- Mondhatjuk! – biccentettem, mert az oké, hogy én nem vagyok valami kemény, de voltak olyanok, akik nem így bántak volna vele. Ha mással kezd el olyan meggondolatlanul beszélni, mint ahogyan velem tette, akkor valószínűleg már nem lenne a nyelve a szájában. Minimum, és akkor még lehet, hogy finoman is fogalmaztam. Egy-két falkatag egyáltalán nem arról volt híres, hogy különösebben kedves lenne az idegenekkel, meg úgy másokkal sem. Ott volt például Sheila, aki szépen helyben hagyta Connort. Nem mondhatnám, hogy megdicsértem érte, de neki sem álltam, hogy ezt nem így kellett volna azért. Ez az ő csatájuk volt, én pedig ki szerettem volna maradni belőle. Előbb-utóbb minden kölyöknek meg kell tanulnia, hogy hol a helye, és Connor most már tisztában volt vele. Ezzel sok bajtól megkímélhette magát is, meg engem is a rengeteg idegeskedéstől és aggódástól miatta.
- Igen, ez igaz, akkor szimplán csak idegen lesz – javítottam ki, bár ajkaimon ott pihent egy halovány mosoly, hogy oldjam a szavaim élét. – Attól még, hogy a falkám tagja, semmit nem tudok magáról, és úgysem én leszek kijelölve maga mellé, nekem ugyanis más feladataim vannak. Sajnálom! – nem, annyira nem sajnáltam, mert szívesen segítek én bárkinek, de plusz egy feladat a nyakamba már lehet, hogy sok lett volna még nekem is. Az rendben van, hogy sokszor háttérbe szorítom a saját igényeimet azért, mert mások érdekeit nézem, de ettől még nem fogok minden esetben így tenni. Jelenleg Connorral töltöttem minden időmet, amit csak lehetett. Azért valahol mulatságos, hogy fiatal létére mennyivel többet tud a farkasokról, mint ez a férfi. Mulatságos, és ugyanakkor siralmas is.
- Ezt nagyon jól látja! – bólintottam. A falka tényleg nem tűrte az idegeneket és a magányosokat, csak ideig-óráig. – Igen, akár felfoghatja ezt az egészet pozitívan is. Lehet, hogy kényszerhelyzet, de magának is származhat belőle előnye – értettem egyet vele, legalább kezdte kapiskálni, hogy miről is van itt szó pontosan. – Úgyhogy, ha mégis úgy dönt, hogy magányosként folytatja tovább, akkor számítson rá, hogy más is meg fogja próbálni a csatlakozásra bírni, ha pedig nem ér célt, akkor finoman közlik majd, hogy nincs itt keresnivalója – persze a finoman a mi esetünkben egészen mást takart, mintha klasszikus értelemben vettük volna ezt a megfogalmazást.
- Én is örülök! – udvarias voltam csupán, mert szerintem neki több oka volt örülni annak, hogy éppen velem futott össze, mint nekem. Még a kezemet is odanyújtottam neki, és ha elfogadta, határozottan szorítottam meg, de nem kezdtem fitogtatni az erőmet. Nem az a típus vagyok, én nem a dominánsak közé tartozom. Jobb is így szerintem. – Igazából én már jeleztem a falkám felé, hogy itt van. Sajnálom, de kötelességem volt, mert amikor legutóbb betévedt ide egy kóbor hím, akkor letarolta a fél osztályomat, és több embert is megölt. Remélem, megérti, hogy nem hagyhattam magam védtelenül, még ha nem is vagyok olyan elveszett, sohasem lehet tudni… - vontam meg a vállaimat könnyedén, mintha nem ilyen komoly témáról beszélgetnénk.
- A legjobb lesz, ha maga keresi majd fel az Alfámat, amikor neki is megfelel az időpont. Majd én ezt elrendezem, ha gondolja. A Holiday Inn tulajdonosa egyébként, Castor de Luca a neve, és jobb, ha udvarias lesz vele, mert ő nem olyan toleráns, amilyen én vagyok – újabb mosoly jelent meg az arcomon. – Ha megadja az elérhetőségét, még ma beszélek vele és majd felhívom önt, hogy mikor esedékes a találkozó – ajánlottam fel segítőkészen, mert részemről ennyi volt a maximum, amit megtehettem most érte.

Inkább nem szálltam vele vitába azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem fogom én beavatni semmibe. Jó ideig nálam még az idegen kategóriába fog tartozni, akár tetszik neki, akár nem. Akár a falka tagja lesz idővel, akár nem. Én egyszerűen ilyen vagyok, és szívem szerint most is kijavítottam volna őt, de egyszerűen nem volt hangulatom a további szópárbajhoz, amit már eddig is vívtunk egymással. Eleve rossz volt az indítás, ezt elismerem, de tényleg tehetség kell ahhoz, hogy valakinek sikerüljön engem kihoznia a sodrából. Nos, neki sikerült, méghozzá könnyűszerrel.
- Köszönöm, igazán nagyon kedves, de egyelőre semmi nem jut eszembe! – hárítottam el a felajánlást, mert akkor úgy éreztem volna, hogy cserébe nekem is kell magamról beszélni. Ez pedig nem volt célom, nem szándékoztam kiteregetni előtte a múltam részleteit, azt csak a közeli barátok esetében tettem meg. A többi futó ismerőssel csak felületesen társalogtam a velem történtekről, ha éppen kijött rá a szó. Annyit már tudhatott rólam, hogy átéltem több háborút is, valamint a koromat be tudta nagyjából saccolni. Egyelőre ennyivel kellett megelégednie, nem többel. – Ez nem véletlen! És egy ideig bizonyára még így is marad! – világosítottam fel. Talán nem loptam be magam ezzel a szívébe, de nem nagyon zavartattam magam, amiért egy ember nem fog kedvesnek titulálni magában. Nem tudtam igazán, hogy mégis mit várt tőlem, de tényleg nem vagyok olyan könnyedén megnyíló típus.
- Majd meglátjuk… - nem erősítettem meg, mert ez még mind semmi volt. Lesz ennél sokkal, de sokkal rosszabb sorsa is, amikor a fizikai erőnlétre mennek rá, a mentális fejlődésre, valamint a fejébe próbálnak verni valamennyit a farkasok történelméből is. Én elég tapasztalt és tájékozott farkasnak tartottam magam, így tőlem nagyon távol állt már az a szint, amelyen ő állt most. Szerintem én az első évben felülmúltam őt annak idején, és akkor még lehet, hogy sokat is mondtam. Sajnáltam, tényleg sajnáltam, mert nem lehetett könnyű így élnie és most rádöbbenni arra, hogy milyen hiányosak az ismeretei, de attól még a tényeken nem változtatott.
- Inkább az utóbbit javasolnám. Ha feladja, akkor az egyenlő a halállal – közöltem szárazon, mert itt most nem kellett olyan kíméletesnek lennem, ahogyan a pácienseimmel és a családjukkal szoktam viselkedni. – Nem lesz könnyű dolga, ezt előre mondom! – figyelmeztettem. – Rengeteg tanulás vár magára, mert mostanra már egyedül is tudnia kellene boldogulni, minden szükséges tudással a birtokában. Ehelyett alacsonyabb szinten áll jelenleg, mint a frissen beharapott kölykeink – ezt csak úgy a miheztartás végett mondtam el neki, hogy nagyjából érezhesse, mennyire kritikus a helyzete. Jó, nyilván ő is tudta, de így kapott némi rálátást is, konkrét példával együtt. Talán innentől kezdve majd komolyabban veszi, és nem vicceli el az egészet.
- Félreért! – ráztam meg a fejemet határozottan. – Nem jön magáért senki. Nekem nincs beleszólásom abba, hogy hogyan zajlik a beszélgetése az Alfámmal, csupán annyit tudok tenni, hogy egyeztetek vele. Onnantól kezdve a maga dolga, hogy él a lehetőséggel vagy sem, de magáért csak végső esetben fognak menni. Jobban jár, ha önként jelentkezik – közöltem vele komolyan, aztán majdnem azon nyomban le is estem a megdöbbenéstől az asztalról.
- Maga ezt viccesnek tartja?! – kérdeztem kikerekedett szemekkel. – Én inkább hatalmas nagy szerencsének mondanám, de így már egészen biztos, hogy felfigyeltek magára, ergo Castor nagyon is jól fogja tudni, hogy kiről van szó… - gondolkoztam hangosan. – Akkor lehet, hogy nem is fogok én ide kelleni, csak addig, amíg megmondom neki, hogy csatlakozási szándéka van – zártam le a dolgot ennyivel. Tényleg megdöbbentett, hogy ennyire lazán kezelte ezt. Látszik, hogy nem érezte át ennek a súlyát, de majd rájön. Talán fájdalmas árat fizet majd érte, de akkor is megtanulja.

