Azt hiszem nem lesz olyan egyszerű műhelyt találnom, mint reméltem. Pedig már annyira viszket rá a tenyerem! Egész délelőtt a várost jártam, és be kell valljam, ugyan a feléig sem jutottam, holott kisváros!, de eddig semmi érdemleges helyre nem leltem. Illetve lett volna egy, ami még úgy tetszett is, viszont az árával már kevésbé szimpatizáltam. Beszarás, hogy néhányan azt hiszik, mindenki a pénzben dúskál! Ha így lenne, akkor rég nem keresgélnék... Jó, bőven van megtakarításom, nem vagyok agyhalott marha, hogy ne legyen. Túl régóta készülök erre a saját szalonra. De azért mindennek van határa. Így hát nincs mit tenni, keserű szájízzel elnapolom a keresgélést. Egyébként is gondolnom kell Grosso-ra is. Oké, hogy hozzám van nőve, mint valami pióca, mert egy szabad percem nincs nélküle... Komolyan, levakarhatatlan, mint valami öntapadós matrica... Na de ettől még az ő közérzete az egyik legfontosabb számomra, és ennyi városi mókázás mára neki is éppen elég volt. Megfáradva érkeztem a folyóparthoz, birtokba véve a bicikli utat, mert miért ne. A sétáló rész túúúl snassz. Imádom mikor rám dudálnak, csilingelnek azzal a fars hangú csengővel, és elküldenek az anyámba. Sok barom... Örüljenek neki, hogy nem rántom ki alóluk a bicajt! Grrr... Szóval, Grosso-t kivételesen pórázra fogva sétálgattam, csak úgy egymagamban, lepihentetve a mai futkorászás eredménytelenségét. Talán holnap jobb lesz! Remélem... Lassan lépkedtem, teljesen elmerengve tulajdonképpen a rohadt nagy semmin, teljes bambasággal nézve magam elé, mikor már meg is csapott az az ismerős csilingelés káprázatosan felélénkítő zaja... Csriiing! Csriiiiiiinggg! - Aham... Menjél arrébb, ha útba vagyok ősláma. Valamit rám ordított mikor elsuhant mellettem a maszek kis kétkerekűvel, de igazából fel se fogtam. Ha nagyon erőltetném magam, talán azon szavakat ékesítette a szép szitkokkal, hogy akkora kretén vagyok, hogy nem tudom melyik utat kell nekem használni, meg a bulldogomnak. Igen, azt hiszem ilyesmi volt. Hát tájékoztatásul közlöm biciklis cimborám, hogy Dobermann, te csökevényes agyú amőba... Cöhh... Az pedig, hogy hol a helyem, azt majd én eldöntöm... - Jól van gyerek, gyere holnap is. - morogtam az orrom elé, halkan elnevetve magamat... Jájhh, hogy élvezem ezt...! Minden bizonnyal még ennél is jobban érezném magam, ha nem lennék kellőképpen fáradt. Még az is megeshetett volna, hogy leszaggatom a modern cangáról... Jó nem, azért azt nem...
Néha olyan jól esik csak lazítani egyet. Nem törődni a tonnányi tennivalóval, sem pedig a bürokratikus őrültségekkel. Egyszerűen csak kikapcsolódni és elfelejteni, hogy van olyan is a világon, ami tőlem függ, amiért én tartozom felelősséggel. Úgy döntöttem muszáj sétálnom egyet és elrendezni a gondolataim, vagy beleőrülök ebbe az egészbe. Tehát szépen fogtam egy meleg kabátot, két hámot meg pórázt, aztán szépen felszerszámoztam Szépséget és az én drága kis Fahéjamat, majd a két békés szukával autóba pattantam és a tanyáról bejöttem a városba. Illetve az volt a terv. Végül megálltam a bicikliút szélén egy parkolóban és nekiálltam a kutyákkal sétálni. ~ Ilyenkor olyan csendes és békés a táj... ~ Soha nem értettem minek bicikliút egy olyan helyre, amit szinte mindig hó borít, legalábbis nagyon gyakran, de most nem is ezen gondolkoztam. Igazából a falkaügyei jártak most is a fejemben. Hamarosan eljön a falkagyűlés ideje, már egyre közeledett az időpont, amikor felelősségre leszek vonva, meg minden egyéb. Bevallom, kissé féltem tőle. Persze ezt másnak nem mondtam volna. Úgy a gondolataimba feledkeztem, hogy a kutyák előbb vették észre a különös duót, mint én. Fahéj halkan morogni kezdett Szépség pedig megbökte fehér orrával a farmerom szárát. Felnéztem és szemügyre vettem a fickót, meg a kutyáját. Első ránézésre ő is csak egy sétáló fazon volt... Aztán a farkasom megmoccant az idegen farkas közelségére és dühösen kaparni kezdte a felszínt. ~ Nocsak, nocsak... mennyi magányos farkas egy helyen... ~ Tudtam, hogy sok a magányos mostanában, de hogy pont most futok össze eggyel, arra nem számítottam. Azonban ha már így jött ki a lépés, akkor éltem a lehetőséggel. Odasétáltam a sráchoz, könnyeden, mint akinek semmi gondja a világon és elmosolyodtam. A két kutya jólnevelten leült, habár aktívan figyelték fajtárukat. - Szép esténk van nem igaz? - kezdtem bele a dolgokba. Többnyire nem szólítok meg embereket csak úgy, most azonban más volt a helyzet. - A nevem Sedna Stormborn. Nem tudom, hallott-e esetleg rólam... Minden esetre örvendek a megismerkedésnek. - nyújtottam kezet a két pórázt a balomba véve. Kíváncsi voltam ő vajon mit reagál egy idegen farkasra.
