok a városban, mint azt előre terveztem, próbálok beilleszkedni. Tudja, ismerősöket találni, kapcsolatokat építeni… – tárom szét a kezeimet, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb és legkézenfekvőbb magyarázata. Eszemben sincs ostobának nézni őt, úgy meg aztán duplán nem, hogy a saját vérem, tehát tulajdonképpen nagyon is remélem, hogy nem az. Bár az eddigi benyomásaim vele kapcsolatban mind azt mutatják, hogy eszes nőstény. Csupán egyelőre eszemben sincs felfedni előtte itt létem teljesen pontos okát, és hazudni sem szándékozok. Így rész igazságot mondok. Logikusnak tűnik. - És tudja, maga az elsők között van, akikkel találkoztam és úgy vettem észre a szimpátia kölcsönös. Hát ennyi az oka az itt létemnek. – ha ellenszenves lennék, nem hiszem, hogy belement volna akár ebbe az ebédbe is. De majd kiderül, egyelőre maradok ennél a benyomásnál vele kapcsolatban. - Mondja, nagyon bánná, ha a beszélgetést a kantinban folytatnánk? Farkaséhes vagyok a szó több értelemben is. – vigyorogok még mindig és ennek most semmi olyan tartalma nem volt, amit egy nő félreérthet egy férfi szájából. Bár, ha félreérti, magamban jót fogok szórakozni. Arról van csak szó, hogy farkas is vagyok meg éhes is. Nem nagy poén, de legalább az enyém. Haha.
Mivel legutóbb nem tűnt túlzottan udvarias férfinak, így ezúttal meglepett a viselkedése. Ahogyan az is, hogy egyáltalán tényleg eljött, miután felhívott váratlanul telefonon. Ettől függetlenül nem zökkentem ki túlzottan, a mosolyom ott maradt az arcomon, csak éppen már olyan régen köszöntöttek így, hogy szinte el is felejtettem, milyen egy úriember. - Már az idejét sem tudom, hogy mikor találkoztam olyannal, aki még emlékszik a jó modorra… - mondtam szomorkásan, leplezve előtte a még mindig bőszen kitartó meglepettségemet. Legalábbis én ezt hittem, hiszen nem tudhattam, hogy előtte nincsenek igazán titkaim. Tekintetemet le sem vettem róla, amíg el nem eresztette a kezemet. Attól még, hogy nem igazán vagyok az a fajta, aki felszedi a férfiakat, vagy egyáltalán csak fogadja a közeledésüket, még nem szoktam olyan nagyon könnyen zavarba jönni. Úgy sem, hogy egyetlen férfi volt csupán az életemben, akivel alig néhány boldog évtized jutott nekünk, utána pedig másfél évszázadon át kerestem őt, mire elhagyott ismét. Kétszer is, ami azt illeti. Ezek után valahogy nem túlzottan bíztam meg az erősebb nemben, de ez szerintem senki számára nem volna meglepő. És mégis, valahogy titkon vágytam arra, hogy majd legyen valaki újra az életemben, akinek hagyhatom, hogy levegyen a lábamról. - Nem mondanám – két karomat összefontam magam előtt, bár ezúttal nem az elutasítás jeleként, hanem egyszerűen azért, mert nem tudtam mit kezdeni velük. – Sokkal inkább gondolom úgy, hogy ön jobban kedveli, ha nem futunk felesleges köröket. Nálam leginkább helyzettől függ! – vallottam be őszintén, egy alig látható, ám annál kecsesebb vállvonás kíséretében. – Itt általában nem szeretem sokszor körüljárni a témát, de a való életben nem érzem túlságosan kellemetlennek. Azt viszont már megtanultam, hogy ok nélkül senki nem keresi fel a másikat… - nem sértésnek szántam, egyszerűen ilyen világban élünk. Az első találkozásunkkor már beszéltünk arról, hogy én szeretek önzetlenül segíteni másoknak, de ez a többségre nem igaz. - Sajnálom, hogy csalódást okozok, de számomra nem teljesen az, miért jut eszébe valakinek hónapokkal később látogatást tenni valakinél, akit nem is igazán ismer – reméltem, hogy még ezzel sem gázoltam a lelkivilágába, mert az nem is én lennék. Ezt nem éreztem sértőnek, pusztán kíváncsi voltam arra, hogy milyen apropóból jutottam eszébe éppen én. Nem most volt, hogy utoljára találkoztunk, én pedig időnként el is felejtkeztem róla, ha nagyon őszinte akarok lenni. – Erősen kétlem, hogy ekkora hatást gyakoroltam volna önre. Vagy talán leszokott a cigarettáról? – újabb mosollyal ajándékoztam meg, ezúttal kicsit szélesebben, közvetlenebbel. - Igen, ezt én is látom – bólintottam rá arra, hogy hosszabb ideig marad. Amikor megismertem, akkor még nem ez szerepelt a tervei között. – Értem, és éppen velem kezdi… - jelentettem ki kissé vontatottan, mintha nem lennék biztos benne, hogy helyes az állítás, amit mondani készülök. – Ez igazán hízelgő – ismertem el, bár a legtöbbeknek azt hiszem, hogy én szimpatikus voltam. És ezt mindenféle beképzeltség nélkül mondhattam, mert hála istennek én tisztában voltam magammal teljes mértékben. Két és fél évszázad bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy így legyen. Egyébként azt még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mi a véleményem róla, mindenesetre nem ódzkodtam túlzottan a találkozástól, és a látványát is egészen kellemesnek ítéltem. - És mondja csak, a nagy kapcsolatépítések közepette netán arra is gondolt, hogy csatlakozik a falkához? – kérdeztem meg kíváncsian, noha gyógyítóként nem éppen az információszerzés a feladatom, mégis, kötelességemnek éreztem a finom puhatolózást. Jobban mondva, annyira nem is voltam finom, hiszen ezúttal sem kerülgettem a forró kását. – Éppen most akartam felajánlani, hogy foglaljon helyet, de ezek szerint akkor nem tart rá igényt különösebben – állapítottam meg, mindezek tudatában pedig a kávéval sem kínáltam meg, ahogyan azt terveztem előzőleg. - Valójában annyira nem, mert ma még nem volt alkalmam ebédelni. Maradjunk annyiban, hogy nem nevezném kifogástalannak a felhozatalt, de nyugodtabb lennék, ha nem éppen az osztályomon veszne meg az éhségtől – én is szándékosan fogalmaztam úgy, ahogyan ő. Természetesen értettem a vicces, csak jelenleg nem túlzottan értékeltem. – A legutóbb, amikor egy hím megéhezett itt, akkor mészárlás lett a vége. Gyerekek és felnőttek egyaránt, és én nem voltam itt… - a mosolyom eltűnt, hangom elég komoly tónusúvá alakult. – Nem szeretném megismételni! – nem tartottam attól, hogy ez az ő esetében is bekövetkezne, de sohasem lehet tudni. Idegen hím, erősebb nálam, úgyhogy jobb lesz az osztályon kívül tudni, az a biztos. Nem mintha a kantinban nem lennének legalább olyan sokan, de valamiért mégis nyugodtabbnak éreztem magam így. – Jöjjön, mutatom az utat! – azzal a lendülettel pedig elrugaszkodtam az íróasztalomtól, aminek eddig a csípőmet döntöttem lazán, és megindultam a folyosó irányába. Lépteim elég kecsesek voltak a magas sarkaknak köszönhetően, és még a félig nyíl orvosi köpeny ellenére is látható volt karcsú termetem, amellyel szöges ellentétben álltak határozott lépteim, amik kissé talán gyorsabbak is voltak az indokoltnál. Mondjuk úgy, hogy a vérvonalam egyfajta átka, hogy sokszor nem veszem észre magam.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Az orrom alatti somolygással reagálom le a modorom méltatását. Nem nevezném magam olyannak, aki mindig és mindenkor illendően és megfelelően viselkedne, és gentleman sem vagyok. De van, amikor meg kell adni a módját, máskor meg egyszerűen kedvem van hozzá. Nem konkrétan fonom össze magam előtt a két karomat, inkább úgy mondanám, hogy amíg a bal tenyerem a mellkasom felett a jobb oldalamba kapaszkodik, addig a jobb kézfejemmel a bal felkaromat fogom meg lazán. Hasonlóan hozzá, ez egy kényelmes testtartás, ezért veszem fel. - Ééés könnyen kiismer másokat. – bólintok elismerően, akkor is, ha ez csak egy egészen kicsiny szegmense a jellememnek. Nem kérdezem, kijelentem. Nem vagyok nyugodt lélek, sosem voltam az, noha most nem én tenyerelek azonnal a dolgok közepébe. - Valóban? És mi lett azzal, hogy vannak még önzetlen teremtések a világon?! Meg olyanok, akik különösebb ok nélkül tennének ezt vagy azt?! – a csibészes mosoly még a képemen van és közben az egyik szemöldököm is feljebb szalad kissé a homlokomon, ráncokat vetve arra. Már nem emlékszem szó szerint, hogyan is fogalmazott, csupán az maradt meg, ahogyan bizonygatta, ő szeret önzetlenül segíteni másoknak. Pedig felajánlottam, hogy nem kérem „ingyen” a segítségét. - Hát nem vagyunk egyformák, az életünk pedig elég hosszú ahhoz, hogy ne hamarkodjunk el mindent. – mindkét vállam megemelkedik, amolyan „van ilyen” módon. Persze, gondoltam én, hogy számon kéri a hónapokon át tartó hallgatásomat, de nem mindenkinek egyforma a ritmusa és ezt neki is tudnia kell. Plusz, ha jól rémlik még említettem is neki, hogy nem tervezek hosszútávra berendezkedni. Bár lehet, hogy nem. Már nem tudom. - Valahol el kell kezdeni. – mármint az ismerkedést, akkor is, ha hónapokkal később jutott eszembe. Atyám, hogy még magyarázkodok is… mit meg nem teszek egy nőstényért?! Mondjuk családtag és ha egészen őszinte akarok lenni, idegen farkasokért sokkal többet is megtettem már, hála a Szellemeknek és a házi feladataiknak… A cigarettás kérdésére jó kedvűen nevetek fel. - Nem, nem mondhatni. Nehezen vetkőznék le egy a fiatalságomtól kezdve meglévő szokást. Tudja, hogy van ez, az idő elteltével egyre nehezebb a megszokásoktól megszabadulni. Ráadásul még szeretem is a dohány ízét. – na majd persze, pont én leszek az, aki elhagyja a bagót. Még mit nem! Főleg, hogy a szivaroknak még nagyobb élvezettel hódolok. Létezésem értelmén túl van életem is, vannak dolgaim, amiket szeretek, amelyek hozzám nőttek és amikről egyszerűen nem vagyok hajlandó lemondani. Nem akarok ugyanis. - Egyébként, ha már itt tartunk. Miért hiszi, hogy nem gyakorol kellő hatást azokra, akikkel találkozik? – na itt már viszont kicsit összébb szűkülnek szemréseim, mert azt nagyon szeretem, amikor valaki ennyi év után sincs tökéletes tisztában azzal, hogy milyen hatással van másokra, mit közvetít azok felé, akikkel szóba áll. Én egy szóval sem mondtam, hogy vele kezdem a sort, de nem javítom ki. Csupán egy ravaszkásan rosszfiús örömgörbe játszik bajszom alatt ajkaimon. Lassan pedig el is érkezünk a falkaszellemhez, mert mindjárt információra éhesen csap le az újabb témára, ami a csatlakozásomat illeti. - Úgy rémlik erről legutóbb már beszéltünk. – akkor is megkérdezte, akkor is kikerültem a választ. Bonyolultabb ez az egész, főleg amióta pontosan tudom – hála a protektornak –, hogy az alfa is az egyik leszármazottam. Egy ideje már tisztában vagyok ezzel, és látnom kellett, hogy hogyan is teszi a dolgát a saját territóriumán. - Ez még mindig nagyon sok mindentől függ. – az eddig könnyed hangnemem itt vált komolyra és egyértelműen ki lehet hallani belőle, ezt a kérdést nem itt és most fogjuk megvitatni. Abban egészen biztos vagyok, ha eddig nem is, eztán leadja a drótot felfelé, hiszen tovább nem szándékozom én sem a szürke ködbe veszni és amikor egy idős, kóbor hím farkas szánt szándékkal felkeres egy falkatagot, akkor annak lesz valamiféle utóhangja. Számoltam ezzel is. Képembe lógó hajam alól, érdeklődéssel hallgatom a mészárlásról tett említését. - Nem szokásom gyerekeket és a szüleiket tekinteni előételnek, de megértem az aggodalmát. Mikor történt ez? – tisztelem az életet és hacsak nem muszáj, akkor nem veszem el senkiét. Még én sem. Az meg egyszerűen érdekel, hogy mi a fészkes fene történhetett itt és mikor. Megvárom, amíg kimegy előttem az irodából és mivel egészséges hím vagyok, még szép, hogy megnézem az alakját – melyik férfi nem tenné a helyemben?! – majd mire esetleg eszébe jutna így vagy úgy, hogy megnézze merre is vagyok, észrevétlenül mellette termek és lazán, zsebre vágott kezekkel sétálok mellette, könnyedén felvéve a tempóját. - Ha nem sértem meg a kérdésemmel, mikor jött át Európából? – mintha említette volna, hogy nem egy itteni francia kolónia területéről származik, hanem Franciaországból. Vagy a területről, ahol ma fekszik az ország. A kérdésem mögött leginkább csak kíváncsiság van. Mondom, miért ne érdekelnének a sajátjaim, ha már úgy alakult, hogy itt ragadtam én is.