Csak biccentettem egyet annak hallatán, hogy talán majd máskor megismerkedünk jobban egymással. Szerintem mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy erre az esély igencsak csekély. Nem akartam elzárkózni az új ismerősöktől, de a falkatagok közül sem ismertem jól mindenkit, csak tudtam a nevüket és köszöntem nekik, ha éppen találkoztunk. Ez volt minden, néhányukról még azt sem tudtam, hogy nagyjából mennyi idős, mert olyan ritkán találkoztunk. Ez a férfi pedig olyannyira új volt, hogy ugyebár még a falkatársamnak sem nevezhettem, így elég esélytelen volt, hogy bármit is kiadjak magamról. Amúgy sem volt szokásom, még közelebbi személyeknek sem.
- A makacsságával itt nem sokra fog menni, ha rám hallgat, lelkierőből viszont már annál többre lesz szüksége! – mondtam nemes egyszerűséggel. – Én biztos vagyok benne, hogy nagyon kemény a katonai kiképzés is, de semmi lesz ahhoz képest, amit itt kap. Ha az kell, le fogják szakítani a kezét, hogy fejlődjön a regenerációja, és még ehhez hasonló technikákat szoktak alkalmazni. Aligha hasonlítható ez össze egy egyszerű, sima emberek által is teljesíthető kiképzéssel – ajkaimon halovány mosoly jelent meg. Rendben, nála talán nem kifejezetten fognak erre rágyúrni, hiszen nem abba a vérvonalba tartozott, de attól még előfordulhatott ilyesmi is. Ebben még biztosan nem volt része, de majd rá fog jönni, hogy nem olyan könnyű ez az egész.
- Így van! – bólintottam, megerősítvén a szavait. – Azt ugyan ő fogja megmondani, hogy mikor tud foglalkozni az ügyével, de mivel maga van idegen helyen, jobban jár, ha önként keresi fel a falkát és nem várja meg, amíg valaki az Alfa elé citálja… - árultam el a véleményemet. Velem még nem volt ilyen probléma hosszú ideig, de hát akkor még más idők jártak. Most itt volt ez a sok kóbor is, akiket égre-földre kerestek, így nem volt tanácsos sokáig halogatni ezt a beszélgetést. Tovább viszont nem ragoztam, mert úgy gondoltam, hogy már így is elég értelmesen elmondtam ezzel kapcsolatban a teendőit és az indokokat is.
- Maga egyelőre ezt még nem mondhatja el magáról… - emlékeztettem finoman arra, hogy annyira azért még nem idős. Egy ember is elélhet addig, amennyi eddig neki adatott. – Ha elmondhatja majd, hogy két emberöltőt is megélt, akkor már szerencsés lehet – tettem még hozzá, miközben felálltam az asztal széléről, két karomat pedig leengedtem magam mellé. – Ne viccelje el a helyzetet, mert valószínűleg egyáltalán nem lesz olyan poénos az a találkozás! – figyelmeztettem higgadtan. Egyszerűen nem fért bele a fejembe, hogyan élhette túl egyáltalán ennyi ideig is. Piszok nagy mázlista lehetett ez a férfi itt előttem, annyi bizonyos!
- Majd megejtek egy telefont Castornak, miután elment, és szólok önnek, hogy mikor mehet. Bár azon sem lepődnék meg, ha majd ők keresnék a szobájában. Biztosan tudják már, hogy melyikben lakik, vagy egy órán belül ki fogják deríteni. Nos, akkor további sok szerencsét önnek! Ne haragudjon, de nekem most folytatnom kell a munkát! – ez nálam már a zárszó volt, tovább nem volt időm ezzel az üggyel foglalkozni, meg nem is volt tisztem. Én nem felderítő vagyok, csupán egy gyógyító, az isten szerelmére! Amennyiben vette a lapot, úgy elkísértem az ajtóig, és ott kiengedtem vissza a folyosóra.

„Imádom” a tréningeket. Sajnos nem úszhatom meg itt sem. Vannak, akik örülnek neki, hiszen munkaidőben történik, a fizetésünket ugyanúgy megkapjuk, mintha készenlétben vagy terepen lennénk, én viszont egyáltalán nem díjazom. Szerintem felesleges fejtágítás.
Egy órás ebédidőt kaptunk, amit nem igazán tudom, hogy használhatnék ki!?
A jegyzetelő mappámmal a kezemben lépek ki a tárgyalóból, tenyerem rásiklik a nyakamra, és egy kicsit megdörzsölöm. Mivel szolgálatban vagyok, ezért a szokásos egyenruhát viselem. Acélbetétes bakancs, sötétkék nadrág és fehér póló aminek a hátán nagy betűk hirdetik: Fairbanks Fire & Rescue
A steppelt kabátom a bal kezemben lógatom… az igazolványom pedig a nadrágom derekára csíptetve.
Lesétálok a sürgősségire, ami minden egyes városban – a város méretétől függetlenül – úgy nyüzsög, mint egy méhkas. A nővérpultnál állok meg, és megszólítom az egyik ügyeletben levő nővért.
- Üdv! A személyzeti pihenőt merre találom? – Pillantása végigsiklik rajtam, tekintete megakad a kártyámon, s mikor látja, hogy kolléga vagyok, akkor készségesen elmagyarázza, hogy hol tudok bemenni.
Megköszönöm a segítséget, aztán az automaták sorához lépek. Veszek egy csomag nápolyit és egy Nestea-t. Nem vagyok még éhes annyira, szóval ezekkel is beérem.
A személyzeti pihenő viszonylag közel van, mégis elég jól elzárt a nyüzsgéstől.
Benyitok, de az ajtó nem nyílik. Ekkor pillantom meg az ajtó melletti falon a kártyaleolvasót. Leakasztom a nadrágomról a kártyámat, majd lehúzom a mágneses leolvasón, mire elektromos zizegés hallatszik, aztán az ajtó zárja hallhatóan kattan.
Benyitok, most valóban ki is nyílik előttem az ajtó, s ahogy belépek, az egyik doktornőt pillantom meg.
- Hello! Bejöhetek? – Ha sziesztázni akar, akkor nem zavarom, keresek más csendesebb zugot, ahol elüthetem ezt az egy órát.
Láttam már párszor a dokit, de még nem beszéltünk egymással pár futó szónál többet… s az is inkább a frissen behozott sérültek állapotára korlátozódott. Mivel nemrég érkezett a városba, ráadásul egyelőre nem csatlakozott a falkához sem, ezért az őrzők kitüntető figyelmével már találkozhatott.
Ha nincs kifogása a jelenlétem ellen, akkor beljebb lépek, és becsukva magam mögött az ajtót, leülök mellé a kanapéra, motyómat az asztalra pakolva. – Estig, vagy holnap reggelig? – Kérdésem egyértelműen arra vonatkozik, hogy mennyi van még hátra a műszakjából.

- Gondolod, hogy lesz belőle valami? – Én még csak fél éve élek Fairbanksben, szóval nem tudom, hogy milyenek azok a felhők, amikből jó eséllyel lehet számítani esőre, vagy bármilyen más csapadékra. Azt megtanultam, hogy az utóbbi években nem szabad feltétel nélkül hinni a meteorológusoknak. Nagyon nehezen tudják előre jelezni, hogy milyen időjárás várható, és sokszor olyan, mintha csak tippelnének. Amikor Chicago-ban éltem, és a katasztrófavédelemnél dolgoztam, rengetegszer volt emiatt probléma. Az emberek nem tudtak időben felkészülni, mert nem lettek értesítve.
Kanadában is ezt tapasztaltam. Ott mondjuk egy kicsit paranoiás is volt a banda, mert sokszor volt vaklárma, bár én inkább azt mondom, hogy legyen egy felesleges készültség, mint egy olyan pillanat, amikor fel kellett volna készülni, de nem vesszük komolyan a jeleket.
A felém nyújtott kezet mosollyal az arcomon fogadtam el.
- Valóban nem. – De ez nem annyira kirívó a mi szakmánkban. Sokszor évekig dolgoznak úgy mentősök és ápolók… vagy mentősök és orvosok úgy egymás keze alá, hogy a másik nevét se tudják. Az elsődleges mindig a beteg, és egy sürgősségi osztályon ritkán van idő a beteg fölött beszélgetni.
- Nagyon örvendek! Camille. – Nem szorongattam meg erősen a kezét. Sose láttam értelmét a felesleges erőfitogtatásnak. Nagyobb erő van bennem, mint egy átlagos emberben, ezért már korán megtanultam óvatosan bánni vele, hogy ne okozzak másoknak sérüléseket. Egy vérfarkast persze nem tudnék olyan könnyen megsebezni, de mindketten nők vagyunk, és egy nőhöz szerintem nem illik az ujjropogtató kézszorítás.
- Elvileg fél hétig. Kötelező tréning a mentőtiszteknek. – Fájdalmas képet vágok.
- Inkább vállalnék be dupla műszakot, mint bent ülni ezen az agytágításon. Olyan, mintha valami rosszat tettem volna, és ezzel büntetnének. – Mosolygok reményvesztetten.
A szó szoros értelmében számolom már vissza az órákat, hogy mikor lesz végre vége.
- Ráadásul az utolsó fél órában tesztet íratnak mindabból, amit egész nap hallgatunk. A legszörnyűbb az egészben az, hogy a tréner úgy beszél, mintha 10 éves gyerekek lennénk. – Igazán nem akarnék én panaszkodni, de csak dől belőlem a szó.
- Nápolyiba fojtom a bánatom. Kérsz? – Nyújtom felé a zacskót, aztán kiveszek egy nápolyit magamnak. Miután szétrágtam és lenyeltem, három korty üdítővel öblítem le.
- Hogy tetszik Fairbanks? – Kérdezem, kényelembe helyezve magam.
- Honnan érkeztél ide? – Próbálok nem úgy kérdezni, hogy ne érezze faggatásnak. Nem faggatni akarom, csak beszélgetni egy kicsit. Nincsenek hátsó szándékaim.

