Amikorra visszaértem a folyópartról, a hold már szinte követelőzve hívott, illetve a farkasomat. De türelmetlen! A farkasom meg hol elbújt volna egy kiadós téli álomra, hol kitört volna egy szempillantás alatt, hogy az erdőbe rohanjon, és leterítsen minden élőlényt, ami az útjába kerül. Nem volt sok időm, felsiettem a lakásomra, magamhoz vettem az összekészített hátizsákomat, benne a váltás ruhával, és már nyargaltam is le a bejárathoz, ahol kénytelen voltam behúzni a kéziféket. A falkából néhányan már kisebb-nagyobb csoportokban elindultak vadászni, korösszetételben javarészt vegyesen, így azért mégis csak biztonságosabb, mint egy csapat eszetlen kölyköt együtt szabadjára ereszteni. Erre az estére a vadászatot Greggel és Lore-val beszéltem meg, utóbbi még csak kölyök, és hát a fiút se mondhatnám aggastyánnak. Még a százat se töltötte be, de nem baj, nem kell rohanni senkinek sem. Csak most, ide, hozzám, mert a farkasom megint a kirobbanok-de-most állapotába jutott. Csak egyetlen holdtöltekor ne érezzem azt rajta, hogy olyan, mint egy szeszélyes és hisztis nőszemély! Az erdőből a társaim vonyítását hallottam, néhányuk az átváltozást ünnepelte, és volt, aki az éjszaka első zsákmányát. Vérpezsdítő volt hallani!
Egyetlen nyugodt holdtöltém sem volt már hosszú évek óta. Borzongatja, bizsergeti az idegszálaim a tudat, hogy vadászat közeleg, mocorog a vér az ereimben, mintha nem is csak futni akarna, hanem szétterjedni mindenfelé. Az egész testem válaszol, már-már érzem a húzó fájdalmat, ahogy nemsokára előreugrik majd az állkapcsom, recsegve megnyúlik a hátam és a bordáim széles, acélos mellkassá rúgják ki magukat. Kemény fagy kopogtat a kulcscsontomon, teliholdkor a kabátom otthon marad; borzongok, de a hideg csak egy a rengeteg késztetés közül ma este. Úgy érzem, a szemem sarkán vékony jégréteg ül; meg lehet szokni ezt a hideget, de nem teljesen. Közel van, ott lappang még a bőröm alatt, feszeng minden ízületében a farkas, én pedig türelmetlenül várom a fájdalmat, ami lendületet ad. Vonyítást hoz a szél, a lábujjaim meg-megmoccannak maguktól is, már majdnem hallom a karmaim kocogását az aszfalton, mint annyiszor eddig. Ez az éjszaka az alfáé és egy farkaskölyöké. Velük futok majd. Így is félig-meddig futva érkezem már, gond nélkül eltalálok Vincenthez. Végigmérem az alfát, majd lesütöm a szemem egy pillanatra - ő a falkavezér.
*Párás folt szállt fel, ahogy kifújtam a tüdőmből a levegőt. Hideg van, nagyon hideg; és emellé még telihold is. Izgatottan beleborzongtam a gondolatba, hogy nemsokára már ismét farkas alakban rohangálhatok. Igen, én pontosan azok közé tartoztam, akik szerették, és élvezték ezt az egész farkasosdit, még ilyen fiatalon is. Kölyök voltam, de ez egy cseppet sem zavart, miért akadályozna egy ilyen apró tényező abban, hogy élvezzem az életet. Néha persze voltak kellemetlen következményei a dolognak, de azokat leszámítva, roppant jó volt. Sietős léptekkel haladtam a hegyen; igyekeznem kel, ha időben oda akarok érni a többiekhez. Ha már az alfával vadászhatok, akkor nincs kedvem elkésni. Az alakváltás Damoklész kardjaként lebegett a fejem fölött. Ki kell bírnom, csak még egy kicsit