Őszintének hat, talán megengedhetném magamnak, hogy megkönnyebbülök azért, mert nem akar rács mögé juttatni. Ha minden logikámat megpróbálom összekaparni, akkor sem tudok tovább menni annál, minthogy fel akarna esetleg használni valamire, mert esetleg kinézi belőlem, hogy erőszaktevő vagyok, hogy bárkit válogatás nélkül elverek vagy kirabolok csak azért, mert akad egy-két motívum a bőrömbe varrva. Rendben, elmondtam neki, hogy ültem börtönben, méghozzá elég sokat, ott viszont azért még egyáltalán nem tartunk, hogy a tetoválásaim miértjeibe is beavassam.
Sokkal kezelhetőbbnek tűnik, lehet, hogy a kórházi közeg az oka. Hogy emberek közt vagyunk, és hogy itt azért már mégsem dobálhat kénye-kedve szerint. De attól, ahogy felkel és bezárja a szoba ajtaját, zsigeri szinten tör ki a frász, és érzek apró gombócot gyűlni a gyomromban. Remélem, hogy tényleg csak az ideg és nem egy cső, amin mostantól csapolnom kell magam...
A szám teljesen ki van száradva, nyelnék - nagyot, de nincs mit, ezért marad hát a megfeszült testhelyzet és a gyanakvó fintor, amivel őt illetem. Nagyon szeretném elnyomni leplezni a döbbenetet, amit a szemszínváltoztatásával kivált belőlem, de észre sem veszem, ahogy résnyire nyílnak el az ajkaim, és hogy görcsösen markolom a lepedőt a takaró alatt.
- Százötvenkilenc...
Gép módjára ismétlem meg a számot, amit az életkorához párosított. A szeme pedig újra kék, és amikor már azt hiszem, hogy minden rendben van, olyat szól, hogy vérfarkas, a szemei pedig megint vörösek.
Lassan gyűröm ráncba a homlokomat. Vérfarkas.
- Vérfarkas.
Ismétlem el ezt is, és a következő pillanatokat hanyag pislákolással próbálom eltölteni, hogy legalább úgy tűnjön, mintha csinálnék is valamit.
- Oké.
Biccentek a végén aprót, és komolyan fontolóra veszem, hogy felajánlom neki a mellettem lévő üres ágyat, hogy kialudhassa magát vagy valami hasonló, de gyanítom, hogy az ilyen dolgokat nem a sebészeti részlegen kezelik.
Nem nevetem ki, mert igazából nincs miért. Még számomra is meglepő, hogy milyen szomorkás, együtt érző szimpátiát tanúsítok iránta, mert az tényleg biztos, hogy ő is el van cseszve, nem is kicsit. Azt hiszem, hogy így már érthető, hogy miért bélyegezett állandóan "Embernek". Amióta nem vagyok börtönben, már egyáltalán nem követem nyomon, hogy milyen cuccokat dobnak piacra a drogkereskedelem fekete asztalain, de egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy adott esetben valamiféle szteroidtartalmú készítményhez jutott hozzá. És én még azt hittem, hogy tartanom kell tőle. Valódi fenyegetést láttam benne, és nem értem, miért érzem magam mégis csalódottnak, amikor kiderül, hogy csak szimplán szét van cseszve az agya. Meg persze az élete is, ezt mondjuk kérdés nélkül el tudom hinni.
- Mit értesz azon, hogy "kell"? Meg akarsz ölni és valami bizarr módon elvenni a lelkem dühét? - érdeklődöm szolidan, annak semmi értelme nem lenne, ha egyenesen a tudtára adnám, hogy nem hiszek neki. Biztosan kevesek vevők a sztorijára, meg erre a szemfestős trükkre, és mivel egyébként sem hajlandó rólam leszállni, annyi szívességet még megtehetek, hogy beszélgetek vele a témáról, és majd ha lelép, akkor szólok valamelyik dokinak.
- És mondd csak, hogy lettél vérfarkas? Mi történt?

A kezdet egész biztató, a tekintet, az eltátott száj, aztán érzem és látom, hogy valami félresiklik, nem kicsit, nagyon, szinte hallom, ahogy csikorognak a kerekek és borul az egész tehervagon az árokba. Az évszámok összemosása még hagyján, mert ledöbbent, rendben, de az azt követően megütött elfogadó hangnem és "szegény hülyegyerek" szánalom-pillantás kicsapott egyfajta biztosítékot. Gyűlölök magyarázni és magyarázkodni. Zsigerileg utálok, és ez az utálat kiül az arcomra is, jó adag kelletlenséggel társulva. Pedig olyan szépen ment eddig! Leszámítva némi bordatörést, belső szervi sérülést, Haskelltől kapott büntetést, megrongált lakókocsit... meg ki tudja még mit.
- Nyeld le az együttérzésed és fulladj meg! - morgom a pillantására, már csak azért is, mert nehezíti ez a hozzáállás a saját dolgom. Ha meg egyből váltok előtte, saját magát fogja őrültnek tartani, vagy azt fogja hinni, hogy a gyógyszerek mellett drogot is kapott. Az orrnyergemet nyomkodtam, mintha ettől kipattanna az isteni szikra, vagy legalább egy használható forgatókönyv, hogy ilyenkor mi a szart kell csinálni.
- Ne beszél baromságokat - torkollom le, amikor lélek dühe meg elvétele dolgokról beszél, miközben továbbra is olyan hangnemet üt meg velem szemben, ami arra enged következtetni, hogy szerinte bizony inkább a zárt osztályon, vagy az elvonón lenne a helyem. Ennél még az is jobb lett volna talán, ha élből kiröhög.
A kérdése viszont a végére mégiscsak kapóra jött. Valamilyen szinten. De bazmeg, mi lesz, ha infarktust kap? Azt még túléli, vagy belehal, egyáltalán mennyit bír egy ember? Kórházban vagyunk, kézenfekvő lenne valakit mondjuk erről megkérdezni, hogy a nyomorult tényleg éljen még legalább röpke pár órát, amíg agyon nem bassza az áram, vagy valami történik vele. Ismerem magam, mindenkinek képes vagyok bevonzani valami szart, ő meg ráadásul segítség nélkül is vonz a jelek szerint, ilyen ráhatás mellett tényleg nem lepne meg, ha egyszerűen spontán meghalna.
- Na jó, kezdjük az elejéről. Ez a farkas - vörös - ez az ember - kék. Kezdtem úgy érezni magam, mint valami rohadt bűvész. - Kurvára nem veszed be...
Mintha egy gyereknek próbálnám bizonygatni, hogy kettő meg kettő az rohadtul négy, itt vannak az ujjaim is bazmeg! Fikarcnyi türelem sem szorult belém ilyen téren, Anne volt az egyetlen, aki az ilyesmit el tudta érni, de a Kölyköket sem véletlen kerültem. Erre most sajátra készülök. Szerintem ezt nem gondoltam át teljesen - meglepő.
Mégis küszködtem ezzel az egésszel, a magyarázattal, a szeme felnyitásával, hogy értse, érezze és lássa, ami most kitalációnak tűnik. Mert ostoba az ember, hogy újra és újra próbálkozik, nagyravágyó a farkas, hogy a sajátját akarja felmutatni, azt, aki általa lett, belőle, tőle. Talán nem fogadják majd el, talán a többinek egészen addig láthatatlan lesz, amíg a más nem kerül legalulra, de nem féltjük. Hasonlít és belőlünk lesz. Túlélni mindent. Végigcsinálni.
- Ha összeszarod magad, én nem teszlek tisztába - vetettem oda, majd a képe elé emeltem egyik kezem. Csont ropogott-recsegett-tört, nyúlt az egész, nagyobb lett, hogy könnyen rámarkolhattam volna egész fejére, karmaim gond nélkül szántották volna bőrét, vérét véve, ami meg se látszott volna különösebben a fekete bundán, ami könyékig felhúzódott. Jól láthatta, most csak a póló volt rajtam, a dzsekim a szék háttámláján pihent. - A vállamról meg ennyit - húztam oldalra emberi kezemmel a pólóm nyakát, nem törődve azzal, hogy reccsent az anyag. Mintha több hetes lett volna az a szétmarcangolt rész, amit a múltkor látott. Igaz, ebben a gyógyulásban Emily is segített.
Szememből is a bestia tekintett rá, neki elemibben szüksége volt arra, hogy ez a férfi megértsen minket, hogy elfogadja, felfogja. Hogy lássa. Vonzod a bajt, ember? Csak most igazán.
A torkára tettem mancsomat, karmos ujjaim ráfonódtak, miközben a fenevaddal nézett farkasszemet. Nem szorítottam, nem fojtogattam, azt akartam, hogy érezze, hogy ez valóságos, nem puszta képzelgés, vagy szemfényvesztés. A szörnyek léteznek - odabent a fejedben, és idekint a torkodra kulcsolt ujjakkal.

