A szabadtéri, épített outdoor pályát egyszerre akár ötvenen is használhatják, az elemek egymásra épülő gyakorlatsorként és önállóan is alkalmazhatóak. - Természetesen mindegyik farkasokra lett elkészítve, így óvva a terepet a gyors rongálódástól. (Idősebb Sangilakos vérvonalúak azért figyeljenek oda... A kárt mindenkinek magának kell megfizetnie, amit okoz.)
A parkosított pályán található többek között: * alacsony V * mocsár cölöpökkel * bizalmi dőlésre alkalmas eszköz * libikóka * pózna * magas Y * mászófal * pókháló.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Mint mindig, az élet megy tovább. Történjen akármi a mi életünkben, magánjellegű dolgainkkal kapcsolatos fontos memento, egy dolgot biztosra lehet venni vele kapcsolatban: el fog múlni. Bármennyire is fájdalmas, lehangoló, egy idő után biztosan a múlt ködébe fog veszni. Hogy a köd mennyire sűrű és átláthatatlan, az egyénfüggő, de egy vérfarkasnak túlságosan élénkek hozzá az emlékei, hogy csak úgy eltűnjenek. De akár emlékszünk rá, akár nem, ezek már csak emlékek egy letűnt korból, melyen túl kell lépni, akár tetszik, akár nem. Pontosan azért, mert éppenséggel a jelenben van dolgunk, bármennyire is meghatározó a múltunk… nekem viszont most fokozottan itt kellett maradnom, a kísértés ellenére is. Miért? Mert volt egy fiatal élet, akinek a léte nagyon is tőlem függött. Fura belegondolni, szinte még csak most haraptam be Rachelt, valaha volt első kölykömet, de már így is hónapok teltek el azóta. Hiába, ez már csak így működik, Idő bácsi gondol egyet és ugrik. Az eltelt idő alatt én pedig mindent megtettem azért, hogy Rachel megfelelő úton induljon el. Felvázoltam neki, hogy mi lesz a napirend és be is lett tartva. Ami egykoron újdonság volt, ma már mindennapos rutinná vált. Sokan nem bírják a monotonitást, de mindketten katonák voltunk egykoron és így nem nehéz hozzászokni ahhoz, ami nap-nap után eljön hozzánk. Hogy én voltam a legjobb teremtő a világon? Messze nem, de a lelkiismeretemet ezzel kapcsolatban nem lehetett kétségbe vonni. Figyeltem a kölykömre, mellette voltam, segítettem neki, ha kellett, de mégse pátyolgattam. Közben pedig volt lehetősége bőven megismerni azt a felemet, melyet korábban rejtegettem előle… például azt, hogy bizony egy szadista állat tudok lenni, ha kifárasztásról van szó. S ez csak egy dolog volt, melyet jobb volt, ha megtud. A mai napunk is úgy indult, kora reggel, mint mindegyik, azt leszámítva, hogy egy jó nagy zsákot hoztam magammal. Nem árultam el neki egyelőre, mi van benne, utunk pedig egyenesen a nem rég épített tréningpályára vezetett, ahol megizzasztásra került a kölyök. Erősítő feladatokat végeztettem vele… felküldtem a mászófalra, egymás után többször is… lógnia kellett hosszú időn keresztül a csöveken, időről időre felhúzva magát… a végén pedig jött a levezető futás, aminek nem volt korlátja… csak az, hogy addig csinálja, míg elkészül az erejével, mígnem már csak vánszorog, vagy éppen térdre rogy. Erre vártam éppenséggel a pálya szélén állva, figyelve, ahogyan újra és újra elhalad előttem. Vártam a pillanatot, mikor fogynak el az utolsó erőtartalékok is, ami persze messze nem egyszerű dolog egy amúgy kiváló állóképességgel rendelkező személy esetén. S mikor már láttam, hogy mutatja a vég jeleit, akkor kiáltottam csak oda. - Rendben van, megállhatsz! Lassú léptekkel sétáltam oda mellé, miközben kinyitottam a kezemben levő vizes üveget. Keveset loccsantottam belőle a kezembe, melyet közel érve bele is permeteztem a kifáradt nőstény arcába, mielőtt a kezébe nyomtam volna az üveget. - Na, élsz még? – ültem le mellé a földre, ha éppenséggel nem pont állva tartózkodott. Valószínűleg ennél hülyébb kérdést se tehettem volna fel több órás intenzív szadizást leszámítva, de hát na. Nem cukorból volt a kölyköm, hogy ennyi megölje őt. Már emberként se volt olyan, akit könnyű lenne leütni. Csoda hát, hogy ő volt a választottam?
Ami Nichonak még csak tegnap volt, számomra hetek, hónapok súlya. Rendszerhez szoktam, sosem kérdőjeleztem azt meg, most mégis feszített belülről egy érzés minduntalan… mehetnék, máshogyan nem tudom leírni. Már ismertem a Lakot, a környező erdő, amíg kölyökként még mehettem, hát nem csoda, hogy többre és többre vágytam – ezen pedig a Nicholassal lentebb, a város környékén tett látogatásaink, a kertvárosi séták sem segítettek, legfeljebb ideig-óráig hallgattatták el bennem a messzire hívó szót. Mindemellett persze tartottam azt a rutint, amit ő kreált, majd közösen alakítottunk idővel. Edzések sora, mentális vagy fizikai, nem számított… beszélgettünk is sokat, bár többnyire ő szólt, én meg hallgattam és kérdeztem, ha valami nem volt tiszta. Írtam azt a hülye naplót is, amit kért, igaz, a kreativitásom szárnyalása kimerült abban, hogy apró kis pillanatokat, érzéseket vetettem papírra pár mondatos szösszenetek formájában. Egy újdonsült ismerősről, egy rég hallott számról, az odaégett hússzagról, ami valamelyik nap a Lakban terjengett… a napjaim apró-cseprő mementóiról.
Most épp a fizikai része van soron a dolgoknak, egyszerű pólót és terepmintás nadrágot viselek, amiben nem sajnálok – mondjuk, én egy kisestélyiben is halál lazán végigmásznék a sárban, sok divattervező sokkos halálát okozva ezzel – kúszni, mászni. Nick hajtott, s hajtottam magamat én is, noha sosem voltam az a túlbuzgó maximalista. A belső hang egyre csak arra ösztönzött, kétszázon pörögjek, a fele kevés ennek… Talán ennek köszönhető, hogy kis híján fenékre ültem, mikor hirtelen fékezve álltam meg vezényszavára. Két lépést így is hátráltam a lendületnek köszönhetően, majd meglelve egyensúlyomat végül úgy döntöttem, jobb nekem odalent, hát leültem a hátsómra és igyekeztem egyenletesen lélegezni – vagy legalábbis normalizálni mellkasom fel-le járó ritmusát. Az üveget megköszöntem egy halk szóval Nicholasnak, majd kortyoltam is a hűs vízből élvezettel, miközben jött kérdése. Tekintve, hogy épp nem voltam válaszképes állapotban… egyszerűen felemeltem középső ujjamat felé. - Szerinted? – „Cuppantam” le az üveg nyakáról és tekintettem felé, mintegy várakozóan, most merre tovább.
