Az idős asszony igazán kedves, de minden próbálkozása ellenére nem tudom megkedvelni azt a férfit. Velem nem bánt olyan kedvesen ahogy vele. Oké a munkája miatt segített, de gondolom, ha nem lenne mentő ő is azok közé tartozna, akik meg sem próbálnak nekem segíteni a taknyolás után. Nem ellenkezem, azt csinálom amit ő mond. Ha várnom kell várok, ha mennem megyek. Nem akarom, hogy a végén ordibáljunk egymással, így inkább engedek. Ha már be kellett jönnöm, akkor megpróbálom elviselni azt itteni időt. Nagy örömömre az orvosra nem kell sokat várni. Elintézi, hogy hamarabb bejussak. Ez mondjuk egy jó pont a részére. Az ágyra a segítségével ülök fel, majd csak az orvosra koncentrálok. Ahogy hozzáér a bokámhoz felszisszenek amivel együtt válaszolok is a kérdésére. Valóban elég csúnya lett, de én továbbra is azt mondom, hogy egyszerűbb lett volna hazamennem. -Remek!...Köszönöm!-Próbálok mosolyogni, de nem sikerül valami őszintére. Csöppet sem örülök a híreknek. Nem akarok több hétig otthon maradni. Most nem tehetem meg ezt. A röntgenen is hamar túl vagyunk és a mentős pali még mindig mellettem marad. Nem hittem volna, hogy egészen idáig kell elkísérniük egy beteget, de bevallom őszintén, hogy ha már itt kell lennem örülök, hogy nem egyedül vagyok. -Igen kérnék szépen, köszönöm!-Türelmesen várom meg, hogy visszaérjen. Mikor a kezembe adja a poharat ismét megköszönöm neki, majd bele is kortyolok. Nos nem a legjobb, de most ez is megteszi. -Öhm nem akarom feltartóztatni! Nyugodtan menjen, ha dolga van! Nagyon kedves Öntől, hogy ennyit segített nekem, tényleg! Meg az idős hölgy is biztosan örülne, ha meglátogatná!-Most már egy őszinte mosoly kúszik az arcomra. Az a néni valóban kedves kis teremtés volt és odáig volt a pasasért.
Mondanám, hogy csak egy átlagos este - mit este, éjjel! - a mai is, nem tévednék vele sokat, ami engem illet. A kórház éjszakás beosztottjairól és bent alvóiról már kevésbé mondható el ez. Mint valami haldokló féreg, úgy vonszoltam el magamat egy hátsó, személyzeti liftig és találomra nyomtam meg a gombot rajta. Mindegy, hogy hova visz, csak orvos legyen ott, aki összébb húzza a sebeimet és helyre teszi a csontjaimat, mielőtt úgy forrnak azok össze, mintha valami torz játékbaba lennék. Húztam a lábam, a lábammal együtt meg látványos vércsíkot is, végig a padlón, jelezve haladási irányomat. A liftben egész szép kis tócsát sikerült összegyűjtenem, fasza lesz, ha annyi szarság után egy mezei elvérzésben fogok kimúlni, a rohadt életbe is! Második emelet. Itt még egészen jól vagyok és szerencsére senki sem akar beszállni. Bár nem is értem, minek agyalok ilyesmin, mikor az imént még azon voltam, keresek egy dokit és ha sokat kérdezősködik a regeneráció kapcsán, nemes egyszerűséggel megölöm. Vajon miért nincs külön őrzőkkel és/vagy farkas gyógyítókkal teli kórház? Kurvanagy biznisz lenne benne szerintem a dokiknak. Harmadik emelet. Valami meleget érzek a tenyerem alatt egyik pillanatban, ahogy az oldalamat szorongatom. Hja, hogy átvérzett a dzsekim is... isteni. Ezzel az erővel felhagyhatnék a támaszkodással és fetrenghetnék a saját véremben, már az se számítana semmit igazán. Eszembe jut, hogy mi van, ha tényleg elpatkolok. De úgy marhára véglegesen. Nem kelt bennem félelmet a gondolat, de eszembe jut, hogy lehet, fel kellene hívnom a tesóimat. Csak mert... mégis illene szólni, hogy elköltözök, nem? Meg a faszt! Pont velük balhéztam össze, azért léptem le otthonról, majd még én fogok itt nyálas búcsút inteni nekik. Nincs az a pénz! Hazamegyek és beverem a képét mindkettőnek. Kisöcsi, mi... anyátok. Csak előbb még túlélem ezt. Negyedik emelet. Egy csengő hang jelzi, hogy ezt a gombot sikerült eltalálni odalent, megérkeztünk. Istenhozzádot azért nem mondok a liftnek, miközben folytatva véráztatta utamat, haladok a fal mellett olyan tempóban, hogy a járókeretes öreglányok hozzám képest formula-egyes versenypilóták. Ahogy haladok, sötét termek ajtajai előtt, végigtapogatva azokat, sikerül egy villanykapcsolóra is rátenyerelnem, mire az egész folyosó díszkivilágításba kerül. Vúúú... az mind az én vérem ott végig? Nehéz elhinni, hogy csak négy liter, én legalább tizenkettőnek saccolnám, belevéve a tócsát a liftben meg a ruhámat színező anyag mennyiségét is.
A mai napom igencsak fárasztó volt, négy műtétet vezettem le, és egyik sem volt épp fáklyásmenet, de szerencsére mostanra lenyugodtak a kedélyek. Megnéztem az összes kis betegemet, az egyiknek még énekeltem is, mert nem tudott elaludni, egy másik édesanyját fel kellett hívnom, hogy hozzák be az alvós maciját, mert sír utána. Mégis, azt kell mondjam, egész békés nap volt, nem vesztettünk el senkit, és kivételesen nem estem akkorát a folyósón, mint az ólajtó. Ohh, és egyik kollégám sem volt kanosabb a szokásosnál, úgyhogy még leszerelnem sem kellett senkit. Még mindig párosával kellett ugyan mozognunk, de azért azt remélem senki nem képzelte, én sem, hogy Castort majd elrángathatom egy 24 órás műszakra, és addig ott fog malmozni a váróban… Elég volt egy párcsere, mert ugyebár Emily is itt ténykedik, a műszakjainkat meg könnyű volt összehangolni. Legalábbis részemről, elvégre eléggé megkönnyítette a dolgomat, hogy a főnököm is vérfarkas volt. Csak ezért lehet még meg a munkám, más már vélhetőleg megelégelte volna, hogy ennyire összevissza tudok csak bejárni dolgozni. Én sem élveztem, de egyelőre megkövetelte a helyzet… A lift pár szívdobbanással azelőtt csukódott be, mielőtt odaértem volna, és tekintettel arra, hogy tudom, milyen tetű lassú, inkább nem vártam rá, hanem kezemben egy jókora Mekis zacsival elindultam felfelé, mindenkinek kell valami káros szenvedély címszóval. Mostanra meg megéheztem, úgyhogy gyorsan kiugrottam egy menüért. Egészen kellemetlenül kezdtem érezni magam, fogalmam sem volt miért, de mindez a tanácstalanság kb két percig tartott, amíg komótosan fel nem sétáltam. Addigra már éreztem egy másik farkas jelenlétét, nem mellesleg a rengeteg vér szaga is ingerlően kúszott az orromba, a farkasom kényelmetlenül feszült húsbörtönének. Ő… azt hiszem, több vért ontana, ha engedném, de ezt még magamnak is féltem beismerni. Ennek ellenére – amire tegyük hozzá, szerintem csak én vagyok képes -, amint kiléptem a folyósóra, úgy csúsztam el a véres padlón, mintha kötelező lenne. Halk sikkantással estem a hátsómra, majd csodálkoztam el a fene nagy világosságon. Csak aztán rándult önkéntelen fintorba az orrom, ezt az illatot ismertem, és… nem mondhatnám, hogy nagyon szerettem volna még érezni életemben. - Atya isten, találkoztál egy dinóval, vagy mi? Pislogtam a hímre, majd gyorsan felpattantam, és mellé léptem, hogy lehetőség szerint segítsek. Már, ha nem akar épp megkóstolni, vagy valami. Még mindig nem voltam túl nyugodt a közelében, de attól még helyrerakom, mert én erre esküdtem fel. Meg különben is, saját magam köpném szembe, ha nem segítenék valakinek, csak mert egy kicsit parázom tőle. - Két ajtóval arrébb van egy vizsgáló, oda bemegyünk… Nyúltam a válla alá határozottan, és tekintettel arra, hogy farkas volnék, könnyedén megtartottam a súlyát, még ölbe is kaphattam volna akár, de azért ezt inkább nem próbálnám ki, kicsit bizarr lenne. Amint sikerült beérnünk, magunkra zártam az ajtót, mert amint észreveszik a vért, itt azért lesz némi fennforgás, és nem nagyon akartam idő előtt magyarázkodni senkinek. Na… ha eddig még nem rúgtam ki, most tuti ki fognak. Felsegítettem a hímet a betegágyra, majd ha hajlandó volt együttműködni, megnéztem, honnan a jó életből folyik ennyi vére, és mennyire súlyos az a seb, vagy sebek.