A biciklis masiniszta után mélyebb lélegzetet véve merültem el újfent az ezernyi gondolat között, ami a napokba felgyülemlett. Egyrészt vártam José hívását, még ha tudtam is, hogy idő kell neki. Néha már megrögzötten lestem a készüléket, hátha sokáig szuggerálva megrezzen. De semmi. Illetve egyszer megszólalt! De téves volt... Mindegy is, igazából nem lehetek türelmetlen, és nem is az én világom. Másfelől pedig Carmen is eszembe jutott... Sosem gondoltam, hogy vele is itt fogok összefutni Fairbanksban, sőt. Sosem gondoltam, hogy egyáltalán fogok még vele találkozni! De hát mostanában kergetnek a meglepetések. A nagy elmélkedésből már megint a receptoraim ébresztettek fel. Komolyan itt mindenhol farkasok mászkálnak? Körbe pillantottam, és mivel az út alapvetően full üres volt, nem volt nehéz kiszúrnom a mögöttem érkező női alakot. Homlok ráncolva követtem az útját felém, eleinte értetlenül állva a helyzethez, hogy mit is akar tőlem. Grosso, pedig úgy satufékezett le mellettem, magasztos tartást erőltetve magára, mintha menten pajzsként kéne szolgálnia. Ohh, jut eszembe pajzs... Feltekertem magam, hiszen mégsem tudhattam miféle farkasba botlottam. Helyesbítve, ő belém. A két kutya nem feltétlen kötötte le a figyelmemet, nem kell Grosso-t félteni, és nyilván a gazdi sem ostoba, hogy nyílt kutyaviadalt kezdeményezzen. - Az attól függ. - feleltem a kijelentésére, hűvösen, értetlenül. A fogaskerekek elkezdtek kattogni, és próbáltam rájönni mégis mit akarhat tőlem, vagy mi ez a fene nagy indíttatás benne, hogy csak úgy leszólít. Biztos jó móka idegen farkasokkal eszme cserélni... - Nem, eddig ezen hiányosságoktól szenvedtem. - egyhangúan szóltam, a magam szarkazmusával. - Dustin vagyok. Dustin Cooper. - mutatkoztam be végül, mert a jó modort még én is ismerem valahonnan. Legalábbis olykor feldereng miként is kell avagy kéne alkalmazni. A felém nyúló kézre levezettem tekintetemet, majd kisebb huza-vona után, én is nyújtottam a magamét. Ha ő megtisztel, én miért ne tenném. - Még nem ismerjük egymást kis hölgy. - engedtem meg magamnak, hogy úgy beszéljek hozzá, ahogy jónak tartom. - De, fogjuk rá, hogy én is örvendek. Főleg, ha elmondja miért az a hobbija, hogy az esti órákban magányos sétálókat szólítgat le. - egy enyhe mosoly cikázott fel arcom vonalán, így némileg megtörve hűvös ábrázatomat. - Szép kutyák... - pillantottam le Sedna lábainál üldögélő két szőrzsákra. Egyelőre nyugodtnak tűntek, így felesleges volt aggódnom, hogy összeharapnának Grosso-val. Egyébként is... a túlerő, nem fair! - Remélem, ilyen jól neveltek is maradnak! - jegyeztem meg végül, mert azért nem kívántam egy-két felesleges kört futni, ha mégse így lenne. A sajátom miatt nem volt félni valóm, úgy hesszelt mellettem, mintha a másik kettő ott se lett volna, pedig éreztem rajta, hogy igencsak feszeng emiatt, pláne, hogy mindkét példány nőstény volt.
Nos egyvalami egyértelmű volt, világos, mint a Nap. Az idegen farkas nem tudta, hogy ki vagyok. Ezért is biztos voltam benne, hogy magányos. Hiába mondta Vincent, hogy a betolakodók nem sokat tudnak rólam, azért a nevemet legalább mind ismerték... szerintem legalábbis. Meg valahogy a szaga, meg az egész kiállása is más volt. ~ Nos úgy tűnik ez nem lesz olyan egyszerű ügy, mint ahogy elsőre gondoltam... Nah jó, soha nem gondoltam, hogy könnyű lesz... ~ - Nos üdv Dustin. - biccentettem, amikor ő is bemutatkozott. Egy pár pillanatig az volt az érzésem, hogy nem fog kezet fogni velem, de végül szerencsére megtette. Én nem szorongattam meg a kezét, de nem is olyan libafos gyengén simogattam, ahogy a műnők teszik néha, amitől a falra mászom. Határozott kézszorítás volt, de nem olyan ki töri el a másik csontjait előbb. - Igen, tisztában vagyok vele, hogy még nem ismerjük egymást... - vontam vállat könnyedén. Ez egyszerű volt és világos, mint a Nap. ~ Vajon miért fordul meg folyamatosan ez a hasonlat a fejemben? Áh tudja fene... ~ - Szívesen elárulom a hobbim egyszerű mozgatórugóit. Egy, nem kell aggódni, ez nem afféle kényszeres dolog nálam, hogy vadidegenekkel szeretek trécselni is alkonyattájt. Ez kizárólag a vérfarkasokra vonatkozik. - mondtam könnyedén. Normál esetbe ilyet nem mondok ki fennhangon, de mivel se közel se távol nem volt egy teremtett lélek sem rajtunk kívül, így nem szenvedtem a virágnyelvvel. - És mivel nem vagy ismerős, így nem tartozol a mi falkánkba, de a betolakodókat is láttam már párszor, és köztük se fedeztelek még fel. Szóval vagy új betolakodó vagy, vagy magányos farkas... Ha az utóbbi, akkor rövidebb, vagy hosszabb úton egyszer gondolom eljutsz a helyi falkákhoz... gondoltam, ha már véletlenül belebotlottam egy magányos farkasba, akkor felmérem, van-e szándéka falkát választani. - mondtam felvont szemöldökkel. Nyugodtan és tárgyilagosan beszéltem, mintha az egésznek nem lenne nagy jelentősége. Pedig kíváncsi voltam azért, hogy valóban magányos-e, vagy csak én értelmeztem félre a dolgokat. Azt a poént még nem lőttem le, hogy én vagyok a helyi falka vezére, úgy gondoltam, azt ráér majd azután is megtudni, ha meglátom, erre mit reagál. ~ Elvégre időm, mint a tenger... Türelmem, mint egy csepp belőle. ~ Amikor pedig a kutyáimra néz, csak megsimogatom a puha bundát a fejeken, majd elmosolyodok. - Ne aggódj, úrihölgyek, velük nem lesz gond. A két kutya valóban csak néha vetett egy kíváncsi pillantást a fajtársra, amúgy nem mozdultak.
Roppant fantasztikus ész járása van, ezt meg kell hagyni. Na, de nem akarok én utálatos lenni, csak furcsálltam az egész helyzetet. Bár, még mindig jobb, mintha azonmód a torkomnak esett volna, pusztán felebaráti szeretetből! Kicsit elrozsdásodtam az elmúlt évek alatt, hogy ilyen atrocitások hirtelen érjenek. De azt hiszem, ilyentől most a legkevésbé sem kell tartanom. - Én nem aggódom Ragazza. Nem én bátorkodtam megzavarni az esti csendet, csak mert krónikusan vonzódom a farkasszaghoz. - vigyorodtam el, ám gyorsan le is fagyasztottam az ábrázatomról. Némileg önmagamban nyűglődve hallgattam végig a szavait, na nem azért mert untatott. Inkább azért, mert ő a harmadik olyan fajtabélim, aki az itteni falkákról hablatyol. Itt tényleg mindenki rá van buzulva erre a falka dologra? Vagy csak én akadok olyanokba, akiknek ez fontos. Mindegy is igazából, biztos vagyok benne, hogy ez a helyi szarrá rágott módi. - Engedje meg... - hajoltam hozzá közelebb pofátlanul, fejemet kissé elfordítva, mielőtt még azt hinné, hogy ki akarnék vele kezdeni, mert minden vágyam a perverzióim levezetése, esti leszólongató hölgyekkel. - Szerintem, ha ismét szagmintát vesz, rájön, hogy nem vagyok semmiféle új betolakodó, akik feltételezem, nem az Önök falkáját képviselik. - löktem vissza magam, egyenes tartást adva gerincemnek. Eden is ugyanezt játszotta el... Ennyire be- meg át- meg keresztültolakodó szagom van? Bár lehet, ha a másik profilszögem árnyékát vetítem rá, akkor már nem fog annak gondolni. Ennek próbájaként pedig változtattam a helyzetemen, egyik lábamról átlökve a súlyomat a másikra. Nah, talán így már egészen magányosnak fogok tűnni! - Szándékom pedig annyi van, hogy itt sétálgassak. - fúrtam íriszeimet az övébe, majd sarkon fordultam, lépve kettőt előre. - Ettől még csatlakozhat Principessa! - vetettem át pillantásomat a vállamon, hogy a beszélgetést, ha már muszáj, akkor sétálva folytassuk. A kutyákkal már nem foglalkoztam, lévén hogy "úrihölgyek", gond letudva. Grosso meg egy igazi csibész, semmi úri beütődéssel, de attól még jól nevelt. - Szóval... - köszörültem meg a torkom, miközben lekapcsoltam a pórázt a nyakörvről, hogy a kutya szabadon élvezze a terepet. - Jól sejtem, hogy Ön képviseli az egyik oldalt, igaz? - szimatoltam bele a levegőbe, hogy mélyebbre szívjam farkasának lüktetését. Keveredett némi Eden félével is, talán egy falkát képviselhetnek... Megeshet, a szimatomra még nem volt panasz! - Egyébként, ha már Ön is letegezett, remélem nem zavarja, ha ezután én is megteszem. - szúrtam be némi cinkos vigyor kíséretében a mondandómat. - Tehát, a kérdésre megpróbálok normálisan válaszolni. Nem terveztem még, hogy bárhova is beálljak, katonáskodni. - mosolyodtam el. - De mindenképp kíváncsi vagyok mit tudsz felajánlani, amennyiben ilyen féle terveid vannak. - lassan lépkedtem mellette, igyekezve nem elveszteni a szemkontaktust, bár olykor muszáj volt Grosso-ra is figyelnem. Jó, tudom, nélkülem nem megy sehova, inkább ő tart szemmel engem, mintsem én őt. De na... Mhhh..