// Fanntasztikus netemnek köszönhetően a kezdőkép sajnos elmarad. //
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Inkább jelzés értékűen, sem mint hogy megcsókolja az aszfaltot, koppant tarkóján a tenyerem. Oké, én kérdeztem és ez is egyfajta véleménynyilvánítás arról, hogy mit gondolhat a módszereimről, viszont addig szerencsés, míg ezt csak felém produkálja. Én a magam részéről csak elintézem egy fejcsóválással, meg aztán egy vigyorral, de tartok tőle, hogy valószínűleg akadna ennél vérmesebb természet is és Rachelnek csakhamar lenne alkalma kitapasztalni, milyen, mikor elvesztett testrészt kell visszanöveszteni. Na, de ennyit az ágálásról, nem történt tragédia, az ilyesmi meg amúgy is hozzátartozik a mindennapjainkhoz. - Szerintem a Niagarát ki tudnád inni ezzel a vehemenciával. Csoda hogy az üvegnek még megvan a nyaka. Viszont ezzel valóban véget ért a fizikai megmérettetés erre a reggelre és ideje volt a következő napirendi pontra térni. Kezemmel intettem, hogy álljon fel és jöjjön utánam, ahogy én is függőlegesbe vágtam magam majd elindultam a pálya széléhez. A jókora zsákot a mászófal mellett hagytam, melyet most felkaptam és így vártam a kölyökre, ha kellett neki még pár perc és nem jött velem azonnal. Így vagy úgy, de kicsit eltávolodtunk a tréningpályától. Még látszódtak az erdő fái közül kinézve a pálya felszerelései, viszont más is előkerült: egy céltábla lógott az egyik fáról. - Arra gondoltam kipróbálunk valami újat az önuralom fejlesztéséhez. Már mutatsz fejlődést, de egy darabig el fog tartani, mire teljesen kontroll alatt fogod tudni tartani az erődet. Ennek egyik alapfeltétele, mint már mondtam korábban, ha megfelelően tudsz összpontosítani, ez majd a vérvonalad használatánál is fontos lesz. A fizikai erődet viszont minél hamarabb kontroll alá kell vonnunk, különben tartok tőle megint újabb pohárkészletet kell rendelnünk - oké, csak három pohár tört el, de én meg szerettem piszkálódni. - Remélhetőleg ez majd működik. Míg beszéltem, matatni kezdtem a zsákban és előkerült belőle annak a tárgya, amiért mostanában elég sok faanyagot halmoztam fel: egy íj, melynek hamarosan már az idege is a helyére került és elnyerte működési formáját. Kicsit meghúzogattam, hogy jól van-e a helyén, de miután nem esett le, odanyújtottam a kölyköm felé. - Használtál már ilyet? S ha megpróbálja kihúzni, szembesülhet vele, hogy ez még a farkasléttel kapott plusz erejével sem olyan könnyű dolog, elég nehezen mozdul az ideg.
Mással nem vagyok olyan viszonyban, hogy megengedjem mindezt vele szemben, így Nicho összeteheti a két kezét, nem vagyok olyan elvetemült, hogy a gyengélkedőn végezzem mielőbb, csak mert valamelyik idősebbik farkasnak szúrja a szemét modorom. Fejemet csóválva engedtem le az üveget, kupakot tekerve rá, hogy kövessem a férfit - hímet - a pályát is magunk mögött hagyva. Érdeklődő pillantással követtem készülődését és a céltáblát az egyik fán lógva, de megálltam, hogy szóban is kifejezzem mindezt. Épp eléggé beszédes volt a tekintet, amivel Nicket méregettem. - Fejlődést? Ne röhögtess! - Ciccentem lemondóan, hangomban finom bocsánatkéréssel, amiért úgy éreztem, bennem a hiba. Tekintve, hogy bennem továbbra is csend honolt, s farkasom csak akkor mutatta magát meg, mikor alakot váltottam vagy Nicholas kényszerítette elő a bennem lakót... Nem tudom, hogyan kellene ennek normál esetben lennie, de az állatbundában töltött időről továbbra sem voltak emlékeim emberként, csak amit ő mesélt vagy mutatott számomra. A pohárkészletre morcos képet vágtam felé pillantva. Ennyire nem drasztikus a helyzet, ő is tudja! A fizikai erő olyan dolog, aminek nyoma van, belőhető, így sokkal könnyebben "magamévá tudtam tenni", mint a mentális szarságokat. Előkerül egy íj is, mire magasba szöknek szemöldökeim. - Nem én! - vettem el tőle az íjat, s persze, mint a rossz gyerekek, kapásból kihúznám, azt játszva, hogy valami elcseszett Katniss vagyok. - Woa... valahogy sokkal könnyebbnek tűnik ez ránézésre. - Nevetek, ezúttal némileg határozottabban húzva ki az ideget az íjon. - Szóval, hogyan segít ez a... mindenben? - Érdeklődök közben.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Talán viccet mondtam volna? Nem rémlik. Rachel, nehogy azt hidd, hogy nem mutatsz fejlődést. Ez egy nagyon sokrétű folyamat, talán stagnálsz az egyik részén, de közben mozogsz előre egy másikon. A kis lépés is lépés, ezt sose felejtsd el... s egyelőre nem lesznek előreugrásaid. Tapasztalni fogod, ráadásul a vérvonalad is egy olyan, ami lassan ér be. Nekem még csak fél évszázada áll rendelkezésemre vérünk valódi hatalma. Nagy az illuzionisták hatalma, de mellette gyakorlatilag egy életút, mire teljesen uralmunkba hajtjuk a képességünket. Szépen lassan, egyesével zavarjuk meg másik érzékeit, de csak három évszázad után lehet azt mondani, hogy egyszerre az összes minket szolgál. De ez csak egy része a nagy egésznek. A farkassors nem feltétlen olyan, hogy egyszerre lehessen akarni mindent. Bármennyire is iskolapélda, de hagyni kell beérni a dolgokat. Hajszolom a kölykömet, mióta csak megadtam neki vérünk áldását, de közben jól tudom, mit lehet elvárni tőle az elkövetkezendő időkben és mit nem. Talán túl fogom hajszolni, talán előjönnek olyan kihívások, amik lehetetlenek lesznek, de igazából az élet dolgaihoz képest még minden piskóta... nekem pedig csak egy célom van: felkészíteni őt. - Mindjárt megtudod - mondom, miközben kihúzok egy fekete tollas nyílvesszőt a zsákból. - Emlékszel Dr. Sullivanre, aki pszichológiai felkészítést tartott nekünk még Irak felé menet? Mondott akkor egy érdekességet. Az ember ha nehézségbe ütközik, akkor hajlamos nem a kisebb ellenállás felé menni, hanem nagyobb erőt kifejteni a problémás dologra. Most ez jön elő. Az előbbi próbálkozással nem tudtad kihúzni, ergo automatikusan egyre nagyobb és nagyobb erőket fogsz megmozdítani azért, hogy megfelelő távolságra kihúzhasd. Ha ez nem történik meg és úgy lősz, akkor a nyílvesző nemhogy nem fog eljutni a tábláig, de kacsázni fog a levegőben és célt téveszt. Na de most jön a csavar. A célunk az, hogy megtanuld kontrollálni az erődet. Mivel egyre csak húzni fogod, akarva akaratlanul is nőni fog az erő, amivel húzod... és épp ezért megbuheráltam az íjat. Ha túlhúzod, túl nagy erővel, az íj kettétörik. Csakis egyetlen egy adott pontja van, amit ha megtalálsz pontos lesz a lövésed, megfelelő energiával fog menni. Ám ez csak egy pozíció - végét felé nyújtva adom oda neki a nyilat. - Az íjászat a koncentrációra tanít minket. Figyelj a testedre, mert ha itt megtanulod, hogy hogyan kontrolláld az erődet, akkor azt át tudod ültetni a mindennapokba is. Csakis a szükséges erő, ennyi a lényeg.
Halk "hmpf" hangot hallatok felé, de annál érettebb vagyok - ha farkasom nem is - hogy szemeimet forgassam. Felé tekintve komoly ábrázattal hallgatom. - Tényleg valóban nagyszerű, hogy nem kell hetente új pohárkészletet vásárolnunk, de a fenébe is Nick, sosem volt az állóképességemmel probléma, ezt te is jól tudod! - Talán hálátlannak gondol, és én se mondtam ki mindazt, ami igazán nyomasztott, de lássuk be, merőben új a helyzet olyan téren is mindkettőnk számára, hogy egy légtérben élünk hónapok óta. Nem csak bajtársak vagyunk, két kolléga, akik nem másznak bele egymás magánéletébe, ha nem muszáj, ha a másik nem beszél róla, hanem konkrétan benne éltünk ezúttal a másik személyes terében, akarva-akaratlanul is össze voltunk kötve farkasaink által. Szokni kellett még ezt, nem csoda, hogy frusztrált voltam hát. Ráadásul mindig a vérvonalunkat emlegeti, de sem oda, sem a mentális dolgokig nem sikerült még valahogy eljutnunk, pedig sejtettem, az az igazán meredek víz számomra, amilyen megrögzötten racionális gondolkodású vagyok. Na mindegy. Úgyis az lesz, amit ő akar, ahogyan azt ő akarja, gondolom én, szóval követem az erdősáv felé.