A közeledő léptekre újfent "irányba" kaptam a tekintetemet, várva, ki lesz a szerencsés, aki a megmentőmként mehet a túlvilágra. Azt már tudtam, hogy farkas, még ilyen kissé kótyagos fejjel is érzékeltem energiáit, amik ismerősen kúsztak a tudatomig, hanem amikor elegánsan előadja a hattyú halálát és fenékre huppan, elcsúszva a véres padlón, kényszeredetten felnyögök az ügyessége láttán. Meg fogsz dögleni, Miloš, vessél szépen keresztet... - Néggyel. - Horkanok fel nevetősen és épp csak jelzés értékűen tartom el a kezemet magamtól, jelezve neki, hogy nehogy segíteni akarjon. Nem vagyok én pisis, hogy anyáskodjon felettem. Nőstények... csak a nyűg jár velük. Ezzel együtt nem bírom megállni, hogy felé ne tekintsek a gesztus közepette és elvigyorodva ne szúrjam oda: - Heló csibe. - Erre csak belém karol, mint valami rokkant nyuggerbe. Hát fantasztikus... pedig istenemre mondom, megfordult a fejemben, hogy talán mégsem végzek vele, ha képes lesz rendbe rakni! A vizsgálót elérve szótlanul terülök el a betegágyon, mint béka az aszfalton eső után és kérdő, vizsgálódó tekintete láttán persze megintcsak akad megjegyezni valóm irányába. - Na mi lesz? Vetkőztetsz vagy mindent magamnak kell csinálnom? - Hangomban a cinikus él ellenére is van valami kiszámíthatatlan komolytalanság. Pontosan olyan beszámíthatatlan éle volt az egésznek - az infantilis vigyorral együtt főleg - hogy okkal tarthatott attól, esetleg a torka után kapok a következő pillanatban. Szavaimmal ellentétben azonban jófej módon utat engedek neki a sérüléseimig. Az oldalam szinte teljesen szét van marva - farkas műve, nem sebészmunka - csípőtől mellkasig, s a homlokom is ragacsos a tulajdon véremtől. Kicsit kapott a bucim is, na... Nem először fordul elő ilyesmi, viszont az adrenalint már a vésztartalékaim, vérvonalam pumpálja, az pedig véges, szóval jó lenne iparkodni, mert ciki lenne egy nővel felhívatni a tesót, hogy jöjjön már értem. Hallgathatnám évekig.
A férfiak, meg az ő egójuk… vagy tudom is én, mi az, ami miatt derogál nekik elfogadni bármilyen segítséget. Mindenesetre ez engem most nem hat meg, lehet, megbánom majd, de ezen majd később rágódok, előbb összefoltozom ezt a jómadarat. Már ha hagyja, mert ezek után el tudom képzelni, hogy azt is sérelmezné. Hülye hímek. Mint az oviban, komolyan. A csibézésre nem reagálok, úgy összességében okosabbnak gondolom, ha a minimális pofázásra szorítkozom. Ezt nagyjából a következő mondatáig sikerül is abszolválnom. Fantasztikus. - Hm, a sétálás megy egyedül, de a vetkőzés nem? Oké, tök hülye vagyok, hogy nem bírom befogni a szám, de basszus, igenis menjen az anyjába, amiért még be is ugat. Nem baj, én azért csinálom a dolgom, és se szó, se beszéd, levagdosom róla a felsőruházatot, lévén fogja eztán a halál felültetgetni, még a végén lenyel keresztbe. Maximum majd adok neki valami szexi orvosi köpenyt, hogy abban távozzon innen. Az arcára meg még véletlenül sem nézek, mert anélkül is a frász kerülget a pasastól. Előveszek mindent, ami a helyzet orvoslásához szükséges, majd kezet mosok, és felhúzok egy orvosi kesztyűt, noha nem kaphat el semmit, de a megszokás nagyúr. - Gondolom, terminátornak hiszed magad, és nem kérsz érzéstelenítőt… Pillantok rá felvont szemöldökkel, miközben nagy a kísértés, hogy egyszerűen beledöfjem a tűt, és ne érdekeljen, mi a véleménye róla, de kinézem belőle, hogy cserébe minimum eltöri a csuklóm. Szóval inkább biztosra megyek… Míg választ kapok, addig átöblítem a sebeket hidrogénperoxid-oldattal, és alaposan kitisztítom, nehogy benne maradjon valami szennyeződés, vagy akár alvadt vér, aztán jöhet a fertőtlenítés is. Szép kis marás az az oldalán, annyi szent… a feje nem látszik olyan súlyosnak. Eztán, ha kér érzéstelenítőt, meg is kapja, de nem finomkodom túl a folyamatot, az ilyen férfiállatok amúgy is mindent kibírnak, nemde? Nem mondom neki, hogy össze kell varrni a sebét, mert még a végén megkapnám, hogy bravo Einstein, vagy valami hasonló szellemességet. Inkább csak csinálom, először természetesen kimetszem az egyenetlen sebszéleit, hogy ne hajazzon Frankensteinre a varrás után. Eztán, ha minden jól megy, tekintettel arra, hogy nálunk ki van zárva az elfertőződés, elkezdhetem varrni a sebét. Közben remélem, nem próbálgatja a tűréshatáromat kedvesnek közel sem nevezhető megjegyzésekkel…
// Ne haragudj, de ma délután vettem észre, hogy egyáltalán írtál! :3 //
- Milyen kis paprikás a hangulatod ma... - Szélesedik ki szemtelen, idióta vigyorom a képemen kérdését illetően. Bizony, még emlékszem, mennyire parázott a tóparton a kölyök társaságában. Ehhez képest most szerintem képes lenne kanállal kivájni a szememet, ha az akadna a kezébe. Persze, persze, könnyű a 'haldokló' mellett erősnek mutatkozni... A vigyor letörölhetetlenné válik a képemről, amikor az ingem csúfosan végzi a keze által. Nem mintha érdekelne, van másik otthon. - Teljesen mindegy, mit csinálsz kislány, csak haladjál és lehetőleg ne üssél ki teljesen, ha nem akarsz te magad elcipelni innét. - Nem fogok visszakozni, lévén, ha ez a szíve vágya, miért is tagadnám meg tőle? Tiszta jófej vagyok, hát most nem?! A fertőtlenítő szúrós szaga valahol megnyugtat, ugyanakkor bosszantó a tény, hogy a harmadik delikvens meglépett a kis dzsemboriról idő előtt. Utálom az ilyeneket, most vadászhatom le külön! Miért nem tud beletörődni a dologba és tisztességgel megdögölni, he? Tekintetem elmereng, az érzéstelenítőt, ha belém vágja, utána már meg se hat, hogy mit alkot rajtam, egyszerűen csak nézem a mozdulatait, ténykedését csendben. Mert ilyet is tudok, akármennyire is nem hinné el nekem senki. Persze, mint minden jónak, ennek is vége szakad egyszer, ahogy a cérnának is, amivel összevarrja az oldalamat épp. - Gondolom kérnem sem kell, hogy ne kerüljön a dolog bejegyzésre, jelentésre, vagy tudom is én, mi a szokásotok errefelé az éjszaka beszambázókkal kapcsolatban. - Irányul immáron pillantásom a nőstény felé.