- Ugye? Folyton ugyanaz a téma, csak más körítéssel tálalva. - Gondolom valaki ebből él meg, úgyhogy megoldják, hogy legyen hallgatóközönsége. - Olyan, mint amikor egy megrágott ételt löknek eléd, hogy na tessék... itt van, edd meg! - Húzom fel az orromon a bőrt fintorogva. - Szeretek tanulni, és a közhely szerint az ismétlés a tudás anyja, de van az a pont amikor már átesnek a ló túlsó oldalára. Ha itt rabolják az időmet, ahelyett hogy másokon segíthetnék ez idő alatt is, legalább lenne értelme. - Nincs is rosszabb annál, amikor az ember úgy érzi, hogy értékes időt veszteget el, amit hasznosabban is eltölthetne. Nagyon szeretek én is tanítani, átadni a tudásomat, de arra odafigyelek, hogy csak akkor ismételjek meg valamit, ha azt a tanítvány szempontjából szükségesnek érzem. Nem várható el mindig, mindenkitől, hogy elsőre megértsen valamit. Ilyenkor nem ugyanazt ismétlem el, hanem más oldalról közelítem meg a témát, mert talán az lehetett a probléma, hogy a magyarázat által nem ment át a lényeg. Soha nem hittem abban, hogy egy sablon szerint tanítható mindenki. Mindenki más típus. Van, akinek elég az is, hogy leül seggelni, van aki csak a gyakorlatban és az élőszavas instrukciók által tud tanulni. Ki milyen beállítottságú.
- Én egy ideje inkább már nem is számolom, hogy egy műszakban mennyi kávét iszok meg. - Nevetek.
- A laktanyában van egy ősöreg kávéfőző. Az egyik kolléga szerezte valahonnan. Szerintem a nyolcvanas évek óta nem gyártják már ezt a típust. Frissen megőrli a kávét, aztán lefőzi. Az alap, hogy egy kis zacc mindig úszkál benne, és hogy borzasztó íze van, de olyan erős kávét főz, hogy még az eseménytelen éjszakás műszakokban se bóbiskolsz el tőle. Csak arra kell ügyelni, hogy a műszak vége előtt két-három órával már ne igyon az ember, mert akkor ha hazaérsz, nem tudsz aludni. - Nem néztem még, hogy milyen gyártmány. Van egy kis fémes íze a főzőtől a kávénak, de amit az főz, ahhoz képest más kávék olyanok, mintha ízesített meleg vizet kortyolgatnék. Otthon többnyire teázok, eléggé leterheli a gyomromat a laktanyai kávé úgyis.
- Nem. Az új évvel érkeztem. Én korábban Québecben éltem. Tűzoltó vagyok, de annak idején elvégeztem a mentőtisztit is. Tudod hogy van ez. Nem árthat, ha éles helyzetben nem csak kihozni tudsz valakit az égő, vagy a beomlott épületből. Szeretek több lábon állni, és végtére jól jött, mert itt most ezt a tudásomat kamatoztathatom, amíg nem szabadul fel egy hely valamelyik kocsin. - Szeretnék visszamenni tűzoltónak idővel, hiszen abban a munkában érzem magam teljesnek, de nem vagyok türelmetlen. Így is a tűzoltókkal dolgozok, szóval nem kerültem messze a tűztől.
- Mire szakosodtál? - Sokféle orvos dolgozik a sürgősségin, ami nem jelenti azt, hogy feltétlenül traumatológusnak kell lennie.
Majd ha bemegyek az egyetemre, ránézek az adatbázisunkra, hogy van-e róla anyagunk. Nem tudok róla, hogy eddig gond lett volna vele, szóval gondolom, hogy a falkával megegyezett az itt tartózkodásának feltételeit illetően.
Vannak olyan őrzőtársak, akik gyűlölik a vérfarkasokat, nekem viszont nincs velük gondom... függetlenül attól, hogy az apám is az, és elhagyott minket amikor még gyerek voltam. Fogalmam sincs, merre járhat.
- Egyébként New Yorkban még nem jártam, de talán majd egyszer oda is eljutok. - Harapok bele a nápolyiba, és egy korty üdítővel leöblítem.

Elég ostobán érzem magam.
Csak fekszem a földön, és még ha meg is tudnék mozdulni, egyszerűen nem akarok, mivel pontosan tudom, hogy mekkora fájdalommal járna. Levegőt is csak nagyon aprón veszek. Jobb a békesség.
Egy vörös szemű, fekete farkas járkál körülöttem, de nem zavartatom magam. Valami azt súgja, hogyha fel akart volna zabálni, azt már rég megtette volna, egyébként is, a sebzett vad már annyira nem csábító az ilyeneknek, jobban szeretik ők maguk becserkészni az áldozataikat.
Hol vannak a többiek? Kérdezem én, amíg látom, hogy mozog a pofája, és emberi beszéd bugyog fel belőle. A farkasok sosem vadásznak egyedül, ahogy a börtönben is az az erős, aki valamilyen csapathoz tartozik. Ostoba farkas, hát semmit sem tanultál? Én is behódoltam, amikor kellett, talán te nem vagy képes rá és mégis csak be kell érned a félig halott prédával. Szar lehet neked.
Mondjuk nekem is, mert elkezdett mozogni a föld, de ahelyett, hogy magába nyelt volna, olyan érzésem van, mintha lebegnék. Mintha láthatatlan kezek emelnének, és úgy haladnánk döcögve a semmibe, a vörös szemű pedig úgy ül mellettem, mint egy őrkutya. Szívesen felnyúlnék, hogy meglapogassam a dögszagú pofáját, de sosem voltam az az érzelgős fajta, nem tudom, hogy tudnék-e szeretni egy állatot.

A tompa neonfény lassan mindent elborít, ahogy először próbálom kinyitni a szemeimet. Aztán rögtön vissza is csukom, mert bánt a világosság, és nem akarok szembenézni semmivel, ami ennyire tiszta és erőteljes. Jó nekem egyedül a sötétben, ahol én is csak egy ember vagyok, és nem az az ember, akinek mindenki összesúg a háta mögött. De valami istentelen pittyegés ki-kizökkent az álomból, bármennyire dacolnék, hogy ez ne történhessen meg.
Tiszta oxigén cirógatja a garatomat, frissítő és mű, semmi köze sincs a friss hegyi levegőhöz, és mégis több élet van benne, mint amit magamban fel tudtam fedezni az utolsó években. Kórház. Már tudom, mi történt.
Egyetlen pillanat alatt vág mellkason az emlék úgy, ahogyan a ficsúr tette a lakókocsimban. A gép pittyegése hirtelen gyorsul fel, ahogy tudatomra lelek, és riadtan próbálok felpattanni az ágyról. A fájdalom azonban visszanyom, kábelek, csövek mindenfelé, de a takaró alatt otthonos a melegség. Hát ezt komolyan nem hiszem el.
Ahogy körbekémlelek, először magát az EKG gépet pillantom meg, aztán a másik irányba kapva a fejem ott van Ő. Nyoma sincs a vörös szemeknek, és rögtön azon kezdek vitatkozni magammal, hogy vajon direkt várta-e meg, hogy magamhoz térjek, mielőtt bead nekem valamit vagy egész egyszerűen csak tényleg nem akar kicsinálni.
Megadóan süppedek vissza a párnahegyek közé, és dacból a plafont bámulom helyette. Bármit is akart kihozni belőlem, az most mind a gyógyszerek bilincsébe van lezárva.
- Kösz...
Szólalok meg suttogó hangon, kellően szünetet hagyva ahhoz, hogy esetleg válaszoljon is rá, ha akar. De ha esetleg belekezd vagy sokáig hallgat, akkor folytatom is a magam rekedt, elhaló hangján, bármennyire is utálatos, hogy most csak ennyire telik.
- Kösz hogy mindent elbasztál, amit eddig összekapartam.
Nem tudom, hogy pontosan milyen kezelésen estem át, hogy meddig nem voltam magamnál, de azt tudom, hogy EKG-ra kötve, oxigéncsővel az orromban, egy kibaszott kórházi ágyon fekve egészen biztos, hogy minden jelenlegi és jövendőbeli jövedelmemet baszhatom.
- Tizenöt év... - folytatom rekedten, és nem különösebben érdekel, ha belém akarja fojtani a szót, én fekszem itt, nekem vannak előjogaim - Texas. Állami Fegyintézet. Ha megkapnád azt, amit... annyira keresel bennem, akkor... vissza kellene mennem. Nem fogok. Senki kedvéért. - oldalra pillantok, némileg azért már bennem is van egyfajta elvadult kíváncsiság iránta, de bármit is akart, bármire is készült, azt már most jobb, ha megjegyzi, hogy semmi olyat nem csinálok, ami veszélybe sodorja a szabadságomat. Bár ha őszinte akarok lenni, akkor ezek után nem tudom, hogy mi a büdös francot fogok vele kezdeni.
- Tartozol nekem. - jelentem ki a helyzethez képest a lehető leghatározottabban - Valami mutogatással...
Legyinteni próbálok, de szánalmas, ahogy visszazuhan a kezem a vastag matracra. Meg kellene becsülnöm, hogy egyáltalán a halk és minimális beszédre képes vagyok, a gesztikulálással ráérek még néhány hétig.

Sose foglalkoztam ősi dolgokkal, olyanokkal, mint a fajunk eredete, vagy a vérvonalak története, az első vérfarkasok élete, világa, kora. Most is csak azért tudom, hogy hányadik fokon állok az öröklésben és hogy Tipvigut, a Jégvihar az első a Villámok között, mert Castornak fontos, hát megjegyeztem. Az előző farkasomról is csak azért derítettem ki, hol állhatott, mert mégis lehúztunk annyi évet együtt és tudni akartam, mit is jelentett ez az átharapás. Az egyetlen ősi benne, a farkas nyújtotta ösztön, mindaz, amit képvisel, ami benne él tovább. Nem értem olykor, de nem is kell, ezt megtanultam, így itt sem kutatom a konkrét miérteket, bár eléggé nyilvánvaló.
Várunk. Éberen, feszülten és türelmetlenül, ahogy mindig, de most először ebbe a néma várakozásba, amit a kapkodó, apró légzés kavar csak fel, bekúszik valami megfoghatatlan, valami egészen új. Túlmutat rajtunk, de benne van abban, ahogy mellette ülünk és komor eltökéltséggel őrizzük.
Éld túl, ember, hogy aztán vethessek véget a mostani életednek.