Őszinte érdeklődést ébresztenek bennem szavai, hát még mikor előkerül az íj! Nem mondom, hogy minden bosszankodásom menten tovaszáll, de kétségtelenül képes vagyok félretenni azt jelen helyzetben. Aprókat bólintok szavaira, rémlik a doki szövegelése és azt hiszem, azt is vágom, mit akar kihozni mindebből, mégis kellő óvatossággal veszem el a nyilat tőle és helyezem el megfelelőnek ítélt módon. - Eddig jól csinálom? - Firtatom filmes ismereteimre hagyatkozva az íj húrjának kihúzásával kapcsolatos mozdulatsor terén. Lefelé tartom, hogy ha véletlen elengedném, se mást, se magamat ne találjon el a nyílvessző és csak akkor emelem fel, mikor kihúzom az inat rajta, óvatosan feszítve azt egyre csak. Mintha időzített bombával játszanék. Meddig húzhatom még, mikor roppan bele a szerkezet? Amikor úgy érzem, megfelelő a pozíció, elengedem a nyilat, hagy menjen! Milyen kár, hogy az ígéretes indítás után félúton egészen egyszerűen beleáll a földbe, még mielőtt elérte volna a céltáblát, holott az egyáltalán nincs vészes távolságban, fegyverrel simán kilyuggatnám a közepét méterekkel távolabbról is akár. - Picsába... - Morranok rosszallóan.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Morrantam én is egyet. - Ahogyan te is tudod jól, hogy nem az állóképességedről szólnak a reggeli és esti tortúrák. Sose hálás dolog az, ha valakinek sokkal több energiája van, mint amivel képes együtt élni. Mikor már bőven ránk szakad az éjszaka, mikor az értelmes - oké, mi nem vagyunk azok - lények már legszívesebben ledőlnének és pihennék ki másnapra a fáradalmakat. Akkor pedig eléggé idegesítő, ha valakit szétfeszít a rengeteg felesleges energia, ami miatt állandóan pöröghetnékje van. Aláírom, ez igazából felnőttkorban is előjön, de ha annak, ilyenkor a tapasztalatok segítenek elviselhetőbbé tenni. Fiatalkorban az mindig nehezebb. Mikor forr az ember vére, szétfeszíti a tenni akarás, mert tudja, menni kellene valahová, az könnyíthet rajta, akkor elég könnyen engedelmeskednek felelőtlenül a belső hangnak. Az meg pláne rossz, ha ez a felpörgött állapot labilissá teszi a másikat. Tovább meg már nem is kell magyaráznom. Mindenesetre jött a következő napirendi pont és igazából ez már előrelépés lesz a mentális tréningek irányába. Mint mondtam neki, az íjászat lényege a koncentráció, ez pedig átvitt értelemben igaz lesz majd a vérvonalunkra is... a mentális kommunikációra... a farkas kordában tartására... egy tőről fakadnak, csak hát el is kell kezdeni valahol. - Állj - még az optimális zóna előtt volt valamennyivel. - A nyilat jól tetted rá, mindig figyelj rá, hogy az íj felé két toll legyen, a szemed előtt viszont csak egy, az lesz a vezértollad - lábammal kicsit széjjebb nyitottam a terpeszben levő lábait, figyelve nehogy kirúgjam alóla, majd az ideget tartó karját vettem kezelésbe. - A könyököd mindig lefelé nézzen, mikor kihúzod. A három középső ujj elég a kihúzáshoz. - kicsit forgattam a felsőtestén, mert nem volt teljesen kifordulva, majd hátraléptem. - Ha úgy érzed, hogy eljön az idő a lövéshez, csupán ereszd el az ujjaiddal, de ne rántsd hátra a kezed. Destabilizálja a lövést. Folytasd. Hagyhatnám, hogy tanuljon a saját kárán, de akkor meg rögzülhetnek a rossz dolgok, szóval inkább biztosra megyek. Talán nem elsősorban a helyes tartás a lényeg, hanem hogy hogyan oldja meg, de inkább legyen rendben a teljes kép. Szóval hátrahúzódtam és figyeltem innentől. A maradékba már nem szólta bele, karba tett karokkal figyeltem, ahogyan a jellegzetes hanggal együtt kivágódik a nyílvessző... majd közelebbi ismeretséget köt a talajjal. - Elsőre annyira nem volt gáz, de ennél jobban ki kell húznod - adom oda neki a következő nyílvesszőt. - Emellett, ha célzol, valamennyivel a nyíl hegye mindig tábla azon pontja fölé mutasson, amit el akarsz találni. A nyilak mindig az alá csapódnak be, ahová célzol, jó esetben pár centire.
Elégedetlenkedő "hmpf"-fel nyugtázom szavait, nem feleselve vissza, hogy de így, meg úgy, mint valamiféle elégedetlenkedő kamasz. Ő a főnök, én nekem meg nincs jogom beleszólni abba, hogy mit és hogyan csinál vagy épp hagy figyelmen kívül. Kár, hogy ettől a véleményem még nem fog változni, épp csak megtartom magamnak, hogy valami nem teljesen oké az egészben. Mondjuk, hogy nincs semmiféle belső hang. Kitartom az íjat, hagyva, hogy közben eligazítsa finom terpeszem, majd pedig karomat is. Apró sóhajjal fújom ki a levegőt, ahogy közelebb lépve a derekamhoz ér. Bólintok a szavaira, jelezve, hogy vettem őket, majd finoman feszítek még a húron, hogy elengedjem a nyílvesszőt, az viszont nem ér célt. Szép ívvel száll alá a táblának, mire én megadóan engedem le vállaimat és túrok tincseim közé, hátrasöpörve arcomból azokat. A második nyilat hallgatagságba burkolózva veszem el Nicholastól, energiáim gyerekes dacról és beletörődő csendről árulkodnak egyúttal irányába, ahogy a megfelelő, általa javasolt módon illesztem helyére a nyílvesszőt. Kihúzva az íj húrját szinte hallom pattanni annak fáját fülem mellett, de lehet, csak képzelem a dolgot, minden esetre elengedem a nyilat, az pedig szép egyenesen száll a belső körök egyikébe a táblán. Finoman felvont szemöldökkel pillantok oldalt a férfira, kérdőn, na meg azért valahol kíváncsian is, mit szól a dologhoz.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Nem kellett hozzá hangot adnia, hogy tudjam, nem teljesen elégedett a dolgokkal. Hát ez van, most erre nem tudok mit mondani, nekem se az a célom, hogy teljes egészében megfeleljek neki és az elvárásainak, elvégre egyelőre még neki kellett alkalmazkodnia hozzám. Elvégre, nem játszótéren vagy hasonló helyen voltunk. Az én célom az volt, hogy kitanítsam őt és normális vérfarkast faragjak belőle, akit aztán nyugodt szívvel tudjak elengedni a világ bármely pontjára, mikor majd eljön az idő. Hogy az én módszereimmel ez teljes mértékben kivitelezhető lesz. Sosem állítottam ilyet... de azt senki se fogja majd rólam elmondani, hogy én nem tettem meg mindent a kölyköm érdekében, ezt már most ki merem jelenteni. Talán kicsit lassabb lesz, mint kellene... de elsietni a dolgokat, na azt nem. Meg amúgy is, ez nem időre megy. Inkább töltök el kétszer annyi időt a kitanításával, mint amit mások, de verek bele minden létező dolgot, ha ez majd a túlélését szolgálja, de nem kapkodok. Az ilyesmi megint egy olyan dolog, ami... najó, befejeztem. Szóval áttértünk az íjászatra, szigorúan okítási szempontból. Bár nem mondom, hogy nem mosolyogtam egy jót Rachel reakcióján, mikor meghallottam as szusszanását, de nem tettem megjegyzést... a kaján vigyoromat leszámítva persze. De hagytam gyakorolni, elvégre ezért voltunk itt... aztán megereszti a második lövést én meg rá is csodálkozok a dologra. Mi a fene. - Nem te voltál Robin Hood véletlenül valamelyik előző életedben? - engedek meg egy szórakozott megjegyzést magamnak. - Csak így tovább Nagyjából egy-két órát töltöttünk el a lövöldözéssel. Hátrébb húzódtam, néztem, hogyan oldja meg a feladatot, koncentrál egy-egy lövéshez. Ha hibát vétett, nem álltam neki egyből kijavítani. Esélyt akartam adni neki, hogy maga fedezze fel a hibáit, tanuljon, majd hasznosítsa az észrevételeit. Semmi értelme nem lenne azonnal kijavítani, elvégre azonnal semlegesítené a tanulás részét a dolognak. Inkább csak akkor mutattam meg neki egy-két dolgot, mikor már nagyon nem tudott rájönni, vagy ő se vette észre, mit csinál rosszul. Ha pedig eltört volna az íj a gyakorlás során... nos, először is végignéztem, mit reagál erre... hogy aztán nemes egyszerűséggel vonjak vállat és előhorgásszam neki a következő íjat. Ötöt készítettem összesen. A gyakorlásra szánt idő alatt egyetlen másodpercig se kalandozott el Rachelről a figyelmem, figyeltem a rezdüléseit, apró mozdulatait, mígnem: - Rendben van, elég lesz egyelőre.
