* Azt hiszem Tara, egy gyenge pontja lehet, legalább is ezt szűröm le a reakciójából. Ezt így hallva és látva még nevetségesebbnek tűnik az a kötelék, mely kettőjük között van. Talán a bétája lehet. Hát ez még jobb, mint gondoltam. Olyan szavakat küld, amik egy cseppet sem érdekelnek. Most komoly, kit érdekel, hogy mit szeret az ágyban? Nos, még sem a nősténye, hanem a gyereke. A legerősebb kötelék a család, még akkor is, ha messze vannak, vagy már nem élnek. Nekem ugyan nincs gyerekem, vagy még nem adta fel senki postára. Mondjuk nem megbízhatóak a postások és az is lehet, hogy elkeverte valahol. Azt hiszem ez elég vicces lenne, de ne térjük el a tárgytól, mert nagyon is komoly a helyzet. Nem sokára széttépek egy farkast, legalább is megpróbálkozom vele. Aztán meglátjuk melyikünk végzi, majd konzervként valami díszes áruház polcán. „De Luca" konzerv, friss és véres! Ebbe még bele gondolni is szörnyű volt. Nem tehetek róla, hogy szavai hatására ilyenek jutnak az eszembe, de annyira nem érdekel amit mond. Tara nem a nősténye és? Ettől még finom és elég vehemens is. Olyan nekem való falat! Nem is válaszolok neki, mert nincs mit. Az ő dolga kit minek tekint és én ebbe nem akarok belefolyni. Remélem azért kiélte vágyait, mert azok voltak az utolsó legalább is ha rajtam múlik. A felállás nem éppen a legjobb számomra ezt magam is tudom. Van egy fiatal kutya a közelben és tisztán érzem a szagát, akinek még fegyvere is van. Aztán ott van a szőke ciklon, aki ugyan nagyon szexi, de nem az én oldalamon áll és itt van Ő. A nagy fekete farkas aki fél egyedül jönni és megharcolni velem. Azt hiszi hogy a falkájára fáj a fogam? Nagyon téved, nekem nem kell! Én csak a nevemet akarom visszakapni, hogy más farkas ne mocskolja. Igen, azt teszi, mert kívül álló. Ha, a bátyám itt lenne, most tasli helyett vállveregetést kapnék, amiért sérülten is megvédem a családunk hírét. Nem tudom mit akar Gandhi-val. Persze, hogy rémlik, ennyire analfabétának néz? Dühítő! A szavai pedig nem csillapítják a bennem lévő szörnyetegeket.* ~ Előre tolakodtál mikor az egoizmust osztogatták, de akkor sem félek tőled.~ Nem csűröm tovább a szót, mert tök fölösleges. Lehet hogy vezér alkat, de ez hol érdekel engem? Nem a királyságát jöttem megborítani és én tényleg normálisan akartam ezt intézni. Oké, bevallom, hogy nem egészen, de ezt dobta a gép. Támadok és nem húzom tovább drága időt, mert a szócsatának úgy sem lesz gyümölcse. A mancsaim súlyos csapást mérnek a testére és tudom, hogy egy picike előnyt szereztem, amit gyorsan ki is használok és éles fogaimat mélyesztem a nyakába. A cél, hogy egy nagyobb darabot szakítsak ki a testéből. Érzem, hogy nem tudok elég mélyre harapni és kicsúszik a fogaim közül. Majdnem meg volt, de nem gondoltam egy percre sem, hogy hagyja magát. Nem kicsit lepődtem volna meg, ha első „érintésre” sikerül a földre terítenem. Aggodalomra semmi ok, ez még csak az első kör volt, a második még jobb lesz. A vére az orrcimpámba vándorol és egyenesen az agyamig csúszik. Nem olyan ízletes mint a drága Tara, de előételnek megteszi. A egy kóbor ne válogasson nem igaz? Vártam a vissza támadást, mert sok minden kiderülhet belőle. A legfontosabb, hogy milyen harcos. Nos, még korán lenne következtetéseket elvonni, de egy biztos gyors. Elég gyors ahhoz, hogy karmai a bőrömbe süllyedjenek és nem kis fájdalmat okoznak jelen pillanatban. Nem tudom miért akar ölelgetni, mikor senkije nem vagyok és nem is leszek. Még csak az kéne! Gondolom a földre akar szegezni, de ezt nem fog menni. Amint érzem, hogy taszít a kemény rideg föld felé kimozdulok, ami csak azt eredményezi, hogy magamat sebesítem meg. A nagy bátyám szavai jutnak az eszembe. „ Benito, soha ne fogj talajt, mert akkor halott vagy!” Nem ezekkel a szavakkal mondta, miközben kardoztunk, de ez volt a lényege. Az idő kissé homályossá teszi a szavakat és a képeket is, de a fontos dolgok mindig az eszébe jutnak az embernek….embernek, hát az nem vagyok! Az ugrás nem volt valami tökéletes, mert még belém tudott kapni és pont arra a pontra sikerült neki, melyet nem régiben Tara csócsálgatott. Családban marad, erre is lehet nyugodtan mondani. Fájdalma és hangos vonyítás hagyja el a tokomat. Úgy érzem, hogy többmázsás kő nehezedik az egyik lábamra jelenleg. Ez nem jó ómen, de nagyon nem! A fájdalom szétáradt a testem minden egyes négyzetcentiméterében és érzem ahogy ezer tű szurkálja. Ne már, zsibbad? A fene vigye el! Már épp szólnék neki „szépen,” hogy engedje el a lábamat, mert nekem is szükségem van rá, mikor megszólal. A pajzsom elrepül jó messzire. Érzések tömkelege szabadul el és szippant be az emlékeimbe. Képek villognak a fejembe. Mikor Izbell vagy Dora csinált salsa di fagiolis-t azt soha nem akartam megenni. Egyszerűen nem csúsznak le a torkomon azok a sárga színű rudak a mai napig sem és az ízük is borzalmas, én mondom. A bratyi, mindig ezt mondta és nagy szerencse, hogy Fuligginoso oda volt érte. Mikor nem figyelt nyomtam a derék ebnek belőle, aminek az lett a következménye, hogy csupa főzelékes volt a kezem és a ruhám is. Erre persze jött az, hogy úgy eszek mint egy disznó, de nem érdekelt. A lényeg, hogy nem én ettem és szerintem soha nem jött rá vagy csak nem mondta. Bele süppedek az emlékbe és minden egyes részét úgy idézem vissza a fejembe mintha tegnap lett volna. Akkor még boldog voltam, boldogak voltunk…..de ezt meg honnan tudja? Találkozott a bátyámmal akit megkínzót, hogy ezt elmondta neki? Még nagyobb harag és gyűlölet támad bennem, mely gyorsan kijózanít. Hopp a pajzsom is visszakerül a helyére és már bánom, hogy hagytam elszállni. Újult erőt ad és már a lábamat is érzem, amit kirántok a fogságból. Valószínűleg ezzel még nagyobb sebet és fájdalmat okozva magamnak. A mancsom már is száguld felé sebesen és az arca a cél, amit remélhetőleg el is találok.* ~ A bátyámért és a nevemért. Ezek szerint ismerted Carlot és tőle loptad a nevünket is, most már ismersz még valakit a családból. A kis Benito bosszút áll a halála miatt!~ Nem gondolkodom csak szabadon eresztem a szörnyet. Ide Ő kell, mert sokkal erősebb és vérszomjasabb is ebben az alakban. Még nagyobb leszek és már két lábon állok. Agyaraim még jobban megnőnek és vörösen izzó szempárral lesek a másikra. Nem várom meg hogy lépjen bármit is. Rögtön támadok. Nem érdekel, hogy hol találom el, nem érdekel, hogy mennyit kapok. Csak az érdekel, hogy minél nagyobb sebet ejtsek rajta és minél mélyebbre tudjam süllyeszteni a mancsaimat benne. A szívét akarok kitépni a helyéről amit tudom, hogy nem foghatok sokáig, mert a másik két farkas meg fog támadni, de megölte a bátyámat! Az egyetlen fivéremet! Eddig is tudtam, hogy hallott, de azt soha nem gondoltam volna, hogy egy farkas végez vele és ráadásul még meg is találom azt a farkast. Még ha ez az életembe is kerül ennyi jár a békéje érdekében. Egy tiszta gondolatom sincsen és csapkodom mind két mancsommal. Már nem jó halál neki a torokmetszés. Azt akarom, hogy szenvedjen nagyon sokat és érezni akarom a szívét a kezembe. Érezni akarom, ahogy az utolsókat rúgja a ketyeréje és azt is ahogy megáll a kezembe. A jobb mancsom elég sérült már ahhoz, hogy ne érezzem és a csapásaim sem túl erősek. Inkább simogatásnak nevezném őket, de a bal még tökéletes és olyan erősen súlytok le vele amennyire csak tudok. Remélem pár perc múlva már vérbe fog feküdni és könyörögni fog, hogy öljem meg. Kegyes leszek és megteszem! Eszembe nem jut védekezni, mert a harag irányit nem a józanész. Ez bizony élet-halál harc.*