A kórház falai között éreztem bizseregni Faye, Maeve és Annabelle energiáit is, bár egyáltalán nem szándékoztam nagy dobra verni a történteket. Hamarosan úgyis kénytelen leszek, akár tetszik, akár nem. Egyelőre még mindig az ágy közelébe húzott széken üldögélve vártam. Kezdtem ezt unni egyébként, mégsem tágítottam, mert hiába dugdoztak bele ezt-azt és éreztem tisztán, hogy igenis él, attól még addig innen fel nem kelek, amíg magához nem tér.
Karba font kér, szigorú tekintet, szinte számoltam, menyi idő kell neki az eszméléshez. Számoltam, mert mást nem tudtam tenni. Beharaphattam volna helyben, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg okos dolog volna ilyen állapotban, így inkább a biztosabbnak tűnő megoldás mellett döntöttem. Egyébként is: bőven lesz elég szar, amit le kell nyelnie, be kell fogadnia, legalább egyet húzzunk ki azzal, hogy nem tökéletesen tudatlanul adom neki a farkast. Az elsőt - és talán egyetlent, sose lehet tudni. A sajátomnak tekintettem.
Épp csak megemelem kicsit a fejem, amikor észlelem a változást, tekintetem éber, bár a szín most tiszta és kék, nem karistolják vörös szálak. A farkas nyugalomban pihen. Nem szólok, nem moccanok, várom, hogy megtaláljon még kissé zavaros tekintetével, felmérje, hol van, visszaemlékezzen és tagadjon vagy kérdezzen.
A "kösz" utáni szünet túl hosszú, így biccentek, mert nem számítok hosszas folytatásra, ami, mint utólag kiderült, hiba volt. Hát persze, hogy nem hála volt, a rá következők pedig már-már őszintének ható mosolyt csalnak az arcomra. Ha tudná, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa, hogy ha ezen túl leszünk, akkor visszaszívná, amit most mondott, mert az lesz az igazi elbaszása mindannak, amit eddig kapart. Az eddigi igyekezete pedig édes kevés lesz.
Kényelmesebben helyezkedtem el az eddigi leghosszabb monológjához. Fel se tűnt, hogy egészen eddig milyen merev tagokkal ültem, mint egy kifeszített íj, bár magam sem tudom, mire vártam, mikor ugrottam volna.
- Eszembe sincs rács mögé juttatni - közöltem, bár azt nem tettem hozzá, hogy attól még igencsak meredek dolgok várhatnak. - Amit meg akarok kapni, az nem egyenlő a börtönbe jutással. - Bármennyire is tűnjön ez számára hihetetlennek, sőt, még nekem is, a világ osztott lapot a magunkfajtának. Nem is akármilyeneket, ha csak a saját szériámat nézem életben maradás terén. Börtön... tényleg nem nyúlok mellé.
A hangja sokkal határozottabbnak és erősebbnek tűnik, mint a mozdulat, amivel inteni akar, ez utóbbi pedig most annyira nem is számít. Megvan benne az akarat, a küzdés, az erő, az az érthetetlen elbaszottság, amit se megragadni, se körülírni nem tudok. Csak van. Mert az osztott lapok közé ez is odakeveredett.
- Igaz - bólintottam némi kivárás után, majd felálltam, az ajtóhoz sétáltam és bezártam a szoba ajtaját. Ezt az ajtót bezártam, egy másikat kinyitottam, s ennek tudatával fordultam vissza felé, majd léptem vissza az ágy mellé, ezúttal viszont már nem ültem le. - Nem a szemed káprázik és az eszed sem ment el - mondtam, miközben szemem ismét felvette a farkas vörösének árnyalatát. - Százötvenhat éves vagyok, tizenkilenc voltam, amikor utoljára embernek nevezhettem magam. Benned pedig ugyanaz az őrület, pokol, düh, küzdeni akarás és életösztön van, mint bennem. Ugyanúgy elcsesztek mindkettőnket. És ez kell nekem - vált vissza szemem kékre pár másodpercre - és neki - majd ismét vörösbe fordul. - Vérfarkas vagyok.

Őszintének hat, talán megengedhetném magamnak, hogy megkönnyebbülök azért, mert nem akar rács mögé juttatni. Ha minden logikámat megpróbálom összekaparni, akkor sem tudok tovább menni annál, minthogy fel akarna esetleg használni valamire, mert esetleg kinézi belőlem, hogy erőszaktevő vagyok, hogy bárkit válogatás nélkül elverek vagy kirabolok csak azért, mert akad egy-két motívum a bőrömbe varrva. Rendben, elmondtam neki, hogy ültem börtönben, méghozzá elég sokat, ott viszont azért még egyáltalán nem tartunk, hogy a tetoválásaim miértjeibe is beavassam.
Sokkal kezelhetőbbnek tűnik, lehet, hogy a kórházi közeg az oka. Hogy emberek közt vagyunk, és hogy itt azért már mégsem dobálhat kénye-kedve szerint. De attól, ahogy felkel és bezárja a szoba ajtaját, zsigeri szinten tör ki a frász, és érzek apró gombócot gyűlni a gyomromban. Remélem, hogy tényleg csak az ideg és nem egy cső, amin mostantól csapolnom kell magam...
A szám teljesen ki van száradva, nyelnék - nagyot, de nincs mit, ezért marad hát a megfeszült testhelyzet és a gyanakvó fintor, amivel őt illetem. Nagyon szeretném elnyomni leplezni a döbbenetet, amit a szemszínváltoztatásával kivált belőlem, de észre sem veszem, ahogy résnyire nyílnak el az ajkaim, és hogy görcsösen markolom a lepedőt a takaró alatt.
- Százötvenkilenc...
Gép módjára ismétlem meg a számot, amit az életkorához párosított. A szeme pedig újra kék, és amikor már azt hiszem, hogy minden rendben van, olyat szól, hogy vérfarkas, a szemei pedig megint vörösek.
Lassan gyűröm ráncba a homlokomat. Vérfarkas.
- Vérfarkas.
Ismétlem el ezt is, és a következő pillanatokat hanyag pislákolással próbálom eltölteni, hogy legalább úgy tűnjön, mintha csinálnék is valamit.
- Oké.
Biccentek a végén aprót, és komolyan fontolóra veszem, hogy felajánlom neki a mellettem lévő üres ágyat, hogy kialudhassa magát vagy valami hasonló, de gyanítom, hogy az ilyen dolgokat nem a sebészeti részlegen kezelik.
Nem nevetem ki, mert igazából nincs miért. Még számomra is meglepő, hogy milyen szomorkás, együtt érző szimpátiát tanúsítok iránta, mert az tényleg biztos, hogy ő is el van cseszve, nem is kicsit. Azt hiszem, hogy így már érthető, hogy miért bélyegezett állandóan "Embernek". Amióta nem vagyok börtönben, már egyáltalán nem követem nyomon, hogy milyen cuccokat dobnak piacra a drogkereskedelem fekete asztalain, de egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy adott esetben valamiféle szteroidtartalmú készítményhez jutott hozzá. És én még azt hittem, hogy tartanom kell tőle. Valódi fenyegetést láttam benne, és nem értem, miért érzem magam mégis csalódottnak, amikor kiderül, hogy csak szimplán szét van cseszve az agya. Meg persze az élete is, ezt mondjuk kérdés nélkül el tudom hinni.
- Mit értesz azon, hogy "kell"? Meg akarsz ölni és valami bizarr módon elvenni a lelkem dühét? - érdeklődöm szolidan, annak semmi értelme nem lenne, ha egyenesen a tudtára adnám, hogy nem hiszek neki. Biztosan kevesek vevők a sztorijára, meg erre a szemfestős trükkre, és mivel egyébként sem hajlandó rólam leszállni, annyi szívességet még megtehetek, hogy beszélgetek vele a témáról, és majd ha lelép, akkor szólok valamelyik dokinak.
- És mondd csak, hogy lettél vérfarkas? Mi történt?

A kezdet egész biztató, a tekintet, az eltátott száj, aztán érzem és látom, hogy valami félresiklik, nem kicsit, nagyon, szinte hallom, ahogy csikorognak a kerekek és borul az egész tehervagon az árokba. Az évszámok összemosása még hagyján, mert ledöbbent, rendben, de az azt követően megütött elfogadó hangnem és "szegény hülyegyerek" szánalom-pillantás kicsapott egyfajta biztosítékot. Gyűlölök magyarázni és magyarázkodni. Zsigerileg utálok, és ez az utálat kiül az arcomra is, jó adag kelletlenséggel társulva. Pedig olyan szépen ment eddig! Leszámítva némi bordatörést, belső szervi sérülést, Haskelltől kapott büntetést, megrongált lakókocsit... meg ki tudja még mit.
- Nyeld le az együttérzésed és fulladj meg! - morgom a pillantására, már csak azért is, mert nehezíti ez a hozzáállás a saját dolgom. Ha meg egyből váltok előtte, saját magát fogja őrültnek tartani, vagy azt fogja hinni, hogy a gyógyszerek mellett drogot is kapott. Az orrnyergemet nyomkodtam, mintha ettől kipattanna az isteni szikra, vagy legalább egy használható forgatókönyv, hogy ilyenkor mi a szart kell csinálni.
- Ne beszél baromságokat - torkollom le, amikor lélek dühe meg elvétele dolgokról beszél, miközben továbbra is olyan hangnemet üt meg velem szemben, ami arra enged következtetni, hogy szerinte bizony inkább a zárt osztályon, vagy az elvonón lenne a helyem. Ennél még az is jobb lett volna talán, ha élből kiröhög.
A kérdése viszont a végére mégiscsak kapóra jött. Valamilyen szinten. De bazmeg, mi lesz, ha infarktust kap? Azt még túléli, vagy belehal, egyáltalán mennyit bír egy ember? Kórházban vagyunk, kézenfekvő lenne valakit mondjuk erről megkérdezni, hogy a nyomorult tényleg éljen még legalább röpke pár órát, amíg agyon nem bassza az áram, vagy valami történik vele. Ismerem magam, mindenkinek képes vagyok bevonzani valami szart, ő meg ráadásul segítség nélkül is vonz a jelek szerint, ilyen ráhatás mellett tényleg nem lepne meg, ha egyszerűen spontán meghalna.
- Na jó, kezdjük az elejéről. Ez a farkas - vörös - ez az ember - kék. Kezdtem úgy érezni magam, mint valami rohadt bűvész. - Kurvára nem veszed be...
Mintha egy gyereknek próbálnám bizonygatni, hogy kettő meg kettő az rohadtul négy, itt vannak az ujjaim is bazmeg! Fikarcnyi türelem sem szorult belém ilyen téren, Anne volt az egyetlen, aki az ilyesmit el tudta érni, de a Kölyköket sem véletlen kerültem. Erre most sajátra készülök. Szerintem ezt nem gondoltam át teljesen - meglepő.
Mégis küszködtem ezzel az egésszel, a magyarázattal, a szeme felnyitásával, hogy értse, érezze és lássa, ami most kitalációnak tűnik. Mert ostoba az ember, hogy újra és újra próbálkozik, nagyravágyó a farkas, hogy a sajátját akarja felmutatni, azt, aki általa lett, belőle, tőle. Talán nem fogadják majd el, talán a többinek egészen addig láthatatlan lesz, amíg a más nem kerül legalulra, de nem féltjük. Hasonlít és belőlünk lesz. Túlélni mindent. Végigcsinálni.
- Ha összeszarod magad, én nem teszlek tisztába - vetettem oda, majd a képe elé emeltem egyik kezem. Csont ropogott-recsegett-tört, nyúlt az egész, nagyobb lett, hogy könnyen rámarkolhattam volna egész fejére, karmaim gond nélkül szántották volna bőrét, vérét véve, ami meg se látszott volna különösebben a fekete bundán, ami könyékig felhúzódott. Jól láthatta, most csak a póló volt rajtam, a dzsekim a szék háttámláján pihent. - A vállamról meg ennyit - húztam oldalra emberi kezemmel a pólóm nyakát, nem törődve azzal, hogy reccsent az anyag. Mintha több hetes lett volna az a szétmarcangolt rész, amit a múltkor látott. Igaz, ebben a gyógyulásban Emily is segített.
Szememből is a bestia tekintett rá, neki elemibben szüksége volt arra, hogy ez a férfi megértsen minket, hogy elfogadja, felfogja. Hogy lássa. Vonzod a bajt, ember? Csak most igazán.
A torkára tettem mancsomat, karmos ujjaim ráfonódtak, miközben a fenevaddal nézett farkasszemet. Nem szorítottam, nem fojtogattam, azt akartam, hogy érezze, hogy ez valóságos, nem puszta képzelgés, vagy szemfényvesztés. A szörnyek léteznek - odabent a fejedben, és idekint a torkodra kulcsolt ujjakkal.

