Alaposan átolvastam és átgondoltam mindent, amit Nicholas Strauss leírt és elmondott nekem az esetről. Alignak szállta őt meg aznap este, mint sok más fajtársamat is és nem tudni, miket vitt véghez, amik miatt a kórházba került. Ott találkozott az ismeretlen nősténnyel, akinek nem volt falkaszaga és a külsejét egész jól le tudta írni. Alacsony, de nem extrém módon, nem lilliputi. Talán 160 cm körül lehet, a szeme kék, kissé barnás a bőre, hosszú, hullámos, barna színű a haja (ez közben persze változhatott). Formás, arányos, az arca bájos és egészen kedves, nagyon pozitív a kisugárzása. Aznap éjjel Eska vérvonala volt jelen benne a cserék miatt, ezzel tehát egyetlen vérvonalat már kizárhatok. Nem az én ősömtől származik. Szóval valami jó szándékú kóbor nőstényt kell megkeresnem. L'enfer est plein de bonnes volontés et désirs – ahogy Clervaux-i Szent Bernát mondta. Nem az számít, hogy ő milyen kis kedves és jólelkű. A Falka törvényei mások. El kell fogadnia azokat vagy elűzzük. Mi nem vagyunk szörnyen körülményesek, mint a klondike-iak, akikkel semleges létemre nem tudtam szót érteni. Azok igazi állatok voltak, a túlzott agresszió mintakövei. Ha ezt az ismeretlent végre megismerhetem és megtudom, mit akar itt, miért van a városban és miért látogatja a kórházat, akkor megvan az első lépés. Utána pedig jelentek Castornak. Nem az én feladatom rögtön eldönteni, hogy maradjon vagy menjen, sőt még meggyőzni sem nem nekem kell. Csak információt akarok szerezni. Kor, vérvonal, célok, szándékok, érzések, adatok és egyéb fontos részletek. Ezen gondolatokkal teli aggyal jöttem ma a kórházba. Korábban már érdeklődtem, azt mondtam, hogy az egyik, időközben hazaküldött beteg hozzátartozója vagyok és ez a bizonyos nő elhagyott valamit, amit a beteg vissza szeretne adni, de amíg lábadozik, engem kért meg. A nővérek segítőkészek voltak, elmondták, hogy nem tudják, ki az, magánakvaló jelenség, de rendszeresen idejön egy bizonyos napon. Azt is elmondták, hogy nagyon jó hatással van a betegekre, felvidítja őket és ez segít a gyógyulásokban. Ezt érdekes részletnek tartom, de majd kiderül, hogy mennyire mutat túl a gyógyító bohócok és egyéb terapeuták módszerein. Pontosan arra a folyosóra érkezem, amelyiken Nicholas esete megtörtént. Nyílik egy ajtó és a szaga alapján pont egy farkas jön ki onnan. Meglátom és illik rá a személyleírás. Kávét akar, be is dobja a pénzt és várja, hogy elkészüljön az ital. Közelebb megyek, a szagom nincs elrejtve, sem a Falka szaga. Nem számítok harcra és én sem akarok ilyet kezdeményezni. Szaglászni, beszélgetni jöttem és félig nyílt lapokkal, nem teljesen felhúzott pajzzsal játszom, hogy ne rettentsem el a nőt. A hármas számúnak még neve sincs, ezt is ki kell majd deríteni. Én is az automatához megyek és majd egy citromos teát fogok belőle kipréseltetni. Megállok a nő mögött, mintha csak az italért állnék sorban és turkálok a zsebemben egy kis apróért. Néha átnézek mellette a gép felé, hogy lássam, mennyit is kell előszednem. Közben próbálkozom megállapítani a valódi életkorát, ami a harmincas, örökifjú negyvenes mögött lehet illetve a vérvonalát és a hangulatát. Ha ő ugyanezt elvégzi rajtam, érezhet egy markáns közönyt a hely és a jelenlévő betegek iránt, emellett némi érdeklődést saját maga felé. Annyira nem kéne meglepődnie rajta, mert csinos nő, korombelinek is tűnik vagy fiatalabbnak. Végignézem, a testalkatát, a ruháját, de nem bámulom sokáig. Egyelőre én vagyok a teára szomjas következő vásárló.
Egy cseppet sem akadok fent azon, hogy beáll valaki mögém, elvégre egy kórházban az ilyen automaták aranyat érnek egy-egy átvirrasztott éjszaka után és mivel fogalmam sincsen, mit szeretne az illető, nem is igazán foglalkozom vele. Azzal sem, hogy felkeltettem az érdeklődését és szinte érzem, ahogyan végigmér. Tegye csak, ha jól esik neki, azt hiszem éltem már annyit, hogy az ilyesmi ne érdekeljen túlzottan. A pajzsom egyébiránt teljesen fel van húzva, mint ahogyan az általában lenni szokott, így csupán egy annyit érezhet, hogy egy háromszáz körüli nősténnyel akadt össze, akin semmiféle falkaszag nem érződik. Amint lefőtt a kávém, máris fogom, hogy kicsit arrébb tipegjek, egészen pontosan a folyosóról nyíló kis teraszra, erre vezet utam. A hűvös levegőre kilépve érzem, amint a hideg a ruhám alá kúszik, az enyhe szellő a hajamba kap, cirógatja az arcom, most pontosan emiatt jöttem. Kezemben a forró kávé, a korlátra támaszkodva hunyom le a szemem, hogy átadjam magam az érzéseknek. Megannyi gondolat cikázik a fejemben, de próbálom őket kizárni és csak az engem körülvevő világra fókuszálni. Néha vannak ilyen pillanataim, amikor szükségem van arra, hogy ha csak pár percre, pillanatra is, de kiszakadjak kicsit és hagyjam, hogy elcsendesüljenek a dolgok, hogy az engem körülvevő természet tényleg átöleljen, még akkor is, ha egy kórház kicsiny kiugrójáról van szó. Halovány mosoly kúszik ajkaimra, felnyílnak a szemeim, aprót kortyolok a kávémból, hogy utána ismét ujjaim közt forgassam kicsit a poharat, most adom át a teret a gondolataimnak. Szépen sorjában úsznak be mindahányan, különfélék és egy ponton mégiscsak szinte az összes összekapcsolódik. Ilyenkor mindig végigpörgetem a fejemben azokat az eseményeket, amelyek idejövetelem óta történtek. A találkozás Kilaunnal, majd Bissával, Sangilakkal, a többiekkel, Nicholas és az emlékekbe égő kórház szag.. igen, akárhányszor beteszem ide a lábam, mindig eszembe jut, de nem tudok mit tenni ellene. Nem tudom kiverni a fejemből, sem az emlékeket, sem az érzést.. És vajon Nicholas jól van? Enyhén rázom meg a fejem, nem szeretném, ha a baljós gondolatok kerülnének előtérbe, inkább újabbat kortyolok a kávémból, ismét lehunyom egy pillanatra a szememet, ajkaim enyhén, lágyan görbülnek felfele, úgy tűnik nem figyelek semmi másra, noha érzékeim ezúttal is tökéletesen működnek és a résnyire hagyott pajzsom mögül is tökéletesen képes vagyok figyelni.
A nőstény eddig teljesen nyugodtnak látszik. Nem látok bele, fel van húzva a pajzsa, úgyhogy marad a testbeszéd elemzése. A kávéjára koncentrál és ahogy megkapja, el is megy innen. A szagomat éreznie kellett és a Falka szagát is. Semmit nem mutat arról, hogy ez hatna rá bárhogyan. Úgy tűnik, ura az érzéseinek, nem hagyja őket a teste minden porcikájában megnyilvánulni. Nagyjából egyidősek lehetünk, úgyhogy nem meglepő, ha képes rá, de inkább a szándék érdekel. Mit titkol? Falkaszaga nincs. Se Fairbanks-i, se anchorage-i, azokat ismerem. Igazi magányos alaknak tűnik, pont ahogy a nővérek elmondták. A folyosón sincs más, csak mi ketten, de még ez is sok neki. Kimegy az erkélyre, ahol aztán tényleg egyedül lehet, kint a levegőn, amit a mai fajtánk sokkal jobban szeret a zárt, mesterséges helyeknél. Lehet, hogy még korai a következtetés, de szerintem nem reménytelen eset. Nem tűnik lázadónak, inkább elmenekülne vagy beadná a derekát, ha a Falkától megkapná az ultimátumot. Biztosra nem veszem, de ezt sejtem. Én is bedobok egy kis aprót és megnyomom a citromos tea gombját. Ócsak cuccok ezek, amik a gépből jönnek. Porból készült, instant italok. Ha nem a látszatot akarom fenntartani, nem szoktam ilyenekhez nyúlni. Mikor kiadja a gép a poharat és elkezdi beletölteni, végignézem a folyamatot. Nem semmi, hogy hová fejlődött a technika, de ezt a részét meghagyhatták volna a régi formájában. Nekünk nem kell félnünk, hogy elromlik az egészségünk az ilyen szaroktól, de az ízük pocsék. Megfogom a poharat, megszagolom az italt, kortyolok belőle egyet és elindulok vele kifelé a teraszra. Óvatosan lenyomom a kilincset és kinyitok az erkélyre, majd kilépek és vissza is zárom. Nem közvetlenül a nőstény mellé állok, hanem a terasz másik végén könyökölök rá a korlátra. A pajzsom még mindig csak félig van felhúzva. Továbbra is érezheti az érdeklődést, de most nem nézegetem nagyon. Élvezem a friss levegőt. Magamtól nem jöttem volna ki, de jó, hogy ezt a helyet választotta. Itt nyugodtan beszélhetünk, amíg nem jön ide valaki cigizni. Kortyolok egyet ebből az ízetlen porteából és hunyorogva nézek rá a városra innen fentről, a folyosó erkélyéről. Fintorgok az ital miatt és közben kigondolom a haditervet. Kell pár szót váltani, aztán esetleg a betegekkel is beszélhetnék. De először a nőstényre kell koncentrálni. Hát legyen, szóra nyitom a számat, mert munka van. Úgy szólok hozzá, mint farkas a farkashoz. A koromat kiszagolhatja, úgyhogy nem is titkolom el. - Üdv, kortárs! Nem láttalak még itt. Mi szél hozott a kórházba?
