Csendben és türelmesen várakozom kint, amíg végül meg nem hallom a várt szócskát, miszerint a kezem a kilincsre kerülhet és beléphetek. Annak is meg volt az esélye, hogy a doktornő esetleg nem ér rá, és akár még mindig meg lehet, de attól még egy próbát megér, ha már az igazgató őt ajánlotta. Persze minden bizonnyal akkor is boldogulnék, ha végül még sem lenne ideje rám, vagy nem tudna segíteni, akkor maximum tovább tartana, hogy belerázódjam az itteni dolgokba, de meg tudnám oldani, hiszen mégis csak rengeteg helyen kezdtem már új életet, ez is maximum egy újabb kihívás lenne. Belépek hát, amikor engedélyt ad rá. Az arcomon barátságos mosoly játszik, hogy még véletlenül se tűnjön úgy, hogy csupán rátörök itt, és érezze, hogy ha netán még sem ér rá most velem foglalkozni, abból sem lesz különösebb probléma. Nem szokásom ráakaszkodni másokra, főleg ha nincs rám idejük. Finoman rázom meg a kolléga kezét, az asztal felett jó eséllyel, majd az említett helyre már le is huppanok szépen. - Köszönöm, hogy időt szán rám, csupán néhány kérdésem lenne, hátha könnyebben beilleszkedhetek, ha van aki segít. - kényelmesen keresztbe teszem a lábamat magam előtt, a kezemet a térdemre helyezem. Nem ülök azért zavaróan feszes háttal, csak épp amennyire kényelmes, és ami nem fejez ki túlzott távolságtartást, hiszen a feszes tartás is mutathatja azt, hogy tartózkodsz a másiktól, vagy kellemetlenül érzed magadat a társaságában. Igaz, hogy egy másik farkasról van szó, de nem érzékelem úgy, hogy ez jelen esetben problémát jelentene. Valahogy mindig is úgy voltam vele, hogy aki orvosként dolgozik, másoknak segít az rossz ember nem lehet. Persze itt is akadnak kivételek... hiszen ott van az apám, akiről nem vagyok ilyen jó véleménnyel, pedig ő is orvosként funkcionál már hosszú évek óta. - Az igazgató úr említett meg az ön nevét, hogy talán néhány páciens aktájával kapcsolatban tudna segíteni, amikkel elakadtam és talán kissé eligazítana a kórházban. Tudja... mindenhol vannak renitens ápolók, nehéz eset kollégák, hogy kivel érdemes óvatosnak lennem, kire figyeljek oda jobban. - tudom én, hogyan megy ez. Nekem is volt már olyan kollégám, aki kifejezetten inkább akadályozta a munkámat, mint sem segítette volna, és jobb, ha erről az ember előre tud, mint sem utólag bizonyosodjon meg róla, akkor amikor keményebb helyzetben van, és épp egy életet akar megmenteni. Ezért is jobb tájékozódni, főképp a betegek érdekében, akkor biztos, hogy nem futok bele olyasmibe, ami aztán akadályozna a munkában. - Persze csak amennyire most ideje van, de örömmel venném a segítségét a kezdeti kiigazodásban. - teszem még hozzá, csak hogy tényleg ne érezze ezt konkrét kötelező feladatnak. Az igazgató úrnál nem fogok azonnal jelentkezni, ha esetleg még sem tud segíteni, vagy nincs rám ideje, ne gondoljon ilyesmit még véletlenül sem. Esetleg megpróbálkozom majd másnál, vagy marad a saját tapasztalat. Sok esetben a nővérek között is akadnak olyanok, akik szinte mindent tudnak mindenről, csak hát tudjuk mi orvosok, hogy mégis csak van egy bizonyos mértékű tartózkodás irányukból felénk orvosok felé, legalábbis eddig minden kórházban ezt tapasztaltam.