ki kell bírnom. Szorosabbra húztam a dzsekim majd kissé futni kezdtem; a táskám neki-nekiütődött a lábamnak. Nem volt benne sok cucc, csak néhány csereruha, meg egy kis csoki, azt nem bírnám otthon hagyni. Nem sokára meglátom a találkahelyünket is az erdőnél; Vince, és Greg már ott is vannak; jellemzően rám kell várni. Sietve odamegyek hozzájuk, de már remegnek a csontjaim a várakozástól, én nem vagyok százéves farkas, tőlem ne várjon senki türelmet. Melléjük érve végigmérem mindkettőjüket, majd megszólalok.* - Na, megyünk? *A hangom türelmetlenül csendül, és egy apró morgás is elhagyja a számat, az erdőből kiszűrődő zajokra.*
Tiszteletköröket majd az erdőben, farkasalakban intézzük, egyelőre szerintem örült mindhármunk feje, hogy végre egy kupacban vagyunk. A Nutaralak nagyon türelmetlen volt, de nem róhattam fel neki, fiatal volt még, és telihold éjjelén az ilyesmi még jobban kiütközik. - Nyugalom! - csitítottam türelmesen a kölyköt, aztán a kis csapat élén elindultam az erdő, és annak belseje felé. Átkozottul hideg volt, a szél csípte az arcom, a levegő pedig megtelt szagokkal, illatokkal, mind-mind a farkasomat ingerelték, és már nekem is sürgetővé vált a legközelebbi tisztás elérése, ahol végre alakot válthattunk. Egyikük se volt kezdő holdtöltés, így nem magyarázgattam nekik a táska lerak, ruha le és kiszőrösödés folyamatot, sose voltam a fölösleges szájtépés híve. Amint megérkeztünk, ledobtam a táskámat. - Nem kószálunk el messzebb - mondtam, miközben ledobtam magamról a dzsekimet. - Itt ez a flepnis társaság, nem szeretnék velük összefutni ma éjjel. A tegnapi találkozó elég volt, ma ráadásul nem is vagyok egyedül. Tekintve, hogy én voltam kis hármasunkban a rangidős, én feleltem értük - egyébként meg az egész falkáért. Francnak se hiányzott, hogy esetleg abban a robbanékony Alfába botoljunk. Még a végén tényleg robban, és nem akarok Alfacafatokban fürödni, a végén még rajtam maradna a szaga, az meg valami undorító!
Nem várunk sokat Loreleyra, és nem is igazán zavar - fejben már a vadászatot élem; hátravetett fejű vonyítás, jéghideg víz, éles szél és meleg, sűrű vér. Meg-megremegnek ujjperceim, észrevétlen moccan a fülem. Lore türelmetlensége jól illik a külsejéhez, olyan a lány, mint egy lángnyelv. Az alfa ereje teljesen más. Kezd kényelmetlenné válni a bőröm, hátrahúzom hát a vállam kissé - és már megyünk is. A tisztásra érve megtorpanok, figyelem, ahogy ledobják a holmijukat a fűbe. Jóleső nemtörődömséggel ejtem a saját táskám az övék mellé, mohón rántom át a fejemen a kigombolatlan inget is - a bőrömre ömlő holdfény majdnem megborzongat. Most nem figyelek a többiekre egyáltalán - az átalakulás rövidke ideje csak az enyém. A mancsaim fájnak a legkevésbé, azzal vágok hátra, ahogy a lapockám kifordul. Rövid és fájdalmas, de a vérszomj mellett alig tűnik fel. Felegyenesedem, tekintetem a falkatagokét keresi - sárga fényt tükröz, a szél pedig ugyanolyan jókedvűen vonyít vissza nekem, ahogy én érzek. Szapora szívdobbanások, halk morgás, a torkomban érzem a késztetést, hogy végre vért nyelhessek, a vállam és a nyakam izmai tépni vágynak. Menjünk, dobolja egy ér a szemem mellett. Menjünk.
