Még mindig nem költöztünk össze Balthazarral, pedig elméletileg férj és feleség voltunk, mégis egy részem még mindig úgy érezte, hogy elárult engem a lehető legrosszabb módon. Főleg, hogy nem mondta el az esküvő előtt se a dolgokat. Fura volt belegondolni, hogy előtte szinte el se lehetett minket választani, most meg olykor egy-két szón kívül szinte nem is beszéltünk itt se. Tudtam jól, hogy pletykálnak rólunk, de szerencsére sose hatottak meg különösebben az ilyen dolgok. Sietve léptem ki a műtőből, miközben végigsimítottam az arcomon. Fáradt voltam és még mindig volt két óra a műszakomból, így még messze még a hazamenetel, vagyis Abiékhez mennék úgyis megint. Aida legalább képes mosolyt csalni az arcomra, ugyanakkor azt is tudtam, hogy a férjem próbálkozik, hiszen az ajándékai tényleg olyanok voltak, amiket tudnám valamihez kötni és mosolyt csaltak az arcomra, de magam sem tudtam azt, hogy ez ennyire egyszerű lenne. Gondolataimba elmerülve indultam el az automaták felé, amikor is egyszer csak megláttam a férjemet, amint az automata alól próbál meg valamit kihalászni. Meglepetten figyelme őt, hogy mit is szenved vele, majd óvatosan viszonozom az integetését, de kár lenne azt mondani, hogy nem vagyok kicsit ideges. Talán minden egyes találkozásunk még jó darabig ilyen lesz, mert valahogy sose tudnám megmondani, hogy miként is végződik, mintha egy bombán ülnénk, ami vagy felrobban, vagy ha mázlink van, akkor nem fog. - Szia neked is. – mondom óvatosan, miközben még mindig próbálok rájönni, hogy mi a fenét is művelhetett. – Fáradt vagyok, több mint 24 órája talpon vagyok, te? – nézek rá kérdőn, hiszen reggel beteget jelentett az egyik orvos, így engem kértek meg, hogy ugorjak be a helyére, a helyettesítő meg még mindig nem érkezett meg. Szóval pazar egy nap megannyi sürgősségi esettel. – Kell apró? – teszem végül a lehető legegyszerűbb kérdést, mert másra már nem tudok gondolni, hogy az érmét hajkurászta, ami begurult az automata alá, legalábbis remélem azt kereste.
Amikor odapillantok és meglátom Maeve arcát, azt a kis nyúzottan is bájos fejet, totál be vagyok sózva. Ez miért nem jutott eszembe akkor? Ránézek és a karjaimba akarnám kapni. El se engedném. Régen - te jó ég, hogy fél évvel ezelőtt már annak számít! - megtehettem, most nem fog menni. Mások előtt még annyit se enged, mint múltkor az erdőben. Tudom. Majdnem felborítom a gépet, ahogy felállok, de végül sikerül megtartani. Másik oldalamon az öregúr még mindig néz. Csóválja a fejét, de nem megy el. Engem les. Mindenki összeesküdött ellenem? És az automata is benne van a bosszúban? Most mondjam azt, hogy nem érdemlem meg. Nem tudom, mit mondjak. Nem érdemek kérdése ez. Sokkal rosszabb. Vigyorgok tovább, Maeve szemeit nézem. Szegény mennyire fáradt. Érzem is rajta, meg akkor szokta így hordani a haját, ha már sok a dolog. - Oh, az bizony nehéz lehet. Megint helyettesítesz? Tudok valamit segíteni? Kiugrani a boltba valamiért vagy bármi apróság. Ha már aludni nem tudok helyette. Nem csak udvariasságból kérdezem. Mae-t nagyon szerethetnék a kollégái, hogy ennyit bevállal. De nem mindenki bírja a nyelvezetét. Én is félek. Fura. Nem merek közelebb lépni. - Én jól vagyok, köszönöm, csak nem sikerült cappuccino-t kapnom. - Áh, aranyos vagy, de köszönöm nem! Kihalászom. Megcsinálom. Nem adom fel! A kezemet ökölbe szorítom és magam elé tartva rázom, mutatva, hogy ennek a gépnek nem akárkivel van dolga. Kerítek egy partvist vagy valamit. Meg fogom oldani. - Te merre indultál éppen? Harapdálom az ajkaimat. Megkérdezzem? Mint a gyerekek. Mitől is félek? Jaaa, csak attól, hogy elrontom, amit talán elkezdtem helyrehozni. De ha eleve rossz úton haladok? Mikor derülne ki? - Dr. Bluefox, ne szerencsétlenkedjen! Tessék! Az öreg, aki a bokaficamával küzd és nem kedvel, most ledobja magát egy székre és felém nyomja a mankóját. Látom, mire megy ki a játék. Mae-t nézi. Egy lovag akar lenni. - Köszönöm, Mr. Prickles, nagyon kedves! - fogadom el a felajánlást. - Egy pillanat! - szólok a feleségemhez. - Jónapot doktornő! Maga is az idegosztályon van? - kérdezősködik az öreg. Máskor elmosolyodnék, most nem teszem. Piszkálódom a gép alatt. És...győzelem! - Még egyszer köszönöm! Az öregnek visszaadom a botját. Nyög egyet és üldögél tovább, két kézzel támaszkodva a mankóra. Még mindig az asszonykámat figyeli. Az érmére nézek, aztán Mae-re, aztán a gépre. Vissza az érmére. Vissza Maeve-re. - Meghívhatlak mondjuk egy citromos teára? Széles mosolyt villantok. Nagyon szívesen meghívnám. Jó lenne együtt iszogatni mondjuk kint az erkélyen. Nagyon jó lenne.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Kicsit megdörzsölöm a szememet, majd meghúzom a hajgumit a hajamban. Nem sokszor fogom fel, de itt olykor megesik. Főleg, ha szükségük van rám a műtőben, de most már elég nyúzott voltam ahhoz, hogy idegesítsen, ha csak úgy össze- visszalógna a hajam. Mostanában sok minden zavart, de leginkább az, hogy ennyire távolra sodródtunk Balthazarral. Régebben minden annyira jó volt, még ha nem is volt egyszerű, de most még ha nem is egyszerű, akkor se jó már. Igazán fájó tud lenni az, ha az, akit szeretünk ugyanaz a személy, akinek a jelenletét nem könnyű elviselni. Nem is értem, hogy ez miként is járhat kéz a kézben. - Igen, lebetegedett az egyik kolléga kislánya, így otthon kellett maradni. És jelenleg a helyettesítő sebész még nem érkezett meg. – felelem természetesen, hiszen ez az igazság, meg amúgy se