Kész, vége van. Fogalmam sincs, hogy sírjak-e, vagy nevessek a helyzeten. Bár, ha sírnék, sírhatnék fájdalmamban is, meglepettségemben is, és egyúttal mérhetetlen döbbenetemben is. De nem, ilyesmit nem teszünk. Majd a hotel párnái között, egyedül a néma éjszakában minden feszültségemtől megszabadulok. Íme, itt fekszem az öcsémen, ez most már teljesen biztos. Érzem a közelgő halál szagát, és egyszerűen képtelen vagyok bármit is tenni, vagy mondani. Mindenem fáj, nem fog az agyam, a szívem pedig úgy kalapál, hogy csodálkozom, hogy még nem szakadt ki a mellkasomból. Már épp üzentem volna Gabrielnek, hogy azonnal hozza a kocsit, és tűnjünk el innen, amikor egy hófehér fergeteg ugrott be a képbe, félrelökve engem is, és a félholt testvéremet kezdte szétcincálni. Ha eddig azt hittem, hogy kész, ennyi volt, nincs tovább, akkor bazi nagyot tévedtem. Úgy taroltam le Katharinát, mint aki eddig egy percig sem harcolt. Talán, ha van olyan indok, amiért Alfa vagyok, akkor ez az. Valóban emberfeletti módon vagyok képes megfeledkezni minden fájdalomról és fáradtságról, amikor harcolni kell, védelmezni, vagy éppen megtorolni valamit. Minden bizonnyal nem számított arra, hogy meg fogom lépni, és túlságosan is bele volt gárgyulva a vér szagába ahhoz, hogy érzékelje a közeledésemet. Egyből és azonnal a nyakára mentem, úgy igyekeztem lerántani Benitóról, mint egy darab koszos rongyot. ~Térj észhez szuka! Megmondtam, hogy nem avatkozol bele!~ Hasítottam tombolva az elméjébe, és ha sikerült megragadnom, megkíséreltem annyira arrébb taszítani, hogy Benito és közé állhassak. ~Az Alfád vagyok, Katharina, én parancsolok neked! Takarodj innen, ne is lássalak a közelemben! Keress magadnak más szórakozást!~ Vicsorogtam rá. A pofám habzott a vértől és a nyáltól, ahogy a hörgésemtől fel-felbuggyantak a nedvek. Az óra vészesen ketyegett. Ekkor érhetett el hozzám a testvérem utolsó, szerető gondolata, én pedig rettentően kétségbe estem. Mit tettem?! Mit tettem?!?! ~Gabriel, azonnal vidd be a hotelbe! Megyek utánatok, de nincs idő megvárni, amíg én ezt lejátszom Katharinával... Meg fog halni...~ A hangom felé már korántsem volt olyan vad, mint a nősténnyel szemben. Rettegtem. Mennyi esély van rá, hogy 330 év után rátalálok az öcsémre, aztán majdnem a halálba segítem? Ráadásul a saját farkasom szegi meg a parancsom, és veri be az utolsó koporsó szöget... Amint lehet, odalépek Benitóhoz, és megbököm az orrommal. ~Tarts ki, testvér, könyörgöm tarts ki'~ Próbáltam életet lehelni belé, de nem tudom, hogy egyáltalán eljutott e hozzá a gondolatom. Szó szerint fél szemmel (hahaha) Katharinát figyeltem. Az iránta érzett, mélységes csalódottságom határtalan volt. Csapdában éreztem magam. Egyszerre rohantam volna el, messzire az öcsémmel a karijaimban, és egyszerre döngöltem volna a földbe Katharinát. És természetesen mindemellett nem volt olyan tagom,ami ne sírt volna pihenésért és gyógyulásért, de azt hiszem, hogy az én állapotom ebben a helyzetben már igazán részletkérdés.
Hát ez nem hiányzott! A fehér farkas éppen nem bírta ki cérnával, pedig már nem sok kellett volna. A rohadt életbe! Mire ideáig jutok, Castor már el is repíti a nőt, és mivel nekem se kutyám, se macskám a csaj, amin földet ér, és biztonságos távolságban van az alfától, beléeresztek két golyót. Garantáltan túléli, de sokkal csendesebb lesz, és Cas sebesülten is le fogja tudni fogni. Nem mondom, hogy célzott lövéseket adok le, de csak nincsen akkora pechem, hogy létfontosságú szerveket találok el ... és ilyen közelről átmegy rajta a lövedék nem marad benne, hogy baja legyen belőle. ~ Valahogy fogd le a nőstényt! Az öcséd nem biztos, hogy kibírja a hotelig most rögtön, de megoldom. Nem zavar, hogy Castornak adok utasítást. Tudom, hogy ha a helyzet úgy hozza, nem zavarják a formaságok, és remélem, már tudja, hogy nálam a hűvös számítás még ilyenkor is bejön. Valahogy éreztem, hogy azt az ezüst tőrt is el kellett volna hozni ... A kóbor mellé térdelek, aki eszméletlenségében felveszi emberi alakját újra, és gyorsan kitapintom a pulzusát, majd a sebeit. Hetven év bőven elég volt, hogy kiismerjem az anatómiát. Megtalálom azokat a nagy ereket, amik sérültek, és túl sok vért veszít rajtuk keresztül. A pisztolyt kitárazom a betonra, és egy töltényt a kezembe veszel. Éget, de most nem számít, illetve számít, éppen ez kell nekem. A lövedéket odanyomom a sérült erekhez. Az eljárás neve kauterizáció, és a vérzéscsillapítás egyik legjobb módja. És alig pár percet vesz igénybe. A farkas már eszméletlen, nem kínzom meg vele túlzottam, és nem is mozog el előlem így, pontosan tudok dolgozni. Égett hús és szőr szaga tölti be a levegőt, undorodom tőle, de ez sem számít.
Én a halál rokona vagyok... Szeretem a tűnő szerelmet... Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy...
Valami Ady nevű fura fazon versének a sorai robbantak bele félig őrült tudatom ragályos mocskába. Nem akartam semmit már, csak halál osztani... Megszűntem tudatos lény lenni, már csak a vér szaga éltetett. Nekem soha nem volt senkim, aki szeretett, akiért feláldoztam volna akár egy szőrszálamat is. Akit soha nem szeretnek, az soha nem is fog viszontszeretni. Persze nem vágytam szeretetre, nem vágytam megértésre, se barátságra. A fenevad, aki voltam, pontosan, nem aki bennem élt, hanem aki én voltam, csak vérért kiáltott. Szart ő magasról a családra, vagy barátságra, esetleg emberségre... Ő csak azt a véres tépázó csókot akarta odalehelni a haldokló arcára, lehetőleg úgy, hogy a fél pofája is jöjjön vele annak a mocskos dögnek... Felvonyítottam, de nem a fájdalomtól, amikor Castor mint egy villám ellökött a prédámtól. Egy pillanatra nem fogtam fel miért, nem értettem mit akar tőlem... azt hittem ő akarja a végső csapást mérni rá, hiszen ő az Alfa... Hagytam is volna neki, csak kérnie kell, nekem elég, ha a véres toron leszedhetem a lábát... vagy a karját... esetleg mást... Azonban amikor eljutott hozzám a tény, hogy mégis mi ez, hogy miért védi a férget, akit meg kéne ölnünk, akkor olyan sebességgel hűlt le minden a fejemben, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna rám. Vérrel pettyezett hófehér bundám alatt az oldalam vad emelkedése és süllyedése elcsitult, a nyugalom különös intenzitással öntött el, úgy is mondhatnám az őrület kristályosság fagyott bennem, a tombolás kimerevített képpé fagyva várakozott. Ezernyi gyilkosság pergett le a szemem előtt, végül az, amit tőle is láttam. Életemben nem először voltam szomorú és csalódott, és volt már mélyebb ez, amikor a hazámat jogtalanul legyőzték a mocskos megszállók.. és rabigára fűztek egy mennyei sorra való népet... Most is hasonlót éreztem. Csalódott voltam és zavarodott. Ez a Castor nem az a Castor volt, akit én először megismertem. Azt hiszem ez a hideg csalódottság még rémisztőbb volt számomra, mint a tobzódás és a harag, akik jó ismerőseim voltak, akiket úgy ismertem, mint a tenyerem... Ekkor csapódott be a két lövés az oldalamba... Hogy mit tettem? Semmit. A hús cafogott, hallottam a golyók süvítését, de nem moccantam, még csak nem is pislogtam. Egy hang nem hagyta el vértől maszatos pofámat. Csak álltam, akár egy szürrealista vérrel festett hószobor. ~ Hát semmi nem maradt ezen a világon, amiért érdemes lenne élni? ~ Futott végig a fejemen a kiábrándult gondolat. És csak álltam. Vártam hogy széttépjenek... vagy lelőjenek... vagy csak hagyjanak itt, ahol majd valaki megtalál, elvisz és felboncol, hogy lelkem többi jogtalanul meghurcolt nemes honfitársammal együtt egy felsőbbrendű világba kerüljön. Csak álltam és nem moccantam.