Harcoltunk, mint az állatok. Ösztönből, a győzelemért és a túlélésért. Lassan olyan mindegy volt az indok, a miértek elhalványodtak, és nekem igazából már semmim sem maradt ebben a harcban kapaszkodóként, csak az a szerencsétlen, nyomorult főzelékes mondat, ami csak egy kósza reménysugár. A farkasomnak még gondolatban sem volt testvére ez a fajzat, aki az életünkre tört és megkérdőjelezte a hatalmunkat. Így aztán baromira nehéz volt összhangban lennünk. Az emberi felem zaklatott volt, dübörögtek odabent a kétségek és a kérdések, amikre választ vártam. Olyan feltételezés volt ez, amelyre a legszebb álmaimban is csak félve, suttogva mertem volna gondolni. De én mégis megpróbáltam. Ráharaptam a mancsára. Tartottam, szorítottam, rángattam, mintha csak ki akarnám tépni a helyéről. Fájdalmas üvöltése és a szűkölése édes muzsika volt a füleimnek, gerjesztett, arra ösztönzött, hogy még több fájdalmat okozzak a másiknak. Elhittem, hogy nyert ügyem van. A fémes-sós vér szétáradt a számban, csatakosra mocskolta a pofámat és a havat. De nem eresztettem el, úgy tűnt, hogy már csak egy kicsi hiányzik, még egy utolsó rántás, hogy tőből kiszakítsam, de arra már nem hagyott időt. Raffaello elismerésre méltóan tépte ki magát az agyaraim fogságából, a húscafat, ami a pofámban maradt, pillanatokkal később már a földön volt. Megráztam a fejem, a vér és a nyálam keveréke úgy spriccelt és fröcskölt szét, mint amikor egy kutya megrázza magát, miután megmártózott a folyóban. Gusztustalan volt, mégis természetes. Lihegtem, éreztem, ahogy a fájdalom úrrá lesz a testemen. Ez a kényszerpihenő rádöbbentett arra, hogy bár a végtagjaim rendben vannak, a nyakam és a testem csupa nyolc napon túli tátongó seb, hús és vér, valahol a dús bunda rejtekében. A következő gondolatsor, amellyel gyakorlatilag letámadt, szinte megerőszakolta vele a lelkemet, és már megint annyira lezsibbasztott, hogy nem reagáltam időben. Mégis hány ilyen lesz? Fel sem bírtam dolgozni a szavai súlyát, és már a hatalmas és éles karmokat éreztem megmártózni a húsomban. Felnyüszítettem, ahogy a pofámat hasította fel, és a bal szemem megszűnt funkcionálni. A mocskos... De várjunk, nem mocskos, most akkor arról van szó, amiről gondolom, hogy szó van...? Borzasztóan tehetetlennek éreztem magam. Raffaello (vagy Benito???) jött, mint a tank, én pedig a saját, egykori nevemet hallva ledermedtem, és nem tudtam mit tehetnék. Újabb csapás, a fejemet már elforgattam, így a nyakam bánta. Elrugaszkodtam a talajtól, kihasználva az ellenség bicegését, és messzebb futottam tőle. Csak hogy lélegezni tudjak, rendszerezzem a gondolataimat. Bitorló, gyalázó, de Luca. A kicsi Benito... Nem, ez teljességgel ki van zárva. Az emlékek éppen elöntöttek, de ekkor már újra éreztem a tomboló, őrült farkas közeledését. Farkas alakban nem volt szükség mindkét szememre - ez majd emberként fog bazira hiányozni -, éreztem a szagát, hallottam a lépteit. Már védekeztem, már tudtam védekezni, de a célom percek alatt változott meg. Már nem megölni akartam, már meg akartam állítani, megfékezni tomboló dühében, hogy gondolkozzon: én vagyok Carlo. Hárítottam a támadásait. Tudtam, éreztem, hogy nem kímélhetem, mert nem fog leállni. Ha szét tudnám kapni annyira, hogy mozgásképtelen legyen, az már bőven elég, nem kell ahhoz megöljem. Summázzuk: én gyorsabb vagyok nála, őt egyébként is lassítja, hogy az egyik lába szinte használhatatlan. Engem baromira zavar, hogy kikaparta a szememet, és annyira ömlik a pofámból a vér, hogy az ép szememmel se sokat látok. Pontos, spéci technikákat nem tudok alkalmazni, mert ez a harc már nem tisztességes. Mi marad egy tank ellen? A nyers erő. Ha sikerült elérni azt, hogy felágaskodva egymásnak essünk megint, a "béna" mancsa felőli oldalra eső karmos mancsomat jól irányzottan megkíséreltem belemártani az oldalába. Vagy a hasába, nem tudom, nem láthatom, csak érezhetem, hogy az ujjaim és a kézfejem a puha és forró hús melegében pihen. Ha már bent van, csak toltam és toltam, egyre mélyebbre, amíg esetleg össze nem esik a fájdalmaktól. ~Benito! Per l'amor di Dio, basta! Basta! Io sono Carlo! Carlo, tuo fratello!~ Szólaltam meg a fejében, és a többiek fejében is, bár fogalmam sincs, hogy ki mennyit fogott fel belőle. Ja igen, hogy Gabriel is digó? Tényleg. Nem érdekelt különösebben, de reméltem, ha az anyanyelvemen szólalok meg, az jobb belátásra bírja... Raffellót, Benitót... Tök mindegy, azt a farkast,aki vélhetőleg a tulajdon öcsém, és hatalmas hevülettel koncoljuk fel egymást. Ha esetleg összeroskad, hát roskadok vele én is. Hiszen mindenem éget, mindenem fáj, és csak azért tartottam ki, mert nem szoktam meg, hogy bármit feladjak. De ha egyszer teret engedhetek annak, hogy kifújjam magam, hát megteszem.
Roppantul zavar, hogy ez a nőtény, akit elvileg a falkánk tagja, de még soha nem láttam, és igen vérszomjasnak tűnik, itt koslat köröttem. Az előbb ölt meg egy embert, és nem érzem rajta, hogy ez bármennyire is megrendítette volna, inkább élvezi. Legszívesebben odább oldalognék, hogy legyen közöttünk egy kis távolság, de azt esetleg zokon venné, és nem kell nekem egy ilyen habitusú haragos. Castor és a kóbor rendesen tépi egymást. Nézem a számtalan sebet, amit egymásnak okoznak, és tudom, hogy a kóbor kínjai rövidesen az én kínjaim is lesznek. Vajon milyen érzés lesz meghalni? Mert hogy ezt a fickót vagy Castor tépi szét, vagy mi öljük meg utána, ha esetleg felülkerekedne, az biztos. Kihúzom magam, és várok. Eszemben sincs, hogy a következmények miatt esetleg belefolyjak a dolgokba, befolyásoljam az alakulásukat. Aztán Castor elveszti az egyik szemét, és erre felszisszenek. Inkább átvállalom az ő kínjait is, csak maradjon életben! Csendes, szavakban meg nem fogalmazott fohász száll az ősök felé. Nem akarom elveszíteni az alfámat! Castor elhúzódik, láthatóan megzavarodott. Én szorosabban markolom a fegyvert. Tényleg képes leszek tétlenül végignézni, ha ez a fickó szétmarcangolja? Nem hinném ... Nem érdekel, ha utána megbüntet, én be fogok avatkozni, ha vesztésre állna. A fene egye meg! Castor egy időre felhagy a támadásokkal, és csak hárít. Baj van? A szívem összeszorul, gyorsabban veszem a levegőt, és lassan elindulok közelebb. Csendben mozgok, és nem teszek hirtelen mozdulatokat. Persze a nőstény láthatja, és leállíthat. Bár az is lehet, hogy jön velem, mert hasonlóan gondolkodik, vagy csak egyszerűen vért akar. És akkor meghallom a fejemben az olasz szavakat. Először nem értem, miről is van szó, illetve értem, csak nem fogom fel. Ezek... tesók?! Lassan érik meg bennem a gondolat és áll össze a kép. Szóval azt hiszi a kóbor, hogy Castor a testvére személyiségét birtokolja, közben meg valójában testvérek? Szinte egyidősek, simán lehetnek azok. De mért kell rögtön a rosszra gondolni? Mért nem lehet reménykedni, hogy talán mégis? Közben eszembe jut, hogy a nőstény esetleg nem tud olaszul. ~ Castor azt mondja, hogy a másik az öccse. ~ szúrom oda neki gyorsan a fordítást, mielőtt esetleg beleavatkozna a harcba mégis. Na de akkor most béke lesz? Én díjaznám, ha csak ennyit kéne majd elviselnem ... Már az előző éjjel és rendesen megkaptam a magamét. Úgy döntök, hogy én pozitív leszek, és feltételezem, hogy itt abbahagyják. Előveszem a mobilomat, és fél kézzel nekiállok feléleszteni, hogy ha tényleg megyünk haza, akkor tudjam értesíteni az otthoniakat, hogy nagyon sok kötszert és egyéb cuccot készítsenek elő. De még a párost figyelem, hogy a kóbor észhez tér-e vagy sem. Ha nem, akkor az az érzésem most már mi is beavatkozhatunk, a lényeg, hogy szét tudjuk őket választani, és leállítani a verekedést.
Azt hiszem meg fogok őrülni, ha ez így megy tovább... Én sok mindent kibírt, gyakorlatilag darabokra téphettek, az arcomon üdvözült mosollyal köszöntöttem a fájdalmat a gyönyör édestestvérét. A fájdalom és az élvezet nálam egy volt, szoros egységbe forrtak össze. A tehetetlenség azonban megőrjített. Nem ölhettem, nem haraphattam... engem sem téptek és haraptak... A torkom mélyéről dühöst morgás tör elő, a nyál lecsordul a szám sarkából, ahogy acsarkodok a semmire. A fejemben gyilkos képek, véres őrült tombolások, ezernyi kiontott élet elhaló sikolya robban eggyé, hogy végtelen robbanásba egyesülve ledöntse önuralmam utolsó gyenge kis határait is. Érzem, hogy megfeszülök, a robbanás már készül odabent... És akkor vér, még több vér, a két farkas szinte megöli már egymást... gyengék.. esetlenek... nem többek már, mint prédák... én erős vagyok... ~ Oh igen... ~ A lábam öntudatlanul indul el, hív a vér, a zsákmány szaga csábít... A farkasok megszűnnek farkasnak lenni, már csak prédák, csak prédák... Érzékelem a fiatal farkas jelenlétét, de nem törődöm vele, nem jelent gondot. Lelőhet, nem érdekel, az kellemes lesz, ahogy a golyó beletép a húsomba, és mint valami őrült szerető vadító lökéssel megakad a tompa töltény a húsom mélyén... ~ Oh igen... akarom... ~ A karmaim a földbe vájódnak, ahogy kimeresztem őket. Eljut hozzám a gondolat, hogy testvérek, de nem érdekel. Azonos vér, azonos fémes aroma, talán még ízletesebb lesz... Már egészen közel vagyok, amikor a szag és az ismerős erő megakaszt. A vérfátyoltól vörös függönybe burkolózó tudatomig eljut, hogy az egyik Castor, aki furcsa, de mégiscsak Castor... Véres verítékkel elfordulok tőle és a másik farkashoz fordulok, aki játszani akart velem... játsszunk hát! Mint a kilőtt nyíl, úgy csapódok neki. Kihasználom a meglepetés erejét és azt, hogy rajtam egy karcolás sincs, míg őt már kifárasztották. Földre akarom vinni, leszorítani, és úgy tartani, hogy érezze az erőmet, hogy én vagyok a hatalmasabb, mielőtt meghal... Nem érdekel, ha belém mar közben, a fájdalom nem fájdalom, hanem gyönyör, csak egyesek nem a megfelelő szemszögből élik át... pedig ott van benne a gyönyör, csak meg kell tanulni fölszabadítani, elengedni a bestiát, eggyé válni vele, hogy megtisztuljunk a kín által... Nem érdekel már semmi más, vérre vágyom, nemes aromára a nyelvemen, arra a megismételhetetlen ízre... meg akarok hempergőzni a halálba, hogy beborítson, mint egy puha kabát... ~ Oh igen... akarom... akarom... ~