Kelletlenül forgatom meg a szemeimet a kitörni készülő hisztirohamra. Mondhatnám, hogy én csak rendes szerettem volna lenni vele, és ez érte a hála, de megtanultam már, hogy bizony sok olyan helyzet van az életen, amikor egész egyszerűen jobb nem pofázni és tovább szítani a tüzet. Eléggé nem hiányzik, hogy idegösszeroppanást kapjon itt előttem, nem tudnék vele mit csinálni. Az pedig egyáltalán nem kelt bennem gyanút, hogy mégis honnan tudja, hogy némi együttérzést érzek, gondolhatnám, hogy nem én vagyok az első balek, akit betalált ezzel, és aki hasonló "játékossággal" reagált a helyzetre.
- Én ne be... jó.
Elfordítom tőle a fejem, és inkább be sem fejezem a mondatot. Egyébként is kényelmesebb nem sokat pofázni, de azért lenne egy-két szavam ahhoz, hogy ő azt állítja, hogy vérfarkas, és akkor még én beszélek hülyeségeket. Ugorjunk.
Csak akkor fordulok újra felé, amikor megint megszólal. Testközelből figyelhetem meg az előadást, a hozzá fűzött magyarázatot is próbálom elfogadni, feldolgozni... De amikor kérdez, csak csendbe zárkózva csóválom meg a fejemet. Nem tudom, hogy mégis mit kellene reagálnom, hogy mit vár tőlem. Az egyetlen, amit tehetek, hogy próbálom felfedezni a szeme fehérjén húzódó esetleges hártyát, kontaktlencsére utaló jeleket, akármit... Nem találok kapaszkodót, de a fejem rázása mellett még mindig kitartok. Kurvára nem veszem be, hogy a költőt idézzem.
Látom, és pont olyan borzongatóan érzem is a feszültségét, mint amikor a tarkómat fixírozzák. Utálom ezt az érzést, mert sosem volt még úgy, hogy utána közvetlenül ne történt volna olyasmi, amire nem akarok emlékezni.
Értetlen fintorral fogadom a hirtelen kifakadását, ahogy az arcom elé emelt kart is, és komolyan kezdem azt érezni, hogy ennek baromira nem akarok a részese lenni. Az előbb még vérfarkas volt, most vámpír lett? Mert ha valami idióta vérivást próbál meg rám tukmálni, szégyen-nem szégyen, megnyomom a nővérhívót. Szerintem már így is jobban felzaklatott, mint azt a kórházi protokoll engedélyezné, csak mondom.

Nem fogok meghátrálni, sohasem teszem meg, ezt már nagyon régen megfogadtam, és ez az akarat annyira belém égett, hogy még most, amikor valami egészen beteg és undorító és hányingerkeltő és teljességgel lehetetlen dolog történik az arcom előtt, akkor sem mozdulok meg. Szeretném hinni, hogy nemes jellemre vall ez a magatartás, de az hiszem, hogy a sokkos bénulás helytállóbb kifejezés lenne. A repedő csontok és egyéb szövetek szakadó hangja egy borzasztóan komponált darab nyitányaként nyúzza a lelkem és a jó ízlésem. Az ujjvégekből előtörő karmoktól kiráz a hideg, az egyetlen megnyugtató jelenség talán a fekete szőrhalmaz, ami az egészet csillogóan fényesség és barátságossá teszi. Ez teljesen hülyeség, ugye?
Elképzelni nem tudom, hogy mégis mennyi ideig bámulok rá a karjára teljesen önkívületi állapotban, de az igenis feltűnik, amikor az az izé... Az a valami... kéz, kar, mancs a nyakamra tekeredik. Az előbb még olyan nehéznek tűnt megemelni a karjaimat, most azonban kényelmet nem ismerve kapok rá a karjára, érzem a szőrt. Tényleg érzem, belemarkolok. Tépném és húznám, miközben lassan az ágytámlába építem a gerincemet. De nem jön ki. Nem foszlik le, az övé, rajta van, belőle nőtt, mint a haj és nem ereszti el.
Hallom, ahogy a szívverésem felgyorsul, az a kurva gép megint pittyeg. "Ember." Bassza meg!
Nem kiáltok segítségért. Ez az ösztön belőlem hiányzik, sosem volt senki, akire számíthattam volna. Csak kapaszkodom a karjába, és az oldalszakító fájdalommal nem foglalkozva próbálok mélyeket lélegezni. A válla, a sebe, mintha meg sem történt volna.
De én láttam. A véres sebében tapicskoltam, a picsába is!
Tételezzük fel, hogy nem hülyeség. Csak tegyük fel, hogy ez most megtörténik. Ragadozó. Vadállat. Szörnyeteg. Nyugalom. Igen, nyugalom kell, akkor is, ha műanyag és erőltetett, mert mással, másképpen talán soha a büdös életben nem látok már mást ezen a kórtermen kívül.
- Oké... oké... oké. - mantrázom, bár igazából annyira magamnak is, amennyire neki - Hiszek neked, hiszek neked!
Azt viszont kevésbé hiszem el, hogy mindezt tényleg kimondtam, és amiért saját magamat nézem hülyének azért, mert tényleg így is érzem. Talán könnyebb így, talán hamarabb vége lesz. Talán legbelül tudom, hogy nincs más esélyem. Vagy ami még rosszabb: tényleg igazat beszélt.
Ha elereszt, rögtön a mancsa... a keze helyére fonom a saját ujjaimat. Olyan kimerült és kipirult arccal nézek szét a szobában, mintha most futottam volna le a maratont.
- Hol egy kurva pohár víz...
Beletúrok a hajamba. Ha van is mellettem valami iható, egész biztosan átsiklik rajta a tekintetem, hacsak Ő maga fel nem hívja rá a figyelmemet. Ki- és befeszítem az öklömet, zavar a pittyegés, a franc se tudja mit, de kitépek magamból minden szart, amíg el nem hallgat az EKG, aztán pedig kénytelen vagyok szembesülni azzal, hogy reszketek. Fasza.
- A kurva életbe. - úgy dörmögök, akár az öregem olyankor, amikor hívatlan vendég kopogtatott a házunk ajtaján. A párhuzam csak még inkább kicsinál, megpróbálom elhessegetni a fejemben élő képet és befejezni a mantrázott káromkodásokat.
- Mit fogsz csinálni velem?
A bizonytalanság az abszurd és ismeretlen helyzet nagyban emlékeztet egy korábban már meghozott döntésre, aminek mindezt köszönhetem. Azt, amit látnak belőlem az emberek. Nem akartam soha többet abba a helyzetbe kerülni. De ez a mostani minden szögéből pontosan arra hajaz, leszámítva talán a fajtalan részeket, de jelenleg azt érzem, hogy minden szempontból vesztésre állok, és hogy igazából... Nincs választásom.

Nevetséges és gyerekes a dac, amivel elfordítja a fejét és inkább hallgat, miközben belül még biztosan kaffog. Tudom, milyen ez - számtalanszor játszom el. Nevetséges az is, ahogy próbálom meggyőzni, mert nem találom a határt, az egyensúlyt a megfelelő adagolásban, nem ismerem az ilyen jellegű finomhangolást. Velem csak úgy történt, annak idején - megtette és nem volt visszaút.
Talán a korszellem hat rám mégis, hogy ennyire finomkodok, vagy a görcs, ami kétségbeesetten akar meggátolni abban, hogy elbasszam, de közben fogalmam sincs, hogyan lehet nem-elszúrni a dolgokat. Ellentétesen, mint ahogy egyébként tenném?