Leheveredtem az avarba, jelezve neki, hogy nyugodtan dobja le magát, most egy darabig nem lesz szükség a mozgásra. - Gondolom már te is rájöttél, hogy nem csak az erőd kordában tartása lehet ennek a hozadéka. A vérfarkas lét nem csak annyiból áll, hogy kiemelődtünk az emberek közül, meg hogy a Hold hívásának, vagy az indulatainknak engedve, átváltozunk. Mint mondtam, az íjászat koncentrációra tanít minket. Erre viszont szükséged lesz más mentális képességeidnél is. Ebből pedig, most elkezdjük az egyiket. Mi, vérfarkasok, mint már tapasztalhattad a beharapásodnál, képesek vagyunk telepatikus úton üzenni. Ez főleg akkor fontos, mikor át vagyunk változva és tartani akarjuk a kommunikációt másokkal. Vagy egyszerűen csak kéretlen információt akarunk közölni, ami igazán nem tartozik rá másokra. A végén már nem mozgott a szám, ezzel is demonstrálva Rachelnek, mire is gondoltam az imént. Közben jelentősen lejjebb engedtem a pajzsomat, hogy ne öljem meg kapásból az egész bulit. Igaz, így Rachelt jóval több dolog érhette el velem kapcsolatban, mint eddig, de nem zavart. A kölyköm volt, egy helyen éltünk, ha most abból csinálnék ügyet, mert elérik őt a belőlem áradó energiák, akkor az már régen elég rossz. - Maga a képesség nem nehéz igazából, csak bele kell jönni... mondjuk ha valaki védi magát a pajzsával annak alapból körülményesebb üzenni. Egyelőre koncentráljunk arra, hogy egyáltalán el tudj érni a tudatoddal és csak egy szót át küldj nekem. Velem lényegesen könnyebben fog ez menni, mert össze vagyunk kötve a farkasaink által, hamarabb rám tudsz hangolódni. Első lépésként próbálj csak rám figyelni. Szűrj ki mindent, amit küld feléd a külvilág. Nem könnyű, tudom, de próbálj meg csak azokra az energiákra koncentrálni, amik itt vannak közvetlenül előtted... az enyémekre, melyek a részemet képzik, ezzel pedig egyfajta utat jelentenek hozzám. Ha pedig úgy érzed, hogy megvan, koncentrálj egy szóra, amit közölni akarsz velem. Nem kértem meg, hogy kérdezzen, ha valami kusza... mindig megteszi, ha szükségesnek érzi.
- Ahh, légyszi, bókolj még! - Szélesedett mosolyom megjegyzésére valahol békülékenyen, mégsem hagyva el a bennem tomboló dacos meggyőződést teljesen. - Lehetne ez is egy külön lecke, mert nem sűrűn teszed! Gyakorlás neked, kényeztetés az egómnak, mit szólsz? - Húzom kissé, míg nem nyom a kezembe újabb íjat, aztán még egyet és még egyet... táblát érnek a lövéseim, belelendülve két íjat is sikerül eltörnöm elbizakodottságomban, de a másodikon már csupán nevetni tudok, hajamba túrva, megadóan, mert Nick is mondja: ebből ennyi elég lesz mára.
Ahogy intett, úgy foglaltam helyet ráérősen mellette a földön, törökülésbe húzva lábaimat és figyelve szavaira, s kissé berzenkedve azon, mikor nem beszélt, mégis hallottam elmémben a hangját. - Ne csináld ezt! Kríp. - Horkantam fel rosszallóan, de minden racionalitáshoz való ragaszkodásom ellenére igyekeztem jó diáknak bizonyulni. Annyit már biztosan tudott, hogy jobb, ha demonstrálja a dolgokat, különben úgysem hiszem el, na de kérem, ez a fejembe mászás számomra még mindig felér egy magánlaksértéssel! Akárhogy is, én tényleg igyekszem... Egészen addig kint vagyunk, míg ránk nem sötétedik, ha úgy tetszik, orrvérzésig próbálkozom, gyászos eredménnyel. Csend van bennem és ez megijeszt. Még a "jutalomként" felajánlott filmválasztás lehetősége sem hoz lázba, mikor visszatérünk a lakba. Csak egy zuhanyt szeretnék és az ágyamat, semmi többet.
// A megbeszéltek szerint röppen a kezdő hamarosan, ezt pedig köszönöm szépen! //
Hazavittem. Tegnap megtettem. Már nem bírtam tovább, hogy a kunyhóba kell hagynom, hogy olyan körülmények közé szorítom, ami nem jár neki. Mert, bár a fenntartásaim vele szemben nem változtak, nem akartam, hogy így kelljen élnie. Végtére is utánam jött, otthagyta a Vesztett-et, ez csak jelent valamit. Vagy csak szeretném, hogy jelentsen.
[05:11] Reggel korán kúsztam ki az ágyból, csendbe lopva lépteimet, mintha csak ki akarnék osonni mellőle. Volt alapja, gyomromba lüktető idegességre ébredtem. Még mindig a bizalommal viaskodtam, és azzal az egyszerű ténnyel, hogy nem tudtam hogyan is lesz tovább. A konyhába kicsit csörömpöltem, de mielőtt még a rohadt kávés csésze a padlón köthetett volna ki, elkaptam. Csak maradt még valami abból, aki voltam! Halk nyelvcsettintéssel pillantottam fel, füleltem, de úgy tűnt, csak átfordult egyik oldaláról a másikra. Könnyed sóhaj, és egyetlen mozdulat még, amivel leöntöttem a torkomon az immáron összeállított kávémat.
Kimentem edzeni. Ne kóborolj el légy szíves! Derek.
Hagytam a háló ajtaján az üzenetet, művészien felragasztva egy szaros cellux darabbal. Aztán felkaptam az edző cuccom, és elhagytam a lakást...
[05:52] Megtorpantam a tréningpálya szélén. A táskámat a vádlimnál engedtem le a földre, halkan sercent meg alatta a fűszálak elhajló teste. Elrévedtem a zöld tájon, a felállított edző paneleken, míg végül néhány másodperc alatt átszerelvényeztem a ruházatomat. Eleinte nem akartam túlbonyolítani a dolgot, szóval maradtam a nyújtásnál, amit jó pár kör futás követett...