Áll néma csend, légy szárnya benn, se künn nem hallatik...
Fogalmam sem volt már, hogy mi történik. Katharina, a lövések, Gabriel hangja a fejemben, és a félholt testvérem... Láttam, ahogy testéről leolvad a hatalmas bunda, és megpillantottam őt. Hát persze... Hogy nem eszmélhettem rá előbb? Az önvád, az önmarcangolás lassan elemésztett, felfalt belülről, mintha egy könnyed kis húscafat lennék a számára. Katharina mozdulatlan, és fogalmam sincs, hogy mi járhatott a fejében, de nem is érdekelt. A lényeg az volt, hogy nem támad többet. Egyedül Gabe mozgott, ennyit még érzékeltem. Aztán megadtam magam az enyészetnek, a fájdalmak tömkelegének és az érzelmek viharának. A szörnyeteg visszaszorult a szívem mélyére, én pedig meztelenül térdeltem a fagyos földön. Nem láttam. Teljesen elvesztettem a látásomat, és ez csak most tudatosult. Fél szem... Nos, a fél szem olyan, mintha ott sem lenne. Csak azért tudtam remegő végtagokkal nagyjából négykézláb megtámasztani magamat, mert a végtagjaim nem sérültek. Felköhögtem, és a földre köptem. Vér. Vér és nyál. De hogy kié volt a fekete színezet, azt nem tudom. A körmeim alatt bűzös húscafatok és szőr. És a szagok, a sok rettenetes bűz, mindenki húsa és vére találkozott a testemen. Szerettem volna kinyögni, hogy sajnálom. Nem tudom, hogy végül is pontosan mit. De ezt az egészet. Lassan ideje lett volna a saját problémáimmal foglalkoznom, de képtelen voltam rá. Bíztam Gabrielben. Azzal, hogy rábíztam az öcsémet, olyan volt, mintha a saját életem egy darabját bíztam volna rá. Nekem magammal kellett volna foglalkoznom, de ott volt még Katharina is. Az utolsó utáni erőfeszítésem segítségével odakúsztam a nőstény közelébe. ~Én nem ölhetek úgy, mint te. Nekem... Én.. Felelősséggel tartozom...~ Elég sok minden iránt. Nagy levegőt vettem, és bár pokolian fájdalmas volt, kibírtam még. Ráfókuszáltam Katharina szörnyetegére, és minden erőmmel azon voltam, hogy a farkasát az emberi testébe kényszerítsem vissza. Le akartam nyomni, én voltam az Alfa, ő pedig "csak" egy csalódott végrehajtó. Felüvöltöttem még erőtlenül, és egy ponton fel kellett adjam, akár sikerült a folyamat, akár nem. Összerogytam, kiterültem a földön. Nem ájultam el, nagyon is tudatában voltam minden fájdalomnak és történésnek. De a szervezetem leállított, nem mozdulhattam, nem rombolhattam tovább saját magamat. Se a testemet, se a lelkemet.
Hát ez remek! Itt egy mjdnem hulla előttem, az alfán mögöttem agonizál, és itt egy félőrült, gyilkos hajlamú nőstény, aki a jó ég tudja mikor indul be újra. Most mit csináljak? A én mindkettőt ellátni, a nőstényt lekenyerezni, a hullát eltüntetni egyedül nem tudom. Elővettem a mobilt, és SMS-t pötyögtem. Nem akartam hangosan kimondani, mit akarok, és kitől. "Sürgős segítség kell a rakparton. Két halálán lévő sebesült farkas, plusz egy emberi hulla van itt. A farkasoknak mágia kell!" Elküldtem, az ügyeletre és Mortimer számára is egyaránt. Aztán felálltam, és a nődtény felé fordultam. - Én most kértem segítséget az őrzőktől, hogy gyógyítsák meg az alfánkat, és takarítsák el a hullát utánad. Én a helyedben nem lennék itt, mikor megjönnek. Most, hogy az üzenetet már elküldtem, nem tudott közbelépni, az őrzők remélhetőleg jönnek, ennyit kaphatott tőlem ő is. Persze lehet, hogy mire megérkezik a segítség ez az őrült széttép engem is. Már töltött pisztolyom sincsen ellene. De bennem nincs harag, sem félelem, nem hergelem őt, de különösebben megnyugtatni sem akarom. A józanságom az egyetlen fegyverem most. Castorhoz lépek, és őt vizsgálom meg, hogy mi van vele. Rossz látni a sebeit. - Igazi olasz temperamentum. Előbb lő, csak aztán kérdez mindkettő. - mormogom, s nem érdekel, hogy hallja-e. Igaz, ők nem lőttek, azt csak én tettem, de ez a lényegen nem változtat. Mérges vagyok valamilyen szinten, mert ez a sok vér mind feleslegesen folyt ki, az az ember is feleslegesen halt meg, és én is rohadt sokat fogok szenvedni amiért ők itt egymásnak estek. Legszívesebben elfenekelném mind a kettőt, vagy lekevernék egy-két maflást. De hát ők a "nagyok", akikre mi, "kicsik" felnézünk elvileg. A fene egye meg!
~ Felelősség... Mi a fene az? ~ Kacagni támadt volna kedvem, ha nem lettem volna ilyen mocskosul csalódott. A drágalátos Alfám egy jól irányzott mozdulattal kirántotta alólam a véres tobzódásom és mocskos halálok által szőtt realitásom szőnyegét... én pedig lehuppantam egy túlontúl tiszta és jóságos világba... ~ Azt hiszem, meg akarok halni. ~ A gondolat a sötét mélyből jött, onnan, ahonnan nem is vártam. Igazából voltak már jelei. Régen mindig csak én osztottam a halált, én kínoztam és adtam kínt. Aztán az utóbbi időben, ahogy egyre kevesebb értelmét láttam az életnek, még akkor is, ha ezt magamnak sem vallottam be... Nos az utóbbi időben magamat kínoztam.. Persze mások által, mert különben végképp hülye lettem volna. És most ezen a gyorsvonaton, ami egyenesen a pokolba tartott velem kezdtem célegyenesbe érni. Belegondolva amióta megszülettem fiatalkoromban végig a bosszú hajtott, a gyűlölet.. aztán amikor már nem volt célpontja a vezér, akinek zászlaja és eszmeisége védő szárnya alatt megbújva úgy éreztem van értelme annak, hogy élek. Majd amikor vele végeztek, hosszú ideig ismét nem találtam önmagamra, és még a hazámtól is eltéptek mocskos idegen világba küldtek, mint valami rossz kutyakölyköt. Ott aztán a Sors, az a mocskos r*banc úgy hozta, hogy rátaláltam Castorékra, és felmerült a remény, hogy ismét lesz falkám, egy hely, ahová tartozhatok. Nem ellenkeztem, amikor Castor alakváltásra kényszerített, talán még magamtól is megtettem volna, habár a bunda jótékony melegében talán kicsit otthonosabban éreztem magam. De nem ellenálltam, nem volt miért. A bunda szinte lefolyt rólam és ott térdeltem, néhol véresen, aranyszínű hajam sátora elrejtette az halál-arcom. Most nem volt, nem volt semmim és senkim. Nem tudom miért jutottam eszembe most folyamatosan a versek, miért köröztek undok keselyűként haldokló tudatom peremén, minden esetre újabb vers lebegett fel a mélyből, és mint túlérett vizihulla mutatta meg elszürkült arcát...
Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm.
Csöndesen mondtam végig a verset, hosszú ideje ezek voltak az első szavak, amiket kimondtam és ezek sem hangzottak többnek egy suttogásnál. A fiatal farkas talán hallotta őket, de igazából ez nem érdekelt, tegyen, amit akar. Az sem érdekelt, hogy jönnek az őrzők, talán megölnek, talán nem. Kit érdekel? Csendesen felálltam, az oldalam még mindig vérzett, de máris gyógyult a lőtt seb. De ha nem tette volna, az sem érdekel. Meztelen bőröm libabőr futott át a hidegtől, de inkább a lelkem fázott, a mocskos kárhozatra ítélt lelkem sírt. ~ Milyen szánalmas.... ~ Csöndesen elfordultam és otthagytam őket. Nem tudtam hová megyek, mert nem volt hová mennem. Csak elindultam, bele az éjszakába, hátha valamelyik árnya végre magával visz majd a pokolba, hová tartozom, hogy az ördögök majd megkínzott testem mocskos torán boldog kacagással koccintsanak a farkasok örök kárhozatára...