titok. Sokan tudják, hogy mióta vagyok talpon és amikor senki se lát, akkor csak bevackolom magam az irodámba, hogy legalább pár pillanatot aludjak, amíg ismét nem szólal a csipogó. Az esténk se volt éppen nyugodt, volt bőven eset lévén, hogy egy komolyabb baleset a városhatárban, de szerencsére már mindenki jól van és nem kellett idő előtt se berendelni még több ápolót, balesetin dolgozó személyt, mert meg tudtuk oldani. – Köszönöm, de nem hiszem, hogy helyettem tudnál műteni. – teszem hozzá még barátságosan, mert értékelem a gesztusát, de mind a ketten teljesen más szakterületen dolgozunk, így érthető a válaszom. Helyettem meg úgyse aludhat, mert attól nekem nem lesz jobb. - Ez csak apró, nem a világmentéséről szó van, Balth. Tényleg szívesen adok, ha szeretnéd. – hangom szelíden csendül, mert tudom, hogy talán nem csak az automatára gondol, hanem ránk, rám is. Örülök, hogy nem adja fel, mert részben ez tartja bennem is a lelket, hogy ennyire küzd. Szeretnék közelebb lépni, elveszni kicsit az ölelésében ennyi fárasztó óra után, de valami mégis megakadályoz benne. – Pontosan ide, mielőtt még valaki úgy döntene, hogy feldöntené. Úgy éreztem, hogy ennyi kényeztetést megengedhetek magamnak. Elmosolyodom az idős bácsim, és a mosoly könnyedén leolvasható az arcomról, de nem szólok bele a beszélgetésükbe. Hátha az övét jobban elfogadja, mint az enyémet. Amikor viszont megszólal a férfi, akkor sietve pillantok rá a férjemről. Persze, hogy figyelem mit szerencsétlenkedik, mielőtt esetleg kárt tenne vagy az automatában, vagy magában. Szerintem egyértelmű, hogy utóbbit jobban féltem, még ha gyorsabban is gyógyul, mint az átlag. - Jó napot Mr. Prickles! Nem, én sebész vagyok, az idegosztályt inkább meghagytam a férjemnek. – a sportolói dolgot inkább hagyom, mert sokan nem tudják a kettőt összeilleszteni és nem értik, hogy miként választhattam ezt a két szakterületet. Pedig szerintem annyira nincsenek messze. Tudom, hogy mit mondok Balthazarra, de ő tényleg a férjem és most nem vágyom idősebb urak bókjára se. - Inkább egy forró csokit kérnék. – mosolyodom el, mert tényleg azért jöttem és nem táért, de ezt nem sejthette, hiszen pontosan tudja mennyire is imádom a teát és a legnagyobb hőségben is képes vagyok meginni. – Esetleg ráérsz, vagy fontos beteged van? – kérdezem meg végül kisebb habozás után, majd ha elkészült a kért inni való, akkor egy köszönöm kíséretében veszem el tőle.
Szuperül áll neki a kibontott haja, akár göndöríti, akár csak úgy egyenesen lógatja. Ilyen lófarokban ritkán látom. Azon kevés nő egyike, akinek nagyjából minden jól áll, ez is. Egy kicsit elakadok a műveletben, miközben nézem, hogy alakítja a frizuráját. - És mikor jön a felmentő sereg? Azért nem hajszolod túl magad, ugye? A helyettes sebésznek be kell futnia. Mindig vannak itt esetek, még farkasok nélkül is. Ha ember lennék, tutira állandó vendég lehetnék a kórházban. Főleg a toxikológián, ha még mindig szereken élnék, mint régen. - Azt valóban nem. Lehet, hogy elboldogulnék, de műteni inkább gyógyítóként szoktam, főleg farkasokat. - De lehet, hogy meg kéne tanulnom túllátni az idegpályákon is, ha ilyen problémák vannak - teszem hozzá kedves mosollyal. Nem tartom magam egyoldalúnak, sok minden érdekel és bele is kóstoltam mindenfélébe, de ezt nem merném elvállalni. Talán tovább kéne képeznem magam, hogy tényleg kisegíthessem Mae-t is. Valami új hobbi kelleni fog, mert lassan már becsavarodom. - De, ez a világ megmentése! Meg akarom menteni. Hosszadalmas, fárasztó küzdelem, de meglesz. Az aprópénz is. Mae tényleg nagyon kedves, de minden terhet le akarok venni róla. Mert raktam rá olyat, amit nagyon nehéz hordania. - Hát...majdnem, de végülis nem. Megengedhetsz magadnak többet is. Ettél ma rendesen? Nem érzem gyengének, de lehet, hogy csak tetteti. A pajzsomat teljesen leeresztem, nem akarok előtte több titkot. Ha ő fent hagyja, nem bánom. Ismerem, tudom, hogy nehezen nyílik meg. A történtek után még nehezebb minden. Úgy odarohannék és megölelném. Talán elmenekülne. De talán nem. Mr. Prickles ezzel az egyszerű gyógyászati segédeszközzel megoldja a problémámat. Elmosolyodom, ahogy Maeve finoman szereli le az öreget. Na, ez mekkora koppanás! Ide hallom. Az öreg kínos nevetést hallat, aztán nagyot nyög. - Köszönöm, kedves uram! További szép napot kívánok! - nyújtom vissza neki a mankót most, hogy végeztem. Felugrom és diadalittas örömmel hülyéskedek kicsit, kezemben az apróval. - Egyébként azért dobtam le, mert így elfogadja az automata. Nem vicc, a szerelő mondta! Tényleg! Akkor forró csoki? És már nyomom is a gombot. Míg készül az ital, közelebb lépek Maeve-hez. Már tudom. - Neeem, most szünet van. Én is azért jöttem le. És ahogy leeresztem a kezemet magam mellé, érzek valami a köpenyemben. Meglepődött fejjel nyúlok bele a zsebembe. - Hopp! Találtam még egyet. Hang nélküli, gyomrot remegtető nevetéssel veszem tudomásul, hogy ha ezt előbb megtalálom, nincs a hacacáré a géppel. Mr. Prickles nyöszörögve feláll és elaraszol a folyosón. Egyszer még hátranéz, aztán elkapja egy barátja és beszélgetni kezdenek. Nagy kártyások, szerintem este új parti lesz. - Van kedved levegőzni egyet? Kiülhetnénk az erkélyre - adom át a frissen gőzölgő forró csokoládét. Az én cappuccino-m is gyorsan elkészül és ha Maeve benne van, csak el kell sétálnunk itt a filodendron mellett és már nyitom is neki az ajtót. Két könnyű műanyagszék vár minket. És mi is várunk valamit. Ha tudnánk, mit...