Érdekes észjárás, de maximum hülyének néz, annak ellenére is udvarias viszonylag, szóval egy szavam sem lehet. Valóban nem tűnik valami szociális egyénnek, de háborús területen nem nagyon lehet magányosnak maradni, vagy legalábbis nem ajánlatos, mert ha nem vagy senkivel, akkor mindenki ellened van. - Nos elnézést kérek a csendháborításért. - mondtam könnyedén. Arra nem is reagáltam, hogy betegesen vonzódnék a farkasszaghoz... Így is túl sok volt nekem belőle... nagyon, de nagyon sok. ~ Ha még egy kicsit több időt töltenék a falkával már lassan nem is lenne saját életem. ~ Aztán először nem tudtam mire vélni a behajolgatós mutatványát, csak akkor esett le, mit akar, amikor megmondta. ~ Mintha nem érezném innen is ugyan olyan jól a szagát, mint onnan... ~ Nem értettem a dolog lényegét, habár meg kell hagyni, így már rendesen tele lett az orrom a szagával. Amikor közel volt a farkasom megmoccant, megropogtatta a csontjait és felcsapott farokkal figyelni kezdett, kíváncsian várva, ki is az idegen farkas. Persze nem engedtem neki, elűzve tartottam még a kis bestiát, amíg nem volt rá szükség. Amikor megindul és nem koptat le nyilvánvalóan, akkor megindulok én is utána. Figyelem, ahogy elengedi a kutyáját. Én nem követem a példát, mert hiába bízok teljesen a két nagylányban az idegen kutyákban már nem annyira. - Nos akkor ha már így fölajánlotta, zavarom még egy kicsit az éjszakai csendet. Mellesleg igen, úgy is mondhatjuk, hogy én képviselem a helyi oldalt. Mellesleg nem is vártam el, hogy épp azzal a gondolattal a fejedben szaladgálj, hogy hűűű de szeretnék egy falkába csatlakozni. Őszintén, nem is hittem, hogy fogok ma este farkasokkal találkozni. Minden esetre ha már így alakult, hát zavargok még egy kicsit. Vetettem egy pillantást az ő ebére, majd folytattam is. - Hogy mit tudok fölajánlani? Nos kezdjük az elején. A falka támogatás, olyan te vigyázol rájuk, ők vigyáznak rád alapon működik a dolog. Ha megszorulsz, segítségre van szükséged, vagy csak a szomszéd néni rálépett a lábujjadra szólsz és megpróbálunk kisegíteni. Jah, és a másik nem éppen elhanyagolható szempont, hogy előbb utóbb szerintem mindenkinek választania kell. Itt éppen ugyanis két rivális falka van, és amíg nem vagy valamelyikkel, addig mind a kettő magának akar és nem bízik benned, mert húzhatsz az ellenséges oldalhoz is, afféle aki nincs velem, az ellenem van elv alapján. - vezettem be röviden a témát. Egyenlőre ennél többet nem akartam jártatni a számat, most had beszéljen ő, aztán jöhet a többi is.
Áh, annak a csendnek már úgyis mindegy. Veszett volt már reggel, nem is számíthattam rá, hogy talán nyugtom lesz egy percre is. Bár, annyira nem volt kényelmetlen a társasága, csupán én vagyok olykor már túlságosan is hűvös. - Zavard csak, nem fogok feltartott kézzel, sikongatva rohangálni körbe-körbe. - mosolyodtam el halványan, bár igazából elröhögtem volna magam, a saját baromságomon. Talán vissza kéne vennem a szarkazmusból, mert totál hülyének fog nézni... - Hmm, mit takar, hogy Te képviseled? - megragadt bennem a kijelentés súlya. Talán, nem...? Hát, majd csak kiböki... A továbbiakban hagytam, hogy végig mondja, amit szeretne, így is egész kulturálatlan vagyok, hogy közbepofázok. Pedig, ahogy elnézem elég komolyan szórja a dolgokat, és ez ínyemre való. Szeretem a tiszta beszédet és hozzáállást. Főként őt figyeltem, fürkészve arcának vonásait, elraktározva a mondatokat, bár nem tagadom olykor késztetésszerűen fordultam Grasso irányába, hogy meg van-e még. Hülye gondolat, előbb akasztaná fel ő saját magát, minthogy nélkülem legyen. Erős a kötődése, de nem is bánom. Nem szeretnék már nélküle ébredni. Túl sok mindent veszítettem már el, ahhoz, hogy pont ő rá ne figyeljek... Amint befejezte a monológot, még vártam pár másodpercet, mélyebb levegőt szívva magamba. - Nyugalom Ragazza, nem tartozol nekem elszámolással, hogy milyen terveket szövögetve tévedtél ide. Nem az én dolgom. Viszont, az érveid meggyőzően hangzanak. Ha ennyire katasztrofális a helyzet a két falka között, akkor nem volna túl okos döntés nem billenni ide, vagy oda. - mélyen pillantottam íriszeibe, néhány töredéknyi ezrelékre szünetet tartva. - Tudom milyen egy falka... Volt már benne részem. - nem egyelőre nem kívánom feltárni neki, hogy milyen címet viselek jelenleg és miért... Valamint, hogy egyáltalán miért nem vagyok már velük, akikhez eddig tartoztam. - Viszont ez a szomszédos dolog egész izgalmasan hangzik... Már csak azért mondom, mert ha nem szabadulok meg mihamarabb a sajátomtól, szerintem felakasztom a szárítóra. - kedves, ártatlan mosollyal zártam le szavaimat, de igazából már megfordult a fejembe, hogy kinyírom azt a házsártos balf@szt... - Az pedig, hogy ki kapkod értem és ki nem, azt felesleges volna feszegetni. Egyelőre örülök, hogy az, aki miatt ténylegesen itt vagyok, megtűr. - nem akartam még José-ról beszélni, ez nem Sednára tartozik. Egyelőre nem. - A másik falkával egyébként még nem találkoztam, talán nem is tudják, hogy itt vagyok. Na, de a lényeg... Azt szeretnéd ezek szerint, hogy csatlakozzak hozzátok? Gondolom, efféle szándékokat melengetsz. - micsoda ész vagyok nem? Megálltam egy pillanatra, felé fordulva, miközben Grasso is visszatelepedett mellém, kapva az alkalmon, hogy lefékeztem. - Vázold a továbbiakat. Dönteni, úgysem most fogok, ám minél jobban adod elő, annál több eséllyel fogok felétek hajolni. - komolyan beszéltem. Bár, szívem szerint ezt az egészet José-val beszéltem volna meg.