Már lecsuktam az ép szememet is. Nem volt számomra az ég világon semmi látnivaló. Katharina távozását is csak léptei neszéből, és energiájának elhalványodásából érzékeltem. A szaga elárulta, hogy mennyi minden kavarog benne. És már szóra sem méltat. Gondolatra se. Más körülmények között talán magamra vettem volna sértettségét, és bősz kioktatásba kezdtem volna. Tudom, én nagyon jól tudom, hogy min mentünk keresztül, jobban ismerem az ő lényét, mint azt gondolná. De ez nem jár együtt azzal, hogy felmentést kap olyan dolgok alól, mint például az Alfa parancsának megszegése. Ő választott engem, kétszer is. Egyszer a háború után, egyszer pedig akkor, amikor a sikkes magángépéből a londinerek belepakolták a bőröndjeit a kocsimba. Ó igen, a kocsim. Az autóm. Hogy én mennyire szeretem azt a négykerekű motoros ragadozót! Gyönyörű és méltóságteljes, a fény úgy törik meg a lakkján, mintha ő megtehetné, hogy eltaszítja magától. Emlékszem, milyen mérges voltam, amikor Liu tönkretette. Akár a szívemet is megtéphette volna, mert annyira fájdalmas volt. És akkor hívta rám az Őrzőket is az a mocskos kis dög, de hát, most már minden más, már nem mocskos kis dög, már a vérem, és ezt az őrzők is tudják... Apropó Őrzők... Mintha hallottam volna róluk valamit... Gabriel idehívta őket. De valóban ezt mondta volna korábban, vagy csak az elmém űz velem csúfos tréfát? Nem... A receptoraim lassan újra működésbe léptek, és már nem csak egy égő, maró húscafatnak éreztem a saját testemet. Gabrielt éreztem magamon, nyilván most megnézi a sebeimet. Jó gyomra lehet... - Mindhárom...! Préseltem ki magamból a szavakat Gabriel mondatára, és fájdalmas köhögéssel vegyes hörgéssel ugyan, de egy erőtlen nevetés hagyta el a számat. Fogalmam sem volt róla, hogy mit csinál velem. Én csak feküdtem a hasamon, mert a hátam darabokban volt, reszkettem a hidegtől, a érveszteségtől és a kimerültségtől egyaránt. De ha Gabe velem foglalkozik, akkor mi van Benitóval? Benito... Hát nem azt mondtam, hogy vele foglalkozzon? ~Ugye nem... Benito, ugye nem... halt meg?~ Kérdeztem de már csak gondolatban. Mert akkor akár engem is itt hagyhat, képtelen lennék úgy élni, hogy megöltem a saját fivéremet. Talán még megvártam a választ, nem tudom. Képszakadás, black out, ahogy az angol nevezi, mert a következő kép, ami fogadott, egy borzasztó erős halogénizzó áradat volt, eszeveszett fékcsikorgás és közeledő léptek. Valahol a lelkem mélyén borzasztóan megalázónak találtam a helyzetet, és az általam úgy gyűlölt kiszolgáltatottságérzet kerített hatalmába. Szagok, energiák, léptek zaja tódultak a fejembe, megfogtak, és felemeltek. Vittek. De hova? Gondolom, a kocsi felé. Ahogy felemelkedtem a talajról, borzasztó hányinger tört rám, és ha jönnie kell, nem fogom tudni visszatartani. Még arra sem vagyok képes... De szerencsére úgy tűnt, hogy megúsztuk. Egyelőre.
Az autóút olyan volt, mint egy lidérces álom. Hol erősebb, hol elhalóbb zajok és döcögés, a fény-árnyék játék gyomorforgató együttese... Nem tudom, mit akartam igazán. Nem akartam elaludni, vagy elájulni, mert akkor nem lettem volna tudatában az eseményeknek, és így legalább halvány sejtéseim voltak a körülöttem zajló dolgokról. De mivel minden összemosódott, nagyon kényelmetlen volt minden, a fájdalmakról már nem is beszélve. Jobb lett volna, ha nem vagyok tudatomnál, mert akkor nem kellett volna ezek közül semmit sem érzékelnem, és egy szebb, jobb helyen térhettem volna magamhoz...
A nőstény egy szó nélkül elmegy, sebesülten, pucéran a téli éjszakába. Hát erre már végképp nincsen energiám, hogy őt visszatartsam, és motivációm se igazán. - Jogos. - mormogom Castor kritikájára, mert az az utolsó két lövés, az felesleges volt. De féltettem, hogy ha nekiesik Castornak, akkor alfa nélkül maradok. Castort nem kezdem el kezelni, mert felesleges. Ellenőrzöm azért a pulzusát, hogy nincs-e mégis gond, de ha az őrzők meggyógyítják, akkor én előtte minek kínozzam bármivel is? ~ Én megettem érte mindent, amit tudtam, talán elég lesz. Ennél biztatóbbat nem tudok mondani az öccséről. Ekkor aztán megérkeznek az őrzők. Igencsak gyorsak voltak, valóban. Ami aztán következik, az még nekem is szinte felfoghatatlan. A kóbor mellé odatérdel egy ismeretlen nő, és valamit mormol, a kezével fura mozdulatokat tesz, Castort viszont felnyalábolják, és beteszik egy furgonba, engem nem engednek oda hozzá, hanem egy másik autó felé tuszkolnak. Közben a rakpartot szinte felporszívózzák, felszednek minden kis foszlányt, a töltényeket, és a vérfoltokat lelocsolják valamivel. Ha így folytatják, talán még a lámpát is kicserélik, amit kilőttem? A taxinál is ügyködnek rendesen. Ennyit látok, mire elnyel engem az autó, és megindulunk a furgon után, amiben Castor van. Egy férfi ül mellettem a hátsó ülésen, és azonnal kérdéseket tesz fel, de én még a rakpartra figyelek, mert még ott maradt valaki. Ahogy hajt kifelé az autó, a nyakamat tekergetem, hogy lássam, mi történik Cas öccsével. Látom, hogy őt is felemelik, és egy második furgon felé viszik. Mire kikanyarodunk a főútra, a rakparton szinte semmi nem emlékeztet arra, hogy itt nemrég még élet-halál harc dúlt. Sóhajtok egyet, és nekiállok szépen sorjában válaszolni a záporozó kérdésekre. Közben meglepődöm, mert azt hittem volna, hogy az egyetemre fogunk menni, de a hotel felé kanyarodunk el rövidesen. Én jobbnak látom, ah mindent úgy mondok el, ahogyan történt. A nőstény bajba kerül, de hát Rowent sem iktatták ki, pedig ő egyszerre kettőt ölt, szóval csak nem lesz belőle nagy baj. A kóbor meg Castor pedig ártatlan, most kivételesen, ők egészen jó fiúk voltak, mármint civil szempontból. A holte felé menet a mi autónk megelőzi a furgont, és mikor odaérünk, és lelállunk a személyzeti parkolóban, a fickó mellőlem kiszáll, és a parkolóban állva valamit mormolni kezd. Érzem a mágia kavargását köröttünk, minden egyes szőrszálam égnek áll. A sofőr int, hogy szálljak ki. - A két furgon megérkezését itt a hotelből már senki nem fogja látni. - közli velem flegmán, de legalább előzékenyen. És hamarosan érkezik is a két kocsi, beparkolnak háttal az épületnek. - De akkor most mi lesz? Nem gyógyítják meg őket? - kérdem idegesen. - Már rendben vannak. - Mi?! A sofőr odaterel az autóhoz, és a kezembe nyomja a kóbort, aki még mindig nincsen magánál, de láthatóan sokkal jobban néz ki. Castort egyszerűen talpra állítják a másik kocsiból rögtön, és meg is áll a lábán, bár a tekintete kissé zavaros, és továbbra is meztelen. - Öt percük van, hogy a falka zárt területére érjenek. - közli a sofőr, és a két furgon közben már kihajt a parkolóból. - Ő... a ... annyi elég lesz ... - dadogom, és úgy érzem magam, mint akit fejbe kólintottak. Közben befut egy negyedik autó is: Tara szitakötője, egy őrző kiszáll belőle, és beül a helyemre. - Mehetnek. - közli a sofőr, és szelíden a bejárati ajtó felé tol.