* Azt veszem észre, hogy csak a hideg levegőt csapkodom, de hol van ő? A fejemet annyira elborította a vörös köd, hogy jelenleg azt sem tudom, hol vagyok most. Csak egy valami jár a fejembe, ami nem más mint az ölés. Azt sem tudom, hogy eltaláltam e egyáltalán, de érzem rászáradni mancsomra a folyadékot. Most megfutamodik? Már késő. Ha nem ölte volna meg a testvéremet akkor lehetett volna esélye, de így már nincs. Felé bicegek, de elég nehézkesen megy már a járás. Minden lépésnél éles fájdalom nyíllal belém. Azt hiszem hamarosan eljön értem egy fekete angyal és magával visz egy másik világba. Nagyon sokat fohászkodtam ennek az angyalnak régebben, hogy jöjjön el értem, de nem tette. Pont most akar régi ismerősként üdvözölni? Pont most, mikor nem vágyom a társaságára? Érzem a fagyos leheletét az arcomba és szinte látom kéjes, gonosz mosolyát felvillanni előttem. Még nem! Még nem mehetek. Várd ki a sorodat! Előbb végzek vele, vagy olyan sérülést okozok neki, mely míg él, emlékeztetni fogja rám, utána, utána a tied vagyok! Gyorsabban kell menni, mert ketyeg az órám és nem várok addig míg a halál dőlőre jut. A fájdalom sem érdekel és a csontomig ható hideg sem. A támadást védi és megint csak egymásnak esünk. Látom, hogy támad, de nem tudok ellene védekezi, mert a mancsom mostanra használhatatlan. Még felemelni sem tudom. Érzem ahogy az oldalamba váj a mancsa és nyüszítek folyamatosan. A düh, a harag és a bosszú elegye sem, jó fájdalomcsillapító. Még tartom magam és nem mozdulok, mert a légvétel is szörnyen fájdalmas. Most azt mondom, hogy ez rosszabb mint a kínzás, melyben egy párszor már volt részem. A szívemet akarja és nem tudom meggátolni. Amint tolni kezd vagy meglök már nem tudom megtartani magamat és két lábra roskadóm, majd csókkal üdvözlöm a jeges földet. Most fog eljönni a fekete angyal s csak reménykedni tudok benne, hogy ért valamit a halálom. A fejem, szinte bele süpped a vérben áztatott hóba, de még érzem a hideget. Még élek, de kitudja meddig. Hallom a szavakat a fejemben és ez, az anyanyelvem. Mennyire régen hallottam Olasz szavakat és mennyire régen jártam otthon. Vágyom vissza, most még jobban mint eddig. Nem lehet a bátyám, már eltemettem. Kigúnyol, de tegye. Nekem már úgy is mindegy!* ~ Carlo è morto, ma presto saremo insieme ~ Még a gondolat is halk a fejembe és ha emberi alakban lennék, szerintem ki sem jött volna a torkomon. Az elmém egyre tisztább lesz és fel-fel bukkan a bátyám szempárja ahogy nézet rám akkor, mikor a földre küldött még gyerek koromba. Most valami ilyet látok felvillanni az Ő szemeiben is. Valóban lehetséges lenne, hogy a bátyám még él? Hogy mindig is ebben a világban volt? ~ Deboli o semi di zucca~* Ezt mondta nekem akkor és milyen igaza volt! Most is vérbe fagyva fekszem a hóban, mely már annyira nem hideg mint korábban. Azt mondja a testvérem, de hiába csillan meg bennem a remény, csak egy gyermeki ábrándozás az egész. A bátyám fent vár anyámmal együtt, kit végre megölelhetek vagy csak láthatom az arcát élőben. Nem ismertem, nem ölelhettem meg és senkinek nem mondhattam azt, hogy anya! Az idő most van itt, hogy ezeket pótoljam és már jöhet a fekete angyal. Nem akarok mást csak a családommal lenni…......Fekete helyet valami fehér telepszik rám. Érzem a súlyát magamon, bár pille könnyű ez a "hógolyó" és szemeimet lustán nyitogatom a világra. Nincs erőm támadni vagy védekezni. Két vállra fektettek, mely megegyezik a halállal. Tudom én is. Érzem, ahogy valamit művel rajtam, de nem tudnám megmondani, hogy mit csinál. Feladtam és nem akarok már csak eltávozni. Megszabadulni a farkasomtól, aki derekasan harcolt velem együtt a sok-sok évszázad alatt. Jó úti társ volt, de útjaink most ketté vállnak. Már semmit nem érzek és erőm sincs kinyitni a szemeimet a világra. Fáradt vagyok, nagyon fáradt. Itt az idő, hogy 340 év után pihenjek és soha többé ne keljek fel…………* ~ Ti amo fratello, ti amo ~
Kész, vége van. Fogalmam sincs, hogy sírjak-e, vagy nevessek a helyzeten. Bár, ha sírnék, sírhatnék fájdalmamban is, meglepettségemben is, és egyúttal mérhetetlen döbbenetemben is. De nem, ilyesmit nem teszünk. Majd a hotel párnái között, egyedül a néma éjszakában minden feszültségemtől megszabadulok. Íme, itt fekszem az öcsémen, ez most már teljesen biztos. Érzem a közelgő halál szagát, és egyszerűen képtelen vagyok bármit is tenni, vagy mondani. Mindenem fáj, nem fog az agyam, a szívem pedig úgy kalapál, hogy csodálkozom, hogy még nem szakadt ki a mellkasomból. Már épp üzentem volna Gabrielnek, hogy azonnal hozza a kocsit, és tűnjünk el innen, amikor egy hófehér fergeteg ugrott be a képbe, félrelökve engem is, és a félholt testvéremet kezdte szétcincálni. Ha eddig azt hittem, hogy kész, ennyi volt, nincs tovább, akkor bazi nagyot tévedtem. Úgy taroltam le Katharinát, mint aki eddig egy percig sem harcolt. Talán, ha van olyan indok, amiért Alfa vagyok, akkor ez az. Valóban emberfeletti módon vagyok képes megfeledkezni minden fájdalomról és fáradtságról, amikor harcolni kell, védelmezni, vagy éppen megtorolni valamit. Minden bizonnyal nem számított arra, hogy meg fogom lépni, és túlságosan is bele volt gárgyulva a vér szagába ahhoz, hogy érzékelje a közeledésemet. Egyből és azonnal a nyakára mentem, úgy igyekeztem lerántani Benitóról, mint egy darab koszos rongyot. ~Térj észhez szuka! Megmondtam, hogy nem avatkozol bele!~ Hasítottam tombolva az elméjébe, és ha sikerült megragadnom, megkíséreltem annyira arrébb taszítani, hogy Benito és közé állhassak. ~Az Alfád vagyok, Katharina, én parancsolok neked! Takarodj innen, ne is lássalak a közelemben! Keress magadnak más szórakozást!~ Vicsorogtam rá. A pofám habzott a vértől és a nyáltól, ahogy a hörgésemtől fel-felbuggyantak a nedvek. Az óra vészesen ketyegett. Ekkor érhetett el hozzám a testvérem utolsó, szerető gondolata, én pedig rettentően kétségbe estem. Mit tettem?! Mit tettem?!?! ~Gabriel, azonnal vidd be a hotelbe! Megyek utánatok, de nincs idő megvárni, amíg én ezt lejátszom Katharinával... Meg fog halni...~ A hangom felé már korántsem volt olyan vad, mint a nősténnyel szemben. Rettegtem. Mennyi esély van rá, hogy 330 év után rátalálok az öcsémre, aztán majdnem a halálba segítem? Ráadásul a saját farkasom szegi meg a parancsom, és veri be az utolsó koporsó szöget... Amint lehet, odalépek Benitóhoz, és megbököm az orrommal. ~Tarts ki, testvér, könyörgöm tarts ki'~ Próbáltam életet lehelni belé, de nem tudom, hogy egyáltalán eljutott e hozzá a gondolatom. Szó szerint fél szemmel (hahaha) Katharinát figyeltem. Az iránta érzett, mélységes csalódottságom határtalan volt. Csapdában éreztem magam. Egyszerre rohantam volna el, messzire az öcsémmel a karijaimban, és egyszerre döngöltem volna a földbe Katharinát. És természetesen mindemellett nem volt olyan tagom,ami ne sírt volna pihenésért és gyógyulásért, de azt hiszem, hogy az én állapotom ebben a helyzetben már igazán részletkérdés.
Hát ez nem hiányzott! A fehér farkas éppen nem bírta ki cérnával, pedig már nem sok kellett volna. A rohadt életbe! Mire ideáig jutok, Castor már el is repíti a nőt, és mivel nekem se kutyám, se macskám a csaj, amin földet ér, és biztonságos távolságban van az alfától, beléeresztek két golyót. Garantáltan túléli, de sokkal csendesebb lesz, és Cas sebesülten is le fogja tudni fogni. Nem mondom, hogy célzott lövéseket adok le, de csak nincsen akkora pechem, hogy létfontosságú szerveket találok el ... és ilyen közelről átmegy rajta a lövedék nem marad benne, hogy baja legyen belőle. ~ Valahogy fogd le a nőstényt! Az öcséd nem biztos, hogy kibírja a hotelig most rögtön, de megoldom. Nem zavar, hogy Castornak adok utasítást. Tudom, hogy ha a helyzet úgy hozza, nem zavarják a formaságok, és remélem, már tudja, hogy nálam a hűvös számítás még ilyenkor is bejön. Valahogy éreztem, hogy azt az ezüst tőrt is el kellett volna hozni ... A kóbor mellé térdelek, aki eszméletlenségében felveszi emberi alakját újra, és gyorsan kitapintom a pulzusát, majd a sebeit. Hetven év bőven elég volt, hogy kiismerjem az anatómiát. Megtalálom azokat a nagy ereket, amik sérültek, és túl sok vért veszít rajtuk keresztül. A pisztolyt kitárazom a betonra, és egy töltényt a kezembe veszel. Éget, de most nem számít, illetve számít, éppen ez kell nekem. A lövedéket odanyomom a sérült erekhez. Az eljárás neve kauterizáció, és a vérzéscsillapítás egyik legjobb módja. És alig pár percet vesz igénybe. A farkas már eszméletlen, nem kínzom meg vele túlzottam, és nem is mozog el előlem így, pontosan tudok dolgozni. Égett hús és szőr szaga tölti be a levegőt, undorodom tőle, de ez sem számít.
Én a halál rokona vagyok... Szeretem a tűnő szerelmet... Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy...