Sosem zavarták a távolságtartó emberek, hisz ő maga is az volt. Azzal sem volt soha baja, ha valaki megmondta, hogy mit akar, vagy mit vár el. Így sokkal egyszerűbb, letisztázottabb volt minden. Ebből adódóan ő maga sem volt annak rabja, hogy azt a bizonyos kását egy óráig kerülgesse. - Nem, valóban nem találkoztunk, és még csak megbeszélt időpontunk sem volt. – nyugtázta a nőt, majd követve az irodájába foglalt helyet a felkínált széken. Egyetlen mozdulattal utasította el frissítőket. Igazság szerint ő maga sem szívesen volt itt, és a téma sem volt kifejezetten kávé mellé való. - Liam Coriner nyomozó ajánlotta Önt. – ejtette ki a rendőr nevét, ki nem csak Amilia miatt járt be a kórházba, mire valószínűleg az első csokor viola után a nő is rájött. - Amilia Bordier miatt vagyok itt, és habár szakmai konzultációt inkább a kirendelt pszichológusával folytatnék, a lelkiállapotával nagyjából tisztában vagyok. – támasztotta össze ujjait keresztbe rakott térde felett. - Nem fogok hazudni Önnek. Nem vagyok sem nyomozó, sem gyámügyes, nem kényszeríthetem, hogy a jelvényemmel villogva információt adjon ki a kislány egészségügyi állapotáról. Mégis arra kérem, hogy ne kelljen heteket várnom, mire átfolyik Liam kezén a gyámügy és az önök anyaga is. – fürkészte szürkészöld tekintete a nőt. - Tudom, hogy azt kérem, szegje meg az orvosi titoktartást, azonban mindaz amit tudni szeretnék, egy hét múlva valamelyik bulvárlap 5. oldalán lesz hatásvadász töltelékcikként, mit jó sansszal valamelyik családtag fog eladni. – voltak szívtelennek tűnők szavai, de jó eséllyel igaza lesz. - Nem akarom felzaklatni a kislányt, de tudnom kell mi van vele. Ahogy az is, hogy az ön szakmai vélemény szerint megfelelő-e, kellően felkészült-e az a pszichológus, akit hivatalból kirendeltek hozzá? – vált várakozóvá tartása, a nő vonásai fürkészve.
A nyomozó nevének említésére önkéntelenül is megvillantak a szemeim, bár alig láthatóan. Valószínűleg egy embernek abszolút nem jelentett semmit, maximum a felismerés jeleként könyvelhette el, ám egy farkas érezte volna a bennem végbemenő hirtelen változást. - Remélem, hogy a rendőrség most már távol marad, éppen eléggé felzaklatott néhány szülőt a folyamatos jelenlétük az osztályon! – egyértelmű volt, hogy rosszallom az egész helyzetet, noha pontosan tisztában voltam vele, hogy ez az eljárás, és ők is csupán a munkájukat végzik. Nekem azonban az volt a feladatom, hogy a pácienseim ne legyenek felizgatva, és a családjuknak is nyugta legyen. Már csak azért is, mert voltak súlyos beteg gyerekek, akiknek éppen elég volt a maguk baja, nem voltak kíváncsiak az itt sertepertélő nyomozókra. Azt ugyan elismertem, hogy igazán imponáló volt a férfi érdeklődése – erről árulkodott az is, hogy a csokrait nem dobtam ki egyből -, de ez nem jelentette azt, hogy teret adok neki. Próbálkozzon bármilyen kitartóan is, nem volt szükségem most párkapcsolatra, egy emberrel meg különösen nem. - Igen, ezt már magamtól is kitaláltam! – biccentettem egyet, és amíg tovább beszélt, addig kortyoltam a poharamba kitöltött vízből. – Ezek szerint pszichológus – nyugtáztam az információt, pusztán mellékesen jegyezve meg, mivel eddig ugyebár nem tudtam, hogy miféle orvost sodort ma be a szél az irodámba. – Még akkor sem kényszeríthetne, csak abban az esetben, ha a páciens elhalálozna – válaszoltam teljesen nyugodtan, habár egyáltalán nem örültem annak, hogy efféle ügyekbe keveredtem. Sajnáltam szegény kislányt, és én minden tőlem telhetőt megtettem érte, viszont a többiekre is gondolnom kellett. Már így is éppen elég felfordulás volt itt, a legjobban annak örültem volna, ha Amalia nyugodtan lábadozhat, amíg csak szükségét látom. Ehelyett kész átjáró ház vált az osztályomból. - Ha rajtam múlik, akkor erre semmilyen körülmények között nem fog sor kerülni! – olyan határozottan mondtam ezt, mintha tényleg lenne akkora hatalmam, hogy ezt megakadályozzam. Nyilván ő nem tudhatta, hogy egyébként tényleg megtehetném, ha akarnám, mert a falka keze minden bizonnyal elérné valamiképpen addig, de nem akartam ilyesmire használni az efféle kapcsolataimat, hiszen csupán egy emberről volt szó. Illetve, mint nem olyan régen megtudtam, az őrzők egy ideje már szemet vetettek rá, csak később félresiklottak a dolgok a család tekintetében. Az ilyen eseteknél mindig megszakadt egy kicsit a szívem, de persze ezt a velem szemben ülő férfinak nem volt szükséges tudnia. - Mondja, Dr. Fortier, mégis mi köze van ehhez a kislányhoz? Miért viseli ennyire szívén a sorsát? – érdeklődtem kíváncsian, kikerülve a válaszadást. Ismerős volt ugyan a neve, de csak elvétve hallottam, így nem ugrott be egyből, hogy ő mentette meg az életét. Bár ez sem magyarázta volna meg teljesen ezt a magas fokú érdeklődést, hogy képes volt kikerülni még a rendőrséget is.