- Én nem így fogalmaznék. - jegyeztem meg halovány mosollyal szám szegletébe. Bár, nem fejtettem ki a további gondolatmenetet, érti, ahogy akarja. Nekem, személy szerint egy nőben sosem a pia jött be, vagy jönne be. De, ameddig mértékkel csinálja, és nem hány maga alá, és mindemellett még a társam is a hülyeségben - az alkohol által, vagy anélkül -, azt természetesen értékelem. - Van benne jó. De nem mindegy, milyen céllal teszed meg a világ körüli utadat. - nevettem halkan, elütve az egészet, mielőtt még belekérdezhetne. Nem titok, csak felesleges lenne, és egyébként sem kenyerem a lelkizés, pláne nem úgy, hogy lassan keresztbe állnak a szemeim. - Hát, akkor majd egyszer körbevezethetsz itt. - a nevetésem vigyorrá szelídült. Végül is komolyan gondoltam. Érdekel Fairbanks, és bár már jó hány szegletét felfedeztem, lehetséges, hogy még elég sok látványosságáról lemaradtam. Addig se a kátrányos szmogok kell szívnom. - Lángcsóvák? Meztelen nők? - vontam fel egyik szemöldökömet játékosan, fejemet szórakozottan ingatva meg. - Ilyeneket nem sűrűn kérnek, de ígérem, ha mégis, akkor nem hívlak pingálni. - igazából festettem már sok féle mintát autókra, motorokra, sőt egyszer még konyhabútorra is... Érdekes volt. De valahogy jobban csípem én is azokat a "rajzokat", amiknek értelme is van. A visszakérdezésre egyszerűen csak a fejemet ingattam meg, nemleges választ adva. Ha a híre megelőzte volna, nyilván nem kérdezem meg a nevét. A mosolyom persze töretlen volt, a társaság által, vagy a whisky miatt, az már édes mindegy. - Ne legyen furcsa, hívhatsz Darionak, ha az jobban tetszik. - löktem meg a vállát finoman, és jó kedvűen. - Egyszerűen csak abban az időben, amikor én születtem, erre szükség volt. - zártam rövidre a név históriát. Egyrészt mert unalmas lenne szarrá boncolgatni a miértet, másrészt már nem számít. Ez van, ami. Az Atanerkes sztorira már nem reagáltam. Főleg azért nem, mert ennyire nem érdekel a falka. Illetve, helyesbítek. Ez a része nem. Nekem egy alfám volt, és az az apám. Innentől kezdve, bárki is áll azon a míves, szájba vert 'porondon', engem nem foglalkoztat. A parancsot követem, a falkáért kiállok. És körülbelül pont. Amint indulásra hajtottuk a fejünket, kénytelen voltam vigyorogni. Alapvetően is, ez egy dolog. De ahogy Dotty sasszézott kifelé, némi koordinálatlan mozgást végezve, amellett nem tudtam elmenni csak úgy. Legalábbis a vigyor dukált mellé. Végül hamar átöltöztem, és a kocsi is startra kész volt, és még mi is egyben voltunk, szóval fél siker! - Szép név. Mármint, nekem bejön. Egyszerű, de hangzatos. - reagáltam le a nevét illetően. Közben a motor felizzott, a Camaro pedig az aszfaltnak kezdett dorombolni. Imádom a hangját... - Ettől nem kell paráznod. Jól vezetek. - kacsintottam egyet szórakozottan, majd ahogy Dotty bekapcsolta magát, úgy a kerekek felcsikordultak, és kihajtottam a parkolóból... A kérésnek eleget tettem, és néhány trükkös kanyart megtéve, na meg persze, pár motor pörgetést is beleépítve, végül megérkeztünk a rakpartra. Igazából csodálom, hogy elsőre ide találtam, mert úgy a fele úton azon gondolkoztam, hogy egyáltalán a betonon vagyunk-e még, vagy már a járdát amortizálom le? Kissé billegve, és esetlenül vágódtam ki az autóból, felmarkolva a két üveg whiskyt, becsapva az ajtót magam mögött. Amennyiben Doro is kikászálódott, úgy bebiztosítottam a központi zárt, majd a kulcsot a zsebembe süllyesztettem. - Nos, hölgyem, megérkezzztünk... - színpadiasan hajoltam egyet, magam elé engedve a másikat, hogy induljunk meg a folyó felé. - Ez a tied. - dobtam át az egyik üveget neki, majd a sajátomat azonnal meg is szabadítottam a tetejétől, és meghúztam. - Tuuudod, igazából mossst, hogy így előttem libegssssz, arra gondoltam, hogy szeretnék belerohadni a gatyádba... - fejemet kissé oldalra billentettem, majd kitört belőlem a röhögés. - Eeez nagyon gáz volt... Neeem, dehogy szeretnék! De egyébként jól áll. Hooonnan szedem ezt a sok marhaságot? - néztem magam elé értetlenül, még a kezemet is kissé széttártam. Igen, kétségtelenül kezdek irdatlan baromságokat beszélni, azt hiszem... Jóóól van Dustin, jó nagy balfasz vagy... A parthoz érve, kiszúrtam egy stéget, mellettünk, nem messze. Ujjaimat ösztönösen, meggondolatlanul fontam bele Dorothy kezébe, egy "gyere csak" kíséretében, majd rántottam magammal, fel a rozoga tákolmányra. Leültem a szélére, a lábamat lelógatva a víz felé. - Most mondanám, hogy ez... - kortyoltam bele a whiskybe. - ...olyan kicseszettül romantikus, ahogy itt ülünk és, hogy az ég szerelmére légy férfi és markold már meg a seggem! - nevettem fel hangosan, kissé előre is dőlve, meghimbálva a lábaimat. - Vagyis... öööö... Nem! Ez egyrészt rohadt buzisan hangzott, másrészt meg... dzsáááhhh... Tuuudtad, hogy a whisky gyilkos azzz agyra? - fújtattam egy nagyobbat, még mindig kacagva, ahogy hátamat lefektettem a stégre, pillantásommal a sötétlő eget bámulva. - Most már mindegy miket makogok... Szóóóval, egyszerűen sssak csináljunk gyereket! Most! Azonnal! Azt jó'van! - egész idétlen gesztusokat ejtettem, némi elbarmolt átéléssel. De végül dőltem a röhögéstől, bár szebbre már nem mosom ki magamat a dologból, és feltételezem erősen hülyének néz. Tekintetem felszökött arcára, oldalasan sandítva rá. - Szívatlak csak, ne vegyél komolyan. Jó kedvem van. - enyhültek mosollyá vonásaim. - Márrr meg iss bántad, hogy eljöttél velem mi? Ennyi elbaszott hülyeséget is csak énnn tudddok összehordani! - azon se csodálkoznék, ha fogná magát, és itt hagyna. Néha, könnyen elengedem magamat, ha szimpatikus a társaságom, és nem is gondolkozom. Ehhez pedig a pia még inkább segítségemre van. Felkönyököltem féloldalasan Dotty felé, újra meghúzva az üveget, ami a kezembe pihent...
- Köszönöm szépen. És remélem is, kár lenne a whisky-ért. - Ezt értheti az üvegekre de az elfogyasztott italra is, rábízom. Már kellőképpen jól voltam ahhoz, hogy egy kis rallyzástól felforduljon a gyomrom. Erre szerencsére mondjuk nem került sor.. egyelőre. Tényleg jól vezetett, bár hozzám képest 'kicsit' gyorsabban és vadabbul. De mit is vártam egy pasitól egy jó autóban, két üveg whisky után? Amikor megérkeztünk, próbáltam elegánsan kikászálódni a kocsiból, ami azért többé kevésbé sikerült is. Becsuktam az ajtót, egy picit talán erősebben, mint kellett volna, ezért gyorsan elmormoltam egy bocsit, és utána elkaptam a felém repülő újabb teli üveget elsőre. Elindultam a folyó felé kicsit instabilan, nagyban bontogatva a piát, mikor a mögöttem haladó falkatársam megszólalása eljutott az agyamig. Meg is torpantam, és felvont szemöldökkel pislogtam rá hátra, mert ez a gatyás megjegyzés kicsit... nos hát váratlanul ért. De a végén én sem bírtam ki, elnevettem magam, vele együtt. - Azt már csak te tudhatod, de ha mégis komolyan gondolod, neked adom az egyik nadrágom, bár lehet, hogy kicsit át kell majd szabni, hogy beleférj. - A végén kinyitottam az üveget, és meghúztam, amikor hirtelen elkapta Dus a kezem és a stég felé húzott. Kis híján leittam magam, de még időben dőltem be előre, hogy a földre csöpögjön az ital, és ne a ruhámra. A stégen én is helyet foglaltam törökülésbe, és a vízzel kezdtem komolyan szemezni. Milyen lehet így este csobbanni benne? Gondolom nem lenne túlzottan melegem sem lubickolás közben, sem mikor kijövök belőle. A figyelmem középpontjába viszont hamar ismét Dustin került, egy újabb elmés megszólalásának köszönhetően. - Azt hiszem ehhez én még nem vagyok elég részeg, és amúgy is, ezt nem nekem kéne mondani? - pislogok rá egy széles vigyorral - De ezzel most el is veszett a romantika, azt ugye tudod? - böktem meg az oldalát - Vettem észre, mondjuk ez sajna minden piával így van... vagy nem sajna? - méláztem el kicsit, aztán vállvonva meghúztam az üveget. Már nem bírtam komolyan venni amiket mondott, csak röhögtem, és most a whiskyvel löktem meg egy kicsit. - Annak örülök, mert ha komolyan mondanád, lehet, hogy már szembeloccsantottalak volna a piával. - csóváltam meg a fejem - De azért aranyos, hogy ilyen - közben mutattam a levegőbe a kis nyuszifüleket az ujjaimmal - "burkoltan" jelzed felém, hogy kedved támadt szexelni egyet - ittam egyet megint, aztán talpra ugrottam. - Ugyanmár, miért bántam volna? - mosolyodtam el - Már kezd fájni a hasam a röhögéstől. Ha visszavonultam volna mázolgatni, nem lenne ilyen jó a kedvem. Közben kedvem támadt bemutatni egyensúlyozó tehetségemet, ezért az üveget lehelyezve Dustin mellé, a stég legszélére léptem, és kezeimeg vizszintesne kinyújtva indultam el lassan, egymás elé helyezve lábaimat. Nem tudom ,hogy mire jó, de elvoltam néhány pillanatig, míg a végéhez értem. Néha meg kellett állnom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, de egyszer sem billentem meg vészesen, kivéve a legvégén, de ez is korrigálható volt egy kis kapálózással. Végül, mint aki jól végezte dolgát visszaszökkentem Dustin mellé és elmosolyodtam. - Úszni támadt kedvem, te hogy vagy ezzel? - azzal hasravágtam magam és a kezemet a vízbe lógatva ellenőriztem a hőfokot. - Ahh, ez a whisky tényleg rendesen kinyírja az értelmes gondolkozást... Ugyanis ez... Hideg. - löktem fel magam és azt a néhány vízcseppet a srácra spricceltem a kezemről, hogy tudja, miről beszélek.