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Lopva pillantok a telefonomra, majd a férjem pillantok ismét. – Olyan két órája már itt kellene lennie. – Senki se tudja, hogy merre van, hiszen a telefont se veszi fel, de az meg nem ritkaság, hiszen olykor az utakon nincs mindig lefedettség. Legalább is, ha éppen hegyek között jön, ha még egy-két órán belül nem kerül elő, akkor biztosan utána indulnak a kollégái, mi meg keríthetünk valaki mást, ami azt jelenti, hogy továbbra se mehetek haza. Maximum az irodámba bújhatok el kicsit pihenni, de ha szükség van rám, akkor menni kell. Megdörzsölöm kicsit a szemeimet megint, mintha csak esélyt se akarnék adni annak, hogy esetleg az álmosság beleköltözzön. - Ahhoz azért több év kellene, hogy műthess. – lehet, hogy farkasok vagyunk, de attól még ezen a környéken végig kellene járnia a ranglétrát ilyen téren. Főleg, hogy itt nem lenne könnyű hamis papírokat beadni csak úgy, mert még máshol talán, ahol nem ismerik, de itt? Túlzottan is ismerik Mr. Bluefoxot. Amikor azt mondja, hogy ez a világ megmentése, akkor csak felemelem kicsit a kezeimet megadóan. Se erőm, se kedvem jelenleg veszekedni. Én csak inni szeretnék egyet, meg végre leülni kicsit, nem pedig úgy érezni magam, mint akinek már az állás is kisebb erőpróba. Főleg amennyi műtét volt a mai napon is, vagyis azóta, hogy itt vagyok. - Nem volt időm enni, de annyira nem is hiányzik. Jól vagyok, nem kell aggódni. – nem amiatt lesz bajom, mert keveset eszem mostanság. Eleinte igazán étvágyam se volt, tényleg nem a legjobb dolog a szerelmi bánat. Sose hittem volna azt, hogy valaha meg fogom tapasztalni, ahogyan abban se hittem, hogy abban se, hogy egyszer szeretni fogok valakit ennyire, mint az előttem álló farkast. Bonyolult az élet, talán túlzottan is. Nem sokat kérek, csak annyit kérnék, hogy egy hangyányit lehetne egyszerűbb. Figyelem a kisebb jelenetet, ami közte és a betege között zajlódik, majd a bohóckodását, amit az érmével művel. Egy kicsit megrázom a fejemet is, de ennek ellenére is egy halovány mosoly megjelenik az arcomon. - Azért anélkül is elszokta fogadni az érméket az automata, ritka az, amikor nem veszi be. – felelek könnyedén arra, amit mond, mert olykor tényleg megesik, de szerencsére nem túl gyakran. – Igen, egy forró csokoládé. – erősítem meg a dolgot, hogy kávé helyett inkább azt innék. Ma már elég koffeint öntöttem magamba, bár nem sok erőt érzek miatta. Főleg úgy nem, hogy lassan azt érzem, hogy farkasként is kicsit elfáradtam és tényleg vágyom már az ágyamra. Aprót sóhajtok, mert elhiszem, hogy neki se könnyű ez a helyzet és próbálja oldani a feszültséget, de most még azt hiszem annyira se vagyok vevő a viccelődéseire, mint szoktam lenni vagy éppen voltam az erdőben, amikor kicsit közelebb engedtük ismét a másikat, míg végül inkább nem távoztam. Fáradt vagyok, nyűgös vagyok és még mindig nem teljesen tudtam neki megbocsájtani azt, amit tett vagy éppen ahogyan kiderült. Szeretném, de nem megy olyan egyszerűen, mert egy részem úgy érzi, hogy elárulták, így pedig érthető, hogy jelenleg nem vagyok éppen vicces kedvemben, vagy mosolyogósban. - Persze, ha éppen nincs kint senki se. – hiszen sokan járnak oda cigizni, vagy csak kicsit felébredni. Elveszem az italomat egy köszönöm kíséretében, majd a másik kezemet a köpönyegem zsebébe csúsztatom. Megvárom, míg az övé is elkészül, majd némán sétálok ki a tetőre, ahol vannak székek is, de nem ülök le. Inkább csak a korláthoz sétálok, és onnan pillantok körbe. - Hol laksz most? Mert nem laksz a lakban, ezt tudom. – a házáról meg azt hittem kiadta vagy eladta, legalábbis azt hittem, viszont a régi otthonomba, ami már a közös otthon lett nincs, hiszen nem éreztem igazán jelenlétét. Nem fordulok felé, inkább kortyolok párat az italomból. – Ez így nem mehet tovább, ezt mind a ketten tudjuk, mert nem jó. Mind a ketten szenvedünk, kerüljük a másikat… - kezdek bele, majd erőt véve magamon rápillantok. – Így nem mehetek tönkre minden, vagy éppen nem is jöhet helyre semmi se. – nagyot nyelek. – Arra gondoltam, hogy költözzünk össze, próbáljuk meg, mert akkor muszáj lesz beszélnünk, nem hallgathatunk örökké, mert így megtehetjük, miközben mindenki szenved. Talán kockáztatni kellene. – fogalmam sincs, hogy mennyire fogja díjazni az ötletet, de hátha ez segít. Innen már csak vagy „nyerhetünk” vagy „veszíthetünk”, de a jelenlegi állapotok biztosan nem jók. Nem, ez így, hogy nem beszélünk és szinte kerüljük a másikat a legrosszabb állapot. Kockáztatni kell…azt hiszem…