- Összevérezted a kórházamat… a gyerekeim halálra fognak rémülni. Igen, paprikás a hangulatom. Jegyzem meg, noha tényleg nem értem, hogy miért vagyok ennyire… morcos, de sokkal inkább ez, minthogy remegjek tőle, mint a kocsonya. Az mondjuk nem jut eszembe, hogy kanállal kivájjam a szemét, de az tuti, hogy a fecskendővel megszadizom, mert hát, valahogy az most jól esne a kis lelkemnek, lehet holnap nem fogok tudni tükörbe nézni, de nem érdekel. - Elcipelni? Nos, ez nem fog megtörténni, úgyhogy ne aggódj, nem ütlek ki teljesen. Jó, most mit ámítom magam? Én vagyok annyira hülye idióta, hogy tényleg elvinném. Más kérdés, hogy fingom sincs róla, hol lakik, de ezt nem is akarom tudni, úgyhogy maximum annyit tudnék tenni érte, hogy kirakom valahol az erdőben. Ezen azonban nem agyalok többet, hanem megkapja a maga kis érzéstelenítő adagját, ami arra pont elég, hogy ne gyötörjem tovább még a varrással is, - nem is értem, miért akarok neki jót – de arra már nem, hogy kiüssem vele, és tényleg haza kelljen cipelnem. Utána a mozdulataim gyorsak, pontosak és finomak, egy ideje már ezt csinálom, nem hibázok, hacsak nem tépi ki magát a kezeim közül, de ugye ez nem történik meg, úgyhogy sikeresen befejezem az öltését, aztán még ránézek a homlokára, de azt nincs értelme ilyen módon lekezelni, rendbe fog jönni magától is hamar. - Nem, nem kell. Felelem röviden, és tömören, és sajnálom, hogy nincs annyi merszem, hogy visszakérdezzek, hogy ha úgy gondolja, kérnie kell, akkor mi a búbánatnak csacsog róla. Atya ég, mitől vagyok ennyire harapós? Azt hiszem, tényleg ideje lesz bizonyos dolgoknak pontot tenni a végére a magánéletemben, mert meglehetősen feszült lettem az utóbbi időben. - Ülj fel, hagy kötözzelek be. Az előbbiekből okulva nem próbálok segíteni, megvárom, míg felül, és csak utána kezdem el átkötni a felsőtestét, bár sejtésem szerint reggelre mindez már sehol sem lesz, de ez már nem az én problémám, én megteszem, amit kell, ő meg majd lábadozik, ahogy akar. Közben rimánkodom, hogy egyik ügyeletes nővér se járjon erre, sem valamelyik éjjeli őr, mert nincs kedvem magyarázkodni a sok vér, és amiatt, hogy miért láttam el ezt a férfit, ő meg… holt biztos, hogy nem egy magyarázkodó típus.
- A gyerekeid, mih? - Ciccenek lassú mozdulattal csóválva meg a fejemet. Hangom kissé rekedtes, gunyoros éllel teli. Még, hogy az övéi! Na ezért kell a fenének nőstény! Szentimentális kurva mind, amint meglátnak egy kisállatot vagy egy gyereket, máris kivetkőznek magukból. - És mondd csak babám, meddig mennél el ezekért az emberkölykökért? - Pillantottam fel rá, miközben ő a tűt ügyeskedte belém újra és újra, helyretéve felszántott oldalamat. Ennyi elég is lesz, a többit majd elvégzi a farkasságból adódó regeneráció. Ahogy figyelem, meg kell vallanom magamnak, hogy az a morcos kifejezés, ami képére kiül serénykedése közepette igazán szemre való - én meg lehet, kissé beálltam az érzéstelenítőtől és azért vannak ilyen ordenáré mód nyálas gondolataim, hogy mégsem kellene megölni ezt a nőstényt. Haha... jó vicc! De ha így is van, az nem jelenti azt, hogy nem játszhatnék el egy kicsit vele. Jól néz ki, van mit fogni rajta és még azt is tudja, hol a helye - szinte már kedvemre való, akárcsak az ötlet, ami mindentől függetlenül ötlik fel elmémben. - Nem? Sajnálattal hallom. - Már csak azért is, mert nem nagyon lesz kire ügyelnie itt már. Hány szoba lehet vajon az osztályon? Három-négy? Hüm... Gyorsan túl tudok lépni azon, hogy majdnem aprólékká vertek az imént. Mintha napokkal ez előtt lett volna, máris az új cél, a terv éltet, melynek részleteit igyekszem fejben kisakkozni, kifelé nem mutatva ennek jelét sem. Legfeljebb energiáimon érezheti a nyugtalan, várakozó bizsergést, a türelmetlenséget Egyébként szinte már ártatlan pillantással tekintek fel a nőre, áthatóan kék tekintetem pedig éles kontrasztot képez vértől áztatott, idő edzette barázdákkal teli képemmel. Lassan a nőstény elkészül az oldalammal én meg valami elismerő hümmentést is elejtek, de szavakkal nem fejezem ki, hogy milyen kis ügyes kezei vannak. Aranyat érők, főleg, ha más helyzetben is ily módon használja őket. - Jó kislány. - Szélesedik ki kajánul mosolyom, s ahogy felülök, ő pedig a kötszerért nyúl, megpaskolom a hátsóját - az van kézmagasságban, de komolyan! Ha ezek után sem esik a torkomnak, akkor kissé szusszanva de felállok a vizsgálóról, elhárítva a kötözésre irányuló szándékot. - Hagyjad! A farkasbundánál hatékonyabb kötszer egyébként sem lett még feltalálva. - Azt pedig ő is tudja, hogy átalakulva némileg a gyógyulási folyamat is gyorsabb. Mondjuk, nem tudom mennyire számít rá, de én bizony ezt itt és most-ra értettem. Időt ugyanis nem hagyok, hogy válaszoljon: átalakulok, s még csak nem is a mezei farkas formámat veszem fel, minek következtében igencsak megcsappan a tér a vizsgálóban. Képemen a farkasvigyor, s a jóleső morgás, ami torkomból feltör finoman rezignálva, nem sok jót ígér... Igaz, az első lépés amit Bells felé teszek eléggé imbolygóra, bizonytalanra sikerül. Tartásomban, viselkedésemben nincs semmi fenyegető - megteszi azt a lényem, kisugárzásom helyette. Na meg az ő bizonytalansága is biztosan érdekes képeket szülhet most rólam, amik talán... nem is állnak olyan messze a valóságtól.
// Bundázat színe, csak értelemszerűen mindez hegyomlás méretű, teljes alakos formában: link //
Összeszűkülnek a szemeim, majd fáradtan sóhajtok. Valószínűleg neki még nem esett le, hogy én úgy amúgy is egy „szentimentális kurva” vagyok, és más körülmények között is így viselkedem. Ha nem ilyen lennék, nem segítettem volna neki. - Arra esküdtem fel, hogy meggyógyítom őket. Térek ki a válasz elől, mert igazából, abban nem vagyok biztos, hogy a farkasom engedni fogja, hogy az életünk árán is megmentsem őket. Ő nem olyan galamblelkű, mint én, és sokszor érzem, hogy tele van velem a puttonya, de türelmes és vár. Nem tudom, mire. - Hééé… Hát, az én felháborodásom inkább bájos, mintsem komolyan vehető, mindenesetre elvörösödöm, mint egy szűzlány. A francba is… néha nagyon utálom, hogy ilyen vagyok. Sóhajtva teszem vissza a kötszert a helyére, nekiesni nem fogok, esélyem sem lenne, öngyilkos hajlammal meg azért nem áldott meg az ég. - De lehetőleg a kórházon kívül tedd! Édes, naiv Bells, hát ezt buktad. A falhoz hátrálok, a rohadt életbe, komolyan, most bizony baj van. Ezen a kibaszott világon aztán marhára nem éri meg segítőkésznek és kedvesnek lenni. Meghalni azért meg pláne nem, hogy ilyen vagyok. Ökölbe szorulnak a kezeim, és ha lenne esélyem, akkor biztosan nekiugranék, csak mert… ekkora köcsög. Igen, az, basszus, törjön le a kezem, ha még egyszer az életben segítek valakinek, akit nem ismerek. Oké, hivatalosan is elegem van. - Ne csináld, kérlek… mit akarsz? Mit tegyek? Vigyelek haza? Hazaviszlek… Vagy… ha az esik jól, tépj darabokra, de ne itt. Próbálom menteni, ami menthető, de szerintem jól ki fog röhögni, kinézem belőle. A farkasom a felszínen ólálkodott, és én olyannyira nem akartam elveszteni a kontrollt, hogy az már félelmetes, de nagyon birizgálta az orrom az ereje, maga az átváltozás. Csudajó lenne, ha én belőlem is kirobbanna a farkas, pedig, nagyon jól kordában tartom általában, de most nem segít, hogy tényleg félek attól, hogy ez az állat lerombolja a fél kórházat, és ki tudja, hány embert öl meg közben… Azt hiszem, az én lelkiismeretem ezt nem bírná el, bármennyire nem számít egyes farkasoknak az emberi faj, én nem tudok elmenni a dolog mellett.