*Türelmetlen vagyok. Nem tagadom ez nem tartozik az erényeim közé, de nem tehetek róla. Már iszonyúan vártam ezt a holdtöltét; és végre eljött. Még szerencse, hogy alfánk olyan higgadt, különben itt helyben átalakulhattam volna. A csitítgatásra összeszorítom az ajkaimat, de egy bosszús sóhaj még így is kicsúszik. Szerencsére már indulunk is, nem túl messzire csak egy közeli tisztáshoz, ahol Vince már le is dobja a motyóját.* - Oké. *Csak ennyi; helyeslés, semmi olyasmi, hogy miért, hiszen kell egy kis kaland. Hol vagy Lorel? Itt vagyok én, csak most sokkal fontosabb dolgaim is vannak mint vitatkozni, és megjegyzéseket tenni az alfára; úgy is esélytelen, és botorság lenne az egész. Én is követem társaimat, és lerakom a táskám egy fa tövébe, kissé távolabb a hímneműektől. Nem mintha túl szégyenlős lennék, ezzel az élettel az ember megszokja az ilyet, de azért még is… Háttal nekik állok, amikor elkezdem lehámozni magamról a ruharétegeket. Kabát, sál kesztyű… gondosan elrakom őket, nem szeretek szétázott cuccokba visszabújni. Az olyan rossz érzés. Már csak egy szál fehérnemű van rajtam, amikor megérzem az egyre sürgetőbb vágyat az alakváltásra; eddig a ruháimmal voltam elfoglalva. Aztán hihetetlen sebességgel ez utolsó ruhadarabok is lekerülnek rólam, majd fél, inkább egy-kettő perc múlva már én is farkas alakban pompázom. Óriásit nyújtózom, miközben megteszem azt a pár lépés távolságot, ami elválaszt a többiektől.*
Lore még mindig elég szemérmes volt, bár már közel sem annyira, mint eleinte. A mi fajtánknál a meztelenkedés ugyanolyan természetes volt - persze idő kellett a megszokásához -, mint a ruhában flangálás. Persze, emberek között nem volt ajánlatos nudistát játszani. - Kezdjük a bulit! - vigyorogtam, immár megnyúlt szemfogaimat mutatva, s a szemeim is sárgán ragyogtak. Felmordultam, összegörnyedtem, és hangos morgástól kísérve alakot váltottam. A szörnyeteg, jól idomított vérebként szakadt ki belőlem, megrázta sűrű, sötét bundáját, hörögve beszívta a levegőt, aztán hosszan, elnyújtva farkasüvöltésben törtem ki. Az Atanerk maximális lángon ég, ezt jobb, ha a több kilométeres körzetben mindenki tudja! A két másik farkas felé fordultam, a behódolásukat követeltem, hogy felajánlják a torkukat, hogy a kegyeimért kússzanak, ahogy a farkasoknál szokás. Ez mindenképpen kellett a folytatás előtt, különben félő, hogy nem szarvasra, vagy egyéb vadra fogok vadászni, hanem az engedetlen farkasaimra.
Sötét tónusú, acélszürke bunda, megnyúlt végtagok, megbízhatóan ruganyos inak és az érzés, ahogy teleszívhatom a tüdőmet éles alaszkai levegővel... Minden porcikámat érzem egytől egyig, már-már kínos pontossággal. Egyenes vonallá nyújtom a gerincem, ahogy csatlakozom az Atanerk üvöltéséhez - szemem elragadtatva lehunyom, és végigdübörög rajtam a vadászláz. Egy rövidke pillanatig találkozik a két sárga szempár, ahogy a falkavezér a neki kijáró tiszteletet követelve felénk fordul - felmorran bennem a vadállat, miért is ne, ma ölésre készül mindenki -, de az indulat gyorsan kihuny: az alfa ereje és kisugárzás hamar lecsillapítja a farkast. Lekushadok hát Vincent előtt, a nyakamat kínálva - most még a lábizmom sem remeg, a vérszomj visszaszorul a falkaügyek közben, amíg nem provokálják.