Valami Ady nevű fura fazon versének a sorai robbantak bele félig őrült tudatom ragályos mocskába. Nem akartam semmit már, csak halál osztani... Megszűntem tudatos lény lenni, már csak a vér szaga éltetett. Nekem soha nem volt senkim, aki szeretett, akiért feláldoztam volna akár egy szőrszálamat is. Akit soha nem szeretnek, az soha nem is fog viszontszeretni. Persze nem vágytam szeretetre, nem vágytam megértésre, se barátságra. A fenevad, aki voltam, pontosan, nem aki bennem élt, hanem aki én voltam, csak vérért kiáltott. Szart ő magasról a családra, vagy barátságra, esetleg emberségre... Ő csak azt a véres tépázó csókot akarta odalehelni a haldokló arcára, lehetőleg úgy, hogy a fél pofája is jöjjön vele annak a mocskos dögnek... Felvonyítottam, de nem a fájdalomtól, amikor Castor mint egy villám ellökött a prédámtól. Egy pillanatra nem fogtam fel miért, nem értettem mit akar tőlem... azt hittem ő akarja a végső csapást mérni rá, hiszen ő az Alfa... Hagytam is volna neki, csak kérnie kell, nekem elég, ha a véres toron leszedhetem a lábát... vagy a karját... esetleg mást... Azonban amikor eljutott hozzám a tény, hogy mégis mi ez, hogy miért védi a férget, akit meg kéne ölnünk, akkor olyan sebességgel hűlt le minden a fejemben, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna rám. Vérrel pettyezett hófehér bundám alatt az oldalam vad emelkedése és süllyedése elcsitult, a nyugalom különös intenzitással öntött el, úgy is mondhatnám az őrület kristályosság fagyott bennem, a tombolás kimerevített képpé fagyva várakozott. Ezernyi gyilkosság pergett le a szemem előtt, végül az, amit tőle is láttam. Életemben nem először voltam szomorú és csalódott, és volt már mélyebb ez, amikor a hazámat jogtalanul legyőzték a mocskos megszállók.. és rabigára fűztek egy mennyei sorra való népet... Most is hasonlót éreztem. Csalódott voltam és zavarodott. Ez a Castor nem az a Castor volt, akit én először megismertem. Azt hiszem ez a hideg csalódottság még rémisztőbb volt számomra, mint a tobzódás és a harag, akik jó ismerőseim voltak, akiket úgy ismertem, mint a tenyerem... Ekkor csapódott be a két lövés az oldalamba... Hogy mit tettem? Semmit. A hús cafogott, hallottam a golyók süvítését, de nem moccantam, még csak nem is pislogtam. Egy hang nem hagyta el vértől maszatos pofámat. Csak álltam, akár egy szürrealista vérrel festett hószobor. ~ Hát semmi nem maradt ezen a világon, amiért érdemes lenne élni? ~ Futott végig a fejemen a kiábrándult gondolat. És csak álltam. Vártam hogy széttépjenek... vagy lelőjenek... vagy csak hagyjanak itt, ahol majd valaki megtalál, elvisz és felboncol, hogy lelkem többi jogtalanul meghurcolt nemes honfitársammal együtt egy felsőbbrendű világba kerüljön. Csak álltam és nem moccantam.
Áll néma csend, légy szárnya benn, se künn nem hallatik...
Fogalmam sem volt már, hogy mi történik. Katharina, a lövések, Gabriel hangja a fejemben, és a félholt testvérem... Láttam, ahogy testéről leolvad a hatalmas bunda, és megpillantottam őt. Hát persze... Hogy nem eszmélhettem rá előbb? Az önvád, az önmarcangolás lassan elemésztett, felfalt belülről, mintha egy könnyed kis húscafat lennék a számára. Katharina mozdulatlan, és fogalmam sincs, hogy mi járhatott a fejében, de nem is érdekelt. A lényeg az volt, hogy nem támad többet. Egyedül Gabe mozgott, ennyit még érzékeltem. Aztán megadtam magam az enyészetnek, a fájdalmak tömkelegének és az érzelmek viharának. A szörnyeteg visszaszorult a szívem mélyére, én pedig meztelenül térdeltem a fagyos földön. Nem láttam. Teljesen elvesztettem a látásomat, és ez csak most tudatosult. Fél szem... Nos, a fél szem olyan, mintha ott sem lenne. Csak azért tudtam remegő végtagokkal nagyjából négykézláb megtámasztani magamat, mert a végtagjaim nem sérültek. Felköhögtem, és a földre köptem. Vér. Vér és nyál. De hogy kié volt a fekete színezet, azt nem tudom. A körmeim alatt bűzös húscafatok és szőr. És a szagok, a sok rettenetes bűz, mindenki húsa és vére találkozott a testemen. Szerettem volna kinyögni, hogy sajnálom. Nem tudom, hogy végül is pontosan mit. De ezt az egészet. Lassan ideje lett volna a saját problémáimmal foglalkoznom, de képtelen voltam rá. Bíztam Gabrielben. Azzal, hogy rábíztam az öcsémet, olyan volt, mintha a saját életem egy darabját bíztam volna rá. Nekem magammal kellett volna foglalkoznom, de ott volt még Katharina is. Az utolsó utáni erőfeszítésem segítségével odakúsztam a nőstény közelébe. ~Én nem ölhetek úgy, mint te. Nekem... Én.. Felelősséggel tartozom...~ Elég sok minden iránt. Nagy levegőt vettem, és bár pokolian fájdalmas volt, kibírtam még. Ráfókuszáltam Katharina szörnyetegére, és minden erőmmel azon voltam, hogy a farkasát az emberi testébe kényszerítsem vissza. Le akartam nyomni, én voltam az Alfa, ő pedig "csak" egy csalódott végrehajtó. Felüvöltöttem még erőtlenül, és egy ponton fel kellett adjam, akár sikerült a folyamat, akár nem. Összerogytam, kiterültem a földön. Nem ájultam el, nagyon is tudatában voltam minden fájdalomnak és történésnek. De a szervezetem leállított, nem mozdulhattam, nem rombolhattam tovább saját magamat. Se a testemet, se a lelkemet.
Hát ez remek! Itt egy mjdnem hulla előttem, az alfán mögöttem agonizál, és itt egy félőrült, gyilkos hajlamú nőstény, aki a jó ég tudja mikor indul be újra. Most mit csináljak? A én mindkettőt ellátni, a nőstényt lekenyerezni, a hullát eltüntetni egyedül nem tudom. Elővettem a mobilt, és SMS-t pötyögtem. Nem akartam hangosan kimondani, mit akarok, és kitől. "Sürgős segítség kell a rakparton. Két halálán lévő sebesült farkas, plusz egy emberi hulla van itt. A farkasoknak mágia kell!" Elküldtem, az ügyeletre és Mortimer számára is egyaránt. Aztán felálltam, és a nődtény felé fordultam. - Én most kértem segítséget az őrzőktől, hogy gyógyítsák meg az alfánkat, és takarítsák el a hullát utánad. Én a helyedben nem lennék itt, mikor megjönnek. Most, hogy az üzenetet már elküldtem, nem tudott közbelépni, az őrzők remélhetőleg jönnek, ennyit kaphatott tőlem ő is. Persze lehet, hogy mire megérkezik a segítség ez az őrült széttép engem is. Már töltött pisztolyom sincsen ellene. De bennem nincs harag, sem félelem, nem hergelem őt, de különösebben megnyugtatni sem akarom. A józanságom az egyetlen fegyverem most. Castorhoz lépek, és őt vizsgálom meg, hogy mi van vele. Rossz látni a sebeit. - Igazi olasz temperamentum. Előbb lő, csak aztán kérdez mindkettő. - mormogom, s nem érdekel, hogy hallja-e. Igaz, ők nem lőttek, azt csak én tettem, de ez a lényegen nem változtat. Mérges vagyok valamilyen szinten, mert ez a sok vér mind feleslegesen folyt ki, az az ember is feleslegesen halt meg, és én is rohadt sokat fogok szenvedni amiért ők itt egymásnak estek. Legszívesebben elfenekelném mind a kettőt, vagy lekevernék egy-két maflást. De hát ők a "nagyok", akikre mi, "kicsik" felnézünk elvileg. A fene egye meg!
~ Felelősség... Mi a fene az? ~ Kacagni támadt volna kedvem, ha nem lettem volna ilyen mocskosul csalódott. A drágalátos Alfám egy jól irányzott mozdulattal kirántotta alólam a véres tobzódásom és mocskos halálok által szőtt realitásom szőnyegét... én pedig lehuppantam egy túlontúl tiszta és jóságos világba... ~ Azt hiszem, meg akarok halni. ~ A gondolat a sötét mélyből jött, onnan, ahonnan nem is vártam. Igazából voltak már jelei. Régen mindig csak én osztottam a halált, én kínoztam és adtam kínt. Aztán az utóbbi időben, ahogy egyre kevesebb értelmét láttam az életnek, még akkor is, ha ezt magamnak sem vallottam be... Nos az utóbbi időben magamat kínoztam.. Persze mások által, mert különben végképp hülye lettem volna. És most ezen a gyorsvonaton, ami egyenesen a pokolba tartott velem kezdtem célegyenesbe érni. Belegondolva amióta megszülettem fiatalkoromban végig a bosszú hajtott, a gyűlölet.. aztán amikor már nem volt célpontja a vezér, akinek zászlaja és eszmeisége védő szárnya alatt megbújva úgy éreztem van értelme annak, hogy élek. Majd amikor vele végeztek, hosszú ideig ismét nem találtam önmagamra, és még a hazámtól is eltéptek mocskos idegen világba küldtek, mint valami rossz kutyakölyköt. Ott aztán a Sors, az a mocskos r*banc úgy hozta, hogy rátaláltam Castorékra, és felmerült a remény, hogy ismét lesz falkám, egy hely, ahová tartozhatok. Nem ellenkeztem, amikor Castor alakváltásra kényszerített, talán még magamtól is megtettem volna, habár a bunda jótékony melegében talán kicsit otthonosabban éreztem magam. De nem ellenálltam, nem volt miért. A bunda szinte lefolyt rólam és ott térdeltem, néhol véresen, aranyszínű hajam sátora elrejtette az halál-arcom. Most nem volt, nem volt semmim és senkim. Nem tudom miért jutottam eszembe most folyamatosan a versek, miért köröztek undok keselyűként haldokló tudatom peremén, minden esetre újabb vers lebegett fel a mélyből, és mint túlérett vizihulla mutatta meg elszürkült arcát...
Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm.
Csöndesen mondtam végig a verset, hosszú ideje ezek voltak az első szavak, amiket kimondtam és ezek sem hangzottak többnek egy suttogásnál. A fiatal farkas talán hallotta őket, de igazából ez nem érdekelt, tegyen, amit akar. Az sem érdekelt, hogy jönnek az őrzők, talán megölnek, talán nem. Kit érdekel? Csendesen felálltam, az oldalam még mindig vérzett, de máris gyógyult a lőtt seb. De ha nem tette volna, az sem érdekel. Meztelen bőröm libabőr futott át a hidegtől, de inkább a lelkem fázott, a mocskos kárhozatra ítélt lelkem sírt. ~ Milyen szánalmas.... ~ Csöndesen elfordultam és otthagytam őket. Nem tudtam hová megyek, mert nem volt hová mennem. Csak elindultam, bele az éjszakába, hátha valamelyik árnya végre magával visz majd a pokolba, hová tartozom, hogy az ördögök majd megkínzott testem mocskos torán boldog kacagással koccintsanak a farkasok örök kárhozatára...