- Ez felettébb megnyugtató. Nem igazán kedvelem a buta liba módjára sikoltozó férfiakat... sőt határozottan előhozzák a harapós énemet. - mondtam halvány mosollyal. Tényleg ki tudtak készíteni a szerencsétlen nyafogó pasik, az olyan volt, mint a csík nélküli zebra... a pasi nem azért pasi, hogy rinyáljon mint a fürdős... nos tudjátok mi. Most azonban nem a rinyálás volt terítéken. Amikor rákérdezett, hogy vajon mégis miért képviselem én a falkát, akkor úgy gondoltam elmondom neki. Elvégre nem akartam hazudozni, csak nem ezzel akartam kezdeni, mert az újak acsarkodós erőfitogtatós lett volna, amit pedig nem igazán kedvelek. - Nos azért én képviselem a falkát, mert én vagyok az Atanerk, tehát aki csatlakozik hozzánk, az szokott velem egyeztetni. - mondtam könnyedén, mintha csak azt mondtam volna el, hogy az ovis jelem a kiskacsa volt. Aztán végighallgattam, amikor hozzám beszélt felé fordultam, majd amikor a szemembe nézett, nem fordultam el, a pillantásába fúrtam jegesen hideg kék szemeim, álltam a pillantását, elvégre miért ne tettem volna? A szem a lélek tükre, had nézz csak, én is megvizsgálom az övét. Nem tudtam, mi ez a Ragazza dolog, de nem akartam hülyét csinálni magamból azzal, hogy rákérdezek, így egyenlőre nem forszíroztam tovább. Arra, hogy volt már falkája pedig csak biccentek. Nem tűnt kölyöknek, szóval biztos volt már falkája, azt pedig nem is hittem, hogy jó két perces ismeretség után elmeséli, miért is lett akkor magányos. - Nos igen, ezért mondtam. Egy darabig maradhatsz független, de szerintem előbb, vagy utóbb választanod kell. Persze én sem gondoltam, hogy itt és most puszi és barátság, meg nagy szeretet és hozzánk fogsz csatlakozni, csak amikor megéreztem egy idegen farkas közelségét, úgy gondoltam nem mulasztom el a lehetőséget egy kis beszélgetésre. - mondtam halvány mosollyal. Közben megcirógattam Fahéj fejét, akin láttam, hogy folyamatosan az idegen kutyát figyeli, afféle ez meg micsoda szerzet pillantással. Tudom, csak egy kutya, de én neveltem föl, szóval úgy ismerem, mintha a gyerekem lenne. Tudom, ez furcsán hangzik, de akkor is igaz. - Nos a szomszédra csak annyit tudok még mondani, hogyha hozzánk tartozol természetesen neked is lenne szobád a területünkön, szóval ha idegesítő a szomszédod, költözhetsz hozzánk. Persze gondolom az ember nem egy új lakásért csatlakozik egy falkához, csak eszembe jutott. - vontam vállat. - Amúgy igen, természetesen azt szeretném, ha te is hozzánk csatlakoznál. Nem állítom, hogy mi tökéletesek vagyunk, de alapvetően ez a mi területünk. Nem olyan régen voltak kisebb gondok egyes farkasokkal, amiért az őrzők idehívták a másik falkát. Aztán ahogy lenni szokott a gondok megoldódtak, de hogy ne legyen egyszerű az életünk a másik falka maradt. - mondtam a távolba révedő tekintettel. Már ezerszer átgondoltam mi lett volna, ha nem jönnek ide. Milyen szép és egyszerű lenne úgy minden. - Egyenlőre nem is kéne katonáskodnod, csak ha baj lesz, akkor harcol a falka. Addig egyenlőre csak taktikákat dolgozunk ki, segítjük egymást és próbálunk teret nyerni az üzleti életben is. A miénk a Síparadicsom, ha tudod hol van. - mondtam. Nem tudom, milyen régóta élt itt, de talán ismerte. - Neked van már valamilyen terved, vagy még tényleg mostanában érkeztél Fairbanksbe? - kérdeztem végül kíváncsian. Ha nem akar, maximum nem válaszol.
Csak nevettem egyet. Mertem remélni, hogy nem is várja el tőlem, hogy sikoltozva csináljak magamból idiótát. Meglepően furcsa látvány lettem volna. Másfelől pedig, abszolút nem vagyok ilyen rinyálós típus, sem szívbajos, tehát ez alapjaiba véve is veszett ügy lett volna. - Nemes poszt. És a legnehezebb is. De gondolom, ha téged választottak, meg van a magadhoz való eszed, és erőd. Felelősségteljes buli. - komolyan beszéltem, még ha a magam stílusában is daráltam el a szavakat. Azonban végig futott rajtam a múlt hideg verejtékkel rázó képe, amint a felelősség eszembe juttatta azokat az emlékeket, amikben nem szívesen mártózom meg... Alfa posztért menő harc, egy egész falka egybe tartása, miközben mások lesnek a bokorból. Nem gyaloggalopp, én már csak tudom... - Meggondolandó. Habár, azt sem tudod mi fán termek. Megeshet én sem vagyok jobb, mint azok a farkasok, akik miatt az említett betolakodók ide kerültek. - lapos pillantással néztem végig rajta, amint a további gondolatok érlelődtek bennem. - Viszont ha másért nem is, de a szomszéd végett mindenképp tetszetős az ajánlat. - újabb mosoly cikázott fel ajkaimra, persze nem gondoltam komolyan. Nem a kiállhatatlan Mr. Brookmann miatt fogok igent mondani, ha egyáltalán azt fogok. - Most elmondok neked valamit... Sokat vesztettem eddig, többek között azt a valakit, aki miatt itt vagyok a városba. Irányába eléggé mocsárba süllyedt a becsületem, és épp azon vagyok, hogy visszakaparjam magam a bizalmában. Szóval, ha megtalálod az elvesztett becsületemet, jobb leszel, mint egy tükörreflexes pentaprizmás kereső. De mindenképp értesíts róla, hogy megvan! - vigyor képződött a képemen, már megint elpoénkodom a komoly dolgokat. - De nem is ez a lényeg... Magamból annyit tudok ajánlani, amit látsz. Ezért is tettem hozzá az iménti beszámolót... Tudd, kit akarsz a csapatodba látni. - lejjebb csavartam a pajzsomat, hogy mélyebbre lásson, mielőtt elijeszteném itt a becsület dumával. Elvégre tényleg szimpatizáltam az ajánlatával. - Ha mellettetek döntök, azt mindenképp száz százalékkal csinálnám, mélyen átrágva magamban a dolgokat. Te kedvesnek tűnsz Ragazza, de ettől még nem fogok térdre borulni előtted. Viszont értékelem a megkezdett bizalmat, amit nyújtasz felém, és ezt is mindenképp számításba veszem. Másfelől pedig, ha a másik falka nem keres fel, gondolhatod, hogy én nem mászok a nyakukra, mikor Te már lecsaptál a