Nem hiszem, hogy megvan a középút, az áhított megoldás, csak felemelem a kezem és úgy érzem magam, mint aki most készül vakon fejes ugrani. Mégsem ingok meg, mert ha valamiben, hát ebben teljesen biztos vagyok, ekkora bizonyosságom pedig nem sok akadt az utóbbi időben.
Ezzel a tudattal emelem fel a kezem, hogy felfedjem a bestia egy részét, azt aki végleg döntött és kiválasztotta a vérvonalához méltó gyorsasággal. Van bennem egyfajta csendes büszkeség, akkor is, ha ez a környezetemben senkit sem fog érdekelni.
Látom, miképp változik a tekintete, ülik meg viharosan változó érzései a levegőt körülöttünk. Heves szívverése, riadalma csemege a farkasnak, belélegezzük mélyen, a nyál összefut a szánkban, ahogy egy pillanatra felrémlik előttünk, mint tehetséges vacsora. Villanásnyi pillanat, nyomtalanul múlik el, mert nem ezt várjuk tőle, a reflexszerű kapaszkodást annál inkább. Bundámba markol tépné a szőrt, hántaná le az álcát, hogy a saját igaza értelmet nyerjen és a világ csak egy kis ideig még ugyanolyan lehessen, mint amilyennek ő ismeri. Nem lehet, nem lesz. Nincs mit lenyúzni, mert az világ igazi arca, az én bundám tépné, ami nem tetszik, torkomból pedig ennek megfelelően tör fel vibrálón figyelmeztető morgás. Ijedség, pánik, egyetlen jajszó vagy kiáltás nélkül. Tényleg erős, bár az önnyugtatási kísérlete érzésem szerint nem jár túl sok sikerrel.
Vele ellentétben én ki tudom zárni az idegesítő pittyegést, ugyanazt az ütemet hallom úgyis a mellkasa felől, érzem a mancsom alatt lüktetni a nyaka oldalánál. Most már lát, még ha nem is ért és nem is hisz, de legalább lát.
Eleresztem, de még nem változtatom vissza a karom, legyen csak ott emlékeztetőül, mielőtt trükknek hiszi és újabb bizonygatási kör következne.
- Melletted - adom a vízre vonatkozó tömör feleletet, de mivel továbbra is csak zihál és forgolódik, hozzáteszem: - Jobbra. - Mielőtt elszédülne a forgolódásban.
Zaklatottsággal tökéletes ellentétben áll visszaszerzett nyugalmam, amivel tépkedő mozdulatait figyelem. Reszket, ha nem így lenne, talán bolondnak hinném, mert fogadja el az igazat, de ha csak úgy átfolyik rajta, akkor olyan gáz van, amivel én akarok hosszútávon foglalkozni. Amíg feldolgozza a látottakat, tapasztaltakat és kicsit rendet tesz magában és rákészülök a következő körre. Jah, szerintem a kurva életbe. Amennyire ő nem így képzelte, nem tervezte, nem akarta, úgy én sem.
- Beharapásnak hívjuk, agyarak vagy karmok okozta sérüléssel történik. - Ismét felemeltem félig átváltoztatott kezem, mintegy jelzésértékűen. - Olyanná teszlek, amilyen én is vagyok - Lehet, hogy ezúttal már elfogadná a "vérfarkas" szót is, mégsem kockáztattam meg, hogy elvessz a kapcsolatot a megszerzett igazsággal. - Megmutatom.
Kiengedtem az éjfekete bestiát, nem törődve azzal, mennyire rongálódnak a ruháim, amiket közben rúgtam le magamról, ahogy kényelmetlenné váltak. Arcom állatiassá torzul, majd megnyúlt, hátam begörnyedt, egész testemet fényes, fekete bunda borította el, s hamarosan a vörös szemű, fekete farkas képében álltam a hűvös kórházi padlón. A fenevad, ami ott ült mellet és őrizte, ami kiválasztotta, mert méltónak tartja arra, hogy kiemelje a prédák ostoba hadából.
Felugrottam az ágyra, könnyedén, gyorsan, mancsaim oldala, lábai mellett kétoldalt, nyakam-fejem egy vonalban gerincemmel, nem lógattam, nem is emeltem fel. Ez lesz a tiéd, ez leszel te és még sokkal több - idővel persze. Sok küzdelmes, másokat és magadat tépő év múlva, ha megéred, ha tényleg jól döntöttem. Nem fenyegető a fellépésem, még kap időt: hogy elbúcsúzzon emberi mivoltától, az eddigi életétől, hogy felfogja ezt, hogy gyűlöljön és próbáljon tiltakozni.
Nem vezetnek atyai ösztönök, nem török azokra a babérokra, mert nem magamat akarom újfent apának kinevezni, hanem őt akarom farkasként látni. A nyomomban, csak jobban, kevesebb hibával.
Reszketsz és félsz? Jó. Te még megteheted. Én már nem.
Egyik mancsom a vállán, erővel tartom nyugton, ha kell, ha hadonászik, semmit sem nyer vele, csak azt, hogy karmaim egy vállába mélyednek. A másik váll kell igazán. Az enyém tükörképe, pillanatnyi szentimentalizmusomban. Azt látta sérülten, azt látta gyógyultan, az volt egy bizonyosság, a letagadhatatlan, hát neki is ott adtam meg a mi bizonyosságunkat.
Beleharaptam a vállába, energiáim pedig mintha meghasadtak volna abban a pillanatban. Erős volt, sokkal erősebb, mint a korábbi farkasom és már nem olyan fiatal, könnyedén talált magának utat, hasított le egy darabot, adott át magából valamit, hogy életében először Teremtsen.
Megvagy.

Csak egy rövid próbálkozás kell ahhoz, hogy belássam, hogy teljesen felesleges azzal kísérleteznem, hogy a kancsóból megpróbálom átönteni a vizet a pohárba. Az első kísérlet alatt csak a pohártartó kezemen csurog végig a víz, de amikor úgy döntök, hogy inkább egyenesen a kancsóból próbálok meg inni, a reszketeg mozdulatoknak hála az ital végigfolyik az egész nyakamon, nehézzé festve a fehér kórházi köpenyt, amit rám aggattak. Egyáltalán nem segít, nem érzem jobban magam, sőt: a víz kényelmetlenül rúgkapálva keres helyet magának a góccá szűkült gyomorban, ahova száműztem. Inkább az egész műveletet megakasztom, mielőtt tényleg elhánynám magam.
Alapvetően sosem akarnék kétségbeesettnek tűnni senki előtt, most még sincs más választásom. Olyanná tesz, amilyen ő... Gyávának érezném magam, ha arra kérném hogy ne tegye, már ha egyáltalán ez tényleg lehetséges. Valóban elvett tőlem minden választást, és azt kívánom, bár nagyobb árt tett volna bennem a lakókocsimnál. Sokkal inkább tespednék tovább az öntudatlanságban, minthogy csak üljek és várjak egy olyan sorsra, amit más írt meg helyettem.
Egyáltalán nincs időm olyan kérdésekkel foglalkozni, hogy mi fog történni velem, hogy még mindig nem akarok hinni a saját szememnek, vagy hogy mennyire lehet ésszerű és logikus mindaz, ami az elmúlt percekben igenis megtörténni látszott. Csak az életösztönöm munkál, az a nyers valami, ami féli a halált, ami inkább pusztulna el magányban és végelgyengülésben, mint egy ilyen szánalmas helyzetben, ahol sem tett, sem gondolat nem számít már, ami tőlem ered.
Nem akarom látni. Nem akarom hallani megint az a gyomorforgató hangot, arra pedig plán nem vagyok felkészülve, hogy most egy egész test fog átmenni azon a procedúrán, ami korábban csak a karjával történt meg. Mintha lenne menekvés, mintha lenne egy utolsó kiskapu, úgy húzódom fel az ágyra, de a ficsúr... a szörnyeget, egy farkas már satuba próbálna fogni, és én nem teszek mást, mint amit bármilyen más helyzetben tennék: amilyen erősen csak tudom, ütni próbálom az oldalát. A lehetetlenség csodálata egy pillanatra megakaszt, ahogy közvetlen közelről bámulok bele a vörös szemekbe, de hiába. Nem fog így történni, ez még mindig csak egy rossz álom lehet. Talán lehet bármi esélyem arra, hogy céltalan ütések közepette eltaláljam, hogy leszálljon rólam, de a súlya alatt jelentéktelennek érzem magam.
Ki tudja, hányadszor próbálom megütni a még szabad kezemmel: azzal,amelyikbe nem tapos bele egy fekete mancs, hogy az ágyhoz szegezzen. Nem akarom megadni magam, és ha ez az egész csak egy rossz álom, akkor senkinek sem kell majd bevallanom, hogy milyen páni rémület préselt hördüléseket a torkomba, és adott erőt minden fájdalmamon felül, hogy egyszer utoljára még megvédjem magam.

