Ha sokáig húzza vonja ezt a témát, lerágom a saját fülemet. Hogy milyen úton módon fogom megcsinálni azt én magam se tudom, de mivel jó a megoldó képességem, ezzel is ügyesen végezni fogok. Rossz példa volt, ez tény... de hallottam már egymással bájcsevegni két idétlen, idegesítő fruskát, kik azt bizonygatták egymásnak, hogy márpedig az ő táskája sokkal csinosabb a másikénál, de közel három órát ült a boltban csak, hogy dönteni tudjon ez és egy sötétebb mellen. Komolyan mondom, még egy olyan emberi lényt, mint a női, nem hordott hátán ez a megnyomorodott bolygó. - Köszönöm - biccentek rá beleegyezésére. Nem zavar, hogy sokat beszél - még - és az sem, hogy közvetlen. Csak számomra ez szokatlan, mivel eddig elvoltam a gondolattal, hogy inkább taszítom az embereket, mint vonzom. - Ha engem egy növénymániás csodabogárnak néz, akkor hatalmasat téved. És ez egészen biztos. Eltudja képzelni, hogy egész napomat azzal töltöm, hogy egy virág mellett guggolok, és minden lehetséges paraméteréről írok valamit? Mert akkor nagyon rosszul gondolja - hangomba sokkal több sértettség költözött, mint felháborodás. Ez utóbbi teljesen el is törpül mellette. - Ebben biztos vagyok. De mi lenne, ha inkább nem beszélnénk a pénzről? - sasolok rá vad, villódzó tekintettel jelezve, hogy most nem szorulok rá erre a témára. Vannak ennél jobb "ismerkedjünk" témák is. - Ha annyira ragaszkodik hozzá, akkor változtassunk a felálláson. Én itt most felajánlom önnek, hogy ha kiviszem innen, eljön velem meginni egy kávét. A házamba. Nem kell félni, nem fogom kivégezni, de még csak megerőszakolni se. Nem szokásom... viszont boldo...khm, elégedetté tenne vele, ha elfogadná - javítom ki gyorsan, elvégre aligha mondható el rólam, hogy egy ilyen eset tényleg boldoggá tenni. - Ha nem, akkor is van még bő... az ön tempóját nézve egy óránk, hogy meggondolja magát. Mit szól? - billentem félre a fejem kíváncsian, így várva a válaszát. Megbotlását követően már el is kapom, s ajánlok neki egy könnyebben járható utat. A lábnyomaimat. Ha túl hosszúnak bizonyulnak számára, majd szökdécsel maximum. A válaszára nem reagálok, csak komoly tekintettel tudomásul veszem. - Nem... még nem. Ki tudja mi történik velünk az idő alatt, míg kijutunk innen... majd az erdő szélén szólok - vágom rá nemes egyszerűséggel. - Miért érdekli önt annyira a farkas állomány? Milyen tényezőnek köszönheti, hogy ezt a szakmát választotta? - érdeklődök és immáron lelassítok, hogy mellette folytathassam az utamat, hogy lássam is az arcát. A tempóból kicsit lejjebb veszek, hisz nem rohanunk sehova.
És bingó! A tippem, miszerint tuti, hogy már rögtön az első adandó alkalommal zabossá fog válni azért, mert ki mertem mondani, hogy növényvédőnek is el tudnám képzelni, bevált! Felháborodottságán jóízűen elmosolyodom, és egy amolyan "ezt most visszakaptad kisapám" tekintet is hozzájárul ehhez a mosolyhoz. Nem rég még ő volt az, aki jókat nevetett a bosszankodásaimon, de mostanra már úgy néz ki fordult a kocka, ez pedig igen csak kedvemre való. Már hogy a fenébe ne lenne az? -Mulánról sem hitték, hogy jó katona válhat belőle... Miért ne hihetném biológusnak? Ami azt illeti, szerintem szép és érdekes szakma. A legjobb barátnőm is növényekkel foglalkozik.- Kezdem úgy érezni, hogy megint túl sokat fecsegek fölöslegesen ráadásul olyanokról, amik biztos, hogy hidegen hagyják, de mégis mit tehetnék? Az sokkal kínosabb lenne, ha csak kukán trappolnánk egymás mellett, ameddig le nem érünk innen. Mellesleg, tudtommal nő vagyok, nem tudok vele olyan dolgokról beszélni, amkről pasik szoktak egymás között. Szex, nők, szerelés, meccs... Reménytelen eset vagyok ha a hímneműek társaságáról van szó! Ahogy váratlanul rám rivall és kis híján leüvölti az arcomról a szemöldökömet, úgy megszeppenek, hogy csak nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy ijedtségembe ne vágjak egy hátast. -Oké, felfogtam! Már meg ne haragudjon, de szerintem én normális hangnemben beszéltem magával mióta itt vagyunk.- Azért ezt nem hagyhattam csak úgy annyiba! Már így is túl sok sértő dolog felett siklottam el szó nélkül. Ezek után igazából csodálom, hogy még képes volt elkapni. Talán valahol mélyen, nagyon nagyon mélyen ott van elrejtve benne a Gentleman. Ami azonban a követkrző kérdését, vagyis inkább ajánlatát illeti, rögtön elbizonytalanodom és számtalan vészjósló gondolat kezdi el befúrni magát a gondolataim közé. Kifejezetten olyanok, amilyeneket az évek során belém neveltek. "Ne állj szóba idegenekkel, ne menj fel a lakására ha még nem ismered és blaaablabla..." Arcomra bizonytalan vonások költöznek, és még a kezemet is kihúzom az övéből. -Honnan tudhatnám, hogy igazat mond? A sorozatgyilkosok is mindig így kezdik... Igazából, hogy komolyabbra fordítsam a szót... Egyenlőre csak egy talánt mondanék rá.- Szívesen megkérdezném még azt is tőle, hogy miért nem jó neki egy kávézó -úgyis én fizetném-, hiszen kávét ott is lehet kapni -naná, hogy lehet, hiszen a nevében is benne van-, de jobbnak látom nem felzargatni további kérdésekkel az alvó oroszlánt. -Hmm... hát jó! Nem szólok bele, hogy hogy végzi a munkáját, elvégre, maga sem köt bele az enyémbe. - Vonom meg a vállamat lazán, és biztosra veszem, hogy már megint túl sokat koptatom a nyelvem. A következő kérdésének hála hatásszünet következik, és ha őszinte akarok lenni, az sem igazán tetszik, hogy váratlanul csak úgy mellém szegődött. Mintha... puhatolózna... mintha akarna valamit. Nem árt vigyáznom! -Egyszerű. Rajongok a farkasokért, és mindig is érdekelt, hogy hogy élnek, milyen a gondolkodásuk, a viselkedésük...- Idejében sikerül elharapnom a mondat végét. Megbeszéltük Emilyvel annak idején, hogy Kevinen kívül soha senkinek nem fogjuk elmondani, amit még kamaszokként láttunk az erdőben, szóval, legyen ennyi elég Dylannek. -És maga? Miért éppen a hegyimentést választotta? Már ne haragudjon meg, de nem tűnik valami ember centrikusnak. -
- A mi?... Ki az a Mulan? - értetlenkedek. Miért beszél mindenki olyan dolgokról, amiről nem tudok? Aztán kiderül, hogy egy filmhős vagy egy énekes... én meg elsüllyedek szégyenemben, mikor azt mondom, hogy nem ismerem. - Jó, majd akkor én is hosszú hajat növesztek, amit lófarokban fogok hordani, borotválni fogom a lábamat és szoknyába, melltartóba bújok - magyarázom maró gúnnyal - az a barátnője, de én nem vagyok olyan, mint ő - nem vagyok agresszív és vad, csupán kijelentő és állító. Ijedtsége láttán meglepetten nézek végig rajta. - Alig emeltem meg a hangom, Miss Érzékenység... majd ha tényleg durvulni fogok, akkor azt észre veszi - sajnos igen. Ha eluralkodik rajtam a farkas vagy a düh és a harag, akkor tényleg észre fogja venni és belátja, hogy nem csak ennyivel fogja tudni elintézni, egy összerezzenéssel és kioktatással, hanem jobban jár, ha az életéért rohan, különben... Épp ezzel az értetlenséggel megyek tovább. Nem szándékozok huzamosabb ideig itt ténferegni, még el kell jutni az erdő széléig, onnan át az erdőn, aztán kint az út mellett vár a kocsi... legalábbis reményeim szerint. - Miért kell minden nőnek a "sorozatgyilkosok is így kezdik" kezdik szöveggel jönnie? Nem értem - sopánkodok az ég felé, mintha onnan várnék segítséget, ami nyilván nem fog érkezni tekintettel arra, hogy nem fognak körülöttem dagadt, szárnyas kisgyerekek repkedni. Maximum ha valaki jól fejbe vág. - Egyelőre a talánnal is megelégszek - meg ám, úgyis igen lesz belőle. - Nagyon bölcs döntés... ha mégis megtenné, elmondanám, hogy miért ne foglalkozzon a farkasokkal - lesek hátra a vállam felett, hogy lássam a reakcióját erre a megjegyzésemre. - Hogy milyen a gondolkodásuk? - nevetek fel - kérem, azt hogy fogja megtudni? Ha tetteket mond még megértem. De hogy hogy gondolkodnak azon kívül, hogy az agyukkal, hát... nem tudom. Amúgy a legtöbb farkas nem hiszem, hogy gondolkodásból cselekszik, sokkal inkább ösztönből. Egy nyomozó kutya, egy rendőrkutya, ők gondolkoznak, mint ahogy azok is, kik a betegséget szimatolják ki. Ők tényleg gondolkoznak... viszont a farkasok... ösztön és szabad lények. Falkában élnek, követik az alfát, szaporodnak, vadakat ejtenek el, segítik egymást... de ez csak az, amit az ős erejük, a természetük és a vadon ad nekik - magyarázom neki hosszasan, s fel sem tűnik, hogy mennyire beleéltem magam a témába. Lehet, hogy mi vérfarkasok képesek vagyunk gondolkodni tekintettel arra, hogy marad bennünk némi emberi, szavakkal kommunikálunk egymással telepátia útján. De erre a farkasok, egy átlagos, mezei farkas nem hiszem, hogy képes. Épp ezért nem is gondolkodik, hogy "őzikét", vagy "bolyhos" nyuszikát vacsorázzon... azt eszik, ami van, és amit el tud kapni. - Talán épp ezért. Mert nem vagyok ember centrikus, viszont jól kiismerem magam az erdőségekben és a hegyekben is... talán ezek hatására jobban megkedvelem embertársaimat - adok neki választ hirtelenjében két kérdésére is. - Maga viszont annak tűnik. Miért nem választott valami mást? Mondjuk rendezvényszervező, vagy sorolhatnám még... - nem tudom, hogy tényleg kíváncsi vagyok-e rá, mindenek előtt ki szeretném húzni belőle azt, amit sejtek...