Kellemes az idő. A nyári szúnyogarzenál után valódi felüdülés, hogy az agresszív csípések helyett csupán a szél elől kell védenem a bőrömet. Hűvös van, de nekem ez kifejezetten tetszik. Alaszkán kívül semmilyen más helyen nem jártam még életemben, így hát az időjárás csak minden, megszokott viszontagságával együtt javít a közérzetemen. A meleg általában zavar. Most fekete kabátot, nadrágot és cipőt viselek egy szürke sállal, ami puha bolyhaival óvón fedi a nyakamat. A hajam nem túl hosszú, így a szél éppen csak végiggereblyézi, de nem tudja látványosan összekócolni. Megnyugtat, hogy legalább ilyen apróságokon diadalmaskodhatok. Eltűnődve sétálok a rakparton. Éppen békés, merengő pillanataimat élem. Az elmúlt fél órát a városban töltöttem. Beszéltem egy-két idősebb emberrel és fogadtam néhány mosolyt is. Az emberek szeretete nehezebb óráimban felébreszti az önutálatomat, de most meglepő módon jólesett. A város mintha feltöltött volna. Tetszett a nyüzsgés, a forgalom, ami nélkülem is élte az életét. Szeretem úgy érezni, hogy egy jól működő egész része vagyok, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe - még nekem is. Feljebb húzom a sálamat, hogy takarja az államat, majd megállok a folyó mellett. A föld nedves az éjszakai esőtől. A fák szürkék, de idilliek. Egy darabig csak figyelem a lefelé áramló víztömeget, aztán lehajolok és felmarkolok néhány kavicsot. Amelyik laposabb, azt több-kevesebb sikerrel kacsáztatni próbálom, a kisebbeket egyszerűen csak bedobom a mélybe. Nem értem, miért esik ez most olyan jól. Csak rezignáltan és a papi méltóságra tekintet nélkül hajigálok.
Nem szeretem a hideget. Még mindig fura, szokatlan. Hiszen otthon, Virginiában sokkal melegebb van talán még télen is, mint itt Alaszkában. De ezzel nem panaszkodni akarok. Elvégre most - egyenlőre - nyugtom van Jaredtől. De ki tudja meddig. Céltalanul kóborlok a városban, próbálom feltérképezni. Nem vagyok itt ismerős, így nem meglepő módon sikerült eltévednem. Valahogy a rakparton kötöttem ki. Megborzongok a hideg széltől, mely végigszánt hajamon és kénye-kedve szerint borzolja össze-vissza azt. Egy vastag, bolyhos narancssárgás-barnás sál védi nyakamat és arcomat csupán. A kabátom zsebeibe rejtem fázós kezeimet, s a parton lévő köveket rugdalom unalmamban. Nem tudok mit kezdeni magammal, ezzel a rengeteg szabadidővel, ami hirtelen a nyakamba szakadt.
Munkát kéne keresni, hisz fogy a pénzem. De most ahhoz sincsen sok kedvem. Néha egy-egy járókelőre felkapom a fejem, ha a közelembe érnek, de amint megbizonyosodom róla, hogy nem az, akitől tartok már fordul is a víz felé ismét a fejem. Nem törődöm velük, ahogy ők se velem. Nem keltek feltűnést és ez így van jól. Hirtelen hangos locsogós csattanásokra leszek figyelmes. Oda pillantva meglátom, hogy egy férfi kavicsokat szóra vízbe. Hirtelen nekem is kedvem lesz lekövetni a példáját. Farkasként simán le is tudom körözni könnyű szerrel a férfit. Hiszen csak egyszerű ember, nem igaz? Mostani önmagamra nem jellemző módon mosolyogva sétálok oda hozzá és magam is felmarkolok jobb kezemmel egy adag követ. - Szia! Csatlakozhatok? - Kérdezem vidáman, mintha csak otthon Richmondban lennék a folyó partján.
//Sorry, hogy csak most jutottam oda, hogy írjak. Remélem jó lesz, kicsit sutának érzem. //
Rezignáltan figyelem a minden egyes kő elhajítását követő hullámokat. Bár ezek inkább csak ráncok a víztükrön, amik szakadozottan ugyan, de koncentrikus körök formájába rendeződnek. Néhány pillanat után elmosódnak, mert a folyó állandó mozgásban van. Nincsenek konkrét gondolataim. Afféle benyomásaim támadnak - fáznak az ujjaim, kicsit csillapodott a szél, épp most ment el egy busz -, de semmi olyasmi, amihez mozgásba kéne hozni az agyam fogaskerekeit. Áldott ez a nyugalom. Ha Éva sosem szakított volna az almafáról, még most is így élhetnénk a mindennapjainkat a paradicsomban. Oroszlánok és gazellák között, a buja édenben, ahol a macska és az egér egymás mellett pihen. Egy pillanatra belemerevedik a karom a dobás mozdulatába, ahogy ráébredek, hogy a ragadozó és az ártatlan élő bennem is egymás mellett lakoznak, és ezt korántsem nevezhetjük édeninek. Azonban most fáradt vagyok Isten hibáztatásához, ezért újra elhajítok egy követ.
A többi kavics azonban a markomban marad és úgy érezheti, soha el sem mozdul onnan - legalábbis ezt ígérik az ujjaim, amik görcsösen rájuk szorulnak. Libabőrös leszek. Az érzékeim minden porcikámnak határozott bizsergés formájában közvetítik egy másik farkas jelenlétét. Ennek külsőleg alig látható nyomai vannak csupán: megremegnek az orrcimpáim és égnek mered a hajam, ami a tincsek hosszából adódóan nem túl látványos. A bensőmben az ismerős félelem és undor keveréke kezd szétterjedni, bár nagyon igyekszem hogy a félelmet kiöljem, az undort pedig egy mennyei harcos fennkölt elszántságává változtassam.
- Szép napot, ifjú hölgy! - Mosolygok rá jámboran. Épp csak megvonaglik a szám széle, de ugyancsak jó megfigyelőnek kéne lennie, hogy ezt észrevehesse. Kényszeredetten lepillantok a kezében tartott kövekre. Újra az arcára emelem a tekintetem és ismét kedves maszkká rendeződnek a vonásaim. - Természetesen. Az ilyen szép nap előcsalogatja a mifélénket. Tökéletes alkalom a közösségépítésre, ami nekem szinte kötelességem. - Halk, barátságos nevetés hagyja el az ajkamat. Bár a Pokol kénköves bugyraiban szenvedőknek sem kívánok ilyen teremtményeket, érzem, hogy idősebb nálam, ezért elővigyázatos maradok. Igyekszem palástolni a belőlem sugárzó forrongó nyugtalanságot. Határozott mozdulatokkal leporolom a tenyereimet. - Matthew Shepherd, lelkész. - Felé nyújtom a kezem.
Érdekes. Ahhoz képest, hogy milyen fiatal farkasról van szó - merthogy arról van szó ~Hogy a fenében nem tűnt ez fel nekem előbb?!~ - egészen régimódian beszél. Én meg itt töröm magam, hogy "trendi" legyek a tegezéssel meg minden. Fülemnek jól esik e modorosság, s otthonomat, a családomat juttatja eszembe. Mindenkit, akit hátra kellett hagynom, hogy megvédjem őket. Érzékeltem, ahogy egy pillanatra lemerevedik mikor észre vesz, de az emberek gyakran csinálnak ilyet. ~Mint a nyúl, amikor fénycsóva vetül rá.~ Ez az első, ami eszembe jut; pedig nem szokásom ártani az embereknek. Nyilván csak a farkasom mondatja ezt velem, érzem is, ahogy felágaskodik szinte bennem tettre készen. ~Pap? A falkáé vagy az embereké? Esetleg mindkettőé?~ Merül fel egyből a kérdés, ám modortalanság volna ezt fennhangon is megkérdezni.
Mentális pajzsom még fel van húzva biztonsági okokból, így nem hallgatja meg csapongó gondolataimat. Látom, amint egy pillanatra megremeg az orrcimpája. Tehát neki is leesett fáziskéséssel a dolog, hogy én is farkas vagyok. Legalább nem érzem magam annyira szánalmasnak, hogy nem esett le egyből a dolog. Gondolhatja azt is, hogy épp azért szólítottam meg, mert fajtám béli. Úgy döntök, ha már tényleg pap - a ruházatából egyenlőre nem tudom megállapítani rendesen, nyilván civilben van - elárulom neki az igazi nevemet. Úgy is köti a titoktartás. - Shila Yeskel, a Richmondi alfa lánya. - Mutatkozom be én is, elfogadva kezét, ha már valami titulust kell mondanom én biztos, hogy ezt fogom elsütni, járjak bármerre is. Már, ha őszinte lehetek.