Valaki üvölt. Én.
Fénysebességgel száguldok el minden olyan sorompó mellett, ami eddig a legcsekélyebb mértékben is korlátozta az érzéseimet, a gondolataimat. Már nem érdekel mások véleménye, sem a saját magam által felállított elvek. Mintha sose léteztek volna úgy szűnik meg a józan ész és a fojtott őrület közt húzódó határ, ahogy a gerincem megfeszül a vállamba hasító éles szorítástól.
Nem csak vér van. Minden. Nyál, könny, halántékon és torkon dagadó erek, csodás az ember. Kár, hogy ez csak a halálában derül ki.
Elemi pusztítani akarással tépném, nyúznám és ütném. Ha látnék bármit, egészen biztos, hogy a szemeit is ki akarnám nyomni, de az "akarás" és a között, ami van, már nagyon nagy szakadék tátong.
Valaki még mindig üvölt. Én.
Meglehet, hogy már csak a levegő maga az örök ellenfelem, amibe kapni próbálok, mint az utolsó reménybe. Fáj. Nem, nem is fáj. Az őrületbe sodor minden, és én csak azt akarom, hogy tűnjön el és szűnjön meg létezni a fájdalom, ami úgy rángat és vet neki a padlónak, az ágynak, a falnak, mint valami rongybabát.
Valaki azt akarja, hogy hallgassak. Én akarom.
Mit akarok?
Morog. Fröcsög és krákog mindaddig amíg meg nem leli a mély basszust, amire született. Pusztít.
Berendezést. Embert. Teremtőt. Egy ficsúrt, aki azt hazudta, hogy elhozza neki a tudást.

Izmos és testes. Nehéz, már a jelenlétének is súlya van, így volt ez mindig, ez nem változott. És most minden lappangó fájdalmával a világba üvölt, be akarja fejezni mindazt, amit elkezdett. Vakon és süketen törne porrá mindent, ami az útjába kerül, csak érje el, csak oltsa ki a másik vörös szemeit. Nem is tudja, hogy az övé milyen. Talán borostyán, talán vérszín - nem számít.
Még nem tudja, hogy ő az, akinek az életét köszönheti, nem volt ideje rá. Nincs gondolata, nincs tudata, csak érez, feketén és fojtogatón megtestesítve mindent, amit az emberarcú annyira próbált elrejteni a világ elől.

Pánik, sűrűsödő félelem az értetlenség határán viaskodva, ezzel pedig doppingol, hajt, hogy minél előbb, minél gyorsabban tegyem meg. Kezdem sejteni, hogy a sajátom milyen lehetett a másik oldalról, ugyanakkor a saját részem is felmerül bennem egyetlen nosztalgiától ragacsos pillanatra. A sikátor, a bűz, a saját félelmemé. Ugyanaz a düh és erőlködés, amivel megpróbálnánk a fenevadat hárítani, a pofájából áradó halál szaga viszont megbénít
Nem vagy itt, Apám. Elismerni sem fogod, amíg én ilyen mélyen vagyok. Egyedül leszek a büszkeségemmel, a teremtés tudata felett érzett örömmel, amit eddig sosem kóstoltam, sosem tapasztaltam. Társas lény a farkas, de én egyedül vagyok odalent, hát lerántok valakit elérhető közelségbe, aki tőlem fog függeni, aki nem hagyhat el, bármennyire is gyűlöljön. Belekényszerítem, mert megtehetem, mert az éjfekete még sosem akart ennyire semmit sem, az egyetlen, ami ezen túlmutat, a titulustól való szabadulási vágya.
Vágyak, célok...
A vállán a mancsom, másképp, ahogy az én Teremtőm képes ezt a mozdulatot elvégezni. Az enyémbe már nem szorult annyi törődés, ám aki itt fekszik alattunk, az nincs is rászorulva, így nem tartok attól, hogy ezen a téren durva mulasztást tudnék véteni. Semmitől sem félek, nincs előttem a kudarc képe, a háttérbe szorított emberi résznek pedig szinte teljesen ismeretlen ez a hozzáállás. A bestia tudja, ő nem szokott hibázni.
Üt. Egyszer, kétszer, többször, de teljesen hasztalan, engem ez nem állít meg, nem késztet visszavonulásra, megadásra, a döntésem megmásítására. Többen, többször és erősebben is ütöttek már, olyankor, ami semmi cél nem lebegett előtte és ha akkor nem álltam meg, most sem fogok.

Vér íze tódul a számba, az övé, s ahogy ettől megfosztom, úgy cserébe valami egészen mást adok, sokkal többet, értékesebbet, erősebbet. Olyan erőt, amiről eddig legfeljebb ostoba mesékben hallott és ami még messze túl gyermek ahhoz, hogy teljesen kiélvezze, kihasználja. Üvöltése szinte vesémig hatóan megráz, mint az újszülött első hangja, ez is olyan, csak erősebb, vadabb, indulatosabb. Pajzsomat teljesen leeresztem, hogy mindenképp észlelhetővé váljon az itt dolgozó Gyógyítóknak, valamint, hogy megtudjam fékezni az éppen születőt és hogy érezzem. Minden apró rezdülést, az energiák fellobbanó lángját, a bizonyosságot, hogy nem haláltusájában üvölt. Még kusza, érthetetlen és zavaros, nincs tudat, csak az egyre jobban eluralkodó ösztön, ami hamarosan a hatalmába fogja keríteni annyira, hogy semmit se lásson-halljon. Harag, indulat, a bent zubogó, eddig gondosan elzárt őrület, ami úgy szakít át minden gátat, mintha sose létezett volna.
Tisztán érzem, ahogy szinte berobban az energia, lehullik róla az emberi lét, nézni viszont már távolabb nézem várakozón. Szám elégedett vigyorra húzódna, ha emberi alakomban lennék, hiába tudom, micsoda fájdalmak tépik-szaggatják, mert pontosan azt kapom, amit akartam. Nincs szívem megállítani, szinte gyönyörködve nézem, ahogy a kontroll utolsó vonalai is elvesznek, hogy nem marad más, csak a pusztítás utáni mérhetetlen vágy, és a fekete farkas az ágyon, ami a tökéletes másunk lehetne.
Borul, ami mozdítható, törik a kancsó, a víz sietve szalad szét, zeng az egész helyiség, a rombolás szimfóniájára. Gyere, itt vagyok - csalom szinte energiáimmal, amikor már alig marad valami, ami még ép lenne. Testes, robosztus, akár az emberi oldala, hiába Kölyök, testi adottságaiban messze nem tűnik annak. Helyes, nem egy nyikhaj kellett.
Ugrik, támad, de játszi könnyedséggel térek ki, hogy egyből felé fordulva nyaka oldalánál ragadjam meg agyaraimmal és nyomjam le a földre. Morgok, mancsommal fejére taposok, hogy nyughadásra bírjam, vagy legalábbis veszteg tartsam, nem szólok hozzá, mert úgyis képtelen lenne így felelni, mást keresek meg ilyen módon.
~ Maeve! ~ nyúlok a nőstény után, s kicsit megrángatom a náci farkast. ~ Bocsáss meg, hogy zavarlak és felfordulást okoztunk, de kéne egy kis segítség. ~ Mert ez itt nem egy csöpp Kölyök, akit csak úgy a dzseki alá rejtve ki lehetne csempészni.