Utálok korán kelni. Soha nem is tettem volna magamtól, de hála - vagy nem - az életének, megáldott a sors a Veszettel. Nem volt kecmec, minden reggel ötkor kellett kelni, gyerekkoromtól ehhez szoktam hozzá, de a mai napig nem értem, hogy mire fel volt a nagy igyekezet. Hiszen csak nyolckor reggeliztünk, szinte szeánszosan akkor, előtte tilos volt enni és a szobámból sem jöhettem ki, hát akkor miért fájt volna neki, ha alszom? Nem tudom. Sosem tudtam, de egy idő után nem elmélkedtem rajta, csak megszoktam. Mert nem csak a jóhoz könnyű hozzászokni, hanem az alapvetően kellemetlen dolgokhoz is. Összerezzenek a zajra, de nem pattanok fel, az idegbajos ugrálás nem az én világom. Csak a pajzsot dobom le magamról, s engedem a nősténynek, hogy keressen okot a félelemre. Mivel nem talál, hát nem csak a takarót, hanem az energiáit is magamra húzom, beledorombolok jólesőn a nem várt ébresztőbe és úgy teszek, mint akié a világ összes ideje. Még vagy tíz percig képes is vagyok nyugton feküdni, miután hallottam kattanni a zárat. Egyedül maradva viszont kezd szűk lenni a lak. - Nem hát. Forgatom meg ujjaim között a feltapasztott-leszedett cetlit. Akkurátusan behajtanám a celluxot, hogy aztán repülőt hajtogassak a cafatból, de fél kézzel nem nagyon tudnám kivitelezni a műveletet. Marad hát a papírgyűrés, hogy aztán szentimentálisan mégis kisimogassam, s az éjjeliszekrény fiókjába tegyem. Nem az enyém. Semmi sem az enyém, csak ez a papír. De valahol - kicsiben - el kell kezdeni, nem igaz? Ledobott pajzzsal - mintha csak provokálni akarnék bárkit, pedig isten bizony nem szándékozom ezt tenni - libbenek ki egy gyors - mihez képest - zuhanyt követőn a lakból, melyet merészségemben sem mernék otthonomnak nevezni. Ép kezem a nyakam és vállgödröm találkozására siklik, nosztalgikus - talán még bárgyú is - mosolyra fakadok, mielőtt eleresztem megpecsételtségem helyét. Megigazítom magamon a garbót, a nőstény energiáit szabadon eresztve szimatolok utána, majd őt meglelvén ebben az idegenben szemlélődő álláspontra helyezkedem. - Hányadik? Támaszkodom meg a pályakorláton, figyelve, ahogy rója a köröket. Nem kiabálok, de élek a gyanúperrel, hogy hallani fog, hiszen éreznie már rég kell. A nőstény pofánnyalással üdvözölné a párját, ha nem játszana éppen futóbolondot. Így viszont nem engedem kibontakozni a bundás szentimentalizmusát.
Lassan sikerült kikapcsolni, kicsit eltávolodni a ténytől, hogy hazavittem Jast. Csak én voltam, és az út. Csak én voltam, és a felvert por, amit tüdőmig képes voltam leszívni egy-egy nagyobb légvétel után. Peregtek a képek, az edző panelek egyes elemei újra és újra visszaköszöntek rám, minden letudott kör után. Jó volt így, egyedül; mégis meghasadva uraltam egyszemélyes hatalmam alatt a tréningpályát. Bíztam benne, hogy ha drága nejem felkel, tényleg nem mozdul ki a Lakból, ez egyszer figyelembe véve azt, amit kértem. Persze... "nem csalódtam" benne. A pillanat tört része alatt ismertem fel jó sok méterrel arrébb az illatát, az energiáit, amik úgy bújtak a bőröm alá, mint kisded az anyja karjába. Lassítottam, tekintetem viharos sebességgel villant körbe, keresve a pontot, az egységet, ahol alakjának tökéletes vonalait képes lehetek észrevenni. Nem is kellett sok, még egy szívdobbanás se. Megingatva a fejem löktem el magam újra... iramra, hogy a féltávnál felcsimpaszkodó nőstény előtt fékezzek le. - Épp harminc. - hunyorogtam egy kicsit, ahogy lezser, hanyag... már-már fáradt léptekkel csoszogtam el a korlátig, amire könnyedén, lendületesen rántottam fel magam. - Azt kértem, ne kóborolj el. - húztam el a szám kelletlenül, de már meg sem lepett, hogy jó szerével szart rá a dologra. Egyik kezem a korlátot szorította, így tartva magam egyhelyben. Másikkal pedig Jas felé nyúltam, tarkójánál húzva magamhoz közelebb arcát. Nem csókra hívtam, még csak egy röpke köszöntésre sem, amit ajkaira szórtam volna. Csupán íriszeibe villantva sajátjaimat engedtem meg magamnak egy félvigyort. Könnyen, és sietősen illant el. - Sosem veszel figyelembe. - leheletem finom páraként halt el szája ívén, hangom azonban komor, komoly volt, talán némi keserű csalódottság is érezhető volt benne. Végül elengedtem; egyébként sem szorítottam, szóval nyűgje emiatt nem lehet. - Miért jöttél ki? Feszélyez a Lak? - rántottam át magam a korláton, hogy ezúttal arra az oldalra dobbantsak le két lábbal, amelyiken ő állt. A kérdésem kivételesen nem kötekedő volt. Sokkal inkább érdeklődő...
Nem kószáltam el. Csak idekószáltam hozzá. Ha szigorúan vesszük, akkor ezzel semmit sem vétettem a kérése ellen. Ha hallanám a felháborodását, akkor sem érdekelne különösebben. Vagyis de, nagyon is érdekelne, mert legalább lenne min szórakozzam. Kedvelem, amikor bosszanthatom, van egyfajta édeskés íze a mérgének, s ez kifejezetten kedvemre való ha nem is annyira, mint csókjai. Ösztönösen hőkölnék hátra, a pincében ezt kellett volna megtanuljam, de ennyire nem - sem - lettem elővigyázatos. Nem arról van szó, hogy tőle nem félnék, egyszerűen mindenkivel szemben pofátlanul ilyen vagyok, s ha lehet, akkor Derek még többet kap ebből a pöffeszkedően magabiztos szemtelenségből és ki-ha-én-nemségből. - Nem kóboroltam. Csak kijöttem megköszönni azt a légy szívest. Kacsintok rá. A mozdulatsor meglep, nem tudom mire vélni, s bár hagyom neki, azért megfeszítem izmaimat, amennyire csak tudom, mert bár gyengébb vagyok, mint ő, de azért nem kell, hogy azt gondolja úgy rángat, ahogyan akar. - De így szeretsz, nem igaz? Incselkedem vele, hangzatosan megnyomva egy bizonyos szót. Ha már húzgál és bábnak néz - ha nem erősen, akkor is - és csigáz csók helyett, ez a minimum, amit kap. Na nem, mintha amúgy mindennapi cselekvéseink közé tartozott volna a csókolózás bármikor. Egyszerűen csak ahogy közelített, megugrott bennem a vágy arra, hogy megízleljem ajkait. De nem, nem érdekel, hogy érezte-e vagy sem, én akkor sem fogok pusziért pitizni. Ha kell, majd elveszem. S nem akkor kihívás, amikor magától jön ennyire közel. - Unatkoztam. Vallon be hanyag vállvonogatás közepette. Hogy feszélyezne? Vigyorom elárulja mennyire nevetségesnek is tartom ezt. A csatlakozás, na az feszélyezne. De amíg vendég vagyok, elvagyok én bárhol, ha nem is voltam otthontól távol soha, akkor is. - Nem igazán kiterjedt a társasági életem, s úgy véltem nem is szeretnéd, hogy az legyen. Jöttem hát megkérdezni, hogy miért? Meddig ér a póráz, hm? Szemtelenkedésnek is felfoghatja, de tapintatnak és akarata tiszteletben tartásának is. Rajta áll.