Kedvem támadna gúnyosa -olyan igazán ördögi-, kacajjal kinevetni azért, amiért még csak arról sincs halványlila gőze sem, hogy ki az a Mulán, de inkább nem teszek semmi meggondolatlant, hanem egyszerűen csak visszanyelem az előkívánkozó nevetésemet. Valahogy sejtettem, hogy nem volt ennek a pasinak gyerekszobája, de hogy még azt se tudja, hogy ki az a Mulán!? Arra inkább nem is merek kitérni, hogy vajon az Oroszlánkirályról -ami azért egy elég ismert Disney klasszikus-, hallott-e már valaha. Félek, hogy nemleges választ kapok. Azt még csak-csak elnézem, hogy a Mulánt nem látta, de az Oroszlánkirályt nem ismerni! Hát, az bűn a javából! Erre az emberre ráférne egy Disney-mese maraton, vagy egy pár napos kiruccanás Disneylandbe! -Azt hiszem, hogy hálás lehetek érte! Mármint... jaj istenkém! Ez... most... rettentő bunkó és faragatlan volt! Ne haragudjon!- Harapom be kínomban alsó ajkamat, mogyoróbarna íriszeim pedig őszinte megbánásról tanúskodnak. Oké, azt hiszem, hogy ebből nem egy, hanem kapásból két kávé lesz! -Most megfenyegetett?- Kérdezek olyan értetlenül pillázgatva fel rá, akárcsak egy bajba esett őzgida, miután mind a ketten túljutunk ezen az iménti kis félreértésen. És akkor ezek után tényleg elvárja, hogy ne legyen okom a félelemre? Cöhh micsoda hazug fickó ez! Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy felhívott magához kávézni, úgy hogy egyáltalán semmit nem tudunk még jóformán egymásról. Mi másért akarná, hogy a lakásán igyuk meg azt a kávét, minthogy megdöntsön, vagy hogy nyugodt körülmények között legyen lehetősége arra, hogy jól megkínozzon utána pedig élve elásson? Szerintem nagyon is jogos részemről, ha gyanakvóan viszonyulok ehhez az egész... akármihez. -És még képes azt állítani, hogy nincs okom a félelemre maga mellett, amikor folyamatosan rejtett célzásokat tesz a gyilkos hajlamaira? Mondja, a hegyimentőknél ezt felvételkor senki nem szúrta ki?- Kezdem tovább cukkolni, de azért mélyen elraktározom magamban ezt az iménti kis felszólalását. Kezdem úgy érezni, hogy többet tud a farkasokról, mint én, aki az egész életét azokra a csodás teremtményekre áldozza. Alighogy sikerül újra az egekig magasztalnom a farkasokat, ő máris rácáfol minden eddig elhangzott szavamra. Ez az alak komolyan gondolta, hogy egy ETOLÓGUSSAL akar versenyre kelni? Mindenesetre, piszkosul bántó, hogy látszólag totál fittyet hány a több éves tapasztalataimra és a komoly tanulmányaimra is. Ha valamit, hát a munkámat senki nem bírálhatja felül, és ezt ennek a dögös meláknak sem fogom hagyni! -Álljon csak meg!- Sipákolom és elkapom a csuklóját, hogy megállásra késztessem. -Maga tényleg azt hiszi, hogy jobb nálam, és hogy lekörözhet a munkámban? Elmondanám magának csak úgy érdekességből, hogy nem egy farkas kísérlet bebizonyította már, hogy igen is tudnak gondolkodni! Ugyanakkor egy csomó logikai teszt kimutatta már azt is, hogy a farkasok logikusabban gondolkoznak mint a kutyák. Ők a megfigyeléseikre támaszkodva hozták meg bizonyos teszteken is a logikusabb döntést, tehát, ezek után ne merjen még egyszer rácáfolni az állításaimra! Már rég új munka után nézhetnék, ha rosszak lennének a kutatásaim.- Szinte egy levegővel hadartam el neki az előbbieket legalább olyan beleéléssel és meggyőzéssel, ahogy azt egy-egy előadásom alkalmával is tenni szoktam. Ajánlom, hogy ezek után ne keressen hibát abban, amit mondok, különben kénytelen lesz még egyszer egy ilyen -ha nem hosszabb-, szónoklatot végig hallgatni. Ezek után viszont nem várom meg a reakcióját, egyszerűen csak tovább csattogok felszegett állal, úgy küzdve a ragadós láppal, mintha térdig érő hóba gázoltam volna bele. -Ezek szerint szokott túrázni is.- Ezt a megállapítást már sokkal nyugodtabban pusmogom az orrom alatt, mint amilyen hangnemben ez előtt is beszéltem. -Ugyan, az ilyen kreatív pepecselős munkák nem nekem valóak! És különben sem akarok olyan "tömegnő" lenni.- Válaszolok, miközben újfent megcsúszok és ezáltal újra Dylan karjára vagyok kényszerülve, mint kapaszkodóra.
Hol közelebb kerülünk egymáshoz, hol úgy távolodunk el, mintha kötélen rántanának szét minket. Mikor nem válaszol a kérdésemre, csak értetlenül tárom szét a karomat, s megtorpanva fel is teszem ismét a kérdést. - Ki az a Mulan? - szinte követelem, hogy elmondja, különben nem állnék jót magamért. - Igen, valóban így van... remélem tudja, hogy egyre messzebb evez tőlem? Az első benyomás alapján még ölbe is kaptam volna, hogy kicipeljem innen, de most inkább visszanyomnám a mocsárba - nézek rá lesújtó tekintettel. Nem értem. Én váltom ki az emberekből, hogy kötekedjenek, vagy számomra kellemetlen és érthetetlen megjegyzéseket tegyenek? Túl maradi vagyok? Szitkozódásán viszont elmosolyodok. - Meglep, hogy maga nem úgy káromkodik, mint a legtöbb korabeli nő - inkább úgy mint egy szende szűz. - Hallgasson a szívére, hölgyem! - fordulok felé gyorsan, szinte megfeledkezve arról, hogy jobban teszem, ha visszafogok a különös erők mutogatásából. Olyan közel állok meg hozzá, hogy kis híján össze ér a mellkasunk, s vad, határozottan villódzó szemekkel figyelem csinos arcát. Nem tudom, hogy ezzel mit akarok neki bizonyítani, vagy, hogy veszi-e azt a célzást, hogy határozottnak határozott vagyok, de koránt se azért, hogy mihamarabb eltegyem láb alól, vagy ténylegesen ártsak neki. - Nincsenek gyilkos hajlamaim - húzom végig ujjaim hegyét puha arcbőrén. Amúgy vannak de erről nem kell tudnia. Jobban jár a tudatlansággal. - Nem árt, ha van valaki közöttük, aki képes megőrizni a hidegvérét és nem esik kétségbe ha jön a lavina - teszem hozzá halkan, és ezzel már fordulok is el tőle, hogy folytathassam az utamat. Utólag még egy kacér vigyort is megejtek felé, de ez már tényleg csak hab a tortán. Kezem becsúszik a kabátom zsebébe és már nincs is más hátra mint a következő nevetés áradat és a mindkettőnk részéről hosszúra nyúló beszéd és magyarázkodás. - Az ilyen vizsgálatokat emberek által nevelt, kézhez szoktatott farkasokkal szokták végezni. Ugye nem állítja nekem azt, hogy a vadonból begyűjtenek egy-két fenevadat, és őket kezdik el birizgálni, és megkérni szépen, hogy beszélje el az ABC-t - hüledezve figyelem az arcát, miközben kihúzom a csuklómat a kezéből, és visszateszem a helyére, pontosabban a zsebembe. - Valamint... csak bizonyos területeken gondolkoznak logikusabban, tulajdonképpen a saját területükön. Az erdőkben. A kutya rég az emberhez szokott, azok kommunikációját ismeri, a nagyvárosokban él, minden zajt ismer már, rájuk hallgat, megtudja különböztetni azt aki, kedveskedik neki és azt, aki ártana. Ezzel szemben egy farkas... nincs kitéve folyamatos hanghatásoknak, értem ezt autóra, repülőre és még sorolhatnám. Épp ezért, míg egy kutya szag és memória alapján mindig ugyan abban a bokorban keresne egy nyulat, ha már ott fogott egyet, addig egy farkas tudja, hogy nem csak abban, de a harmadik és akár a huszadik bokorban is lapulhat egy. Ő ott él, szabadon. Nem akarom alábecsülni a munkáját, hisz tényleg... nagyon... jó. Jó amit csinál és nem cáfolok rá. Csupán ha érveket akarunk felállítani, akkor ezeket is figyelembe kell venni. Hosszú évek óta figyelem én is őket - vallom be, arra persze nem térek ki, hogy mi az oka. Felesleges, úgyse mondanám ki nyíltan, hogy "ha hiszed babám, ha nem, de én egy csúnya nagy ordas bácsi vagyok, aki olyan eltévedt kis árvákat eszik, mint amilyen te is vagy!" - Túrázni?... Ő, ja igen. Túrázni. Szoktam persze... meg vadászni is. Nyulakra és őzekre. Finom vacsorát lehet belőlük készíteni - mit érdekel engem, hogy jó vacsora lenne belőlük, mikor nyersen is megehetem?! - Tömegnő? Már bocsánat, de ilyen arccal eleve nem mondanám tömegnőnek - állítani merem, hogy van benne valami keveredés. Mármint... értem én arra, hogy biztos félvér. Általában az olyan nők szoktak különlegesek, és megfoghatatlanul szépek lenni. Mikor ismét a karom után kap, felsóhajtok. -Ajánlok szíves figyelmébe egy pár sétabotot – motyogom szememet forgatva, ennek ellenére nem zavar, hogy úgy csimpaszkodik belém, mint ahogy kisgyerek szokott az anyjába.