Ismerős energia kúszik közelebb, alig pár perce találkoztam vele először, mégis felkeltette az érdeklődésem, így nem nehéz most is felismerni. Nem tudom, mi a hím neve, mégis tudom a korát, a vérvonalát és falkaszagot is érzek rajta, ahogyan azt is, hogy érdeklődik irántam. A szavakat hallva nyitom fel a szemeimet és lassan fordulok felé, a kérdést hallva elmosolyodom. Puszta érdeklődés lenne és valóban felkeltettem a kíváncsiságát, vagy lappang valami más szándék is a szavak, a tettek mögött? Fogalmam sincsen, mégis készségesen fogok válaszolni a kérdésére, azt hiszem ez a legkevesebb és amíg nem észlelek semmi gyanúsat, addig nincsen semmi probléma. - Önkéntesség. - Rövid és tömör válasz, nem fogom cifrázni a dolgokat, sem pedig ennél mélyebben beleavatni őt a céljaimba. Igazat mondok, elvégre tényleg lehet önkéntes munkának tekinteni azt, amit én itt csinálok. Mártír vagyok, ott segítek az embereknek, ahol csak tudok, főként a legutóbbi kórházban tett látogatásom után. Van ápolónői végzettségem, de azt hiszem addig, amíg ki nem derül, hogy a Szellemek mégis miért hívtak ide minket, addig nem szeretnék ennél jobban letelepedni. A várost nem hagyhatjuk el, pontosan ezért vásároltam a házunkat, de ennél többet egyelőre nem terveztem. Maradjon addig annyi, hogy néha bejárok a kórházba és segítek a rászorulókon. - Nem régen érkeztem a városba - világosítom fel erről is, szerintem nem lesz semmi probléma abból, hogy ezt is megtudja rólam. Az álcámhoz tartom magam, egészséges érdeklődés pedig még nem probléma. - Segíthetek önnek valamiben..? Vagy csupán érdekes társaságnak tűnök? - teszem fel végül a kérdéseimet, maradva a magázódásnál, mert bár p tegeződéssel nyitott, van elég év mögöttem ahhoz, hogy ne legyek ennyire közvetlen egy idegen személlyel szemben, az illem nekem így tanította. Muszáj érdeklődnöm, hogy van-e valami konkrét célja, vagy tényleg csak pár percnyi szünetet szeretne társaságban eltölteni. Jobb félni, mint a végén megijedni.
Folyamatosan figyelem, de a pajzsa miatt nem tudok meg többet a nyilvánvalónál. Megfigyelem a testi reakcióit, a hanghordozását, ezek is sokat elárulnak. Nem egy kapkodós, ideges típus. Nyugodtan, lassan, méltóságteljesen fordul meg és a mosolya is nagyon békés. Nicholas mondta, hogy kedvesnek tűnt, jószándékúnak és nekem is ez a benyomásom. Láttam már nagy színészeket és én is elő tudom adni az irgalmas szamaritánust, úgyhogy ebből még nem vonok le biztos következtetéseket. Tömören válaszol. Ha barátságos is, nem az a fajta, akiből ömlik a szó és válogatás nélkül mindenkinek elmondja az életét. Van titkolnivalója, valószínűleg megjárta párszor vagy másnál látott ilyet, ezért felel udvariasan, de röviden. Az ilyet szeretem általában, de nem akkor, mikor infó kell. Önkéntes gyógyító, ez összevág azzal, amit Strauss tapasztalt a Vörös Hold éjszakáján. Fizetség nélkül jár ide, hogy embereken segítsen. Szociális, együttérző alak lehet és megpróbálhatok így hatni rá. Szánalmat ébreszteni nem igazán akartam eredetileg, de ha valamiért megesik rajtam a szíve, talán közlékenyebb lesz. Teljesen hitelesnek találom az állítását, hogy nemrég jött. A pupillája, a testtartása, mindene azt sugallja, hogy amit mond, igaz, csak több is rejlik mögötte. Abszolút nem érzékelteti, hogy vérfarkas beszél vérfarkassal. Pedig itt nincs kamera, mikrofon, amitől tartanunk kellene. A gyanúját osztja meg velem. Egyáltalán nem érdeklődik, csak arról, hogy mit akarok vele. Nagyon halk hangot ütök meg, amit csak a mi fajtánk fülei hallhatnak. - Hm, ez szép dolog, ritka a mai világban. Csak vidítod a betegeket? Vagy esetleg alternatív gyógymódokhoz értesz? Igen, érdekesnek tűnsz. Jó értelemben véve érdekesnek. Rá van írva az arcodra a segítő szándék. Stephen Chesterton vagyok egyébként – mondom neki egy kis mosollyal. A tegezést tartom, mert vértestvérek vagyunk. Csak a legkörülményesebb farkasokkal magázódom. Ha az Alfámat is tegezem, nem Hope-pal fogok túlzottan udvariaskodni. Kezet viszont nem nyújtok, de ha ő kezet fogna bemutatkozás közben, akkor megszorítom határozottan, nem túl erősen. A citromos teából megint iszom egyet, majd szippantok egy nagyot a levegőből is, orron át. A pajzsomat még mindig csak félgőzzel üzemeltetem. Érezhet ezt-azt, nem akarok teljes titkolózásba burkolódzni.
A halk hang megütése felkelti a figyelmemet, a rövidke monológ pedig még inkább, főleg az elhangzó két kérdés. Lehet, hogy csak kettő, de a körítés, maga a tegeződés, az, hogy a kávéautomatától fogva „követ” és hogy szintén farkas, ráadásul falkához tartozik.. Nem igazán tetszik a helyzet, de sebaj. - Hope - nem nyújtok magam sem kezet, továbbra is csak a kávéspoharamat fogom. Nem mutatkozom be teljes néven, feleslegesnek ítélem ezt az információt, úgyis rákérdez, ha érdekli, legalábbis ha sejtéseim nem csalnak. - A jókedv a gyógyulás egyik nagyon fontos eleme - térek ki egy pillanatra a válasz elől, ajkaimra halovány mosoly kúszik. Nem fogok egyből mindent tálcán kínálni neki, dolgozzon csak meg a válaszaimért. - Egyébként Mártír vagyok - utalok ezzel a vérvonalamra, mely valószínűleg sok mindent el fog árulni neki. Az önzetlenséget, a segítő szándékot, legalábbis a legtöbben a vérvonalat ezekkel a tulajdonságokkal kötik össze. Kortyra emelem ajkaimhoz a poharat, iható hőmérsékletűre hűlt az ital, bár az íze még most is pocsék. Viszont a nyugodt pillanatokhoz szükségem van valami ilyesmire, majd ha itt végeztem, akkor elmegyek valami normális helyre kávét inni, legalábbis ilyenkor így szoktam, hogy valamivel kitörölhessem a számban megtelepedő kesernyés ízt. Pillantásom a hímre siklik, kérdezzen csak nyugodtan, elvégre ha szimatom nem csal, akkor pontosan ezért van itt.
Egy nevem már van és a válasszal pár dolgot elárul magáról. Bizalmatlan. Megégethette már a kezét párszor a nagyjából 300 év alatt, amennyi érződik rajta. Erre persze különböző reakciók vannak, az övé a távolságtartás. Arra számít, hogy ha többet mond, azt felhasználhatják ellene. Védekezni pedig tudna, de nem akar erre energiát szánni. Inkább elkerüli a mélyebb kontaktust és magába zárkózik. A nővérek se tudtak róla sokat, pedig itt rendszeres vendég. Magányos típus. Hasonlítunk ebben, én se vagyok egy szószátyár. Ha hasznom származik belőle, akkor viszont beszélek, mint most is, amikor a támadás jobb a védekezésnél. Falkaszag nincs rajta, ő aztán igazi magányos farkas lehet. Az se kizárt, hogy nem is ismer itt más farkasokat nagyon. Szagról nyilván megállapítja, ki a fajtársa, de kerülni látszik a kommunikációt. A név elsőre keresztnévnek tűnik és valószínűbb is, hogy az. Ha ennyire óvatos, biztos nem a vezetéknevén mutatkozik be. Mondjuk ez se egy hétköznapi név. Tulajdonképpen hazudhat is, de a testbeszéde alapján nem úgy tűnik. Persze ezt is lehet tettetni. Mindenesetre már most kicsit előrébb vagyok. Nem kérdezek rá, nem vallatáson vagyunk. Legalábbis nem azt igyekszem mutatni. - Hope! Milyen szép és jelentőségteljes név – felelem egy könnyed mosollyal. Faith, Grace, Hope, ezeknek van egy varázsuk. Talán jelent számára valamit a vallás, de a remény mindenképp. Az ő korában már nem nagyon beszélhetünk szülői névadásról. Mi már olyan nevet veszünk fel, amilyet akarunk. Én nem akartam beszélő nevet, de az övé az. Bólintok, hogy a jókedv segíti a gyógyulást. Ez már tudományos tény is. Egyben pedig kitérő válasz. Az az érzésem, hogy ennél többről is van szó. Mikor elárulja a vérvonalát, tiszta is, hogy milyen „alternatív gyógymódról” van szó. Így már értem, mitől gyógyulnak a betegei. A Falkában nem ismerek ebből a vérvonalból tagot, pedig néha elkelne egy ilyen. Sőt erősen gondolkodnom kell, hogy találkoztam-e valaha Mártírral. Senki nem ugrik be. Kezdem összerakni az információkat. Hope. Gyógyítás. Kedvesség. Zárkózottság. A jó szándékot sokan ki akarják használni. Nicholas Strauss-t megzúzta a Vörös Hold éjszakája, biztos úgy került a nőstény elé, hogy már nem kellett tőle tartani. Elvehette tőle a sebzéseket, amennyit tudott, amennyit akart. Egy falkatagunkon segített, pedig sose látta előtte és azóta sem. Lehet, hogy beszélgetni nem szeret, de segíteni igen. Ezért van itt? Semmi egyéb terv, csak játssza a magányos gyógyítót? Ez akár alibi is lehet, egy tökéletes fedőtörténet és fedőnév. Ki gyanakodna egy Mártírra, akit ráadásul Hope-nak hívnak? Én. Általában antiszociálisnak szoktak minősíteni, van is benne némi igazság, de nem árt megtudni, mennyire van alapja a gyanúnak. A vérvonalával még egy fontos dolgot elmondott magáról. Feltárta a képességét és ez olyan valami lehet, amire büszke. Ha tart attól, hogy ki akarom használni, esetleg meg is akarom támadni, akkor titkolhatta volna. Így tudom, hogy nem Villám, nem Troll, nem Muszkli és így tovább. Harcban nem hasznos ez a képesség és azzal, hogy elárulta, talán mutatja, hogy nem feltételez támadó szándékot. Megint úgy tűnik, hogy nem hazudik. A pajzsa fel van vonva, nem látom az érzéseit, így tovább kell gondolnom, boncolgatnom, amit látok és hallok. Szerencsére így sem esem kétségbe a feladattól. - Ritka vérvonal, nem? Te vagy az első, akivel találkozom belőle – mondom egy félmosollyal. Valaki őt is beharapta, persze, lehet, hogy az már nem él. A magányosok között akadhat még Mártír, de nem rémlik, hogy ismernék ilyet Fairbanks-ben. Na ja, lehet, hogy másfelé tartózkodnak. Itt erős Falka van és ez nem mindenkinek tetszik. Hope-ot sem vonzza, különben már jelentkezett volna. Nem mondom el az én vérvonalamat, úgyis kiszagolta már. A pajzsom továbbra is félgőzzel üzemel, nem rejtek el mindent. Megiszom a maradék teát és a poharat kidobom a szemetesbe. Fintorgok kicsit és a nőstényhez fordulok: - Ez a tea nem volt az igazi. A kávé milyen? Persze egyáltalán nem érdekel a kávéja, de kell pár ilyen kérdés is. Visszakönyökölök az erkély korlátjára és nézem a várost, ezt a fás részt, amit a kórház teraszáról látni. - Ma még sok beteghez fogsz benézni? Nem akarlak ám nagyon feltartani, ha sietsz – mondom neki, miközben sréhen felé fordítom a fejemet és ránézek egy kedves mosollyal. Szerintem nem az a típus, aki csak úgy faképnél hagy másokat, még ha nem is szimpatikusak. Most viszont meglátjuk, lelécel-e, ahogy megkapta a felhatalmazást vagy jobban érdekli, miért álltam vele szóba és hogy mit akarok. Azt már sejti, hogy valamit akarok, ezért olyan bizalmatlan.