Gyanakodva vontam feljebb az egyik szemöldököm, ahogy az indoklás célt ért a dobhártyámba. Grimaszom egyöntetű volt, és világos: kétlem, hogy ezért jött volna ki. - Hát persze, Jas. - hagytam rá végül, miközben tarkójáról leoldva ujjaimat hajoltam el az arcából, s pördültem át a korláton, mellé. - Szeretnéd? - kérdeztem vissza kajánul szélesedő vigyorral a képemen - ami a szeretem őt dolgod illeti - Elsősorban... Ahhoz előbb le kell mondanunk valamiről, hogy megkaphassuk, amit igazán akarunk. Persze, nyilván nincs szükséged a szeretetemre, szóval kár ezen túráztatnod a szép kis fejed. - sekélyesen morrantam. Nem akartam őt bántani, újfent felvéve a közömbös, rideg maszkot... De valahogy nem volt erőm megnyílni előtte, még csak egy apró morzsát sem voltam képes elszórni a lába előtt, hogy tulajdonképpen nem téved. Sajnos. - De, ha jól esik kedvesem ábrándokba kergetned magad... Biztos vagyok benne hogy, ha kellően koncentrálsz egy idő után egész hihetően hazudhatsz önmagadnak! - végtelenül kezdtem magam tahónak érezni, és ezen a pofátlan fejvágásom se segített sokat. Sőt. Én nem vagyok ilyen. Sosem voltam... Előbb törném el a saját gerincemet, mint hogy neki baja essen, mint hogy neki fájjon bármi is. De nem ment... a közelében képtelen voltam Olen lenni. Néha sikerült, néha el tudtam engedni magam. Néha... engedtem annak, ami valójában kibontakozott bennem iránta. - Én nem szeretném?! - kicsit azért meglepett, szó se róla. - Annak örülnék a legjobban, ha be tudnál illeszkedni. - vallottam; ezúttal őszintén. - Nincs póráz, hagyjad már. Ennyi erővel ide is állíthattál volna, és közölhetted volna, hogy: Most azonnal engedj el, különben a szádba fingok! Mondjuk nem lenne túl gusztusos, de ízlések és pofonok. - vontam meg a vállam, ahogy féloldalasan elmozdultam mellőle. Két karral támaszkodtam ezúttal, fel a korlátra, tekintetem pedig újra a szélesen elnyúló pálya irányába révedt. - A lényeg, hogy, nincs póráz. Részemről nincs. Úgy járatsz le, ahogy akarsz. - befeszült az állkapcsom. Még mindig a bizalmatlanságomon volt a hangsúly, pedig próbáltam elengedni. - Vannak szabályok, talán ez nem lep meg... - szavaim végén tekertem csak vissza magam nyakból, felé. - Már szóltam, hogy itt vagy. Maradhatsz is... de - muszáj volt egy rohadt nagyot sóhajtanom. - nyilván nem a két szép szemedért. Ki kell venned a részed, hasznosítanod kell magad. Akár munkával, akár mással. - közelebb léptem hozzá, íriszeim belekapaszkodtak az övébe. Néhány pillanatig csak néztem őt, némán, csendesen. Nem, egyenlőre nem ment, hogy a csatlakozási szándékaira is rátérjek. Főleg úgy, hogy még én magam se tudtam, hogy merre haladunk.
Megforgatom a szemeimet. Minek kérdezi, ha nem hisz nekem? - tehetném fel én is a magam kérdését, de nem teszem. Inkább ráhagyom, gondoljon azt, amit csak akar, kicsit sem foglalkoztat a kérdés. Vagy amennyire mégis, azt magamba nyelem, mert ehhez van kedvem, így esik jól, passz, piros. - Nem tudom. Szerinted szeretném? Kérdezek vissza, kedélyesen reagálva a kérdésre kérdéssel, belecsempészve ebbe valami makacs szemtelenséget is. hiszen túl egyszerű lenne, ha csak úgy reagálnánk egymásnak, mint két normális személy. - Ebben teljesen igazad van. És egyébként sem érsz annyit, hogy lemondjak miattad akármiről is. Fújok oda, mintha csak pöffeszkedő viccnek szánnám, de valójában azért van ebben egy kis sértettség is. Hiszen basszus, azért ezt így nyíltan a pofámba! Bekaphatja, de tényleg. Ha elég közel van, akkor egy lendületes - bár bal kézzel nem vagyok olyan ügyes - pofont érezhet orcáján. Van az a pont, aminél tovább én sem vagyok hajlandó eltűrni a tuskóságot és nem érdekel, hogyha megtép miatta vagy megtorolja a pofont, akkor is jár neki, ami jár. Ha ép lenne mindkét kezem, akkor esélyesen át is lökném ezen a rohadt korláton, mert - fájdalom - egy hegy sincs a közelben, aminek ormáról lehajíthatnám. Pedig esküszöm, hogy megérdemelné! - Próbálkozom, de úgy elég nehéz, hogyha lépten-nyomon valami Olen-team tagjaiba szaladok bele, akiknek mind több ismerete van rólad, mint nekem. A kioktatást elég rosszul tűröm. Jegyzem meg, egyelőre nem kötve az orrára, hogy kivel sikerült összefussak és milyen a kialakult véleményem róla. - Oké, nincs póráz. Hagyom rá, mert ez nem olyan lényeges igazából. Az lenne a fontos - de előbb törném le a saját karom, semmint megkérdezzem kerek-perec - hogy elkezdjen mesélni, kik is vannak erre, milyen viszonyban is voltak, s nem akarom holmi pórázas fecsegéssel ettől elvenni a lehetőségét. A kedve nem érdekel igazából. - De? Emelkedik meg szemöldököm, várva a kinyilatkoztatást. Valamiért gerincoszlopom mentén felkúszik az ideg. Nagyon remélem, hogy semmi balfékséget nem akar a hülye falkája megcselekedtetni velem, rám erőszakolni. - Mint említettem már, földmérő vagyok. Kinél kell jelentkezzem, hogy ezt közöljem vele és kitalálja, hogy merre tud hasznosítani? Nem szeretnék jottányit sem engedni, s momentán leszarom, hogy ez nem kívánságműsor.
Szerintem fingom sincs. De kivételesen ráhagytam a dolgot. Megválaszolja saját magának, én meg idővel úgyis rájövök, hogy mit akar. Vagy, hogy én mit akarok... Csak egy grimaszt vágtam, arcom izmai kelletlenül rándultak meg. - Akkor minek jöttél ide? - vágtam vissza a kérdést, gondolkodás nélkül. Nem mintha elvárnám, hogy értem bármiről is lemondjon, de azzal reméltem, hogy tisztában van, hogy itt kicsit máshogy mennek a dolgok, mint a közkedvelt bostoni földeken. A pofonjával viszont teljesen egyetértettem, még csak el sem hajoltam előle. Egyszerűen hagytam, hogy azzal a lendülettel érjen - máskor sem simogató - tenyere, amivel megindította azt. Csattant, noha bele nem haltam... nem esett jól. Volt kötődés, volt valami, amitől egész szarul éreztem magam. Főleg ezután. Farkasom természetesen domináns létéből kiindulva ugrott volna át határain; éreztem a mérgét, az elégedetlenségét. Talán még rám is harapott azért, hogy a nőstényével így viselkedem. Na és aztán? Csendre intettem, helyére rángattam. Torkomon át felszökő sóhajt adtam át a világnak. - Hé... Mi? Ki oktatott ki? - nyilván értettem, hogy összefutott egy, vagy akár több olyan társammal is a Lakban, akik érthető módon többet tudtak rólam, mint ő. Ellenben, nem tetszett... Akárki is zabolázta fel, nem fogom neki megköszönni. Kicsit arrébb léptem tőle, mintha sértettségem erővel tépett volna el a közeléből. Erről nem volt szó, még csak arról sem, hogy zavart volna testének felém szökő hője. Egyszerűen muszáj volt teret engednem közénk, mielőtt megfulladok a szokásos vergődésünkben. Szavaira csak féloldalasan pillantottam fel rá, íriszeimmel magamba vonva alkatának sajátját. - Őszintén megmondom Jas, hogy fogalmam sincs róla ki az, akit érdekelhetne az, hogy te itt ilyen lézeres szarral mászkálj, és bemérd, hogy hol mi a franc a helyzet a földdel. - mert kb' ennyiről volt fogalmam azon megnevezés alatt, hogy: földmérő. - A Bétánk biztos segít majd. Elviszlek majd hozzá, ha visszatértünk. - ugyan be még nem jelentettem neki, hogy máris - nem sokára - le is lépünk Fairbanksből egy kis időre... de annyi neki. Jelenleg annyi dolga van, hogy teszi, amit mondok. Akármennyire is zavar ez a dolog. Most ez van. Nincs más választása...