Tőlünk vagy. Belőlünk. A miénk, akár tetszik, akár nem, és ezt már nem lehet visszafordítani, mert a váltással véglegessé tetted. Te. Mert Te nem tudtál magadon uralkodni, nekem pedig eszemben sem volt segíteni visszaszerezni a kontrollt azelőtt, hogy láthattam volna, ténylegesen mivé váltál. Kapiskálod már? Beharapás, látod, így megy ez. Ez pedig az első váltás volt, szép, két lecke egy órán belül, remélem, hogy a többire sem kell sokkal több időt vesztegetni.
Energiáim köré fonódnak, fizikailag és mentálisan is leszorítva őt, könnyedén, erőlködés nélkül, mert ő sokkal érzékenyebb erre a kapocsnak hála, mint bármelyik másik Kölyök. Az engedelmesség követelése, ami a Teremtő jogán jár, adtunk, hát te is adj. Az elvárások, hogy nem véletlenül fecséreltük rá az első Kölyök címét. A büszkeség. A kivédhetetlen ragaszkodás, ami ösztönből jön és képtelenség felülírni, mert roncsolódhat, megkophat, de sose tűnik el igazán.
Sejted már? Mert én igen. Én is csak most.
Visszaszorítom a bestiát, bármennyire kevéssé fűlik hozzá a fogunk. Majd később lesz több idő érzelmes összeborulásra és újabb dühroham kiélésére, egyelőre a hatékonyság és a gyorsaság a fő szempont, hogy mire Maeve megérkezik, legalább ezen túl legyünk. Búj vissza szépen, később még beszélünk.

A saját visszaalakulásom mellett az övét is asszisztáltam, miközben borzongva gondoltam bele, micsoda felelősséget kaptam a nyakamba egy szempillantás alatt. Megszereztem, stimmel, és innentől az én felelősségem. Jót fog tenni.
Magamra kapkodtam helyenként szakadt ruháimat, s bíztam benne, hogy ha idő közben Maeve pótkulccsal, vagy egyéb módon bejött, rögvest be is tette maga után az ajtót és kitalált valami hihető mesét mind a felfordulásra, mind a hangokra. Ha kell, hát segítek, amiben csak mondja, és szerintem nem szorul túlzott magyarázatra az, ami itt történt.
- Nincs kocsim - mondtam azt, ami már annyira nem volt nyilvánvaló, ráadásul a motoromat is a parkban hagytam. - Az kéne főleg, meg egy forgalom szempontjából kihalt útvonal, amivel ki tudom vinni innen a parkolóba - mondtam szinte hadarva, mert fogalmam sincs, jönni fog-e még valaki. Bíztam benne, hogy a többi itt lévő Gyógyító is kapcsolt. Bíztam, mert ezen túl mást nagyon nem tehettem.

Szerettem volna már egy nyugis napot, egy olyat, amiben nincs se ruha tolvaj, se sündisznó és se fehérnemű szagolgató. Talán már egy kicsit hiányzott is a régi „unalmas” életem. Tény, hogy sose volt unalmas az életem, ha pedig kezdett az lenni, akkor gondoskodtam arról, hogy véletlenül se legyen az. Ahogyan az is tény, hogy nem vagyok olyan nő, farkas, aki lakatot tud tenni a szájára, sokkal inkább olyan, aki egészen jól használja a szavak erejét a testi erőszak helyett, de azért néha nekem is kijárna már igazán egy kis pihenőnap. Legalábbis szerettem volna ezt hinni. Főként sportorvosként tevékenykedtem, de ennek ellenére a helyi kórházban is besegítettem a balesetin vagy éppen a műtőben. A gyerekosztályt meghagytam másoknak, hiszen nem akartam senkit se kitúrni és remek kezekben volt annak a vezetése. A kórház számomra mondhatni a mentsvár volt, az életemben. Ide mindig jöhettem, ha éppen menekültem a démonaim ellen. Jelenleg csak káosz volt a fejemben, de most ez is éppen elég volt. Túl sok minden történt az elmúlt hetekben, hónapokban, mintha egy pillanatra se lenne képes aludni ez a város vagy az itt élők. Mintha nem létezne békesség, csak a káosz és a mindent felforgató szellő…
Miután vége lett az egyik pár órás műtétnek mosolyogva sétáltam egy ápoló kíséretében az egyik beteg felé. Mindenről kikérdeztem, hogy mit kell tudni, mi történt vele, milyen gyógyszereket kapott, hiszen az orvosa nem volt itt, én meg örömmel ajánlottam fel azt, hogy még maradok. Egy kis túlóra senkinek se árt és addig is nagyobb az esélye, hogy elkerülök mindenki. Minden olyan személyt, akihez most nem volt se kedvem, se hangulatom. Lassan bólintottam minden egyes szóra, de egyszer csak valami fura és szokatlan zaj csapta meg a fülemet.
- Maga is hallotta? – fordulok a nővér felé, aki sietve rázza meg a fejét nemlegesen. De engem akkor se hagy nyugodni a dolog, így inkább csak fülelni kezdek. Az érzékeimre hagyatkozom, de közben úgy teszek, mint aki nagyon figyel arra, amit mondanak neki, de valójában már messze jártam és a kórház neszére figyeltem, minden apró és szokatlan neszre, de hamarosan már a beteg mellett álltam. A szokásos beszéd, érdeklődés és formalitást követően megvizsgáltam, majd amikor a gyógyszert adtam volna be, akkor meghallottam a nevemet. Tudtam, az ereimben éreztem, hogy senki más nem hallotta ezt és egy farkas beszél hozzám. Sietve mondtam meg a nővérnek, hogy mit tegyen, majd elindultam.
~ Máris megyek! Ne mozduljatok! ~ hangom komolyan csengett. Sose ismertem tréfát ilyen téren, mert ha beigazolódik a gyanúm, akkor biztosan, hogy nem fog rózsás kedvemben találni. Szinte már rohantam a megfelelő irányba, miközben mosolyogva és barátságosan köszöntem a rám szegeződő szempárok tulajdonosának. Majd amikor elértem a megfelelő ajtóhoz, akkor sietve körbepillantottam, végül egyszerűen csak besétáltam a szobába és bezártam magam mögött az ajtót. De pár lépés után hallottam, ahogyan recseg valami a talpam alatt, a szoba pedig úgy festett, mintha a második világháború söpört volna végig rajta, majd pedig a két jómadárra siklott a pillantásom.
- Mi a franc? Teljesen megörültél!? Mond, hogy ez nem az, aminek tűnik, hanem egyszerűen csak két idióta kan összemérte az erejét. – nézek rá komolyan és csöppet se kedvesen. A szemeim szinte villámokat szórnak és ölni is képes lennék vele, ha lehetséges lenne. Végül lassan kifújom a levegőt.
- Ez egy kórház, túl sok az inger. Ez valami rossz vicc lehet. – dünnyögtem az orrom alatt. Mindig is próbáltam ilyen helyektől távol tartani az ilyesmit, de most legszívesebben lekevertem volna neki egyet.
- Duncan, ugye? – fordultam az a férfi felé, aki valószínűleg ide hívott. Láttam már korábban a falkában és hallottam is róla már. S ha tényleg ő az, akkor szerintem ez a város tényleg meg van áldva a Corvinokkal. Legalább annyira nem estek távol egymással Mr. Sündisznóval.
- Megoldom, nem lesz gond! – válaszolok a kimondatlan kérdésére, hiszen nem kell a segítsége. El tudok rendezni egy ilyen dolgot és hátul még távozhatnak is. A lépcsőkön keresztül, a mentőkijárat felé… Figyelem őt és még mindig alig akarom elhinni, hogy komolyan ezt tette és itt. Valószínűleg ő se az eszét hordja a fejében.
- Nekem van, elviheted és hátra felé ki tudtok menni. Lépcsőzni tud, vagy segítsek? De kérem vissza és ne törd össze! – majd végig pillatok a szakad ruháján, s megrázom a fejemet. Sietve lépek arrébb és körbe pillantok a helységben, majd a szekrényhez lépek. Remek, ez megteszi és azzal egy fehér köpenyt nyújtok felé.
- Ha nem ágrólszakadtnak, hanem orvosnak nézel ki, akkor könnyebb lesz kijutni. – lehet, hogy nem kedvesen és tündi-bündin fogalmazom meg a véleményemet, de nem most fogok megváltozni. Ő kérte a segítségemet, akkor viselje el a kevésbé barátságosan fogalmazó nyelvemet.