lehetőségre. - hozzáteszem, jól tette. Így kell ezt csinálni. Az, hogy lököm a sódert, nem jelenti azt, hogy ellenkeznék a szavaival. Igazából imponál is... Csak azt sajnálom, hogy nincs itt José, az ő tanácsai mindig bölcsebbek az én túlkattogott baromságaimnál... - Síparadicsom? Tudom hol van. Akkor egészen jól helyezkedtek el. - rémlik legalábbis valami, hogy valamelyik nap arra felé is mászkáltam, noha annyira nem mentem a közelébe. De ellenemre nem való, amit eddig láttam belőle. - Tervem? Ezernyi... Az említett bizalmat visszanyerni, bár gondolom nem ez érdekelt. Szervizt keresek, Tuningolok. Bár eddig nem igen találtam értelmes helyet... De nem adom fel! És... egy hónapja vagyok itt, nem több. Viszont úgy fest hosszútávra rendezkedem be. Mellesleg... - fűztem íriszeimet az övébe, jó pár másodpercig elidőzve bennük. - Nem mondta még neked senki, hogy "hasonlítasz egy vakondra és halálosan szerelmes vagyok beléd?" - megint túl bunkó vagyok érzem... - Csak azért kérdezem, mert a kutyád úgy néz rád. Remélem nem tervezi, hogy parancsot várva tőled megsimogathassa az enyémet... Senkinek nem lenne jó.- vezettem át pillantásomat az említett szőrzsákra, aki igencsak fikszírozni kezdte Grosso-t. Tulajdonképpen azt is mondhattam volna, hogy értem én, hogy bízik az ölebében, de azért jobb örülnék, ha figyelne rá. Áhh, ha így adom elő, az úgysem én lettem volna. - Ne haragudj, mára kissé elszállt az agyam. Ennél normálisabban is tudom az efféle dolgokat kezelni, egyszerűen csak sok a gondom. - sóhajtottam mélyebbet, miközben tekintetemet elvezettem a távolba. Sosem gondoltam, hogy idáig jutok, és egyszer csak itt fogok állni egyedül, tanácstalanul, hogy hova tovább. - Köszönöm, hogy megtiszteltél a kéréseddel, és ígérem reálisan fogom átgondolni. Ha elfogadlak alfámnak, az nem csak neked felelősség, de nekem is. Viszont azt garantálhatom, hogy hűséggel fogok melletted lépkedni. - meghúztam kicsit Grosso pórázát, hogy négy lábra emelkedjen. - Fel foglak keresni. A hegyen megtalállak? Vaagy... - fűztem össze újra pillantásomat az övével. - Ahh, csak azt ne mondd, hogy játszunk bújócskát, különben leepilálom azt az őserdőt a lábadon! Arra most nem lennék vevő. - kacsintottam egyet, hogy érezze, csak szórakozom.
- Nos igen, a legnehezebb és legnagyobb poszt. - sóhajtottam fel. Ezt a sóhajt annak értelmezte, aminek akarta. Amit mond az őszintén elgondolkodtató. Nem fogok hazudni neki, akkor nem lenne semmi értelme ennek a bulinak. - Ha bajos leszel, megnevelünk. Szóval szólj előre ha van valami agybajod, mert sajnos úgy csak bébicsősszel futatthatunk, de ennek ellenére nem dobnálak ki a falkából, csak kapnál egy nevelőt. Habár azért nem árt, ha a falkatagok tájékoztatnak róla, ha hobbiból embereket ölnek, meg ilyesmik... szeretem tudni, kiket kell bezárnom a kiságyukba, mert nem bírnak magukkal. - mondtam viccelődő mosollyal. Aztán komolyan bólintottam arra, amit mondott. - A becsületet szerintem csak te tudod visszaszerezni. Ha hű leszel egy falkához, ha te is úgy érzed, hogy van esélyed arra, hogy ismét bízzanak benned az emberek, akkor szerintem vissza fogod szerezni, ehhez nem kellek én. - mondtam komolyan. ~ Van benne valami furcsa töröttség, de ha megragasztjuk szerintem remek falkatag válhatna belőle. ~ Éreztem, ahogy enged a falakból, amik körbevették. Nem törtem be durván a személyes zónájába, éppen csak kicsit engedtem kijjebb a farkasom, had szimatolja körbe. Fiatal volt, de már nem kölyök. Közben megsimogattam a kutyuskám fejét is, aki erre felnézett rám és abbahagyta a másik kutya fixírozását. - Ne aggódj a kutyáim békés természetűek, csak kíváncsi rá, kit vetett útjába a sors. - vontam vállat ismét. - Amúgy nem is vártam el, hogy azonnal leborulj előttem, az több, mint gyanús lett volna. - vontam fel a szemöldököm. Annyi sok különös dolgot is mondott, amiket nem tudtam hová tenni, illetve azt elkönyveltem, hogy nem lesz egy egyszerű eset, annyi szent. - Igen, a hegyen megtalálsz. De itt a számom és a pontos címem. Tudom beteg dolog, de mindig volt nálam névjegykártya. Egy üzletasszony nem élhet enélkül. Átnyújtottam neki tehát egyet, és reméltem, hogy nem dobja ki az első kukába. - Nos akkor további jó sétát neked Dustin, nem is zavarom tovább a csended. - ezzel búcsút intettem neki, persze még megvártam, ha mond valamit, majd lassú ráérős tempóba megindultam vissza a kocsimhoz. ~ Nos ez a séta sem úgy alakult, ahogy vártam, de határozottan nem volt kellemetlen a beszélgetés. ~
Fáradtan sétálok ki az állatorvosi rendelőből. Egy újabb nap telt el. Öröm vagy sem, de ma nem voltak sokan bent és műteni sem kellett, amit lehet, hogy imádok, de másik oldaláról nézve meg örömhír. Már több mint egy hónapja, hogy itt vagyok és mégsem érzem magam otthon. Mintha még nem tudtam volna beilleszkedni, bár ebben van valami. A főnököm alig beszél hozzám és folyton csak mogorván bámul. Örülök is neki mikor nincs bent velem a rendelőben. Előtte nem merek olyan közvetlenül és barátságosan beszélni a betegekkel és gazdájukkal. Mások előtt meg lealázom magam. Sosem felejtem el azt a kis incidenst azzal a nagykutyával. Milyen ciki volt és a pasason lehetett látni, hogy legszívesebben elröhögné magát. Nah ilyenkor érzem azt, hogy jó mélyre le kéne ásnom és évekig ott maradnom. Ahogy ilyenkor mindig most is elindulok Csokival a kis sétámra. Ma nem választok egy új utat, jó lesz a megszokott is főleg, hogy nem is tudom megunni a táj szépségét, amiért már bőven megérte idejönni. Ma kivételesen a fényképezőgépemet is elhoztam. Még egy képet sem készítettem a városról. Azt hiszem a munka miatti izgalom jobban lekötött. Hosszabb sétálgatás után végül úgy döntök, hogy az egyik fa tövében helyet foglalok, míg Csoki tovább élvezi a "szabadságot".