- szerintem ezen a kérdésen már túl vagyunk. Nehezen tűröm a monotóniát és az ismétléseket, szóval lapozzunk. Vonom meg a vállamat. Minek vagyok itt? Miatta. De amilyen elutasító egy paraszt, nem érdemli meg azt, hoy ezt így megint közöljem vele. Egyébként kezd az az érzésem lenni, hogy ezeknek a népeknek itt mániája az érkezésem okáról érdkelődni. Nem, mintha nem lenne rohadék módra mindegy. Itt vagyok, mert itt vagyok és punktum, kezdjenek a helyzettel, amit akarnak. A nősténynek nem tetszik a pofozkodás, de nekem szinte kéjes örömöt jelent, hogy sikerrel járok. Pláne akkor vagyok még boldogabb, ha egy pillanatig is látom esetleg rajta, hogy nyomorultul érzi magát. Megérdemli, vastagon meg, szóval viselje is el. Ez a minimum. - Az, akit két éve hátrahagytál. Formáznék idézőjelet ujjaimból, hogyha nem lennék híján a szimmetriának a történetben. A neve mindegy. A személye is mindegy. De maradjunk annyiban, hogy azért a stílusért nem vagyok feldobva, kicsit sem. A történetről és annak végkimeneteleiről nem fogok beszámolni neki, az magánügy, mindazonáltal érdekel, hogy mit lép erre a kijelentésemre. - Hogy te milyen műveletlen hülye vagy Nevetem el magam azon, ahogy a földmérőséget jellemzi. Ha itt ezen a fagyos és kretén északon mindenki így gondolkodik a szakmámról, akkor naná, hogy nem látják benne a lehetőségeket. - Szerinted csak ennyi az egész? Ettől érezném olyan rohadtul hasznosnak magam? Nem, nyilván sejtheti, hogy valami mást is tudok, valami többet, ami miatt hasznukra lehetek. De nem én fogom kimondani. Hadd találgasson. - Mi az, hogy vissza? Hová megyünk? Hőkölök hátra hangilag. Erről nem volt szó. Torokmélyre kúszik bennem a nemtetszés. Olyat nem játszunk, hogy akaratom ellenére cibáljon innen el, de nem ám!
Ehe, jó. - Akkor meg ne kérdezz hülyeségeket. - rántottam meg a vállam, érdektelenül felelve ezzel is annak, hogy neki éppenséggel mi az ami tetszik és mi az, ami nem. Egyébként se fogom az orra alá dörgölni, hogy amúgy ha már így alakult, marhára örülnék neki, ha képesek lennénk némi érzelmet is táplálni egymás iránt. Noha... nem is csodálkozom, hogy még ha így is van, akkor se tüntetjük ezt fel. Jóformán sehol se... semmin se. Nem, hogy egymás felé. Eleinte nem állt össze kire gondol, csak egy másodperc, annyi se, míg az agyamon végig süvített az emlékek, az információk áradata. Hát persze... - Remek. - nyeltem vissza saját hangomat, fojtott, megdermedt percet adva ezzel a jelennek. - Szóval, ő. - nem voltam hajlandó kimutatni, hogy mennyire hozott rám kisebb sokkot a tény, hogy Jas és Jenny összetalálkoztak. Jó, nyilván várható volt, de... akkor is. - Akkor mindent tudsz. - tártam szét a kezem, ezzel is azt mutatva, mennyire nem izgat, hogy mit érez mindezek után. Pedig érdekelt, sőt... szinte megvesztem egyetlen elejtett szóért, amivel alátámaszt, megrenget, akármi. - Tényleg? - emelkedett meg gunyorosan hangszínem - Téged pedig úgy látszik apád nem tanított meg normálisan beszélni. Nem mintha meglepne... - szúrtam oda - szinte érzésből - ahova nem kellett volna. Már megint olyan pontra léptem, amit tudom, hogy utál. Reflexből hátra is léptem, ha netán újra pofozkodni támadna kedve. Ezúttal, nem adtam rá lehetőséget. Helyette csak dúltam, magamban, mélyen... a pajzsom mögött, nem foglalkozva azzal sem, ha éppen heveny szóhányásba kezdett ezen a téren és témán. Hát tegye. - Tudod Jas, szerintem te attól érzed hasznosnak magad, hogy... - befogtam. Nem, nem akartam és nem tudtam őt újra megbántani. Kiegyenesedtem, karjaimat átfonva mellkasom előtt. - Nem érdekes... - morogtam csak, elhagyva a dolgot. Akkor sem folytattam, ha akarta. Nem fogom bántani, én nem vagyok ilyen! - El. Megyünk, mert menni kell. Muszáj. Ha pedig eljön az ideje, hogy tudnod is kell róla, meg fogod tudni. - zártam le ennyivel. Nyilván nem fogja ennyiben hagyni, és azt is el tudom róla képzelni, hogy napokig ezzel fog nyaggatni... Elindultam, a korlát mentén, vissza a Lak felé. Ma már úgy is elment a kedvem a további edzéstől...
- Remek? Ennyit tudsz mondani, hogy remek? Kérdezek vissza élesebben, mint kellene. Minimum egy kisregényt várnék válaszul, részletezve, hogy vajon miért olyan zabos a nőstény és miért éppen rám, amikor Derek volt az, aki elhagyta. Erre kiszúrja a szememet azzal, hogy remek. Hát hogyne, az. Nem, kurvára nem az, de sebaj, hisz, amit akar. Majd úgyis kiszedem belőle számomra szükséges információkat. Idő kérdése. És az adatott nekünk bőven, nem csak farkasságunk, hanem kapcsolatunk természete okán. - Milliószor megmondtam, hogy nem beszélhetsz így róla. Őt szidni csak nekem van jogom! Szórnak szikrát szemeim. Ha pillantással ölni lehetne, akkor már itt esett volna össze holtan, ebben biztos lehet. Legszívesebben rávetném magam itt és most és ennek csak negyven százalék méregből született felhangja van. Minden egyéb módon is rávenném magam. Rohadt karácsony és a nekem is hiányzott. Vele élek, egy lakásban tengetem vele a napjaimat és semmi. Hát basszus, pedig állatok vagyunk! - Hogy? Közelebb léptem hozzá, hogyha sikerült, akkor egész közel furakodva, orromat szinte orrának ütköztetve álltam meg és helyeztem kényelembe magamat személyes terében. - Aki A-t mond, mondjon B-t is. Toldom meg ezzel az érdekes, nem-érdekes kérdéskört. De, rohadtul érdekes és szeretném, ha nem így társalognánk egymással, ám kérni legalább úgy nem fogok, ahogyan ő meg nem kedveskedik. - Ilyet nem játszunk! Nyúlok a grabanca után ballal, ismét csak nem biztosan abban, hogy sikerem lesz. Nem érdekel engem, hogy hol vagyunk, iféle szabadtéri helyen, kiknek a szemei előtt. Ha csak egy másodpercre is meg tudom ragadni, úgy már kapja is ajkaira harapásomat, fogaim közé csippentve a csóknak hihető - talán ha nem lenne benne ennyi dacos harag, akkor annak is induló - cselekedet során alsó ajkát, nagyot - annál jobb, minél inkább vért tudok kicsalni belőle - harapva belé. S közben a nőstény vágyai az én testemben is kavarognak. Akarom. Őt. Hogy egymás húsába beletépjünk, s lehulljunk az őszi tavaszi avaron fövenyen.