- Köszönöm - felelem kedves mosollyal kísérten a nevemet illető válaszára. Magam is nagyon szeretem ezt a nevet és nem hasra ütés szerűen ütöttem fel az utónévkönyvet, hogy kiválasszak belőle egy nevet magamnak. Szándékosan választotta a Hope-ot, legalább ennyi legyen nekem.. - Magam is így gondolom - fordítom vissza a tekintetemet a férfi felé, szerintem is igencsak jelentőségteljes név. Elárulom a vérvonalamat is, szűrjön le belőle azt, amit csak szeretne. Azt nem mondom, hogy egyáltalán nem érdekel, de szerintem ebből még nem sok mindenre lehet következtetni. - Nem tudom, mennyire ritka, bár igaz, ezen a vidéken én sem találkoztam túl sok Mártirral - ismerem be magam is, a városban eszméletlen kevés akad belőlük, bár tény, miután szétszéledtünk, javarészt Európában töltöttem az időmet és ott haraptam be az utódaimat, így hát elképzelhető, hogy ott sokkal többen vannak. Magam sem tudom, arrafelé a családom hátrahagyása után már nem nagyon jártam. A téma azonban gyorsan terelődik, én pedig homlokomat ráncolva próbálom megfejteni ezt az egészet. - Nem a legjobb, de megteszi - adok őszinte választ, nem ez lesz a kedvencem, de hozzá lehet szokni és legalább a tudat megvan, hogy kávét ittam. A kérdését hallva megrezzen szám széle, felhajtom az utolsó kortyot, hogy a pohár a kukában kössön végül ki. Mellé könyökölök a korláton, továbbra is haloványan mosolyogva pillantok a hímre. - Sokáig kerülgetjük még a forró kását, vagy elárulod, mit is akarsz pontosan? - térek a lényegre, magázódásból tegezésre váltva. Nem szeretem, ha játszadoznak velem, arcomon mosoly uralkodik, habár szavaim mögött megbúvik valami hűvös él is. Nem támadó a szándékom és a viselkedésem, de egyértelmű lehet a másiknak, hogy nem szívlelem, ha bohóckodunk, nyögje ki, mit szeretne, szerintem könnyebb lesz mindkettőnknek. Essünk túl rajta, hogy aztán mindenki mehessen a maga dolgára és akkor minden szép és jó lesz.
A neve fontos a számára és egy véleményen vagyunk azzal kapcsolatban, hogy sok mindent kifejez. Van súlya. Komoly nőstény ez. Keveset beszél és alig ad ki információt. Kedves, de komoly. A vérvonal hordozói tényleg másfelé élhetnek, mert még hallomásból se tudok felidézni másik Mártírt. Ő is ismeri a vidéket, nyitva tartja a szemeit, ha tudja, hogy erre nincsenek nagyon testvérei. - Merrefelé vagytok honosak, ha itt nem? - kérdezem. Talán elárul magáról pár dolgot, hogy merre járt, honnan jött, hol harapták be, hol vannak hasonló vérvonalúak. Nagyon hasznos képesség ez. Nem harcban, hanem harc után, mikor a sebesültekkel kell foglalkozni. A Vörös Hold éjszakáján például jó lett volna egy pár ilyen tag a Falkában. Már csak ezért is kérdezem, hogy hol lehet hasonlóakat találni. Castor biztos örülne, ha szolgáltatnék egy kis információt erről. Messzi vidékekre elmenni értük már nem az én feladatom lenne, de ha rámbízná, megcsinálnám. Nem árt egy kis környezetváltozás. A kávéja nem lehetett sokkal jobb, mint az én teám. Elmegy szódával, ja. Kevésbé finoman szólva pocsék. A kérdésemben benne volt az, hogy nem gondolom komolyan és érti is. Intelligens, megfontolt, de barátságos ez a Hope. Az a szájrezzenés sok mindent elárul. Zavarja, hogy próbálkozom faggatózni, hogy kérdezgetem, de nem vág vissza agresszív módon. Inkább odajön. A verbális közeledésemet fizikai közelséggel viszonozza. Érdekli, mit akarok. Ha veszélyt jelentek rá, meg kell tudnia, így gondolkodik egy előrelátó ragadozó. És még mindig mosolyog. Tényleg lehetne szimpatikusnak, megnyerőnek mondani. Felteszi a nagy kérdést. Kívánja, hogy öntsünk akkor tiszta vizet a pohárba. Hagyjuk a felesleges udvariaskodást a magázódással. Én se rajongok azért, ha valaki szórakozni próbál velem, de meg tudom szivatni. Szeretek másokkal szórakozni. Falkatagokat nem mindig csesztetek, csak néha, például ha rászolgálnak, mindenki más viszont szabad préda lehet. Mint egy ilyen kóbor. Nem hat meg a kedvessége. Tudom, hogy idegen és ezt nem nézzük jó szemmel. A mi területünkön el kell fogadnia a játékszabályokat. Nem csíp engem, de nem is akartam olyan nagyon megkedveltetni magam. Nem úgy kezdtem, most sem erőltetem. - Már kitalálhattad a szagomból, hogy a helyi Falkához tartozom. Te miért nem csatlakozol? Nálunk is van bőven, akin lehet segíteni.
- Honnan tudnám én azt? - halk, csengő nevetésem kíséri kérdésemet, nem rajta nevetek, csupán ezen az egész helyzeten. Mégis, miért hiszi azt, hogy egy átlagos Mártír tudna ilyesmire választ adni? Sőt, az igazat megvallva magam sem tudnék pontos választ adni. Azt tudom, hogy hol haraptam be embereket, de hogy az ő leszármazottaik.. Találkoztam jó párral az utazások során, elvégre ez volt a cél, de sajnos az egész világot képtelen voltam bejárni. Másrészt pedig mi az, hogy honos? Egy vérvonal lehet valamerrefelé honos? Érdekes megállapítás. Kibukik végül belőlem a kérdés, nem vagyok hajlandó tovább ezt az ócska játékot játszani, ahol én vagyok az, akin mindenki röhög. Türelmes valakinek tartom magam és igencsak nyugodt lelkivilágúnak, de nálam is van egy határ. - Nem tudom még, meddig maradok. Sokat utazok, éppen erre hozott az utam, jártam már itt régebben, kíváncsi voltam, mennyit változott. Vágyom egy kis állandósságra, de valószínűleg, legkésőbb egy éven belül tovább állok. Gond nélkül füllentek, azt hiszem éltem már eleget, hogy ne érződjön az ilyesmi. Meg amúgy is.. még mindig nem tudjuk, miért is kellett idejönnünk, szóval teljes mértékben elképzelhető, hogy egy éven belül már itt sem leszek. Nem tudom, mit hoz a jövő. - Most viszont, ha nem bánod, visszatérnék az elfoglaltságomhoz. - jelentem ki kissé hűvösen, mégis igyekszem kedves mosolyt varázsolni az ajkaimra. Ha nem tart vissza, akkor határozott léptekkel veszem az irány befelé, hogy folytassam a félbehagyott „munkámat”.
Ennyire elképzelhetetlen, hogy valahol több mártírral találkozott? Nem csípjük egymást és ez a kommunikáción is erősen meglátszik. Indíthattam volna hízelgőbben, de eleve nem volt hozzá sok kedvem. A nagy semmiről beszéltünk, de a lényeg megvan. Nem hajlandó semmire ez a nőstény. Megtartja magának a kis titkait, ugyanolyan magánakvaló akar maradni falkaterületen is. Igaz, én finom voltam. Jönnek majd nálam keményebben fellépő tárgyalópartnerek és ezt nyilván tudja. Háromszáz felett már lehet némi fogalma arról, hogy működik a farkastársadalom. Valamiért mégsem fél. Én sem tartóztatom tovább, mert nekem se nagyobb öröm ez a társalgás, mint neki. - Értelek, Hope. Ha meggondolnád magad, és hajlandó lennél fizetni vagy a szolgálatunkra lenni valahogy, akkor természetesen semmi akadálya a nosztalgiának. De szólok, hogy a túl önálló magányosokat nem szeretjük és nem szoktak itt egy évig nyugodtan ténykedni. Kellemes napot! A fenyegetés után egy búcsúmosollyal köszönök el. Ebben még benne van egy utolsó tőrdöfés. Ahogy ő megy a betegekhez, én azzal a lendülettel hagyom el a kórházat. Embereket gyógyít, a fajtáját meg le se szarja és fittyet hány a Falkára. Nem sok mindent tudtam meg, de azt tudtatom az Alfámmal. A továbbiak rajta állnak, én pedig megyek tovább a következő feladatra.