-Erre csak annyit tudok mondani, hogy; a Google a barátja! Mellesleg, ha ennyire fúrja az oldalát a kíváncsiság, miért nem megy el egy kölcsönzőbe és veszi ki, hogy megnézhesse? Vagy... várjunk csak! Magának biztos nincs ideje kikapcsolódásra miközben eltévedt túrázókat rémiszt halálra a hegyekben. - Még mindig élvezem, hogy vannak gyenge pontjai, és hogy azokat megragadva vissza tudok vágni neki, még ha ez talán az életembe is fog kerülni később. Mindegy, egyenlőre nem akarom a kedvemet elrontani azzal, hogy ennyire előregondolkodok. Inkább csak kiélvezem a győzelemittas pillanatokat és önelégülten mosolygok. -Tényleg sajnálom!- Esdekelek újfent, és már nyoma sincs az iménti töretlen jókedvemnek. A lelkiismeret furdalásom újra háttérbe szorított minden más érzést, ami a tekintetemből és testtartásomból is könnyen leszűrhető. Van egy olyan érzésem, hogy nem lenne egy életbiztosítás, ha tartósabban is megharagudna rám. A bókja -már, ha ezt lehet annak nevezni-, olyan váratlanul ér, hogy ezennel nem a két ballábas pancserkedésem miatt akarok hasra vágódni, hanem a szavai végett. -Miért? Én hogy káromkodom?- És naná, hogy nem tudok lakatot rakni arra az ólajtó nagy számra! Mindamellett, hogy roppantul felkeltette az érdeklődésemet és persze kíváncsi is vagyok a válaszára, bennem van a félsz, hogy mi van, ha megint a sárga földbe fogja tiporni azt a kevéske kis önbecsülésemet is, ami még maradt? Aztán a dolgok újfent éles fordulatot vesznek, és mire feleszmélhetnék, addigra már olyan közel áll hozzám, hogy szinte a fejem búbján érzem a levegő vételeit, egyik ujja meglepően óvatos érintését pedig arcomon. Szemeim meglepetten tágra nyílnak, ahogy szinte lélegzet visszafojtva megmerem kockáztatni, hogy a szemeibe nézzek. Édes Jézus! -Ezen a lápos izés területen nincs is lavina!- Szerencsére csak pár másodpercig engedtem az ösztöneimnek, hogy elgyengüljek, most viszont már újra harcra kész vagyok, és úgy lököm el magamtól a kezét, mintha az égető nyomot hagyott volna az arcomon. Nem értem ezt az embert! Miért érzem úgy, hogy célja teljesen összezavarni és még nagyobb bolondot csinálni belőlem, mint amilyen egyébként is vagyok? -Tudja mit? Nem! Szerintem inkább itt és most ennyivel zárjuk rövidre ezt az egészet! Kezdem úgy érezni, hogy maga direkt provokál ezzel a témával, hogy aztán felhúzhasson és jót mosolyoghasson azon, hogy úgy pattogok, mint egy bespeedezett nikkelbolha!- Még az egyik mutatóujjamat is feltartom -összeszorított szemekkel, és a föld felé fordítva a fejemet-, hogy megálljt parancsolhassak a további szavaknak, amik után készségesen tovább is indulok. -A hideg is kiráz a vadászattól! - Motyogom magam elé, és miközben a láppal küzdök, akaratlanul is megjelenik előttem egy megnyúzott nyúl nyársra tűzve. Jól láthatóan megborzongok a rémképtől, és még a dzsekim ujját is jobban ráhúzom a kézfejemre. -Milyen arccal?- Kérdezem megdöbbenten, és már egyáltalán nem tudom eldönteni, hogy mégis mit akar ezekkel az állandó célozgatásokkal. -Ha maga úgyis olyan nagy túrázó, kölcsönkérem legközelebbre majd az önét. Biztos van magának is.- Ezennel én vagyok az, aki sunyi mosollyal oldalra sandít rá, miközben továbbra is kapaszkodom a kezébe. -Ez a hely már ismerős! Innen már csak pár méter a turista ösvény és az erdő!- Rikkantom diadalittasan, örömködve és megszaporázom a lépteimet, majd hirtelen... bumm placcs és mikor legközelebb feleszmélek, addigra már a mocsárban térdepelek. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy teljesen elhasaljak benne. -Ömm... segítene kérem? És ne merészeljen kinevetni! -
Egyre csak növekvő értetlenséggel állok a téma előtt, ráadásul még azt is a fejemhez vágja, hogy halálra rémisztem az embereket. Felvont szemöldökkel, hitetlenkedve nézek magam elé, pontosabban a nőre, és próbálom megfejteni azon hallottakat, amit most a fejemhez sikerült vágnia. - Nem áll szándékomban senkit halálra rémíteni, egyszerűen ilyen vagyok, el lehet fogadni vagy el is lehet ítélni emiatt. Kaptam már elég sz*rt ez alatt a jó néhány év alatt emberektől és "társaimtól" - nyilván nem fogom mondani, hogy fajtársaim, a mostani falkával semmi bajom" -is egyaránt, hogy ne úgy álljak hozzájuk, mint egy jól nevelt kis pincsi, akinek nincs jobb dolga mint nyenyeregni mindenkivel és mindenkihez. Akkor csak saját magamat hazudtolnám meg, a saját egyéniségemet... ami néha kicsit sok, ezt aláírom. De még csak véletlenül se arra megy ki a játék, hogy az ilyen érzékeny lelkű nőcskéket, mint amilyen ön is, a falhoz állítsam, ő pedig remegve sikoltozzon kegyelemért. Jobbnak látom nem húzni tovább a témát, a végén még tényleg felkapnám a vizet és itt hagynám, nem érdekelve, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg tényleg eltévedhet. Mert nagyban tennék rá! - Úgy, mint egy... mint egy ártatlan kis szűzlány, akit megpofoz az anyja, hacsak egy "bakkernél" többet mond... nagyjából így - jellemzem a lányt egy-két mondat erejéig, és nem is vagyok többet ezzel foglalkozni, mivel megint megkapnám érte a magamét, hogy milyen pofátlan és faragatlan vagyok. Amit persze minden további nélkül aláírok. Elégedett féloldalas mosoly jelenik meg a szám szélén, mikor meghökkent arcát figyelem egész közelről. Tényleg olyan mint egy szertelen kislány. Állítására felköhögök. - Nem is erre a helyre gondoltam Drága. Hegyi mentő vagyok még mindig, fent a hegyekben pedig általában van lavina - mondom némi gúnnyal, mintha legalábbis egy buta kislánynak próbálnék magyarázatot adni, aki mind azok ellenére se fogja fel, hogy már a szájába rágtam. - Jó ötlet! Addig is csendben van, és nem hallgatom a csipogását - válaszolok incselkedve, s félrebiccentett fejjel, felvont szemöldökkel nézem végig azt a jelenetet, ahogy összeszorított szemeit a föld felé fordítja, és ujját feltartja. Ez ilyenkor teljesen normális? - Nem is mondtam, hogy önnek vadásznia kellene - tényleg nem nézem ki belőle. Szerintem nem lenne képes rá, hogy kioltson egy életet. Még egy állatét se. - Nem hétköznapival... nem félvér véletlenül? - kíváncsiságom olykor határtalan, ezt kénytelenek elfogadni azok, akik egyáltalán szóba elegyednek velem. - Nincs. Nem használok sétabotot... elég jó a ritmusom, nem kell nekem plusz löket - bizonygatom, és efelől semmi kétség, most is képes lennék magam mögött hagyni egy-két perc alatt a nőt. - Csak azt nem értem, hogy miért nem tudott elindulni visszafelé, már csak, ha a lábnyomokat figyelte - intek a hátunk mögé jelezve, hogy ott vannak a lábnyomok, majd lepillantva a földre, ott is kiszúrom magamnak a nő apró nyomait, amit maga mögött hagyott. Mikor hasra esik és a segítségemet kéri, égi áldásra várva pillantok az ég felé. - Kérlek adj erőt, hogy ne öljem meg - fohászkodok, de ezzel már indulok is Hazel felé, hogy megragadva a karját felhúzzam. - Még egy esés és komolyan itt hagyom - jelentem ki és már ott is hagyom, hogy elinduljak az erdő első fái közé. - Na? Merre látta a lábnyomot? - kíváncsiskodok, de már indulok is az egyik fa felé, hol megpillantom a várt pracli nyomot, valamint egy darab szőrt az egyik bokor aljában.
A hozzászólást Dylan Whitmore összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 20, 2013 2:51 pm-kor.