- Ez nem az, aminek tűnik, csak két idióta kan összemérte az erejét. - Most mi van? Ő kérte, felettem áll... igen, ilyenkor én is tudok jól nevelt lenni. De hülyeségre hülyeség a válasz, még ha baltaarccal is a gatyám és a pólóm között félúton ejtve a szavakat. - Képzeld, rájöttem - mutattam a nyomorult felé, aki eddigre már teljesen kiütve hevert, hála a beharapás, oda-visszaváltás szentháromságnak köszönhetően. Legalább hamar túlestünk ezen.
Mikor a nevemre kérdez rá, elgondolkodom egy pillanatra azon, hogy esetleg túl szorgalmasan tanulom és jegyzem meg az újabbak nevét is. Ez az első gondolatom, a másik, hogy a jelek szerint mégsem vagyok olyan feltűnő Omega, aminek nem tudom, hogy örülnöm kéne, vagy inkább sírnom fölötte. Egyiket se nagyon szoktam, se örülni, se sírni, szóval ez egy eléggé elbaszott helyzet mindenféle szempontból.
Végül biccentek, azt már nem kell ismételnem, hogy tudom, hogyan hívják, az eddigiek alapján nagy eséllyel felhívta volna rá a figyelmem, ha tökéletesen mást mondtam volna.
- Kösz - mondtam tömören, a hála halvány szikrájával. Belém csak ennyi szorult, tapló dolog olykor, tudom, de legalább képes vagyok kimondani. Ez is valami!
Miközben vázolta a lehetőségeinket, leszedtem az ágyról a takarót és a nácira dobtam, hogy ezt követően egy igen csak túlméretezett emberi hot dogot csináljak belőle. Mégse kéne a pucér seggét odamutatni mindenkinek, arról nem is beszélve, hogy én meg a farkát nem akartam a vállamnál tudni, cipelés közben.
A lépcsőzésre felpillantottam Maeve-re nagyokat pislogva, majd mutatóujjammal előbb bökdösni kezdtem a Kölyköt, végül két ujjam közé csíptem az arcát és sokkal vehemensebben csíptem-téptem, mint a gyerekeknek szokták a vén nyanyák. Nulla reakció.
- Ha használható lenne bármire, már megpróbálta volna letépni a karom. Ez nem csak lépcsőzni nem fog, de semmit se a következő tizenkét órában, nagy valószínűséggel. - Ennyit azért nem bírtam megállni csipkelődés terén - szó szerint és átvitt értelemben is.
A köpenyt kérdés.habozás nélkül veszem át és tökéletesen igazat adok neki, magamban felírva, hogy vág az esze, ha kell és nem azon nyüszít, hogy meg kell mozdulnia. Miután dr. Corvinná avanzsáltam - helló, szülészeti osztály jövök! -, fogtam a töltött hurkámat és a vállamra dobtam. Minden doki így futkorászik a pácienseivel, nem? Ha nem, nagy hiba.
Intettem a nősténynek, hogy menjen csak előre, jobban járunk mind, s ahogy mondta, mutatta az utat úgy és aszerint mentem. Füleltem, szagoltam közben, nehogy valaki véletlen meglepjen minket, akinek aztán magyarázkodhatnánk héthatárra, de szerencsére Maeve tényleg tudta a dolgát. Ha nem állna tőlem baromi távol, biztos benyögöm, hogy "ez tiszta izgi!" Így viszont csak alig vártam, hogy kiérjünk végre és letegyem a behemótot. Nem azért, mert nehéz volt, hanem mert párszor szerintem beütöttem neki ezét-azát, bár tényleg nem szándékosan.
- Jövök eggyel - mit nem mondok! Meg nem mintha ne lennék Omega... - A kocsinak nem lesz baja, nyugi - dobtam be a hátsó ülésre a cókmók-náci-kölyköt. Lehet, hogy út közben le fog gurulni, de annyi baj legyen. Mondjuk, amilyen széles válla van, szerintem inkább beszorulna két ülés közé, semmint lefordulna. Remélem, nem úgy kell majd kiráncigálnom a kocsiból, már csak azért sem, mert igen röhejes látványt nyújtanánk, bohócnak pedig nem szándékoztam felcsapni.
Átvettem a kulcsot Maeve-től a parkolóban és amennyire tudtam iparkodtam, a bepakolás végeztével pedig visszaadtam neki a köpenyt. Volt bennem kísértés, hogy abban állítsak haza és azt lobogtassam mindenfelé, nagyjából két percig rettentő menőnek éreztem benne magam. Aztán rájöttem, hogy ezt a hacukát, sok másikkal együtt nem rám szabták így hamar véget vetettem a gyereknapnak. Azt hiszem, feldobódtam.
Egész jó hangulatban vezettem haza, aztán, hogy ki mit fog szólni ehhez az egészhez, az majd kiderül, már ha szól bárki bármit. Minden esetre viszonylag gond nélkül pakoltam ki a gyereket, hogy aztán a szobámban szállásoljam el egyelőre, Maeve-nek pedig írtam egy üzenetet, miszerint a kocsija tökéletesen sértetlenül ért a hotelhez, ha végez, szóljon és érte megyek. Úgyis ott maradt a motorom Mucsaröcsögén, azért is el kell mennem...

//Nagyon-nagyon köszönöm, ennyi lett volna, ha nincs más és nem szeretnél megagyalni vagy megnyúzni. ö.ö Ha igen, bármikor állok rendelkezésedre! <33333 //

Hála a jó égnek, hogy ez a félév egy leheletnyivel könnyebb, mint az előző, bár tekintve, hogy az milyen nyüzsi volt és ott is bírtam a kiképzést, még ha dög fáradt is voltam mellette, most mondhatni, egész sok a szabadidőm.
Nem mint ha így sokkal több időt töltenék otthon, valahogy még mindig nem az igazi a közhangulat otthon, bár tény, az sokat segített rajta, hogy Cel is utánunk jött, ha más miatt nem, legalább miatta kissé úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben. Pedig nincs... bár már mindkét szülőmmel volt szerencsém beszélni azóta, valahol még mindig nem akart csillapodni a lelkiismeret-furdalásom, ezt pedig akaratlanul is azzal kompenzáltam, hogy ahol tudtam, ott segítettem. Szaktársat korrepetáltam, vagy beadandóval segítettem, ha épp valamelyikük nem boldogult az aktuális házi feladattal, az ékszerüzletben is annyi feladatot vállaltam, amennyit csak tudtam, és még sorolhatnám.
Így akadt meg a tekintetem az egyetem folyosóján egy plakáton, mely az önkéntes véradás jelentőségére hívta fel a figyelmet, s amennyire ódzkodtam tőle elsőre, ahogy nap nap után sétáltam el mellette, egyre inkább elgondolkoztatott a dolog. Végül is... miért ne? Egyszer mindent ki kell próbálni, és ha valami, hát ez tuti, hogy hasznos és jó cselekedet.
Igaz, ez lesz nekem az első, így jobb híján csak a neten kerestem rá, hogy van-e bármi tennivaló előtte, de mivel sem alkohollal, sem más tudatmódosító szerekkel nem élek, végül csak egy flakon ásványvizet ragadtam magamhoz, bőszen szorongatva, meg kortyolgatva, állítólag akkor kevésbé megterhelő a vérvesteség a szervezet számára.
Mivel épp lyukasórám volt, a karácsonyra kapott kis autómmal át is gurulam a kórházhoz, majd miután kerestem egy parkolóhelyet, a szórólapot szorongatva el is indultam befelé a kórházba. A recepciónál útba igazítottak, hogy az első emeletre kell mennem, a folyosó végén balra, de csak amikor elértem az említett helyig, tudatosult bennem, hogy igen... de a folyosó melyik végén? Ugyanis jobbra, balra egyaránt ugyanolyan hosszúra nyúlt, kórházi dolgozót meg épp egyet sem láttam a közelben, sem semmi kiírást a véradásról, hát gondoltam egyet, és találomra elindultam, mondjuk... balra. Közben azért be-belestem egy-egy ajtón, hogy mégis jó helyen járok-e, vagy esetleg van-e valaki, aki útbaigazítana... Csak épp azzal nem számoltam, hogy a nagy bambulásom közepette pont sikerül nekigyalogolnom valakinek, de olyan lendülettel, hogy mire észbe kapnék, már fenékre is csüccsenek tőle a folyosó közepén. Aucs.