Kelletlenül forgatom meg a szemeimet a kitörni készülő hisztirohamra. Mondhatnám, hogy én csak rendes szerettem volna lenni vele, és ez érte a hála, de megtanultam már, hogy bizony sok olyan helyzet van az életen, amikor egész egyszerűen jobb nem pofázni és tovább szítani a tüzet. Eléggé nem hiányzik, hogy idegösszeroppanást kapjon itt előttem, nem tudnék vele mit csinálni. Az pedig egyáltalán nem kelt bennem gyanút, hogy mégis honnan tudja, hogy némi együttérzést érzek, gondolhatnám, hogy nem én vagyok az első balek, akit betalált ezzel, és aki hasonló "játékossággal" reagált a helyzetre.
- Én ne be... jó.
Elfordítom tőle a fejem, és inkább be sem fejezem a mondatot. Egyébként is kényelmesebb nem sokat pofázni, de azért lenne egy-két szavam ahhoz, hogy ő azt állítja, hogy vérfarkas, és akkor még én beszélek hülyeségeket. Ugorjunk.
Csak akkor fordulok újra felé, amikor megint megszólal. Testközelből figyelhetem meg az előadást, a hozzá fűzött magyarázatot is próbálom elfogadni, feldolgozni... De amikor kérdez, csak csendbe zárkózva csóválom meg a fejemet. Nem tudom, hogy mégis mit kellene reagálnom, hogy mit vár tőlem. Az egyetlen, amit tehetek, hogy próbálom felfedezni a szeme fehérjén húzódó esetleges hártyát, kontaktlencsére utaló jeleket, akármit... Nem találok kapaszkodót, de a fejem rázása mellett még mindig kitartok. Kurvára nem veszem be, hogy a költőt idézzem.
Látom, és pont olyan borzongatóan érzem is a feszültségét, mint amikor a tarkómat fixírozzák. Utálom ezt az érzést, mert sosem volt még úgy, hogy utána közvetlenül ne történt volna olyasmi, amire nem akarok emlékezni.
Értetlen fintorral fogadom a hirtelen kifakadását, ahogy az arcom elé emelt kart is, és komolyan kezdem azt érezni, hogy ennek baromira nem akarok a részese lenni. Az előbb még vérfarkas volt, most vámpír lett? Mert ha valami idióta vérivást próbál meg rám tukmálni, szégyen-nem szégyen, megnyomom a nővérhívót. Szerintem már így is jobban felzaklatott, mint azt a kórházi protokoll engedélyezné, csak mondom.

Nem fogok meghátrálni, sohasem teszem meg, ezt már nagyon régen megfogadtam, és ez az akarat annyira belém égett, hogy még most, amikor valami egészen beteg és undorító és hányingerkeltő és teljességgel lehetetlen dolog történik az arcom előtt, akkor sem mozdulok meg. Szeretném hinni, hogy nemes jellemre vall ez a magatartás, de az hiszem, hogy a sokkos bénulás helytállóbb kifejezés lenne. A repedő csontok és egyéb szövetek szakadó hangja egy borzasztóan komponált darab nyitányaként nyúzza a lelkem és a jó ízlésem. Az ujjvégekből előtörő karmoktól kiráz a hideg, az egyetlen megnyugtató jelenség talán a fekete szőrhalmaz, ami az egészet csillogóan fényesség és barátságossá teszi. Ez teljesen hülyeség, ugye?
Elképzelni nem tudom, hogy mégis mennyi ideig bámulok rá a karjára teljesen önkívületi állapotban, de az igenis feltűnik, amikor az az izé... Az a valami... kéz, kar, mancs a nyakamra tekeredik. Az előbb még olyan nehéznek tűnt megemelni a karjaimat, most azonban kényelmet nem ismerve kapok rá a karjára, érzem a szőrt. Tényleg érzem, belemarkolok. Tépném és húznám, miközben lassan az ágytámlába építem a gerincemet. De nem jön ki. Nem foszlik le, az övé, rajta van, belőle nőtt, mint a haj és nem ereszti el.
Hallom, ahogy a szívverésem felgyorsul, az a kurva gép megint pittyeg. "Ember." Bassza meg!
Nem kiáltok segítségért. Ez az ösztön belőlem hiányzik, sosem volt senki, akire számíthattam volna. Csak kapaszkodom a karjába, és az oldalszakító fájdalommal nem foglalkozva próbálok mélyeket lélegezni. A válla, a sebe, mintha meg sem történt volna.
De én láttam. A véres sebében tapicskoltam, a picsába is!
Tételezzük fel, hogy nem hülyeség. Csak tegyük fel, hogy ez most megtörténik. Ragadozó. Vadállat. Szörnyeteg. Nyugalom. Igen, nyugalom kell, akkor is, ha műanyag és erőltetett, mert mással, másképpen talán soha a büdös életben nem látok már mást ezen a kórtermen kívül.
- Oké... oké... oké. - mantrázom, bár igazából annyira magamnak is, amennyire neki - Hiszek neked, hiszek neked!
Azt viszont kevésbé hiszem el, hogy mindezt tényleg kimondtam, és amiért saját magamat nézem hülyének azért, mert tényleg így is érzem. Talán könnyebb így, talán hamarabb vége lesz. Talán legbelül tudom, hogy nincs más esélyem. Vagy ami még rosszabb: tényleg igazat beszélt.
Ha elereszt, rögtön a mancsa... a keze helyére fonom a saját ujjaimat. Olyan kimerült és kipirult arccal nézek szét a szobában, mintha most futottam volna le a maratont.
- Hol egy kurva pohár víz...
Beletúrok a hajamba. Ha van is mellettem valami iható, egész biztosan átsiklik rajta a tekintetem, hacsak Ő maga fel nem hívja rá a figyelmemet. Ki- és befeszítem az öklömet, zavar a pittyegés, a franc se tudja mit, de kitépek magamból minden szart, amíg el nem hallgat az EKG, aztán pedig kénytelen vagyok szembesülni azzal, hogy reszketek. Fasza.
- A kurva életbe. - úgy dörmögök, akár az öregem olyankor, amikor hívatlan vendég kopogtatott a házunk ajtaján. A párhuzam csak még inkább kicsinál, megpróbálom elhessegetni a fejemben élő képet és befejezni a mantrázott káromkodásokat.
- Mit fogsz csinálni velem?
A bizonytalanság az abszurd és ismeretlen helyzet nagyban emlékeztet egy korábban már meghozott döntésre, aminek mindezt köszönhetem. Azt, amit látnak belőlem az emberek. Nem akartam soha többet abba a helyzetbe kerülni. De ez a mostani minden szögéből pontosan arra hajaz, leszámítva talán a fajtalan részeket, de jelenleg azt érzem, hogy minden szempontból vesztésre állok, és hogy igazából... Nincs választásom.

Nevetséges és gyerekes a dac, amivel elfordítja a fejét és inkább hallgat, miközben belül még biztosan kaffog. Tudom, milyen ez - számtalanszor játszom el. Nevetséges az is, ahogy próbálom meggyőzni, mert nem találom a határt, az egyensúlyt a megfelelő adagolásban, nem ismerem az ilyen jellegű finomhangolást. Velem csak úgy történt, annak idején - megtette és nem volt visszaút.
Talán a korszellem hat rám mégis, hogy ennyire finomkodok, vagy a görcs, ami kétségbeesetten akar meggátolni abban, hogy elbasszam, de közben fogalmam sincs, hogyan lehet nem-elszúrni a dolgokat. Ellentétesen, mint ahogy egyébként tenném?