- Remélem, nincs gond. Múltkor az én váltóorvosom 3 órát késett és kiderült, hogy egyszerűen túl jól aludt. Csak az időt nem találta el. Meg az ébresztőt. Meg a telefonja bekapcsoló gombját. A legjobbakkal is megesik, csak ilyenkor nekünk kell állni a sarat és az nem könnyű. - Nem is két hetes gyorstalpalóra gondoltam. Ha kitanulom, akkor kitanulom rendesen! Bővíteni a tudásomat mindig hasznos és ha belevágok, komolyan is gondolom. Tudom, hogy minimum 5 év, mire eljutok a kezdő szintig. Van időm. Nem örülök, hogy Maeve így meghátrál. Az rosszat jelent. Ha nem harcol az igazáért, akkor már gáz van. Megint. Pedig nem ezt akartam. Csak udvarias akartam lenni. És hősies. Az automata alól kihalászni a pénzérmét igazi hőstett. - Ha a szervezeted is ezt mondja, akkor nem aggódom. Márpedig mindezt aggódó szemekkel mondom. Lehet sanyargatni a gyomrunkat és mókás is, ha jól meg van kínozva, próbáltam már különböző módszerekkel, de Mae-nek ez nem való. Sejtem, miért nincs kedve enni. Ő nem az a típus, aki kerekre zabálja magát, ha bánatos. Inkább csontig soványodik, de ezt nem szabad! - Hát engem megtalált a ritka pillanatai egyikével. Egyébként úgy van, ahogy mondja. A másik érmével sincs gond. Ezzel engesztel ki a gép. Mintha lenne lelke... Szegény feleségem nem nagyon örül a vidításnak. Fáradt is, meg azt is tudom, hogy hogy vagyunk mi egymással. Még mindig sehogy, de már kicsit jobban. Együttérző mosolyt villantok és mikor ajtónyitás után kisasolok az erkélyre, összegzem a látottakat. - Tiszta a levegő! Könyökölök én is, együtt jólesik így lesni a várost. Itt bohóckodtunk egyszer Amaryllis-szel is, akkor döbbent rá, hogy én farkas vagyok. Ja, nem, az a Lakban volt. Vagy a szállodában? Fene tudja már. A kérdésre kortyolok egyet, aztán bágyadtan mosolyogva nézek erre a drága nőstényre. De jó ilyen közelről látni! - Otthon. Mármint a régi házamban. Elmentek az albérlők, pontosabban elküldtem őket, mert nem fizettek. A Lakba azért időnként bejárok. A lakásba. Rendet tenni, takarítani. Egyedül nem tudnék ott élni. Az a lakás eleve Maeve-é volt, nem sajátítanám ki, úgy se, hogy tudom, nem bátorkodott ott maradni. Egymást kerüljük azzal, hogy senki nem maradt ott. Lefelé nézek és gyomrom görcsbe szorul, mikor kimondja, ami lappangott benne. Egy halovány reménysugár átdereng a bánatos-bosszús szavak sötétszürke fellegein. Vajon meddig jut? Gőzölöm az arcomat a kávéval. Nincs olyan hideg, mégis jólesik. Amikor Mae felveszi a szemkontaktust, félve viszonzom. - Igazad van, szívem. Nagyon bánt, hogy szenvedni látlak, de nem akartam semmit elkapkodni. Attól féltem, pont úgy megy tönkre minden. Átmeneti időszak kell. Kellett? Elég volt, biztos? Semmi se biztos. Idegesen vakarom meg a kezemet. Aztán a korlátot. - Ez...komoly döntés és nagyon örülnék, ha sikerrel járnánk. Mert a régi fényünket vissza kell nyerni és az csak együtt megy. De... Megint vakarózom. Most a szám alatt. Az állam fölött. Most ott viszket. Belülről fakad, tudom. - Semmit nem szeretnék rád erőltetni. Ha teljesen biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd, akkor viszont belevághatunk. Akár rögtön azután, hogy kipihented ezt a full extrás műszakot. Félve szólok és óvatosan, de mivel a pajzsommal semmit nem rejtek előle, érezheti, hogy belül nagyon izgatott vagyok. Félek, mert a kapanyél is elsülhet és még nagyobb lehet a baj, de abban is hiszek, hogy van esélyünk. Maeve megérdemel még egy esélyt a sorstól és ha ez azzal jár, hogy nekem is jut egy esély, akkor jó. Mert az én érdemeim eltörpülnek azok mellett, amiket tettem. Majdnem két élet szárad a kezemen. Sőt. Ha Yetta mészárlását is beleveszem, akkor több. Nekem a szenvedés jár, de a feleségemnek nem. Nem bírom ki, rápörgök a témára! Hirtelen mozdulattal megfordulok, a kávé kicsit ki is löttyen. Ijedten húzom el a számat és lenézek, hogy kit öntöttem le. Senkit. - Huh, mázli. Azt mondtam már, hogy a labort felszámoltam? Mindent átadtam a kórháznak vagy a Falkának. Egy kémcsövet tartottam meg, mert annak különleges alakja van és szobadísznek is megfelel. Még virágot is lehetne bele tenni. Ezt beszéltük meg. A házamban sincs labor. Nem azt csináltam, hogy itt megszüntetem, ott újra kezdem. Komolyan vettem az ígéretemet. Nehezen is bírom. Előre teszem a kezemet, magam elé. Aztán hátra. A tarkómra. A hónam alá. - Ööö...amúgy örültél a plüssöknek? - kérdezek rá és a hemoglobinjaim táncot járnak, teljesen elpirulok. Oda se merek nézni, inkább megint a korlátot támasztom. Sejtem a választ, de azon aggódom, hogy ha mégse, akkor mi lesz és... Bonyolult ez. Nem látok tisztán. De akarok. Mindent akarok. Mindent meg akarok adni, amit régen.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Reméljük, de itt nem tartok attól, hogy elaludt volna, mert éppen beért a műszakjába a másik helyen. – felelem könnyedén, hiszen nem valakit álmából keltettek fel és úgy küldtek át ide, hanem olyat, akinek a másik kórházban kellett volna teljesítenie. Mindegy is, majd csak ideér, addig meg próbálok ébren maradni és nem hibázni semekkorát se. Egyetlen egy műtét se gyerekjáték vagy móka, így ha úgy érezném, hogy nem tudom megcsinálni, akkor nem is mennék bele, maximum csak mondanám, hogy mit kell tenni, ha nem egy vészesebb műtétről van szó. - Ezek szerint ez lesz az új hobbit, amivel elütőd az időt? Visszamész az iskolapadba és utána kiütsz? – kisebb játékosság azért csendül a hangomból, de képzelem, hogy mennyi felesleges ideje lehet, most, hogy nincs már a laborja se. Legalábbis remélem azóta ezt betartotta, amit ígért, még ha egyedül is