Csak nemrég érkeztem északra, miután az elmúlt 20 évben különböző európai bányászati cégeknél dolgoztam. Izgalmas volt, sok kihívással, változatos műszaki problémákkal, ráadásul mind a német, mind a spanyol, mind a francia kultúra más és más temperamentumot és munkamorált igényel. Lassan eljutottam arra a szintre, hogy Madridra nem úgy gondolok, mint Párizs külvárosára. Így jár egy amerikai, ha elkezd világot látni. Persze a világ nekem nem csak két kontinensre korlátozódik. Annak idején megjártam Afrikát és Indokínát is, de az még egy eónokkal ezelőtti másik életben történt. Viszont született amerikai vagyok, méghozzá a múlt évezredből - na jó, az csak röpke tizennégy éve ért véget - akinek a nagybetűs Otthon az Államok. Ennél jobban nem tudom pontosítani, mert hatvan éve nem jártam erre. Alaszkában pedig konkrétan most először. Ahol én felnőttem az a jó öreg Dél, ahol télen is meleg van, a tengerpart homokos, a víz langymeleg, cápa alig akad, ha mégis, akkor is csak az egyik lábát harapja le az embernek. Most viszont itt vagyok egy elátkozott hómező kellős közepén Norvégiával egy magasságban, ahol a jegesmedve csak azért nem kap el reggelire, mert egyrészt nem él erre még ő se, másrészt, ha meglát átalakulva vonyítva elszalad. Csak múlthéten érkeztem, de már összeszedtem egy két perces náthát. Szerencsére az immunrendszerem piszok gyorsan hozzászokik minden ilyen nyalánksághoz. Különben már rég hipochonder lennék, de van valami csodálatos abban, hogy az ember soha nem lesz beteg. Nemrég megtudtam, hogy van egy bánya a közelben. Na jó, nem az amelyik még azelőtt bezárt, hogy bevonultam volna és most valami múzeum van benne - kíváncsi vagyok, hogy nekem mi újat tudna mutatni, hanem egy másik. Nem tudom mi itt a szokás, de úgy gondoltam hiába mérnöki munkára jelentkezem, azért egy fizioterápiai vizsgálati eredmény nem jönne rosszul, hogy fizikailag is alkalmas vagyok bányamunkára. Talán érthető, hogyha a magamfajta sosem lesz komolyan beteg és még a sérüléseink is hamarabb begyógyulnak, akkor kórházakban sem nagyon szoktunk megfordulni. A szaglószervem különben is irritálja ez a sok kemikália. Klór, leginkább ez zavar. Már vagy egy fél órája kóválygok az épületben, mint lenyakazott csirke a hentesnél, ha megcsapja a kettő-húsz, de még mindig csak valami gyerekosztályt sikerült megtalálnom. Mondanom sem kell, hogy vagy nyolcvan éve kinőttem abból a korból, hogy valós esélyekkel várjam, hogy engem itt valaki is megvizsgáljon. Lassan kezd feltűnést kelteni a betegek, a hozzátartozók és a személyzet körében az a borostás fazon aki már a háromszáznyolcvanadik sarkon fordul be, ez alkalommal balra. Ha nem viselnék elegáns öltönyt nyakkendővel még drogosnak néznének, aki morfiumra vadászik. Lassan ideje lenne végre megkérdeznem valakitől, hogy fiziko- vagy fizio- vagy mit tudom én milyen terápiai vizsgálatot melyik osztályon melyik orvos végzi. Kezdem lejárni a lábaim és nagy kedvet érzek ahhoz, hogy átalakuljak. Négy láb, kisebb testsúly, kész felüdülés lenne. Á, ott van egy tájékoztató tábla! Eddig hogy nem vettem észre? Na nézzük csak, addig amíg olvasok csak nem megyek neki senkinek...
Kivételes alkalom az, amikor az égvilágon semmi kedvem nincs dolgozni. Szerintem, ha ezer évben egyszer előfordul ilyesmi, akkor már sokat mondtam. Valahogy mindig volt kedvem a kórházban tölteni az időmet, és a kicsi betegeimmel foglalkozni, meg ott segíteni rajtuk, ahol csak tudok, de ez a mai nap kész katasztrófa volt. Reggel valamiért semmi kedvem nem volt az ágyból kikelni, ráadásul Connort sem szerettem egyedül hagyni, amióta olyan csúnyán megsérült. Tudom én, hogy elvan a sorozatokkal, meg olvassa a könyveket, amiket tőlem kért, de attól még fájt a szívem miatta is. A munkám azonban ide szólított, így kénytelen voltam megdolgozni a fizetésemért. Én legalább olyan szerencsés helyzetben lehettem, hogy azt csináltam, amit igazán szerettem; segíteni másokon, és gyerekek között lenni. Szerintem annyi volt a jó ebben a jelenlegi számomra is szokatlan helyzetben, hogy mára egy műtétet sem írtam ki, így aztán átöltöznöm sem kellett. Ugyanabban az elegáns ruhában és cipőben feszítettem a köpeny alatt egész nap, amiben megérkeztem a korai órákban. Az irodába felesleges lett volna kibújni belőle, és amúgy is szerettem csinosan és nőiesen kinézni, nem pedig a szabvány műtős ruhában flangálni a folyosón. Természetesen eszem ágában sem volt, hogy bárkinek is elnyerjem a tetszését, inkább csak a saját lelki békémet hivatott megőrizni. Gondolataimból és a monitor világából az ajtómon felhangzó kopogás zökkentett vissza. Egyből felkaptam a fejemet, és a szemüveg lencséje felett a hang irányába pillantottam. Nem volt szükségem egyébként efféle eszközre, hiszen a látásom tökéletes volt, de valahogy megszokásból mégis mindig az orromra biggyesztettem az okulárét. - Tessék! – szóltam ki nem túlzottan hangos, ám annál határozottabb hangon. Kisvártatva meg is jelent az ajtónyílásban az egyik kollégám aggódó arca, mire kérdőn felvontam a szemöldökömet. – Valami baj van, Trish? – kérdeztem rá aggódón, még mielőtt megszólalt volna. - Nem, semmi gond! – vágta rá egyből, de mielőtt újabb kérdést tehettem volna fel, mégiscsak folytatta. – Illetve nem tudom… - egészítette ki. Mivel egyre értetlenebbé vált az arckifejezésem, azt hiszem, hogy magától is rájött, hogy ez így nem lesz elég. Csak intettem egyet a kezemmel, ezzel sarkallva arra, hogy folytassa csak nyugodtan. – Egy férfi jó ideje köröz már a folyosón. Egy kicsit ijesztőnek tűnik – súgta oda, mintha valami titkot árulna el. - És nem ment oda hozzá senki, hogy kiderítse, mit akar? – számomra ez a lépés teljesen magától értetődő lett volna, de amikor megrázta a fejét, csak beletörődően sóhajtottam. – Rendben, akkor megyek és elintézem én! – vállaltam magamra a feladatot, és azzal a lendülettel már fel is emelkedtem a kényelmes székemből. A szemüveget a köpenyem zsebébe pottyantottam, aztán kopogó léptekkel - és természetesen Trish-sel – kísérve megindultam ki az irodámból, egyenesen a folyosóra. Két kezemet a zsebeimbe dugtam, aztán némi útbaigazítást követően már láttam is az ismeretlen férfit. Néhány pillanatra volt szükségem csupán, hogy megállapítsam, hogy az illető vérfarkas. Ráadásul egy cseppet sem volt ismerős. Egyből a torkomban kezdett dobogni a szívem, de nem azért, mert féltem tőle, hanem sokkal inkább amiatt, hogy eszembe jutott, mi történt legutóbb, amikor beszabadult az osztályomra egy kóbor. A károkat azóta már sikerült orvosolni, de az emberi életekért sohasem lehet majd kárpótolni a szülőket, a családot. Még mindig elszomorított, ha a mészárlásra gondoltam, így aztán nem meglepő, hogy vele szemben sokkal elővigyázatosabb lettem, mint általában szoktam. - Üdvözlöm! – köszöntem végül mégis rá, amikor már eléggé megközelítettem a tájékoztató tábla előtt. – Segíthetek esetleg valamiben? – érdeklődtem továbbra is udvariasan, bár a pajzsomat már jóval az előtt felvontam majdnem teljesen, hogy megszólítottam volna. Szerettem volna biztosra menni, így azon kívül, hogy valamennyit halványan érzékelhetett az energiáimból, másra nem következtethetett velem kapcsolatban. Sem a koromra, sem a vérvonalamra, sem az érzéseimre.