Akaratlanul is pofátlan vigyor szalad képemre a lányos zavart érzékelve. Hát ez... bájos. Még a végén eszembe jut, hogy akár meg is tarthatnám. Hazavinném, még akár hasznot is hozna. Mást nem, házalapként, hiszen már Kőmíves Kelemen is megmondta: asszony kell a házba. De neeem, másféle mókára vágyok most! Alakot váltok, testem robusztus valójában emelkedik a másik fölé, letekintve rá és vicsorogva fürkészem a nő arcát. Nehéz eldönteni, hogy ez most gúnyos vagy nevetős gesztus akar lenni, ám ahogy hangom felcsendül a fejében, kétségtelenül az előbbi szórakozottan semmirekellő, idióta vigyorgást hordozza magában. ~ Ha ennyire vágyod a halált, rajtam nem fog múlni, beállhatsz a sorba a többi után... de előre is tolakodhatsz, csak rajtad áll, mennyit ér neked az emberkölykök sorsa. ~ Ne mondja senki, hogy nem vagyok jófej! Hangomból egyértelműen érezni: direkt csinálom az egészet. Ha akarnám, már rég megöltem volna vagy itt hagynám és a gyerekekkel végeznék előbb, utána sorra véve őt is... De neem, én pofázok csak, hergelve a másikat. Energiáim éhes, vérre vágyó mohósággal lengenek körbe, telepednek rá a másikra hasonló viselkedésre buzdítva őt is. Kíváncsi vagyok, mennyire makacs, hol van az a pont, ahol elpattan benne valami és hozzám hasonlóan megmutatja bundását a világnak - vagy legalábbis ennek a fehér falú, klórszagú emeletnek. ~ Na nézzük meg, mit rejt a szomszédos helyiség! ~ Szavaimmal egy időben felé kapok mancsommal, karjába marva karmaimmal és úgy rántva el... kivágva az ajtón - előtte kinyitom neki azért, lássa, tudnék én, ha akarnék rendes is lenni - a folyosóra mint valami rongybabát, majd én magam is utána lépek/mászok, kissé leverve vállammal a bejárat sarkáról a vakolatot. Ahogy az elébb, úgy most se igazán finomkodva tépem fel az ajtót valahova Annabelle mellé hajítva le azt, mikor a kezemben marad, fájdalmasan szakadva ki tokjából. Hacsak nem állít meg valahogyan, belépve a sötét szobába a levegőbe szimatolok lassan, préda után kutatón körbe. - Nem a megfontoltság vezérel, nem gondolkozok a hogyanon, a miérten pedig főleg nem! Inkább egyfajta elborult, derült élvezet rángat. A gyerekhús egyébként is ínyenc falat, nem rakódott még rá az élet súlya, a világ ezernyi mocskos szarsága. Ezt támasztja alá a kicsorduló friss vér bódító illata is, mely a levegőt átszeli egyetlen határozott, halálos csapásomnak hála. Még csak meg sem rezzent az ágyban fekvő kis test s már halott volt, karmaim szelték fel testét több darabba. Halkan rezignáló morgásom söpör végig a kórtermen, ahogy épp csak hátra pillantok a nőstény felé. Na mi van, csibe? Bírod még? Valami moccan a félhomályban, sárgán villanó tekintetem arra kapom és a következő pillanatban már ott vagyok, torkánál ragadva meg a "zsákmányt". Idősebb, mint az előző, de szólni ő sem tud... nyaka törik, a csont roppanó hangja mindaz, amit kiad magából. Még kettő végzi hasonlóan csúnyán, mikor a félreeső ágyban felzokog egy egy-másfél év körüli kisember. Félelme átjár, s valami perverz örömmel tölt el, hogy még azt is megértem ily módon, aki szót nem ismer még. Érdekesnek tartom, hogy érzi, pontosan érzi a közelgő veszélyt, a halált, amit magammal hozok és aminek vérgőzös mámora lassan a folyosóra is kitalál. A sírás elhal, mintha elvágták volna, de kétlem, hogy a nőstényt hűtené a tudat, hogy nem szenvedett sokat a hang tulajdonosa. És még finom is.
A francba, a francba, és már megint a francba. Egyszerűen nem akarom elhinni, amit hallok. Most komolyan? Létezik, hogy ez az állat most komolyan elkezd itt mészárolni? Atya ég, ezt nem lehet igaz. Ebben a szent pillanatban tényleg inkább azt szeretném, hogy engem öljön meg, de vajmi kevés értelme lenne, mert sejtéseim szerint nem lenne neki elég. Megremegek, érzem a vérszomját, minden szőrszálam égnek mered tőle, a bundásom idegesen mászkál fel, s alá, de… nem engedem, nem engedhetem ki, nem lenne értelme. - Nem kell megnézni, én el tudom mondani… Fölösleges a próbálkozás, és nyilván meg sem hallja, mivel nemes egyszerűséggel kivág, mint macskát szarni. Komolyan, még a végén megköszönöm, hogy nincs egy Bells alakú lyuk az ajtón. Szép baleset lenne, az biztos… Kétségbeesetten próbálok az épületben tartózkodó farkasok felé tapogatózni, Emsről tudom, hogy itt van, és ha nincs felhúzva a pajzsa, akkor talán érzi, hogy gebasz van. Faye reggelre jön, ezt tudom, bár néha beesik hamarabb, de még ahhoz nagyon korán van, vagy késő. Már azt sem tudom, mennyi az idő. Zsong a fejem. Tíz pontos falnak vágódás volt, annyi szent. El kell másznom a riasztóig. Nem biztos, de lehetséges, hogy annak több esélye van megállítani, mint nekem. Már majdnem a nővér pultnál vagyok… tényleg… vajon hol is vannak az éjszakás nővérek? Most lehet sokat segítene, ha elkezdenének itt sikítozni. A vér… nem akarok tudomást venni róla. Mégis úgy kúszik az orromba, mintha semmi nem lenne édesebb nála. Kibírom… addig igen, amíg pillanatokon belül a fülembe nem sikít a vészjelző, és akkor már nem törődök semmivel. A saját életemmel pláne nem, de csak akkor fog több gyereket megölni ez a világ szégyene, ha én már halott vagyok. Olyan erővel robban ki belőlem a bundásom, hogy ismét belesajdul minden tagom, rég nem történt már ilyen. Vérre szomjazom, de nem gyermekvérre. Bevágódok a kórterembe, az emberi elme veszteségét, lelkiismeret furdalását száműzte a farkas, neki csak a dühe van, a megalázottság érzete, és ki akarja köszörülni a csorbát. Gondolkodás nélkül ugrok a nálam sokkal nagyobb fenevadnak, mikor még az egyik ágy felé hajol. Charlie. Sajnálom. Tudom, hogy hol van a sérülése, én foltoztam össze. Most pedig tönkreteszem a művemet, mert más esélyem nincs, csak az, ha a gyenge pontját buzerálom. Így a sebet igyekszem minél hamarabb feltépni, vagy legalábbis belemarni, hogy gyengítsem. Eddig sem volt épp a topon, ami azt illeti, talán egy kis esélyem van…
Mondanám, hogy nem kenyerem a céltalan mészárlás, de elhinné nekem bárki is jelen helyzetben? Na ugye, hogy nem! Nem is céltalanul pattant ki a zseniális ötlet a fejemből, hogy nézzünk rá a kis emberivadékokra, ami azt illeti, de ezt nem fogom a szukával megosztani. Farkaspofám ronda, gunyorosnak szánt mosolyfélét produkált szavaira, bár jelen formámban inkább vérfagyasztónak hat az összkép még így, neonfény-kivilágításban is. Egy sötét sikátorban a bátrabb lelkűek se szívesen akadnának hozzám hasonlóba, hacsak nem teng bennük túl a halálvágy. Arrébb tessékelem nemes egyszerűséggel - pontosabban ki a folyosóra -, hogy a saját szememmel győződjek meg a szomszédos kórterem silány kis "tartalmáról".
A riasztó éles hangja hátrálásra késztet, megakaszt pár pillanat erejéig ugyan, de az alapötlettől nem tántorít el. A kórterembe berobbanó nőstény reakciója pedig csak rátesz egy lapáttal - mondhatni, máris majdnem kedvelem a szukát. Oké, azért örömódát nem fogok zengeni hozzá, ahogy az öltéseket sorra széttépi-cibálja és vinné vele együtt a karomat is, ha visszakézből (mancsból?) nem kapna egy lendületes pofont, hogy a fal adja a másikat. Még én is beleszédülök - nyilván ebben a vérveszteség és a "kiújuló" sérülés és közre játszik - csoda, ha ő nem ájul be, csak pár órára, amikor nagyot koppan a falat elérve.
Vértől gőzös, elborult pillanatomban még további négy gyereket ragadok magammal - egyik satnyább, mint a másik, ráadásul a java még csak nem is fiúgyermek - és fogalmam sincsen, hogyan sikerül kikeverednem az épületből, a városból. Ezüsttel dúsítva, ezt másnap Zé is megjegyzi, miközben a karom leápolásával baszakszik. Feleolyan jól nem végzi, mint a dokinéni, csak amolyan felcser mód tákol össze, miközben én azon elmélkedek gondolatban, vajon megvan-e még a kis szuka melója az eset után. Ez már szinte szerelem. (Sem.)