Már lecsuktam az ép szememet is. Nem volt számomra az ég világon semmi látnivaló. Katharina távozását is csak léptei neszéből, és energiájának elhalványodásából érzékeltem. A szaga elárulta, hogy mennyi minden kavarog benne. És már szóra sem méltat. Gondolatra se. Más körülmények között talán magamra vettem volna sértettségét, és bősz kioktatásba kezdtem volna. Tudom, én nagyon jól tudom, hogy min mentünk keresztül, jobban ismerem az ő lényét, mint azt gondolná. De ez nem jár együtt azzal, hogy felmentést kap olyan dolgok alól, mint például az Alfa parancsának megszegése. Ő választott engem, kétszer is. Egyszer a háború után, egyszer pedig akkor, amikor a sikkes magángépéből a londinerek belepakolták a bőröndjeit a kocsimba. Ó igen, a kocsim. Az autóm. Hogy én mennyire szeretem azt a négykerekű motoros ragadozót! Gyönyörű és méltóságteljes, a fény úgy törik meg a lakkján, mintha ő megtehetné, hogy eltaszítja magától. Emlékszem, milyen mérges voltam, amikor Liu tönkretette. Akár a szívemet is megtéphette volna, mert annyira fájdalmas volt. És akkor hívta rám az Őrzőket is az a mocskos kis dög, de hát, most már minden más, már nem mocskos kis dög, már a vérem, és ezt az őrzők is tudják... Apropó Őrzők... Mintha hallottam volna róluk valamit... Gabriel idehívta őket. De valóban ezt mondta volna korábban, vagy csak az elmém űz velem csúfos tréfát? Nem... A receptoraim lassan újra működésbe léptek, és már nem csak egy égő, maró húscafatnak éreztem a saját testemet. Gabrielt éreztem magamon, nyilván most megnézi a sebeimet. Jó gyomra lehet... - Mindhárom...! Préseltem ki magamból a szavakat Gabriel mondatára, és fájdalmas köhögéssel vegyes hörgéssel ugyan, de egy erőtlen nevetés hagyta el a számat. Fogalmam sem volt róla, hogy mit csinál velem. Én csak feküdtem a hasamon, mert a hátam darabokban volt, reszkettem a hidegtől, a érveszteségtől és a kimerültségtől egyaránt. De ha Gabe velem foglalkozik, akkor mi van Benitóval? Benito... Hát nem azt mondtam, hogy vele foglalkozzon? ~Ugye nem... Benito, ugye nem... halt meg?~ Kérdeztem de már csak gondolatban. Mert akkor akár engem is itt hagyhat, képtelen lennék úgy élni, hogy megöltem a saját fivéremet. Talán még megvártam a választ, nem tudom. Képszakadás, black out, ahogy az angol nevezi, mert a következő kép, ami fogadott, egy borzasztó erős halogénizzó áradat volt, eszeveszett fékcsikorgás és közeledő léptek. Valahol a lelkem mélyén borzasztóan megalázónak találtam a helyzetet, és az általam úgy gyűlölt kiszolgáltatottságérzet kerített hatalmába. Szagok, energiák, léptek zaja tódultak a fejembe, megfogtak, és felemeltek. Vittek. De hova? Gondolom, a kocsi felé. Ahogy felemelkedtem a talajról, borzasztó hányinger tört rám, és ha jönnie kell, nem fogom tudni visszatartani. Még arra sem vagyok képes... De szerencsére úgy tűnt, hogy megúsztuk. Egyelőre.
Az autóút olyan volt, mint egy lidérces álom. Hol erősebb, hol elhalóbb zajok és döcögés, a fény-árnyék játék gyomorforgató együttese... Nem tudom, mit akartam igazán. Nem akartam elaludni, vagy elájulni, mert akkor nem lettem volna tudatában az eseményeknek, és így legalább halvány sejtéseim voltak a körülöttem zajló dolgokról. De mivel minden összemosódott, nagyon kényelmetlen volt minden, a fájdalmakról már nem is beszélve. Jobb lett volna, ha nem vagyok tudatomnál, mert akkor nem kellett volna ezek közül semmit sem érzékelnem, és egy szebb, jobb helyen térhettem volna magamhoz...
A nőstény egy szó nélkül elmegy, sebesülten, pucéran a téli éjszakába. Hát erre már végképp nincsen energiám, hogy őt visszatartsam, és motivációm se igazán. - Jogos. - mormogom Castor kritikájára, mert az az utolsó két lövés, az felesleges volt. De féltettem, hogy ha nekiesik Castornak, akkor alfa nélkül maradok. Castort nem kezdem el kezelni, mert felesleges. Ellenőrzöm azért a pulzusát, hogy nincs-e mégis gond, de ha az őrzők meggyógyítják, akkor én előtte minek kínozzam bármivel is? ~ Én megettem érte mindent, amit tudtam, talán elég lesz. Ennél biztatóbbat nem tudok mondani az öccséről. Ekkor aztán megérkeznek az őrzők. Igencsak gyorsak voltak, valóban. Ami aztán következik, az még nekem is szinte felfoghatatlan. A kóbor mellé odatérdel egy ismeretlen nő, és valamit mormol, a kezével fura mozdulatokat tesz, Castort viszont felnyalábolják, és beteszik egy furgonba, engem nem engednek oda hozzá, hanem egy másik autó felé tuszkolnak. Közben a rakpartot szinte felporszívózzák, felszednek minden kis foszlányt, a töltényeket, és a vérfoltokat lelocsolják valamivel. Ha így folytatják, talán még a lámpát is kicserélik, amit kilőttem? A taxinál is ügyködnek rendesen. Ennyit látok, mire elnyel engem az autó, és megindulunk a furgon után, amiben Castor van. Egy férfi ül mellettem a hátsó ülésen, és azonnal kérdéseket tesz fel, de én még a rakpartra figyelek, mert még ott maradt valaki. Ahogy hajt kifelé az autó, a nyakamat tekergetem, hogy lássam, mi történik Cas öccsével. Látom, hogy őt is felemelik, és egy második furgon felé viszik. Mire kikanyarodunk a főútra, a rakparton szinte semmi nem emlékeztet arra, hogy itt nemrég még élet-halál harc dúlt. Sóhajtok egyet, és nekiállok szépen sorjában válaszolni a záporozó kérdésekre. Közben meglepődöm, mert azt hittem volna, hogy az egyetemre fogunk menni, de a hotel felé kanyarodunk el rövidesen. Én jobbnak látom, ah mindent úgy mondok el, ahogyan történt. A nőstény bajba kerül, de hát Rowent sem iktatták ki, pedig ő egyszerre kettőt ölt, szóval csak nem lesz belőle nagy baj. A kóbor meg Castor pedig ártatlan, most kivételesen, ők egészen jó fiúk voltak, mármint civil szempontból. A holte felé menet a mi autónk megelőzi a furgont, és mikor odaérünk, és lelállunk a személyzeti parkolóban, a fickó mellőlem kiszáll, és a parkolóban állva valamit mormolni kezd. Érzem a mágia kavargását köröttünk, minden egyes szőrszálam égnek áll. A sofőr int, hogy szálljak ki. - A két furgon megérkezését itt a hotelből már senki nem fogja látni. - közli velem flegmán, de legalább előzékenyen. És hamarosan érkezik is a két kocsi, beparkolnak háttal az épületnek. - De akkor most mi lesz? Nem gyógyítják meg őket? - kérdem idegesen. - Már rendben vannak. - Mi?! A sofőr odaterel az autóhoz, és a kezembe nyomja a kóbort, aki még mindig nincsen magánál, de láthatóan sokkal jobban néz ki. Castort egyszerűen talpra állítják a másik kocsiból rögtön, és meg is áll a lábán, bár a tekintete kissé zavaros, és továbbra is meztelen. - Öt percük van, hogy a falka zárt területére érjenek. - közli a sofőr, és a két furgon közben már kihajt a parkolóból. - Ő... a ... annyi elég lesz ... - dadogom, és úgy érzem magam, mint akit fejbe kólintottak. Közben befut egy negyedik autó is: Tara szitakötője, egy őrző kiszáll belőle, és beül a helyemre. - Mehetnek. - közli a sofőr, és szelíden a bejárati ajtó felé tol.