Hirtelen szóhoz sem tudok jutni. Na, csak nem kezd zabossá válni a rendíthetetlen ólomkatona? Ahogy kicsit jobban belemélyedek a szavaiba és annak jelentéseibe is, újra úrrá lesz rajtam a lelkiismeretem és már egyáltalán nincs bennem további késztetés arra, hogy gúnyt űzzek belőle. Inkább csak szégyellem magam. Már a harmadik kávénál tartunk... Coffein mérgezést fogunk kapni, ha ezt így folytatom. -Sajnálom! Ne haragudjon, azt hiszem túl messzire szaladt ezennel velem a ló.- Kérek bocsánatot a mai napon már fogalmam sincs, hogy hanyadjára. Csak azt az egyet tudom, hogy a következő ilyen húzásomnál már koránt sem lesz elég egy őszinte bocsánat kérés és egy újabb kávéra való invitálás. Esetleg talán valami drága, megfizethetetlen vacsora Fairbanks legpuccosabb éttermében, ami nem lesz olcsó mulatság, de ha attól megnyugszik a lelkiismeretem, akkor még azt is képes vagyok magamra vállalni! -Hogy micsoda?! Szűz lány? Hogy maga mekkora egy... egy... kőbunkó! És igen, nem káromkodom sokat és durván. Manapság már az összes nő úgy szitkozódik, mint egy kocsis. Baj, hogy én nem akarok olyan modortalan lenni?- Azt hiszem, hogy ezek után már gondolkodás nélkül képes lennék visszavonni a ki nem mondott vacsora ajánlatomat, amivel a sajnálatomat igyekeztem volna kifejezni amiért olyan csúnyán viselkedtem vele. Még mindig több van az ő rovásán udvariatlanság terén! Nem is értem, hogy ezek után még hogy voltam képes akárcsak egy másodpercre is elgyengülni, és szégyenlős kislánnyá válni a tolakodó közelsége, és érintése végett. A hegyimentő, lavinás megszólalására és arra a rendkívül beképzelt vigyorra az arcán egyszerűen csak bosszúsan szemet forgatok, és már trappolok is tovább. -Tényleg? Akkor elmondaná végre, hogy mégis miért akar felhívni magához kávézni? Ott se beszélnék kevesebbet.- Kivéve persze akkor, ha nincsenek perverz szexuális játékai, és nem dugna szájpecket a számba, hogy elhallgattasson. Még a hideg is kiráz a gondolattól, akárcsak az előbb is említett vadászattól. Be kéne tiltani az egészet és komolyabban fellépniük az állatvédőknek! Hogy ne üldözhessenek továbbra is halott állatok képei, inkább nem fűzök hozzá többet a dologhoz, hanem helyette már csak afelől érdeklődöm, hogy mégis mi baja van az arcommal. A válasz amit kapok, megdöbbent. Én félvér? Minden eremben amerikai vér csörgedezik! Legalábbis nem tudok róla, hogy lenne bárhol olyan rokonom, aki másmilyen származású lenne. -Ha arra gondol, hogy nem vagyok ízig-vérig alaszkai, akkor el kell szomorítanom. A Mama és Papa is alaszkai. Sőt, még az őseim is azok voltak.- Válaszolok végül, és egy laza vállrándítással túl is jutok a dolgon. Méghogy félvér?! -Akkor talán egy kis idő után nekem is elég jó lenne a ritmusom. Sokat járok erdős területekre a kutatásaim végett.- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ebbe is bele fog kötni, vagy ha nem is, az száz százalék, hogy el fog ejteni minimum egy csípős megjegyzést ezzel az egésszel kapcsolatban, de mindez egy cseppet sem érdekel, amikor a jelek szerint már közel vagyunk ahhoz, hogy kijussunk erről az isten verte helyről. -Nem jutott eszembe. Amikor az ember be van rezelve, nem igazán tud tisztán gondolkodni.- Felelem, és már egyáltalán nem érdekel, hogy belém fog-e kötni, vagy sem. Szó nélkül gyorsítom fel a tempómat, és azzal a lendülettel, amivel elindultam, hamar térdre is vágódom. Ez az én szerencsém! -Nem kérnék segítséget, ha magamtól is fel tudnék állni!- Rivallok rá sértetten morogva az orrom alatt, és amikor felránt a földről, dacosan arrébb húzódom tőle, majd egy reménytelen pillantással végig mérem magam. A nadrágom teljesen beázott ahogy a bakancsom is, ráadásul úgy nézek ki, mint egy dagonyázó malac. -Mmm.. pontosan ott!- Mutatok kezemmel rövid gondolkodás után abba az irányba, ahova váratlanul Dylan is elindul, mintha csak szagot fogott volna. -Mit talált?- Guggolok le mellé kíváncsian, ahogy odaérek hozzá.
Nem akartam elkotyogni neki semmit, ami a múltamat illeti, de jobbnak láttam, ha ezzel tisztában van, ha már annyira rémisztgetős bácsinak tart. Semmi ilyen szándékom nincs és ezt jobb, ha jól elraktározza magában, különben nem lesz hosszú jövőjű kapcsolatunk még csak barátság terén se. Na nem mintha annyira rá lennék kényszerülve egy ember barátságára, de aztán ki tudja? - Csak sajnálkozni tud, abba bele se gondol, hogy beletipor mások lelkébe. Lehet, hogy én is ezt csinálom, de én alapból ilyen vagyok és elnézést is kérek miatta. Annak idején kiöltek belőlem mindent, ami emberré tenne - magyarázom neki először hangosan és csattanósan, a végére viszont lehalkul és el is lágyul a hangom, ahogy kitérek erre a témára. El se tudom képzelni, hogy milyen lennék akkor, ha Castorék nem fogadtak volna maguk mellé. - Az Isten áldja meg most már Hazel! Miért lennék kőbunkó, ha a saját tapasztalataim alapján beszélek, aszerint amit most is látok, hallok? Akármerre megfordulok az utcán, minden fiatal nő csak káromkodik, anyázik és még sorolhatnám. Maga nem... és őszintén már ez számít nekem furcsának, viszont annál közvetlenebbnek. Mi a fenéért kell minden egyes szavamat úgy felfogni, mintha támadás lenne? Miért kell a dolgok mögé látni a rosszat? És tény, nem vagyok egy túl jó ember, csináltam hatalmas hibákat az életben, amit megváltoztatnék. De azzal, hogy ön minden egyes alkalommal kést döf belém és szitkozódik, a jellememet illeti, ne is várja, hogy földi tüneményként viselkedjek önnel. Amíg nem ártottam önnek, nincs joga sértegetni... - vetek rá egy megkínzott pillantást és már fordulok is sarkon, hogy ne kelljen azt a mérges pocok képét figyelnem. Lehet, hogy keményfából faragtak és nem veszek fel minden lehetséges sértegetést magamra, nem ugrok rögtön. De azért mindennek meg van a határa és akármilyen hihetetlen, de én magam is egy érző lény vagyok. Ha egy kutyát el lehet bizonytalanítani, kétségbe lehet ejteni, akkor engem is! - Talán a remény, hogy végre lesz egy normális "csevegő" partnerem. De úgy néz ki, hogy túl nagyot álmodtam tekintettel arra, hogy maga talán a pokol kénköves poklaiba kíván, ha így viselkedik - anélkül beszélek hozzá, hogy akárcsak egy pillantást is vethetnék rá. Jelenleg küzdök önmagammal is és nem hiányzik, hogy ezt kiszúrja, vagy rajta vezessem le. És ismét beigazolódik, hogy egy pénzes család sarja, ahol nyilván el is kényeztették. Mama? Papa? Ki használ már ilyen jelzőt a szüleire? - Akkor tévedtem bocs - szögezem le ennyivel és nem is érdekel tovább a téma. Mintha szóba se hoztam volna, úgy ballagok tovább. Mondjuk azt még hozzátehettem volna, hogy tudomásom szerint több népcsoport is élt itt, de inkább nem kekeckedek. A saját érdekemben. Ha várja ha nem, nem kötök belé akkor, mikor az erdőt és a maga ritmusát említi. Pedig megtehetném... - Az ember tényleg nem... - amint kiejtem ezt a számon, elkerekedett szemekkel köszörülöm meg a torkomat és csak reménykedek abban, hogy elég halkan mondtam ki az előbbieket csak, hogy ne kezdjen itt nekem faggatózni, hogy ezt mire is értettem. Akkor biztos leütöm! - Mert aztán nagy nehézséget jelenthet felállni. Még egy pelenkás kölyök is képes lenne innen felállni, kisasszony - húzom fel egy nem túl gyengéd mozdulattal, de nem várom meg, hogy kommentálja, már csattogok is tovább ezzel megtalálva a farkas lábnyomát. Ujjaim begyével végigsimítok, az apró gödröcskékben mi arra utal, hogy sár volt itt akkor, mikor a farkas erre járt. - Mikor esett utoljára eső? - érdeklődök, miközben leakasztom a gallyakról a megviselt, sötétszürke szőrcsomót. - Nincs szaga, és az eső miatt se olyan, mint amilyennek lennie kellene. Biztos rég járt már erre az ordasunk, ami annyit jelent, hogy felesleges lett volna tovább keresnie... sőt, az is felesleges volt, hogy bemászott abba a sártengerbe - egyenesedek fel, és egy könnyed mozdulattal belemélyesztem a cipőm orrának hegyét a mancsnyomba, nehogy más ilyen okos tojást is erre vonzzon. Na nem azért mert tartok tőle, hogy őket is ki kellene mentenem a dagonyából, sokkal inkább azért, mert ha erre járt egy farkas, akkor nyilván meg volt rá az oka. És nem akarom, hogy megtalálják.