- Sok éve emberekkel foglalkozom már, azt hiszem, hogy ez elkerülhetetlen egy idő után – vontam meg a vállaimat szerényen, miközben egy mosolyt varázsoltam az arcomra. Azt, hogy bóknak szánta vagy sem, nem tudtam pontosan, de úgy sejtettem, hogy inkább az előbbi. – Persze arra azért nincs időm, hogy tanulmányozzam őket… - tettem hozzá, megadóan felemelt kezekkel. Azért nem pszichológus vagyok, hogy mindent tudjak az emberi lélek rejtelmeiről, de azért ennyi év után valahogy mégis a rengeteg reakció és élethelyzet után könnyebben rájövök, hogy ki milyen valójában. Vagy legalábbis arra, amit mutat a külvilág felé. Ez a férfi pedig eddig lefestett magáról egy képet bennem, és én az alapján tudtam ítélni. Valahol azonban mindnyájunk csak álarcot hord, úgyhogy nem volt nehéz kitalálnom, hogy benne is sokkal több rejlik, mint amit előttem felfed. - Én még mindig ilyen vagyok – emlékeztettem rá finoman. – Maga viszont kifejtette, hogy egyáltalán nem hisz ebben, ezért is gondoltam azt, hogy nem csak úgy céltalanul látogatott meg engem – fejtettem ki egy kicsit jobban a véleményemet ezzel kapcsolatban, mert így könnyen elkerülhettük az esetleges félreértéseket. Azért láttam ám a mosolyából, hogy egy kicsit mégiscsak élvezi ezt a helyzetet, csak arra nem tudtam még rájönni, hogy mégis miért. Szerettem volna azt gondolni, hogy nem rajtam nevet, mert az ilyesmiért sohasem rajongtam különösebben. - Ez igaz… - ismertem el kelletlenül. Mondjuk, nekem nem is lett volna okom elhamarkodni semmit. Igazából azért sem, mert alapvetően nyugodt életem volt, azt is mondhatnánk, hogy a monotonitásba fulladt. Rendben van, hogy újabban Connor nem csak biztos pontot jelentett, hanem egyfajta változatosságot is hozott az életembe, amióta velem élt, de ettől függetlenül csak a kórház és a házam között ingáztam. Valamint időnként a hotelben is tiszteletemet tettem, mert falkatagként ezt nem kerülhettem el. – Ha lehetek őszinte, fogalmam sincs. Nem nagyon vannak berögzült szokásaim a napi rutintól eltekintve, sem pedig más függőségem – nem akartam magam szentnek beállítani, és ez abból is egyértelmű lehetett, hogy teljesen természetesen közöltem. - Ezt nem állítottam! – újra rámosolyogtam, hogy ezzel vegyem el az élét annak, hogy kijavítottam őt. Nem minden férfi viseli valami jól az ilyesmit, azt pedig még nem tudtam biztosan, hogy ő miként áll ehhez hozzá. Úgy sejtettem egyébként, hogy ő sem kedveli túlzottan, ha belekötnek abba, amit mond. – Minden egyes napon, minden egyes betegemnél az élete részévé válok, valamiféle hatást gyakorolok rá. Ha megmentem az életét, akkor olyat adok neki, ami miatt sohasem felejt el engem. Úgyhogy inkább azt mondanám, hogy önnel kapcsolatban gondoltam azt, hogy nem voltam nagy hatással magára. Nem csak azért, mert túl erős jellemnek tűnik, hanem azért is, mert ha hatással lettem volna, akkor nem vár eddig azzal, hogy felkeressen… - mindezt pedig olyan szerénységgel adtam elő, hogy még véletlenül sem lehetett nagyzolásként felfogni. Én tényleg így gondoltam, és igazából nem is viselt meg, hogy nem keresett fel eddig, csupán az volt logikus, hogy ezt a következtetést vonjam le. Jó, valahol azért mégis hízelgő lett volna, ha már sokkal előbb eszébe jutok. - Az egy dolog, hogy akkor beszéltünk róla, de az sem szerepelt a tervei között, hogy sokáig marad. És most nézze meg, még mindig itt van! A véleménye pedig azóta bármikor megváltozhatott, de nem fogok magára erőltetni semmit, egyszerűen csak megkérdeztem – nem hátráltam el előle a megadás jeleként, inkább csak félretettem a témát. Erősebb volt nálam, ráadásul még férfi is, nem vagyok ostoba, hogy túlzásba vigyem a vele való kötekedést, vagy bármi olyanra rákényszerítsem, amit nem akar. Talán akkor, ha harcos lennék, de elég távol állok tőle. Én éppen arra tettem fel az életemet, hogy a vérontás helyett életeket mentsek. A falkán belül is, meg a civil életemben is, ebből pedig bátran lehetett következtetni a jellememre, a gondolkodásmódomra. - Nagyjából talán egy évvel ezelőtt. Éppen nem voltam ügyeletes, már csak a hívást kaptam meg a történtekről… - láthatóan még mindig emésztettem magam miatta, pedig igazából az égvilágon semmit nem tudtam volna tenni a hím ellen. Sem elég erős, sem elég tapasztalt nem voltam hozzá a harc terén. Ezért is kértem meg Duncant, hogy tanítson meg lőni is, meg azért némi közelharccal kapcsolatos ismereteket is magamévá tettem, a biztonság kedvéért. A farkasomat mondjuk nem kellett félteni, amilyen békés volt, olyan veszélyessé tudott válni, ha vészhelyzet alakult ki és veszélyeztetve érezte az életét. Talán ez az én legnagyobb szerencsém, hogy olyankor képes volt helyettem is cselekedni. - Hm, ügyes! – jegyeztem meg elismerően, amikor egyik pillanatról a másikra termett mellettem. A nem túlzottan felemelő téma ellenére újra felfelé görbültek az ajkaim, míg rá nem kérdezett a múltamra. Ez volt az, amiről egyáltalán nem szerettem beszélni, mégis, valamiért a jelen lévő bizalmatlanságom és aggodalmaim ellenére úgy éreztem, hogy bízhatok benne. Ezzel a kettősséggel egyelőre nem sokat tudtam kezdeni. Míg a farkasom furcsán békésnek, már-már ismerősnek mutatkozott a hím közelében, addig én csak mértékkel voltam nyílt irányába. – Valahogy az 1800-as évek végén jöttem át hajóval. Az első világháború idején már New Yorkban éltem – ezt ugyan nem kérdezte, én mégis hozzátettem. – Hogy jutott eszébe? – érdeklődtem kíváncsian, és nagyon igyekeznem kellett, hogy ne kérdezzek vissza én is az ő múltjával kapcsolatban. Csak azért nem tettem, mert én sem kedveltem, ha faggattak.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Szemhéjaim leheletnyit szűkebbre zárulása jelzi, hogy figyelek a szavaira, noha nem minden mondatát fogom lereagálni szavakkal, mert szükségtelennek tartom. Jobbommal elengedem a bal felsőkarom és az állcsúcsom felé húzom végig mutató és hüvelykujjam. Borostám serceg az érintésem alatt. - Nem céltalanul. De nem is hátsó szándékkal. Ha ártani akarnék magának, már megtehettem volna. – pontosan tudja, hogy idősebb vagyok nála és azt is, hogy erősebb is, nem csak a korom miatt, de a nememből fakadóan is. Még ha azt nem is fedtem fel előtte, hogy valójában kétszer annyi idős vagyok, mint amennyit érzékelhet belőlem. Most azonban ez egyáltalán nem lényeges. Faye az ivadékom, eszemben sincs ártani neki. Egyébként sem szokásom passzióból bántani a farkas társadalom tagjait, akiket egyébként a családomnak tekintek. A többi leszármazott a testvéreim vérei. Egy család vagyunk, akkor is, ha a fiatalabb nemzedékek ezzel nem egészen vannak tisztában. Hangsúlyomban semmi ellenségeskedés nincs, csupán tényközlés. És szerintem ezt már ő is tudta. Ha valóban olyan hátsószándékom lenne, amivel neki akarnék rosszat, azt már megtettem volna. Hiszen nem sokáig tartott arra sem rájönnie, hogy szeretek a lényegre térni, ezzel pedig egybevetve mindent realizálhatta már a helyzetet. Akkor is, ha egyelőre még talány, hogy miért vagyok most itt. Neki természetesen, mert én egészen pontosan tudom mit miért teszek. Egész életemen végigkísért az a fajta hideg és ma már üzletiesnek definiált szemlélet, amely meghatározta a döntéseimet és meghatározza ma is. Ha teszek valamit, annak oka, mozgatórugója van. Ezt persze Faye még nem tudhatja, de ez nem jelenti azt, hogy soha nem is fogja. - Csupán szeretném kicsit megismerni. – nem hiszem, hogy ebben bármi gyanús lenne, bár ha valaki paranoiás, akkor természetesen azt lát bele, amit akar. Nem hazudok a nősténynek, csupán a mozgató rugómat nem fedem fel előtte. Valóban szeretném jobban ismerni, többet tudni róla. Nem először csinálok olyat, hogy felkeresem az utódaimat, de tény, hogy nem volt szándékosan előre eltervezett célom néhány hónapja ez még. Azóta azonban a dolgok megváltoztak. Van ilyen. Farkas tervez, a Szellemek meg végeznek, de mindenesetre beleszólnak a dolgokba. - Őszintesége megtisztel. – és valóban. Nem kötelessége annak lennie, az már persze más kérdés, hogy a hazugság bűzét nem nehéz felismernünk. Bár ezt nyilván ő is tudja. - Valóban? Semmi apróság, amit mindig ugyanúgy szeret és nem akar változtatni rajta? – na ezen a kijelentésén meglepődök, hogy nincs semmi berögzült megszokása. Még az embereknek is van, könnyedén és rövid idő alatt fel lehet venni őket. Van aki azt szereti, ha minden alkalommal elmossa maga után a bögréjét és nem szereti hátrahagyni a mosatlant. Van aki hetente szereti lecserélni az ágyneműjét és csak a frissen vasaltban tud aludni. Van, aki nem tudja elképzelni, hogy a reggelt ne a kedvenc napilapjának átfutásával kezdje. Van akinek a megszokása szembeötlőbb – például füstöl, akár egy gyárkémény – és van akié nem ennyire feltűnő, például munkában mindig felköti a haját, ami alól nincs kivétel. Kezemet visszaeresztem a másik felkaromra. Nem szeretem a szavak meglovagolását. Tisztában vagyok azzal, hogy azt mondta, erősen kétli, hogy rám (m)ekkora hatást gyakorolt. Én általánosítottam, azonban ugyanúgy tagja vagyok annak a többségnek, akikkel találkozott, beletartozom ebbe a halmazba, így nem mondtam neki szöges ellent. Nem javítom ki, szükségtelennek érzem, helyette inkább érdeklődve hallgatom a kifejtését. - Az elgondolás logikus, azonban egy apró, ámde annál fontosabb részlet kimaradt. Arra nem gondolt, hogy az elmélet megfordítható? – mindkét szemöldököm kissé megemelkedik és képembe lógó hajam alól fürkészem vonásait, mielőtt kifejtem, hogy mire is gondolok pontosan. - Hónapok elteltével az alapján a benyomás alapján kerestem fel, amit akkor tett rám, amikor a főtéren megszólítottam és szóba elegyedtünk. Megtehettem volna, hogy elfelejtem magát, ahogyan a találkozásunkat és az egész beszélgetésünket. Elfelejthettem volna az egyébként egyszer látott telefonszámát is. Azonban emlékszem magára, arra, hogy miről beszélgettünk, arra, hogy hogyan próbált meggyőzni arról, hogy nem vár ellenszolgáltatást a segítségnyújtásért és a számra is, amit a szőke