A nő vonásai mik kősziklaként reagáltak Liam nevére nem jelentett túl jót a fiatal, életvidám nyomozó számára. Nagy kár, a férfi jó eséllyel valóban jó partinak bizonyult volna, ha kap némi esélyt a karót nyelt doktornőtől. Azonban jelen pillanatban kevésbé érdekelte a kialakuló, vagy épp szemétbe dobott románc lehetősége. - Valóban azzal áltatja magát, hogy hatalma van a rokonok felett? Hogy a szívükre tud majd beszélni? Vagy esetleg a sajtó felett? Ezt a gyereket hosszú éve óta bántalmazzák, aminek bizonyos, hogy millió jele volt. Mégse vette észre egyetlen rokona, vagy tanára sem. Maga szerint ezeket az embereket mennyire érdekli majd az, hogy mit okoz egy nyilatkozattal, amiért kap majd pár száz dollárt? – a kérdés költői volt, nem kellett agysebésznek lenni ahhoz, hogy bárki tudja a helyes válasz rá. - Pszichiáter vagyok. – volt rövid a helyesbítés. Pszichológusként sosem lehetett volna doktor, ami meglepő tudásbeli hiányra mutatott rá, pláne egy olyan embertől, ki maga is viselte a két betűs előtagot. Azonban nem akadva fenn a tévesztésen pillantott órájára. - Nézze doktornő. Nem akarom húzni sem az ön, sem a saját időmet. Amit tudni akarok, meg fogom tudni, maximum kerülő úton, és lassabban. De szeretek egyenes lenni. Ezt a gyereket öt napja egy belvárosi bérház tetejéről imádkoztam le. Ennek a gyereknek az ígértem, hogy segítséget kap. Úgy vettem a karomba, hogy a szavamat adtam rá, hogy rendbe jönnek a dolgok. Úgy vették el tőlem a mentősök, hogy majd eltépte a kabátom, annyira kapaszkodott az egyetlen emberbe, aki végre nem nézett át rajta. – voltak szavai hidegek és tényközlők. Nem kívánt dramaturgiai mórszerekkel hatni a nőre, nem játszott az együttérzésére, vagy arra, hogy valamiféle hősnek állítsa be magát. Csak és kizárólag a gyerek állapota érdekelte. - Nyugodtan gondoljon szentimentálisnak, vagy higgye azt, hogy csak szakmai ártalom. Azonban tudnom kell, hogy valóban megfelelő, szakszerű segítséget kap, mert ha most csalódik abban az utolsó reményben amit az ígéretem jelent, következőleg nem ad majd időt arra, hogy bárki is leszedje egy tetőről. – fürkészte a nő tekintetét, kit épp annyira tölthetett el szimpátiával a nyersz őszintesége, mint amennyire taszíthatta.
- Ebbe nem mennék bele, ha nem bánja! – ha bánta, akkor sem, ez egyértelmű volt a határozott hangsúlyból, ahogyan a szavakat kiejtettem. Elszóltam magam, az a helyzet, de magyarázkodni már nem állt szándékomban egy ismeretlennek, aki ráadásként csak úgy még rám is tört. Legalább jelentkezett volna be előre, nem? Valószínűleg úgyis szakítottam volna rá időt, sajnos túl udvarias vagyok ahhoz, hogy ne így tettem volna. Most azonban bosszantott ez az egész, noha valahol mélyen biztos inkább segítséget szeretett volna kérni, a kissé számon kérő stílus ellenére is. - Rendben, elnézést! – nyelvbotlás volt csupán, nem több, hiszen már hosszú órák óta fent vagyok, és ilyenkor még az én figyelmem is lankad valamelyest. Főleg az éjszakai ügyeletek után, mint amilyenben tegnap is részem volt. – Ezt értékelem… - szúrtam közben komolyan. Próbáltam a némi gúnyt kerülni, de talán nem sikerült tökéletesen. Nem hibáztatom, nem tudhatta, hogy nekem amúgy sem tudna hazudni, mert azt abban a másodpercben kiszagolnám, és nem lennék elragadtatva tőle. Ugyan én nem vetemednék arra, hogy hazudjak neki, de valószínűleg még kevésbé mutatkoznék segítőkésznek, mint most. - Figyeljen, Dr. Fortier! – közben előredőltem az asztalon, és ujjaimat összefontam magam előtt. – Bizonyára önnek is volt már dolga hasonló esetekkel, ha mégsem, akkor ön nagyon szerencsés ember, már ha a szakmájából indulok ki. Igaz, hogy nem mindennapi esemény megmenteni egy ember életét, és biztosan kialakult valamiféle kötődés, de ettől függetlenül számomra ez sajnos nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó ilyen eset. Sokkal több a bántalmazott gyerek, mint akiről hallani lehet a médiában és a bulvárlapokban. Ide rengetegen kerülnek be, és ha azt hiszi, hogy csupán a fizikai sérüléseket látjuk el, akkor nagyon téved! – világosítottam fel türelmesen. – Itt sem néz át rajta senki, most már jó kezekben van! – egy biztató mosolyra görbültek