Ahogy fenékre ülök a folyosó közepén, először le sem esik, hogy pont egy orvosba sikerült belefutnom, csak az előttem álló pár lábat szemlélem, miközben fájdalmasan megdörgölöm a popómat... Aztán esik csak le, ahogy kicsit fentebb vándorol a tekintetem, hogy ezen bizony fehér köpeny van, abban meg nemigen szoktak beteget mászkálni, és...
- Ó basszuskulcs... - csúszik ki akaratlanul is a számon - Bocsánat! Én... én nem akartam, csak nem is tudom, hol járt az eszem... Nem épp a Haley-üstökös környékén, de hasonlóan távol, azt hiszem. - magyarázok, ahogy elfogadom a segítő jobbot, felálva pedig le is porolom a ruhámat... nem mint ha olyan retkes lenne a folyosó, sőt, igazából olyan patyolat klórszagú, hogy inkább csak megszokásból teszem a mozdulatokat – hogy anya is büszke lenne rám.
- Mentális naptárba? - kérdezek vissza kíváncsiskodva - Azt hittem, az orvosok túl elfoglaltak ahhoz, hogy mindent fejben tartsanak. Vagy ez is olyan, mint a Sherlock sorozatban Holmes elmepalotája? - kíváncsiskodok tovább, elég lazának tűnik a doki, bár az igazat megvallva, túl idősnek sem mondanám. Lehet, hogy mégsem doki? Csak valami gyakornok? Vagy rezidens?
Kibukkan, lepottyan a telefonja, én pedig akaratlanul is összerezzenek rá, ahogy a készülék a padlón koppan. Azt hiszem, ez is generációnk betegsége, hogy nem tudja szemrebbenés nélkül nézni, ahogy egy drága elektromos kütyüben így tesznek kárt, még ha akaratlanul is.
- Ó... a... menyasszonya? - hallatszik némi döbbenet a hangomon, és már épp hajolnék, hogy felveszem a készülőket, milyen kelekótya vagyok már megint, amikor a férfi megelőz, én pedig csak izegve-mozogva húzom ki magam, mint ha el se kezdtem volna a mozdulatot valójában.
- Milyen csinos. Régóta járnak jegyben? Mikor lesz az esküvő? - csak úgy záporoznak a kérdéseim, amikor észembe jut, hogy talán mégsem illene így... így aztán sietve korrigálom is magam - Elnézést, nem akartam feltartani, hisz pont az előbb mondta, hogy milyen sűrű a napirendje... Én... igazából a véradásra jöttem, csak attól félek, eltévedtem. Esetleg tudna segíteni? - vetettem rá egy segélykérő pillantást, és ha bármi jelét adja, hogy zavarom, már itt sem vagyok, csak mutassa, merre menjek.

- Alakul, de annyira talán nem távol, inkább csak... min ott a távolban, a hegyeknél... - mutatok ki a folyosó ablakán a város mögött, távolban húzódó hegyvonulatok felé, mielőtt egy régi kedves gyerekkori meséből idéztem volna – Szeretnél-e hegy tetején szikla lenni? Patak partján kis kavics, Utcasarkon macskakő? Lehetsz virág: tavasszal megszületsz, illatozol, aztán elszáradsz. - szavaltam egész nagy beleéléssel, mint ha csak valami szavalóversenyen lennék... pedig sosem voltam olyanon, voltak az osztályunkban olyanok, akik messze jobbak voltak ilyesmiben, úgyhogy mindig őket küldték helyettem.
- Valóban? És hogy működik ez az egész? Vagy hogy lehet fejleszteni... egyáltalán megtanulni? Idevalósi a tanára? - zúdul az újabb kérdésáradat, hogy aztán rövid úton a doki menyasszonyánál kötünk ki.
- Akkor az tényleg nem is olyan rég volt. Bár azt hallottam, hogy ahol eljegyzés volt, ott egy éven belül esküvőt is illik tartani. - somolyogtam rá, biztos ezt is szokása válogatja, merre mi dívik, de abban tényleg igaza van, hogy az ilyesmit jobb nem elkapkodni. Nem mint ha annak szurkolnék, hogy szétmenjenek, mon dieu, dehogy is! Csak ha esetleg mégsem működik egy kapcsolat, azt hiszem, jobb ha az esküvő előtt derül ki. Bár amennyi tapasztalatom van a témában, inkább nem osztogatok tanácsokat.
-Te, aki a világ friss dísze vagy, S a víg tavasz előtt még csak herold, Bimbódba temeted tartalmadat, S, édes vadóc, fukaron tékozolsz.- idézek Shakespeare híres szonettjéből, mielőtt somolyogva a dokira mosolyogtam volna - Szokott neki verseket mondani? Vagy virágot venni? Szerintem nincs olyan nő, aki ne lenne odáig az ilyesmiért. - ha már tanácsot nem is, tippet azért adok, mert tekintve, hogy napjaink férfijaiból mennyire kiveszett a lovagiasság...
- Azt eddig is sejtettem, hogy elég sűrű az időbeosztása az embernek, ha orvos, de... most látom, beigazolódott a sejtésem. - jegyzem meg, amikor pedig a véremre kérdez rá, csak nevetve széttárom a kezeimet.
- Az jó kérdés. Akinek szüksége van rá, annak biztosan jó. - felelem mosolyogva, elvégre akinek az életét menti meg, hogy ne lenne? Meg gondolom, ha valami gond lenne vele, úgy is értesítenének róla, vagy közlik, hogy bocs, nem.
- Hát ez elég kacifántosnak hangzik. Csodálom, hogy nem tévednek el, mint valami labirintus. - csóválom a fejem, bár belegondolva, az egyetem sem sokkal jobb ilyen téren, aztán így, hogy naponta több órát is ott töltök, egész hamar kiismertem magam az útvesztőiben.
- Ez lesz az első. - vallom be némi félsz kíséretében, lehet, hogy kissé kiábrándító lehet a válaszom, ha valami nagy éllovas véradónak könyvelt el eddig a doki - És azt én is nagyon remélem, hogy nem lesz... Bár egyáltalán milyen gond lehetne? - kérdeztem vissza némileg aggódva, miközben már a rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek jelentek meg a gondolataimban. Fertőzött tű. Kiderül, hogy nem adhatok vért... mert valami olyan súlyos betegségem van, amiről eddig nem tudtam. Vagy elájulok. Vagy elvérzek. Vagy valami levegőbuborékot injekcióznak be a vénámba, mint a filmeken, és meghalok! Mon dieu, lehet, mégsem gondoltam én komolyan ezt a véradós dolgot...
- Nem, még egyszer sem... Most va- kezdenék bele, hogy válaszoljak Dr. Bluefox kérdésére, amikor egyszer csak egy éktelen kiabálás szeli át a folyosó levegőjét, ahogy egy fehér köpenyes férfi rohan ki a folyosóra, kezében egy patikákból jól ismert krémes tégellyel.
- Tudok egy krémet hereviszketés ellen! – lóbálja az emlegetett dobozt a kezében, majd ahogy meglát minket, sebes léptekkel felénk is veszi az irányt - Dr. Bluefox, remélem, nem zavarom, de elvégeztem az említett javaslatokat a szer kapcsán, amiket tanácsolt, és azt hiszem, működik! Kipróbálja maga is? - hadar lelkesen a kis rezidens, mint ha ott sem lennék, és próbálnék láthatatlanná válni kevés sikerrel, de helyette egyre vörösebb arcszínnel, hogy miknek lettem én a fültanúja.