- Miért, mit vársz, mennyit mondjak? Jaj de jó?! - tudtam, hogy mit vár, de ahogy eddig se, most sem állt szándékomban megadni neki ezt a kegyelem döfést. Nem fogok neki Jennyről beszélni, addig biztos nem, ameddig így viselkedik. - Leszarom. - ő szikrázik, mint a húsba vájó acél, ha megköszörülik, én meg már-már indulatosan "köpöm" vissza rá a szavakat. Szerinte neki van hozzá joga, szerintem meg nekem is kb' épp annyi, tekintve, hogy mit tett velem az az elmebeteg faszállat! De ezt is - szintén - ráhagyom, ahogy azt is, amit a továbbiakban mondani kívántam. - Aki A-t mond, mondjon B-t is... - rinyálós, flegma - utánzó - hangon ismétlem szavait, némi hervadt iróniával vegyítve - Hagyjál már, Jas. - mondom ezt úgy, hogy szavaim ajkain halnak el, legalábbis az általuk kreált leheletem. Nem feszélyez a közelsége, sőt... voltaképpen szeretem. Akár csak az illatát, a hangját, még ha bevallani nem is fogom neki tán sohasem. Aztán otthagytam, elindultam, megadva neki a lehetőséget, hogy ha akar hát jön, ha nem... az sem izgat fel túlzottan. Ellenben, arra már nem számítottam, hogy utánam nyúl és ezzel együtt megállásra kényszerít. Nem erős, mégis dacos, lendületes a mozdulat, amivel visszaránt, magához. Nincs levegő, nincs esélyem rá, hogy lélegezzek. Ajkai az enyémre találnak, marnak, tépnek... belőlem egyet; élesen. A vérem önkénytelenül serkent elő, vöröslő folyamként színezve át szám rózsaszín élét. Megragadtam, két tenyérrel szorítottam rá karcsú vállára, felkarjára, egy szívdobbanásnyi percre nézve saját nőstényem íriszei mélyére. Szóltam volna, ráförmedtem volna talán, nem is tudom... helyette derekát vettem birtokba, durva, mégis gyöngéd fogságba ejtve, ahogy mellkasomig felhúzva őt martam le ajkáról vér ittas csókot. Lendületből indultam meg magunkkal, combjait derekamra csatolva, míg végül sebes ütközésként robbantunk bele a korlát szélébe. Eltéptem magam, elváltam a csók haragjából, szenvedélyéből; lázas pillantással keresve meg Jas fénylő tekintetét. Az enyém vagy. Ezt dobta a gép... Szűrtem át pajzsom alól a villanó érzéskavalkád egy darabját... belé, egészen a bőre alá.
- Minimum megmagyarázhatnád, hogy mi a szar baja van. Az oltárnál hagytad faképnél, vagy mi a nyavalya? Nem, mintha ettől - vagyis attól - a nősténynek joga lenne ahhoz a stílushoz, amit megengedett magának velem szemben, de rám ne mondja senki, hogy nem vagyok toleranciára hajlandó. Próbálkozom megérteni, ha mások szerint nehezemre is esik. Ettől mondjuk nem fogom rögtön imádni, de azért nyilván lehet oka arra, hogy ennyire nem bírja a burám. - Óvodás kis pisis. Forgatom meg szemeimet, hallva a nyávogását. Nőiesnek se és férfiasnak se mondható az, ahogyan reagál, egyszerűen csak röhejes, de most pont ott tartunk, amikor nincs kedvem vihorászni rajta. Sőt, semmin sem, ha már itt tartunk. Nem riaszt, ahogy odamar, ahogy elkap és megemel, mégis dacos, menekülni kívánó vadként feszülök meg érintésében. Mindazonáltal büszkén - vakmerőn, balgán, kinek mi - vállalom, ami következik, nem akarok kisiklani karmai közül, hadd higgye, hogy elkapott, hogy az övé vagyok, hogy azt tehet velem, amit csak akar. Semmi szisszenés, ahogy tárgyat érünk a korlátnál. Combjaimmal birtoklón, szorosan fogom satuba őt, magának kereste az édes kínt, hát viselje a nagy amplitúdójú következményeit. - Abba ne hagyd! Morranok a megszakított csók hiányának édes-haragos, vágyfűtött kínjával, s olyat teszek, amit nem gyakran hallhat tőlem. remélem nincs csukva rá füle. - Kérlek. Nem tenném, ha nem akarnám, ha nem szolgálnák önös élvetegségcirádáim a szomjazott folytatás kikövetelését. Ám mégis, legyen ez bármilyen meglepő - a magam számára is - kellemesen esett kimondani. Utállak, Derek! Mit teszel velem?
Nem mondok én semmit. Mondtam már. Egyébként sem változtat semmin, ha épp az oltárnál, vagy simán a kapcsolatunk kiforrásánál hagytam ott. Nem fogok bizonyítványt mutogatni, nem fogok színt vallani, csak mert Miss Őméltóságának úgy tetszik. Öltök is egy flegma grimaszt rá, ha már pisis is vagyok meg óvodás, adjam csak alá a lovat. Így sem, úgy sem könnyebb a helyzetünk, a vitázás pedig már annyira megszokott kettőnk között, hogy azon csodálkoznék, ha nem ide jutottunk volna. Idővel talán rekordot is döntünk ebben a méltatlan, idegőrlő játékban; melynek helyét egy egészen más fajta kezdte felváltani. Ahogy elhajoltam, még én sem tudtam mi volna a helyes, vagy hogy egyáltalán mi volna az a pont, ami a mérleget jobbjáról baljára billenti majd, vagy épp fordítva. Nem is számított... nem érdekelt. Utasított, majd kért... szinte meg is lepődtem. - Ne kérj. Nem illik hozzád. - ha pedig így, hát hülye volnék ellenkezni! Kellek, vagy sem... szeret vagy sem... nem számít. Ha ajkai nem, hát a teste úgyis mindig mindent elárul... Átlendültem a korláton, magammal vonva őt is, ahogy még mindig karjaimba tartottam. - Mondjuk egész jól áll... - hogy kér, vagy csak megtisztel azzal, hogy nem kutyaként utasít, édes mindegy. Élek a hévvel, a vággyal, amit felkorbácsolt bennem egy pillanat alatt. Foghatnám az ösztönre, a bestiára, ki állati erővel szomjazza nőstényét; hiába: én is így akarom. Ajkaim újfent az övébe marnak, nem édes, nem gyöngéd... helyette vad, követelő, birtokba ejtő. Fogaim szája szélére lelnek, én pedig nem vagyok rest épp olyan sebet ejteni rajta, mint miként ő tette. Ezúttal már vére íze is keveredik nyelvem hegyén, miközben továbbra sem szakadok el fojtogató csókunkból. A lábam útra kel, magam sem tudom merre visz, egésze addig, míg ívesen nem borulok el Jassel együtt a zöld pázsiton. Gumik, és falécek gabalyodnak felettünk egymásba, akadály emelvény; úgy sejtem az alá zuhantunk. Nem érdekes, nem számít a tér, sem az, hogy hol vagyunk... Ujjaim sebesen cikáznak át nyakán, mellkasán, feszes idomain, hogy a rajta lévő felsőtől egyetlen mozdulattal szabadítsam meg. A textil szakad, reccsen hangja végigrezonál dobhártyámon.
Kezdőlap
// 
//
//