*Na igen az erdőben, farkasként. Nem tehetek róla, hogy a szemérmességem egy kicsit megmarad, nem lehet mindenki annyira mutogatós. Ez van, akinek nem tetszik, az elmehet, nem hinném, hogy én annyira meg fogok változni. Az Atanerk vigyorogva „elindítja a bulit”, vagyis átalakul ő is. Én meg közelebb megyek, szürkés-fehéres farkasként, ami furcsa elütésben van az emberként megjelenő lángvörös hajammal. Aztán egy hosszú, elnyújtott farkasüvöltés rázza meg a környéket, semmi kétség a főnök megérkezett. Na most már csak a behódolásra vár. Csendben figyelem, ahogy Gregtől ezt meg is kapja… na én jönnék. Kis hülye kölyökként esélyem sem lenne más megoldáshoz folyamodni, az Atanerk kapásból elintézne… és én még élni szeretnék épen és egészségesen, így nincs más választásom. Szép lassan lehajolok, és felkínálom a torkomat… akárcsak az előbb Greg. Közben végig összeszorított álkapcsokkal. Hiába, olyan a természetem, hogy nem szeretem, ha túlzottan behatárolnak, és kikötik mit mikor kell tennem. De ha ez kell, akkor ez kell. Nincs visszaút.*
A tiszteletköröket letudtuk, a farkasom egója békére lelt a következő ilyen típusú szeánszig. Megráztam magam, hogy azt a kevés havat, ami rám hullott, eltüntessem, majd meglódultam az erdő belseje felé. Stílusosan fogalmazva: farkaséhes voltam. Ez pedig szinte repített előre a fák között, amiket könnyedén kerülgettem. Jól esett rohanni, érezni, hogy a vér szaporább ütemben lüktet az ereimben, hogy a mancsom alatt ropogott a friss hó. Az illatok erősebbé váltak, hol jobban elkülönültek, hol összeolvadtak. A hold magasan járt, fénylő korongja erejüket kiélvező farkasokra vetült. Élveztem ezt az életet, ha volt is hátránya, nem igazán tapasztaltam, vagy annyira elenyésző volt, hogy nem foglalkoztam vele. A szél ínycsiklandó szagokat hordott felénk. Préda-szagot. Egyből arra vettem az irányt, remélve, hogy a többiek azért ennyitől még nem fáradtak el. Tekintettel voltam rájuk, és arra figyeltem, hogy ne maradjanak le. Nem voltak kezdők, de azért ahhoz fiatalok, hogy ellenséggel szemben megvédhessék magukat. Nem hinném, hogy beléjük botlunk, de jobb az óvatosság. Abba még senki nem halt bele.
Az alfa megrázta magát, mintegy nyugtázva a behódolásunkat - már egyenesedtem is fel, tessék-lássék megremegtetve a bőrömet, hogy egy-két nyúlós vízcseppé olvadt hópehelytől megszabaduljak. Jó érzés az első farkasugrás, a biztonságos erő a lábikrámban jó messzire lök. Most még jó, még nem szakadok be mellkasig a puha hóba, nincsen annyi egyelőre idefent sem. Nem volt nehéz követni Vincent-t, még úgysem, hogy a fülem közben szétfigyel és érzékeny szemembe fúrta magát a holdsugár. Nem számított, rohantam a falkavezér után, úszva a levegőben - orrom megtelt ugyanazzal az illattal, amit ő is érzett. Nem maradtam le, most még semmiképpen sem. Jól bírom az iramot, bár lehet, hogy le tudna rázni, ha akarna... ez azonban esze ágában sem volt, ma éjjel együtt vadászunk. Az ínyem már-már viszketett, a combomban éhesen rezegtek az izmok. Odafigyelés nélkül is éreztem, Vincent merre van; fejembe vettem, hogy csak akkor lassítok, ha ő is.
Azzal, hogy Gabriel hazahozott, majdnem 2 órát nyertem. A házat még nem laktam be, de már hasogattam fát és begyújtottam a kandallóba. Ettem, fújtam egyet, és pont. Ennyi épp elég volt a bosszantóan apró házból. Úgy egyébként nem lenne gondom vele. Éltem már kisebb helyen is, csak én nem tudok megmaradni egy helyben. Hosszú volt a nap, és a holnapom sem ígérkezik egyszerűbbnek. Ugyanis nekiugrok állást keresni. Talán ezért vagyok ennyire izgatott. ~Mert a közelgő teliholdnak ehhez semmi köze, igaz?!~ Persze, hogy van. Részben ezért is indultam meg az erdő mélyére. Fel akarom térképezni a terepet, vajon mennyire biztonságos. Nem csak az én számomra. Ha nem ez az erdő lesz a nyerő, még mindig kikérhetem Cas, vagy (remélem) Gabriel tanácsát is. Pár hete már itt vannak, tudniuk kell, hogy mit-merre érdemes csinálni. Éppen ezen agyalok, mikor megérzem egy másik farkas jelenlétét is. Már meg sem lepődök rajta. Tudom, hogy itt is sokan vannak a fajtámból. Folytatom a sétát az erdő mélyén, közben kíváncsian várom, hogy a sors ez úttal kit kavar felém.