- Örvendek atyám. Mondja, nem tudja hol lehet valami szép képeslapot kapni a városról? Nemrég érkeztem még csak ide, de küldenék haza egy pár sort. - Érdeklődöm tőle, de érzem tagjiban valami feszültség keletkezett. Nem teszem szóvá, arcom rezdületlenül és barátságos mosollyal tekint rá. ~Elvégre, ha tényleg Isten szolgája, bizonyosan nem kell tartani tőle.~ Legalábbis nagyon remélem, hogy nem egy báránybőrbe bújt farkassal hozott össze a sors, aki e jámbor álca mögött egy valóságos fenevad. De persze megint csapongok, gondolataim össze-vissza járnak. Régen, még születésünk idején megkereszteltek, hithű római katolikusnak. S templomba is jártam a többi gyerekkel, mert akkoriban ezt várták el és nem akartunk jobban kilógni a sorból, mint amennyire már így is kilógunk azzal, hogy az erdő szélén szinte klánba tömörülve, elvonultan élünk.
Most pedig eszembe jutott, hogy milyen jó lenne újra templomban lenni, magamba fordulni és a papi szónoklatot vagy az evangéliumot hallgatni. Egy picit kiszakadni a szürke hétköznapokból, az állandó menekülésből és bujkálásból. Jó volna elfelejteni minden rosszat néhány órára. ~Hát sosem lesz ennek vége?!~ Reméltem, nem kell ennyire borúsan látnom a helyzetet és most, hogy két falka is itt székel no meg számos farkasba botlom bele végre nyugalomra találhatok és megvédenek Jared haragjától. - És mondja atyám, melyik felekezetet szolgálja? - Érdeklődtem őszinte kíváncsisággal. Reméltem, hogy ő is katolikus, de manapság annyi vallásnak van pásztora Amerikában, hogy nem feltétlenül kell arra gondolnom, hogy ő is a Római Anyaszentegyház felkent "katonája".
Minden erőmmel igyekszem udvarias maradni, mert bár a papi reverendát takarja a kabátom, mégsem titkolhatom túl sokáig a hivatásom - ez nem is lenne célom. De azt nehéz megemésztenem, hogy egy újabb kellemes napot kell az olyannyira gyűlölt fajtám egy képviselőjének a társaságában eltöltenem. Egy pillanatra az ég irányába emelem a tekintetem, miközben a gondolataim közt végigpereg a fiat voluntas tua, aztán csak a másiké a figyelmem. Valami könnyed, már-már beteges derű árad szét bennem. Így nem lesz olyan nehéz az elkerülhetetlen csevegés, ami mégiscsak elfogadhatóbb reakció, amikor közelítenek hozzám, mintha megpróbálnám felgyújtani vagy a folyóba lökni az illetőt. Természetesen csak a farkasok esetében. Másnak ez talán érthetetlen lenne, főleg ha látná, milyen alakok közelítenek hozzám: mosdatlan, széklettől és vizelettől bűzlő, félig öntudatlan hajléktalanok. Még nekik is többet tudok juttatni a papi kötelességek közé vett szeretetből, mint ezeknek a lényeknek, akik közé tartozom.
- Örülök, hogy megismerhetek egy ilyen fontos személyt. Bár Isten ege alatt mind egyenlőek vagyunk. - Teszem hozzá emlékezve azokra a szavakra, amiket a tanáraimtól hallottam. Ez az egyenlőség nem a pénzben, az egészségben vagy az életkörülmények minőségében nyilvánul meg, hanem a mindenki számára elérhető égi szeretetben és lelki gazdagságban. Más helyzetben talán ezt kéne magamban ismételgetnem, hogy kedves tudjak maradni, de most olyan közönnyel tekintek a nőre és a helyzetre, amit akár áldottnak is nevezhetnénk.
- A környéken nem sok ilyenről tudok, de van egy utca, ami tele van szuvenírboltokkal. Nincs is olyan messze, ha gondolja, akár el is kísérhetem. - Ajánlom fel ugyanazzal a nyugodt mosollyal. Mintha légbuborék lenne a mellkasomban, ami fekete lyukként nyeli el a gondolatokat, és a halványkék semmit löki a helyükbe. Nincsen felelősség, jövő, vagy következmények - az életem azóta a szörnyű nap óta már úgyis annyira reménytelen és ostoba, hogy hirtelen fölöslegesnek érzem, hogy bármit is mérlegeljek. Ha egy démoni lényt kísérek képeslapot venni, ugyan mi történik? Talán istenkáromlásnak hangzik, de úgy érzem, van egy határ, amin túl már az ördög sem tud jobban vagy nagyságrendekkel fájdalmasabban megbüntetni. Menjünk hát.
- Római katolikus vagyok. Régen, egy nagyon jó barátom hatására kokettáltam az ortodox egyházzal, de végül elmúlt a lázadó kamaszkor, az egész családom nagy örömére. - Mesélem halvány mosollyal, kissé gépiesen. Akár az egész életemet el tudnám mesélni fenntartások nélkül. Nincs értelme aggodalmaskodni, fontolgatni a választ. Nem is érdekel. Azok a kubista festők jutnak eszembe, akik nem tervezik a műveiket, csak megfogják az ecsetet és hagyják a dolgokat a maguk útján menni. Istennek most talán én vagyok az ecsetje, de az ördög adta hozzám a festéket. - És az ön családja? Még nem találkoztam az apjával, de bizonyára nagyon... határozott jellem. Nem lehet könnyű mellette kiviteleznie mindazt, amit meg szeretne tenni, pedig annál kevés fontosabb dolog létezik, ha a boldogságunkról van szó. - Gyűlölök minden alfának nevezett fajzatot, de ezt természetesen nem teszem hozzá. Fölösleges lenne. Inkább a nőt figyelem, ami ebben a pillanatban sokkal kellemesebb, mint elmerülni az értelmetlen gondolatok örvényében.
Amikor azzal jön, hogy fontos vagyok keserűen felnevetek. - Dehogy vagyok én fontos atyám. Utolsók közt is a legutolsó vagyok. - Úgy érzem itt az alkalom, hogy valakinek végre meggyónjam mindazt, ami úgy érzem kikívánkozik belőlem. - Omega lettem atyám. - Hangom szinte elcsuklik, pedig nem kerülget a sírás. Mégis valami mérhetetlen fájdalom és szégyen van benne a történtek miatt, pedig én aztán nem tehetek semmiről. Vétlen áldozat vagyok, mégis minden rossz elszenvedője. Egy pillanatig valami mintha átmosná az előttem lévő papot. Közönyössé válik, arca maszkba torzul. Persze mindez csupán egyetlen pillanatig mutatkozik meg nekem, utána ismét olyan lesz, mint mikor korábban beszélgettünk. Nem tudom, hogy miért történt ez az előbb; talán mert elárultam a szégyenfoltomat. Pedig a történetemet még csak nem is hallotta, de máris elítélne. ~Miféle pap lehet? Hol van benne a megértés, a könyörület, a szeretet?!~
Nem jelzem, egy szót se szólok, hogy észrevettem volna bármit is a viselkedésében. Ismét kellemes bájcsevejt folytatunk. Készségesen tájékoztat a boltról, ahol képeslapot kaphatok és még felajánlja a segítségét is. De nem akarom igénybe venni. - Köszönöm, ne fáradjon. Nem akarom a napi teendőiben megakasztani. Biztosan megvan, hogy mit szokott csinálni a napnak ezen szakaszában. A világért se tartanám fel, atyám. - Felelem, s úgy gondolom elég udvarias és tisztelettudó voltam, hogy ne sértsem meg a visszautasítással. Mikor elárulja, hogy katolikus elmosolyodom. - A századfordulón, amikor születtem magamat is e felekezet tagjai közé emelte a keresztség szentsége. - Máris egy újabb közös pont azon túl, hogy farkasok vagyunk. - Oh, apám? - Kérdezek vissza kissé meglepetten. Nos, régóta nem beszéltem a családomról, nehezen is kezdek bele. De kissé át kell gondolnom mit mondok el és mit nem.
- Valóban, de szükség is van rá. Tudja apám erős kezű, de igazságos vezető. Nem, erről szó sincsen. Láthatja, már elég idősnek tart ahhoz, hogy megismerjem a világot magam körül. Elengedett, bár nehezen. Tudja kolera járvány pusztított akkoriban és gyógyszer még nem igen akadt rá. Az erdő szélén laktunk, nem a legjobb körülmények között. Anyám a legkisebb húgommal volt várandós, mikor mindketten meghaltak. Minket csak úgy tudott apám megmenteni a testvéremmel, ha a farkasok közé emel. Különben meghaltunk volna mi is a kórságtól. Nem sok mindenre emlékszem abból az időből, tudja alig múltam hat éves. Azt hiszem örökké sokkal jobban fog félteni mindkettőnket másokhoz képest, míg csak élünk. De ez így van rendjén nem gondolja? - Kérdezem, majd próbálom terelni a témát másfelé. Hiszen az imént még a templom körül jártak a gondolataim. - Ma misézik atyám? Szívesen rész vennék rajta, rám fér már az Úr békéje. - Érdeklődöm, hiszen nem ismerem a helyi miserendet.