lány telefonjában láttam azon az éjszakán. Nem terveztem, hogy a városban maradok sokáig, ezért értelmetlennek találtam, hogy ismételten felkeressem. Azonban a dolgok úgy alakultak az életemben, hogy maradok még egy darabig. Ezzel együtt pedig reggel vettem egy nagy levegőt és felhívtam magát. Az első benyomás hatása ha nem elég mély és nem eléggé nagy, akkor pár nap alatt elfelejtődik. Hónapokkal később pedig csak az marad meg az emlékezetünkben, aki igazán érdekes számunkra és én is így működök. Vagy nem ért ezzel egyet? – a kérdés természetesen nem arra vonatkozik, hogy én vajon így működök-e vagy sem, hanem az imént kifejtett gondolatmenetre, amely az övébe kapaszkodik. Kíváncsi vagyok, hogy vajon ebből a megvilágításból mire is jut. Természetesen nem azaz én dolgom, hogy meggyőzzem bármiről is, csupán egy másik lehetőséget is felvetek. - Való igaz! Nos… ezzel kapcsolatban nem tudok újat mondani. Nézze el nekem. – komisz kis mosollyal a képemen tekintek rá, íriszeimben pedig némi huncutság szikrája csillan fel. Ez egy olyan téma, amit nem tudok vele úgy megvitatni, hogy ne kelljen vagy az igazságot felfednem előtte vagy hazudnom neki. És mivel egyik sem áll egyelőre szándékomban, jobbnak találom kikerülni a témát. Ez ilyen egyszerű. Számomra. - Nagyon bántja az eset, pedig azt veszem ki a szavaiból, hogy nem volt érte felelős. Vagy mégis? – bűntudatot érezni valami miatt, ami nem rajtunk múlik, szerintem baromság. Bár egyébként is. Tetteinkért felelősséggel tartozunk, a döntéseinket meghozzuk és számolunk az előre nem látott következményekkel is. Pontosabban így kellene lennie. És akkor nincs bűntudat. Ha pedig mégis, akkor elég elzárnunk magunkban és tovább lépni. Utóbbiról nagyon jól tudom milyen könnyen és hatékonyan is működik. Elismerő hümmögésére és szavára egy kaján és nagyon elégedett vigyorral felelek. Akkor is, ha éppenséggel ez a képességem hangyányi része volt. Vagy még annyi sem. De hát na, szeretem, amikor fényeznek, még akkor is, ha az egy hümmögéssel és egy rövidke szóval is történik. Ki ne szeretné, ha az egóját simogatják? Én meg még be is ismerem, hogy ez kedvemre van. Mosolya után érezhető, hogy mennyire nincs ínyére, amikor egy ártatlan kérdést felteszek neki vele kapcsolatban. Nocsak-nocsak. Ez többet elárul róla, mint a szavak, amelyek elhagyják finoman ívelt, gyönyörű ajkait. - Csupán érdekelt. Kíváncsiság, tudja. – vonom meg a vállaimat. Az ismerkedésnek ez a lényege, kérdezünk és válaszolunk. Ennyi és nem több. A kantinhoz érve kinyitom előtte annak ajtaját és ha előre megy, akkor követem őt. - Mit szokott szabadidejében csinálni? Amikor nem a kórházban teszi a dolgát vagy a falkájának van a hasznára. Mi érdekli? – érdeklődök tovább. Ha nem tetszik neki, majd közli, hogy nem óhajt válaszolni. Van hozzá szája és amennyit eddig láttam belőle még a kiállása is megvan hozzá, hogy megmondja, amit meg akar. Én meg nem zavartatom magam azzal, hogy azon agyalgassak, vajon melyik kérdésemmel zavarom meg a lelki nyugalmát. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ilyeneken aggódjak. Bár, ha jobban meggondolom, fiatal suttyó koromban sem okozott problémát belekérdezni valaki életébe. Hát ez van.
- Igen, ez egy pillanatig sem volt kérdéses bennem – bólintottam. Ugyan mosolyogtam rá haloványan, de egyáltalán nem volt meggyőző. Nem vagyok ostoba, tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy mennyire nem kellene megerőltetnie magát ahhoz, hogy ártson nekem, ha úgy akarná, de eddig nem tette. Vagy csak nem tudok még róla? Nem, reméltem, hogy inkább az előbbi, hiszen most itt lett volna az alkalma, hogy az orrom alá dörgölje, mégsem tette. Bár nem is az a típus, ha őszinte akarok lenni magammal. Ez nem nyugtatott meg különösebben, de nem is aggódtam jobban a kelleténél. - Egy kicsit meglep vele, bár erre nyilván már rájött – vallottam be őszintén, oldalra billentett fejjel méregetve őt. Nem bámultam meg, de azért jól az eszembe véstem a vonásait, a mozdulatait, a gesztusait. Ez olyan dolog volt, amit ennyi idősen szerintem valahogy mindenki megszokik, egyfajta berögződés. – Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt hónapokban már másokkal is találkozott a falkámból, de talán nem származik belőle semmiféle hátrányom, ha adok egy esélyt magának – egyeztem végül bele, egyúttal elfogadva tőle ezt a magyarázatot is. Az, hogy egy kicsit gyanúsnak találtam, nem azért volt, mert tényleg aggodalomra adott okot, hanem egyszerűen csak én voltam ilyen óvatos. Azt már magam sem tudtam volna megmondani, hogy a tavaly itt történtek miatt, vagy már előtte is ilyen voltam-e, de nem is számított igazán. Arra, hogy megtisztelném őt bármivel is, csupán a szám szeglete rándult meg, afféle mosoly irányába. Nem nevettem én ki, vagy tartottam esetleg lehetetlennek, hogy valóban így legyen, mindenesetre elnyerte a tetszésemet, hogy ilyen udvarias volt ma. Legutóbb annyira azért nem ezt az oldalát mutatta, így most akár azt is mondhatta volna, hogy kellemes meglepetésben részesített a mai látogatásával egyetemben. - Mondtam, a napi rutin megvan nálam is, de egyébként semmi izgalmas. Ha úgy vesszük, az életem alapvetően egyfajta rutin szerint folyik, de szerintem mindenkinek, aki dolgozik – tettem hozzá, mert nem akartam azért ennyire megnyílni előtte. Azt sem értettem, hogy miért éreztem ezt a bizalmat irányába, mikor idegen volt számomra, és semmivel sem szolgált rá. Mégis, a farkasom valamiért úgy állt hozzá, mintha régi ismerősök lennének a hímmel. Ez határozottan furcsa volt számomra, tekintve, hogy Gaston kivételével senki közelében nem viselkedett így. Ez a férfi viszont nem a teremtőm volt, ez nyilvánvaló. – Egy csésze tea, meg ilyesmi… - vonogattam a vállaimat. Nem voltak ezek olyan nagy vagy lényeges dolgok, de ezek az információk nekem olyanok voltak, mintha az intim szférámba engedtem volna őt be, ha részletezni kezdeném. Hiszen olyan lenne, mintha ott lenne ő is, és onnan tudná, pedig a házamban még soha nem járt. Lehet, hogy nem is fog. - És pedig? – érdeklődtem kíváncsian, mert szerettem volna tudni, hogyan is gondolta ezt. Míg beszélt, addig én türelmesen hallgattam, figyelve minden egyes szavára. Csak akkor nyitottam szólásra a számat, amikor már biztos voltam abban, hogy nem fogom félbeszakítani. Nem mintha amúgy lett volna rá lehetőségem, mivel a gondolatmenetét folyamatosan vezette elő. – Öhm… - kicsit zavarba jöttem, mert ebbe így nem gondoltam bele. A nagyjából mindig kimért és éles eszű, kissé távolságtartó maszkom egy picit megcsúszott. – Igen, így is nézhetjük. Erre nem is gondoltam – tekintetemet egy pillanatra elkaptam róla, de csak addig, míg össze nem szedtem magam ismét annyira, hogy határozott legyek és újra helyrebillenjen a lelki békém. – Akkor ezt akár hízelgőnek is vehetném, erre akar kilyukadni? – ezúttal már rámosolyogtam, a magam ártatlan, cseppet sem rámenős módján. Azt hiszem, hogy soha nem lennék képes felszedni senkit, mert nem olyan típus vagyok. Vagy csak még nem futottam bele abba a férfiba, aki miatt megérné felfedezni egy új, eddig ismeretlen oldalamat. - Most sem fogom magára erőltetni, ahogyan korábban sem tettem. Én csupán megkérdeztem – zártam végül rövidre a csatlakozás témáját. Ezt persze Castornak mindenképpen el fogom mondani, de nem akartam felmérgesíteni feleslegesen a velem szemben álló hímet. Előle jelenleg nem lett volna menekülési útvonalam, meg amúgy sem futamodtam volna meg. Attól még, hogy óvatos vagyok és tisztában voltam azzal, hogy menyire esélytelen lennék vele szemben, gyáva még nem voltam. Inkább úgy mondanám, hogy bölcs és előrelátó, ésszerű. – Nem, valóban nem voltam – ráztam meg a fejemet, miközben megindultam kifelé. – Ugyanakkor mégis. Ez az én osztályom, itt mindenki hozzám tartozik, mindenkiért én felelek. Mint egy Alfa a falkájáért, ha úgy tetszik. Csak nyilván ők emberek és a beosztottjaim, de attól még az elv szinte ugyanaz – hoztam inkább egy olyan példát, ami nekünk teljesen testhezálló volt. - Nem lettem volna képes megakadályozni, mivel nem vagyok harcos. Erre már biztosan maga is rájött, viszont az én felelősségem mindaz, ami itt történik. Amikor valami rossz következik be, nekem is itt kellene lennem. Talán ostobának tart emiatt, de nem számít. Az önzetlenségemmel azt hiszem, hogy már így is meghökkentettem valamelyest – ezúttal én voltam az, aki mosolyt villantott felé, afféle féloldalast, miközben felpillantottam rá. – Értem – feleltem tömören, miután ő is megválaszolta az én kérdésemet. – És ön honnan jött? – dobtam vissza a labdát, mert ezt nem tudtam róla, ha emlékeim nem csaltak. Talán ez is fontos információ lehetett majd valakinek, persze nem volt kötelessége beavatni engem csak azért, mert én őszintén válaszoltam neki. - Köszönöm! – biccentettem kurtán, majd be is masíroztam, mintha csak otthon lennék. – Ez meg hogy jutott eszébe? – kérdeztem nevetve, ám látva az érdeklődését, arcom egy kicsit elkomolyodott, az ételes pult felé tartva. – Komolyan kérdezi – jelentettem ki némi tétovázás után. – Nos… - elgondolkoztam, hogy mit mondhatnék, de úgyis megérezné a hazugságot. – Valószínűleg csalódást fogok okozni, de semmi izgalmasat nem tudok felvonultatni. Szeretek főzni, vagy régi filmeket nézni. Ha jó idő van, akkor virágokat ültetni a házam körül… kertes házban lakom – tettem hozzá az egyértelműsítés kedvéért, Conorról azonban szándékosan nem beszéltem, nem akartam támadási felületet. Ha követne esetleg, akkor úgyis megtudná előbb-utóbb, de ne én legyek, aki elárulja őt. – És ez bizonyára nagyon furcsa lesz önnek, de van egy kutyám is. Elütöttem egyszer hajnalban, és utána befogadtam, amikor felépült. Segítettem az operálásánál az állatorvosnak – magyaráztam, némi evőeszköz csörömpölés közepette. – Van valami, amivel szívesen foglalkozik? – egyszerűen tippem se volt rá, ezért is bátorkodtam megkérdezni. Talán ezzel is egészülne vele kapcsolatban a kép.