// Eeelkészült a Luca-széke. Elnézést a várakoztatásért és köszönöm a játékot!//
Felvezetés: Nicholast elfogja a kísértés. Az illúziói nélkül elveszettnek érzi magát, ez pedig csak felerősíti a többi démonját is... Eeyeekalduk a régi időkön mereng, amikor még hasonló közegben dolgozott. Vajon ki volt ő akkor? És kivé vált mostanra? A kérdésekből mindig több lesz, mint a rájuk kapott válaszokból. Mint például, hogy miért pont most érzett ellenállhatatlan késztetést arra, hogy ide tévedjen...? Időpont: 21:30 Civilek száma: 7 civil
A kórház jellegzetes szaga tolul orromba, hagyom, hogy a hangok eljussanak hozzám.. valahol a távolban felsír egy csecsemő; egy hozzátartozó riadtan kiált orvosért; a gépek egyenletes csipogását egy sípoló hang töri meg; magas sarkú cipők kopognak végig a folyosó csempéjén; kétségbeesett sugdolózás; mobiltelefon csörgése; automatából folyó kávé... A fülemre szorítom a kezemet, nem akarom hallani őket, elég volt.. Csendet akarok, semmi mást. Nem csak a külső zajokat szeretném megszüntetni, hanem a fejemben suttogó hangokat is.. Ezernyi kérdés, ezernyi vád, én pedig legszívesebben a hajamat tépném. Nem értek semmit. Délután ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy a kórházba jöjjek, megszállt a vágy, hogy én segíteni akarok. Talán kompenzálni az évszázadokkal ezelőtti vétkünk terhelő súlyát? Vagy szimplán a természetem miatt? Fogalmam sincsen, az viszont teljesen érthető volt, hogy a képességem… eltűnt. Hiába próbáltam könnyíteni a fájdalmán, a rengeteg sérülésből legalább egy darabot átvenni.. nem is másra ruházni, én akartam viselni, én akartam a fájdalmat hordozni, de egyszerűen képtelen voltam. A folyosón a szülőkkel szembe találkozni a világ egyik legrosszabb dolga. Láttam, hogyan jönnek a szoba felé, reménnyel telve, hogy talán a kislányuk túlélte.. nem akartam hallani az orvos hangját, nem akartam, hogy észrevegyenek, hogy lássam a mérhetetlen szomorúságot a szemeikben, hogy lássak valakit, aki úgy néz ki, mint amilyen én lehettem a kislányom elvesztésekor. Egész egyszerűen csak láthatatlan szerettem volna lenni a számukra.. a vágyam pedig teljesült.
Csak ültem a folyosó egyik székén, fogalmam sincsen már, hogy mióta, lehet, hogy órák is elteltek már, képtelen vagyok felemelni a fejem és elővenni a telefonomat, hogy tájékozódjak az időt illetően. Jó lenne felhívni Kilaunt és arra kérni, hogy ezúttal ő hallgasson meg engem. Szükségem van arra, hogy elmondjam ezt valakinek. Azon töprengek, mivé lettem, mi történt velem az elmúlt évek folyamán és én ezt nem akarom. Azon a bizonyos éjszakán kezdődött ez az egész, amikor úgy döntöttünk, hogy teljes mértékben a saját lábunkra állunk. Akkor szakadt el véglegesen bennem valami, amit azóta sem tudtam összefoldozni, hiába telt el azóta rengeteg idő. Úgy meredek a két kezemre, mintha még soha nem láttam volna őket. Csak bámulok a tenyereimbe, mintha onnan várnám a válaszokat, holott tudom, hogy minden kérdés csak három másikat szül és válasz szinte egyikre sem érkezik. Sóhaj szökik ajkaimról, leengedem a kezeimet, felállok és a közeli kávéautomatához visznek lassú, kissé talán bizonytalannak ható lépteim. Ez nem én vagyok. Bedobom a szükséges aprót, megnyomom a megfelelő gombot és türelmesen várok, hogy a koffeint tartalmú löttyöm szépen lassan lecsurogjon a műanyag pohárba..
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Mi történik velem... mit keresek itt... miért... pourquoi... why?! Miért érzem magam úgy, mint akinek kitépték lényének egy jelentős darabját a testéből... mint aki... mint aki él, de közben mégsem... a testem ép volt... mindenem a helyén, semmi sem hiányzik... kivételesen még az eszem se... vagy... mégis? Ikina... Ikina... drága testvérem, öreg barátom... miért... miért nem szólsz hozzám?! Miért hallgatsz, Tupilek kegyére?! Érzem, hogy itt vagy... hogy még mindig bennem vagy... de... mégis... annyira idegen vagy... annyira... más... ismeretlen... mint ha nem is laknál bennem már vagy 310 éve...
Órákkal ezelőtt kezdődött, alig öt óra után... meg akartam keresni Saraht, de hirtelen úrrá lett rajtam az érzés. Ott, az utca közepén, mint ha egy láthatatlan kéz ragadott volna belém és tépett ki belőlem önhatalmúlag valamit... hogy aztán egy teljesen idegen valamit nyomjon a helyére. S abban a pillanatban elfogott az érzés... az elveszettség... az... üresség. Egyedül voltam... s nem, nem úgy, mint egy egyedül bóklászó magányos farkas... hanem ténylegesen... félelmetes érzés volt. Annyira hozzászoktam már, hogy van valami bennem, mely miatt sosem leszek teljesen magányos... de most... most még az is jobb lett volna, ha kitépik belőlem ezt a valamit.
Órákon keresztül kóboroltam az utcákon. Kerestem a helyem, meg akartam állni valahol, hogy összeszedjem magam, de nem ment. A bennem levő üresség sehol sem hagyott békén, nem akart kiszakadni. S... hajtott... tovább és tovább... mint ha terelne valamerre... az ég tudja hova. S végül... végül megérkeztem a kórházhoz. Fogalmam sincs, miért mentem be... valami felsőbb útmutatás beküldött, mintegy jelezve, hogy ott jó lesz majd nekem. Már csak az ügyeleti szolgálat volt bent, a recepciós zavartan nézett rá, amikor megálltam előtte... hiába kérdezgetett, nem tudtam válaszolni. Hogy válaszoltam volna, fogalmam sincs, mi bajom volt... csak ez az üresség... ez a... fájdalmas üresség.
Az egyik ügyeletes sietett ki és kísért be az egyik kórterembe. Kitartóan vizsgált engem, hosszú perceken keresztül... kérdezgetett, de megint nem voltam ott. Mint ha... mint ha nem is lettem volna jelen, csak testben. Az érzékszerveim lassan ráálltak a kórházra, az épület rezdülésére... mindent éreztem... hallottam a betegek nyögdösését... az éjszaka végzett műtétek során használt felszerelés sivítását... a tartósítófolyadékokban lebegő dögök szaga bűzlött... s a vér... mindent átitatott a vér félreismerhetetlen, édeskés aromája. Az édes íz, melynek már az illata is képes belőlem előhozni az állatot, ha túlságosan sokáig nem jutok hozzá... s aztán régi érzések értek el.
A csataterek dögszaga... a rengeteg áldozat, a rengeteg gyilkolás... oly átokverte sok halál, akármerre is tekintettem... s a dögök közötti lakoma... a nyál összecsódult a számban, mély hörgő hang tört elő a torkomból, mely megrémítette az orvost is... a félelme... a döbbenete... ah, micsoda elemózsia... igen... egykoron imádtam, ha ezt váltottam ki valakiből... ha fürödtem az áldozat riadalmában, mielőtt végeztem vele... olyan érzés, mely tovább hajtott engem... tovább a következő áldozathoz... tak tak tak... mozog az óramutató... tak... tak... tak... valamit éreztem... valamit, amit még sose korábban, de mégis ismerős volt... tak... tak... tak...
Fájdalmas nyögés töltötte be a rendelőt, amikor a percmutató megállt a harmincason. Hasamra kulcsoltam a karjaimat, miközben előre hátra kezdtem dőlni... éreztem... valami... elkezdődött... hátracsaptam a fejemet, fájdalmas ordítás törte meg a kórház jótékony csendjét. Aztán újra előre hanyatlottam. Karjaim a vállaimra emelkedtek, beléjük martam. Szinte felhasadt a bőr, átszakadtak a rostok... fájt... valami... valami húzott... húzta magát... belém... nem akartam beengedni... nem akartam teret engedni neki... de nem tudta ellenállni... túlságosan gyenge voltam s kiszolgáltatott. - Menekülj! - utolsó normális szavaim.