//Ég a pofám, mert totálisan elfelejtettem, hogy én jövök a játékunkban és csak most szembesültem vele. Ne haragudj. //
Délelőtt kilenc múlt, az idő hűvös, s Chris ennek megfelelően kötött sapkát, sálat és kesztyűt húzott, bélelt bőrkabátja mellé kiegészítésül. A mai napját a rakpartnak szeretné szentelni, mivel előzetes tervei szerint rakodó munkásként kezdi meg életét a város falain belül, ez eléggé hétköznapi munka, a fizetés sem túl jó, azonban a hírszerzésre tökéletes, nyitott szemmel és füllel járva könnyedén értesüléseket szerezhet a helyi alvilág mozgatórugóinak alapvető elhelyezkedéséről, s célkitűzéseiről, s ha szerencséje van talán valamiféle falka érdekeltségre is rábukkanhat… Elsőnek azonban munkát kell találnia, s erre a legegyszerűbb megoldás, ha végig járja a stégeket kérdezősködik. A téli szezonban keveseknek fűlik a foga az ilyen melóhoz, azonban a lehetőségek száma is sokkal korlátozottabb, mint a nyári idényben. A rönkúsztatás máig dívik, s szinte sosem áll le, a jeges idényben pedig a veszélyek miatt jobban is fizet. Vizi úton nem túl sok árú érkezik, azonban a nyersanyagok esetében már más a helyzet: érkező szén és olaj akad bőven, s kimenő vonalon az arany sem ritka, bár egy ilyen céghez bekerülni kétség kívül nehézkesebb… ~A leírások alapján a helyi aranybánya a Farkasokhoz köthető… Vajon a szállítmányozásba mennyire folytak bele?~ Merül fel benne a kérdés, mely egyenlőre nem hagyja nyugodni, ezért egy fűtőolaj szállító teherhajó legénységi tagjával elegyedik beszélgetésbe, ki szerencsére egy szál cigiért és egy kis megértő hallgatásért cserébe örömmel beszél a helyi viszonyokról, bár hamar kiderül ő is inkább csak átutazó, mintsem valódi helyi hal… ~Többet vártam a helytől, vagy jól álcázzák a valós szálakat, vagy tényleg kihűlt nyomon vagyok…~
A rendőrség már egy jó ideje figyelte a rakpartot, s az ott zajló tevékenységeket, ugyanis minden évben előfordult az, hogy csempészárut szállítottak be az országba. Ez lehetett drog és egyéb illegális szerek, de fegyver és akár más dolgok is. A helyi szervek kaptak is egy fülest, hogy az egyik olajszállító hajó körül elég nagy volt a mozgolódás pár nappal korábban, s elképzelhető, hogy behoztak, esetleg ki akarnak vinni valamit. Az ügyet én kaptam, kezdésként nem akartak túl nagy ügyet bízni rám, s úgy gondolták, hogy ez nem lehet olyan komoly dolog. Annyit mondtak, hogy kérdezzek ki pár embert, hátha tudnak valamit az ott történtekről. El is indultam, terepjárómmal megközelítettem a helyszínt, majd leparkoltam a járművet, kiszálltam, s rágyújtottam egy cigarettára. Jól esett, legalább volt valami, ami pár pillanatra elfeledtette velem a gondolataimat, legalábbis csak ezt gondoltam, de óhatatlanul is eszembe jutottak az elmúlt nap eseményei. ~A feladatra koncentrálj~ Ismételgettem magamban, majd eldobtam a cigarettát, körbepillantottam, megigazítottam bőrdzsekim alatt a pisztolytáskát, és tovább folytattam sétámat a rakpart felé. Meg is pillantottam a férfit, különös energiákat éreztem felőle, így volt egy sejtésem, hogy talán ő is Őrző lehet. Megközelítettem őt, majd megálltam mellette. - Üdv! Rendőrség..- Megmutattam az igazolványomat, ezzel is jelezve, hogy csak a munkámból adódóan kérdezgetem majd. - Mondja, nem látott mostanában semmi szokatlant erre?- Érdeklődve pillantottam körbe, tekintetem megakadt az olajszállító hajón.
Egyenlőre teljesen civilben van, szándékosan nem aktivált semmiféle varázslatot, avagy öltözött feltűnőbben. Tudja jól, vannak mágiaérzékeny farkasok, azonban ők sem tudják kiszűrni pontosan, hogy egy őrzővel, avagy csak egy mágiára fogékony hétköznapi emberrel van-e dolguk, s ebből fakadóan a bizonyosság megszerzése is időt vehet igénybe, az ő számukra is… A beszélgetést követően egy férfi állítja meg, kiről rögvest ki is derül a helyi hatóság embere, azonban azt egyenlőre nem tudhatja róla, illegális ügyeket takarkgató kopó, avagy egy buzgó nyomozó, esetlegesen az előző kettő valamelyikével kombinált farkas… De jelenleg nem is igen érdekli még, egy beszélgetés nem árthat. -Üdvözlöm. Új vagyok még errefelé, így csak ismerkedem a környékkel. Munkát keresek éppen, gondoltam a rakparton kezdem, aztán megnézem a kikötőt. Gyanús? Semmi sem tűnt fel, szokásos part menti város ez is, csak kicsit északabbra van, mint azok ahol eddig dolgoztam. Uram, ha esetleg tud valami kevésbé balhés hajóst, akinek még esetleg szüksége is van két pár erős karra… Ne habozzon! Széles mosoly jelenik meg az arcán, s beszélőkéje is megoldódott, még a közel lehetnek azok a munkások akikkel a mielőbb beszélgetett, és így nem eshet ki a sokat pletykáló, viszonylag sokat humorizáló, nem túl értelmes dokkmunkás szerepéből. Tekintetével így nem is igen méri végig a férfit, helyette követi annak tekintetét az olajszállítóra. -Sosem szolgáltam még akkora vason, de bevallom mindig csodáltam, hogy tudnak az emberek ilyen faramuci járműveket építeni… Nem lehet könnyű felépítmény és mégis úszik, sőt a legnagyobb hullámokat is kibírja…
Miközben a pasast hallgattam, végig figyeltem a környezetet, közben elővettem egy szál cigarettát és arra is rágyújtottam, az utóbbi időben szükségem volt a nikotinra, mert lecsillapította az idegeimet és addig sem mással foglalkoztam. Biccentettem a férfi üdvözlésére, elmondtam neki, hogy mit akarok, majd érdeklődve hallgattam végig őt, de számomra semmi érdekeset nem mondott . Új embernek tűnt a városban, és vagy tényleg nem látott semmit a környéken, vagy nem akart róla beszélni. Mindenesetre alaposan megjegyeztem az arcát, hogy a későbbiekben, ha kell, tudjam, kitől kérjek információt. - Jól van, azért köszönöm, ha esetleg mégis látna valamit, szólhatna nekem. - Ekkor előhúztam egy névjegykártyát, a nevem volt rajta, a telefonszámom és azt is láthatta, hogy rendőr vagyok, pontosabban nyomozó. - Hm? - Következő kérdésére érdeklődve pillantottam felé, majd nemlegesen ráztam meg a fejem, sajnos még én sem olyan rég tértem vissza a városba, ezért sem tudtam volna segíteni neki. - Sajnálom, de ebben nem tudok segíteni, nem ismerem erre a hajósokat. Viszont..- Tekintetemmel a távolba pillantottam, majd kezemmel az egyik épületre böktem. - Ott van egy remek kis kocsma, a tulaja elég jól ismeri az itteni munkaadókat, próbálja meg ott. - Kicsit útbaigazítottam őt, közben hátrébb léptem, úgy döntöttem, én magam is betérek majd a kocsmároshoz, hátha ő tud információval szolgálni nekem. - Én sem tudom, őszintén szólva, sosem merültem el a hajóépítés fortélyaiban. Nos, ha gondolja, jöjjön velem a kocsmába, ott talán segítenek magának jó munkát szerezni.- Ezzel fogtam magam és megindultam a kocsma felé.