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Nos akkor tisztáztuk, hogyha bántani akarnám, azt már megtehettem volna, de nem tettem. Nincs sem érdekemben, sem pedig szándékomban, ráadásul éppen megismerni akarom és nem pedig valami mást tőle. Így egy apró bólintással jelzem neki, hogy részemről ez a téma lezárva, mindketten tudjuk, hogy mi a helyzet, nem látom értelmét, hogy tovább rágódjunk rajta. - Meglepetések nélkül rettentően unalmassá válna az élet. – frázis puffogtatásnak tűnhet a mondta, de ettől még nagyon is igaznak gondolom. Csibészes kis fél vigyor tűnik fel az ajkaim szegletében egy rövid időre. Jobb lenne, ha kicsit jobban oldódna a közelemben, de csodákat nem várok és az óvatossága és távolságtartása jogos és cseppet sem vall butaságra, mi több! - Hm… voltak néhányan. – hogy kik és milyen értelemben az most teljesen mellékes. - Megtisztel vele. – szélesedő mosoly szeli ketté képemet. Nincs okom azt feltételezni, hogy a képembe hazudna az eséllyel kapcsolatban, lévén, hogy nem érzem felőle a hazugság bűzét. Haladunk egymással és ez jó. - De azért nem unalmas a munkája?! – ha már annál tartunk, hogy a rutinon kívül nem történik semmi izgalmas. Hát, de na kérem, milyen villám, ha nincs benne izgágaság?! Hát ez érdekes lesz így. Számomra az unalom a halál, nem bírom ki. Mondjuk sokáig egy helyben sem. Azt nem mondanám, hogy a világ legnagyobb izgalmait rejti magában példának okáért az én munkám, de én bírom. A megfelelő adrenalin löketről, meg gondoskodom valamiféleképpen mindennap. Anélkül azt hiszem el is veszíteném önmagamat. Kifejtem neki, hogy az elmélete miként fordítható meg és úgy is igaz, azt pedig kíváncsian várom, hogy mit is szól majd hozzá. - Pontosan. – bólintok is egyet, hogy na igen, fején találta a szöget, hízelgőnek is veheti. Mosolyát viszonozom, nincs okom arra, hogy ne tegyem, plusz valahogy lejjebb kell tornázzam a bizalmatlanságát az irányomban. Meg akarom ismerni az enyéimet, de egy séma szerint. Ahány farkas, annyiféle „kulcs” van hozzájuk, mindegyiket máshogyan kell megközelíteni. - Én pedig válaszoltam. – vigyorodom el és tárom szét kissé mindkét karomat. Azt hiszem ezt a falka kérdést is átléphetjük most már. A nyakamat tenném arra, hogy erről beszámol majd az alfájának – hacsak korábban nem tette már meg – és hamarosan egy felderítőt is üdvözölhetek a nyomomban, hacsak már nincs valaki aki keres. Nincs ezzel semmi baj, az lenne inkább a furcsa, ha nem érdekelnék a helyi alfát a városba érkező farkasok. Figyelmesen hallgatom az egy éve történt esetről. Mielőtt megszólalnék, röviden szusszanok egyet és mellette haladva, oldalra nézek, amikor beszélni kezdek, hogy lássam őt. - Az önzetlensége némileg, de a felelősségtudat már egy egészen más dolog. Kedvelem, ha valaki vállalja a tetteivel és a helyzetével/pozíciójával együtt járó felelősséget és következményeket. Komoly, kötelességekkel és kötelezettségekkel együtt járó munkát lát el és vezet egy osztályt, ahol függnek magától. Természetes – vagyis mindig annak kellene lennie minden esetben mindenkinél –, hogy bántja az eset. Egyáltalán nem találom ostobának. – nos igen, számomra fontos, hogy mindenki vállalja a helyzetével együtt járó felelősséget és a tetteinek a következményeit. Azokat, akik előszeretettel csinálnak segget a szájukból és másokat szeretnek hibáztatni önmaguk hiányosságai miatt, egyáltalán nem kedvelem. - Nos… azt már említettem, hogy régen itt éltem. Aztán megjártam Európát, majd Dél-Amerikát is. De ha konkrétan akarok válaszolni, egészen pontosan Vegasból jöttem. – most legutóbb. Nem hazudok, de kikerülöm a tényleges válaszadást. Még nem tartunk ott, hogy felfedjem a nőstény előtt magam, de tény, hogy becsapni sem szándékozom. Csupán hagyom, hogy higgyen, amit szeretne. A kantinnál előre engedem és mögötte lépek be a helyiségbe. Vigyorogva vonok vállat, hogy hát így jutott eszembe, de aztán visszakomolyodok, mert tényleg érdekel a válasza. Elveszek egy tálcát, aztán beállok a sorba mögötte/mellette, amíg hallgatom a válaszát. - Egy kutya?! – oké, most tényleg meglep kissé, amelyet homlokomon feljebb szaladó szemöldökeim is jeleznek. Hogy bírják egymást elviselni? Vagyis inkább a kutya őt, mert az kizárt, hogy ne érezze a négylábú a nőstényben élő farkast. - Egyedül él? A kutyát leszámítva? – a kérdés célirányos és logikus, ha kertes háza van. Gondolom, hogy elfoglalt lehet a falka – ahol bizonyára gyógyító – és a munkája miatt, így érdekes, hogy miért él kertes házban és nem a falkájával együtt? Hacsak nincs valaki, aki a lakó- vagy élettársa. - Hát hogyne lenne! Motorok. És nem csak a kétkerekűek, hanem tudja, a szerkezet, amely az autókat, hószánokat működteti. A mechanikájuk, a működésük, a javításuk… A munkám a hobbim is. Aztán ott van a sebesség. Száguldozni jó dolog. Természetesen csak úgy, hogy ne adjak magának vele több munkát. – csibészes fény csillan sötétbarna íriszeimben. Még mielőtt megkapnám, hogy a száguldozás veszélyes – inkább mások, mint az én számomra – próbálom megelőzni a dolgot és ki tudja, hátha tudok hatni egy kicsit a humorérzékére is. - Maga következik. Mit eszik? – utalok arra, hogy elbeszélgettük a sorban állás idejét, és most ő jön a rendelésben. Én egészen biztosan húst kérek majd és kórház ide vagy oda, remélem, hogy van vörös húsuk is, mert a szárnyasok számomra nyúltáp számba mennek…
Csupán biccentettem a bölcselkedésére, mert mást nem tudtam rá mondani. Igaza volt, viszont én nem mindig szerettem a meglepetéseket. Lehet, hogy unalmas az életem, de legalább semmi nem érhet felkészületlenül. Az ilyen esetek ugyanis mindig nyugtalanná tettek, és az sosem tett jót a kis lelkemnek. Szerettem, ha a dolgok úgy voltak, ahogyan hozzászoktam, más meg pont ettől őrült volna meg. Én ezzel tökéletesen tisztában is voltam, de már régen meguntam azt, hogy nap nap után éljek, nem tudva, hogy mit hoz a holnap. Most nagyjából tudom, mire kell számítanom a következő reggelen. - Viccel? – kérdeztem vissza őszinte meglepettséggel, aztán jókedvűen elnevettem magam. Már-már kezdtem egészen oldottá válni, ami nem olyan rossz ám, csak igazából fel sem tűnt. – Egyáltalán nem unalmas. Nem nagyon volt dolga gyerekekkel, igaz? – kérdeztem mosolyogva, oldalasan sandítva fel rá. – Ők sohasem unalmasak, mindig meglepnek valamivel. Ha ez nem lenne elég, a szigorúan vett munkámat sem lehetne monotonnak nevezni. Minden eset egyedi, minden beteg tartogat valami újat és váratlant… - a lelkesedésemből valószínűleg sejthette, hogy tényleg nagyon szeretem a munkámat, és nem csupán úgy teszek, mintha így lenne, mert ezt várják el egy jó orvostól. Mivel nekem ugyebár már sohasem lehetett gyerekem, de mindig is szerettem volna, így természetesen jól elboldogultam velük. Ezt azonban inkább megtartottam magamnak, mert sohasem szoktam hangoztatni senki előtt sem. - Rendben, de remélem tudja, hogy más nem fogja ilyen könnyedén annyiban hagyni a dolgot! – figyelmeztettem előre. Én igazából azért sem nagyon erőltettem rá a dolgot, mert én sem csatlakoztam volna a falkához, ha nem muszáj, meg én nem vagyok felderítő, sem pedig harcos, hogy az Alfám elé cibáljam. Én csupán egy gyógyító vagyok, de már megspóroltam némi kérdezősködést az illetékeseknek azzal, hogy érdeklődtem a hím felől. Nem voltam biztos benne, hogy jól csinálom, de nem véletlenül nem kaptam meg azt a pozíciót. - Köszönöm, ez most igazán jól esett! – csúszott ki a számon, mosolyom szelídebbé vált, tekintetemben már kevésbé csillogott a gyanakvás fénye. Azért még mindig nem volt tökéletes, de ahogyan a farkasom nyugodt volna a közelében, úgy én sem láttam értelmét annak, hogy idegeskedjek. Ha baj lenne, a fehér bundás már jelzett volna, igaz? Általában legalábbis így történt, úgyhogy hajlamos voltam most is megbízni legalább az ösztönlényként élő felemben, ha a férfiban nem is. - Nem nagyon jártam még a Nyugati-parton – vallottam be, végre odaérve a kantinhoz. Bent odaintettem néhány kollégának, de alapvetően a figyelmemet még mindig a mellettem sétáló férfi élvezhette. – És miért pont most döntött úgy, hogy az izgalmas Vegasból feljön ide? Értem én, hogy az otthona volt, de ettől még nem elég magyarázatnak a visszatérésére, éppen így télre – vontam meg a vállaimat, beállva a sorba a többi fehér köpenyes mögé. – Sejtettem, hogy tényleg meg fog lepődni rajta – szélesedett ki a mosolyom. – Vannak olyanok, akiknek meg macskája van, azt már még kevésbé értem – ingattam a fejemet, bár a jókedvem továbbra is megmaradt. - Miért érdeklődik ennyire ez iránt? – újra egy kicsit óvatosabb lettem, mert ez már azért megint gyanús lett egy kicsit. – Furcsának találja, hogy nem a falkával élek? – csak tippeltem, mert alapvetően a falka azért egy helyen szokott élni. – Igazából egy ideig nem voltam a falka tagja, csak az egyesülés előtt csatlakoztam, mert a helyzet kezdett veszélyessé válni, és ezt a megoldást találtam biztonságosabbnak – ezzel pedig szépen ki is kerültem a kérdést, hogy még ne áruljam el Connor létezését. Még mindig nem felejtettem el, hogy akár követhet is, akkor pedig látni fogja a fiút, de amíg nem muszáj, addig nem akartam felfedni őt. Bár, ha még megkérdezi egyszer, akkor már kénytelen leszek színt vallani, mielőtt megérezné a hazugságot. - Sosem értettem ezekhez a masinákhoz, az én kezembe a szike illik, nem a csavarkulcs – azért érdekesnek találtam az érdeklődési körét, de amikor azt is elárulta, hogy ez a munkája, már korántsem volt olyan furcsa. – Igazán lekötelez vele! – értettem én a tréfát, csak sokszor nem találtam viccesnek azt, amit mások. Most azért megajándékoztam még egy mosollyal, olyan biztos, ami biztos alapon. – De a sebességet én is kedvelem, viszont autóval nem szoktam száguldozni, motoron pedig sosem ültem még. Jobban kedvelem, amikor másként engedhetem szabadjára a sebesség iránti rajongásomat – utaltam ezzel a képességeinkre, és úgy sejtettem, hogy ő is pontosan érteni fogja. - Te jó ég, látja?! Teljesen elvonja a figyelmemet! – zavartan nevettem, a pult mögött álló férfi pedig egy kicsit morcosan nézett rám. – Azt hiszem, hogy maradok a lasagne-nál – döntöttem végül, mert az még finom is volt itt, ráadásul laktató is. – Megyek, leülök egy asztalhoz, mielőtt mindet elfoglalják. Majd jöjjön! – szóltam még hátra a vállam felett, aztán kopogó léptekkel elindultam, hogy keressek egy üres helyet, ahol elfogyaszthatjuk az ebédet. A desszertről meg teljesen el is felejtkeztem.