- Nem holnapra, tegnapra kellett. Ne kérdezze, hogy miért, mert még csak nem is irodalom szakos vagyok, hanem ékszertervezőnek tanulok, de az egyik tanárunknak meggyőződése, hogy a művészeknek több területen is illik otthonosan mozogni. - ezért hát festünk, rajzolunk, szobrászkodunk, verset tanulunk, fő a változatosság. Csodálom, hogy a színjátszást még nem vették be a tananyagba, bár ha megtennék, biztos arra is lenne magyarázatuk.
- Péntek meg a nagymama, szombat a vadász, vasárnap meg a hét kecskegide. Vagyis ők már nem, az másik történet. Kicsit olyan akkor, mint az agykontroll... vagy valami olyasmi. - gondolkozok hangosan, amikor pedig meghallom előző lakhelyemet, egészen felcsillan a tekintetemben a lelkesedés.
- New yorki? Mielőtt ide költöztünk volna, én is ott éltem. - osztom meg vele ezt az apróságot, még ha nem is kérdezte, nem tudom, mint ha ezzel valami titkos közös klub tagjai lennénk. Én new yorki, neki pedig new yorki ismerőse van... Mondjuk ahányan laknak abban a városban, szerintem nincs olyan ember a Földön akinek ne lenne onnan származó ismerőse.
- Ó, értem. A mai fiatalság, nem? Bezzeg még a nagyszüleink korában... - milyen szentségsértés lett volna, ha valaki így áll ehhez az egészhez. Még jó, hogy ilyen szemmel nézve sokkal lazább a mai világ, még ha más téren meg a kötöttségek lettek sokkal nagyobbak.
- Hogy mi? - kérdezek vissza, megakadva kissé a szavalással, mielőtt leesik, hogy egy kétértelmű szavon mennyire sikerült elcsúsznunk, ettől pedig egyből pír kúszik az arcomra, mert milyen beszédtéma már így első találkozásra a mellbimbó meg a féregnyúlvány, pláne egy felnőtt pasival, még ha orvos is...
Azt hittem, hogy ettől vörösebb már nem lehetek, de úgy tűnik, lesz ez még rosszabb is, mert miután bőszen végigbólogatom a doktorúr vérről és vérvételről tartott kis beszámolóját, befut az egyik kollégája is a hereviszketés elleni kenőcsükkel, én meg csak kínomban birizgálom az egyik tincsemet, úgy igazgatva, hogy valamivel többet takarjon csudi vörösen lángoló fejemből. Nem sok sikerrel, úgyhogy azt hiszem, szeretnék inkább láthatatlanná válni. De most komolyan! Milyen menő lenne már?
- Nem, semmi gond! - legyintek mentegetőzve, amikor pedig felajánlja, hogy elkísér, ismét heves bólogatással adom beleegyezésemet, majd h mutatja az utat, el is indulok mellette haladva.
- Minden nap ilyen... khm, eseménydúsan telik itt a kórházban? Azt hittem, hogy sokkal monotonabb a munka... - jegyzem meg, mielőtt elindulnánk, amikor pedig a vérvétel részleteire terelődik a szó, csak megrázom a fejem. Csak így tovább Helena, vajon mikor fog beállni a nyakad? Mint valami bólogatós kutya az autó hátsó kalaptartóján.
- Rémlik valami, mint ha egy szaktársam említette volna... meg hogy igyak előtte jó sok vizet, akkor kevésbé viseli meg a szervezetet a vérveszteség. Meg hogy orvosi igazolást is adnak a sulis hiányzásra. - fűzöm hozzá ártatlanul, mert valljuk be, mégis diák vagyok, és ha egy szelet csoki meg egy potya nap között kéne választani, azt hiszem, nem kérdéses, 10-ből 9 egyetemista melyiket választaná. A kivétel meg erősíti a szabályt, és annyi stréber úgy is akad nálunk is.

- Húha, pedig az lenne ám a teljesítmény! - felelem nevetve, igaz, tekintve, hogy mindegyik említett művészeti ág kétkezi elfoglaltság, legalább 6 kézre lenne szükség, ha egyszerre akarná művelni mindhármat – jól... Mint valami pók, ha a lábakat is hozzászámoljuk. Vagy mint Shiva istenség az indiaiaknál - Szobrászkodni mellesleg édesapám is szokott. Igaz, ő is csak hobbiból. - fűzöm hozzá, bár nem csodálkozok rajta, valam normális hobbi mindenkinek kell, én is besokallnék, ha egész nap a jogszabályok és törvények világában kéne boldogulnom. Brrr!
- Azért jó nagy farkasnak kell lenni ahhoz, hogy hét kecskegidával elbírjon, mint vacsora. Vagy jó kiéhezettnek... Nem? - kérdezek vissza, mert igazából sem azt nem tudom, mekkora egy farkasbendő, sem azt, hogy a kiskecskék mennyire laktatóak. Meg mint ha rémlik valami, hogy koplaló kutyának sem szabad egyszerre sokat enni adni, mert megfekszi a gyomrát. Vagy bele is pusztul? Ki tudja már...?
- Az aztán biztos. - bólintok - Nos... az igazat megvallva nem én akartam jönni, a szüleim miatt vagyok itt. Apát ide helyezték át a munkája miatt, anya is kapott munkát, én meg, lévén még nem vagyok nagykorú, sok beleszólásom nem volt abba, hogy akarok-e jönni, vagy sem. - szívem szerint inkább maradtam volna New Yorkban, legalább amíg befejezem a sulit, mert így a tanulmányok közepette váltani elég szívás tud lenni, ha engem kérdeznek, de miután a kutya sem kérdezett, így csak csendben szívom a fogam miatta, meg biflázom a vizsgára valókat...
- Költészet és anatómia? Huh... Pedig elég távol áll a kettő egymástól... - kerekednek el a szemeim, legalábbis az én világomban. Valami kapcsolat biztosan van köztük, mert minden között van, közelebbi vagy távolabbi, csak meg kell találni.
- Óóó, szóval ő is orvos? Itt ismerték meg egymást a kórházban, vagy csak szerencsés véletlen, hogy hasonló a végzettségük? - kérdezek rá, mert akár az is lehet, hogy valamelyiküket nemrégiben helyezték át, vagy akár a szupermarketben futottak össze avokádóvásárlás közepette... vagy itt a laborban botlottak egymásba, mint valami romantikus hollywoodi romantikus vígjátékban.
- Néha akkor is olyan nehéz  a tananyagra koncentrálni, ha épp tökéletesen egészséges az ember, meg bőven elég vére van... Képzelem, akkor így milyen lehet. - sóhajtottam, elnézve a dokit, ő is nemrégiben végezhetett a sulival, azt meg biztosra veszem, hogy az orvosi sem szűkölködik az unalmas, monoton, emészthetetlen magolni valókban. Csak míg nálunk a kőzettan a száraz, dög unalom tananyag, addig ők gondolom a biokémia tankönyvek felett alszanak nagyokat. Vagy nem, sosem fogom már megtudni.
- Óh! Igen, igen, köszönöm! Innen már művészet lenne eltévedni, annyira talán én sem vagyok reménytelen eset. Női tájékozódás ide vagy oda... - mosolyodok el, majd már nyújtom is a kezemet, hogy viszonozzam a kézfogását - Hagen. Helena Ophélie Hagen. - mutatkozok be mellé, miközben a tekintetemmel a fehér orvosi köpenyeken megszokott kis névtábla után kutatok - Köszönöm a segítséget még egyszer! Nem is tudom, nélküle hova lyukadtam volna ki... Örvendtem a szerencsének!- sőt, inkább belegondolni sem akarok, ahogy véletlenül benyitok a patológiára, vagy valami hasonló gusztusos területére a kórháznak.

// One apple a day keeps the doctor away - Becca & BB //