Munka után letudtam a drága, kreatív alfám büntetését; a helyi öregek otthonában pátyolgattam a szerencsétleneket. Nem egy álom munka, de meg kéne húznom magam, amíg visszahúzódik a nyakig érő sz@r alólam... A közelgő telihold előtt a farkasom már izgatott volt, úgyhogy kinéztem az erdőbe, hátha akad valami izgalmas, amire vadászhatok. Mivel Mortimer kiélesedett rám, maradnak a mókusok. Alig haladtam beljebb az erdőbe, megéreztem valakit, ismeretlen energia vett körül. Vinc szerint megállapodtak a másik alfával, hogy nem jönnek a területünkre, ellenkező esetben jogunk van hozzá, hogy megtoroljuk a dolgot, hiszen alkut szegnek. Még csak meg sem büntethetne érte az Alfám... Kecsegtető ajánlat. Mikor már közelebb éreztem magamhoz, előléptem a fák takarásából, és pár méterre megálltam tőle, halálos nyugalmat erőltettem magamra, a farkasommal visszafogott izgalommal várta a fejleményeket. - Mit keresel a területünkön? - Halkan kérdeztem, de annál fenyegetőbb súlya volt a szavaimnak. Idősebb lehetett nálam valamivel, de minimálisan, úgyhogy nem jelentett veszélyforrást, pláne ha tényleg alkut szegett. Ha viszont egy kóbor eb, az mást tészta...
Egy nálam nem sokkal magasabb (és fiatalabb) farkas lépett elém a fák közül. Isten látja lelkem, nem csinálom a fesztivált, de az indokolatlanul fenyegetőző hangnemre ökölbe szorultak a kezeim. Majd felfogom a többesszámot a mondat végén, és értelmezem úgy az egészet. ~Szóval pár perc sétára laknak tőlem az őslakosok... Ez de rohadt jó!~ Kíváncsi vagyok, hogy nekem, mint a létező összes értelemben véve egyedülálló nőnek milyen kötelezettségei lehetnek a két falkával szemben. Meg is kérdezném, és ha rossz helyen járok, hát eloldalognék innen,de a srác farkasa úgy izgul, mint örömlány a gyóntatószéken. Mintha neki máris mindegy lenne a válasz, mert ő már eldöntötte, hogy nekem fog esni. A fene sem fog meghunyászkodni egy idegen előtt még akkor sem, ha én merészkedtem túl messzire. Leginkább a számomra sértő hangnem miatt dacolok még. - Keresem az új három dollárost. - feleltem nyugodtan. - Azt hittem, itt lesz. Csak pár lépésnyire álltam meg tőle. Eszem ágában sem volt elmenni mellette, hogy aztán céltáblaként kínáljam fel a hátamat neki. Még mit nem.
Nem egy ijedős szukával van dolgom, láttam és éreztem rajta, hogy nem díjazza a támadó hangnemet, de ez a legkevésbé sem fog érdekelni, ha kiderül, hogy Castor - mint Vinctől megtudtam a nagyvárosi Alfa nevét - falkájába tartozik. A válaszára felhorkantam. - Lehet, hogy bölcsebb dolog lenne befogni a pofádat és eltakarodni a területünkről - tanácsoltam neki mézes mázos hangon, de egyenlőre még nem állt szándékomban támadást generálni. A gyilkosságok után Mortimer úgy cuppant rám, mint méhek a mézre, és mivel így is a felmondásomat követeli, nem lenne tanácsos először támadni, feltéve, hogy nem tudom kivel állok szemben. Sz@r helyzet. Mortimer nem hiszem, hogy folgalkozna azzal, hogy tovább fenyegeti Vincet velem kapcsolatban, egyszerűen kivonhat a forgalomból, aztán mehet tovább a dolgára. Megpróbáltak irányítani, mint egy gyereket, megpróbálták az orromra kötni hogyan végezzem a munkámat vagy hogyan ne, mintha nem ezt csinálnám évszázadok óta. - Na, fussunk neki még egyszer. - Nekidőltem az egyik fának, és blazírt arccal meredtem a nőre. - Ki vagy, és melyik falkából szalajtottak? Gondold át a válaszod, mert lenyomom azt a három dollárost a torkodon a fogaiddal együtt, ha tovább süketelsz - magyaráztam neki visszafojtott indulattal, közben egy pillanatra sem tévesztettem szem elől, minden mozdulatára figyeltem.