kellett végül megtennie, mert képtelen voltam belépni abba a házba, abba a helységbe. Nem ment, szerettem volna, de nem. Olykor még így is képes voltam sírni, ha nem látta senki se, mert erősnek mutatom magam, annak kell lennem, de még se megy az úgy, mint mások hiszik. Még mindig borzasztóan fájt a férjem árulása. - Ezt mondja. – felelem talán túl gyorsan is, miközben a pajzsom továbbra is teljesen fel volt húzva, mert csöppet se voltam jól. Úgy éreztem, hogy túlzottan is a határaimat feszegetem, ahogyan azt se éreztem remek ötletnek, hogy pont ilyen állapotban botlottunk egymásba, mert mégis mit kellene mondanom, vagy tennem? Sok minden járt egyszerre a fejemben. Egyszer megfordult a fejemben az is, hogy váljunk el, de még se mertem sose kimondani hangosan, mert a gondolata még engem is túlzottan gyomorszájon vágott, így sietve hegesettem el. Nem akartam őt elveszíteni, szerettem volna visszakapni a menedékemet és a támaszomat, a szeretet és a megannyi dolgot, amit Balthazartól kaptam. Hinni akartam, hogy az még egyszer létezhet, így emiatt se engedtem többször előre törni azt a gondolatomat. Egyszerűen nem lehetett és kész. Nem sokkal később már a tetőn vagyunk. Lassan szívom be a levegőt, majd még lassabban fújom ki nesztelenül, mintha csak magamat akarnám lenyugtatni. Neki dőlök a korlátnak és figyelem a várost, az embereket lent. Pár pillanatra még a szememet is lehunyom és hagyom, hogy a hideg levegő körbeöleljen, még az se érdekel, hogy kicsit libabőrös leszek. Utána pedig kortyolok egyet az innivalómból, mielőtt megszólalnék. - Szeretsz ott lakni? – kérdezem meg óvatosan, de igazából mindegy is, hogy erre mit felel, mert végül megered a nyelvem és elmondom azt, hogy mit miért kérdeztem, vagyis inkább miért is akartam vele beszélni, miről lenne szó. Nem hittem volna azt, hogy menni fog, de most menni kell. Még egy kicsit muszáj erősnek lennem, aztán maximum, ha megint nem látja senki se, akkor az irodámba zárkózva kiengedhetem a fáradt gőzt és a könnyeimet is. Jelenleg remegtem mélyen legbelül, nem tudtam, hogy helyes-e amit teszek, vagy éppen, amit válaszolni fog rá. Látom a félelmet az íriszeibe, mintha tükörképbe pillatok, mert pontosan én is ennyire félek. - Tudom… - mondok csak ennyit nyúzottan, amikor azt mondja, hogy semmit se akart elkapkodni, de vajon mi számít már kapkodásnak? Mivel jobb őrlődni külön-külön, ahelyett hogy fejest ugranánk? Süllyedjünk el együtt, vagy meneküljünk meg együtt, nem? Ennek ez lenne a lényege, ha meglépjük. Szavaira egy keserű mosoly kúszik arcomra, mert vajon létezik olyan, hogy még visszanyerjük a régi fényünket? Hinni akarok benne, de olykor igazán nehéz, így inkább ismét lefelé bámulok és már nem a férjemet fürkészem. - Nem vagyok biztos benne Balthazar, nem tudom, hogy hova fog vezetni az a lépés, hogy jobb lesz-e, vagy csak rosszabb. Egyszerűen csak azt tudom, hogy ez most így nagyon nem jó. Egyszerűen, én ezt már nem bírom tovább csinálni. – s bármennyire is el akartam rejteni előle is a könnyeimet, mégse tudom. Sose hittem volna, hogy pont miatta és előtte fogok sírni ismét. – Hiányzik az, hogy régebben menedéket leltem az ölelésedben, a csókjaiddal képes voltál elhitetni bármit. Hiányzik az egész, de azt tudom, ha továbbra is ennyire külön élünk, akkor semmi se fog változni. Akkor csak menni fog a várakozás, a szenvedés és én ezt a szenvedést már nem akarom érezni. Ha van remény, akkor talán ez hordozza magában. Így nem kerülhetjük el a másikat, beszélnünk kell a másikkal és újra meglelni azt, hogy miként is kerülhetünk közelebb a tüskék és falak által övezett labirintuson át. – közben pedig ismét rápillantottam. – Talán ez az egyetlen esélyünk arra, hogy helyre hozzuk azt, ami elromlott. – közben pedig lesütöm a szemeimet és sietve törlöm le a könnyeimet. Szeretném odafúrni magam, hallani azt, hogy minden rendben lesz, de még se merem megtenni. Hirtelen újra kicsinek és törékenynek érzem magam, mint oly régóta már sose. Vagyis mostanság is olykor éreztem ezt, de nem ennyire erősen. Vajon tud így is olvasni a sorok között, képes felismerni arra, hogy mire vágyom hirtelen igazán? Az ölelésére, nem másra… - Tényleg megcsináltad? Sajnálom, hogy nem voltam ott veled, nem ment. Akartam menni, de megtorpantam pár utcára onnan. – vallom be kicsit szégyenkezve, mert az igazság, ugyanakkor mégis jól esik, hogy megtette, amit ígért és nincs többé a labor, aminek köszönhetően részben egy süllyedő hajóra keveredtünk, amiről együtt akarunk megmenekülni és remélhetőleg nem úgy, mint a Titanicban történt. - Igen, nagyon. Bár az tény, hogy nem helyettesíthették valaki ölelését, vagy közelségét. – mosolyodom el haloványan, miközben a korábban párkányra lerakott pohárért nyúlok. – Köszönöm őket, de talán ideje lenne mind a kettőnknek hazatalálni. – pillantok rá komolyan, miközben a poharamba kapaszkodok, hiszen van egy otthon, ami a közös fészkünk lett volna már, de mégis üresen áll. Itt az ideje azt hiszem végre visszatérni oda és megpróbálni együtt az életet, ahogyan a házasoknak kellene.