Elbűvölten szuggerálom a táblát. Tízszer, sőt hússzor annyi osztály van, mint emlékeztem. Bőr és nemi beteg gondozó, szinte vigyorgok amikor a tobruki dokira gondolok, aki azzal heccelte a trippereseket, hogy amputációra lesz szükség. EEG Diagnosztikai és Epilepszia Centrum. Ez mi a rossz nyavalya lehet? Felnőtt pszichiátriai gondozó. Á, a jó öreg vigyorgó. Egyszer majdnem oda küldtek, amikor azt hittem én vagyok a farkas a Piroskából. Gyermek és ifjúságpszichiátria. Na ez a generáció is korán kezdi az elhülyülést, ha már külön osztályt hoznak létre. Intervenciós és Kardiovaszkuláris Radiológia? A közeli katonai támaszpont rádiósait gyógyítják itt? De miért csak az intervenciósokat, a sima logisztikai szolgálat nem részesül civil ellátásban? Egy rakás latin kifejezés, egyikről sem hallottam. Majd fekvőbeteg ellátás. Hát, amennyit járkáltam az elmúlt fél órában, szívesen elhevernék egy kanapén, csak egy szemüveges kopasz fazon el ne kezdjen faggatni a gyerekkoromról. Lassan kezdem azt hinni, hogy itt több az osztály, alosztály, főosztály, mellékosztály és sorolhatnám milyen osztály, mint Fort Benningben a logisztikai különítmény labirintusában. Ez valami borzalom. Ha itt egy beteg elhuny, akkor a szelleme két évig keresi, hogy hol tud a túlvilágra jutni. Ha hiszek abban, hogy nem vagyok zakkant és tényleg farkas vagyok, akkor ennyi erővel hihetek abban is, hogy odaát miniszoknyás angyalkák várnak hűtött sörrel és a szezon baseball eredményeivel. Kellemesebb tudat, mint a buddhisták Nirvánája. Természetesen érzékelem, hisz a jó látáshoz és halláshoz még valami emberfeletti ösztön is társul, hogy egyre nagyobb feltűnést keltek. Azonban nem lép oda hozzám senki, messziről vizslatnak, mintha tartanának tőlem. Abszolút megérteném az ilyen reakciót, ha zöld barettet, ejtőernyősszárnyakat és Harctéri Érdemrendet viselnék, de már jó ideje civil ruhában járok, így volt időm hozzászokni. Ezért sem tudom mire vélni, amikor az ápolók, ahelyett, hogy énhozzám lépnének segítőkészen mosolyogva, tudom, hogy maradi vagyok, de ezt várnám egy kórházban, idecsődítik magát az osztály főorvosnőjét. Aki ráadásul igen szemrevaló darab. Ezt szeretem a mai világban. A nők már osztályvezetők, igazgatók, szenátorok, sőt miniszterek is lehetnek. Amikor megszülettem még dolgozni se nagyon hagyták őket, csak az ír bevándorlóknál, és ott is megerőltető fizikai munkát végeztettek velük. A világháború felcserei óta nagyot fordult a világ, én pedig örülök neki, hogy még mindig fiatal harmincas vagyok. De nem flörtölni jöttem, emlékeztetem magam, hanem a papírokért. Továbbra sem tartom szerencsésnek, hisz nem tudom, hogy a vérképelemzés, vagy az a DNS tesztnek hívott újkori varázslat mennyit fed majd fel a belső énemből, de dolgozni szeretnék, ahhoz pedig szükség lesz alkalmasságira. - Szép napunk van, doktornő - viszonoztam a köszöntést barátságosan mosolyogva. Enyhén meg is hajoltam múlt század eleji eleganciával, valahogy eddig képtelen voltam leszokni az ilyesfajta manírokról. Elszakítom a tekintetem a tájékoztató táblától cseppet sem okosabban, mint amikor megláttam, pedig már jó ideje tanulmányoztam. - Nem szeretem lejáratni magam, főleg szépasszonyok előtt, ám röstelkedve be kell vallanom, hogy eltévedtem. Rendkívül hálás lennék a segítségéért és végtelenül lekötelezne, ha útba tudna igazítani. Fizio vagy fiziko vagy valami ilyesmi felmérést melyik osztályon végeznek felnőtteken? Arra már magam is volt szerencsém rájönni, hogy ez egy gyerekosztály. Határozottan éreztem valami energiaformát, ám mivel életemben nem találkoztam még úgy magamfajtával, hogy az a találkozás tudatosult volna bennem, sőt arról sem volt tudomásom, hogy nem egyedi eset lennék, így ezt valami generátor közelségének vagy egy magasfeszültségi kábel túlterheltségének tudom be. Mindkettő aggodalomra ad okot egy kórházban. Ennek elvileg a pincében lenne a helye. - Ha volna egy kis ideje doktornő, akkor rendkívül hálás lennék, ha értesítené a karbantartókat, hogy itt a közelben valamelyik elektromos berendezés túltöltődött. Mérnök vagyok, ezért érzékenyebb az elektromágnesességre. Vagy ez valami újfajta röntgengép lenne? Forgatom a fejem, hátha kiszúrom a jellegzetes hangot, amit egy működő készülék ad ki magából. Mivel nem tudom, hogy egy farkassal állok szemben, ezért okom sincs leplezni magam. Sőt a pajzsról, mint képességről még csak nincs is tudomásom. Pár pillanat múlva visszazökkenek az eredeti kérdésemhez. - Nem is rabolnám tovább az idejét. Ismétlem rendkívül lekötelezne, ha útba tudna igazítani. Életemben másodszor járok egyáltalán kórházban, ebben a városban pedig először. Így a helyismeretem még hagy némi erős kívánnivalót maga után.
Még mindig nem voltam egészen nyugodt, hogy egy ismeretlen farkas kószál az osztályomon, de amint közelebb értem hozzá és egy kicsit hagytam, hogy energiáim beszivárogjanak az övéi közé, már nem volt nehéz megállapítanom, hogy fiatal. Annyira, hogy lehet, hogy még én is képes lettem volna elbánni vele, ha úgy alakulnak a dolgok. Nem voltam benne egészen biztos, de ha át akarna változni, akkor talán még bent is tarthatnám a farkasát, de ez már olyan helyzet volt, ami nagy vészes lenne és én egyelőre gondolni sem akartam egy újabb mészárlásra az én területemen. Még mindig lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy aznap este nem voltam itt, csak Annabelle egyedül. Ezek után mindig kétszer meggondoltam a beosztást, és szerencsére szigorítottak valamennyit a rendszeren is. Pont ezért nem ment oda hozzá senki egyébként, mert még az ápolónők is tartottak az ismeretlen férfiaktól, akik csak úgy erre ólálkodtak. A köszöntésére csak biccentettem, egyelőre nem mondtam semmit a személyeskedésre. Általában barátságos viselkedésem most sokkal inkább távolságtartó, hivatalos és komoly volt, ő ellenben nagyon is fesztelennek látszott. Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy tényleg flörtölne velem, vagy csupán a képzeltem játszik? Ám rövid úton rájöttem, hogy tényleg afféle flörtölés áldozata lettem, amihez egyáltalán nem voltam hozzászokva. Azok a férfiak, akik itt megfordultak, mind családapák voltak, akik a beteg gyerekükhöz érkeztek látogatóba, vagy esetleg valamilyen rokonként jöttek be hozzánk. Közülük ugyan akadt néha napján olyan, aki megpróbált kikezdeni vele, de túlságosan profinak tartom magam ahhoz, minthogy ilyeneknek teret engedjek. Most sem volt ez másként, bár udvariatlan sem akartam lenni semmi esetre sem. - Rendben! Meglátom, hogy mit tehetek önért! – egyeztem bele, de inkább az volt a célom, hogy minél előbb eltávolítsam innen, és a kíváncsi szemek elől. Valami nem stimmelt, de egyelőre még nem tudtam, hogy mi. Nem tűnt erőszakosnak, de akkor is furcsálltam, hogy a pajzsa teljesen le volt eresztve egy ilyen helyen. Főleg, hogy tudvalevő a városban tanyázó falka, aminek nyilván akárhol lehetnek tagjai, így aztán eléggé kiadja magát. Én nem vagyok harcos, ennek ellenére mégis könnyedén beleláttam anélkül, hogy erőszakot alkalmaztam volna. Már éppen invitáltam volna magammal, ám amit mondott, attól kis híján dobtam egy hátast. Szemeim nagyra nyíltak a meglepettségtől, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Az értetlen arckifejezés, ami nem túl gyakran jelent meg az arcomon itt a kórházban, most határozottan befészkelte magát. - Tessék?! – kérdeztem is vissza. – Nincs semmiféle probléma, higgyen nekem! – jelentettem ki, mert az ilyesmit azért én is megéreztem volna, de nem figyeltem fel semmire. – Remélem, nem hiszi, hogy ez valóban lehetséges… - utaltam arra, hogy azért, mert mérnök, érzékenyebb lenne ezekre a dolgokra. Nem, itt határozottan nem volt jó valami, és most már egyre nyugtalanabbá tett ennek a férfinak a jelenléte. – Tudja mit? – néztem rá hirtelen ötlettől vezérelve, ujjaim pedig idő közben ráfonódtak a zsebemben lapuló telefonomra. – Jöjjön be velem az irodámba, és leszólok telefonon a megfelelő helyre! – ajánlottam fel, még egy mosolyt is kipréseltem magamból. – Erre jöjjön! – azzal megfordultam abba az irányba, amerről jöttem, és el is indultam az irodám felé. Mégis mit gondolhat, hogy le akar menni egy vizsgálatra? Nagy udvariatlanság, én tudom, de amíg háttal voltam neki, máris elkezdtem smst pötyögni a telefonomba, a biztonság kedvéért. - Fáradjon csak be! – nyitottam ki az ajtót, amint odaértünk a helyiséghez, meg természetesen akkor, ha tényleg követett engem és elfogadta a segítő jobbomat.
Fairbanks tipikus amerikai kisvárosnak bizonyult. Egy ismeretlen érkezik és már futótűzként be is járta a hír a támaszponttól a kórházig. Már csak a padon ülő öregasszonyok hiányoznak a képből, akik kitárgyalnak a hátam mögött. Litvániában még fejkendőjük is lenne. Oroszországban pedig vodkás üvegük. Ám ez Amerika, itt a pletyka is sokkal kulturáltabb. Elsütök egy ideillő bókot, mert mégiscsak önzetlenül segítene, de nocsak. Ha segíteni jött akkor mi ez a hűvös, kimért távolságtartás? Biztos a szépasszony kifejezés zavarja. Hát ebben az évezredben már minden bók kikezdésnek minősül? Szép az ami érdek nélkül tetszik és még csak meg sem fordult a fejemben eddig, hogy a szoknyája vagy a nadrágja vagy tök mindegy alá kerüljek. Bár a nyolcvanas évek diszkó őrülete óta nem volt tartós kapcsolatom. Orvossal meg utoljára Koreában randiztam, jó hatvan évvel ezelőtt. - Nagyon köszönöm. - Ez aztán a fogadtatás. Egy osztályos főorvos intézkedik az ügyemben. Akkor mégsem azért kerültek, mert rémisztő vagyok, hanem mert jó képű, döntöm el magamtól egy pillanatra eltelve. Utána egyből le is hűtöm magam. Egy szőke, jó testű főorvosnak semmi szüksége rá, hogy az osztályán tévelygő öltönyös férfiakra vadásszon. Néha egészen lökött vagyok. Na meg beképzelt. Bár amíg a kimondatlan gondolataimat megtartom magamnak, addig le se járathatom magam, nem igaz? Túl sokat agyalok már megint fölöslegesen. A kórház annyira nem rémisztő hely, hogy ennyire terelnem kellene a gondolataimat róla. Kizárt, hogy egy rutin szűrővizsgálat okán bármilyen tűt belém vágjanak. Különben is, nagyfiú vagyok, történt velem már rosszabb is, mint egy szuri. - Teljesen kizárt, hogy a gyapjú öltöny töltődött volna fel ennyire elektrosztatikusan. - Kételkedek még mindig. Valami erőtér vagy energia van itt a közelben amit érzékelek. Utoljára egy elektromágneses vasúti daru közelében éreztem ilyet. Vagyis nem pontosan ilyet, de annak volt hasonló energia tere. Vagy megint előjött rajtam az a hetven évvel ezelőtti őrület? Akkor viszont kifelé menet be kellene néznem a vigyorgóba is. Hátha annak idején a sivatagban a fejemet is szétlőtték, csak nem tudok róla. Valami határozottan nincs jól vagy ezzel az emelettel vagy... Igen, szinte biztos vagyok benne, hogy mielőtt a főorvos megjött volna semmit nem éreztem. Akkor ez sima kémia. Nagyon tetszik nekem egy szőke nő én meg elektromos impulzust kezdek érezni. Valószínűleg az összes idegpályámon egyszerre ment végig, hogy helló bébi. - Akkor én tévedtem, bocsánat - szabadkozom zavartan mosolyogva, majd egy fejbólintással adok választ az invitálásra. Kicsit szokatlan, hogy egy felnőtt férfit a gyerekosztály egyik irodájába hívják, de valószínűleg az orvos, akit keresek házon kívül van és szeretnék, ha itt várnám meg. Ám legyen, nekem tökéletes. Bár akkor is szokatlan. És talán nem is illendő, elvégre a doki nőből van. Belépek mögötte az ajtón és kérdőn nézek, becsukjam-e.