- Én nem így fogalmaznék. - jegyeztem meg halovány mosollyal szám szegletébe. Bár, nem fejtettem ki a további gondolatmenetet, érti, ahogy akarja. Nekem, személy szerint egy nőben sosem a pia jött be, vagy jönne be. De, ameddig mértékkel csinálja, és nem hány maga alá, és mindemellett még a társam is a hülyeségben - az alkohol által, vagy anélkül -, azt természetesen értékelem. - Van benne jó. De nem mindegy, milyen céllal teszed meg a világ körüli utadat. - nevettem halkan, elütve az egészet, mielőtt még belekérdezhetne. Nem titok, csak felesleges lenne, és egyébként sem kenyerem a lelkizés, pláne nem úgy, hogy lassan keresztbe állnak a szemeim. - Hát, akkor majd egyszer körbevezethetsz itt. - a nevetésem vigyorrá szelídült. Végül is komolyan gondoltam. Érdekel Fairbanks, és bár már jó hány szegletét felfedeztem, lehetséges, hogy még elég sok látványosságáról lemaradtam. Addig se a kátrányos szmogok kell szívnom. - Lángcsóvák? Meztelen nők? - vontam fel egyik szemöldökömet játékosan, fejemet szórakozottan ingatva meg. - Ilyeneket nem sűrűn kérnek, de ígérem, ha mégis, akkor nem hívlak pingálni. - igazából festettem már sok féle mintát autókra, motorokra, sőt egyszer még konyhabútorra is... Érdekes volt. De valahogy jobban csípem én is azokat a "rajzokat", amiknek értelme is van. A visszakérdezésre egyszerűen csak a fejemet ingattam meg, nemleges választ adva. Ha a híre megelőzte volna, nyilván nem kérdezem meg a nevét. A mosolyom persze töretlen volt, a társaság által, vagy a whisky miatt, az már édes mindegy. - Ne legyen furcsa, hívhatsz Darionak, ha az jobban tetszik. - löktem meg a vállát finoman, és jó kedvűen. - Egyszerűen csak abban az időben, amikor én születtem, erre szükség volt. - zártam rövidre a név históriát. Egyrészt mert unalmas lenne szarrá boncolgatni a miértet, másrészt már nem számít. Ez van, ami. Az Atanerkes sztorira már nem reagáltam. Főleg azért nem, mert ennyire nem érdekel a falka. Illetve, helyesbítek. Ez a része nem. Nekem egy alfám volt, és az az apám. Innentől kezdve, bárki is áll azon a míves, szájba vert 'porondon', engem nem foglalkoztat. A parancsot követem, a falkáért kiállok. És körülbelül pont. Amint indulásra hajtottuk a fejünket, kénytelen voltam vigyorogni. Alapvetően is, ez egy dolog. De ahogy Dotty sasszézott kifelé, némi koordinálatlan mozgást végezve, amellett nem tudtam elmenni csak úgy. Legalábbis a vigyor dukált mellé. Végül hamar átöltöztem, és a kocsi is startra kész volt, és még mi is egyben voltunk, szóval fél siker! - Szép név. Mármint, nekem bejön. Egyszerű, de hangzatos. - reagáltam le a nevét illetően. Közben a motor felizzott, a Camaro pedig az aszfaltnak kezdett dorombolni. Imádom a hangját... - Ettől nem kell paráznod. Jól vezetek. - kacsintottam egyet szórakozottan, majd ahogy Dotty bekapcsolta magát, úgy a kerekek felcsikordultak, és kihajtottam a parkolóból... A kérésnek eleget tettem, és néhány trükkös kanyart megtéve, na meg persze, pár motor pörgetést is beleépítve, végül megérkeztünk a rakpartra. Igazából csodálom, hogy elsőre ide találtam, mert úgy a fele úton azon gondolkoztam, hogy egyáltalán a betonon vagyunk-e még, vagy már a járdát amortizálom le? Kissé billegve, és esetlenül vágódtam ki az autóból, felmarkolva a két üveg whiskyt, becsapva az ajtót magam mögött. Amennyiben Doro is kikászálódott, úgy bebiztosítottam a központi zárt, majd a kulcsot a zsebembe süllyesztettem. - Nos, hölgyem, megérkezzztünk... - színpadiasan hajoltam egyet, magam elé engedve a másikat, hogy induljunk meg a folyó felé. - Ez a tied. - dobtam át az egyik üveget neki, majd a sajátomat azonnal meg is szabadítottam a tetejétől, és meghúztam. - Tuuudod, igazából mossst, hogy így előttem libegssssz, arra gondoltam, hogy szeretnék belerohadni a gatyádba... - fejemet kissé oldalra billentettem, majd kitört belőlem a röhögés. - Eeez nagyon gáz volt... Neeem, dehogy szeretnék! De egyébként jól áll. Hooonnan szedem ezt a sok marhaságot? - néztem magam elé értetlenül, még a kezemet is kissé széttártam. Igen, kétségtelenül kezdek irdatlan baromságokat beszélni, azt hiszem... Jóóól van Dustin, jó nagy balfasz vagy... A parthoz érve, kiszúrtam egy stéget, mellettünk, nem messze. Ujjaimat ösztönösen, meggondolatlanul fontam bele Dorothy kezébe, egy "gyere csak" kíséretében, majd rántottam magammal, fel a rozoga tákolmányra. Leültem a szélére, a lábamat lelógatva a víz felé. - Most mondanám, hogy ez... - kortyoltam bele a whiskybe. - ...olyan kicseszettül romantikus, ahogy itt ülünk és, hogy az ég szerelmére légy férfi és markold már meg a seggem! - nevettem fel hangosan, kissé előre is dőlve, meghimbálva a lábaimat. - Vagyis... öööö... Nem! Ez egyrészt rohadt buzisan hangzott, másrészt meg... dzsáááhhh... Tuuudtad, hogy a whisky gyilkos azzz agyra? - fújtattam egy nagyobbat, még mindig kacagva, ahogy hátamat lefektettem a stégre, pillantásommal a sötétlő eget bámulva. - Most már mindegy miket makogok... Szóóóval, egyszerűen sssak csináljunk gyereket! Most! Azonnal! Azt jó'van! - egész idétlen gesztusokat ejtettem, némi elbarmolt átéléssel. De végül dőltem a röhögéstől, bár szebbre már nem mosom ki magamat a dologból, és feltételezem erősen hülyének néz. Tekintetem felszökött arcára, oldalasan sandítva rá. - Szívatlak csak, ne vegyél komolyan. Jó kedvem van. - enyhültek mosollyá vonásaim. - Márrr meg iss bántad, hogy eljöttél velem mi? Ennyi elbaszott hülyeséget is csak énnn tudddok összehordani! - azon se csodálkoznék, ha fogná magát, és itt hagyna. Néha, könnyen elengedem magamat, ha szimpatikus a társaságom, és nem is gondolkozom. Ehhez pedig a pia még inkább segítségemre van. Felkönyököltem féloldalasan Dotty felé, újra meghúzva az üveget, ami a kezembe pihent...
- Köszönöm szépen. És remélem is, kár lenne a whisky-ért. - Ezt értheti az üvegekre de az elfogyasztott italra is, rábízom. Már kellőképpen jól voltam ahhoz, hogy egy kis rallyzástól felforduljon a gyomrom. Erre szerencsére mondjuk nem került sor.. egyelőre. Tényleg jól vezetett, bár hozzám képest 'kicsit' gyorsabban és vadabbul. De mit is vártam egy pasitól egy jó autóban, két üveg whisky után? Amikor megérkeztünk, próbáltam elegánsan kikászálódni a kocsiból, ami azért többé kevésbé sikerült is. Becsuktam az ajtót, egy picit talán erősebben, mint kellett volna, ezért gyorsan elmormoltam egy bocsit, és utána elkaptam a felém repülő újabb teli üveget elsőre. Elindultam a folyó felé kicsit instabilan, nagyban bontogatva a piát, mikor a mögöttem haladó falkatársam megszólalása eljutott az agyamig. Meg is torpantam, és felvont szemöldökkel pislogtam rá hátra, mert ez a gatyás megjegyzés kicsit... nos hát váratlanul ért. De a végén én sem bírtam ki, elnevettem magam, vele együtt. - Azt már csak te tudhatod, de ha mégis komolyan gondolod, neked adom az egyik nadrágom, bár lehet, hogy kicsit át kell majd szabni, hogy beleférj. - A végén kinyitottam az üveget, és meghúztam, amikor hirtelen elkapta Dus a kezem és a stég felé húzott. Kis híján leittam magam, de még időben dőltem be előre, hogy a földre csöpögjön az ital, és ne a ruhámra. A stégen én is helyet foglaltam törökülésbe, és a vízzel kezdtem komolyan szemezni. Milyen lehet így este csobbanni benne? Gondolom nem lenne túlzottan melegem sem lubickolás közben, sem mikor kijövök belőle. A figyelmem középpontjába viszont hamar ismét Dustin került, egy újabb elmés megszólalásának köszönhetően. - Azt hiszem ehhez én még nem vagyok elég részeg, és amúgy is, ezt nem nekem kéne mondani? - pislogok rá egy széles vigyorral - De ezzel most el is veszett a romantika, azt ugye tudod? - böktem meg az oldalát - Vettem észre, mondjuk ez sajna minden piával így van... vagy nem sajna? - méláztem el kicsit, aztán vállvonva meghúztam az üveget. Már nem bírtam komolyan venni amiket mondott, csak röhögtem, és most a whiskyvel löktem meg egy kicsit. - Annak örülök, mert ha komolyan mondanád, lehet, hogy már szembeloccsantottalak volna a piával. - csóváltam meg a fejem - De azért aranyos, hogy ilyen - közben mutattam a levegőbe a kis nyuszifüleket az ujjaimmal - "burkoltan" jelzed felém, hogy kedved támadt szexelni egyet - ittam egyet megint, aztán talpra ugrottam. - Ugyanmár, miért bántam volna? - mosolyodtam el - Már kezd fájni a hasam a röhögéstől. Ha visszavonultam volna mázolgatni, nem lenne ilyen jó a kedvem. Közben kedvem támadt bemutatni egyensúlyozó tehetségemet, ezért az üveget lehelyezve Dustin mellé, a stég legszélére léptem, és kezeimeg vizszintesne kinyújtva indultam el lassan, egymás elé helyezve lábaimat. Nem tudom ,hogy mire jó, de elvoltam néhány pillanatig, míg a végéhez értem. Néha meg kellett állnom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, de egyszer sem billentem meg vészesen, kivéve a legvégén, de ez is korrigálható volt egy kis kapálózással. Végül, mint aki jól végezte dolgát visszaszökkentem Dustin mellé és elmosolyodtam. - Úszni támadt kedvem, te hogy vagy ezzel? - azzal hasravágtam magam és a kezemet a vízbe lógatva ellenőriztem a hőfokot. - Ahh, ez a whisky tényleg rendesen kinyírja az értelmes gondolkozást... Ugyanis ez... Hideg. - löktem fel magam és azt a néhány vízcseppet a srácra spricceltem a kezemről, hogy tudja, miről beszélek.
Kellemes az idő. A nyári szúnyogarzenál után valódi felüdülés, hogy az agresszív csípések helyett csupán a szél elől kell védenem a bőrömet. Hűvös van, de nekem ez kifejezetten tetszik. Alaszkán kívül semmilyen más helyen nem jártam még életemben, így hát az időjárás csak minden, megszokott viszontagságával együtt javít a közérzetemen. A meleg általában zavar. Most fekete kabátot, nadrágot és cipőt viselek egy szürke sállal, ami puha bolyhaival óvón fedi a nyakamat. A hajam nem túl hosszú, így a szél éppen csak végiggereblyézi, de nem tudja látványosan összekócolni. Megnyugtat, hogy legalább ilyen apróságokon diadalmaskodhatok. Eltűnődve sétálok a rakparton. Éppen békés, merengő pillanataimat élem. Az elmúlt fél órát a városban töltöttem. Beszéltem egy-két idősebb emberrel és fogadtam néhány mosolyt is. Az emberek szeretete nehezebb óráimban felébreszti az önutálatomat, de most meglepő módon jólesett. A város mintha feltöltött volna. Tetszett a nyüzsgés, a forgalom, ami nélkülem is élte az életét. Szeretem úgy érezni, hogy egy jól működő egész része vagyok, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe - még nekem is. Feljebb húzom a sálamat, hogy takarja az államat, majd megállok a folyó mellett. A föld nedves az éjszakai esőtől. A fák szürkék, de idilliek. Egy darabig csak figyelem a lefelé áramló víztömeget, aztán lehajolok és felmarkolok néhány kavicsot. Amelyik laposabb, azt több-kevesebb sikerrel kacsáztatni próbálom, a kisebbeket egyszerűen csak bedobom a mélybe. Nem értem, miért esik ez most olyan jól. Csak rezignáltan és a papi méltóságra tekintet nélkül hajigálok.