Az ebédszünetemet nem szívesen szoktam a kórházban tölteni, sokkal nagyobb felüdülést hoz, hogy ha járhatok egyet a szabadban, és idekint fogyaszthatom el a csirkehúsos szendvicsemet is. Szóval a mai napon is ledobtam magamról a fehér köpenyt és mivel még volt bőven időm, kisétáltam a folyópartra. Imádtam nézni ahogyan a hömpölygő víz tovazúdul, minden egyes fodra húzott magához, legszívesebben belecsobbantam volna. Nem tudom miért, egyszerűen csak meg akartam mártózni benne, akárhányszor elmentem mellette. Lágyan búgó szirén éneket hallok a fejemben, mely elvegyül a víz hangjával. Dehogy szirén ez, csak Valerie altatódala... Mióta Camival beszélgettem minduntalan eszembe jut az a nőszemély. Hol a legszebb perceink, hol meg az az átkozott este, mikor otthagyott. Ha nem kéne visszamennem dolgozni, most legurítanék néhány korsó sört, aztán egy jó pókerpartiba porig aláznék mindenkit, és meg is lenne újra a jókedvem. Épp egy fa alatt sétáltam el, mikor egy nagyot próbáltam harapni a szendvicsből de az önálló életre kelt. Az eredmény: Kiesett egy méretes husi belőle, ami elől kénytelen voltam elugrani, hiszen nem akartam, hogy összekenje bármimet is. Így hát elég fura pózba, derékból előrehajolva és kicsit pucsítva álltam, számban még mindig a szendviccsel, mikor egy kutya jött oda és szaglászott meg. Vagyis nem engem, hanem a kaját, ami a földön landolt. Elvigyorodtam, és kicsit felmordultam, aminek hála a kutyus fel is adta, és észt vesztve tepert vissza a gazdájához. Alig néhány méterre ült a hölgy, de nem voltam olyan hangos, hogy ő is hallhassa. Inkább csak furcsának tarthatja az egész jelenetet. Újra az ebre néztem, aki fülét-farkát behúzva lapult a földhöz - Úgy látszik, nem bírja a búrám... - ejtettem el félhangosan a mondatot, aztán vállvonva fordultam megint a folyó felé.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Üldögélés közben néha előveszem a fényképezőgépem és kattintok párat. Hol a víz játékát kapom lencsevégre, hol az elhaladó, vagy megpihenő embereket. Éppen mikor egy ilyen kattintós sorozatban voltam előttem egy pasas igen érdekes pózban állt meg, így megpróbálva halkan és észrevétlenül lefényképeztem őt is. Vicces és egyben jó egy kép. Természetesen csak magán célokra fogom felhasználni...Bár ki tudja, ha egy híres művésznek megtetszik talán még ki is állítom. A leeső falatra Csoki azonnal rá is kattan, amin csöppet sem lepődöm meg. Viszont azon igen, hogy ijedten sietve vissza hozzám. Nah ilyet sem láttam még tőle. Általában nem ijed meg holmi idegenektől. Biztosan valami olyasmit mondhatott neki, ami megijesztette. Miért kell bántani egy kiskutyát? Nah ő is biztos állatellenes. Pár simi és nyugtató szavak és máris jobb kedvre derül, majd farok csóválva már tovább is szalad egy idegen kutyához. Elnézem őt egy darabig, majd felállok és a férfi mellé állok. -A kutyám nevében is bocsánatot kérek a viselkedésért. Minden idegenhez odamegy barátkozni, főleg ha étel is van nála. Mellesleg meg Jó étvágyat!-Nem akarom, hogy illetlennek nézzen. Jókívánságom után nem ülök vissza a helyemre csak a vizet kezdem el figyelni.
Hallottam, hogy a lány fényképez, minden digitális gépnek van egy jellegzetes hangja,. és hiába nem állt túl közel, az én fülem elég jó az ilyesmihez. Azt viszont nem láttam, hogy engem kapott-e le a nagy szerencsétlenkedésem kellős közepén, de ha így van... az sem érdekel túlzottan. Legalább lesz egy jó napja, ahányszor ránéz. Csak az újságokba ne kerüljön. Dr. Waters - hiszen az álnevemen doktorkodok - még az utcán is igyekszik megnevettetni a gyerekeket. A kutyával tovább nem is foglalkozva meredtem tovább a folyó vizére, és nyomtam magamba az utolsó falatokat. Pont, akkor szólított meg az eb tulajdonosa, mikor tele volt a szám. Úgy látszik ez egy ilyen nap... Felemeltem a mutatóujjam, jelezve, hogy kérek egy kis időt, mert mégsem akarok tele pofával válaszolni neki, még a végén néhány falatka eltalálja, aztán tényleg oda a jó hírem. Elfordítottam a fejem és gyorsított tempóban rágtam majd nyeltem le a kaját, aztán miután a számat megtöröltem a kezemben lévő szalvétával, visszafordultam a hölgyhöz. - Elnézését kérem! - mosolyogtam derűsen - És semmi probléma, engem nem túlzottan szeretnek az állatok. Gondolom unszimpatikus a kisugárzásom számukra, vagy nem tudom. - vontam meg egyszerűen a vállamat. Tudtam én jól, hogy mi a baj, csak hát mégsem köthetem az orrára, hogy 'Jajj, Szivi ne lepődj meg, egy vérfarkastól még a legbátrabb kutya is összecsinálná magát' - Utólag is köszönöm - mosolyogtam ismét, majd újra a kutyus felé néztem - Megkérdezhetem, hogy mi a neve a kis kedvencének? Aranyos jószág. - Igazából a kutya nem túlzottan érdekelt, sokkal inkább a lány. Szép volt, és eddig meglepően kedves, pedig a szívbajt hoztam a kutyájára.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A jelzésére elmosolyodom, majd türelmesen várok, míg lenyeli az aktuális falatját. -Inkább nekem kellene elnézést kérni, amiért megzavartam Önt!-Gondolom azért jött ide, hogy nyugisan megebédeljen, de erre én ide jövök és megzavarom. Szerintem már rég elküldött a világ végére. -Természetesen meg! Csokinak hívják, vagy Csokoládé ahogy tetszik. Még nagyon fiatal, mondhatni még gyerek. Pár hónapja vettem magamhoz.-Válaszolok neki kicsit bővebben, majd tekintetemmel meg is keresem Csokit, aki idő közben már visszajött, de most a vizet pásztázta ki magának. -Hé! Ne menj túl közel a vízhez! Bele fogsz esni!-És meg is törénik a baj. Meglát egy békésen úszkáló kacsát és gondolkozás nélkül bele is veti magát a vízbe, ami önmagában nem is lenne gond, de a folyó sodrása igen nagy és ezt a csöppséget nagyon könnyen el tudja sorolni. -A fenébe!-Rémült tekintettel rohanok én is a víz mellé, majd gyorsan leveszem magamról a kabátom és belevetem magam a vízbe, hogy kimentsem a drágám, aki hangosan kezd el nyüszíteni félelmében. -Csoki! Nyugodj meg mindjárt ott vagyok!-Szerencsére gyorsabban úszom, mint ahogy sodorja őt a víz, így hamar elkapom őt, majd meg is próbálok kiúszni, bár egy kézzel már sokkal nehezebb és végül rajtam is kitör a pánik, de nem adom fel a próbálkozást.