- Hát ha sör mellett még munka is akad azon a csapszéken, akkor bizony jó féle söntésnek fogom nevezni! Széles vigyor terült szét az arcán, miközben a névjegykártyát is becsúsztatja zsebébe. Aztán követi a férfit a megadott irányba, bár mikor az elindul, egy pillanatra lemarad, hogy végig mérhesse annak mozgását, ritmusát, testalkatát. –Érdekes, hogy pont engem szúrt ki…- Jegyzi meg magában, ám már mozdul is és folytatja az igen közlékeny dokkmunkás szerepkörét. - Mióta él itt északon? Biztos akad dolga bőven, ez az állami határok szélső régiója… Ennél már csak Hawaii lehet jobb paradicsom a feketekereskedelem számára az államokban… Volt pár komám akik bizony igencsak beletörték az életüket és az álkapcsukat is a piszkos pénzbe… Pedig mondtam én mindig, nem lesz az jó Jack koma… Be is csukták. Aki sokat beszél és félős ne akarjon gyorsan gazdagodni, mert abból csak rácsok avagy hullazsák lesz… Látja ezért is tartok én itt, szerényen, de boldogan és néha tán kissé spiccesen is. Újabb jól eső röhögést hallat, közben pedig láthatóan a hajókat figyeli, amik még perifériájába esnek. - Árulja mán el nekem. Miféle italt isznak errefelé a helyiek csak, hogy könnyebb legyen a szocializáció… Tudja egy korsó ajtót nyit, két korsó szájat, a harmadik meg már perverzebb vizekre vezethet… Na de nem fárasztom ezzel a köz tisztes szolgálóját. Mennyire van még az a becsületgondozó intézmény?
Megindultam a kocsma felé, nyugodt, ám mégis határozott léptekkel, normál tempóban, de feltűnt, hogy a pasas megtorpant. Még csak hátra sem kellett pillantanom, hallottam a mozgását, neszezését. Ráadásul volt egy olyan megérzésem, hogy figyel, ez pedig rettentően zavart. Utáltam , ha figyelnek, főleg akkor, ha nem értettem ennek az okát. Az is feltűnt, hogy sokat beszél a pasas, ez kissé zavaró volt, úgy éreztem, mintha faggatózna, ezért úgy döntöttem, jobb az óvatosság. - Születésem óta élek itt, szeretem ezt a helyet és még sosem jártam Hawaiion. - Zártam rövidre, kissé morcosnak tűnhettem, ez talán azért volt, mert utáltam magamról beszélni ismeretleneknek. A fickó közben felvette lépteim ritmusát és hamarosan beért engem, én ezt egy pillantással nyugtáztam. - Ezek szerint nem túl jó életű cimborái voltak, hogy lehet, hogy maga nem keveredett bele semmiféle piszkos ügybe?- gyanakvóan tekintettem rá, nekem valamiért sántított a fickó, nem tudom miért, de volt egy olyan érzésem, hogy ne bízzak meg benne. - Hogy mifélét?- Felvont szemöldökkel néztem rá, majd egyszerűen válaszoltam. - Nem tudom , hogy mások mit isznak, én a sört kedvelem. - Ezzel le is tudtam az ügyet, újabb kérdésére odaböktem ujjammal az épületre. - Itt is vagyunk, ez lenne a kikötői kocsma. - Kinyitottam az ajtót, úgy, hogy ő is beléphessen mellettem, aztán be is csuktam azt. - Ott a csapos, Bernard, ha kell valami meló, tőle érdeklődhet, ő aztán mindenkit ismer errefelé. - Útbaigazítottam őt, én magam is odasétáltam. - Helló Bernard, mond csak, nem tudnál valami munkalehetőséget ajánlani ennek a munkára szomjazó fiatalembernek? Új a városban, és meló kéne neki. Nem tudsz róla, nincs új hajó a kikötőben?- Úgy mellékesen még érdeklődtem is, közben tekintetemmel a kocsmát is végig pásztáztam.
- Hát magából is harapófogóval kell kihúzni mindent, de hát biztos a rendőr lét teszi… Ami Jack komámat illeti, ő mindig különc volt, be akart többünket is rángatni a piszkos üzelmeibe, de hírből ismertük a viszonyokat, és a szokásokat. A kis hal arra való, hogy bedobják. Ne haragudjon meg biztos úr, de általában a maga fejesei is valakitől kapnak pár nevet, amiért cserébe megint pár nevet békén hagynak… Ritkán hallani, hogy nagykutyákat csuknak le… Én meg, mint mondtam jobban szerettem mindig is a békességet. Nem tagadom, hogy a cimbim alkoholt csempészett vámmentesen, de úgy voltam vele nekem nem kell őt feldobni, de beletenyerelni se az ő dolgába. Én ittam vele péntekenként, ő mesélt, aztán kajtattunk a kikötői ribik után, és ennyi… Nem szégyellem, s a törvény ne várja el senkitől, hogy a komáját feldobja… Ez nem gyilkosság, vagy drogcsempészet, vagy ami még rosszabb valamiféle beteg perverzió, na azoknak jár a golyó… Eközben elérik a kocsmaajtót és bizony fel is tárul a söntés tisztes képe. Chris pár gyors pillantást vet a bent lévőkre, majd vigyorogva indul meg a pultos felé. - Üdvözlöm Bernard, Chris vagyok! Mielőtt még válaszolna gurítson nekem egy korsó sört. A segítőkész biztos úr is a vendégem, már ha a szolgálat nem köti… Apró félmosoly, és egy túlontúl baráti váll bökés, tudja ő jól, hogy bizonyos hímek az ilyen megütközést nem szeretik, s a férfi túlontúl is gyanús. ~Túlzottan zárkózott, próbál fegyelmezett maradni, s kétségtelenül részletesen megfigyel, kicsi az esélye, hogy farkas, de a lehetőség adott…~ Nyugtázza magában belső elemzését, de nem zökken ki, helyette, amint megkapta sörét rögvest beszélni is kezd. - Sok mindenhez nem értek, de dokkmunkásnak jobb vagyok, mint az átlag. Keveset kérdezek, sokat beszélek, és közben még dolgozni is szoktam, s ami a legfontosabb csak meló után vagyok részeg, de akkor eliszom a fizetésem, úgyhogy maga is jól jár velem! Szel vigyor, és hangos röhögés, mely kétség kívül a Bernadnak is tetszeni fog. Ki fel is vázol pár lehetőséget rögvest… - Kösz az infókat, maga egy aranyember, vagy inkább csapember? Amelyik jobban tetszik, maga választhat… Ezt követően a nyomozó felé fordul. - S merre tovább biztos úr? Akad valami fontos ügye mostanság? Vagy csak ilyen éber errefelé a rendíthetetlen őrség? Már ha érti a szófordulatot… Újabb korty a sörből, majd a habot nevetve törli le arcáról. Próbálja tesztelni vajon mennyire feszíthető, az a bizonyos húr, mert bizony ha saját magával ülne most szemközt egy hétköznapi napon bizton szúrós tekintetet vágna.
Miközben a kocsma felé sétáltunk, végig hallgattam a szokatlanul is közvetlen pasas meséjét a haverjáról és arról, hogy miféle balhékba keveredett az ő cimborája. A férfire pillantva csak hümmentettem egyet, talán egy kicsit a szemöldököm is felvontam, de különösebb megjegyzést nem akartam hozzáfűzni, csak ennyit mondtam: - Még szerencse, hogy mindezekben nem vett részt, súlyos büntetést is akaszthattak volna a nyakába. - Továbbra sem akartam vele baráti hangot megütni, nem is igazán nyitottam felé, mivel nem ismertem a fazont, csupán információ szerzés céljából állítottam meg, ő azonban csak úgy lökte a dumát, ami kezdett gyanússá válni. A helyiek - főleg az egyszerű munkások - kifejezetten nem kedvelik a zsarukat, mivel egy rendőr általában mindenbe beleköt, akadékoskodik és néha visszaél a hatalmával. Ez alól persze kivétel voltam én, sosem léptem túl a határaimat, de ezt ő nem tudhatta. Számára csak egy zsernyák voltam, ő mégis készségesen bandukolt mellettem. - Tessék, itt elegendő információhoz juthat. - Jegyeztem még meg, amikor odaértünk Bernardhoz, és bemutattam őket egymásnak. Míg szóba elegyedtek, én rágyújtottam egy szál cigarettára, majd kifordultam a pulttól, és alaposan szemügyre vettem a vendégeket, olyan arcot kerestem, akit esetleg már láthattam korábban az olajszállító környékén. Ez azonban nem jött be, a többség egyszerű, munka után lazító melósnak tűnt. Vállökés ért ebben a pillanatban, tekintetem megütközött újdonsült dokkmunkás ismerősömön, aki félmosollyal hívott meg egy pofa sörre. Nem kedveltem az efféle bizalmaskodást, az érintkezés ezen fajtáját sem szívleltem, de jól fegyelmezetten nem csináltam ebből problémát. - Nem kérek, köszönöm, szolgálatban nem iszom...- Ezzel a lehető legfinomabban utasítottam vissza a meghívást. Már éppen menni készülődtem, még szívtam egy utolsót a cigarettámból, mikor a pasas újra megszólított, tekintetem rászegeztem, és szúrós pillantással néztem a szemeibe. - Arra, amerre az utam visz...Nos, most mennem is kell - Leszálltam a bárszékről. - Magának sok sikert kívánok a munkakereséshez és további jó sörözést. - Félmosolyra húzódtak ajkaim, alaposan emlékeimbe véstem a pasas arcát. - Majd még benézek Bernard, tartsák szemüket-fülüket nyitva. - Szóltam mindkettőjükhöz, majd elhagytam a helyiséget és visszaballagtam a rendőrörsre.
Kezdőlap
//
// 