Nem szeretem a hideget. Még mindig fura, szokatlan. Hiszen otthon, Virginiában sokkal melegebb van talán még télen is, mint itt Alaszkában. De ezzel nem panaszkodni akarok. Elvégre most - egyenlőre - nyugtom van Jaredtől. De ki tudja meddig. Céltalanul kóborlok a városban, próbálom feltérképezni. Nem vagyok itt ismerős, így nem meglepő módon sikerült eltévednem. Valahogy a rakparton kötöttem ki. Megborzongok a hideg széltől, mely végigszánt hajamon és kénye-kedve szerint borzolja össze-vissza azt. Egy vastag, bolyhos narancssárgás-barnás sál védi nyakamat és arcomat csupán. A kabátom zsebeibe rejtem fázós kezeimet, s a parton lévő köveket rugdalom unalmamban. Nem tudok mit kezdeni magammal, ezzel a rengeteg szabadidővel, ami hirtelen a nyakamba szakadt.
Munkát kéne keresni, hisz fogy a pénzem. De most ahhoz sincsen sok kedvem. Néha egy-egy járókelőre felkapom a fejem, ha a közelembe érnek, de amint megbizonyosodom róla, hogy nem az, akitől tartok már fordul is a víz felé ismét a fejem. Nem törődöm velük, ahogy ők se velem. Nem keltek feltűnést és ez így van jól. Hirtelen hangos locsogós csattanásokra leszek figyelmes. Oda pillantva meglátom, hogy egy férfi kavicsokat szóra vízbe. Hirtelen nekem is kedvem lesz lekövetni a példáját. Farkasként simán le is tudom körözni könnyű szerrel a férfit. Hiszen csak egyszerű ember, nem igaz? Mostani önmagamra nem jellemző módon mosolyogva sétálok oda hozzá és magam is felmarkolok jobb kezemmel egy adag követ. - Szia! Csatlakozhatok? - Kérdezem vidáman, mintha csak otthon Richmondban lennék a folyó partján.
//Sorry, hogy csak most jutottam oda, hogy írjak. Remélem jó lesz, kicsit sutának érzem. //
Rezignáltan figyelem a minden egyes kő elhajítását követő hullámokat. Bár ezek inkább csak ráncok a víztükrön, amik szakadozottan ugyan, de koncentrikus körök formájába rendeződnek. Néhány pillanat után elmosódnak, mert a folyó állandó mozgásban van. Nincsenek konkrét gondolataim. Afféle benyomásaim támadnak - fáznak az ujjaim, kicsit csillapodott a szél, épp most ment el egy busz -, de semmi olyasmi, amihez mozgásba kéne hozni az agyam fogaskerekeit. Áldott ez a nyugalom. Ha Éva sosem szakított volna az almafáról, még most is így élhetnénk a mindennapjainkat a paradicsomban. Oroszlánok és gazellák között, a buja édenben, ahol a macska és az egér egymás mellett pihen. Egy pillanatra belemerevedik a karom a dobás mozdulatába, ahogy ráébredek, hogy a ragadozó és az ártatlan élő bennem is egymás mellett lakoznak, és ezt korántsem nevezhetjük édeninek. Azonban most fáradt vagyok Isten hibáztatásához, ezért újra elhajítok egy követ.
A többi kavics azonban a markomban marad és úgy érezheti, soha el sem mozdul onnan - legalábbis ezt ígérik az ujjaim, amik görcsösen rájuk szorulnak. Libabőrös leszek. Az érzékeim minden porcikámnak határozott bizsergés formájában közvetítik egy másik farkas jelenlétét. Ennek külsőleg alig látható nyomai vannak csupán: megremegnek az orrcimpáim és égnek mered a hajam, ami a tincsek hosszából adódóan nem túl látványos. A bensőmben az ismerős félelem és undor keveréke kezd szétterjedni, bár nagyon igyekszem hogy a félelmet kiöljem, az undort pedig egy mennyei harcos fennkölt elszántságává változtassam.
- Szép napot, ifjú hölgy! - Mosolygok rá jámboran. Épp csak megvonaglik a szám széle, de ugyancsak jó megfigyelőnek kéne lennie, hogy ezt észrevehesse. Kényszeredetten lepillantok a kezében tartott kövekre. Újra az arcára emelem a tekintetem és ismét kedves maszkká rendeződnek a vonásaim. - Természetesen. Az ilyen szép nap előcsalogatja a mifélénket. Tökéletes alkalom a közösségépítésre, ami nekem szinte kötelességem. - Halk, barátságos nevetés hagyja el az ajkamat. Bár a Pokol kénköves bugyraiban szenvedőknek sem kívánok ilyen teremtményeket, érzem, hogy idősebb nálam, ezért elővigyázatos maradok. Igyekszem palástolni a belőlem sugárzó forrongó nyugtalanságot. Határozott mozdulatokkal leporolom a tenyereimet. - Matthew Shepherd, lelkész. - Felé nyújtom a kezem.
Érdekes. Ahhoz képest, hogy milyen fiatal farkasról van szó - merthogy arról van szó ~Hogy a fenében nem tűnt ez fel nekem előbb?!~ - egészen régimódian beszél. Én meg itt töröm magam, hogy "trendi" legyek a tegezéssel meg minden. Fülemnek jól esik e modorosság, s otthonomat, a családomat juttatja eszembe. Mindenkit, akit hátra kellett hagynom, hogy megvédjem őket. Érzékeltem, ahogy egy pillanatra lemerevedik mikor észre vesz, de az emberek gyakran csinálnak ilyet. ~Mint a nyúl, amikor fénycsóva vetül rá.~ Ez az első, ami eszembe jut; pedig nem szokásom ártani az embereknek. Nyilván csak a farkasom mondatja ezt velem, érzem is, ahogy felágaskodik szinte bennem tettre készen. ~Pap? A falkáé vagy az embereké? Esetleg mindkettőé?~ Merül fel egyből a kérdés, ám modortalanság volna ezt fennhangon is megkérdezni.
Mentális pajzsom még fel van húzva biztonsági okokból, így nem hallgatja meg csapongó gondolataimat. Látom, amint egy pillanatra megremeg az orrcimpája. Tehát neki is leesett fáziskéséssel a dolog, hogy én is farkas vagyok. Legalább nem érzem magam annyira szánalmasnak, hogy nem esett le egyből a dolog. Gondolhatja azt is, hogy épp azért szólítottam meg, mert fajtám béli. Úgy döntök, ha már tényleg pap - a ruházatából egyenlőre nem tudom megállapítani rendesen, nyilván civilben van - elárulom neki az igazi nevemet. Úgy is köti a titoktartás. - Shila Yeskel, a Richmondi alfa lánya. - Mutatkozom be én is, elfogadva kezét, ha már valami titulust kell mondanom én biztos, hogy ezt fogom elsütni, járjak bármerre is. Már, ha őszinte lehetek.
- Örvendek atyám. Mondja, nem tudja hol lehet valami szép képeslapot kapni a városról? Nemrég érkeztem még csak ide, de küldenék haza egy pár sort. - Érdeklődöm tőle, de érzem tagjiban valami feszültség keletkezett. Nem teszem szóvá, arcom rezdületlenül és barátságos mosollyal tekint rá. ~Elvégre, ha tényleg Isten szolgája, bizonyosan nem kell tartani tőle.~ Legalábbis nagyon remélem, hogy nem egy báránybőrbe bújt farkassal hozott össze a sors, aki e jámbor álca mögött egy valóságos fenevad. De persze megint csapongok, gondolataim össze-vissza járnak. Régen, még születésünk idején megkereszteltek, hithű római katolikusnak. S templomba is jártam a többi gyerekkel, mert akkoriban ezt várták el és nem akartunk jobban kilógni a sorból, mint amennyire már így is kilógunk azzal, hogy az erdő szélén szinte klánba tömörülve, elvonultan élünk.
Most pedig eszembe jutott, hogy milyen jó lenne újra templomban lenni, magamba fordulni és a papi szónoklatot vagy az evangéliumot hallgatni. Egy picit kiszakadni a szürke hétköznapokból, az állandó menekülésből és bujkálásból. Jó volna elfelejteni minden rosszat néhány órára. ~Hát sosem lesz ennek vége?!~ Reméltem, nem kell ennyire borúsan látnom a helyzetet és most, hogy két falka is itt székel no meg számos farkasba botlom bele végre nyugalomra találhatok és megvédenek Jared haragjától. - És mondja atyám, melyik felekezetet szolgálja? - Érdeklődtem őszinte kíváncsisággal. Reméltem, hogy ő is katolikus, de manapság annyi vallásnak van pásztora Amerikában, hogy nem feltétlenül kell arra gondolnom, hogy ő is a Római Anyaszentegyház felkent "katonája".
Minden erőmmel igyekszem udvarias maradni, mert bár a papi reverendát takarja a kabátom, mégsem titkolhatom túl sokáig a hivatásom - ez nem is lenne célom. De azt nehéz megemésztenem, hogy egy újabb kellemes napot kell az olyannyira gyűlölt fajtám egy képviselőjének a társaságában eltöltenem. Egy pillanatra az ég irányába emelem a tekintetem, miközben a gondolataim közt végigpereg a fiat voluntas tua, aztán csak a másiké a figyelmem. Valami könnyed, már-már beteges derű árad szét bennem. Így nem lesz olyan nehéz az elkerülhetetlen csevegés, ami mégiscsak elfogadhatóbb reakció, amikor közelítenek hozzám, mintha megpróbálnám felgyújtani vagy a folyóba lökni az illetőt. Természetesen csak a farkasok esetében. Másnak ez talán érthetetlen lenne, főleg ha látná, milyen alakok közelítenek hozzám: mosdatlan, széklettől és vizelettől bűzlő, félig öntudatlan hajléktalanok. Még nekik is többet tudok juttatni a papi kötelességek közé vett szeretetből, mint ezeknek a lényeknek, akik közé tartozom.
- Örülök, hogy megismerhetek egy ilyen fontos személyt. Bár Isten ege alatt mind egyenlőek vagyunk. - Teszem hozzá emlékezve azokra a szavakra, amiket a tanáraimtól hallottam. Ez az egyenlőség nem a pénzben, az egészségben vagy az életkörülmények minőségében nyilvánul meg, hanem a mindenki számára elérhető égi szeretetben és lelki gazdagságban. Más helyzetben talán ezt kéne magamban ismételgetnem, hogy kedves tudjak maradni, de most olyan közönnyel tekintek a nőre és a helyzetre, amit akár áldottnak is nevezhetnénk.
- A környéken nem sok ilyenről tudok, de van egy utca, ami tele van szuvenírboltokkal. Nincs is olyan messze, ha gondolja, akár el is kísérhetem. - Ajánlom fel ugyanazzal a nyugodt mosollyal. Mintha légbuborék lenne a mellkasomban, ami fekete lyukként nyeli el a gondolatokat, és a halványkék semmit löki a helyükbe. Nincsen felelősség, jövő, vagy következmények - az életem azóta a szörnyű nap óta már úgyis annyira reménytelen és ostoba, hogy hirtelen fölöslegesnek érzem, hogy bármit is mérlegeljek. Ha egy démoni lényt kísérek képeslapot venni, ugyan mi történik? Talán istenkáromlásnak hangzik, de úgy érzem, van egy határ, amin túl már az ördög sem tud jobban vagy nagyságrendekkel fájdalmasabban megbüntetni. Menjünk hát.