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Ööö… nem. Nem igazán. – nem kellett még eddigi életem során gyerekekkel huzamosabb ideig egy légtérben lennem. Nem mondhatni, hogy nagyon odáig lennék értük. A kölykeimmel sem foglalkoztam hosszabb ideig, így aztán azt hiszem nem meglepő, hogy Tipvigut és pelenkások nem igazán működő összetétel. De az a korosztály se nagyon a kedvencem, amelyik a lekváros kenyérért rajong és akkor is összekennek vele mindent, amikor nincs is a kezükben az említett ételszerűség. - Ha szereti a munkáját, az jó dolog. – igazából ehhez ennél többet nem tudok hozzáfűzni. Az pedig, hogy ilyen lelkesedéssel beszél a gyerekekről… hát nőstény, ők azt hiszem jobban odáig vannak a nyálcsorgató társadalomért. Gondolom genetikailag így vannak kódolva. Vagy passz. Figyelmeztetésére az orrom alatt somolygok és ennyiben hagyom a dolgot. Azt hiszem az alfa is annyiban fogja hagyni a dolgot. Kifejtem a véleményemet, miszerint nem tartom ostobának. Tényleg nem. Eddig nem adott okot arra, hogy ezt gondoljam róla. Amikor megköszöni, akkor csak egy biccentéssel felelek rá. Valójában nincs mit köszönnie, mert őszintén ezt gondolom vele kapcsolatban. - Így alakult. Hosszú időt töltöttem el a szerencsejátékok fellegvárában. – nem akarom ennél jobban beavatni abba, hogy miért is most jöttem el onnan. Nem azért, mert ez is része annak, hogy nem fedem fel magam előtte, hanem egész egyszerűen, ha nem az lennék aki, akkor sem árulnám el, hogy mit miért is teszek. Van ami nem tartozik másokra. Ezért aztán csak lazán vállat vonok. Nem okoz gondot, hogy megkérdezte, miért is ne tehette volna meg?! - Macskájuk?! – hát ezen is megütközök. Jól van, nem mondom, láttam én már karón varjút, ahogyan a mondás tartja, de ez azért mégiscsak egy elég hóbortos farkas-szokásnak tűnik. Mégis mi a fenéért tartana egy farkas macskát?! Ezt még nyolc évszázad távlatából se nagyon értem, de hát kinek a pap, kinek a papné. És ennyivel túl is teszem magam a dolgon. - Ennyire? Csupán logikus volt a kérdés, ha már szóba került a téma. Bár a visszakérdezése azért sokat elárul. – összébb szűkülnek a szemeim és kicsit közelebb is hajolok hozzá. - Rejteget tán valamit vagy valakit? – egészen kerek egyetlen másodperc erejéig komoly is maradok, majd kibukik belőlem egy jó ízű nevetés. Abban már egészen biztos vagyok, hogy van valakije, akiről vagy nem akar beszélni vagy nekem nem akar, de nem hibáztatom érte. Egyelőre még nem vagyunk olyan jóban, hogy beavasson életének minden egyes szegmensébe. - Ne ijedjen meg. Nem fogok nyomozni maga után. – nem szándékozom kukkolni, bár az tény, hogy érdekel, mégis kit rejtegethet és miért… - Egyébként igen. Valóban furcsa, hogy nem él együtt a falkájával. – farkasként és különösen falkatagként valóban kicsit ésszerűtlennek és idegennek hat, hogy külön él, de hát biztosan megvan a maga oka rá. - Értem. – bólintok, amikor kifejti, hogy nem régen csatlakozott. - Hm… egyszer ki kell próbálnia akkor. Lehet, hogy tetszene. – vigyorodok el. Én valóban nagyon szeretek motoron ülni, bár ezzel együtt az is tény, hogy nem mindenkinek jön be ez a fajta közlekedési eszköz. Bár, amíg nem próbálja ki, addig nem tudhatja, hogy kedveli-e vagy sem. - Azt a fajta módot én is nagyon kedvelem. – tagadhatatlan, hogy bundásként nincsen párja a száguldozásnak. Szeretek a farkasom alakjában rohanni a természetben. Ahogy kimondja, hogy mit rendel és el is tipeg, csak mosolyogva nézek utána. Gyorsan elintézte a rendelést, nem hiába, mégiscsak villám. Én is leadom a rendelésemet, majd ahogy megvan az étel, kérek két adag csokoládés édességet és egy üveg vizet is. Nem kedvelem, ha valami túl édes és remélem, hogy azért egy kórházban nem nyomják tele az élelmet cukorral. Bízom benne legalábbis. Kifizetem az ebédet – ha Faye megfeledkezett a sajátjáról, akkor az övét is – majd a nőstény után indulok én is. - Remélem nem bánja. – teszem le elé a csokoládés desszertet, aztán leülök a saját tálcámmal én is, vele szemben. - És milyen fajta kutyája van? – ha már megemlítette, hogy eb gazda, akkor talán szívesen beszélne róla. Nem vagyok valami jó az ilyen típusú kis csevegésben, de azért igyekszem. Örülnék annak, ha elnyerném a bizalmát vagy legalább a szimpátiáját.
Nem lepődtem meg rajta, hogy nem voltak tapasztalatai a gyerekekkel. Ha így lett volna, akkor valószínűleg ki sem jelentem már előzetesen. Azért kíváncsi lettem volna rá, hogy miként kezel egy olyan helyzetet, a hozzá hasonló férfiakat mindig érdekes volt olyankor megfigyelni. Azért a biztonság kedvéért, eszem ágában sem volt annyit kockáztatni, hogy bevigyem a betegeim közé, de tényleg fúrta az oldalamat a kíváncsiság valamelyest. Talán majd egyszer, hiszen azzal még mindig nem tudtam mit kezdeni, hogy a farkasom ennyire nem bizalmatlan az övével szemben. Ez nem volt rá jellemző egyáltalán, úgyhogy bizonyára nagyon jó oka volt. Talán eleve ezért is fordult meg a fejemben maga az előbbi gondolat. Tudtam, hogy a külső és a viselkedés ellenére, nem ártana senkinek. - Igen, szerintem is. Azt hiszem, hogy szerencsésnek mondhatom magam! – mosolyogtam rá szívből jövően, bár azt már nem tettem hozzá, hogy csak ezen a téren voltam az. A magánéletem kész katasztrófa volt, már ha a szívügyeket nézzük. Connor óta valamelyest legalább beköszöntött egyfajta állandóság, de nyilván nem ez volt a tökéletes. Hamarosan ő is el fog menni, most már ott volt neki Naomi is. Ki tudja, hogy mennyi ideig marad velem? Az új teremtőjéről már nem is beszélve. Kezdtem néha úgy érezni, hogy szépen lassan elfogy az a hely, amit nekem szánt a szívében, és mindenki más tölti ki, szépen egyre több részt foglalva el. Egyáltalán nem tetszett ez a gondolat, ám a pillanatnyi szomorúságot nagyon gyorsan igyekeztem elűzni, hogy ne érezze meg a változást. - Egyszer talán majd én is eljutok oda, bár szerintem nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy nem vagyok egy túlzottan szórakozást igénylő típus – inkább kedveltem az elegánsabb eseményeket, már ha voltak. Nem nagyon akadt ilyesmi az én mindennapjaimban, és sok esélyét sem láttam annak, hogy ez megváltozzon. Egyszerűen nem mozogtam olyan körökben, a mai szórakozóhelyek pedig valahogy számomra nagyon idegenek voltak. Nem is tudtam elképzelni magamat ott, vagy éppen azt, hogy bármilyen indíttatásból én ott kössek ki. Sosem késő persze, de az biztos, hogy önszántamból csak úgy sehová sem tenném be a lábamat, talán még táncolni sem tudnék ezekre a mai zenének nevezett valamikre. Csak egy határozott bólintásra futotta tőlem a macskás információ felfedése után, majd a reakciója láttán halkan kuncogni kezdtem. Az odakapott kezemmel igyekeztem tompítani a hangot, hogy ne forduljon mindenki felénk, de azért pontosan valami ilyen reakcióra számítottam tőle. Ez már tényleg nekem is furcsának tűnt, de soha nem vetemedtem volna arra, hogy megtiltsam valakinek azt, ami boldoggá teszi. Őket biztosan ez tette egésszé, sohasem lehet tudni. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem desszertnek, vagy előételnek szánták a négylábú házi kedvenceket. - Azt, hogy nem akarok róla beszélni, így van? – kérdeztem vissza, szinte gondolkodás nélkül. Sejtettem, hogy nem fogja annyiban hagyni egyébként, ezért is beszéltem ilyen nyíltan ismét. – Ha elmondanám, akkor meg kéne, hogy öljem – súgtam vissza, bár én egy kicsit tovább tudtam játszani a komolyság szerepét, mint ő, de nem sokkal. – Gondoltam. Valamiért azt akarja, hogy én beszéljek magamról, csak arra nem sikerült rájönnöm még mindig, hogy mégis mi az oka… - vallottam be őszintén, mert úgy éreztem, hogy felesleges lenne megjátszani magam. Éppen elég az is, hogy Connorról nem beszéltem, de volt egy olyan érzésem, hogy ez csupán átmeneti, és valamikor úgyis szóba fog kerülni előbb-utóbb. - Lehet, fogalmam sincs – vontam meg kecsesen a vállaimat, azt meg inkább nem firtattam tovább, hogy miért nem élek a falkával. Előbb éltem a saját házamban, minthogy eggyé váltam volna közülük. Nem szívesen hagytam volna tehát hátra az otthonomat, ahol már olyan jól sikerült berendezkednem. Szerencsémre pedig nem is köteleztek rá túlzottan, ha megjelentem akkor, amikor kellett, vagy amikor szükség volt rám éppen. – Nincs is rá lehetőségem, hiszen én nem tudok motort vezetni – mosolyogtam még utoljára a vállam felett, miután magára hagytam volna. Szerencsére találtam üres helyet, és le is ültem szépen, udvariasan megvárva őt is az evéssel. – Egyébként sejtettem, hogy nem vagyok vele egyedül… - szólaltam meg egyből, amint odaért hozzám. Természetesen arra a gyorsaságra utaltam ezzel, amit csak a mi vérvonalunk tudhatott magáénak, senki más. - Ó, köszönöm szépen, nagyon kedves! – őszinte meglepettség tükröződött az arcomon, amikor felkaptam rá a tekintetem. – El is felejtkeztem a desszertről… - vallottam be kissé zavartan, pedig előtte még pont az én fejemben fordult meg az, hogy meghívom őt rá. – Egy ausztrál juhászkutyám van egyébként, Rileynak hívják. Nagyon barátságos, okos, és egészen jól viseli azt is, hogy nem az egyedüli négylábú a házban… - itt leginkább a saját bestiámra gondoltam, csak ezen a helyen nem akartam ennyire egyértelműen beszélni. – Nem gondoltam, hogy ennyire érdekelni fogja azok után, hogy mennyire meglepődött rajta – jót mosolyogtam rajta, miközben a kezembe vettem a villámat, és a kést. – Jó étvágyat, Mr. Valeran! – újabb elbűvölő mosolyt kapott tőlem, mielőtt hozzáláttam volna. – Egyébként megkérdezhetem, hogy ki volt a teremtője? – érdeklődtem kíváncsian, két falat között. Szigorúan csak akkor, amikor már lenyeltem az ételt, mert a jól neveltség teljes egészében azonosítható a nevemmel. – Tudja, különösen ismerősnek találom az energiáit… - vallottam be, némi hezitálás után. Hiába, eddig bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá, hogy milyen furcsának találom ezt a különös viszonyulást a hímhez.