ajkaim, miközben zöld íriszeimet továbbra is a férfin tartottam. - A legjobb szakemberekkel dolgozunk együtt, akiknek a szaktudásában maximálisan megbízom. Ennyit elárulhatok önnek, ám jobban nem mennék bele az ügy részleteibe, gondolom, megérti. A rendőrségnek sem árulok el annál többet, mint amit feltétlenül muszáj. Most már Amalia az én felelősségem, így minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy nyugalomban legyen, és ne izgassa fel semmi, amíg itt van. Bizonyára rájött, hogy nem véletlenül van bent még mindig, noha a fizikai sérülései már nem olyan súlyosak, hogy azok okot adjanak a további kórházi kezelésre. Remélem, nem veszi sértésnek, de köt az orvosi titoktartás, mint ahogyan azt már ön is szóvá tette. Abban az esetben azonban, ha szeretné meglátogatni, tegye nyugodtan. Kivételt teszek, de pusztán a maguk különleges viszonyára való tekintettel! – enyhültem meg egy kicsit, de azt biztosra vehette, hogy szemmel lesz tartva, és az első alkalommal, amikor felizgatja a kislányt, már repül is a kórteremből.
Elképzelni sem tudta, hogy mért ellenséges a nő. Igen, ő maga távolságtartó és tényközlő volt, de a helyzet ezt is követelte. Nem randira akarta invitálni a nőt, sőt arra sem volt szüksége a kicsiny lelkének, hogy szimpátiát keltsen benne. Azonban a doktor kissé nyers viselkedése teljesen értelmetlen volt az adott helyzetben. A saját szakmájában való kioktatása meg egyenesen agyrém volt. Jó eséllyel sokkal jobban tisztában volt a testi és lelki bántalmazások miatt kialakult mentális betegségek statisztikájával, mint a nő, de nem tette szóvá. Ahogy a másikból áradó istenkomplexusra sem reagált sem szavakkal, sem testbeszéddel. - Három nappal ezelőtt sem kellett az engedélye, hogy lássam a kislányt. – fűzött csupán ennyit a mondanivalójához, nem csak azt jelezvén, hogy talán kicsit magas az bizonyos ló a csinos fenék alatt, hanem azt is, hogy hiába is tesz úgy, mintha mindenen rajta tartaná a szemét, sajnos a valóság nem ezt igazolja. - Nos Dr.Chévier, akkor azt hiszem mindent megbeszéltünk. – állt fel, jelezvén, nem kíván felesleges vitákba bocsátkozni valakivel, aki nem vitaképes. Mint mondta, úgyis megtudja amit akar, csak kerülő úton, és kicsit hosszabb idő alatt. – Nem is tartanám fel tovább. – fogott kezet a nővel, és tanácsként nem tette hozzá, hogy bizony legalább pár rövid és szenvedélyes este ártana a főhadnaggyal. Máris jobb lenne a közérzete. Nem dolgozott ingyen. Kilépve az irodából indult vissza a recepció irányába, miközben előhúzta zsebéből a blackberry, és pergette végig a névjegyzéket, a pszichiátriai intézet vezetőjének számát keresve. A kislány mentális állapotáért felelős személy nevét nem lesz kunszt megtudni, ahogy az sem, hogy szakmai körökben mire tartják. Csak egy fejbiccentéssel búcsúzott a recepción üldögélő hölgytől, és már indította is volna a hívást, ha nem vágódik testéhez egy vékony alak, és az apró öklök nem kezdik el magukból kikelve, dühösen verni mellkasát - Az ígérte, hogy segít. Azt mondta, hogy minden rendben lesz…hazudott nekem! Hazudott!– fulladt zokogásba az ordítás. Eugéne elkapva a vékony, kórházi szalaggal díszített csuklókat, állította meg a kétségbeesett őrjöngést, mi továbbterjedve a lány altestére csapott át rugdosásba. Nem akarva kárt tenni a kislányban, húzta le a földre, majd vele együtt ülve le a padlóra, szorította magához az apró testet. - Nem engedik, hogy lássam a húgomat…nem tudom hol van…el akarják venni a kisbabámat… - zokogta bele a sötét mellény anyagába a lány, miközben teste elernyedve adta meg magát a férfi erejének, ki lassan elengedve kezeit, ölelte magához a kiskamaszt, és tekintetében váddal pillantott fel az addigra valószínűleg odaérő kezelőorvosra. A nő is jól láthatta a vergődés miatt felhúzódó hálóing alatti vékony combokat, mit friss vágások, és mély karmoláson tarkítottak, ami egyértelműen önkezűségre utalt. A kislány szenvedett, és ezt a szenvedést csak egy folyamatos fizikai fájdalom volt képes enyhíteni. - Segítsen…kérem…segítsen… - kapaszkodott a férfi zakójába elfehéredett ujjakkal, és ha bárki hozzá akart érni, újabb heves és kétségbeesett rúgásokkal ellenkezett.