Inkább el is engedtem a fülem mellett az öltönnyel kapcsolatos megjegyzését, mert egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mégis miről beszél, vagy mit érez. Kizárt, hogy egy tőlem ennyivel fiatalabb egyed jobban megérzett volna valamit, mint én, aki egész nap itt van amúgy is. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy egészen biztosan csak tréfál, vagy valamiféle téves következtetést vont le, és képzelődik. A lényegen azonban nem változtatott, miszerint szerettem volna, ha minél előbb eltávolítom őt a folyosóról, be az irodámba. Semmi hátsószándékom nem volt, legalábbis olyan, ami miatt zavarba kellett volna jönnöm. Szerencsére sikerült beinvitálnom a nevemmel ellátott ajtó mögött megbújó helyiségbe, és amint bent voltunk, már zártam is be az ajtót. Hiába kérdezte meg némán, hogy tegye-e meg helyettem, végül én léptem oda és zártam rá, méghozzá kulcsra. Biztos, ami biztos alapon szerettem volna, ha semmiféle zavaró tényező nem üti fel a fejét egyik pillanatról a másikra. Elég kellemetlen lett volna, ha valamelyik alattam dolgozó kolléga éppen most gondol egyet, és benyit kopogás nélkül. Bár elég kicsi volt az esélye, mert tisztában voltak vele, hogy mennyire nem rajongtam az efféle udvariatlan viselkedésért, azért néhanapján mégiscsak előfordult. - Teljesen elment az esze?! – kérdeztem egy kicsit kikelve magamból, ami egyébként egyáltalán nem volt rám jellemző. Alapvetően teljesen nyugodt és barátságos nőnek lehetett mondani, ugyanakkor szigorú főnöknek. Azt azonban soha nem engedtem meg magamnak, hogy úgy beszéljek, ahogyan most tettem. Egyszerűen fájt és megrémített az a szintű ostobaság, amit ma tapasztaltam. – Nem mondhatja komolyan, hogy tényleg azért jött be a kórházba, hogy megcsináltassa azt a tesztet! – magyaráztam tovább, őszinte felháborodással. Járkálni ugyan nem kezdtem el fel-alá, de bennem volt, hogy bármelyik pillanatban megindulhatok. Helyette inkább összefűztem magam előtt a két karomat, úgy néztem komolyan a férfira. - Mégis mit gondol? Hogy majd nem tűnik fel az orvosoknak a véréből, hogy valami nem stimmel? – érdeklődtem tovább számon kérően, mintha csak valamelyik alkalmazottammal beszélgetnék egy általa elkövetetett hibáról. – Képes lenne lebuktatni az egész fajunkat… - forgattam a szemeimet, még mindig őszinte megrökönyödéssel. Egyszerűen nem fért a fejembe ez az egész. – Arra talán nem jönnének rá, hogy vérfarkas, de az elég hamar egyértelművé válni, hogy a vérében van valami olyan is, aminek nem kellene. Ami nem emberi… - toldottam meg, hátha felfogja végre. – Kérem, nyugtasson meg, hogy ez az egész csupán egy rossz tréfa! – néztem rá szinte könyörgően, egy kicsit nyugodtabban, mint ahogyan az előbb beszéltem hozzá. Eddig nagyon is komolynak látszott, de sohasem lehet tudni. Lehet, hogy ez a fura szórakozása, hogy ráhozza a frászt a fajtársaira, meg az, hogy kísértse a sorsot ilyen extrém módon.
Már az sem tetszett nekem, hogy ránk zárja az ajtót amikor nyilvánvalóan nem azt akarja velem csinálni az asztalon. Amikor pedig olyanról kezd beszélni amiről halandó embernek fogalma nem lehet, mert soha nem beszéltem róla senkinek, már minden szőrszálam az égnek áll az idegtől. - Ezt meg honnan a francból tudja? - Nyögöm ki kikerekedett szemekkel. Közben az agyam vadul kattog és próbálom feldolgozni a történteket, az elhangzottakat és valami kiutat lelni ebből a kényelmetlen sőt veszélyes helyzetből. Veszélyes, mert ismeretlen, mert egy kórházi főorvos olyat tud, amit nem lenne neki szabad, mert innen csak az ablakon át fogok tudni kijutni. - Hogy mit gondolok? - Kezdtem bele enyhén metsző hangéllel. A seregben belém nevelték, hogyha fogalmad nincs róla mit teszel akkor támadj. Rohand le az ellenfeled, juss át a védővonalain és lőj szét annyi fejet amennyit csak tudsz mielőtt ráébredne, hogy mégiscsak ő az erősebb vagy hogy fogalmad nincs róla, hogy mit is kellene tenned. - Azt gondolom, hogy maga egy kórházi főorvos, aki olyanról tud amit nem lenne szabad tudnia, amihez az ég világon semmi köze nincs. Ha nem hozta volna fel ezt a maszlagot a vérvizsgálatról határozottan meg lennék róla győződve, hogy be akar gyógyszerezni, le akar szíjazni egy kórteremben és kísérletezni akar rajtam! Maguk fehér ruhások mind egyformák. Miért nem tud egyszer az életben egy szőke hajú nő alakoskodás és képmutatás nélkül segítőkész és barátságos lenni? Azt hiszi, hogy nem tudnék innen kijutni? Mire a biztonságiak felocsúdtak már rég kivetődtem azon az ablakon. A létező összes arcizmom egyszerre vibrál, csak nagy erőfeszítés árán állom meg, hogy ne kezdjek vicsorogni, ne alakuljak át és essek neki. Aztán beugrik, hogy annak az erőtérnek és a nő megmagyarázhatatlan tudásának köze van egymáshoz. Ráadásul a városban van egy katonai bázis is. És ki ne hallott volna az 51-es körzetről? Tuti, hogy az 52-es meg pont alattunk van. - Maga csinálta azt energia valamit! - Mutatok rá vádlón. Ha ez így van akkor az a kütyü a zsebében felmérte a fizikai szintem és már rég úton van egy helikopteres begyűjtő század páncéltörő fegyverzettel. Azaz taktikailag hibás lenne védhető helyről kivetődnöm fedetlen nyílt zónába. A nő magunkra zárta az ajtót, azaz nekem elég arra ügyelnem, hogy az ablak és köztem mindig ott álljon a doki. Ismerem a sereg mesterlövészeit. Egy legyet is a falhoz szegeznek nyolcezer méterről. Még mindig adja magát a kérdés, hogy honnan tudta, hogy engem kell szkennelni? Sőt, a személyzet, akik közül kizárt, hogy pár embernél több be legyen avatva, honnan a francból tudta? Minden elhangzott szónak szerepe kell, hogy legyen. - Fajunkat? Többen vagyunk? - Töprengek hangosan. Ugyanúgy neki is feltéve a kérdést, mint saját magamnak. - A sereg pedig úgy használ minket, mint a navahókat? Fizikailag ellenállóak vagyunk, ezért mi kerülünk az első vonalba. Akkor mégse hallucináltam, hogy a törzsőrmester csinált velem valamit Afrikában. Biztos akkor adta be nekem a szérumot. Meg se kérdezték tőlem, hogy ez az izé akarok-e lenni, érti?! Meg se kérdezték! Nem lehet csak úgy mindenféle mellbe lőtt sebesültet csak úgy beoltani! Gyűlölettel égő szemmel meredek rá. Hátha sikerül annyira megrémisztenem, hogy igazat mondjon. Most először talán egész életében. - Hány percem van amíg a begyűjtők ideérnek?
Egyszerűen nem tudtam hová tenni ezt a reakciót. Nem tudtam eldönteni, hogy csak játssza a hülyét, vagy tényleg nem tudja, hogy léteznek mások is rajta kívül, és ennyire meglepi a tény, hogy még tud róla valaki, hogy léteznek farkasok. Te jó ég, ez meg hogyan történhetett, hogy egy száz év körüli hím ennyire nem tud semmit? Remek teremtője lehetett, annyi szent! Ez annyira megdöbbentett, hogy még nekem is beletelt néhány másodpercbe, mire feldolgoztam. Nem is válaszoltam neki, hadd mondja csak a magáét, bár az már cseppet sem tetszett, hogy ennyire nekem esett. Nemes egyszerűséggel felvontam az egyik szemöldökömet kérdőn, tekintetemből pedig sütött a nemtetszés. Talán kicsit még lenézőre is sikeredett a pillantásom, de inkább azért, mert sértőnek találtam a viselkedését. - Na, most volt elég! – állítottam le, még az egyik kezemet is feltartottam, hogy belé fojtsam a szót. – Fogalmam sincs, hogy honnan szalajtották magát, de nem tűröm, hogy sértegessen a saját irodámban, egy magához hasonló bakfis! – közöltem komolyan, és elég határozottan ahhoz, hogy talán rájöjjön, hogy nálam nem fog bejönni a megfélemlítési kísérlete. – Nincs szükségem biztonságiakra ahhoz, hogy kezeljem ezt az ügyet, és nem hiszem, hanem tudom, hogy nem tudna kijutni. Állítsa le magát, és üljön le oda abba a székbe! – böktem rá az egyik ülőalkalmatosságra, ami az íróasztalom előtt kapott helyet. - Nem gondolt még rá, hogy egy kicsit talán túl sok tévét néz? Meg hogy elég nagy paranoiával küzd? – érdeklődtem szinte már csevegő hangnemben, bár még mindig nem volt meg a szokásos kedvességem. Nem bíztam az idegen kóborokban, az meg csak rátett most egy lapáttal, hogy ennek a férfinak itt láthatóan labilis az elméje. – Sajnos ezen nem tudok segíteni, ugyanis nem ez a szakterületem – utaltam az előbb említett paranoiára. – De igen, elég sokan vagyunk a világon, történetesen én is az vagyok, csak egy hangyányival idősebb, mint maga. És igen, én voltam az energia valami, de nem csináltam, hanem az én magam vagyok, belőlem jön. Ez a farkasok sajátsága, magának is van. Jobban jár, ha befogja végre a száját, és nem mond ilyen sületlenségeket, mert egyelőre csak a töredékét érezte, de már ez is kellemetlenül érintette igaz? Ne akarja, hogy magára zúdítsam az egészet, mert nem lenne jó érzés, higgye el nekem! Több mint másfél évszázad előnyöm van magával szemben, de ha kell, akkor megteszem. Szóval, hajlandó végre lenyugodni és befogni a száját, vagy tovább folytatja ezeket az ostobaságokat? – kérdeztem még mindig szigorúan, két karomat magam előtt fonva össze. - Nem jönnek semmiféle begyűjtők, a sereg pedig nem használ minket, mivel nem is tudnak a létezésünkről. Gondolom a törzsőrmester a teremtője, de ahogy látom, nem végzett valami jó munkát magával… - ingattam a fejemet látható rosszallással. – Egyébként megnyugtathatom, hogy senkit nem kérdeznek meg, hogy akar-e farkas lenni vagy nem. Egyszerűen csak megtörténik, vagy balesetből, vagy okkal. Ritka, akinek van választási lehetősége, nekem sem volt – ezt olyan természetességgel mondtam, mintha csak az időjárás lenne a téma.