Ilyenkor veszem csak hasznát a pszichológiai tanulmányaimnak. Szólj csak nyugodtan egy izgatott emberhez, és garantáltan felhúzza magát. Ahogy ez az idegen is itt előttem. Nem botránkoztatott meg a vulgáris beszéd. Mondtak már rám különbet is nem olyan rég. Ettől még nem volt gusztusom válaszolni neki. Már csak azért sem, mert nem tudnék az iménti nyugodt hangszínnel szólni hozzá. Akkor meg mi lesz a méregzsákkal? Inkább maradok néma amíg bírom tartani a szám, hátha még jobban felhúzza magát. A kutya fiatalabb nálam, tudom. Nem érzem veszélyben magam. ~Alakul, alakul.~ a fivkó pozíciót váltott. A fának dőlt ugyan, de lábait nem keresztezte, és a helyzet ellenére is készen állt bármelyik pillanatban rám rontani. Látszott abból, ahogy a mozdulataimat figyeli. - Na fussunk neki még egyszer. - ismétlem őt, mikor megint képesnek érzem magam nyugodtan beszélni - Vegyük úgy, hogy emberibb hangszínben beszéltél velem, és azt felelem, hogy sehová nem tartozok. Az esetben nem nyomnád le, azt a pénzt a torkomon? Mert akkor inkább hazudok.
Dobok neki egy virtuális piros pontot, amiért ennyire nyugodtan kezeli a helyzetet, nem úgy, mint a szőke nőstény legutóbb, mikor rám rontott, csak mert én kést rántottam. Ez a másik sokkal higgadtabban kezeli a helyzetet, bár lehet, hogy egyszer a hideg vére fogja a sírba taszítani. Vártam, hogy végre neki tudja durálni magát a válasznak. Az ismételgetéssel szintén időt nyert. Okos... - Ne vedd úgy, hogy emberibb hangszínnel beszéltem veled, mert egy; nem vagyok ember, kettő; amíg nem válaszolsz értelmesen, addig ne várj más fogadtatást. - Viszonoztam a nyugodtságát, de azért bennem volt, hogy bármelyik pillanatban támadhat, így fel voltam rá készülve. Még jól is esett volna végre valami izgalom, a farkasom már tűkön ült, de mint mindig, most is nyugalomra kellett intenem. Később... Talán... - Az esetben, feltéve ha igaz, akkor nem feltétlenül - válaszoltam, de ezzel nem ígértem semmit. Ha nem tartozik sehova, akkor még annak is megvan az esélye, hogy hozzánk szegődik, az meg ilyen időszakban elég jól jöhet, és még én is szerzek egy jó pontot Vincnél. Ha viszont hazudik, akkor vége lesz, mint a botnak. Nem hiszem, hogy egy szuka problémát jelentene. - Viszont fennáll az a lehetőség is, hogy hazudsz. Kezdett elegem lenni ebből a tökörészésből, semmi kedvem ahhoz, hogy faggatózósdit játszak egy nagy pofájú szukával. - Szóval? Kinyögöd végre az igazat? Honnan jöttél, és mit keresel a városban? - Ellöktem magam a fától és tettem felé néhány lépést, de még megvolt köztünk a két méteres távolság.
A nem vagyok ember monológra már tényleg ökölbe szorultak a kezeim, de ő max csak azt láthatta, hogy az arc izmaim megfeszülnek egy pillanatra, aztán el is ernyednek. - Húzd be a farkad, kutya! Magányos fajta vagyok. A céljaimat meg megtartom magamnak. - feleltem már neki még mielőtt itt robban fel a méregzsák fajtája. Az "itt lakok a környéken, és csak sétálok" szöveget mellőzöm. Egyrészt mert nem akarom, hogy megtudja hol lakok, másrészt... hátha ezzel még jobban hergelem. - Mind ilyenek vagytok? - nem sértésnek szántam az "ilyenek"et, de ha úgy veszi, hát azt se bánom. A srác kő bunkó. Megpróbáltam szépen, nem ment. Hát megnézem hogy tetszik neki az a Tara aki az ő stílusában ugat vissza, vagy aki nincs tekintettel arra, hogy a másik fiatalabb nála... Ha támad, megruházom. Ha nem, akkor folytatjuk a szájkaratét. Vagy simán fakénél hagyom. - Milyen szabályok vonatkoznak itt rám? - kérdeztem, úgy az ő stílusán. Ha lenne nálam cigaretta még rá is gyújtanék csak azért, hogy beszéd közben képébe fújjam a füstöt...