Egyáltalán nem voltam vele ellenséges, sokkal inkább csak távolságtartó, aki ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Igazából nem is nagyon értettem ezt a viselkedést tőle, a stílusát pedig különösen nehezen toleráltam, pedig egyébként roppant elfogadó nőnek tekintettem magam mindig is. Ez a számon kérő hangsúly azonban olyan pontot talált el nálam, amit nem jó megpiszkálni, és különben is, orvosin tanult, vagy sem, a kettőnk hatásköre távolról sem volt egy lapon említhető, gondoljon rólam bármilyen rosszat is. Az én kezemben ténylegesen életek voltak, míg az övében nem. Kivéve természetesen a mostani esetet, de azt hiszem, hogy ez egészen egyedi, ezért is érintette meg ennyire, az amúgy kissé érzéketlennek tűnő férfit. Ez mind szép és jó, azonban az én osztályomon volt, ahol az van, amit én mondok, itt nekem voltak jogaim, nem neki, mégis úgy éreztem magam néhány pillanatra, mintha fordítva lenne mindez. - Az engedélyemre szüksége lett volna akkor is, az már más kérdés, hogy éppen nem tartózkodtam itt. Egyedi eset! – szögeztem le, mielőtt még azt hinné, hogy milyen ügyes, amiért itt kicselezett mindenkit. Aznap este történt, hogy rátaláltak Nadinera, és el kellett rohannom a farkaslakba, mert bármennyire is a szívemen viselem az emberek, a gyerekek sorsát, azért mégiscsak a falka az első. Elsőnek az ottani kötelességeimnek kell lenniük, csak azután jöhet a civil életem, amire egyébként nem is feltétlenül szorulnék rá, egészen egyszerűen a szenvedélyem és szeretem lekötni magam. - Igen, én is azt hiszem! – zártam rövidre a társalgást, hozzá hasonlóan. Sőt, tükrözve a mozdulatsorát, én is felemelkedtem a székemből, és búcsúzásra nyújtottam a kezemet. Ezúttal erősebben szorítottam rá, észre sem vettem, hogy ennyire felbosszantott, és egy pillanatra elfelejtettem visszafogni a bennem buzogó erőt. Némán néztem, ahogyan kisétált a folyosóra, aztán szusszantam egyet hosszabban, mielőtt én is utána indultam volna. Én már az előtt hallottam, hogy valami felfordulás van odakint, hogy a férfinak esélye lett volna felfogni a történteket. Ebből kifolyólag, mivel gyors léptekkel szeltem át a folyosón lévő távolságot, gyorsan odaértem az összegabalyodott pároshoz, és nem kellett látnom sem a sérüléseket ahhoz, hogy tudjam, ott vannak a meggyötört kis testen. A vér semmivel sem összetéveszthető szaga mélyen mart bele az orromba, felborzolva érzékeimet. A farkas csak épphogy felhorgasztotta a fejét, majd nyugodtan vissza is süppedt valahol mélyen bennem, hogy teret adjon emberi felemnek. - Mi folyik itt? – kérdeztem kissé morcosan a tehetetlenül ácsorgó nővérektől, mit sem törődve a férfi vádló pillantásával. – Amalia, nincs semmi baj! – csitító hangom ezúttal kedvesen csendült, nem úgy, mint amikor a pszichiáterrel