-Álljunk csak meg egy szóra! Én is elnézést kérek, amikor túlzásba viszek bizonyos dolgokat és nem kell ilyennek lennie. Attól mert még maga ilyen, nem mentség arra, hogy másoknak a lelkébe tipor a kimondott szavaival! A múltat el kell engedni. Aki nem képes rá, és állandóan csak abban él, annak nincs jelenje se jövője. - Úgy beszélek, mint egy száz éves tapasztalt vénember, de akár hiszi, akár nem -és hiába fog jönni azzal, hogy miken ment eddig keresztül, és a többi blabla-, ebben most akkor is nekem volt igazam, és akármennyire is gonoszan hangzik, nagyon tudnék örülni neki -talán még a lábnyomát is megcsókolnám-, ha ezennel elfogadná a tényeket és engedné, hogy legalább csak most az egyszer enyém legyen az utolsó szó. Még ha azt is gondolja, hogy nincs igazam... -Kettőnk közül nem csak én vagyok egedül az, aki a toppon van sértegetések terén... - Mindezt már csak amolyan lemondó hangnemben motyogtam el az orrom alatt, és még egy laza legyintéssel is kidíszítettem. Engem már tényleg nem érdekel ez az egész, az ami minden tizedmásodpercben lezajlik köztünk. Csak haza akarok már végre tényleg jutni erről az isten verte helyről, és elfelejteni az egész napot, azt hogy mekkorát bakiztam, amikor mániákusan, gondolkodás nélkül a lentebb talált lábnyomok után indultam, mint valami képzetlen kopókutya. Nem mondom, tényleg jól kiismerem magam idegen terepen, de ma sikerült kudarcot vallanom és bizonyítékok, nyomok helyett csak egy szarkasztikus, introvertált alakra bukkantam. Jobban mondva, ő rám. -Nem kívánom én magát sehova! Igazából, hacsak egy kicsit is türelmesebb lenne, lehet azt mondanám, hogy szívesen megismerném önt jobban is. - Őszinte mondandóm elejét még pufogó viperaként vetettem a férfi elé, amolyan "nesze neked fogd meg jól!" stílusban, a végére azonban egészen megpuhult és elkomolyodott a hangom. Elvégre, mindenkinek jár egy második esély, és Dylan még nem baltázta el a sajátját. -Mit ért az alatt, hogy ember tényleg nem? – Kérdezem kíváncsian felvont szemöldökökkel, gyanakvó tekintettel. Amikor végre nagy megkönnyebbülésemre magunk között hagyjuk ezt az egész származási témát, helyeslően biccentek egyet, és a további utat már erős karjába kapaszkodva vagyok kénytelen megtenni, amit aztán túl hirtelen és túl nagy lelkesedéssel eresztek el, így kisvártatva már szánalomra méltóan a lápban térdelek, és el kell viselnem, ahogy Dlyan nem éppen kedves mozdulatokkal felrángat. -Ha maga is a hatvan kilót nyomna, és bele lenne ragadva ebbe az izébe, nem ezt mondaná! - Vágom a fejéhez teljesen vérig sértve, aztán már a talált nyomoknál guggolok Dylan mellett, megmernék rá esküdni, hogy nincs kint a pasinak mind a négy kereke. Ki az, aki szagolgatja a bizonyítékot, ráadásul úgy, hogy az egy szőrcsomó?! -Négy napja. – Felelem, de még mindig sokkal jobban leköt az, amit az előbb is láthattam tőle. -Nem akarok belekötni, deeee maga most tényleg szagolgatja? – Bukik ki belőlem végül a kíváncsi kérdés, majd vele együtt felállok és összeráncolt szemöldökkel kapdosni kezdem a tekintetem Dylan arca és a lába között, ami éppen pont tapos bele a bizonyítékokba, mintha csak rejtegetni akarná valaki elől. -Nem kérdezem meg inkább, hogy ezt miért tette, de azt a szőrdarabot elrakhatom? – Érdeklődöm rendkívül megfontoltan, és félig ki is nyújtom felé a kezem, ahogy felnézek kékjeibe.
- Nem olyan könnyű elengedni, Miss. Andrews... attól még, hogy a maga ártatlan élete, amiben nincs semmi csak munka, tanulás, diploma és sorolhatnám, másnak nem biztos, hogy ilyen fenékig tejfel az élete. Tudja, vannak dolgok, melyeket réges-régen kitöröltem volna már nem csak a tudatomból, de az egész emléktáramból csak, hogy ne kelljen ordítva ébrednem éjjelente, verejtékben fürödve és a húgom nyugtatgatását hallanom, hogy aztán két napig azt emlegesse, hogy megint kiabáltam, megint rémálmaim voltak éjjelente... szóval tényleg nincs jövőm. De csak azért, mert nem merek abba kapaszkodni, hogy majd tökéletes lesz minden, mert régen is ezt csináltam. Kapaszkodtam, reménykedtem, hogy a holnap talán mást hoz, talán segít majd valaki és nem kell megint attól tartanom, hogy valaki kést szorít a torkomhoz. És most ne higgye azt, hogy holmi maffiatag vagy éjjeli rongáló vagyok, mert nem! Dolgozok, van családom... egyedül amim nincs, az a remény. Mert már elfogyott. És addig amíg ilyen a természetem, és tudok rajta még mit csiszolni, tudom, és tudni is fogom, hogy még önmagam vagyok... majd ha tényleg belép valaki az életembe akire támaszkodhatok, akire társamként tekinthetek, akkor majd talán benő a fejem lágya és tudni fogom, hogy kivel hogy kell viselkednem - lehet, hogy igaza van és már rég túl kellett volna lépnem ezen, de a háromszáz év az háromszáz év, és még egy velem egykorú farkast is megvisel. A lelki sérülések mélyen az emberbe épülnek, és nem engedik, hogy a jövőre koncentráljon, csak a jelenre de azt is úgy, hogy mindvégig a múltjában él. Valamelyest sikerült már ledolgoznom a kétségekből, a haragból a dühből és a gyilkos szándékokról, de még mindig van mit csiszolni. És tényleg sajnálom, hogy pont Hazel az, akin ezt leverem, de ő az, aki elő is csalogatja belőlem. - Sajnálom... - csak ennyit mondok halk megjegyzésére, a később hallottaknak hála viszont felvonom a szemöldökömet. - Komolyan? Akkor úgy néz ki, hogy kénytelen leszek visszavenni igaz? - érdeklődök kíváncsian, s már nyoma sincs az előbbi letargiának, némi haragnak ami a hangomba költözött. Meglepett módon a jó szándéktól és a kíváncsiságtól csöpög. - Miért, talán egy farkasnak nem jut eszébe menekülni, teszem azt, ha be van rezelve? Csak az emberek rossz szokása, hogy neki áll remegni, dadogni és sírni - válaszolom meg könnyen, és még csak véletlenül se illetem jelzővel farkas mivoltomat. - De mivel nem vagyok hatvan kiló és nem ragadtam be, meg se szólalok inkább. Na jöjjön - intek és már meg is szaporázom a lépteimet, hogy mihamarabb elérjem a fát. - Miért, olyan meglepő ez? Ha intenzíven lehetne érezni rajta a pézsma szagot, akkor meg van rá az esély, hogy nemrég járt erre. Viszont azzal, hogy semmi szaga, valamint össze van tapadva teljesen, ez megcáfolja az előbbi lehetőséget. Régi a farkas szőre... Mármint minimum két hete járt erre - vonok vállat, s amint eltüntetem a lábnyomot, már nyomom is a kezébe a szőrt. - Nekem aztán nincs szükségem rá - ezzel már indulok is vissza az erdő felé a turista ösvényen. - Mit gondol? Áll még az ajánlatom? Egy kávé nálam? Innen már csak tíz perc tempós séta, és kint vagyunk az úton. Szóval nincs sok ideje gondolkodni - lesek rá a mellettem aprónak tűnő nőre feltéve, ha az még mellettem van. Remélem tényleg nincs abban a hitben, hogy bántani akarnom. Lehet, hogy nem túl bíztató a fizimiskám, de nem ártanék neki.