- Magányoséknál nem szokás az elővigyázatosság? - Kérdeztem csak úgy a semmibe; nem vártam rá választ. Idejön egy ilyen kóbor eb, és azt hiszi neki bármi megengedett, az eszébe sem jut, hogy esetleg egy nála sokkal erősebb farkas- most nem feltétlenül magamra gondolok -, letépi a fejét és odaveti a helyieknek? Elszórakoztam a gondolattal, hogy esetleg én lehetnék, aki levakarná azt a magabiztos arckifejezését, a fejével együtt. - Nem, nem mindenki ilyen - hangsúlyoztam ki az utolsó szót. - Vannak nálam rosszabbak, úgyhogy még össze is teheted a mancsaidat, hogy én üdvözöltelek. Láttam rajta, hogy leomlott benne valami. - Ideges vagy, édesem? - Kérdeztem vigyorogva, miközben magamban lezongoráztam pár lehetőséget. Kérdésére felhorkantam. - Szabályok? Kit érdekelnek a szabályok? - Megráztam a fejem, majd tettem felé még egy lépést, de nem fenyegetően. - Ajánlok egy tisztességes alkut. - Tisztességes? Majdnem felröhögtem kínomban. És még komolyan is gondoltam. Kezdek totálisan bekattani. Előhúztam a késemet a tokjából és a földre hajítottam, jó pár méterre tőlünk. - Ha legyőzlek, válaszolsz a kérdéseimre... - Most a pisztolyom következett. Kiürítettem a tárat, majd követte a kést. - Ha viszont te győzöl le... - Nyitva hagytam a mondatot, csak hogy még tisztességesebb legyen az ajánlatom. Döbbenet. Fegyvertelenül álltam előtte, holott még az erejével sem voltam tisztában, azzal meg pláne nem hogy mekkora fegyverarzenállal van felszerelve. A fegyvereim nélkül csupasznak éreztem magam, de nem azért, mert jelentős ellenfélnek éreztem, egyszerűen csak hozzám tartoztak. Vártam, hogy elfogadja e az ajánlatomat, ha nem, akkor sincs visszaút, de akkor már nagyobb a tétje a dolognak...
- Oh. Nos, köszönöm kedvességedet. - feleltem arra a tedd össze a mancsaidat dologra. Hogy ostoba a kutya, vagy a közelgő holdtölte miatt bomlott az elméje, azt ennyiből még nem tudom eldönteni. Remélem, hogy az utóbbi, mert nem akarok egy ilyen szomszédot tudni a közelemben... Az tény, hogy el lehetett volna normálisan is intézni a dolgot. Ha mondjuk más hangnemben kezdi a beszélgetést. Szót értek én elég sokféle személyiséggel, de ezt a rohadékot nem hiszem, hogy ész érvek meggyőznék. Na nem mintha mentegetőzni akarnék. Nincs rá okom. Meg aztán a bestiámnak sincs ellenére a dolog. Egyre aktívabban mocorog, bizsereg a bőröm alatt. Látom, hogy dobálja el fegyvereit, és kicsit elszégyellem magam, amiért még egy életlen bicska sincs nálam. Már csak a gesztusért. Tudod, amikor színpadiasan szemezel az ellenféllel és eldobod ami nálad van, mert tisztességes játszmát kínálsz... de már akkor tudod, úgyis megszeged a szabályokat ha a szükség azt kívánja. Nem felelek neki szóval, csak rábólintok. Ha nyerek, akkor nyerek. A kérdéseire meg (azoknak természetétől függően) akkor sem felelek, ha egyenként húzza ki a fogaimat. Hülyeség hát lefektetni a téteteket, mert ennek semmi köze nincs ahhoz. Itt max csak két kutya fog marakodni. És én vagyok az egyik. ~Na végre!~ - Felőlem mehet. - Hagyom őt támadni előbb. Aztán lesz ami lesz.