beszélgettem. Arcomon megértő mosoly pihent, míg szemeim barátságosan csillogtak, ahogy leguggoltam a kislányhoz. – Ki zaklatott fel? – kérdeztem tőle, és ahogy a könnyben úszó szempár rám pillantott, nem volt nehéz megállapítanom, hogy csak most ismert fel. - Faye doktornő! – újabb kövér könnycsepp indult hódító útjára a fájdalomtól eltorzuló kis arcon, a szívem abban a pillanatban belefacsarodott egy kicsit. Nem értem hozzá, láttam rajta, hogy nem viselné jól, ezért csak guggoltam tovább, ő pedig végre kibökte, hogy mi az oka ennek a hatalmas nagy balhénak. – Itt voltak… itt voltak! – fakadt ki újra, vigasztalhatatlanul. - Kik voltak itt? Gyere, rendbe kell raknunk a sebeidet! – csitítgattam tovább, finoman simogatva meg a haját, a soványka hátát. Éreztem a kiálló bordákat, de most már nem lesz gond, tudom. – Ha akar, bejöhet, de ha még egyszer bírálni meri azt, ahogyan a betegeimet kezelem, én magam tessékelem ki erről az osztályról! – visszafogott haragot hallhatott ki a férfi a hangomból. Igazából nem ő bosszantott, bár kétségtelen, hogy nem tetszett, ahogyan hozzám állt, de most sokkal inkább az idegesített, hogy valaki bejuthatott ide az engedélyem nélkül. Közben finoman megpróbáltam a kislányt kiemelni Dr. Fortier öléből, de egyből hadakozni kezdett, és több percbe is beletelt, mire végül sikerült annyira megnyugtatni, hogy fel tudtam őt venni az ölembe, és elindulhattam vele a kórterembe. - Az a gyámügyes, aki a múltkor… nem engedik, hogy lássam a húgomat! – újabb hüppögést mellékelve hangoztak el a súlyos szavak újra, én pedig csak némán bólogattam. - Meg fogjuk oldani, hogy láthasd őt, rendben? – voltak ott kapcsolataim, minden megoldható volt. – Derítsétek ki, mégis hogy a fenébe jöhettek be ide, mikor világosan megmondtam, hogy csak az én jelenlétemben lehetnek a kislánnyal! – a szavakat már az egyik nővérhez intéztem, aki segédkezett a fertőtlenítő előkészítésében. - Ó, és az is nagyszerű lenne, ha a veszélyes tárgyakat, úgy mint pohár, szike, bármilyen tű, eltávolítanák innen. Legyen papírpohár, és semmi szúró- és vágóeszköz ne maradjon! - tettem még hozzá gyorsan. - Nos doktor, ha van ötlete, hogyan nyugtassuk meg a kislányt gyógyszerek nélkül, akkor magáé a terep! Fájdalomcsillapítót fogok neki adni, nem szívesen gyógyszerezném be teljesen, gondolom ezzel ön is egyetért! - nem volt egyszerű lenyelnem a békát, de megtettem Amalia érdekében. A saját sértettségem semmi esetre sem volt fontosabb, mint egy páciens jóléte. Ha neki ez a férfi kellett, hát megkapja, de le akartam fektetni a szabályokat már most, úgyhogy úgy véltem, ez egy lépés volt részemről. Ha elfogadja, akkor minden rendben lesz, de ha nem, akkor sajnos úgysem tudok többet tenni. Hajlandó voltam rá, hogy együtt dolgozzunk valamilyen formában.