Ez a nő engem a háború előtti tanáromra emlékeztet. Kontyos, szemüveges ötvenes vénkisasszony volt aki pálcával vagy vonalzóval járkált és szinte már egy tüsszentésért körmöst adott. Elképesztően félelmetes ahogy egy több háborút megjárt veterán kommandósban bennszorul a levegő meg a szó és kimeredt szemekkel néz egy törékenynek tűnő szőkére. Na ennyit a gyengébbik nemről! Ha kedve tartana akkor összecsomagolna és feladna postán Etiópiába karácsonyi ajándéknak. Vajon a beosztottjai tudnak róla, hogy a doktornő macskák helyett sárkányokat tart és reggelire százasszöget fogyaszt, ebédre pedig Abrams tankot? Újra tizenévesnek érzem magam az igazgatói ajtaja előtti folyosó padján szorongva. Becs szó nem én tettem rágót Miss Phillips hajába. Nincs is nálam rágó. Az összeset lehúztam idefelé jövet a fiúvécén. Nem, természetesen nem szeretném a hétvégém a suliban tölteni büntetésben. És igen, elnézést fogok kérni attól a rusnya banyától. Bár ez a doki még annál is rosszabb. A Szigeten a kiképző főtörzs zokogna gömbölyödne össze magzat pózba és háromszáz fekvőért könyörögne, csak ne nézzen rá ilyen csúnyán. Na jó Rusty, ne légy nyuszi. Hisz ez csak egy emberbőrbe bújt farkas. Aki nyuszikat eszik. Nagy levegő és próbálj összekaparni valami morzsányi kis önbecsülést! - Utoljára tizenöt éve néztem tévét és nem vagyok paranoiás. Negyvenegyben soroztak be és a Sivatagi Vihar után szereltem le. Egyszerűen csak túl sokat láttam túl közelről, hogy a sereg milyen húzásokra képes. - Azt már hozzá sem teszem, hogy aki emberfeletti reflexekkel és erővel rendelkezik az a harckocsizó utászalakulattól könnyen egy kommandós egységben találja magát. És többször részt vettem személyesen elfogó hadműveletben ahhoz, hogy tudjam hogy néz ki amikor két NH90 kezd el lebegni az ablak előtt. Mindenesetre a puszta energiaszintje a fotelbe kényszerít és már nem látom túl jó ötletnek folytatni a korábbi magánszámom. Valahogy tényleg hajlamos vagyok elhinni, hogy úgy két-háromszáz éves farkas lehet. Ha pedig ez úgy működik, mint a kilencvenes évek horrorfilmjeiben akkor minél idősebb egy emberfeletti, annál nagyobb ereje van. Ezt nem most akarom letesztelni. Nem akarok tapéta lenni egy falon következő életemben. Mély levegő, ez az, ne ess pánikba. - És akkor most mégis mi a francot csináljak? - Ez teljesen olyan érzés, mint amikor a fél év kiképzés után egyszer csak egy csapatszállítóban ültem ami épp most parkolt le Líbiában. Ajtó nyílik és már benne is voltunk nyakik. Na ott pont ugyanennyi választásom volt és punt ugyanennyire meg voltam róla győződve, hogy nekem annyi. Bár, ha nem kötekedem vele, akkor a doki remélhetően nem fog elkaparni egy lövészárokban. - Most akkor legyek munkanélküli, mert nem kapok alkalmassági papírt, vagy vannak kapcsolatai a kórházban? - Térek egyből a tárgyra. Végtére is csak ezért jöttem be ide. Kapok valami igazolásszerűséget és már el is húztam. Lehet, hogy még a városból is. Semmi kedvem azon aggódnom, hogy gyarmatosítás korabeli öregek kergetnek vagy csak a szél fúj. A végén még tényleg paranoiás lennék.
Valószínűleg, ha csak sejtettem volna, hogy miféle gondolatok fogantak meg a férfi fejében velem kapcsolatban, akkor most még jobban fel lennék háborodva, a sértettségről már nem is beszélve. Rólam nem szoktak ilyeneket gondolni, általában kedves és barátságos nőnek írnak le, még a kollégáim is, pedig őket azért főnök-beosztott viszonyban kell tartanom, a kórházon belül mindenképpen. Az, hogy az intézmény falain kívül milyen vagyok velük, az már más kérdés, bár elég kevés időm marad, amit azzal tölthetek el, amivel csak szeretnék. Helyette ott volt nekem Connor, a kutyám, valamikor pihenni sem ártott, úgyhogy az életembe más jelenleg bele sem fért volna. Sem személy, sem elfoglaltság. - Nem kell bemutatnia, hogy milyen egy háború, ugyanis nem egyet volt szerencsétlenségem átélni – tereltem el a témát, mert ezzel engem nem lehetett meggyőzni. Még ha kicsit el is kezdtem volna sajnálni érte, ott volt az, hogy milyen tiszteletlenül viselkedett velem az imént, és ez egyből felvitte a pumpát bennem. Ritka alkalom az, amikor engem kihoznak a sodromból, de igazán most sem rá haragudtam, sokkal inkább a felelőtlen teremtőjére. Nekem nem volt kölyköm soha, nem tudom, hogy milyen érzés odafigyelni rá és tanítgatni, de egészen biztos, hogy én nem így csináltam volna. Valamennyire most volt lehetőségem belekóstolni Connor miatt, de ő minden szinten csupán egy kölyök. Emberként és farkasként is, de ahhoz képest szerintem egészen jól kijöttünk egymással, így aztán bátran állíthatom, hogy tényleg sokkal jobb lennék teremtőnek, mint ennek a férfinak a beharapója volt. Annak azért mindenképpen örültem, hogy végre befogta a száját néhány percre, és leült a fotelbe, ahogyan kértem tőle. Így volt egy kis időm arra, hogy rendezzem a gondolataimat, lehiggadjak, és értelmesen tudjak vele tárgyalni. Legalábbis, ha rajtam múlik, akkor mindenképpen értelmesen fog lezajlani ez a beszélgetés, ha rajta, akkor már nem voltam olyan biztos benne. Még szerencse, hogy az irányítás az én kezemben van. Nem sűrűn fordul elő az sem, hogy én vagyok erőfölényben, még a korom ellenére sem. Ő azonban semmit nem tudott látszólag a farkasok dolgairól, az meg még mindig nem fért a fejembe, hogyan lehetséges ez. Ha ezt Castor megtudja, egészen biztos, hogy teljesen letaglózza majd őt is, az ilyen nagymértékű elhanyagoltság és felelőtlenség. - Természetesen vannak kapcsolataim a kórházban! – úgy néztem rá, mintha még a feltételezés is sértene. Végül is főorvos vagyok, vagy mi a fene! – Nézze, ez korántsem lesz olyan egyszerű, mint ahogyan maga elképzelte! – világosítottam fel, miközben csípőmmel nekitámaszkodtam az asztalom szélének, két karomat pedig összefontam magam előtt. – Láthatóan az égvilágon semmit nem tud, úgyhogy ezúton szeretném akkor felvilágosítani, hogy a városban elég nagy létszámú falka lakik – közöltem nemes egyszerűséggel, mintha ez annyira evidens lenne. Mondjuk, nekem tényleg az volt, neki valószínűleg már kevésbé. – Az Alfa pedig egyáltalán nem szereti, ha kóborok csámborognak a városában. Szigorú hierarchia szerint élünk, bár gondolom ez nem lenne szokatlan önnek a katonaság után… - ezt mintegy mellékesen mondtam, gyorsan vissza is tértem a mondandóm vezérfonalához. - A lényeg, hogy csak úgy nem maradhat itt. Ha nem fontolja meg, hogy esetleg csatlakozik, akkor felesleges munkát keresnie, mert elég rövid időt fog itt tölteni a városban. Vagy elmegy olyan helyre, ahol nincs falka, vagy pedig csatlakozik, és akkor minden szükséges papír elintézésében lesz valaki a segítségére – vázoltam nagy vonalakban, hogy mire számíthat majd, ha esetleg úgy dönt. – Nem tudom, hogy mióta van itt, de meglep, hogy még nem találkozott senkivel közülünk. Elég nagy rá az esély, hogy ez nem marad így túl sokáig, úgyhogy készüljön rá. Ahogyan arra is, hogy vannak nálam erősebbek és kevésbé barátságosak – itt egy apró mosoly megjelent a szám szegletében, ellágyítva az amúgy is bájos vonásaimat. - Nem is értem, hogy lehet még életben ilyen hiányos tudással. Mindenesetre, ha hasonlót érez, mint mellettem, akkor tudni fogja, hogy ki a farkas… - afféle jó tanácsnak szántam.