- Hát lehet. Úgyhogy kösd fel a nadrágodat! Kacsintok is egyet. A legszebb pillanatainkat idézi, ahogy ezt Maeve mondta. Nem foglalkoztam ezzel a témával, de jó ötlet lenne megtanulni. A gyerekeket bírom és ők is engem, a bohóckodós dokit. És ha időnként Mae-t is kisegíthetem, az a legjobb! Vele egy osztályon dolgozni is jó lenne, de még nem tudom, hogy állunk. Még jobban aggódom, ez a nézésemből is látható. Úgy rávágta, hogy emögött nem látok mást, csak dacoskodást...és vádat. Miattam van az egész. A gyomrom összeugrik, aprócska sárgolyónak érzem. Mintha én is éhes lennék. És se a humor nem segít, se semmi. A levegő talán jót fog tenni. Itt van körülöttünk, mindenfelé, de az igazi, friss, kinti az igazi. Mindig rá kell döbbenni és mindig elfelejtjük, újra és újra. Mennyi mindennel van ez így... Figyelem Mae-t. Határozottan jó ötlet volt kijönni. Kezd erőre kapni. De olyan furcsa szegény. - Szerettem - kezdek bele bizonytalanul. - Nagyon sokáig laktam ott. De most más. Most kényszerhelyzet. Én kényszerítem magam oda. Most nem jó. Nagyon jól tudom, hogy amit most kérdezek, az az ellenkezőjét sugallhatja, annak az ellenkezőjét, amit valójában akarok. Egyszerűen óvatos vagyok, próbálok úgy bánni a feleségemmel, mint egy porcelánbabával, akit már egyszer eltörtem és össze lett ragasztva és épp ez a baj. Veszedelem, veszedelem, az egész átkozottul veszélyes! - Akkor... Azt tudja, hogy mit nem akar. Én pedig már tudom, hogy mit akarjunk. Igen, ez lesz az az út, amin el kell indulnunk. Már én se vagyok biztos abban, hogy sikerrel járunk. Az a cél, de nagyon nehéz, pokolian az. Túl nagyot hibáztam és akármennyire igyekeztem, még mindig nem sikerült helyrehozni? Majd most? Legyen úgy. Csak így fog kiderülni, igaza van. Szeretem azt az okos fejét. Ó, istenem! Sírni látom. Máskor is láttam már, de mikor én vagyok a bűnös, akkor sokkal rosszabb... Hallgatom és a gyomrom lassan meg is szűnik, nem csak töpörödik. Mintha eltűnt volna az a rész. És a szívem szorul össze. A halálról beszél. Mert az élet nem ilyen. De élni akar, végre, ezt hallom. Amikor rám néz, nem bírok magammal és közelebb lépek. Karomat átvetem a vállán és magamhoz húzom. Először csak egy kicsit, ha hagyja, akkor viszont teljesen. A kávét lerakom a kis virágtartóra, bele a földbe, hadd gőzölje a muskátlit. Ki tette ezt ide? Elcsuklik a hangom, mégis belekezdek. - Én is kinyitottam azt az ajtót és csak sötétséget láttam mögötte. Rengeteget gondolkodtam azon, hogy lépjek-e vagy ne, melyik rosszabb. Az a sötét folyosó el akar nyelni. Elcsúszhatok. Nekimehetek valaminek, bármi várhat ott, oroszlántól a kiborított rajzszöges dobozig, a hegyek nemes nyugalmától az élet heves nyüzsgéséig. De azon az ajtón nem egyedül kell átlépni, úgy semmi nem derül ki és csak fájdalom vár. A sötétség magánya. Kicsim, jövök veled. Igazad van, megint. Teljesen igazad van... Próbálom tartani magam, nem akarok én is könnyezni. Ki szoktam engedni, de most erős akarok maradni. Erőt akarok adni. És ha Maeve hagyja, magamhoz ölelem őt, a haját simogatva. Áztassa csak az orvosi köpenyemet, nem bánom. Nagyon hiányzott már, a közelsége, az illata, ezek a szemek, amik várakozva néznek. És az ölelés. Minden. Egyedül nem tudtam volna megoldani. Kellett, hogy ő is akarja. Azt hiszem, a mai egy nagy lépés. - Igen, az a helyiség üres. Illetve lehet, hogy valaki használja, nem tudom. Semmi baj. Az is nagy dolog, hogy megpróbáltad. Múltkor annyira egyszerűnek tűnt. Lehet, hogy neki is. De nem akart szembesülni mindazzal, ami más irányba indította el a testemet, mint ahogy egyébként menne. Nem voltak bennem ilyen vágyak. Olyan vágyak. Amit pedig sose nézett jó szemmel, azt most már sehogy se kell néznie. Tiszta vagyok. Leálltam, tényleg. - Bevallom, nem mertem azzal kezdeni. Nem akartam sietni. Csak örömet szerettem volna szerezni. Látom, hogy sikerült. Tudtam, hogy nem az a végleges megoldás. Darren ötlete bizony bejött. Én fejlesztettem tovább és talán sikerült eltalálni. - Igen, úgy lesz tiszta víz a pohárban. Nagyon, nagyon hiányoztál... Megkérdezném, hogy hogy bírta Abigailnél, de sajnos látom. Nem az őrző tehet róla. Senki más nem tehet róla, csak én. Abigail...vele is kellene beszélnem, de nem kerítettem rá sort. Ő vajon mit szól ehhez az egészhez? Borzasztóan hálás vagyok neki, hogy tartotta a lelket Maeve-ben. De most már én jövök. Ez az én feladatom és nem csak tartom a lelket, hanem új erőt adok neki. Egyszerűen nem szabad, hogy máshogy történjen. A várost nézem, innen fentről, hogy rohan, hogy siet, míg mi egymással küzdünk. És magunkkal. Ujjaimmal megsimítom Mae arcát, ha hagyja és közelről nézek rá. Szerelmesen mosolyogva. Reménnyel telt szemekkel. Csak így lehet. Nincs más megoldás.