Aztán nem bírtam tovább... másodpercek alatt győzött le az érzés, ahogyan szakadó ruha hangja töltötte be a területet, mikor a kabátommal együtt a felsőmet is letéptem magamról. Vadállati üvöltés hagyta el a torkomat, teljes hangerővel. Aztán, amikor az a valami teljesen belém mászott, előre estem a székemből, keményen csapódott térdem a csempének... s ugyanazzal a lendülettel, mint ha nem lenne vesztegetni való időm, talpra is álltam. Céltudatosan indultam el a kijárat felé. - Félre az útból, pondró! - rivalltam rá a bélsár és vizelet szagot árasztó orvosra. A hangom... az enyém volt, de ez a tónus... ez nem az én szokásos beszédem. S ez a düh... voltam már ennyire dühös, ennyire ideges... de nem, ez sem volt az enyém. Egy mellékes mozdulattal löktem félre, de olyan elemi erővel csapódott így is a falba, hogy hallottam a csontok törését.
BAMM! Egy rúgás, az ajtó tövestül szakadt ki a keretből és vágódott neki a szemközti falnak. A folyosó rémült kiáltásokkal telt meg, menekülő embereket éreztem. Nem foglalkoztam velük. A tekintetem lassan fordult balra... s akkor megláttam... annak az ismeretlen ismerős érzésnek a forrását... a nőstényt... s tudtam, hogy ő lesz az... lehet másé a teste, változhatott akármennyit... ő az... az én áruló vérem. - Eeyeekalduk, te áruló szuka! Alignak dühe most lesújt rád!!! Súrlódó szaru hangja, a karmaim tovanőnek a körmön... ahogyan a fogaim lassan agyarrá válnak... ahogy a torkomból újabb dühös ordítás szakad fel, miközben vad rohamra indultam...
Már épp nyúlok a kávémért, amikor az egyik ajtó hirtelen vágódik ki, minden fej riadtan fordul a robaj irányába, sőt, utána mintha a levegő egy szívdobbanás erejéig megdermedne, az idő ragacsos kulimásszá sűrűsödik, hogy aztán mint éles kés, hasítson a kiáltás át az éteren és rezegtesse meg a dobhártyáim. Megdermedek a mozdulatban, még a szám is résnyire nyílik, csak hebegnék, habognék, de egyszerűen nem jutok szóhoz. Mit mondhatnék? Sőt, mi ez az egész? Honnan tudja a nevem és miért… atyaég… A következő letaglózás.. Nem, az nem lehet. Az ki van zárva! Képtelenség!!! Azonban nincs idő egyik ámulatból a másikba zuhanni, az ismeretlen hím máris rohan felém és be kell valljam, hogy még a lábaim is megremegnek, úgy megijedek az első pillanatban. Azonban nem várom meg, hogy elsodorjon, az utolsó pillanatban kapom ki a kávémat az automatából, hogy a forró italt egyenesen a képébe vágjam. Ez azért remélhetőleg megtántorítja egy kis időre; nekem két pillanat is elég, mert máris nyúlok az automata hátához, hogy egy erőteljes mozdulattal rántsak rajta és borítsam rá a másikra. - Mindenki tűnjön innen! Kiáltok fel, mert ha eddig nem kaptak szívrohamot és nem menekültek fejvesztve, akkor tutira tátott szájjal bámulnak még mindig. Már így is szép menet lesz feldolgozni a karmos, idiótaságokat ordítozó férfit és a csöppnyi nőt, aki egymaga képes volt feldönteni egy kávéautomatát.
Fogalmam sincsen, hogy mennyi időm van, de nem is az érdekel, hogy nekem bajom esik. Ez egy kórház, az Isten szerelmére! Annyi időm remélhetőleg pont lesz, hogy az egyik tűzjelzőhöz rohanjak, betörve a kicsiny üveget pedig egyből megnyomom a gombot, a tűzriasztó pedig élesen berreg fel, máris mozgásra kényszerítve a tömegeket. Jobb ötletem nincs és ha még mindig lenne időm, hát védekező pozícióba helyezkedem. Eszem ágában sincsen elfutni, ó, egyáltalán nem. Jöjjön csak, aminek jönnie kell…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Az ölési vágy félreismerhetetlen, vörös árnya telepedett a tudatomra. Viszont más volt, mint amit hétköznaponként érzek. Nem a vér iránti vágy... nem a szimpla, szórakozás végett megkezdett ütközet ez... nem... ez most teljesen más volt... ennek a harcnak háttere volt, mély gyökerű... a keserű düh vezérelt... a bosszúszomj... az, hogy meg akarom büntetni a békésen álldogáló nőt, olyan dolgokért, melyet ellenem követett el... magaménak éreztem ezt a vezérlő erőt... de mégis... nem volt az enyém. Az érzést ismertem... ugyanez hajtott, amikor hallottam Sarah (ál)halálhírét... akkor másra se tudtam gondolni, mint a bosszúra... sötét érzés volt... de mégis... most, hogy éreztem ezt, amit most, gyakorlatilag gyerekes hisztinek tűnt a saját példám... a düh érzése egyszerűen olyan mérhetetlen volt, hogy már a tapasztalásának is a földre kellett volna taszítania... nem is értettem, hogyan tudok még mozogni egyáltalán... ily gyűlölet cipelőjeként?
De mozogtam, mint ha minden teher hiányozna odabent. A távolság rohamosan csökkent, egyre közelebb értem Eeyeekaldukhoz, áruló fattyamhoz. Végül az első támadást ő hajtja végre... bah, támadás? Ez? Ne játszadozz velem, kölyök! Nem a folyóparton vagy már, hogy fröcskölősdit játssz a többi hozzád hasonlóval. Mégis, mit hittél, hogy az a pohár, melyet még a levegőben csaptam félre... aham, szóval erre ment ki a játék... átokverte női logika. Rendes körülmények között nem történhetett volna meg ez... de úgy, hogy a nő a saját erejét is beleadta, az autómata letarolt a földre. Könyökömmel állítottam meg hanyatt fekve a rám nehezedő bádogdobozt. A fém és a kitörő üvegdarabok felsértették a karomat, de gyakorlatilag be is gyógyultak rövid időn belül a sérüléseim. Dühösen fújtattam egyet, ahogy egy nagyobb lökés kíséretében szinte félrehajítottam az amúgy nem kis súllyal rendelkező gépet... de nem is akárhova, hanem egyenesen arra, ahonnan teremtményem érzékeltem. Érezze csak, hogy ezt a játékot visszafele is lehet játszani.
Akár eltaláltam, akár nem, már féltérdelésben is voltam s ebből a pozícióból rúgtam el magam a földről, egyenesen a nőstény felé lendülve, a beinduló riasztókészülők szirénázásának közepette. - Óóóó, micsoda jótétlélek... Eeyeekalduk, az önzetlen... oda ne rohanjak. Szóval te gondolsz mindenkire, mi? Csak épp nem rám, a tulajdon teremtődre! A dühöm felkorbácsolódott újra... ez már több a soknál. Ezeket a jelentéktelen halandókat biztonságban akarja tudni, de ő kiáll ellenem... ellenem! Legyen már eszed! Amint ott voltam előtte, már támadtam is. Nem volt rendszer a támadásaimban... karmoltam, ütöttem, téptem, ahol csak lehetőség kínálkozott rá és eltalálhattam. Ha volt rá mód, akkor megpróbáltam elkapni és jól hozzávágni környező falak valamelyikéhez. Az se zavar ha beszakítom a felületet, a lényeg, hogy érezze a fájdalmat... hogy érezze mindazt, amit miatta is kell éreznem.