Megértéssel, szemeimben továbbra is töretlen megbánással, és némi sajnálattal hallgatom hosszasra sikeredett monológját, ami akár még önsajnáltatónak is hathatna, de valamiért mégsem tudom olyannak elkönyvelni. Ahhoz már túl sokszor bebizonyította ma, hogy igen is talpraesett és vannak céljai, csak éppen még azt nem tudja, hogy hol is kezdhetné el azoknak szépen sorjában a megvalósításukat. Na, és persze mindemellett van valami igazán... furcsa, nem mindennapi benne. Mintha lenne valami sötét titka, amitől nem bír megszabadulni, és amin nem segíthet se szakember, se családtag, se barát vagy éppen az alkohol, amihez ilyenkor sokan fordulnak. Azt hiszem, hogy ide most már végképp kevés lenne néhány elfecsérelt szó, elhabogott bocsánatkérés, így jobbnak látom nem szítani tovább a tüzet, és inkább leakadni a témáról. Na, meg különben sem vagyok én olyan gonosz bibircsókos boszorka, akinek szántszándéka feltépni régi sebeket. Az viszont nagyon is meglep, amikor ő vetemedik arra a komoly dologra, hogy bocsánatot kérjen. Szemöldökeim meglepetten homlokom közepére költöznek. A hangnemből egyértelműen érződött, hogy komolyan mondta, és nem csak azért, hogy ezzel örömöt szerezhessen nekem. Azt hiszem, hogy ezt becsülöm benne. Jó tudni, hogy vannak még olyan emberek, akik képesek komolyan is gondolni az esdeklést. -Háááát, ha nagyon ragaszkodik velem a lakásán ahhoz a kávéhoz, akkor igen...- Vigyorgok magam elé, mint egy sülegógya tejbe tök. Az ilyen nyugodt, szópárbaj mentes percek igen csak jók, sőt mi több, élvezetesek tudnak lenni! De, mint tudjuk, minden csoda három napig tart. Jó, ez esetben csak fél percig, ugyanis máris fordulóponthoz érkezünk, és úgy kezd el újra szikrázni a feszültség kettőnk között, mintha rákötötték volna az elektromos áramra. -Kezdem azt hinni, hogy maga sokkal többet tud a farkasokról, mint én, vaaagy csak nagyon okosnak akar tűnni, hogy így imponáljon nekem.- Nézek rá némi sejtelmességgel arcomon és még egy kihívó félmosolyt is megengedek magamnak, ami után következik az elhasalás, újabb feszült percek, végül a nyom kiszagolása, amit Dylan szó szerint vesz. -Oké, most már tudom, hogy nem csak hozzáértőnek akar tűnni, hanem valamilyen szinten az is. Mondja csak, nincs valamiféle előképzettsége? Nem dolgozott együtt régen farkasokkal, vagy bármi? Csak mert kezdem furcsállani, hogy ilyen sokat tud róluk.- Hacsak nem velük nevelkedett gyerekkorában, tényleg nincs más tippem. Jó, meglehet, hogy van, de az... az annyira hihetetlen -de igaz!-, hogy még csak bele se merek gondolni. Nem akarok előre inni a medvebőrére. Azt hiszem, hogy teljesen jó nekem ez az édes tudatlanság. Arcom alig láthatóan felderül, ahogy megkapom a szőrcsomót és elrakhatom a mai napon beszerzett lápnövények közé. -Hmm... nem is tudom. Mi lenne, ha azt a tíz percet meghagyná nekem további gondolkodási időre?- Nézek egy bizakodó, ámde visszafogott mosollyal a szemeibe, majd egy kacér kacsintással elsuhanok mellette, hogy ezennel már az ismerős turista ösvényen folytathassuk az utunkat. -Még mindig nem kaptam választ arra, hogy miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy magánál kávézzunk. -
Meglep, hogy kirohanásom után az eddig kukacoskodónak ható nő nem kezd el megint hosszas eszmecserébe bonyolódni, félő, hogy nem lenne elég idegzetem hozzá. Sőt, nem csak félek tőle, de érzem is, hogy hamar elszakadna az idegszálam és kirobbannék magamból, amit viszont jobb nem megkockáztatni. Így némiképp hálás pillantással figyelem az arcát, miután rögtön jön egy bocsánatkérés is, amit ritkán, viszont egyre sűrűbben ejtek meg. Nem árt, ha az ember olykor megmutatja gyámoltalanabb, segítségre szoruló oldalát is. - Akkor viszont igyekszek megemberelni magam, elvégre rám fér - engedek meg magamnak egy halovány, immáron élettelinek mondható mosolyt, amiről már rég rájöttem, hogy nem egy beteg, fertőző szokás, annál inkább olyan, amit a legtöbb ember szívesen viszonoz. Lehet, hogy egész fiatal koromba se használtam túl sokat, de aztán tényleg kiölték belőlem. Most viszont érzem, ideje felzárkózni. - Ha azt mondom, hogy is-is, akkor rábólint, és elhiszi? - vonom fel a szemöldökömet, ahogy felé fordulok. Lehet, hogy nagyon értek a farkasokhoz, sőt, még nála is jobban lévén, hogy én magam is az vagyok, azt viszont nem mondanám el, hogy okosabbnak is akarok tűnni. Inkább csak a megszokás és az ösztön beszél belőlem és felejteti el azt a tényt, hogy a jelenlegi partnerem nem több egy emberről, aki normális esetben nem is tud a létezésünkről. Ha pedig mégis, akkor már sejthet is valamit. Csodálkozó tekintettel meredek finom vonású arcára. - Mintha már említettem volna önnel, hogy én magam is foglalkoztam és foglakozok is velük mind a mai napig. Na persze nem úgy, mint ahogy én, csak volt egy kis idő, hogy tanulmányoztam őket. Viszont attól, hogy velük nevelkedtem, nem kell félnie... - de! Velük éltem és nevelkedtem az egész négyszáz évem alatt. Vannak kedvesebb és kevésbé annak számító élményeim is velük kapcsolatban, amiket szintén nem fogok neki kitálalni. - Mivel nagy ellenszenvet képezne egy nemleges válasz, így oké, van még tíz perce. Talán ennyibe még nem halok bele - és már csattogok is az ösvényen előre, minek elején egy parkolóban megállítottam a Camarot. Útközben eltökélten rugdosom le a cipőmről a rajta maradt mocskot, hogy a kocsiba még csak véletlenül se másszak be ilyen lábbal...deee ha már itt tartunk... Elkeseredetten pillantok le Hazelra, kinek nem csak a cipője, de ráadásként gyakorlatilag az egész ruhakölteménye mocskos. - Így fog beszállni a kocsimba? Mi lenne, ha megválna ettől a kabáttól és adnék önnek egy tisztábbat addig, míg a kocsiban vagyunk, aztán ha mégis úgy dönt, hogy átugrik egy kávéra, akkor adok valami tiszta göncöt? Már ha van nálam valami gyerek méretben - vigyorodok el pimaszul, miközben elfordulok tőle, hogy ne lássa az elfojtott, feltörni készülő nevetést. - Egy kis csapatépítő tréning. Nem indult túl jól ez a mai nap kettőnk számára, szükségem van valakire, akivel normális, emberi formában tudok társalogni. És nem árt kicsit dűlőre jutnunk egymással és eltörölni azon gondolatokat, hogy legszívesebben kinyírnánk a másikat. Mit szól, jó tervek? - érdeklődök, miközben már veszem is elő a telefonomat. Nem árt szólni a központnak, hogy a célszemélyt megtaláltam. A telefont Jenny veszi fel. - Szia! Hozd vissza őket a hegyekből, meg van a lány. Mivel nem szeretne az édesanyja előtt megjelenne ilyen hacukában, és egy kicsit ki is hűlt, elviszem magamhoz, rendbe hozzuk és már viszem is jó? - hadarom, mire Jennifer eleinte tartózkodóan, de együttértően válaszol. Ezzel már el is köszönök, és ismét Hazel-é a főszerep. - Remélem Chrystal otthon lesz. Ő majd ad ruhát.
-Ne aggódjon, az nekem se ártana. Néha én is neveletlenül tudok ám viselkedni. - Motyogom magam elé egy széles, pimasz mindezek mellett szórakoztató vigyorral, ahogy céltudatosan tartok egyenesen előre. Már csak a szent cél, a haza jutás gondolata lebeg a szemeim előtt, és bár még nem döntöttem el, hogy jó ötlet-e rábólintani az ajánlatára, miszerint tegyek még egy kitérőt nála egy kávé erejéig, de ettől függetlenül erősen filózok a dolgon. Nem szokásom csak úgy idegenektől ilyen ajánlatokat elfogadni -kivéve, ha valami nyilvános helyről van szó-, de van egy olyan érzésem, hogy akármilyen félelmetes és titokzatos is Dylan, nem lenne képes bántani még azok ellenére sem, hogy párszor már kicsúszott amolyan burkolt, igen csak komoly fenyegetés is a száján. Elvégre, bárkinek lehet rossz napja, és igazából meg se lepődöm rajta, hogy hamar kihoztam a sodrából. Szegény pasas! -Az még jobb! - Eddigi őrült vigyorom szolid mosollyá szelídül és talán még egy picit bele is pirultam a gondolatba, hogy kétesélyes a dolog, és hogy talán hajlandó lenne kicsit közelebbről és jobban is megismerni, ami persze még az égvilágon semmit sem jelent -nem is várok el semmi komolyabb dolgot némi ismeretségen kívül-, de azért már jó jelnek bizonyul. -Fene...! Elfelejtettem, ne haragudjon! Szóval, akkor az a lényeg, hogy tud róluk egy,s mást. - A megérzésem, miszerint valami komolyabb és több köze is lehet a farkasokhoz még mindig itt lappang bennem, és egyszerűen nem hagy nekem nyugtot. Túl sok az árulkodó jel, amiket véletlen megengedett magának, mégis várok még. Legalább addig, ameddig több árulkodó jelet nem vélek felfedezni rajta. Egyenlőre még nem akarom -és elég hülyén is jönne ki a lépés-, lesújtani egy "csak nem vérfarkas?" jellegű kérdéssel. Ha mégse az, csak sokat tud a farkasokról, ahogy azt ő is állítja, egész biztos, hogy komplett őrültnek nézne, vagy elidegenedne tőlem. -Nagyon köszönöm, hogy ilyen előzékeny velem szemben! - Mondom szórakozottan egy őszinte mosollyal együtt, ahogy a színjáték kedvéért még pukedlizek is egyet, ami persze elég idiótán néz ki ilyen mocsaras, koszos nyakigláb göncökben, de hát mit tehetnék? Nem hordok én magammal váltóruhát egy egy "expedícióra" úgy meg aztán főleg nem, hogy eredeti célom csak annyi volt a mai délutánommal, hogy elsétálok a hegy lábáig, hogy kicsit körbeszimatoljak. Na, de ez van, ezt dobta a gép! -Nagyon lovagias, hogy ilyen diszkrét, és burkolt dolgon akarja elérni, hogy levetkőzzek, de fölül nem akkora a baj. Inkább a nadrágom az, ami húzósabb. A gyerek mérettel meg ne szórakozzon! Húsz éves koromig csak a gyerekosztályon találtam magamnak göncöket és néha még az S-es méretbe is bele tudtam kényelmesen tuszkolni magam. - Igen, újfent poénosra vettem a figurát, akárcsak a hangnemem is átváltott komolyból szórakozottba, ezek ellenére azt a gyerek méretes dolgot komolyan gondoltam! Nem szeretem, ha a méreteimből akar valaki gúnyt űzni. Igen is megszenvedtem azért, hogy felnőtt ruhákat is tudjak hordani! Az a sok, egészségtelen zsíros vacak! És akkor még a rengeteg kínlódásról, sírásról nem is beszéltünk. A gyomrom is felfordul. -Tudja mit? Adjunk a dolognak egy esélyt, DE csak egy feltétellel! Ha odaadja a dzsekijét, és, ha az minimum leér combközépig. Anélkül nem vetkőzöm és nem ülök be a kocsijába! Mit szól? - Vonom fel a szemöldökeimet, és ameddig elintéz egy telefont, inkább háttérbe vonulok és igyekszem nem belekötni a tőle hallottakba. Még hogy kihűltem? Cöhh... -Ki az a Chrystal? - Harapok rá azonnal a témára, mivel eddig őt még nem említette. Közben -ha már leértünk a kocsihoz-, be is vonulok a járgány mögé, ha hajlandó volt levenni a dzsekijét, hogy magamra vehessem, miután -gondosan ügyelve arra, hogy esélye se lehessen leskelődni-, én is levettem magamról a dzsekimet és gatyámat is. Amint felveszem Dylan egyébként nagyon is kellemes, jellegzetes illatú dzsekijét, és szembesülök a ténnyel, hogy mindenhol megfelelően takar -még a kézfejemet is eltakarja az ujja-, már lépek is ki elé. -Ajánlom, hogy ne röhögjön ki! - Intem jobb belátásra fenyegetően, és ha ő is úgy gondolja, hogy készen állunk, már szállok is be a kocsiba.