Loving can hurt Loving can hurt sometimes But it's the only thing that I know When it gets hard You know it can get hard sometimes It is the only thing that makes us feel alive
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Szavaira csak bólintok, mert elhiszem, hogy másabb, de ezek szerint, akkor most nem igazán szeret ok lakni. Hogy ezt miért is volt jó hallani? Magam sem tudom, talán amiatt, mert pontosan ugyanazt hiányoltuk, egymást és a közös otthonunkat, amibe még csak belekóstolni tudtunk, mert máris elveszítettük, de mégis arra vágytunk és nem másra. Nem üres házra, hanem a mi kis fészkünkre. Aztán pedig belekezdek abba, amit gondolok és érzek. Az egész hirtelen egy nagy katyvasznak tűnik, de talán végre ebben meg lehet lelni azt, hogy mit is kellene tennünk. Egyikünk se tudja pontosan, hogy mit tegyen, vagy éppen mondjon. Az érzésekkel sose volt könnyű megbirkózni és már azt is megtanultam, még ha csak rövid ideje is, hogy olykor nem egyedül kell harcolnunk, hanem akadhat benne társunk. Ez a társ pedig azt hiszem, hogy ő volt számomra. Könnyeimet se rejtem már előle, nem tudom. Talán csak túlzottan fáradt voltam, vagy egyszerűen már nem akartam maszkot viselni előtte. Nem akartam azt mutatni, hogy ennyire jól tartom magam, mint sokan hiszik. Amikor közelebb lép, én nem mozdulok. Megérzem az érintését, ahogyan óvatosan húz közelebb magához, mintha csak attól tartana, hogy ellököm magamtól, de helyette inkább csak odabújok hozzá. Hallom szívének a ritmusát, ahogyan levegőt veszi, az illatát, majd pedig azt, ahogyan egyre bátrabban ölel magához, mint aki csak meg akar vigasztalni, aki támasz akar lenni számomra. Arcomat mellkasához fújom és az se érdekel, hogy miként áztatom el a köpenyét a könnyeimmel. Szükségem van rá, mert nélküle pokolian kínzó létezni is. Miért kellett elrabolnia a szívemet, ha utána ő törte össze? Vajon csakis ő tudja összeilleszteni a darabokat? Szeretnék hinni abban, hogy igen. Hallgatom, amit mond, aminek köszönhetően a szívem még inkább összeszorul. Kezemet lassan emelem fel, hogy köré fonjam, mintha csak én így akarnám kifejezni, hogy egyetértek vele. Én se találtam semmit se nélküle, csak sötétséget, fájdalmat, de nem akarom többé ezt a fájdalmat érezni. Kockáztatnunk kell és ezt csak ketten tehetjük meg. Elrontani elegendő volt az egyikünk is, de ahhoz, hogy kiderüljön megjavítjuk-e, vagy már nem lehetséges, mert valamelyik alkatrész túlzottan elromlott. Azt már csak ketten tehetjük meg. - Szeretlek. – suttogom ezt a pár szót, ahogyan felpillantok rá. A nászút óta talán sose mondtam ki, de most mégis kiszalad ajkaimon, hiszen ez az igazság. Nem csak szórakozásból mondom, hanem érezheti, hogy komolyan gondolom és ez talán az első gyógyulás lehet azon az úton, amin el akarunk indulni. - Örömet okoztál és remélhetőleg még többet fogsz. – döntöm ismét neki a homlokomat, de nem engedek az ölelésemből. Az se érdekel, ha ránk talál valaki így, vagy éppen kihűl az italunk. Túl régóta vártam már erre, hogy újra az ölelésében lehessek és ne teljesen sikítva akarjak menekülni. Jó érzés volt újra elveszni benne és úgy érezni, hogy még egy biztos menedék létezhet számomra, ami nem mást volt, mint az ő ölelése. Kíváncsian fürkészem őt könnyes fátyollal, amikor pedig arcomhoz ér, akkor lehunyom a szemem, és próbálok elveszni azokban az érzésekben, amikben régebben is és most is ébreszt bennem. - Te is nagyon hiányoztál. – vallom be, amikor kinyitom újra a szemeimet és halovány mosollyal pillantok fel rá. – Köszönöm, hogy kitartottál eddig és ennyire küzdöttél. – hátraarcot is csinálhatott volna, még akkor is, ha miatta futottunk kicsit zátonyra, de nem tette meg. Végül lassan kibontakozom az öleléséből és a korlátnak dőlök. Nem a várost figyelem, hanem a férjemet. – Szerintem én ma műszak után hazamegyek, ha lesz még erőm és nem az irodámban alszom be. Ha gondolok, akkor gyere te is. – töröm meg végül a csendet, de már abban se voltam biztos, hogy képes leszek esetleg egyedül hazamenni, hiszen már most is alig álltam a lábamon. Mindegy, hogy farkas vagyok-e, vagy nem, de attól még pihenésre nekem is szükségem van. Főleg ilyen viharos időszakban is.
Egészen kihalt a folyosó, ahogy a kórház sebészeti osztálya felé sétálok, nosztalgikus hangulatban nézelődve, változott-e bármit is a hely az elmúlt hónapok során? Nem igazán… Egy-két faliképet kicseréltek, és egy új üdítős automata is helyet kapott a váró mellett, de többet nem vélek felfedezni. Pedig néhány hónappal ezelőtt mennyi időt töltöttem én itt… Az egész úgy kezdődött, hogy egy március eleji napon Aida iskolájából értesítettek, hogy a lányom az iskolai szünetben elcsúszott az udvaron egy jeges folton és megsérült. Kiderült, hogy kartörés, ráadásul a rosszabb fajtából, így mire odaértem a kórházba, ő már a műtétre várva várta, hogy odaérjek, az egyik tanára társaságában. Tudom, tudom… lehet, hogy őrzőként én is képes lettem volna ellátni, de mivel már nyakig benne voltunk az egészben, túl sok munka lett volna minden érintett és szemtanú emlékezetét törölni, ráadásul a lányom sem volt beavatott. Bármennyire is sajnáltam, reméltem, hogy legalább tanul az esetből, és legközelebb óvatosabb lesz. Szerencsére a műtét végző orvosa, Dr. Evans remek munkát végzett, mára semmi nyoma, hogy valaha is gond lett volna. Akkor mit keresek mégis itt? Nos, az egy másik történet… A legutóbbi Vörös Holdas ámokfutás jó emlékeztető volt arra, hogy hiába tanultam meg fáradtságos munkával az Eeyeekalduk áldozata varázslatot, ha nincs hozzá megfelelő esszenciám, nem sokra megyek vele. És sajnos olyan időket élünk, hogy bármikor szükség lehet rá, inkább intézkedek időben, mintsem később bánkódjak, amikor vészhelyzet van. A gond csupán annyi, hogy hiába van az egyetemen egy bizonyos esszencia készletünk, amire nekem lett volna szükségem, pont nem volt – tipikus. Ráadásul a krónikásunkkal beszélve hiába tudtam meg, hogy több, ilyen vérvonalú farkas is él a városban, a többségüket sajnos nem ismertem, így arra az elhatározásra jutottam, hogy teszek egy próbát, és kértem egy időpontot a lányom orvosához. Tudom, egy kicsit korán érkeztem, az asszisztense szerint még nem ért vissza az ebédszünetről, de nem is sietek sehová, biztos ami biztos, szabaddá tettem a délutánomat, Aidának pedig úgy is rajzszakköre van, csak néhány óra múlva végez. Így hát várok, és tovább nézelődök, minden közeledő lépés zajára odakapva a fejem, figyelve, hátha kiszúrom az ismerős energiákat. Hogy izgulok-e? Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem… mégis, csak akkor kelek fel a helyemről, és megyek be az irodájába, ha szólítanak. - Örvendek, Dr. Evans! - köszöntöm, ha már kettesben vagyunk, majd lassacskán el is kezdem felvezetni, mi ügyben érkeztem – Aidával minden rendben van, nincs semmi komplikáció, most kivételesen nem, mint az anyukája, hanem mint őrző érkeztem. Ne haragudjon, ha esetleg a munkahelyén zavarom, de még mindig ez tűnt az egyik legjobb választásnak.