A felém repülő automata elől könnyedén térek ki, a bádogdoboz hangos csikorgással csúszik még jó pár métert mögöttem, én pedig felemelt fővel várom az Atenerket. Nem félek tőle, tudom, hogy megérdemlem, amit kapni fogok, hiszen részese voltam a dolognak.. Amikor viszont gúnyosan és dühösen vágja a fejemhez a szavakat, az én íriszeiben is harag lobban.. - Őket hagyd ki ebből! Az emberek ártatlanok és habár nem rajongom értük, ők tényleg nem tehetnek semmiről. Tudom, vagyis bízom benne, hogy velük semmi terve, hogy csak én kellek neki. - Miért gondolnék rád, amikor halott vagy? Nem értem, miért ezt hozza fel.. tudom, hogy akkor rosszat tettünk,d e nem tehetek ellene. Nem fogom neki azt mondani, hogy pedig én nem akartam, mert nem érek el vele semmit, sőt, csak minden bizonnyal tovább szítom a dühét. Nem tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, minthogy emelt fővel viselem, amit kiszabott nekem… a halált. Nem félek tőle, egyáltalán nem, az elmúlt években oly`sokszor kívántam, most tessék, megkaphatom, ezúttal talán végre úgy, hogy soha ne kelljen erre a földre tennem a lábam.. Nem ellenkezem, hagyom, hogy karmoljon, üssön, megtépázzon.. Nem kell sok, hogy érezzem a cikázó fájdalmat, hogy orromba toluljon vérem fémes illata, hogy aztán megragadjon és nekivágjon az egyik falnak. Úgy szakítom át, mintha csak papírból volna, hogy egy – szerencsére üres – kórteremben kössek végül ki, magammal sodorva ágyat, széket, éjjeliszekrényt, mindent, ami az utamba kerül. Fájdalmas nyögés szökik torkomból, zihálva keresek kapaszkodót, hogy fel tudjam húzni magam. - Ez a nagy terv? Revansot veszel és megölsz mindnyájunkat? Tudom jól, hogy igazándiból legtöbbünknek megváltás volna a halál, legalábbis nekem egészen biztosan. De ahogy abba belegondolok, hogy a többieknek is ártani szeretne.. Sorban jelennek meg előttem az arcok, Kilaun, Sangilak, Biisa és a többiek… Az oltalmazó nővér ismét feléled bennem, a lány, aki szinte bárki elé odaállt, hogy megvédje őt. Nem hagyhatom… Felkapom a széket, ami elsőnek kerül kezem ügyébe, vízszintbe emelem és úgy fordítom, hogy a négy lábával meredjen előre. Ezzel rontok ki az általam okozott lyukon – vagy ha már bejött, akkor csak szimplán nekiesek. - Takarodj vissza oda, ahonnan jöttél! A pokolba! Sziszegem a roham közben, szeretném, ha sikerülne kicsit felnyársalni, az erő megvan, még ha a fém széknek a lába nem is olyan éles…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Az autómata mellé talált, amit dühös morranással vettem tudomásul. Jópár kellemetlenségtől megkímélt volna, ha hozzá tudom nyomni és kiszorítom belőle a szuszt is, utána pedig már könnyű préda. De ha nem hát nem, majd megoldom valahogy. Nem létezik, hogy élve elhagyhatja ma ezt a helyet. - Óóó, különben mi lesz, rámnyöszörögsz? Ez annyira drága... undorítóan nyálas. Nézz már magadra, te idióta! Vérfarkas vagy, első a teremtmények között, nem valami híg vérű pocsolya! Felsőbbrendű lény, melynek élből el kell zárkóznia az ilyen kis taposnivaló férgek szánalmas kis életétől! De nem, te aggódsz értük... hát az én pofám ég le a tiéd helyett is! - Hogy miért... HOGY MIÉRT?! Még van pofád megkérdezni, azok után, amit tettél?! Nekiugrottam és... nem állt ellen. Egyetlen árva szó nélkül tűrte, hogy a karmaim újra és újra a testébe mélyedjenek. A folyosót beöltötte a szakadó textil, majd pedig a bőr, hangja, vérszag kezdte belengeni a levegőt. Nem érdekelt, hova csapódnak be az ütéseim, hol tépem fel a testét... mit számít az, ha minden egyes tettem fájdalmat gerjeszt benne. Egy fejre mért ütésemtől még az orra vére is eleredt. C-ccc... mily sérülékeny is ez a porhüvely. Megragadtam zárásként a torkát, majd nekivágtam a falnak... minden erőm benne volt a mozdulatban, s bár nem csak valami hevenyészetten épített kreálmány volt, a fal megadta magát és Eeyeekalduk beszáguldott a résen keresztül a terembe. Grrr... a rohadás ölje meg, hogy egy elsőszülött ennyitől még nem pusztul el!!! - Igen! Mind egy szálig elpusztítalak titeket!!! Elbíztam magam. Ez elmúlt ütleget úgy viselte, mint aki meg akar halni. Mint akinek nem számít, mi lesz vele, legyen, aminek lennie kell. Hát azon nem fog múlni, segítek rajta... elbíztam magam... s meglett az ára. Alighogy beléptem a frissen kreált bejáraton, már szembesültem is vele, hogy mi tart felém. Nem tudtam elkerülni a találkozást. A szék négy lábából egyik se ment mellé. A két alsó oldal, a bordáimnál tépte fel a húst, még ha a testembe nem is fúródott bele. A balfelső már közelebb járt, gyakorlatilag egy kisebb árkot vágott a vállamba, mely annyira még nem volt súlyos... de a jobb oldali úgy ahogy volt, átfúrta a vállamat. Felüvöltöttem, de a dolognak több köze volt a dühhöz, mint a fájdalomhoz. Átkozott ringyó, jól rászedtél. - Pokol? Mit tudsz te arról? Van róla fogalmatok, mibe taszítottatok engem?! Tudjátok egyáltalán, mit tettetek?! S miközben újabb átkaim szórtam rá, a kezem előre lendült. El akartam kapni a nőstényt, hogy odarántsam magamhoz és egy kiadós fejeléssel honoráljam a legutóbbi sikerét. Ha nem tudok rajta fogát találni, akkor egy drabális erejű ütéssel is megelégszem... a lényeg, hogy leválasszam őt a székből, melyet utána kiszedjek magamból.
Nem válaszolok neki, csak összeszorítom a számat. Nem szeretem, ha valaki lenéz.. legyen szó farkasról, emberről, vagy akár Alignakról. Lehet, hogy nincsen nagy hangom és nem dagadok az izmoktól, de attól tudok ám veszélyes is lenni, nem egyszer volt már példa ilyen az életben és ezt bizonyára Alignak is tudja. Persze tudom jól, hogy egyedül ő ellene vajmi kevés esélyem van.. Az a test, akit pedig megszállt.. pont ez a legrosszabb benne, hogy nem Alignaknak ártok vele, hanem a hímnek, ha ellenszegülök és visszatámadok. Éppen ezért nem teszek semmit az első körben, had tépjen csak, törje be az orrom, a folyó vérem sem zavar. A torkomra mar és egy pillanat erejéig tényleg azt hiszem, hogy itt és most vége mindennek, hogy egyetlen mozdulat és elválasztja a fejem a testemtől. De nem. Neki vág a falnak, ami betörik mögöttem és kis időre eltűnök. - Csak rajta! Próbáld meg! Üvöltöm neki, szavaimat düh fekélyezi és minden erőmet beleadom, hogy a székkel sikerüljön felnyársalnom. Elégedetten morrantok, noha az arcvonásaimat még mindig a düh rántja össze. Csak préselem neki a széket, tolom hátra, neki valami falnak, akárminek. - Igen, tudjuk, mit tettünk. Megszabadítottuk a világot egy korcstól! Préselem a szavakat az összeszorított fogak mögül, szinte köpök őket, tekintetemet egyenesen az övébe fúrva. Ekkor lep meg azzal, hogy magához ránt és megfejel, de úgy, hogy hátratántorodom.. Egyik kezemmel kapok a homlokomhoz, másik pedig oldalra nyúl ki, mintha csak valami kapaszkodót keresnék, de sajnos nem sok mindent találok. A hátam mögött lévő szekrény tele van gyógyszeres üvegekkel, legfeljebb ezeket tudnám felé hajítani, de nem fogok ismét idióta játszadozásba kezdeni. Ha eddig nem eredt még a nyomomba, akkor két gyors lépés és máris a kezembe kaphatom az infúziós állványt, hogy ezt használva fegyverként suhintsam meg felé, mint holmi baseball ütőt, természetesen a kampós végét tartva felé. A fejét célzom, egyik oldal, másik oldal és igyekszem arra vigyázni, hogy ne kaphassa kis a kezemből, ha pedig esetleg ráfog, akkor rántani rajta, hogy közelebb kerülve a karmos manccsá alakult kezemet használhassam, mellkas tájékon célozva a hímet.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Ó igen... a test... Nicholas Strauss teste. Annak az agybeteg Kilaunnak a kölyke. Egy igazi vadállat... vagy legalább is ezt hiszi magáról. Még ő is csak egy magatehetetlen húsbáb. Egykoron kedvemre való volt, óóó, még mennyire... de már meggyengült, már nem tudja, hogyan kell küzdeni... de az ereje a hasznomra van és elpusztítom vele Eeyeekaldukot, még ha belepusztul is. - Óóó, nem csak próbálom! Aztán a kezdeti sikerességet követően rá kellett jönnöm, hogy ez egyáltalán nem lesz annyira könnyű, mint én azt gondoltam volna. A kezdeti magatehetetlenséget követően a nőstény magára talált és visszarontott rám. Hát ez szép... először az automata, most a szék, mi lesz a következő... nem, nem lesz következő. - Hogy megszabadítottátok? - fújtattam egyet dühösen. - Óóó, nem lányom, pont fordítva! Ti szabadítottatok rá! Mit gondolsz, miért vagyok most itt?! Ezt követően csattant a koponyám Eeyeekalduk homlokán, amivel el is értem a hatást. Azonnal ráfogtam a szék lábára, mellyel a cafka már teljesen hozzászorított közben a falhoz. Szinte ropogott a kezem alatt az olcsó fém, ahogyan kihúztam magamból a lábat. Félrehajítottam, de ennyi idő pont elég volt számára, hogy újra felfegyverkezzen. Miért is ne... előre lendültem, újra, és amikor felém sújtott, feltartott kézzel blokkoltam... ám a cső az ütés erejétől meghajlott, a kampó pedig elemi erővel vágódott bele az arcomba... ott is a pofazacskót ütötte át. Egy rántással szabadítottam ki az arcomat, de ennek az lett az ára, hogy gyakorlatilag a bemeneti sebtől az ajkam széléig felszakadt, jócskán meghosszabbítva a számat. Dühösen ragadtam meg a rudat, hogy kitépjem a kezéből, de a nőstény gyakorlatilag azonnal reagált és egyetlen suhintással végigkarmolta a mellkasom. Hátra tántorodtam a támadás hatására. A pólóm kapott egy új mintát, vörös vér szivárgott elő... ám ezek a sebek nem voltak elég mélyek ahhoz, hogy nagyobb kárt tegyenek... bár lehet a karmok eléggé felkarcolták vagy megrepesztették a bordáimat. A megfékezésemre viszont tökéletesek voltak, azt alá kellett írni. - Hm... Sura, végre a hasznodat veszem - jegyeztem meg, amikor láttam, hogy ha nem is villámsebességgel, de elkezd beforrni látványosan a mellkasomon ütötte seb. Újra előre ugrottam, hogy megragadjam a nőnél levő csövet. Viszont nem elvenni akartam tőle. Ragaszkodik hozzá? Oké, felőlem... lendítettem egyet, hogy most a csővel együtt hajítsam Eeyeekaldukot a legközelebbi tereptárgy felé... éppenséggel a szekrényhez, melyhez nemrég hátrált. A terv legalább is ez volt, hogy aztán rávethessem magam.