Nem hiszem, hogy megvan a középút, az áhított megoldás, csak felemelem a kezem és úgy érzem magam, mint aki most készül vakon fejes ugrani. Mégsem ingok meg, mert ha valamiben, hát ebben teljesen biztos vagyok, ekkora bizonyosságom pedig nem sok akadt az utóbbi időben.
Ezzel a tudattal emelem fel a kezem, hogy felfedjem a bestia egy részét, azt aki végleg döntött és kiválasztotta a vérvonalához méltó gyorsasággal. Van bennem egyfajta csendes büszkeség, akkor is, ha ez a környezetemben senkit sem fog érdekelni.
Látom, miképp változik a tekintete, ülik meg viharosan változó érzései a levegőt körülöttünk. Heves szívverése, riadalma csemege a farkasnak, belélegezzük mélyen, a nyál összefut a szánkban, ahogy egy pillanatra felrémlik előttünk, mint tehetséges vacsora. Villanásnyi pillanat, nyomtalanul múlik el, mert nem ezt várjuk tőle, a reflexszerű kapaszkodást annál inkább. Bundámba markol tépné a szőrt, hántaná le az álcát, hogy a saját igaza értelmet nyerjen és a világ csak egy kis ideig még ugyanolyan lehessen, mint amilyennek ő ismeri. Nem lehet, nem lesz. Nincs mit lenyúzni, mert az világ igazi arca, az én bundám tépné, ami nem tetszik, torkomból pedig ennek megfelelően tör fel vibrálón figyelmeztető morgás. Ijedség, pánik, egyetlen jajszó vagy kiáltás nélkül. Tényleg erős, bár az önnyugtatási kísérlete érzésem szerint nem jár túl sok sikerrel.
Vele ellentétben én ki tudom zárni az idegesítő pittyegést, ugyanazt az ütemet hallom úgyis a mellkasa felől, érzem a mancsom alatt lüktetni a nyaka oldalánál. Most már lát, még ha nem is ért és nem is hisz, de legalább lát.
Eleresztem, de még nem változtatom vissza a karom, legyen csak ott emlékeztetőül, mielőtt trükknek hiszi és újabb bizonygatási kör következne.
- Melletted - adom a vízre vonatkozó tömör feleletet, de mivel továbbra is csak zihál és forgolódik, hozzáteszem: - Jobbra. - Mielőtt elszédülne a forgolódásban.
Zaklatottsággal tökéletes ellentétben áll visszaszerzett nyugalmam, amivel tépkedő mozdulatait figyelem. Reszket, ha nem így lenne, talán bolondnak hinném, mert fogadja el az igazat, de ha csak úgy átfolyik rajta, akkor olyan gáz van, amivel én akarok hosszútávon foglalkozni. Amíg feldolgozza a látottakat, tapasztaltakat és kicsit rendet tesz magában és rákészülök a következő körre. Jah, szerintem a kurva életbe. Amennyire ő nem így képzelte, nem tervezte, nem akarta, úgy én sem.
- Beharapásnak hívjuk, agyarak vagy karmok okozta sérüléssel történik. - Ismét felemeltem félig átváltoztatott kezem, mintegy jelzésértékűen. - Olyanná teszlek, amilyen én is vagyok - Lehet, hogy ezúttal már elfogadná a "vérfarkas" szót is, mégsem kockáztattam meg, hogy elvessz a kapcsolatot a megszerzett igazsággal. - Megmutatom.
Kiengedtem az éjfekete bestiát, nem törődve azzal, mennyire rongálódnak a ruháim, amiket közben rúgtam le magamról, ahogy kényelmetlenné váltak. Arcom állatiassá torzul, majd megnyúlt, hátam begörnyedt, egész testemet fényes, fekete bunda borította el, s hamarosan a vörös szemű, fekete farkas képében álltam a hűvös kórházi padlón. A fenevad, ami ott ült mellet és őrizte, ami kiválasztotta, mert méltónak tartja arra, hogy kiemelje a prédák ostoba hadából.
Felugrottam az ágyra, könnyedén, gyorsan, mancsaim oldala, lábai mellett kétoldalt, nyakam-fejem egy vonalban gerincemmel, nem lógattam, nem is emeltem fel. Ez lesz a tiéd, ez leszel te és még sokkal több - idővel persze. Sok küzdelmes, másokat és magadat tépő év múlva, ha megéred, ha tényleg jól döntöttem. Nem fenyegető a fellépésem, még kap időt: hogy elbúcsúzzon emberi mivoltától, az eddigi életétől, hogy felfogja ezt, hogy gyűlöljön és próbáljon tiltakozni.
Nem vezetnek atyai ösztönök, nem török azokra a babérokra, mert nem magamat akarom újfent apának kinevezni, hanem őt akarom farkasként látni. A nyomomban, csak jobban, kevesebb hibával.
Reszketsz és félsz? Jó. Te még megteheted. Én már nem.
Egyik mancsom a vállán, erővel tartom nyugton, ha kell, ha hadonászik, semmit sem nyer vele, csak azt, hogy karmaim egy vállába mélyednek. A másik váll kell igazán. Az enyém tükörképe, pillanatnyi szentimentalizmusomban. Azt látta sérülten, azt látta gyógyultan, az volt egy bizonyosság, a letagadhatatlan, hát neki is ott adtam meg a mi bizonyosságunkat.
Beleharaptam a vállába, energiáim pedig mintha meghasadtak volna abban a pillanatban. Erős volt, sokkal erősebb, mint a korábbi farkasom és már nem olyan fiatal, könnyedén talált magának utat, hasított le egy darabot, adott át magából valamit, hogy életében először Teremtsen.
Megvagy.

Csak egy rövid próbálkozás kell ahhoz, hogy belássam, hogy teljesen felesleges azzal kísérleteznem, hogy a kancsóból megpróbálom átönteni a vizet a pohárba. Az első kísérlet alatt csak a pohártartó kezemen csurog végig a víz, de amikor úgy döntök, hogy inkább egyenesen a kancsóból próbálok meg inni, a reszketeg mozdulatoknak hála az ital végigfolyik az egész nyakamon, nehézzé festve a fehér kórházi köpenyt, amit rám aggattak. Egyáltalán nem segít, nem érzem jobban magam, sőt: a víz kényelmetlenül rúgkapálva keres helyet magának a góccá szűkült gyomorban, ahova száműztem. Inkább az egész műveletet megakasztom, mielőtt tényleg elhánynám magam.
Alapvetően sosem akarnék kétségbeesettnek tűnni senki előtt, most még sincs más választásom. Olyanná tesz, amilyen ő... Gyávának érezném magam, ha arra kérném hogy ne tegye, már ha egyáltalán ez tényleg lehetséges. Valóban elvett tőlem minden választást, és azt kívánom, bár nagyobb árt tett volna bennem a lakókocsimnál. Sokkal inkább tespednék tovább az öntudatlanságban, minthogy csak üljek és várjak egy olyan sorsra, amit más írt meg helyettem.
Egyáltalán nincs időm olyan kérdésekkel foglalkozni, hogy mi fog történni velem, hogy még mindig nem akarok hinni a saját szememnek, vagy hogy mennyire lehet ésszerű és logikus mindaz, ami az elmúlt percekben igenis megtörténni látszott. Csak az életösztönöm munkál, az a nyers valami, ami féli a halált, ami inkább pusztulna el magányban és végelgyengülésben, mint egy ilyen szánalmas helyzetben, ahol sem tett, sem gondolat nem számít már, ami tőlem ered.
Nem akarom látni. Nem akarom hallani megint az a gyomorforgató hangot, arra pedig plán nem vagyok felkészülve, hogy most egy egész test fog átmenni azon a procedúrán, ami korábban csak a karjával történt meg. Mintha lenne menekvés, mintha lenne egy utolsó kiskapu, úgy húzódom fel az ágyra, de a ficsúr... a szörnyeget, egy farkas már satuba próbálna fogni, és én nem teszek mást, mint amit bármilyen más helyzetben tennék: amilyen erősen csak tudom, ütni próbálom az oldalát. A lehetetlenség csodálata egy pillanatra megakaszt, ahogy közvetlen közelről bámulok bele a vörös szemekbe, de hiába. Nem fog így történni, ez még mindig csak egy rossz álom lehet. Talán lehet bármi esélyem arra, hogy céltalan ütések közepette eltaláljam, hogy leszálljon rólam, de a súlya alatt jelentéktelennek érzem magam.
Ki tudja, hányadszor próbálom megütni a még szabad kezemmel: azzal,amelyikbe nem tapos bele egy fekete mancs, hogy az ágyhoz szegezzen. Nem akarom megadni magam, és ha ez az egész csak egy rossz álom, akkor senkinek sem kell majd bevallanom, hogy milyen páni rémület préselt hördüléseket a torkomba, és adott erőt minden fájdalmamon felül, hogy egyszer utoljára még megvédjem magam.

Valaki üvölt. Én.
Fénysebességgel száguldok el minden olyan sorompó mellett, ami eddig a legcsekélyebb mértékben is korlátozta az érzéseimet, a gondolataimat. Már nem érdekel mások véleménye, sem a saját magam által felállított elvek. Mintha sose léteztek volna úgy szűnik meg a józan ész és a fojtott őrület közt húzódó határ, ahogy a gerincem megfeszül a vállamba hasító éles szorítástól.
Nem csak vér van. Minden. Nyál, könny, halántékon és torkon dagadó erek, csodás az ember. Kár, hogy ez csak a halálában derül ki.
Elemi pusztítani akarással tépném, nyúznám és ütném. Ha látnék bármit, egészen biztos, hogy a szemeit is ki akarnám nyomni, de az "akarás" és a között, ami van, már nagyon nagy szakadék tátong.
Valaki még mindig üvölt. Én.
Meglehet, hogy már csak a levegő maga az örök ellenfelem, amibe kapni próbálok, mint az utolsó reménybe. Fáj. Nem, nem is fáj. Az őrületbe sodor minden, és én csak azt akarom, hogy tűnjön el és szűnjön meg létezni a fájdalom, ami úgy rángat és vet neki a padlónak, az ágynak, a falnak, mint valami rongybabát.
Valaki azt akarja, hogy hallgassak. Én akarom.
Mit akarok?
Morog. Fröcsög és krákog mindaddig amíg meg nem leli a mély basszust, amire született. Pusztít.
Berendezést. Embert. Teremtőt. Egy ficsúrt, aki azt hazudta, hogy elhozza neki a tudást.

Izmos és testes. Nehéz, már a jelenlétének is súlya van, így volt ez mindig, ez nem változott. És most minden lappangó fájdalmával a világba üvölt, be akarja fejezni mindazt, amit elkezdett. Vakon és süketen törne porrá mindent, ami az útjába kerül, csak érje el, csak oltsa ki a másik vörös szemeit. Nem is tudja, hogy az övé milyen. Talán borostyán, talán vérszín - nem számít.
Még nem tudja, hogy ő az, akinek az életét köszönheti, nem volt ideje rá. Nincs gondolata, nincs tudata, csak érez, feketén és fojtogatón megtestesítve mindent, amit az emberarcú annyira próbált elrejteni a világ elől.

Pánik, sűrűsödő félelem az értetlenség határán viaskodva, ezzel pedig doppingol, hajt, hogy minél előbb, minél gyorsabban tegyem meg. Kezdem sejteni, hogy a sajátom milyen lehetett a másik oldalról, ugyanakkor a saját részem is felmerül bennem egyetlen nosztalgiától ragacsos pillanatra. A sikátor, a bűz, a saját félelmemé. Ugyanaz a düh és erőlködés, amivel megpróbálnánk a fenevadat hárítani, a pofájából áradó halál szaga viszont megbénít
Nem vagy itt, Apám. Elismerni sem fogod, amíg én ilyen mélyen vagyok. Egyedül leszek a büszkeségemmel, a teremtés tudata felett érzett örömmel, amit eddig sosem kóstoltam, sosem tapasztaltam. Társas lény a farkas, de én egyedül vagyok odalent, hát lerántok valakit elérhető közelségbe, aki tőlem fog függeni, aki nem hagyhat el, bármennyire is gyűlöljön. Belekényszerítem, mert megtehetem, mert az éjfekete még sosem akart ennyire semmit sem, az egyetlen, ami ezen túlmutat, a titulustól való szabadulási vágya.
Vágyak, célok...
A vállán a mancsom, másképp, ahogy az én Teremtőm képes ezt a mozdulatot elvégezni. Az enyémbe már nem szorult annyi törődés, ám aki itt fekszik alattunk, az nincs is rászorulva, így nem tartok attól, hogy ezen a téren durva mulasztást tudnék véteni. Semmitől sem félek, nincs előttem a kudarc képe, a háttérbe szorított emberi résznek pedig szinte teljesen ismeretlen ez a hozzáállás. A bestia tudja, ő nem szokott hibázni.
Üt. Egyszer, kétszer, többször, de teljesen hasztalan, engem ez nem állít meg, nem késztet visszavonulásra, megadásra, a döntésem megmásítására. Többen, többször és erősebben is ütöttek már, olyankor, ami semmi cél nem lebegett előtte és ha akkor nem álltam meg, most sem fogok.