Ahogy a nő végre elkezdett hisztis és sértődött nő helyett szakemberként viselkedni, elégedett bólintással emelte meg a gyereket, próbálva azt átadni a neki. - Csssss…. – súgta a kiskamasz fülébe. – Előkerítem a húgodat. De most nyugodj meg… - a mély bariton simogatóan kúszott be a gyerek elméjébe. – Most a doktornővel kell menned. A legjobb kezekben vagy. – hazudott olyan meggyőzően, hogy még maga is elhitte, majd óvatosan állva fel a túl sovány testtel, játszotta át a nő kezébe. Egyetlen szót sem szólt a rendszabályozó, istenkomplexusos doktornőnek, ki megint hibázott. Míg ő, akiben bízik a gyerek, bizalmat szavazott fejében a nőnek, a doki egyértelműen ellenségesen viselkedett azzal az emberrel, aki a stabil pontot jelentette. A kislány megint megfeszülve nyögött fel a doktornő karjában, mire Eugéne ügyet sem vetve a szakszerűtlen nőre lépett be a gyerek látóterébe. - Semmi baj. Itt vagyok. – mondta halkan, majd lehúzva az ágyról a takarót csinált helyet, hogy a nő lefektethesse a vékonyka testet. - Ne menjen el. – függött a zavaros tekintet a férfi mozdulatain, ki bólintott is, majd megerősítve ki is mondta. - Itt maradok. – szólt halkan, majd hátralépve pillantott ki az ablakon, amíg a nő lefertőtlenítette a karmolásokat és vágások sorát. Ritkán volt dühös, azonban most fortyogott. Hogy a nőnek komoly szövegértelmezési problémái voltak, az biztos. Soha egy szóval, még csak gondolattal sem bírálta a szakértelmét. A gyereket kezelő pszichológus szakemberrel már más volt a téma, bár még azt sem bírálta. Eddig! Nem tudott mit kezdeni az ellenségességével, hisz a céljuk ugyanaz volt. Megmenteni a gyereket. És igen, habár a nő a testének kezelésére akutan képes volt, a sebek begyógyulása után fogalma sem volt, mit tegyen vele. Ez nem az ő szakterülete volt, és ahogy Eugéne se szólt bele, hogy hogyan fertőtleníti a sebeket, ha a másik képes volt félretenni a saját egóját, és ésszerűen gondolkodni, beláthatta, hogy az, aki hosszútávon képes megmenteni a gyermek életét, ott áll az ablak előtt. Igen, ugyanúgy életeket mentettek. Az egyik azt mentette, akivel már fizikális baj történt, a másik meg azt előzte meg, hogy ez megtörténjen akár önkezűségtől, akár elborulástól másokat bántva. Ha ezt egy orvos nem volt képes belátni, semmi keresnivalója nem volt egy egészségügyi létesítményben. Ahogy a kislányra újra takaró került, odalépve pillantott végig rajta. - Amilia, beszélnem kell a doktornővel. Vissza fogok jönni. Pár perc csupán. – tartotta a kislány tekintetét addig, míg nem látszott, hogy szavai eljutottak az agyáig. Az csak száját rágva bólintott. Utat engedve a nőnek kifelé csukta be maguk után az ajtót, majd arrébb lépve párat fordult a másik felé. - Soha egy szóval sem bíráltam a szakmai rátermettségét. Fogalmam sincs, hogy mi baja van, de lennének tippjeim. Azonban a legkevésbé sem érdekel az ön patológiás viselkedése. Ami érdekel, az Amilia, aki láthatólag nincs jól. Az, amit most tett, nem segített a mentális állapotán. Egy rettegő gyereket előtt nem bíráljuk vagy rendszabályozzuk azt az embert, akiben bízik, és aki a kapaszkodót jelenti a biztonságos világba. Jó hogy nem a kishúgát alázta. – beszélt fojtott hangon, hogy még véletlenül se szűrődjön ki kettőjük közül az, amit mond. A nővel ellenétben ő szakmailag és emberileg is korrekt volt. - A fenébe is…komolyan ez a fontos most, hogy én személyem mennyire antipatikus? Ez a gyerek nincs jó kezekben. Nem fizikálisan, és nem maga miatt, hanem a szakember miatt, akit mellé rendeltek hivatalból. – fújta ki a levegőt, mintha csak a feszültségtől akarna megszabadulni, majd hátrébb lépve a nőtől pillantott rá újra. - Nem tudom, hol csúszott vakvágányra a kommunikációnk. – volt sokkal nyugodtabb a hangja. - Segíteni akarok ennek a gyereknek, és tudok is segíteni, akárcsak maga, ha nem velem háborúzik. Kezdjük újra ezt az elmúlt fél órát. – fürkészte a nő tekintetét. - Menjen, és viziteljen le, ami miattam csúszik. Addig én kiviszem sétálni a kertbe a gyereket, megnyugtatom. Nem kell látnia, ahogy kipucolják a szobáját. Hallania se kellett volna. Közben megmozgatom a szakmai gárdát, próbálva egy tapasztalt szakembert szerezni a gyerek mellé. Aztán ebédeljen velem, és osszuk meg azt az információt a másikkal, ami segíthet megmenteni ezt a gyereket. Ha valóban olyan jó, mint ahogy mondják, akkor félre tudja tenni az egóját, és a tényt, hogy nem szimpatikus a pofám. – rándult amolyan engesztelő félmosolyra ajka. - Nos doktor? Összedolgozunk vagy háborúzunk egy gyerek felett, akinek szüksége lenne ránk? – vonta fel szemöldökét, miközben keze előrenyúlva ajánlotta fel a megegyezés lehetőségét.