- Viszont akkor magánál nagyobb lehet a gond - pimaszkodok - az édesanyja elég, hogy is mondjam? Olyan személynek tűnik, aki csak jóra és szépre tanítja a lányát. Ezek szerint vagy nem végzett jó munkát, vagy merem feltételezni, hogy ön makacsolta meg magát minden alkalommal - húzom el kicsit hosszasan a témát, de eszem ágában sincs szemétkedni vele, szimplán elmondom a saját véleményemet a dologról, ami végül is elég sokat sejtet. Nekem nem volt igazi anyám, apám aki tudott volna nevelni, akkor pedig nem arról voltak híresek az emberek, hogy más fattyát merő tiszteletre tanítsák. Volt jobb dolguk is. Fogalmam sincs, hogy mit gondol arról, hogy felhívom magamhoz. De ha csak egy kicsit is belegondol a helyzetbe, zord külsőm ellenére nem lennék képes bántani. Első sorban azért nem, mert eleve a megmentésére siettem, hogy kihúzzam a csávából és azon okos társaimat, akik a hegyekbe indultak el, mivel az anyja azt állította, hogy odament, lepipálhassam puszta "megérzésből". - Igen, tudok róluk egyet s mást, többek között azt, hogy erre csak nagyon ritkán fordulnak meg. Az ösztönük azt súgja nekik, hogy nem túl jó környék már csak azért se, mert a sár, a latyak és a víz elnyeli őket. És ha maga se tudott szabadulni a fogságából, akkor nyilván egy farkas se lenne képes rá - vázolom a helyzetet és már nyomom is a kezébe a szőrt, hogy csináljon vele, amit akar, nekem nincs szükségem rá tekintettel arra, hogy van bőven belőle. Na nem úgy, mint néhány mániákus gyűjtőnek. Én magamon hordom a fekete tömött, dús bundát. - Még szép - válaszolok vidáman. - Bocsánat, nem akartam megsérteni. Nem mindenki engedheti meg magának a nagy méreteket igaz? - furcsa megfogalmazásomnak hála rögtön fel is vonom a szemöldökömet, s egy pillanatra ölem felé pillantok. Na én is tudok fogalmazni, felesleges lenne tagadni. - Remek. Nem kell kétszer kérnie - ezzel már ki is bújok a bőrdzsekimből, mi rám bál pont passzol, rá nyílván nagyobb lesz a kelleténél is. A kocsi kulcsot még kikapom gyorsan a zsebéből és már át is adom a lánynak a súlyos darabot, hogy aztán a kocsiig levő utat egy szál pólóban, ujjamon a kulcsot pörgetve tegyem meg közben bájcsevegve egyet a központtal, hol engedélyt adnak arra, hogy hazavigyem a lányt összeszedni. Olyan értelemben, hogy ruha kerüljön rá, tiszta és illatos, valamint igyon valami meleget. Nincs valami jó idő manapság a környéken. Hallok valamit a hangjában, mikor megemlíti az ikrem nevét. Valamit, ami megmosolyogtat. - Ő az ikerhúgom... nem kell aggódnia, nem tartok szeretőket kiló számra és viszem haza önt egy következő kabalának - nyugtatom meg. de mintha csak magamat próbálnám hitegetni. Amint elérjük a fekete járgányt, ő már be is húzódik annak takarásába, míg én gyorsan füstölök egyet a közeli szemetesnél. Nem szokásom elszórni a cigi csikkeket. Pont akkor fordulok vissza felé, mikor kilép a Camaro mögül. - Nagyon jól áll önnek - vigyorodok el, s amint beszáll a kocsiba jelezve, hogy kész vagyunk és mehetünk, én magam is így teszek. A kocsi szórakozottan, készségesen bőg fel alattunk, és anélkül fordulok ki az útszakaszra, hogy belenéznék a visszapillantóba. Nem hallom kocsik zaját a környéken, így teljesen nyugodtan furikázom el a nőt a házamig, minek nem túl nagy, szintén fából készült garázsa előtt parkolok le. - Igen, szerencsje van, Chrys is itthon van - lesek ki a szélvédőn, hol a konyha ablakában megpillantom a vidáman csillogó szempárt.
-Vetkőzz! Kapsz két percet, stopper indul! –közöltem Sammel, majd már mentem is tovább, hogy én is hasonlóképp cselekedjek. Na nem kell semmi rosszra gondolni, csupán elérkezett az első telihold, mióta a fiú ideköltözött, és ha már itt vagyunk ketten, miért ne indulnánk közös vadászatra? A szobámba érve épp, hogy berúgtam magam mögött az ajtót, már dobáltam is a ruháimat az ágyra, vagy épp mellé, melyik darabot hogy sikerült, hogy aztán egy szempillantás alatt változzak át négylábú alakomba. Ahogy megtörtént az alakváltás, csak nyújtóztam párat, mint valami álmos macska, végül megráztam magam, és kikocogtam a nappaliba, hogy a karmaim csak úgy kopogtak a padlón. Itt aztán szépen leülök és várok, hogy Sam is előkerüljön, ám talán egy perc se telik el már csörtetek is a szobája felé, az orrommal óvatosan belökve az ajtót. ~Még hogy a nőkre kell sokat várni… Basszus, Sam, nem randira készülsz, csak vadászni megyünk, csipkedd magad!~ Ha újabb egy percen belül nem készül el, akkor pedig a fülénél fogva rángatom ki a szobájából, hogy induljunk már! A bejárati ajtót csak simán belököm magam után, semmi kulcs, vagy ilyesmi… úgy se jár ilyenkor erre a madár se, hát még nem épeszű ember… Vagy csak akármilyen ember. Ha meg vérfarkas akar betörni, úgy se egy zár fogja megállítani, amikor egy laza rúgástól kb. tokkal együtt szakadna ki a helyéről, szóval erről ennyit. Ruhát meg minek vinni? Nem a városban vagyunk, és az ajtón kilépve szinte egyből az erdőben találjuk magunkat. És hogy hova megyünk? Az egyelőre titok! Viszont semmiképp nem akartam a szokásos, szarvas, őz, vaddisznó prédát, nem… Most valami különlegesebbet kívánt meg a helyzet. Egy darabig csak szótlanul kocogok a fák között, majd átváltok futásra, mígnem a kitervelt helyszín közelébe nem érünk, persze arra azért ügyelek, hogy Sam is lépést bírjon tartani velem. Amikor ismét lassítani kezdünk, már ismerős lehet neki a terep. Bár a vizet még nem látni, a mocsár jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető szagát már innen is érezni lehet. ~Meglepetés! Na, mit szólsz? Fogadok, hogy nem vadásztál még éjszaka vízimadarakra! ~ üzenem mentálisan a fiú felé, majd egy darabig még szótlanul figyelem a lágy esti szellőben hullámzó nádast, mielőtt lassan elindulok felé ~ Nincs is jobb, mint egy kis kacsahús! Igaz, ez kicsit más technikát kíván, mint egy egyszerű nyúl, vagy szarvas vadászat, mert hát a vízzel is számolni kell… Amúgy ne aggódj, annyira nem mély a víz, hogy belefulladj, az úszással meg remélem, nincs bajod. Na gyere!~
Őszinte leszek, féltem ettől a teliholdtól. Már megkezdődött a megszokott előkészület. Ha Sue-val találkoznom kellett, nem én mentem át, hanem őt hívtam a lovardához. Sajnálom, hogy így kell történnie, de még mindig jobb, mint a napokra eltűnés minden egyes teliholdkor. Ha itt történne valami, ha az állat fölül kerekedne rajtam, akkor itt van Odette. Erre ügyeltem, a lány egyszer sem jött át, ha a ház úrnője nem volt jelen. Egyébként dolgozok a lovarda körül, Nathalie boltjában, és ami azt illeti, még a házba is kijárok, bár ott a kárfelmérésnél tartunk. Meg akarom csinálni, ezt tudom. A hogyan még kérdéses. Még Odette-nek sem mertem elárulni ezt a tervet… Parancsra öltözni meg vetkőzni… Te jóságos isten! Mondhatnám, hogy Putain, merthogy csak ezt a szót kezdem lassacskán magamra szedni, de a káromkodásokat még mindig szoknom kell. Na jó, annyira nem, csak próbálom elérni, hogy senki se térjen ki a hitéből, ha éppen velem beszélget. Mindenesetre a nadrágom, és egyéb ruháim gyorsan lerúgom, majd a szoba közepén, amelyre még mindig baromi nehéz sajátomként gondolni, el is kezdek átváltozni. Nem fogok egy szál farokban lófrálni Odette előtt. A múltkori összebújós dologért hálás vagyok neki, de legalább nem voltam pucér. Úgy senki nem láthat, aki nem korombeli lány, az ziher! Követem a nőt, és ahogy realizálom az irányt, úgy vesz rajtam erőt a farkast hajtó vadság, és vadászni vágyás mellett az emberi idegesség is. Sue errefelé lakik. Miért megyünk erre? Ugye nem hozzá kell elmennem? Istenem, mi van, ha kiderül, hogy bántanom kell? Na jó, Sammie, verd ki ezt a fejedből. hajtogasd, hogy putain, mint valami beszélni tanuló kiskölyök, az majd eltereli a figyelmed. Ahogy a mocsárt meglátom, farkasomon, és rajtam is erőt vesz a nosztalgia. ~ Még életemben nem jártam itt farkasként ~ küldöm feleletként a nőnek. Aztán, tőle függetlenül, már gázolok is a vízbe, mint valami lelkes kis kölyök. Mert most az is vagyok, ami azt illeti. Egy kölyök, aki alig várja, hogy játszhasson, és valami teljesen újat tanulhasson.