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Megnézni mindenképpen érdemes. – hosszú ideig éltem az említett városban, de ettől még nem nőtt a szívemhez. Nem jobban, mint Dél-Amerika vagy mondjuk Anglia. Igazság szerint egyetlen olyan hely sem akadt még, amihez különösképpen ragaszkodtam volna. Persze, a szülőföldem kivétel volt ez alól, de végső soron én is elhagytam ezt a vidéket, csakúgy, ahogyan a többi testvérem is és fél évszázad elteltével tértem csak vissza. Megdöbbentően sokat változott természetesen. És, ha úgy vesszük, bármennyire is fontos nekem ez a hely, sehol sem tudok sokáig megmaradni. A nyughatatlanság még mindig ugyanolyan hévvel dolgozik bennem, mint mikor még ember voltam. - Nohát. – én is felnevetek, bár ez már nem a macskáknak szól, hanem sokkal inkább annak, hogy meg kellene, hogy öljön, ha elárulná, hogy mit vagy kit rejteget. Mondjuk az már teljesen biztos volt számomra, hogy ezt teszi. Kérdés csak az, hogy miért? Nos, előbb-utóbb kiderül majd, időm pedig mint a tenger… Következő szavaira még mindig derült mosoly játszik a képemen. - Csak beszélgetünk. Kérdések és válaszok vagy véleménycserék váltják egymást. Ne lásson mumust ott ahol nincs. Főleg, hogy a mumusokhoz már kicsit idősek vagyunk. – kacsintok rá és még mindig somolygok az orrom alatt. Amikor kérdezett, választ kapott, így nem igazán értem, amit mond vagy amire céloz. Számomra egy beszélgetés így működik, lévén a gondolatolvasás nem opció egyikünknek sem. A türelmem pedig véges és kezdtem elérni a határaimat ebben a tekintetben. Nem szeretem, ha minden mondatomat nagyító alatt elemzik és pontosan azt éreztem, hogy ezt csinálja a nőstény. - Én tudok. Ha egyszer kedvet érez arra, hogy kipróbálja… hát könnyen megtalál. A belvárosban dolgozom, az MMW motorszerviznél. Vagy megadom a számom. Pontosabban már tudja. – amíg nem tudtam, hogy milyen motorozni, az én életemből sem hiányzott. Nem különösebben rajongtam, amikor kiderült, hogy Dél-Amerika jó részét azzal kell majd bejárnom, de végül nagy rajongója lettem a kétkerekűeknek. A telefonszámomat pedig reggel adtam meg neki, amikor felhívtam és meghívtam ebédelni. Ha elmentette, akkor már tudja, hogyan tud elérni, ha akar.
Ennyire? – meglepődve kérdezek vissza, mert megint csak egy egyszerű kérdést tettem fel a kutyát illetően, azt is a beszélgetés folytatásaként, hogy ne üljünk egymás mellett, mint két kuka. Nem igazán tudom hová tenni ezt a kissé már ellenségesnek tűnő bizalmatlankodást. Elvégre nem tettem semmit a nőstény ellen és ezt neki is tudnia kell. Azt pedig egészen biztosan észrevette, hogy a benne élő ösztönlény milyen bizalommal van az enyém irányába. Farkasom nyugalommal figyelte az eseményeket, a nőstényt pedig a saját véreként kezeli. Hagyja a közelséget, bizalommal fogadja. A hímekkel szemben sosem barátságos, lételeme, hogy lássa, a másik farkas is tisztában van a hierarchiával. A nőstényekkel szemben már jóval engedékenyebb volt, bár tőlük is elvárta, hogy tudják, kinek hol a helye. - Egyébként csak annyiban érdekelt, amennyiben meg is lepett. Nem túl gyakori jelenség ez, azt hiszem. Kicsit talán furcsa is, hogy könnyedén megbarátkoztak, a helyzetünket tekintve. – utalok itt arra, hogy farkasok vagyunk mindketten, bár a kutya nyilván csak Faye bundását ismeri (az enyémet nem). - Önnek is. – kezembe veszem az evőeszközt, de ahogy elhangzik a kérdése, megállok a mozdulatban félúton az ebédem felé lendítve azt. Azt hiszem egy kutyáról érdeklődni és válaszként a teremtőm kilétét firtatni nem ugyanolyan fajsúlyos dolog. Főleg, hogy az elmúlt félórában, ha burkoltan is, de nem egyszer megkaptam, hogy túl érdeklődő vagyok vele kapcsolatban. De az én kérdéseim megmaradtak az általános érdeklődés keretein belül és nem firtattam olyan személyes jellegű kérdést, mint amit most én kaptam. A teremtőm pedig bőven kimerítette azt, amiről nem egy kórházi kantinban akartam beszélni egy leszármazottammal. Nem így és főleg nem most. Energiáim szelídsége némileg megváltozott, felborzolódott, de nem olyan mértékben, hogyha volt más farkas is a helyiségben, akkor feltűnő lett volna neki. - Nos… ez az a téma, amit nem itt szeretnék elmesélni vagy megvitatni. Ráadásul a kérdés kissé személyes jellegű. – szemeim összébb szűkültek, ahogy beszéltem. Korábbi mosolyom már régen leolvadt az arcomról. Nem akartam én megijeszteni a nőstényt, pusztán komollyá váltam, mint bárki más a helyemben, ha olyasmiről kérdezik, amiről nem akar beszélni. És én is pontosan ezt sugároztam a nőstény felé. Egyszerűen olyan témát talált, amiről nem akarok beszélni. - Talán amiatt, hogy mindketten egy őstől származunk. – vonom meg végül a vállamat könnyedén. Nem volt ez hazugság, az én ősöm Tupilek és így neki is, bár a vérvonalát tőlem kapta, ez kétségtelen, azonban a válaszomat tekintve ez most nem lényeges.
- Ennél azért egy kicsit nagyobb lelkesedésre számítottam, ha már ott élt – nevettem el magam halkan, amikor közölte, hogy megnézni ugyan érdemes. Én tudtam volna ódákat zengeni Franciaországról, de nem akartam. Nem szerettem ugyanis arról beszélni, hogy mi történt ott, márpedig ha szóba hoznám egyáltalán, akkor kénytelen lennék arra is gondolni, hogy mennyi dolgot vesztettem ott el. Családot, szerelmet, emberséget, mindent. Bár azt hiszem, hogy én azon kevesek közé tartozom, akik valamiképpen mégis megőrizték egy részét annak, amilyenek a beharapásuk előtt voltak. Sokaknak ez egyáltalán nem sikerül, úgyhogy én büszke voltam magamra valahol mélyen legbelül. - Igen, bár azt hiszem, hogy bármennyi idős legyen is az ember, valamilyen félelme úgyis mindig lesz – vontam meg a vállaimat könnyeden. Szerintem még annak is volt, aki magának sem vallotta be. Lehet, hogy ez a Mr. Valeran is pontosan ebbe a kategóriába tartozott, bár messzemenő következtetéseket azért még nem akartam levonni. Lehet, hogy ő sem olyan, mint amilyennek látszik, én pedig nem akartam abba a hibába esni, hogy külső alapján ítélek, nem pedig azt követően, hogy jobban megismertem őt. Bár az még mindig rejtély volt számomra, hogy mégis miért szeretne ennyire ismerkedni velem. Nem vagyok én elutasító vagy magamnak való típus, csak egyszerűen tényleg különösnek találtam. A kóborokra azért nem ez volt a jellemző, maradjunk annyiban. - Mert lenne olyan kedves, hogy elvinne magával? – kérdeztem mosolyogva. Azért jól esett a felajánlás, még azt sem tartottam teljesen kizártnak, hogy élni fogok a lehetőséggel. Azért milyen dolog, hogy villámként még sohasem motoroztam egyet? Bár hiába, tőlem távol áll az ilyesmi, de most már fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Számomra ez eddig extrém dolognak volt titulálva, de lehet, hogy mégsem olyan vészes ez a dolog, mint amilyennek én eddig hittem. Az autót mindenestre még mindig kényelmesebbnek és praktikusabbnak találtam, mint a két kerekű járgányokat. – Igen, már tudom! – előre gondolva, természetesen lementettem a telefonszámát, miután megbeszéltük a találkát a mai napra. - Vagy csak maga nem találkozott még vele… - jól mulattam ezen, de tény, hogy nem éppen hétköznapi, ha jobban belegondolunk. Én azonban, mint ember, kedveltem a ház körül ténfergő kutyát. – Mostanság egyre gyakoribb, azt hiszem. Fogalmam sincs, hogy a kutyának mennyire volt könnyű elfogadnia ezt a helyzetet, én a magam részéről jól kezeltem, azt hiszem. Mint már bizonyára észrevette, nem vagyok egy túlzottan agresszív alkat – azt hiszem, hogy ezzel nem mondtam neki újat, szerintem elég volt csak rám nézni ahhoz, hogy ez bárkinek egyértelmű legyen. Az rendben van, hogy a látszat csalhat, de esetemben nem így volt. Legalábbis addig, amíg nem éreztem magam veszélyben. Akkor ugyanis nem szokásom hagyni magam, de hála istennek sikerült az életem során elkerülni a rázós helyzeteket. Illetve többségében sikerült, amikor pedig baj volt, megoldottam. Szerencsére nem kellett engem annyira félteni, de én sajnos még mindig ahhoz a típushoz tartoztam nőként, aki szerette, ha erős férfi van mellette, és nőnek érezheti magát. Az utóbbi időben ez nem igazán valósult meg, pedig azt hittem egy évvel ezelőtt, hogy talán van esélyem. Hiú ábránd volt csupán, amiből ideje lenne végre kinőnöm, így kétszázötven felett. Már csak akkor láttam, hogy mennyire nem volt jó ötlet feltennem a bennem megfogalmazódott kérdést, amikor kimondtam azt. A reakciója magáért beszélt, én pedig automatikusan hátrébb csúsztam egy kicsit a székemmel, mintha az megmenthetne bármitől is. Arcomon halovány pír jelent meg a zavar miatt, amit éreztem, de már nem volt mit tenni. Én csupán egy egyszerű kérdést tettem fel, mert ha már ő is érdeklődött, gondoltam rákérdezek arra, ami nem hagyott nyugodni. Az eszembe sem jutott, hogy az érdeklődő viselkedése után ennyire kiakasztom vele. - Én… sajnálom! – mondtam halkan, lesütve tekintetemet a tányérom felé. – Nem gondoltam, hogy ennyire mellé nyúlok, egyszerűen csak érdekelt… - mire végigmondtam a mondatot, már felemeltem a fejemet, mert annyira azért mégsem vagyok meghunyászkodó típus, csak éppen szégyelltem magam, amiért így belegázoltam egy témába, amibe nem lett volna szabad, láthatóan. – Csak tudja… gondoltam, hátha ugyanaz, mint nekem, és esetleg… tud róla valamit – vonogattam a vállaimat. – Még nem találkoztam senkivel, akire így reagált volna – természetesen a farkasomra utaltam. – Egyszerűen megrémít – vallottam be őszintén, mert nem láttam értelmét most már annak, hogy titkolózzak. – Nem akartam megbántani! – erősítettem meg újra, és ha úgy látnám, hogy nem sikerült semmit elérnem nála vele, akkor bizony fogom magam és felállok, hogy ne üljek itt tovább magamba roskadva, szégyellve a meggondolatlanságomat.