Vér íze tódul a számba, az övé, s ahogy ettől megfosztom, úgy cserébe valami egészen mást adok, sokkal többet, értékesebbet, erősebbet. Olyan erőt, amiről eddig legfeljebb ostoba mesékben hallott és ami még messze túl gyermek ahhoz, hogy teljesen kiélvezze, kihasználja. Üvöltése szinte vesémig hatóan megráz, mint az újszülött első hangja, ez is olyan, csak erősebb, vadabb, indulatosabb. Pajzsomat teljesen leeresztem, hogy mindenképp észlelhetővé váljon az itt dolgozó Gyógyítóknak, valamint, hogy megtudjam fékezni az éppen születőt és hogy érezzem. Minden apró rezdülést, az energiák fellobbanó lángját, a bizonyosságot, hogy nem haláltusájában üvölt. Még kusza, érthetetlen és zavaros, nincs tudat, csak az egyre jobban eluralkodó ösztön, ami hamarosan a hatalmába fogja keríteni annyira, hogy semmit se lásson-halljon. Harag, indulat, a bent zubogó, eddig gondosan elzárt őrület, ami úgy szakít át minden gátat, mintha sose létezett volna.
Tisztán érzem, ahogy szinte berobban az energia, lehullik róla az emberi lét, nézni viszont már távolabb nézem várakozón. Szám elégedett vigyorra húzódna, ha emberi alakomban lennék, hiába tudom, micsoda fájdalmak tépik-szaggatják, mert pontosan azt kapom, amit akartam. Nincs szívem megállítani, szinte gyönyörködve nézem, ahogy a kontroll utolsó vonalai is elvesznek, hogy nem marad más, csak a pusztítás utáni mérhetetlen vágy, és a fekete farkas az ágyon, ami a tökéletes másunk lehetne.
Borul, ami mozdítható, törik a kancsó, a víz sietve szalad szét, zeng az egész helyiség, a rombolás szimfóniájára. Gyere, itt vagyok - csalom szinte energiáimmal, amikor már alig marad valami, ami még ép lenne. Testes, robosztus, akár az emberi oldala, hiába Kölyök, testi adottságaiban messze nem tűnik annak. Helyes, nem egy nyikhaj kellett.
Ugrik, támad, de játszi könnyedséggel térek ki, hogy egyből felé fordulva nyaka oldalánál ragadjam meg agyaraimmal és nyomjam le a földre. Morgok, mancsommal fejére taposok, hogy nyughadásra bírjam, vagy legalábbis veszteg tartsam, nem szólok hozzá, mert úgyis képtelen lenne így felelni, mást keresek meg ilyen módon.
~ Maeve! ~ nyúlok a nőstény után, s kicsit megrángatom a náci farkast. ~ Bocsáss meg, hogy zavarlak és felfordulást okoztunk, de kéne egy kis segítség. ~ Mert ez itt nem egy csöpp Kölyök, akit csak úgy a dzseki alá rejtve ki lehetne csempészni.

Tőlünk vagy. Belőlünk. A miénk, akár tetszik, akár nem, és ezt már nem lehet visszafordítani, mert a váltással véglegessé tetted. Te. Mert Te nem tudtál magadon uralkodni, nekem pedig eszemben sem volt segíteni visszaszerezni a kontrollt azelőtt, hogy láthattam volna, ténylegesen mivé váltál. Kapiskálod már? Beharapás, látod, így megy ez. Ez pedig az első váltás volt, szép, két lecke egy órán belül, remélem, hogy a többire sem kell sokkal több időt vesztegetni.
Energiáim köré fonódnak, fizikailag és mentálisan is leszorítva őt, könnyedén, erőlködés nélkül, mert ő sokkal érzékenyebb erre a kapocsnak hála, mint bármelyik másik Kölyök. Az engedelmesség követelése, ami a Teremtő jogán jár, adtunk, hát te is adj. Az elvárások, hogy nem véletlenül fecséreltük rá az első Kölyök címét. A büszkeség. A kivédhetetlen ragaszkodás, ami ösztönből jön és képtelenség felülírni, mert roncsolódhat, megkophat, de sose tűnik el igazán.
Sejted már? Mert én igen. Én is csak most.
Visszaszorítom a bestiát, bármennyire kevéssé fűlik hozzá a fogunk. Majd később lesz több idő érzelmes összeborulásra és újabb dühroham kiélésére, egyelőre a hatékonyság és a gyorsaság a fő szempont, hogy mire Maeve megérkezik, legalább ezen túl legyünk. Búj vissza szépen, később még beszélünk.

A saját visszaalakulásom mellett az övét is asszisztáltam, miközben borzongva gondoltam bele, micsoda felelősséget kaptam a nyakamba egy szempillantás alatt. Megszereztem, stimmel, és innentől az én felelősségem. Jót fog tenni.
Magamra kapkodtam helyenként szakadt ruháimat, s bíztam benne, hogy ha idő közben Maeve pótkulccsal, vagy egyéb módon bejött, rögvest be is tette maga után az ajtót és kitalált valami hihető mesét mind a felfordulásra, mind a hangokra. Ha kell, hát segítek, amiben csak mondja, és szerintem nem szorul túlzott magyarázatra az, ami itt történt.
- Nincs kocsim - mondtam azt, ami már annyira nem volt nyilvánvaló, ráadásul a motoromat is a parkban hagytam. - Az kéne főleg, meg egy forgalom szempontjából kihalt útvonal, amivel ki tudom vinni innen a parkolóba - mondtam szinte hadarva, mert fogalmam sincs, jönni fog-e még valaki. Bíztam benne, hogy a többi itt lévő Gyógyító is kapcsolt. Bíztam, mert ezen túl mást nagyon nem tehettem.

Szerettem volna már egy nyugis napot, egy olyat, amiben nincs se ruha tolvaj, se sündisznó és se fehérnemű szagolgató. Talán már egy kicsit hiányzott is a régi „unalmas” életem. Tény, hogy sose volt unalmas az életem, ha pedig kezdett az lenni, akkor gondoskodtam arról, hogy véletlenül se legyen az. Ahogyan az is tény, hogy nem vagyok olyan nő, farkas, aki lakatot tud tenni a szájára, sokkal inkább olyan, aki egészen jól használja a szavak erejét a testi erőszak helyett, de azért néha nekem is kijárna már igazán egy kis pihenőnap. Legalábbis szerettem volna ezt hinni. Főként sportorvosként tevékenykedtem, de ennek ellenére a helyi kórházban is besegítettem a balesetin vagy éppen a műtőben. A gyerekosztályt meghagytam másoknak, hiszen nem akartam senkit se kitúrni és remek kezekben volt annak a vezetése. A kórház számomra mondhatni a mentsvár volt, az életemben. Ide mindig jöhettem, ha éppen menekültem a démonaim ellen. Jelenleg csak káosz volt a fejemben, de most ez is éppen elég volt. Túl sok minden történt az elmúlt hetekben, hónapokban, mintha egy pillanatra se lenne képes aludni ez a város vagy az itt élők. Mintha nem létezne békesség, csak a káosz és a mindent felforgató szellő…
Miután vége lett az egyik pár órás műtétnek mosolyogva sétáltam egy ápoló kíséretében az egyik beteg felé. Mindenről kikérdeztem, hogy mit kell tudni, mi történt vele, milyen gyógyszereket kapott, hiszen az orvosa nem volt itt, én meg örömmel ajánlottam fel azt, hogy még maradok. Egy kis túlóra senkinek se árt és addig is nagyobb az esélye, hogy elkerülök mindenki. Minden olyan személyt, akihez most nem volt se kedvem, se hangulatom. Lassan bólintottam minden egyes szóra, de egyszer csak valami fura és szokatlan zaj csapta meg a fülemet.
- Maga is hallotta? – fordulok a nővér felé, aki sietve rázza meg a fejét nemlegesen. De engem akkor se hagy nyugodni a dolog, így inkább csak fülelni kezdek. Az érzékeimre hagyatkozom, de közben úgy teszek, mint aki nagyon figyel arra, amit mondanak neki, de valójában már messze jártam és a kórház neszére figyeltem, minden apró és szokatlan neszre, de hamarosan már a beteg mellett álltam. A szokásos beszéd, érdeklődés és formalitást követően megvizsgáltam, majd amikor a gyógyszert adtam volna be, akkor meghallottam a nevemet. Tudtam, az ereimben éreztem, hogy senki más nem hallotta ezt és egy farkas beszél hozzám. Sietve mondtam meg a nővérnek, hogy mit tegyen, majd elindultam.
~ Máris megyek! Ne mozduljatok! ~ hangom komolyan csengett. Sose ismertem tréfát ilyen téren, mert ha beigazolódik a gyanúm, akkor biztosan, hogy nem fog rózsás kedvemben találni. Szinte már rohantam a megfelelő irányba, miközben mosolyogva és barátságosan köszöntem a rám szegeződő szempárok tulajdonosának. Majd amikor elértem a megfelelő ajtóhoz, akkor sietve körbepillantottam, végül egyszerűen csak besétáltam a szobába és bezártam magam mögött az ajtót. De pár lépés után hallottam, ahogyan recseg valami a talpam alatt, a szoba pedig úgy festett, mintha a második világháború söpört volna végig rajta, majd pedig a két jómadárra siklott a pillantásom.
- Mi a franc? Teljesen megörültél!? Mond, hogy ez nem az, aminek tűnik, hanem egyszerűen csak két idióta kan összemérte az erejét. – nézek rá komolyan és csöppet se kedvesen. A szemeim szinte villámokat szórnak és ölni is képes lennék vele, ha lehetséges lenne. Végül lassan kifújom a levegőt.
- Ez egy kórház, túl sok az inger. Ez valami rossz vicc lehet. – dünnyögtem az orrom alatt. Mindig is próbáltam ilyen helyektől távol tartani az ilyesmit, de most legszívesebben lekevertem volna neki egyet.
- Duncan, ugye? – fordultam az a férfi felé, aki valószínűleg ide hívott. Láttam már korábban a falkában és hallottam is róla már. S ha tényleg ő az, akkor szerintem ez a város tényleg meg van áldva a Corvinokkal. Legalább annyira nem estek távol egymással Mr. Sündisznóval.
- Megoldom, nem lesz gond! – válaszolok a kimondatlan kérdésére, hiszen nem kell a segítsége. El tudok rendezni egy ilyen dolgot és hátul még távozhatnak is. A lépcsőkön keresztül, a mentőkijárat felé… Figyelem őt és még mindig alig akarom elhinni, hogy komolyan ezt tette és itt. Valószínűleg ő se az eszét hordja a fejében.
- Nekem van, elviheted és hátra felé ki tudtok menni. Lépcsőzni tud, vagy segítsek? De kérem vissza és ne törd össze! – majd végig pillatok a szakad ruháján, s megrázom a fejemet. Sietve lépek arrébb és körbe pillantok a helységben, majd a szekrényhez lépek. Remek, ez megteszi és azzal egy fehér köpenyt nyújtok felé.
- Ha nem ágrólszakadtnak, hanem orvosnak nézel ki, akkor könnyebb lesz kijutni. – lehet, hogy nem kedvesen és tündi-bündin fogalmazom meg a véleményemet, de nem most fogok megváltozni. Ő kérte a segítségemet, akkor viselje el a kevésbé barátságosan fogalmazó nyelvemet.