Egyáltalán nem találtam még mindig szimpatikusnak a férfit, ráadásul a hazugságának szaga olyan erősen csavarta az orromat, hogy kis híján grimaszba szaladtak vonásaim. Pedig a kislány tényleg a legjobb kezekben volt, és elég régóta vagyok orvos ahhoz, hogy ne kelljen semmit bizonygatnom sem ennek a férfinak, se másnak. Már jóval az előtt praktizáltam és életeket mentettem, hogy az ő nagyszülei akárcsak gondolattá váltak volna, nemhogy megszülettek. Miközben elláttam a kislányt, és próbáltam a lehető legóvatosabban bánni vele, ajkaimon mosollyal, hogy megnyugodjon, éreztem a férfiban dúló vihar hullámait. Nem volt nehéz a fejlett érzékeknek hála, általában még egy fajtársunkban is érezzüka végbemenő változásokat, nemhogy egy emberben, akinek még mentális pajzsa sincs, hogy mepgróbálhassa elrejteni előlünk. Így aztán hiába tűntem teljesen nyugodtnak, kezdtem idegessé válni, ahogyan ő is az lett. Milyen jogon dühös éppen ő? Ezzel azonban mit sem törődve, végül halkan adtam ki az utasításoakt a nővérnek, hogy miket pakoljanak el, hogy a gyerek ne hallhasson belőle semmit. - Nem kell szavakkal bírálnia, Dr. Fortier, a tettei is egyértelműen beszélnek maga helyett, de semmi kedvem vitába szállni önnel! - emeltem meg a kezemet, mielőtt még kötekedni kezdene velem azért, mert ezt szóvá tettem. Igen, tényleg kötekedőek voltak a szavaim, de nem kívántam belebonyolódni egy ebből kialakuló, adok-kapok vitába. Éppen eléggé felbosszantott már ez az egész, pedig nekem aztán tényleg nem szokásom dühössé válni, mikor alapvetően nagyon kedves és figyelmes ember vagyok. Amiliával az is voltam, ám ez a férfi egyelőre még nem érdemelte ki tőlem, hogy akár csak egy pillanatra is kapjon egy kedves mosolyt. Jobban szerettem volna, ha inkább hagyja, hogy az osztályomon úgy intézzem a dolgokat, ahogyan mindig. Sosem volt még rám panasz, az összes páciensem nagyon kedvel és ragaszkodik hozzám, úgyhogy nem is értettem, hogy ő mit lát ebbe az egészbe bele. - Nem tudom, hogy mer rólam ilyesmit feltételezni! - az őszinte felháborodás valószínűleg egyértelműen kiült az arcomra. Méghogy én bárkit is alázzak, te jó isten! Különösen egy gyereket! Ez a férfi igen hamar rájönne a mi világunkban, hogy hol a helye, az is biztos. - És megköszönném, ha moderálná magát! - nem voltam fenyegető, inkább csak figyelmeztető, kimért. Pedig olyan távol áll ez tőlem, nem is éreztem jól magam, de ha ő így viselkedik velem és sérteget a saját munkahelyemen, mikor neki itt semmi beleszólási joga nincs semmibe, azért az felháborító. - Ha arra haragszik, akkor legyen kedves, és ne rajtam töltse ki a tehetetlenségből fakadó dühét, mert én semmilyen helyzetben sem hátráltatnám a pácienseim felépülését! - összefontam magam előtt a két karomat, lopva az órámra pillantva. Már így is késésben voltam. Néhány pillanatig azért kivártam, miután beállt némi változás a felém való hozzáállásában, csak utána enyhültem meg én is, és bólintottam arra, hogy kezdjük akkor újra az ismeretségünket. - Biztosíthatom róla, hogy a jelenlegi állapotában, azt a hangerőt, amin mondtam, amúgy sem hallotta volna. Akkor sem, ha fülelt volna! - emlékeztettem rá, hogy azért nem kiabáltam feltűnően, hadd hallja csak szegény kislány. - Adjon rá meleg kabátot, odakint hűvös van! - ezt vehette beleegyeznésnek azzal kapcsolatban, hogy akkor dolgozzunk össze. És vonakodva ugyan - amit ő nem vehetett észre -, de végül elfogadtam a felém nyújtott kezet, és sebtében meg is szorítottam. - Fél egykor találkozunk! - búcsúztam végül, aztán már indultam is a dolgomra, mert ahogyan említette, így is elcsúsztam már a teendőimmel, többek között miatta. Amilia ügyét úgyis meg kellett volna oldanom, de már addig letudtam volna két beteget is, és ők legalább rendben lennének.
// Részemről ez most záró, és ne haragudj, hogy így is ennyire elhúztam! Köszönöm a játékot! //
Kezdőlap
//