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Lehet pont azért nem lelkesedek annyira, mert ott éltem és tudom milyen város, ha megkapargatjuk azt, hogy a szórakozni vágyók fellegvára. És egyébként sem mutatok ki a lelkesedésemet. – sosem szoktam indokolatlanul nagy mértékben elragadtatni magamat, pontosabban egyáltalán nem csinálok ilyet, akkor sem, ha valami tényleg és igazán érdekel. Valahogy sosem voltam az a „bőrömből kiugró” típus és ha nyolc évszázad alatt egyetlen egyszer sem történt velem ilyesmi, akkor már nem is fog. Nem arról van szó, hogy nem tudok én lelkesedni, mert tudok, de arról másnak nem kell tudnia, mert senkinek semmi köze hozzá. Az én érzéseim az enyémek, csak nekem kell velük tisztában lenni, másokat meg ne érdekeljen. Csak egy vállvonással „felelek” arra, hogy mindenkinek van valami félelme vagy lesz. Igazából nem tudok ehhez mit hozzátenni. Félelmet valójában már nagyon régen nem érzek, akkor sem, ha nem veszett ki belőlem az, hogy számomra is vannak fontos vagy kedves dolgok és személyek a világon. Annyi idő alatt, amióta élek, vesztettem már annyit, hogy megtanuljam mindig lesz valami vagy valaki, akit az idő és a szellemek elmarnak tőlünk, így nincs már miért félnem az ilyesmitől. Azt is tudom milyen meghalni, így maga a halál sem rémiszt már meg. Tudom, hogy működik a világ és elfogadtam azt, amilyen. - Hát persze! Egy csinos nő számára mindig van hely a motoromon. – szemtelen kis vigyort villantok meg rá és egy kacsintás is kíséri arcom mimikáját. Egyébként is tervezem, hogy több időt töltök el a nőstény társaságában, így aztán, ha kedvet érezne a motorozáshoz, nem utasítanám el. Pláne, hogy én ajánlottam fel az imént, hogy elviszem, ha megjön hozzá a kedve. - Igen, feltűnt. – somolygok az orrom alatt. Nem is tartom úgy, hogy egy nősténynek agresszívnek kell lennie. Ez maradjon meg a hímeknek. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy vannak harcos és vérmes menyecskék – a példának okáért épp ismerek is egyet, akivel elég beható a viszonyunk és nem is kicsit van kedvemre a nőstény – de alapvetően egy régi világ szülötte vagyok, ahol mindenkinek megvolt a maga helye és szerepe. - Nem történt semmi, ne eméssze magát. – még egy félmosolyt is megejtek a nőstény felé, hogy ne érezze magát kényelmetlenül vagy rosszul. - Nem bántott meg. És kétlem, hogy ugyanaz lenne a teremtőnk. – pontosabban szólva tudom, hogy nem, de az most mellékes és így nem is hazudtam neki. - Mindig mindenben megvan az a bizonyos első, nem gondolja? Azért örülök, hogy a bundása nem olyan bizalmatlan, jobban bízhatna az ösztöneiben. – most már szélesen mosolyogtam el magam és a farkasa ösztöneire céloztam. Hiába, ebből a nőből bizonyos szinten áradt, hogy mennyire távolságtartó, de a farkasa koránt sem volt az és ezt mindenképpen jó dolognak tartom. - Mit szólna hozzá, ha legközelebb egy kicsit szabadabb körülmények között találkoznánk? Remélem van kedve hozzá. – eldöntöttem, hogy foglalkozom az enyéimmel, így ez az ebéd csak a kezdete annak, hogy meg akarom ismerni Fayet.
- Akkor úgy sejtem, hogy valószínűleg a többi érzelem kimutatásával is gondjai lehetnek. Ebben talán hasonlítunk… - küldtem felé egy halovány kis mosolyt, mert ez bizony rám is jellemző volt. Az, hogy ez szomorú vagy sem, már remek kérdés volt. Én a magam részéről nem bántam annyira, mert olyan sok rossz ért még mostanában is – nem számítva az egész életemet -, hogy nem láttam értelmét annak, hogy sajnáljam magam, és másoktól is ezt várjam el. Az pedig, hogy nem akartam még több csalódást átélni, csak pluszként jött hozzá. Connor mondjuk elég fontos lett az életemben, de nála tudtam is, hogy mire számítsak, ahogyan azt is, hogy komolyan szüksége van rám. Talán esetében ezért nem okozott olyan borzasztóan nagy gondot az, hogy lássa, ha valami bánt, vagy ha éppen örömet okoz. Azt, hogy ő mennyire fontos nekem, és mennyire képes vagyok aggódni miatta. Ezek hosszú éveken át kimaradtak az életemből, így még nekem is nehéz volt hozzászokni a változásokhoz az elmúlt egy évben. - Ez igazán kedves, köszönöm! – mosolyogtam őszintén a velem szemben falatozó férfira. Tényleg kíváncsivá tett, hogy mit lehet élvezni a motorozásban, amire eddig nekem még ugyebár nem sikerült rájönnöm. – Az is lehet, hogy majd a szaván fogom! – már kezdtem egészen oldottan érezni magam, ami nagy szó annak tükrében, hogy lényegében még mindig alig tudtam valamit erről a férfiról, az alapokat leszámítva. Nyilván az is több mint a semmi, de ahhoz, hogy az udvariasságot mellőzzem, és teljesen magamat adjam, még kevés volt. Talán majd lesz egy mozzanat, ami megtöri a jeget, talán nem. Mindenesetre a motorozás ötlete egyre csábítóbbnak tűnt számomra, és még az sem lett volna kizárt, hogy az eléggé kikapcsol ahhoz, hogy ne legyek olyan merev, hanem jobban nyissak felé. Az ösztöneim legalábbis egyre inkább ezt súgták. Persze, alighogy sikerült kicsit lazítanom saját magam gyeplőjén, máris el kellett rontanom valami olyan otrombasággal, amire utólag visszagondolva biztosan nem lettem volna képes más esetében. Azt sem sikerült pontosan kiderítenem így hirtelen, hogy miért csúszhatott ki a számon a kérdés, amivel gyakorlatilag teljesen belegázoltam a magánéletébe. Azért a szabadkozásomat követő mosolya némiképp megnyugtatott, de még mindig készen álltam arra, hogy akármelyik pillanatban fogjam magam és menekülőre fogjam, gyáva módjára. Én szerettem volna úgy tekinteni erre, hogy inkább józanságra vall, hogy felismertem az esélytelenségemet vele szemben, nem pedig gyávaságra. - Ennyire biztos benne? – a kevéske csalódottság azért magabiztosan ütötte fel a fejét bennem, valószínűleg ő is érezte ezt. Valahogy sokszor nagyon egyedül éreztem magam ezen a világon, pedig volt egy falkám, és persze Connor is. A saját vérvonalamból, a régen számomra kedves emberek közül viszont már senki nem volt nekem itt, és ezt sajnáltam. Mintha mindenki egyedül hagyott volna pánikszerűen, Colint is beleszámítva. Ő igazság szerint háromszor is megtette velem, ám ezúttal már nem voltam hajlandó egyetlen könnycseppet sem ejteni érte, helyette felkaroltam a kölykét és így egyikünk sem érezte annyira nyomorultul magát. Nem teljesen volt ez önzetlen cselekedet, mert valahol nekem is nagy szükségem volt rá. Talán nagyobb, mint neki rám, vagy mint amit bevallottam volna saját magamnak. - Talán igaza van… - ismertem be félig zavartan, félig kelletlenül. – Az élet azonban megtanított arra, hogy magamon kívül ne nagyon bízzak senkiben, mert akkor nem is csalódhatok. Bár, őszintén szólva az idő nagy részében nem is számíthattam másra, talán ezért alakult így – vallottam be neki, még magamat is meglepve ezzel a nyílt és szókimondó viselkedéssel. Senki sem szeret a gyengeségeiről beszélni, igaz? Márpedig ezt akár annak is lehetett tekinteni. – Mit ért szabadabb alatt? – érdeklődtem óvatosan, jól látható kíváncsisággal. Természetesen lett volna kedvem hozzá, valahol a lelkem mélyén kezdtem megkedvelni egy kicsit a férfit, valami számomra is rejtélyes oknál fogva.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Én ezt nem nevezném gondnak, de értem mire is céloz. – sosem gondoltam azt, hogy probléma lenne, mert nem szeretem, ha mások tudják mit gondolok vagy, hogyan érzem magam. Ezek senkire sem tartoznak és nem érzek égető vágyat, hogy megosszam a világgal a magán dolgaimat. Én még egy olyan világból származom, amikor nem az számított erénynek, ha egy hím mindenki tudtára adta, hogyan érez. - Csak egészen bátran! – nem azért hoztam fel, hogy elviszem motorozni, mert utána nem akarom majd betartani vagy megtenni. De erőltetni sem fogom, így innentől kezdve már csak a nőstényen múlik, hogyan is dönt a kétkerekűvel és velem kapcsolatban. A lehetőség mindenesetre adva van. - Abban, hogy kételkedem a közös teremtő lehetőségében? Nos… ő elég régen halott már. – és ezzel remélem nem feszegetjük tovább ezt a kérdéskört. A nőstény a mutatott koromhoz képest is jócskáén fiatalabb, nincs abban semmi meglepő, hogy képes vagyok felmérni a korát. És így azt hiszem egyértelművé is tettem, hogy miért is nem lehetett ugyanaz a teremtőnk. Ennél jobban pedig nem kívánok ebbe a témába belemenni. - Csalódottnak tűnik. Miért? – bár a választ sejtem előre, de ettől még érdekel a válasza. Számomra kevéssé érthető, hogy ennyi évvel a háta mögött – ami azt jelenti, hogy nem kölyök farkas már jó ideje – hogyan is nem bízik meg kellőképpen a saját farkasa ösztöneiben. Számomra ez kicsit ellentmondásos, hiszen a benne élő bestia megérzéseinek jól kell működnie ösztönlény lévén. - Ha valaki egyedül képes megállni a helyét, az erős jellemről és akaratról árulkodik. Amire büszke lehet. – a szememben ez erény és koránt sem olyasmi, ami rossz fényt vetne rá. Egy farkas – különösen az én vérvonalamban – legyen képes helyt állni mások nélkül, egyedül. Akkor is, ha fajtánk sajátja, hogy a legtöbben szeretjük a többi farkas társaságát. ~ Farkas alakban. ~ szavak nélkül küldöm felé a választ, hiszen nem szeretném, ha ezt esetleg bárki meghallaná. Egy falat kaját veszek a számba közben, elvégre mégiscsak ebédelni jöttem. - Van kedve hozzá? – teszem fel a kérdést, majd újabb adagot belapátolva fejezem be az ebédemet. A telefonomra pillantok, hogy tudjam mennyi az idő, hiszen ma még be kell mennem a szervizbe és lassan ideje is lenne indulnom. - Nézze el nekem, de mennem kell. Örülök, hogy rám szánta az ebédidejét és ha úgy gondolja, hogy elfogadja a meghívásomat, akkor csörögjön rám. Várni fogom a hívását. – egy mosolyt küldök felé mielőtt felállok, elköszönök és elviszem a tálcámat. A meghívás él a farkasként való találkozásra éppúgy, mint a motorozásra. Innentől kezdve már csak rajta múlik a következő találkozásunk. Pontosabban részben rajta múlik, mivel eldöntöttem; foglalkozom a leszármazottaimmal. Akkor is, ha ők ezt nem akarják olyan nagyon.