Ennyit arról, hogy valami isteni csoda folytán túléltem egy haslövést és azért nem halok meg és nem is öregszem, mert dolgom van a földön. Egy vérfarkas egyszer bekattant és megharapott én meg most egyik világból épp kezdek átlépni egy másikba, ahol ki tudja mennyi hozzám hasonló él. Én meg semmit sem tudok róluk és erről az életformáról. Ahogy eddig a napig azt sem tudtam, hogy egészen pontosan én mi vagyok. Ezek szerint nincs olyan könyv, hogy Így neveld a farkasod avagy beharapók kézikönyve. Lehet, hogy MacNemara pont engem harapott be elsőnek. Az is lehet viszont, hogy részletesen a számba rágott mindent, az infó viszont azzal a pár évvel együtt huss eltűnt a fejemből. Megszoksz vagy megszöksz. Könnyű azt mondani. Ha nem lennének olyan dolgok, mint emberi tartás, önbecsülés vagy nem lennének elvek, akkor fognám magam és áthurcolkodnék olyan városba, ami sokkal emberközelibb és normálisabb. Csakhogy! Pontosan azért vagyok itt, mert tudat alatt elegem lett az emberekből. Hatalmas nagy eszmék mögé bújva kicsinyes célok vezérlik őket és csak azért képesek más népeket porig bombázni, mert nem egy dolcsi egy gallon benzin, hanem kettő. Ráadásul hogy nézne már ki, hogy egy veterán aki életében nem félt még senkitől, na jó Szucsonban rettegtem attól, hogy az egyik naftás ajándék az én nyakamba pottyan, de az harci helyzet volt, szóval hogy nézne már ki, ha most fülemet lekonyítva nyüszítve odébb állnék csak, mert egy szőke nő nem olyan törékeny, mint elsőre látszik. Ráadásul azt állítja, hogy vannak nála is durvább farkasok. - Nem tudna esetleg valakit, aki hajlandó bevezetni a világunkba? Én egészen a mai napig azt hittem, hogy az én esetem egyedi és egyszeri, erre kiderül, hogy végig ki voltam zárva a valóságból. - Ez nem a doki hibája, ezért nem is rajta kérem számon. De ha az a rohadék őrmester a kezeim közé kerül... Nem is tudok róla, de vicsorgok és ökölbe szorulnak a kezeim. Nagyon nem jó ötlet itt dühbe gurulni. Még pusztán önvédelemből nekem ugrik és átharapja a torkom. Az persze meg sem fordul a fejemben, hogy azok után ahogy neki estem pont őt kérjem meg segíteni. Azonban azt ő is láthatja, hogy jelen körülmények között a falka vagy megtanítja, hogy hogyan kerüljem el a feltűnést vagy elkaparnak valamelyik erdő közepén. És pontosan ez az amit el akarok kerülni. - Jut eszembe, doki. - Kanyarodok vissza egy korábbi gondolatomhoz. Ha már így itt vagyok és beszélgetünk, akkor miért is ne hoznám szóba. - Hallott már olyanról, hogy amnéziás farkas? A beharapásomat vagy hogy nevezte követő három vagy lehet, hogy inkább öt évből alig emlékszem valamire. És az átváltozásaimra vagy mire sem emlékszem tisztán csak mint valami ködös álomra. Van rá valami szer, ami visszahozza? És mi okozta? Előfordulhat, hogy megint ki fog esni pár év? - Egészen kisfiús arcot vágok, ahogy várakozóan rászegezem a pillantásom. Tényleg jó lenne, ha emlékezni tudnék az első pár évre farkasként és az esetleges instrukciókra, hogy teszem azt lakott terület közelében teliholdkor őzre vadászni tilos, vagy valami hasonló.
- Fogalmam sincs, hogy ki tudna magának segíteni. Csak úgy senki nem fog szívjóságból, ebben egészen biztos vagyok, mert a magunkfajta nem ilyen típus… - mondtam meg neki őszintén, mert ebben a mostani szituációban teljesen felesleges lett volna hazudnom vagy finomkodnom. Komoly volt a dolog, és valamilyen szinten még veszélybe is sodorhatta mindnyájunkat, ezt viszont nem hagyhattam. – Megmondom őszintén, hogy én szívesen segítenék magának, de sajnos nincs rá időm, és egy kölyök is a felelősségem alá tartozik most. Ha nem itt vagyok, és a munkámat végzem, akkor vele töltöm az időmet, vagy a falkának segítek. Gondolom, megérti, hogy egy vadidegen kedvéért nem dobok el mindent! – magyaráztam türelmesen, már-már kedvesen, mert én egyszerűen ilyen vagyok. Attól még, hogy felbosszantott és megsértett, nem fogom leharapni a fejét, csak ha valami nagyon súlyosat követ el, vagy veszélyezteti az osztályomon lévő embereket. Akkor gondolkodás nélkül fogom kivágni az ablakon, hiába nem vagyok az erőszak híve. - Ha csatlakozik a falkához, akkor egészen biztos, hogy lesz olyan, aki segít magának. Ha nem is örömmel, de az Alfám nem hiszem, hogy hagyná magát így kóborolni a városban… - ráztam a fejemet komolyan. – Ez a helyzet egyáltalán nem egyszerű, egy kóbor meg pláne nem fog magával foglalkozni azért, hogy segítő kezet nyújtson. Ez az egyetlen megoldás, amit el tudok képzelni, illetve az, ha megkeresi a teremtőjét, de gondolom, fogalma sincs a hollétéről – a tekintetem ugyan kérdő volt, de szinte teljesen biztos voltam abban, hogy beletrafáltam. - Van nevem is, szólítson nyugodtan Faye-nek! – árultam el neki, mert ez a doki valahogy egyáltalán nem volt kedvemre való megszólítás. – Nem, még sohasem hallottam ilyenről – válaszoltam őszintén a kérdésére. Elhiszem én, hogy aggasztotta, engem is aggasztott volna. Sőt, még valahol így is dühített, hogy ilyesmi megtörténhetett egyáltalán. El sem tudtam képzelni, hogy ez miként lehetséges. – Nézze, mint ahogyan azt már mondtam, nekem nem az agy a szakterületem. Fogalmam sincs, hogy miként működnek ezek a dolgok, noha már majdnem száz éve vagyok orvos, de behatóbban ezt sohasem tanulmányoztam. Én még nem találkoztam magához hasonló esettel, úgyhogy igazából elképzelni sem tudom, hogyan lehetséges az, amit mond. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Csoda, hogy egyáltalán még életben van, meg az is, hogy még nem történt komolyabb baja. Egy magához hasonló dolgokat megélt kölyök nem szokta túlélni magányosan. Iszonyatosan nagy szerencséje van! – igen, ez egyértelmű volt. Minden csakis a szerencsén múlhatott, lévén, hogy tudással semennyire sem rendelkezett. - Szerintem, ha az utóbbi pár évtizedre emlékszik, akkor már nem lesznek olyan problémái, hogy újra kiesik néhány emlék – tettem azért hozzá, hogy valami biztatót is mondjak neki, ha már ennyi rossz hírt közöltem most hirtelenjében. – Gondolja meg ezt a falka dolgot! Higgye el, nem olyan rossz. Először én sem akartam csatlakozni, de végül jó döntésnek bizonyult – meg persze biztonságosabb is egy kóbornak, de ezt inkább most nem kötöttem az orrára, meg amúgy is utaltam már rá, hogy nem életbiztosítás falkaterületen magányosként éldegélni.
Na mégsem most fogják letépni a fejem. Sem más testrészem. Végre sikerült közös nevezőre jutnunk és megtalálni a megfelelő hangnemet. Igazság szerint túl sok új információ kering sokkszerűen a fejem mintsem más dolgokkal is tudnék effektíven foglalkozni. - Ó, szóval a mi fajtánk keményen játszik? - Húzódna gúnyos mosolyra az ajkam, ha nem ébrednék rá még időben, hogy ami egy négyszáz éves farkasnak kemény játék, én abba tuti belehalnék. Hiába tűnök elvontnak, nem vagyok az a szado-mazo alkat, hogy a tököm önként és szívesen mások kezébe adjam. - Ha úgy döntök, hogy itt maradok a városban, akkor előbb utóbb már nem leszek vadidegen magának. - Ezt nem kötekedésnek szánom, pusztán ténymegállapítás. Pár hónap múlva egy kis városban a legtöbben ismerni fogják az új mérnököt, ha máshogy nem, hát látásból. A farkasok belső seriffje, meg ott fog lihegni a sarkamban, hogy jó kölyök vagyok-e és kellően pitizek-e a nagyoknak. - Tudom jól, hogy ez nem olyan, mint belépni a templomi kórusba és a városi önkéntes tűzoltókhoz, de azt még én is tudom, hogy egy falka se örül a betolakodóknak a vadászterületén. Szóval vagy igazodom és beállok vagy kitessékelnek vagy elásnak. Más opció nem nagyon van. Ráadásul így lehetőségem adódna tanulni. - Annyira nem vészes a helyzet, mint egy civilnek tűnne. Ha hajnali háromkor nincs szobaellenőrzés, ötkor nincs harci riadó és terepgyakorlat ebédig, akkor el tudnám viselni, hogy a hierarchia legalján vagyok. Olyat úgyse kérne tőlem senki, hogy egy szál gatyára vetkőzve késsel a fogam között hatoljak át egy rakás nyirkosan bűzlő növényen, számoljam meg hány darab Flak-38 van a táborban és lehetőség szerint fotózzam is le őket, majd élve térjek haza. És közben nincs más kaja csak kígyók és bogarak és csak esővizet tudok inni. Kösz, jól elleszek. - Bocsánat Faye, a seregben megszoktam, hogy mindenkit a rangján vagy a beosztásán szólítsak. Hadnagy, raktáros, doki. Az én nevem Rusty. Örülök, hogy megismertem. - Adom az udvariast. Talán, ha így kezdem akkor egy rakás izgalomtól meg tudtuk volna kímélni egymást. Na persze neki se kellett volna lerohannia és lenyomnia a torkán, hogy szia farkas vagy, én is, meg a fél város, és vagy beállsz vagy elhúzhatsz. Bár a legutóbbi körben már mind a ketten kulturáltan viselkedtek. - Feltételezem nincs toborzóiroda ahova bemehetnék, mint újonc farkas. Valami javaslat, hogy kihez mehetnék úgy oda, hogy jól süljön el és ne egy zsákban végezzem? - Elég sok infót megadott már most, hátha szerencsém lesz a továbbiakban is. És az alfa se akar mindenáron eltüntetni a képből. - Nem beszólás akar lenni, de most már jöhetnek a "begyűjtők". - Mutatok macskakörmöt az ujjaimmal. - Vagy én menjek hozzájuk?
Kezdőlap