- Ez nem az, aminek tűnik, csak két idióta kan összemérte az erejét. - Most mi van? Ő kérte, felettem áll... igen, ilyenkor én is tudok jól nevelt lenni. De hülyeségre hülyeség a válasz, még ha baltaarccal is a gatyám és a pólóm között félúton ejtve a szavakat. - Képzeld, rájöttem - mutattam a nyomorult felé, aki eddigre már teljesen kiütve hevert, hála a beharapás, oda-visszaváltás szentháromságnak köszönhetően. Legalább hamar túlestünk ezen.
Mikor a nevemre kérdez rá, elgondolkodom egy pillanatra azon, hogy esetleg túl szorgalmasan tanulom és jegyzem meg az újabbak nevét is. Ez az első gondolatom, a másik, hogy a jelek szerint mégsem vagyok olyan feltűnő Omega, aminek nem tudom, hogy örülnöm kéne, vagy inkább sírnom fölötte. Egyiket se nagyon szoktam, se örülni, se sírni, szóval ez egy eléggé elbaszott helyzet mindenféle szempontból.
Végül biccentek, azt már nem kell ismételnem, hogy tudom, hogyan hívják, az eddigiek alapján nagy eséllyel felhívta volna rá a figyelmem, ha tökéletesen mást mondtam volna.
- Kösz - mondtam tömören, a hála halvány szikrájával. Belém csak ennyi szorult, tapló dolog olykor, tudom, de legalább képes vagyok kimondani. Ez is valami!
Miközben vázolta a lehetőségeinket, leszedtem az ágyról a takarót és a nácira dobtam, hogy ezt követően egy igen csak túlméretezett emberi hot dogot csináljak belőle. Mégse kéne a pucér seggét odamutatni mindenkinek, arról nem is beszélve, hogy én meg a farkát nem akartam a vállamnál tudni, cipelés közben.
A lépcsőzésre felpillantottam Maeve-re nagyokat pislogva, majd mutatóujjammal előbb bökdösni kezdtem a Kölyköt, végül két ujjam közé csíptem az arcát és sokkal vehemensebben csíptem-téptem, mint a gyerekeknek szokták a vén nyanyák. Nulla reakció.
- Ha használható lenne bármire, már megpróbálta volna letépni a karom. Ez nem csak lépcsőzni nem fog, de semmit se a következő tizenkét órában, nagy valószínűséggel. - Ennyit azért nem bírtam megállni csipkelődés terén - szó szerint és átvitt értelemben is.
A köpenyt kérdés.habozás nélkül veszem át és tökéletesen igazat adok neki, magamban felírva, hogy vág az esze, ha kell és nem azon nyüszít, hogy meg kell mozdulnia. Miután dr. Corvinná avanzsáltam - helló, szülészeti osztály jövök! -, fogtam a töltött hurkámat és a vállamra dobtam. Minden doki így futkorászik a pácienseivel, nem? Ha nem, nagy hiba.
Intettem a nősténynek, hogy menjen csak előre, jobban járunk mind, s ahogy mondta, mutatta az utat úgy és aszerint mentem. Füleltem, szagoltam közben, nehogy valaki véletlen meglepjen minket, akinek aztán magyarázkodhatnánk héthatárra, de szerencsére Maeve tényleg tudta a dolgát. Ha nem állna tőlem baromi távol, biztos benyögöm, hogy "ez tiszta izgi!" Így viszont csak alig vártam, hogy kiérjünk végre és letegyem a behemótot. Nem azért, mert nehéz volt, hanem mert párszor szerintem beütöttem neki ezét-azát, bár tényleg nem szándékosan.
- Jövök eggyel - mit nem mondok! Meg nem mintha ne lennék Omega... - A kocsinak nem lesz baja, nyugi - dobtam be a hátsó ülésre a cókmók-náci-kölyköt. Lehet, hogy út közben le fog gurulni, de annyi baj legyen. Mondjuk, amilyen széles válla van, szerintem inkább beszorulna két ülés közé, semmint lefordulna. Remélem, nem úgy kell majd kiráncigálnom a kocsiból, már csak azért sem, mert igen röhejes látványt nyújtanánk, bohócnak pedig nem szándékoztam felcsapni.
Átvettem a kulcsot Maeve-től a parkolóban és amennyire tudtam iparkodtam, a bepakolás végeztével pedig visszaadtam neki a köpenyt. Volt bennem kísértés, hogy abban állítsak haza és azt lobogtassam mindenfelé, nagyjából két percig rettentő menőnek éreztem benne magam. Aztán rájöttem, hogy ezt a hacukát, sok másikkal együtt nem rám szabták így hamar véget vetettem a gyereknapnak. Azt hiszem, feldobódtam.
Egész jó hangulatban vezettem haza, aztán, hogy ki mit fog szólni ehhez az egészhez, az majd kiderül, már ha szól bárki bármit. Minden esetre viszonylag gond nélkül pakoltam ki a gyereket, hogy aztán a szobámban szállásoljam el egyelőre, Maeve-nek pedig írtam egy üzenetet, miszerint a kocsija tökéletesen sértetlenül ért a hotelhez, ha végez, szóljon és érte megyek. Úgyis ott maradt a motorom Mucsaröcsögén, azért is el kell mennem...

//Nagyon-nagyon köszönöm, ennyi lett volna, ha nincs más és nem szeretnél megagyalni vagy megnyúzni. ö.ö Ha igen, bármikor állok rendelkezésedre! <33333 //

Hála a jó égnek, hogy ez a félév egy leheletnyivel könnyebb, mint az előző, bár tekintve, hogy az milyen nyüzsi volt és ott is bírtam a kiképzést, még ha dög fáradt is voltam mellette, most mondhatni, egész sok a szabadidőm.
Nem mint ha így sokkal több időt töltenék otthon, valahogy még mindig nem az igazi a közhangulat otthon, bár tény, az sokat segített rajta, hogy Cel is utánunk jött, ha más miatt nem, legalább miatta kissé úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben. Pedig nincs... bár már mindkét szülőmmel volt szerencsém beszélni azóta, valahol még mindig nem akart csillapodni a lelkiismeret-furdalásom, ezt pedig akaratlanul is azzal kompenzáltam, hogy ahol tudtam, ott segítettem. Szaktársat korrepetáltam, vagy beadandóval segítettem, ha épp valamelyikük nem boldogult az aktuális házi feladattal, az ékszerüzletben is annyi feladatot vállaltam, amennyit csak tudtam, és még sorolhatnám.
Így akadt meg a tekintetem az egyetem folyosóján egy plakáton, mely az önkéntes véradás jelentőségére hívta fel a figyelmet, s amennyire ódzkodtam tőle elsőre, ahogy nap nap után sétáltam el mellette, egyre inkább elgondolkoztatott a dolog. Végül is... miért ne? Egyszer mindent ki kell próbálni, és ha valami, hát ez tuti, hogy hasznos és jó cselekedet.
Igaz, ez lesz nekem az első, így jobb híján csak a neten kerestem rá, hogy van-e bármi tennivaló előtte, de mivel sem alkohollal, sem más tudatmódosító szerekkel nem élek, végül csak egy flakon ásványvizet ragadtam magamhoz, bőszen szorongatva, meg kortyolgatva, állítólag akkor kevésbé megterhelő a vérvesteség a szervezet számára.
Mivel épp lyukasórám volt, a karácsonyra kapott kis autómmal át is gurulam a kórházhoz, majd miután kerestem egy parkolóhelyet, a szórólapot szorongatva el is indultam befelé a kórházba. A recepciónál útba igazítottak, hogy az első emeletre kell mennem, a folyosó végén balra, de csak amikor elértem az említett helyig, tudatosult bennem, hogy igen... de a folyosó melyik végén? Ugyanis jobbra, balra egyaránt ugyanolyan hosszúra nyúlt, kórházi dolgozót meg épp egyet sem láttam a közelben, sem semmi kiírást a véradásról, hát gondoltam egyet, és találomra elindultam, mondjuk... balra. Közben azért be-belestem egy-egy ajtón, hogy mégis jó helyen járok-e, vagy esetleg van-e valaki, aki útbaigazítana... Csak épp azzal nem számoltam, hogy a nagy bambulásom közepette pont sikerül nekigyalogolnom valakinek, de olyan lendülettel, hogy mire észbe kapnék, már fenékre is csüccsenek tőle a folyosó közepén. Aucs.