Csak legyintek egyet, míg a szalvéta'labdát' a két lépésre lévő kukába dobom. Szerencsére pont bele ment. Öreg vagyok én már a hajlongáshoz. - Ugyan, semmi baj. Már úgyis végeztem. - mosolygok a lányra. Tényleg nem bántam, hogy idejött, kedvelem az emberek társaságát, na meg ismerkedni sem rossz dolog. - Aranyos állat. És szót fogad, megy neki a parancsbetanítás? - érdeklődöm kedvesen, miközben szemeim újra a kutyusra téved. Nem jön közel hozzám, inkább a vízhez igyekszik. Kicsit talán túl közel is, amit a gazdija is észrevesz. Ki sem mondja a kis hölgy, a kutya már a vízben is van. Ó, ez pompás! Én is a korláthoz rohanok, és nézek a rémült állat után. Nem hiszem, hogy ki fog tudni jönni egyedül, elég kicsi még hozzá. Ahogy észreveszem, hogy a lány mire készül, már nyújtom is ki a kezem felé, hogy elkapjam, mert ez nem tűnik túl jó ötletnek. - Várjon, Hölgyem! - De már késő, hangosan csobban ő is a folyóban. Remélem jól tud úszni. Én közben felkapom a lány kabátját és a parton követem őket egy ideig, de utána csak hangosan sóhajtok egyet, ledobom magamról a pulóvert és az inget, majd a zsebemből kirakva a dolgaim én is utánuk ugrok. A félelem szaga eljutott az orromba, és mégsem nézhetem tétlenül a partról, ahogy egy nőt elsodor a víz. A folyó, mely úgy vonzott magához az előbb, most végre megkapott. Gyorsan tempózva igyekeztem feléjük, és egész hamar utol is értem őket. Fél kézzel átfogtam a nő derekát, aki reményeim szerint majd szorítja annyira a kutyáját, hogy ne kelljen külön azt is fognom, mert akkor az életbe nem érek velük partot. Elkezdtem kifelé úszni, olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges volt. Néhány perc alatt sikerült felülkerekednünk a sodráson, és partot érnünk. Először a lánynak segítettem kimenni a vízből, aztán én is kimásztam, és megráztam a fejemet, akárcsak a kutyák szokták... Vagy inkább farkasok. - Jól van, hölgyem, minden rendben? Hívjunk mentőt? - Igaz a telefonom valahol feljebb van, ha eddig nem nyúlták le, és az övé meg valószínűleg nem élte túl a pancsolást ha nála maradt, de biztos akad itt készséges járókelő, aki felhívja helyettünk.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Hogy szót fogad-e? Nos van amit nagyon jól megtanul és be is tartja, de néha mint egy tipikus rossz gyerek úgy tesz mintha meg sem hallott volna. De bízom benne, hogy majd felnőtt fejjel sokkal szófogadóbb lesz.-A gyerekes énjét azonnal be is mutatja nekünk a drága. Nem fogad szót nekem, de ezen nem is lepődöm meg. A kacsa sokkal jobban érdekli őt, csak kár, hogy az már akkor elrepül, mikor Csoki beveti magát a vízbe. Már kezdek elfáradni, mikor megérzem a férfi szoros ölelését a derekamnál. Kissé megnyugodom, de Csokiért továbbra is iszonyatosan izgulok. Az úszást így sem adom fel én próbálok fél kézzel "evezni" abban a reményben, hogy ez is segít minket. Ahogy kiérünk a partra jobban szemügyre veszem Csokit. Didereg, mint a nyárfalevél. Azonnal valami melegbe kell tekernem. A kérdést csak fél füllel hallom meg, így kissé késve válaszolok neki. -Igen jól vagyok. Nem kell ide mentő, de Ő nem! Kell a kabátom!-Igazából én is rohadtul fáztam, egész testem libabőrös lett és még az ajkaim is kililultak, de ez csöppet sem izgatott engem. -Vissza kell mennünk a kabátomhoz! Meg fog fagyni!-Azzal hezitálás nélkül el is indulok szinte már rohanó léptekkel ahhoz a ponthoz, ahol beugrottam a vízbe. Amint megtalálom a kabátom felveszem a földről és jó alaposan betakarom vele Csokit.
Na igen, ennyit a szófogadásról. Egyikőjük sem nézett ki valami fényesen, és bár tényleg nem volt meleg a víz, én azért lássuk be, sokkal jobban bírtam. - Rendben, menjünk - el is indutlam vele vissza a cuccunkhoz, és most egy csöppet sem érdekeltek a tátott szájjal bámuló emberek. Nem láttak még félmeztelen pasit, aki cipőstül mártózott meg egy folyóba Alaszkában? Akkor most erre is sor került. Figyeltem ahogy becsomagolja szegény kutyát, csak aztán kapcsoltam, hogy így ő nem tud felvenni semmit. Természetesen a pulcsimat odaadom neki, de a kabátja lehet, hogy mégis jobb lenne. - Mi lenne, ha megcserélné? Bújjon Ön a kabátba, és a kutyust tekerje a pulóverembe - nyújtottam oda neki. - És jobb lenne, ha megszabadulna a vizes felsőjétől, mert nem kellemes dolog a tüdőgyulladás, sokakat elvitt már. - Hirtelen felszínre tőrt belőlem a dokki, ami nem is csoda, hiszen ez a lány olyan pici, és nem is kevés időt volt a hideg vízben, látszik rajta, hogy átfagyott. - Ha itt nem szeretné.. - néztem körbe, hogy mennyien vannak épp a környéken - Akkor a kocsimba, de mindenképpen le kell venni. És természetesen ragaszkodom ahhoz, hogy hazavigyem Önt és a kutyust. Vagy egyéb meleg helyre, ahol van váltás ruhája, nekem mindegy. - közben felvettem a tárcám meg a telefonom, és az ingembe is belebújtam, hogy ne legyek túl feltűnő továbbra is.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Az ötletére először megrázom a fejem, majd szavakkal is reagálok rá. -Nem! Jól vagyok, majd otthon átöltözöm, de őt minél előbb haza kell vinnem!-Ha elkezdek itt öltözködni biztosan nem fogja kibírni hazáig. Oké a kabát meleg, de csontig ázott. Egy meleg fürdő neki is nagyon sokat segítene. -A fuvart viszont nagyon megköszönném! Legalább ön is vehetne egy meleg zuhanyt. Bár ruhát nem nagyon tudok adni.-Nem szoktam tartani magamnál pasi öltözéket. Igaz van pár bő pólóm, de szerintem azok se mennének rá, hisz nekem is csak egy számmal nagyobbak. Akármennyire is próbálkozik azzal, hogy átöltözzek nem fog sikerrel járni. Jelenleg Csoki állapota sokkal jobban érdekel, mint az enyém. Én már csak ilyen vagyok...Az életemet is képes lennék eldobni. Ha a férfi megmutatja, hogy merre is menjek elindulok a kocsija felé, majd szó nélkül továbbra is magamhoz szorítva Csokit be is ülök a kocsijába. -Mindjárt otthon leszünk kicsim és majd kapsz egy jó meleg fürdőt, majd egy puha, meleg törölközőt és befektetlek az ágyamba. Az a kedvenc helyed.-Próbálom nyugtatni, ami talán szép lassan sikerül is, mivel a halk nyüszítése szép lassan abba is marad. -Bátor kutya vagy!-Idő közben a címemet is elmondtam, de azért út közben ha kell segítek neki, hogy minél hamarabb hazajussunk.