Kissé megviselten roskadtam le az irodámban a székemre, és a köpenyemet kioldva figyeltem, ahogy a hasamon az átvett sérülés elkezd gyógyulni. Emberi seb, az én testemnek semmi, hamarosan rendben lesz, de az a kisfiú belehalt volna, és nem bírtam végignézni. Egyszerűen nem ment. Sokszor érzem, hogy nem kellene ilyen szinten beleavatkoznom a világ dolgaiba, de a farkasom sem bírt elmenni a dolog mellett, addig nyüszített a fülembe, míg megtettük... a felszíni sérülésén kívül mindent elvettünk, így tovább élhet, mintha mi sem történt volna. Az emlékei bizonyára megmaradnak, de egy játszótéri baleset nem akkora lelki törés, mintha az egyik számára fontos ember bántotta volna. Gyorsan letapasztom a sebet, hogy ne okozzon fennakadást, mert érkeznek hozzám hamarosan, és még egyébként sincs vége a műszakomnak. Viszont van egy kis pihenőidőm, amire ugyan nem lenne szükségem, de elég feltűnő lenne, ha sosem mennék aludni egy 24 órás műszakban, több órás műtétek után. Mikor aztán elrendeztem a küllememet, és visszagomboltam az orvosi köpenyt, elindultam kifelé, mert már kaptam egy üzenetet a csipogómra a recepcióról, hogy várnak. Így aztán hamarosan már Abigail felé sétáltam. - Hasonlóképpen, Mrs. Kenway! Hogy van a kis tündér Aida? Erre tessék! Invitáltam az irodám felé, mert bár volt közös ügyünk a gyermekét illetően, de úgy tudtam, hogy ő rendbejött, és mostanság nem találkoztam itt a nevével, szóval úgy sejtettem, valami másról lehet szó. - Foglaljon csak helyet! Azzal magam is beültem az asztalom mögé, várt még rám némi papírmunka, de a papírhalmot eltoltam magam elől, és kezeimet összekulcsolva figyeltem az Őrzőre. - Valóban kényelmesebb, mint besétálni a Lakba. Mosolyodtam el, nem igazán várnám el egy őrzőtől sem, s ami azt illeti, vagy ott, vagy itt vagyok megtalálható, köztes állapot elég ritkán akad, túl sok felelősségérzet szorult belém. - Miben segíthetek? Mert gondolom, valamiben tudok, ha már hozzám fordult, így hát derűsen és türelmesen várom, miért keresett fel.
- Nagyszerűen, köszönöm! Hála az égnek azóta nem volt semmi újabb balesete. - és remélem, nem is lesz még jó darabig, de nincsenek nagy illúzióim, az apja lánya, le se tagadhatná… Valószínűleg fogok még ücsörögni eleget itt, a kórház folyosóján várakozva. No de most szerencsére nem ezért vagyok itt. Követem a doktornőt az irodájába, majd helyet is foglalok a felkínált helyen, mielőtt elkezdeném felvázolni idejövetelem okát. Hol is kezdjem… talán az elején, az a legegyszerűbb és leglényegretörőbb. - Az elmúlt pár évben sikerült elsajátítanom egy varázslatot, ami az ön teremtőjének emlékét őrzi. Nem tudom, mennyire ismeri az őrzők varázslatait, ez igazából hasonlóan működik a vérvonalképességükhöz. Sérülések átvétele. Annyi különbséggel, hogy nem rendelkezünk mellé a farkasok regenerációjával, így általában csak amolyan végső megoldásként szokás bevetni. - egy élet azért, hogy egy másikat megmentsünk. Remélem, hogy sokáig nem lesz szükségem rá, sőt… hogy sose kell éles helyzetben használnom, de vezető gyógyítóként, amilyen időket mostanság élünk, minden rosszra fel kell készülni. - Pusztán egyetlen apró probléma van vele, erőteljes varázslat lévén, egy Mártírtól származó esszencia nélkül képtelenség megidézni. - és itt is lennénk, már sejtheti, hogy mi idejövetelem oka valójában. - Tudta, hogy a Teremtője, Hope volt a lányom keresztanyja? - árultam el mintegy érdekesség gyanánt, a második keresztnevét is az ő tiszteletére kapta, ebből pedig már az is sejthető, hogy a családunk barátja volt. Akkor is sokat sokat segített a kicsivel, amikor Killian ki tudja, merre járt. - Mióta azonban nincs köztünk, rá kellett jönnöm, hogy alig ismerek mást a vérvonalából… ezért is fordultam most önhöz. - kanyarodtam végre a lényegre – Számíthatok magára? Természetesen nem várom el, hogy mindezt ingyen és önzetlenül… - tettem hozzá, mielőtt még félreértené a helyzetet.
Kezdőlap