//Ne haragudj, hogy így hirtelen zárok, de nagyon régen kezdtük már ezt a játékot, szóval részemről ez lenne a záró, ha gondolod, jöhet a következő ^^ ezt pedig nagyon köszönöm //
Őszintén elgondolkoztam azon, hogy elfogadjam az invitálását, mert mi baj származhatott volna belőle? Nem tűnt rám veszélyesnek, még ha óvatosan is viselkedtem vele. Ezt egyszerűen képtelen voltam még levetkőzni, ahhoz túl kevés időt töltöttem vele. Nekem a bizalom kialakulásához jóval több időre volt szükségem, de ha újabb találkozóra fog sor kerülni, akkor mindjárt jobb lesz a helyzet, ebben szinte teljesen biztos voltam. - Ó, akkor talán mégis azt remélem, hogy nem közös a Teremtőnk…– miatta különösebben nem aggódtam, mivel elég idős volt már ahhoz, hogy Teremtő nélkül boldoguljon, nem úgy, mint Connor. Ráadásul férfiból is volt, akiknek az esetében nagy általánosságban jellemző, hogy nem szeretik kimutatni a gyengeségeiket. Bár, ha már itt tartunk, én sem kedveltem, éppen ezért bújtam a távolságtartó viselkedés mögé. Ez kiváló módszer volt arra, hogy mások elől rejtve maradjanak az érzéseim, bármilyen természetűek is legyenek azok. Különös, hogy ezzel a hímmel szemben ülve határozottan olyan érzésem volt, hogy mindent tud és esélyem sincs arra, hogy titkolózzak előtte. Mintha vesémbe látna. - Tudja, ha ugyanaz a személy lenne, akkor érezném, hogy tényleg tartozom valahová. Ne értsen félre, jól megvagyok most is, de annak idején erőszakkal szakítottak ki a megszokott közegemből, ahol mindenki a családom volt. Már nagyon rég volt, hogy találkoztak az enyéimmel, és igazság szerint azt sem tudom, él-e még a Teremtőm, vagy már régen meghalt. Abban bíztam, hogy esetleg maga tudna róla valamit, de így nyilvánvalóan felesleges is szót fecsérelni rá – hessegettem el a témát, amint végigmondtam a gondolatmenetemet. Nem voltam én kétségbeesve, nem vágytam útmutatásra, vagy védelemre, mivel jól boldogultam eddig is. Inkább talán csak az a fajta törődés hiányzott, amit egy Teremtő tud megadni a kölykének. Mi kevés időt töltöttünk együtt, biztosan ez lehet az oka a bennem tomboló érzéseknek ezzel kapcsolatosan. - Nincs miért szégyenkeznem – én a büszkeség helyett inkább így fogalmaztam, kissé tapintatosabban. Mindenesetre a lelkemnek jól esett a dicséret, pont emiatt meg is ajándékoztam őt egy halovány kis mosollyal, miután felnéztem a tányéromból, egyenesen rá. Az újabb találkozó lehetősége kíváncsivá tett, így nem is csoda, hogy figyelmesen vártam a válaszát, hogy mégis mit tervez. Amikor végül megkaptam a választ, csupán egy aprót biccentettem felé. – Igen, nagyon szívesen! – egyeztem bele az ötletbe, talán egy másik alkalommal pedig sort keríthetünk arra a motorozásra is. Még mindig nem nagyon értettem, hogy miért szeretne engem ennyire megismerni, ha még Teremtő terén sincs közünk egymáshoz, leszámítva az azonos vérvonalat, de nem akartam semmi jónak az elrontója lenni. Ki tudja, hogy mi fog kisülni belőle, igaz? - Rendben, fogok telefonálni! – ígértem meg, miközben ő szedelőzködött. Nekem még hátra volt a desszert, és így most már nem is állt szándékomban bekapkodni. Úgyis mennie kellett, nekem pedig számtalan kollégám volt itt, akihez társulhattam, ha ahhoz lenne kedvem. Az azonban valószínűbbnek tűnt, hogy fogom magam, és az irodában fogom elfogyasztani az édességet, immár magányosan. – Még találkozunk, Mr. Valeran! – intettem még búcsúzóul, hozzá hasonlóan mosolyogva.
Az igazgató azt javasolta, hogy ha bármi kérdésem van és őt nem érem el, akkor forduljak Ms. Chèvrier, ő tud majd segíteni nekem. Nem akartam én ezt túlságosan hamar igénybe venni, de azért még így is akadnak homályosabb foltok, amiket valahogyan jó lenne kiküszöbölni, csak még a hogyan nem teljesen világos. Akadnak olyan betegek, akiket én vettem át, de eredetileg nem hozzám tartoztak, előjegyzett műtétek is és nem árt leegyeztetnem, hogy mit tudhatok teszem azt a nővérekről, vagy a kollégákról, akikkel majd együtt fogok dolgozni. Persze a legegyszerűbb az, ha mindenkit egyesével ismerek meg, de az azért mégis csak felettébb hosszadalmas és fárasztó feladat lenne, főleg úgy, hogy nem kevés adatot kell így is átnyálaznom. Egyelőre még fel sem vehettem rendesen a műszakot, pedig jó lenne minél előbb visszaszerezni a jól megszokott rutint. Azért ez nem olyan, mint a biciklizés. Persze talán mondhatjuk, hogy ha egyszer már elsajátítottad az alapokat, akkor nem olyan nehéz visszarázódni, főleg ha sok-sok évet gyakoroltál is, de azért mégis csak kell az is, hogy minél előbb újra tevékenykedj. Ezen is leszek, pont e miatt akarom meggyorsítani az információ szerzés útját. Az persze már abban a pillanatban egyértelmű, hogy a bent tartózkodó nő vérfarkas, amikor a kezem kopogtatásra emelkedik. Nem vagyok az a típus, aki csak úgy rátöri a másikra az ajtót, tehát természetesen első körben ezzel nyitok és nem fogom alkalmazni a kilincset, amíg választ nem kapok, hogy szabad. Lehet az embernek fontos dolga... vagy a rövidke szabad idejét töltheti pihenéssel is, amit nem a legjobb dolog megszakítani, ezt én is tudom. Jellemzően sokat dolgoztam mindig is, és a lopott félórás pihenők rendkívül sokat tudnak segíteni egy dupla műszak közben. Tehát csak akkor nyitok be, ha már biztos vagyok benne, hogy szabad az út. - Szép napot Ms. Chèvrier! Remélem, hogy nem zavarom, de lenne néhány kérdésem, ha tudna segíteni. Gaëlle Emilia de Guise vagyok, új sebész vagyok. - közelebb lépdelek az asztalához, hogy a kezemet nyújtsam neki, ha már a bemutatkozásig sikerült eljutni, azért a kézfogás mégis csak alapvető. Azt pedig természetesen megvárom, hogy mit reagál, hogy van-e most ideje rám, hogy segíteni tud-e vajon, és hogy leüljek-e. Addig nem nagyon nézek jobban körbe sem, mert talán eleve nem ér rá és akkor nem tartom fel feleslegesen, maximum keresek valaki mást, akitől segítséget kérhetek.
Fogalmam sem volt arról, hogy javasolva lettem bármire is. Sőt, arról sem tájékoztattak, hogy új kolléga érkezne hozzánk, így aztán nem is készültem arra, hogy nekem a mai nap folyamán ilyesmikkel kell majd foglalkoznom. Arra meg aztán pláne nem számítottam, hogy az illető nem egyszerűen új kolléga, de új kóbor is a városban. Ha ezt előre tudom, akkor valószínűleg nem vagyok olyan jótét lélek, hogy mindent elvállalok, hadd sózzák csak a nyakamba. Sajnos azonban megvolt az a roppant idegesítő szokásom, hogy szerettem segíteni másoknak, így aztán az sem zavart, ha hozzám küldték az újakat. Valószínűleg az igazgatónak semmi kedve nem volt erre vesztegetni az idejét, ezért aztán az enyém felett rendelkezett önkényesen. Most is, mint általában a napnak ebben a szakában, az íróasztalom mögött ülve rendeztem az adminisztrációt, és néztem át néhány leletet. Nem volt túlzottan fárasztó munka, sokkal inkább unalmasnak lehetne nevezni, illetve időigényesnek. Sajnos azonban az osztályvezetői pozíciónak vannak efféle szépségei, így aztán zokszó nélkül szépen el is végeztem minden dokumentálást, amit szükséges volt. Szabadságos papírokat firkantottam alá, beszámolókat böngésztem át, valamint a beosztásokat is megpróbáltam összehozni, legalább a jövő hétre. Ilyen, és ehhez hasonló műveletek közepette ért a kopogás, és vele együtt a felismerés is. Elegáns, mindig nőies ruhámat most automatikusan próbáltam meg lesimítani, bár a nem létező ráncok nem adták magukat könnyen. Mielőtt még beengedtem volna a jövevényt, küldtem gyorsan egy smst valamelyik vezető testőrnek arról, hogy egy kóbor készül átlépni az irodám küszöbét, hadd tudjanak róla, hogy ha baj történne, akkor ide kell jönni. A múltkor mészárlás óta valahogy nem bíztam az idegenekben, ha a betegeim közelébe férkőztek. Soha többet nem történhetett meg, az én felügyeletem alatt legalábbis nem. Szegény Annabellet még mindig sajnáltam valamennyire a történtekért, de ennél többet már nem lehetett érte tenni részemről. A lelki traumával neki kell megküzdenie, ahogy nekem is meg kellett annak idején. - Tessék!? – nem volt túl hangos, vagy erélyes a hangom, hiszen kétség sem férhetett ahhoz, hogy így is tökéletesen hallotta, amit mondtam. Rá pár másodpercre már tárult is ki az irodám ajtaja, és elég volt egyetlen másodperc számomra a szemrevételezésre. – Üdvözlöm! – köszöntöttem udvariasan a vendégemet, miközben fel is álltam a székről, és kopogó léptekkel kísérve megkerültem az asztalt. – Nagyon örvendek, foglaljon csak helyet, doktornő! – kínáltam máris udvariasan hellyel, ahogyan azt illik. Egyébként a kézfogásom nem volt túl erős, de elég határozott ahhoz, hogy valamiféle vezetőt lásson bennem. Persze nem farkasként, hanem civilként. Itt, a kórházban. – És miben tudok segíteni önnek? – óvatosan húztam fentebb a pajzsomat, de nem annyira, hogy semmit ne érzékeljek felőle. - Nem kaptam értesítést arról, hogy új ember érkezne hozzám… - mondtam tétován, újra visszasüppedve a kényelmes székembe, immár a nősténnyel szemben. Elővigyázatos, kissé távolságtartó maradtam, ugyanakkor mégis barátságos és segítőkész. Legalábbis nagyon igyekeztem nem rosszat feltételezni egyből, mert régen ez távolról sem tartozott a szokásaim közé.
Kezdőlap
//