Van valami csodás ebben a reggelben. Úgy értem kellemesen hűvös, nem túl hideg, látni a harmatcseppeket, és nem tudom megállni, hogy a reggeli futás közben ne daloljam hangosan a Poltava refrénjét. Igaz, ami igaz, nem éppen illik a hangulathoz, hisz itt senki sem menetel a biztos pusztulásba és senki sem pazarolja el hiába az életét, de akkor is hihetetlenül jó érzés. Megállok egy pillanatra, újraindítom a számot, aztán már vetem is bele magam a futásba ismét. Amúgy sincs a közelben senki, kit is zavarnék? Igazából egész jó időszakon vagyok túl. Meghúztam magam fű alatt – de esküszöm, nem szívtam! -, így aztán elkerült mind Castor, Mind Emily. Egész tisztességes darabot haladtam a regényemben, túl vagyok a századik oldalon az előre eltervezett háromszázból. Ráadásul még sikerként kell elkönyvelnem, hogy senki sem akart kicsinálni, amiért megvétele óta teljes hangerőn üvölt az új Sabaton album. Néha már vártam, hogy Castor vagy valamelyik nagydarab testőre beront, kinyírja a magnót, aztán meg annyira megtépáz, hogy az ementáli sajt hozzám képest egybefüggő sziklatömbnek tűnjön, de ez nem történt meg. Biztos jól szigetelnek a falak. Futok hát tovább a kis úton, amikor megbotlok és akkorát zakódok, hogy ahhoz képest… nem, nincs mihez viszonyítsam. Éles fájdalom hasít a térdembe, aztán meg a bokámba, ahogy földet érek. A vidám éneklés éles, gyorsan elhaló sikolyba csap át. Most már bánom, hogy nincs senki a környéken, aki meghallhatna. Vagy talán csak én nem látom. Na, annál azért minden jobb lenne, mintha egy őslakost enne ide a rosseb, aki megkívánná a friss betoli-metéltet. Még elszaladni sem lenne esélyem, harcolni meg amúgy sem tudnék ellene. Ha meg valami ember talál meg, akkor visznek a kórházba, a sebeim meg a szemük láttára gyógyulnak be fél óra alatt príma. A bokám meg eltört. Még jobb…
Én a szabadidőmet nem futással töltöm el, mivel gyűlölöm mindennél jobban. Nem is értem mit lehet benne élvezni...Szóval ha engem valaki véletlenül futni lát az 1. vagy azért van mert akció van az egyik cukrászdában 2. vagy mert éppen kerget egy habzó szájú fenevad. Inkább csak sétálgatok azt is a legnyugodtabb tempóban. Nem sietek sehova, nem kerget semmit, tudtommal nincs sehol akció, így minek rohanjak? Amúgy is olyan kellemes az a friss levegő. A végén még teljesen felébredek tőle. A gondolatomból egy lány sikítása zökkent ki. Ijedten kapkodom össze-vissza a fejem miközben megpróbálom megtalálni a hang forrását. Eltelik igaz pár perc, de végül megpillantok egy ismerős lányt a földön ülve. Ezek szerint ő sikított és azért mert vélhetően elesett. Szegény! Na látjátok ezért sem jó a futás...A végén még kórházba kerülsz. -Szia Kelly...-Vagy metál csajszi...Igen emlékszem rá. Nehéz őt elfelejteni. Aranyos volt a rajongása azért a bandáért...Hu kik is voltak ők? Nah ezt inkább nem emlegetem fel neki, a végén még kiakad, hogy nem emlékszem rájuk. -Minden oké?...Na jó ez egy hülye kérdés, de reflexből jött....De, hogy jobb legyen a kedved mesélek egy kedves történetet...Nagybátyám mindig azt mondta mikor elestem és elkezdtem sírni, hogy "Ha sírsz, akkor sírj hangosan, mert a halk és taknyos könnyek idegesítenek."...Ettől mindig annyira meglepődtem, hogy még sírni is elfelejtettem.-Bár igaz ő nem sír és nem is értem miért pint ez jutott az eszembe. -Nah gyere felsegítelek!-Azzal nyújtom is felé a kezem, majd folytatom. -De van még egy vicces történetem. Ma este elég furát álmodtam....Meghívtak engem egy álarcos bálba. Nagyon szép álarcom volt, de a ruhámat nem láttam...Majd végül megérkeztem a bál színhelyére és ahogy beléptem a terembe mindenki elkezdett rajtam nevetni. Én meg nem értettem, hogy mi a baj, majd végignéztem magamon...és rá kellett jönnöm, hogy olyan meztelen vagyok mint egy csiga...Borzalmas érzés volt....Ma meg ahogy jöttem ide felé megállított egy hajléktalan, mert igen koszos volt és bűzlött a piától, meg pisitől ilyet szól nekem miután megkérdeztem tőle, hogy miért lakik az utcán erre..."Nos a helyzet az, hogy az elmúlt években nem mozdultam ki a lakásból. Nem tetszik, ahogy az a nagy, sárga szem figyel!...De ez nem tetszett a főbérlőnek és kidobott a házból...A munka meg csak unalmas volt, meg a főnök is folyton csak üvöltözött...Velem aztán senki se üvöltözzön."-Kiszélesedik mosolyom, majd csak érdeklődve pillantok rá. Remélem ezektől a történetektől már jobb lett a kedve.
A semmiből felbukkanó, japán hölgyet egy pillanat alatt felismertem. Csak pár napja volt az utolsó találkozásunk, és nem éppen a legjobb formámban látott. Márpedig olyanokat, akik láttak tőlem olyan dolgokat, amiktől még mindig képes vagyok elpirulni – és higgyenek nekem, őrült természetemből adódóan van pár ilyen ember – valahogy sosem tudtam elfelejteni. Hallgatom, amit mondd és közben próbálom követni is, de nem könnyű, mert közben embertelenül fáj a lábam. Mégis, érzem, ahogy lassan, de biztosan gyógyul. Tessék, máris nem áll olyan szinten természetellenes pozícióban. Azért, a biztonság kedvéért magam alá húzom és a fájdalommal nem foglalkozva úgy helyezkedem, hogy takarjam is kissé. Pár perc múlva talán lábra is tudok majd állni, de Castor valószínűleg nem dicsérne meg, ha egy ember miattam fedezné fel a létezésünket. Mikor befejezi felé fordulok. – Ugye tudja, hogy a gyanús fehér port nem orral szokás vizsgálni? – kérdezem, de azért halványan mosolygok, hogy tudja: csak viccelek. Félig-meddig. Lám, máris visszakaptam a kölcsönt, és ő került olyan helyzetbe, ami után nem tudom majd megállni a nevetést, ha rá gondolok. Kedves nő, persze – sokan mások valószínűleg csak úgy elsétáltak volna mellettem –, de a csípős megjegyzést akkor sem tudtam magamban tartani. Bűnbánó arckifejezést fölvéve nézek rá ismét. – Bocsáss meg. Ez kicsit durva volt tőlem. Nem akartalak megsérteni. Nem is tudom, hogy miként folytassam. Inkább nem mondok semmit, és várom, hogy ő dobjon föl valamit. Abban talán nem alázom meg sem magam, sem őt.
Kezdőlap