Nem reagálok egyetlen szavára sem, had fújtasson csak dühösen, had hergelje csak fel magát, az ilyen esetben történő támadások esetén csak nagyobb a rizikófaktor, miszerint elvétheti, mellécsap, figyelmetlenné válik, nem kis előnyhöz juttatva a viszonylag nyugodt ellenfelet, azaz engem. Merthogy igyekszem megnyugodni, hideg fejjel sokkal logikusabban lehet gondolkodni. Ha pedig elérjük azt a pillanatot, amikor már nincsen szükség gondolkodásra.. akkor már teljesen mindegy lesz. Az infúziós csővel suhintok felé, minden erőmet beleadva, de kivédi.. azazhogy megpróbálja, csak arra nem számít, hogyha kezét emeli a cső elő, akkor az meghajlik. Hálát rebegek, amiért a kampós végével előre mértem rá az ütést, mert így legalább láthatom, ahogyan a mosolya kiszélesedik. - Miért vigyorogsz ennyire, Alignak? Hergelni szeretném, tovább és tovább, hogy veszítse el az eszét és essen nekem minden gondolkodás nélkül. Nem adom én a rudat, egyelőre legalábbis nem, karmaim alatt szakad a ruha anyaga, a bőr és talán még a hús is. Elképedve tapasztalom, ahogyan a szokásosnál gyorsabban forrnak össze a sebek és a szavai.. Normál esetben Alignak erejének, energiáinak tulajdonítanám a dolgot, de így.. Sura? Szóval nem csak az én képességem veszett el és kaptam helyébe másikat, úgy tűnik a többiekkel is ez a helyzet. A következő pillanatban ismét repülök, ezúttal az üveges szekrénybe. Fájdalmas kiáltásom szalad az éterbe, ahogyan az üvegszilánkok beleállnak a hátamba, karjaim hátsó felébe, sőt, talán még a fejbőrömbe is belefúródott néhány. A fájdalom húzza össze arcizmaimat, ám nincs idő szenvedni, mert az Alignak birtokolta test máris felém ront. Pillanatok alatt veszem fel a humanoid formámat, közel kétszer akkora méretet öltve magasság szempontjából. Az izmaim rohamosan megduzzadnak, ujjaim és karmaim hosszabbá válnak, pofámból üvöltés tör elő és amint a közelembe ér, máris ragadom meg, hogy hasonlóképpen ismertethessem meg a falakkal, mint ahogyan azt ő tette az előbb velem. Olyan erővel vágom neki az egyiknek, amekkorával csak bírom, így aztán abban is reménykedek, hogy több helyiségben is látogatását teszi. Ha sikerült tőle megszabadulnom, jótékonyan takarom be magamat Eska köpenyével, hogy láthatatlanná váljak számára, így remélhetőleg ismét meglepetést tudok majd neki okozni. Elindulok utána, ám nem megyek teljesen a közelébe. Az egyik átszakított fal mentén simulok a fehér felülethez és várok. Nem gyávaság, csupán időhúzás. Az ő ideje is véges, tudom jól, én pedig minél kevesebbet szeretnék ártani annak a Gyermeknek, akinek testét birtokolja.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Egyre dühösebbé váltam, egyre mérgesebbé. Ez pedig nem feltétlenül szerencsés. Egy olyan valakinél, akinek az elmúlt párszáz évet ilyen állapotban töltötte, mindenképpen. A düh az a fegyver, mely szétválasztja az óceánokat, bezúzza a vaskapukat, eltörli a civilizációkat, akár egyetlen csapással is. Elég egyetlen egy ütést is bevinni ilyen állapotban, hogy életet oltsunk... egyetlen egyet. De a düh kétélű fegyver... s ez volt az, amit Eeyeekalduk felismert korábban, de én most nem. Vörös ködként hullik az elmére, elvakít, ösztönlénnyé tesz. Veszélyes, kétélű penge. - A közelgő halálodon! - vágok vissza. Elégedetten konstatáltam, ahogyan beválik a tervem és a nőstényt megéreztetem azzal, milyen érzés is sündisznóvá válni. Nos, itt a lehetőség, hogy a korábban elszalasztottat bepótoljam és elevenen tépjem szét. Már éreztem a győzelem ígéretét, miközben elrugaszkodtam a földről, hogy rávessem magam Eeyeekaldura... de mint oly sokszor, újra keresztülhúzza a számításaimat. Még levegőben nézem végig, ahogyan a nő alakot vált, egyenesen a kinyújtott kezébe szaladok bele... de nem trancsíroz szét, ahogyan megtehetné, hanem inkább visszaadja a kölcsönt... hatványozottan. Fogalmam sincs, hány falat vittem át végül, de az egyik megfogott talán ez már a főfal volt, mely a kinti udvart választja el. Nem érdekelt, az annál jobban, hogy kiugrott az egyik vállam a helyéről. Dühös morranást hallattam, ahogyan cseppet sem finoman löktem vissza a helyére. Érdekel is engem, ha Straussnak maradandó károsodása lesz belőle! Éreztem a sajgó fájdalmat az egész testemben, de a dühöm elnyomta szinte maradéktalanul. S ha már a nő emelte a tétet, én is... ideje befejezni a játszadozást, ahogyan egy vad üvöltés közepette váltottam át teljes vérfarkas alakba. A szörnnyé, ami lényegében minden egyes vérfarkas is. Dühösen indultam el vissza, de csak egy szobával odébb tűnik fel, hogy nem érzem a nőt. Hát ez remek... amit Sura adott, azt Eska elveszi. De nem, nem hagyhatom, hogy teljesen nyoma vesszen. A falakon ütve megfelelő lyukakat haladok vissza az eredeti harci zónába. Az egyik falnál járva aztán, midőn áthaladok, megtorpanok. Valami nem stimmel. Még lenne szoba, de a koponyámban egy halvány derengés támad, mely az elborult agyamban egy pillanatra fény gyújt. Megérzem ugyanis Eeyeekaldukot Eska leple alatt... pontosan az mellet a fal mellett, amit nemrég még áttörtem. De pontos helyet nem mutat, csupán egy lehetséges tartózkodási pontot. Ám nekem ez bőven elég, ahogyan dühösen fújtatva fordulok meg és vetem magam arra a bizonyos területre. Most már meg kell kapnia azt Eeyeekalduknak, ami jár neki... a halált, mely lesújtó mancsaim között fogja érni őt. Mancsom belekaszált a levegőbe, hol elvileg a törzsének kellene lennie...
Kezdőlap
//
:3 //
//