- Római katolikus vagyok. Régen, egy nagyon jó barátom hatására kokettáltam az ortodox egyházzal, de végül elmúlt a lázadó kamaszkor, az egész családom nagy örömére. - Mesélem halvány mosollyal, kissé gépiesen. Akár az egész életemet el tudnám mesélni fenntartások nélkül. Nincs értelme aggodalmaskodni, fontolgatni a választ. Nem is érdekel. Azok a kubista festők jutnak eszembe, akik nem tervezik a műveiket, csak megfogják az ecsetet és hagyják a dolgokat a maguk útján menni. Istennek most talán én vagyok az ecsetje, de az ördög adta hozzám a festéket. - És az ön családja? Még nem találkoztam az apjával, de bizonyára nagyon... határozott jellem. Nem lehet könnyű mellette kiviteleznie mindazt, amit meg szeretne tenni, pedig annál kevés fontosabb dolog létezik, ha a boldogságunkról van szó. - Gyűlölök minden alfának nevezett fajzatot, de ezt természetesen nem teszem hozzá. Fölösleges lenne. Inkább a nőt figyelem, ami ebben a pillanatban sokkal kellemesebb, mint elmerülni az értelmetlen gondolatok örvényében.
Amikor azzal jön, hogy fontos vagyok keserűen felnevetek. - Dehogy vagyok én fontos atyám. Utolsók közt is a legutolsó vagyok. - Úgy érzem itt az alkalom, hogy valakinek végre meggyónjam mindazt, ami úgy érzem kikívánkozik belőlem. - Omega lettem atyám. - Hangom szinte elcsuklik, pedig nem kerülget a sírás. Mégis valami mérhetetlen fájdalom és szégyen van benne a történtek miatt, pedig én aztán nem tehetek semmiről. Vétlen áldozat vagyok, mégis minden rossz elszenvedője. Egy pillanatig valami mintha átmosná az előttem lévő papot. Közönyössé válik, arca maszkba torzul. Persze mindez csupán egyetlen pillanatig mutatkozik meg nekem, utána ismét olyan lesz, mint mikor korábban beszélgettünk. Nem tudom, hogy miért történt ez az előbb; talán mert elárultam a szégyenfoltomat. Pedig a történetemet még csak nem is hallotta, de máris elítélne. ~Miféle pap lehet? Hol van benne a megértés, a könyörület, a szeretet?!~
Nem jelzem, egy szót se szólok, hogy észrevettem volna bármit is a viselkedésében. Ismét kellemes bájcsevejt folytatunk. Készségesen tájékoztat a boltról, ahol képeslapot kaphatok és még felajánlja a segítségét is. De nem akarom igénybe venni. - Köszönöm, ne fáradjon. Nem akarom a napi teendőiben megakasztani. Biztosan megvan, hogy mit szokott csinálni a napnak ezen szakaszában. A világért se tartanám fel, atyám. - Felelem, s úgy gondolom elég udvarias és tisztelettudó voltam, hogy ne sértsem meg a visszautasítással. Mikor elárulja, hogy katolikus elmosolyodom. - A századfordulón, amikor születtem magamat is e felekezet tagjai közé emelte a keresztség szentsége. - Máris egy újabb közös pont azon túl, hogy farkasok vagyunk. - Oh, apám? - Kérdezek vissza kissé meglepetten. Nos, régóta nem beszéltem a családomról, nehezen is kezdek bele. De kissé át kell gondolnom mit mondok el és mit nem.
- Valóban, de szükség is van rá. Tudja apám erős kezű, de igazságos vezető. Nem, erről szó sincsen. Láthatja, már elég idősnek tart ahhoz, hogy megismerjem a világot magam körül. Elengedett, bár nehezen. Tudja kolera járvány pusztított akkoriban és gyógyszer még nem igen akadt rá. Az erdő szélén laktunk, nem a legjobb körülmények között. Anyám a legkisebb húgommal volt várandós, mikor mindketten meghaltak. Minket csak úgy tudott apám megmenteni a testvéremmel, ha a farkasok közé emel. Különben meghaltunk volna mi is a kórságtól. Nem sok mindenre emlékszem abból az időből, tudja alig múltam hat éves. Azt hiszem örökké sokkal jobban fog félteni mindkettőnket másokhoz képest, míg csak élünk. De ez így van rendjén nem gondolja? - Kérdezem, majd próbálom terelni a témát másfelé. Hiszen az imént még a templom körül jártak a gondolataim. - Ma misézik atyám? Szívesen rész vennék rajta, rám fér már az Úr békéje. - Érdeklődöm, hiszen nem ismerem a helyi miserendet.
//Ég a pofám, mert totálisan elfelejtettem, hogy én jövök a játékunkban és csak most szembesültem vele. Ne haragudj. //
Délelőtt kilenc múlt, az idő hűvös, s Chris ennek megfelelően kötött sapkát, sálat és kesztyűt húzott, bélelt bőrkabátja mellé kiegészítésül. A mai napját a rakpartnak szeretné szentelni, mivel előzetes tervei szerint rakodó munkásként kezdi meg életét a város falain belül, ez eléggé hétköznapi munka, a fizetés sem túl jó, azonban a hírszerzésre tökéletes, nyitott szemmel és füllel járva könnyedén értesüléseket szerezhet a helyi alvilág mozgatórugóinak alapvető elhelyezkedéséről, s célkitűzéseiről, s ha szerencséje van talán valamiféle falka érdekeltségre is rábukkanhat… Elsőnek azonban munkát kell találnia, s erre a legegyszerűbb megoldás, ha végig járja a stégeket kérdezősködik. A téli szezonban keveseknek fűlik a foga az ilyen melóhoz, azonban a lehetőségek száma is sokkal korlátozottabb, mint a nyári idényben. A rönkúsztatás máig dívik, s szinte sosem áll le, a jeges idényben pedig a veszélyek miatt jobban is fizet. Vizi úton nem túl sok árú érkezik, azonban a nyersanyagok esetében már más a helyzet: érkező szén és olaj akad bőven, s kimenő vonalon az arany sem ritka, bár egy ilyen céghez bekerülni kétség kívül nehézkesebb… ~A leírások alapján a helyi aranybánya a Farkasokhoz köthető… Vajon a szállítmányozásba mennyire folytak bele?~ Merül fel benne a kérdés, mely egyenlőre nem hagyja nyugodni, ezért egy fűtőolaj szállító teherhajó legénységi tagjával elegyedik beszélgetésbe, ki szerencsére egy szál cigiért és egy kis megértő hallgatásért cserébe örömmel beszél a helyi viszonyokról, bár hamar kiderül ő is inkább csak átutazó, mintsem valódi helyi hal… ~Többet vártam a helytől, vagy jól álcázzák a valós szálakat, vagy tényleg kihűlt nyomon vagyok…~
A rendőrség már egy jó ideje figyelte a rakpartot, s az ott zajló tevékenységeket, ugyanis minden évben előfordult az, hogy csempészárut szállítottak be az országba. Ez lehetett drog és egyéb illegális szerek, de fegyver és akár más dolgok is. A helyi szervek kaptak is egy fülest, hogy az egyik olajszállító hajó körül elég nagy volt a mozgolódás pár nappal korábban, s elképzelhető, hogy behoztak, esetleg ki akarnak vinni valamit. Az ügyet én kaptam, kezdésként nem akartak túl nagy ügyet bízni rám, s úgy gondolták, hogy ez nem lehet olyan komoly dolog. Annyit mondtak, hogy kérdezzek ki pár embert, hátha tudnak valamit az ott történtekről. El is indultam, terepjárómmal megközelítettem a helyszínt, majd leparkoltam a járművet, kiszálltam, s rágyújtottam egy cigarettára. Jól esett, legalább volt valami, ami pár pillanatra elfeledtette velem a gondolataimat, legalábbis csak ezt gondoltam, de óhatatlanul is eszembe jutottak az elmúlt nap eseményei. ~A feladatra koncentrálj~ Ismételgettem magamban, majd eldobtam a cigarettát, körbepillantottam, megigazítottam bőrdzsekim alatt a pisztolytáskát, és tovább folytattam sétámat a rakpart felé. Meg is pillantottam a férfit, különös energiákat éreztem felőle, így volt egy sejtésem, hogy talán ő is Őrző lehet. Megközelítettem őt, majd megálltam mellette. - Üdv! Rendőrség..- Megmutattam az igazolványomat, ezzel is jelezve, hogy csak a munkámból adódóan kérdezgetem majd. - Mondja, nem látott mostanában semmi szokatlant erre?- Érdeklődve pillantottam körbe, tekintetem megakadt az olajszállító hajón.
Egyenlőre teljesen civilben van, szándékosan nem aktivált semmiféle varázslatot, avagy öltözött feltűnőbben. Tudja jól, vannak mágiaérzékeny farkasok, azonban ők sem tudják kiszűrni pontosan, hogy egy őrzővel, avagy csak egy mágiára fogékony hétköznapi emberrel van-e dolguk, s ebből fakadóan a bizonyosság megszerzése is időt vehet igénybe, az ő számukra is… A beszélgetést követően egy férfi állítja meg, kiről rögvest ki is derül a helyi hatóság embere, azonban azt egyenlőre nem tudhatja róla, illegális ügyeket takarkgató kopó, avagy egy buzgó nyomozó, esetlegesen az előző kettő valamelyikével kombinált farkas… De jelenleg nem is igen érdekli még, egy beszélgetés nem árthat. -Üdvözlöm. Új vagyok még errefelé, így csak ismerkedem a környékkel. Munkát keresek éppen, gondoltam a rakparton kezdem, aztán megnézem a kikötőt. Gyanús? Semmi sem tűnt fel, szokásos part menti város ez is, csak kicsit északabbra van, mint azok ahol eddig dolgoztam. Uram, ha esetleg tud valami kevésbé balhés hajóst, akinek még esetleg szüksége is van két pár erős karra… Ne habozzon! Széles mosoly jelenik meg az arcán, s beszélőkéje is megoldódott, még a közel lehetnek azok a munkások akikkel a mielőbb beszélgetett, és így nem eshet ki a sokat pletykáló, viszonylag sokat humorizáló, nem túl értelmes dokkmunkás szerepéből. Tekintetével így nem is igen méri végig a férfit, helyette követi annak tekintetét az olajszállítóra. -Sosem szolgáltam még akkora vason, de bevallom mindig csodáltam, hogy tudnak az emberek ilyen faramuci járműveket építeni… Nem lehet könnyű felépítmény és mégis úszik, sőt a legnagyobb hullámokat is kibírja…
Kezdőlap
//