Mikor nem mozdult, átfutott az agyamon, hogy oltári felelőtlen lépés volt elhajítani a fegyvereimet. De végül úgy tűnt, fegyvertelen, ergo vagy nagyon ostoba, vagy.. erősebb, mint első látásra kinéztem belőle. Ez is egy lehetőség, bár én inkább az elsőre adom le a tippem. A mondatomat sem fejezte be, ami arra engedett következtetni, hogy totálisan lesz@rja mi lesz a végeredmény, nem fog mondani egy nyavalyás szót sem. Na, ezen a fene nagy eltökéltségén majd változtatunk. Hagyja, hogy én támadjak először. Ez eddig oké, de... - Az egyesség továbbra is áll - jegyeztem csak, mint érdekességet, mert ha azt hiszi, hogy poénból kínálom most fel magam, akkor tényleg nagyon ostoba. Nem mintha nem élveznék egy jó harcot, de ha az lenne a célom, akkor már rég támadtam volna, és nem húztam volna az időt bájcsevejjel. - Meglátjuk harc közben mennyit ér a nagy pofád - vigyorodtam el a másodperc töredékéig, ennyi elég volt, hogy jobb kezem egy ujja karommá változzon, hogy aztán azzal sújtsak le a nyaka felé. Ha a támadás célba is ért, maximum egy fél centi mély sebet tudtam vágni a fülétől a kulcscsontjáig. A harcmodorát akarom feltérképezni először, semmi hasznom nem származna belőle, ha rögtön nagyobb sérülést okoznék. Miközben támadtam, próbáltam hárítani a lehetséges ellentámadást.
- Furcsa, hogy a nagy pofámra hivatkozol... - jegyzem meg, miután kissé hátra dőltem a karma elől. Engem nem sebzett meg, de a kabátomat már széthasította. Az én hibám. Ha pár ezreddel hamarabb veszem észtre, akkor még ennyi sem történik. A reflexeim sem a régiek már, nah. Ha nem használod, berozsdásodik. -... azért azt tisztázzuk le kutya, hogy kettőnk közül te kerested a bajt. Bár ha neki az a dolga, hogy őrizze a területet, akkor az ő szemszögéből ez nem feltétlenül igaz, és ezt be kell látni. Végülis én pofátlankodtam ide. Tudtomon kívül ugyan, de ettől még itt vagyok. Nem számít. A helyzet már adott. Csak elképzelésem sincs, hogyan fordítsam a javamra. - Hagyjuk a téteket. Verekedni akarsz, hát rajta! - beszéd közben én is hosszúra nyújtottam karmaimat, majd.. majd a világ amit ismerek, gyorsabb sebességre kapcsolt. Az ember már csak elmosódott alakokat látna. Kissé megemeltem a jobb kezem, hátha az majd eltereli a figyelmét a balról, amivel aztán lesújtottam arca magasságában. (mellkasánál hiába támadom, a kabát tompítja az ütést) Aztán léptem egyet előre, az egyik lábamat betoltam az övéi közé, és testemmel keményen nekifeszültem, hogy felborítsam. Könnyebben vájnám torkába a karmaimat, ha fekszik.
//ehhe. Nem vagyok rá büszke. Bele kell rázódni. Azt hiszem o.O //
Kereste a hóhér... Nem kell azt keresni, megtalál mindig magától, de ebbe most inkább nem megyek bele. A támadásom elől kitért, bár amennyi erőt belevittem, nem is csodálom; kábé' mint egy kölyök az első harca során. Kezdek erősen szánalmassá válni. Annyi csak a problémám, hogy a Vinc által okozott sérülést még mindig megéreztem egy-egy mozdulatnál, annak ellenére, hogy már kezdett visszanőni a bőr a hátamra, még mindig rosszul érintettek a hirtelen megmozdulások. De amíg ő erről a gyenge pontomról nem tud, addig nem fordíthatja a hasznára. - Éppen a tét a lényeg - morogtam, de ez már csak távolról volt az én hangom, a farkasom kezdett a felszínre törni. Élvezte a dolgot, de szem előtt tartottuk a célt; ha ez a nőstény elég jó, még hasznunkra is válhat, magunk mellé állíthatnánk. Gyors. De nem eléggé. Karja után kaptam, és ha karmaim közé került, belevájtam azokat húsába. Egyik lábammal hátraléptem, és ellentartottam. - Te akarsz verekedni, ne vetítsd rám a vágyaidat. Én csak válaszokat akarok, semmi extra. - Az utolsó szavaknál már hagytam, hogy felborítson, miközben mindkét mancsom karmait a húsába vájtam, hogy mindketten a földre zuhanjunk, és ha sikerült, a lendülettől át tudtam hajítani felettem. Az már gáz, hogy a hátamra érkezve nem épp kellemes élményben volt részem, és lassított a talpra kecmergésben is.
Kezdőlap
//