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Az éjszaka hűvöse kellemesen érintette csupasz bőrömet, ahogy kiléptem a ház teraszára. A gerenda padlózat halkan roppant a talpam alatt, ahogy leléptem a lépcsőkön. Morrighan károgva röppent ki az ajtón, s megpihent a teraszra kitett szék karfáján. Visszapillantottam rá, Fenevadam ezüstös szemével. Érzékeim a madár apró, szapora szívveréseire tollának halk sercegésére, ereiben zúgó vérére hangolódott. Bestiám olyan könnyedén tépte ki magát a testemből, mintha csak egy gerincet roppantott volna szét. Amint kiszabadult, már indult is a mocsár mélye felé, hogy csillapíthassa éhségét. Én nyugodtan elvoltam lelkem mélyén, csak az érzékek és az élvezet, a vadászat örömére koncentráltam. Morrighan szárnycsapásait hallva a fejem felett, elmosolyodtam belül. Nocsak, ezek szerint ő is éhes? A mocsár vizes, sáros talajába halkan süppedt be a mancsom, de sosem időztem el túl sokáig egy helyen, s így cuppogó, zaj keltő hangokat sem csaptam. A mocsárba fürgeség és jó időzítés kell. Füleimet hegyezve szaglásztam körbe a környezetet, ahogy egyre közelebb értem a nádashoz, s annak süppedősebb vidékéhez. Óvatosan kell lépni, különben könnyedén a vízben találhatom magam. Az alaszkai vadvilág igencsak híres volt, mai napig több az állat ezen a vidéken, mint az emberi populáció. Érdekes, nem igaz? Igazából ha elejtek egy zsíros alaszkai ludat, már örülhetek, bár szívesen megkóstolnám az itteni hód vagy vidra húsát is. Esetleg egy nyílfarkú, vagy tarka réce? Ahogy a nád közt lépkedtem óvatosan, Morrighan károgását hallottam a távolból. Néhány madár a tó vízéről ijedten felröppent a távoli hangra, de tudtam, ez nekem szól. Amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt a hang. Nocsak, vendégek érkeznek? Nem akartam Fenevadam összeereszteni másokkal, bár volt már arra példa, hogy Falkában vadásztam. De talán nem most van ennek itt az ideje. Az ellenkező irányba indultam el, hogy a másik irányból kerülhessem meg a tavat. Addigra talán találok megfelelő kaját. Nem szerettem, ha megzavarják a vadászatom, de most jobb elkerülni a veszélyt. Túl friss húsnak számítok errefelé. Pajzsomat félig leengedtem, hogy reagálhassak, ha a közelembe érnek. Tovább léptem a növényzet közt, s kis idő múlva egy nagyobbacska lúd szapora szívverésére lettem figyelmes. Illata belekúszott az orromba. Néhány lépés után, már az apró, fej is a szemem elé került. Lelapultam, majd vártam a megfelelő pillanatot, hogy a közelembe ússzon.
~Gratulálok Pedro, azt hiszem, most ijesztetted el 10 km-es körzetben az összes lehetséges zsákmányt… Na mindegy, a csigák megvárnak! ~ felelem a kölyöknek mentálisan. Vagyis… na jó, tudom, hogy „hivatalosan” már nem számít kölyöknek, viszont amilyen kis fiatal, ő is, meg a farkasa is, pláne hozzám képest, nekem az marad. Ha meg nem tetszik, majd mondja, remélem van ennyi esze – igaz, eddig még nem tiltakozott a sok becenév ellen, amit ráaggattam. Mindenesetre, ahogy a vízben kezd pancsolni, vidáman caplatok én is utána, nehogy már kimaradjak a buliból! Játékosan meghúzgálom a fülét, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálom lebirkózni. Na persze nem teljes erőbedobással, mert akkor esélye se lenne szerencsétlennek… Inkább ezt is csak játéknak szánom – részben kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagál rá, mennyire jó, részben pedig ezt vehetjük akár egy kis felvezetésnek is a ma esti vadászathoz. Meg amúgy is, hosszú még az este, bőven ráérünk vacsizni, addig is, legalább tanul valami újat a fiú, meg kipróbál egy ismeretlen terepet. A pajzsom, mint általában, most is félig-meddig leengedve, hogy időben érzékelhessem, ha valaki más is keresztezni tervezi útjainkat, vagy ha épp el akarna kerülni, arra is legyen esélye. Bár, amilyen zajt csaptunk most Sammel, szerintem távolabbra elhallatszott, mint amilyen távolságra az energiáink terjednek. Egyébként meg, elég nagy a város körüli vadon ennyi farkasnak, pláne ha azt nézzük, hogy a falkabeliek szívesebben járnak csoportosan vadászni, szóval különösebben nem tartottam más farkasoktól, meg egyébként is, azért én se voltam már kölyök… De visszatérve a birkózásra, a mancsommal koppintottam egyet a kölyök orrára, amit vehet akár játékos kötekedésnek, vagy bíztatásnak is, majd óvatosan hátrálva, körülötte körözve-ugrálva próbáltam tovább hergelni. Amennyiben ez se elég, kap még néhányat az orrára, esetleg néhány újabb fülhúzgálást, majd ha látom, hogy vevő a fogócskára, birkózásra, akkor csak bele vetem magam a nádasba… Szökkenek néhányat, majd amikor már néhány méterre lemaradt tőlem, akkor segítem egy újabb kis üzenettel. ~Kapj el, ha tudsz! Ahhoz viszont nem árt előbb megtalálni…~ üzenem felé mentálisan, azzal szinte teljesen felhúzom a pajzsomat, hogy csak épp, hogy minimálisan legyek érzékelhető. Így aztán nem az energiámat követve kell megtalálnia, hanem a többi érzékére hagyatkozva. Látás – ami most ugyebár elég korlátozott -, hallás, illetve szaglás. Első dolgom, hogy a szélirányt követve mögé lopózzak, ezzel is tovább nehezítve a dolgát, aztán egy bizonyos távolságból követni. Nem akarok túl messze elszakadni tőle, így aztán ha rossz irányba indulna, csak követem, ha viszont felém tart, akkor oldal irányba kitérek, csendesen, szinte nesztelenül, hogy azért ne legyen olyen könnyű dolga. Mire engem így megtalál, addigra a mocsárban való vadászat alapszabályaira is egész jól rá fog érezni, abban biztos vagyok!
A „korholásra” megállok, és búskomoran eresztem le a fejem. Sajnálom én is, a farkas is, a csigák gondolatára meg teljes egyetértésben fordul fel a gyomrunk. Inkább megkeresem az utolsó kacsát ebben a nyomorult ingoványban, ahová olyan szép emlékek kötnek – erre, ha emberi alakomban szlalomoznék, esküszöm, felröhögnék –, de csigát, azt nem eszek. Bár együtt élek egy francia nővel, és már tanulok káromkodni is a nyelvben, de… Ennyire még nem. Nem és nem. De nem ám. Fel nem veszem a trikolort. Csak egy dolog foglalkoztat már egy ideje. ~ Miért Pedro? ~ kérdezem. Oké, kaptam én már tőle cifrább beceneveket, és a „prücsök” miatt még arra sem merném megkérni, hogy a suliig fuvarozzon már el, de nem tudom, mikor barnultam le annyira, hogy kiérdemeljem ezt a nevet. Putain… De sok gondom van nekem! Nagyot szívok az esti levegőből. Nem is tudom mióta, de most először ténylegesen szabadnak érzem magam. Mintha minden, ami a lelkem nyomná – Ash, Jamie, Lucy – egy másik élet hozadéka lenne. De Sue, Odette és Velkan pedig ezé. A valódi életemé. Vagy inkább az új életemé. Hátravetem a fejem, és halk, de boldog vonyítást hallatok ennek örömére. Amikor a fülemet csócsálja, ránézek, a farkas szemében pedig ott csillog a játék iránti vágy. Játékosan ugrik félre, mert hát az eddig mindig működött. Ja, csak eddig nem jelezte minden mozdulatomat csobbanás. Szinte mókás nézni. Ma, legalábbis részben szabad, nem zárom be olyan szorosan, mint szoktam, nem szorítom háttérbe. Vajon mindig ilyen? Aztán eszembe jut a vidámpark, és elvetem az ötletet. Nem. Néha egy vérengző szörnyeteg, és ha akkor tör rá ez a kedv, amikor Sue közelében van… Akkor megőrülök. Ilyen marha egyszerűen. Amikor a nő eltűnik a nádasban, egy pillanatra megijedek, és ez az ijedtség ki is sugárzik, amit azután már határozottan szégyellek. Úgy értem… Nem kellene ennyire gyereknek lennem, de amikor Odette eltűnik mellőlem, akkor olyan, mintha teljesen egyedül lennék. Nem csak a vízben, hanem a nagyvilágban is. ~ Ó, ez nem igazság! ~ üzenem vissza neki, aztán a keresésére is indulok. Egy rövid ideig érzem a szagát, de aztán eltűnik. A félelmem leküzdöm, a kétségbeesés elmúlik, Odette csak szórakozik velem, nem hagyott itt valójában… Minden mást kizárok, a szagára fókuszálok, a zajokra, amiket ő adhat. El is indulok egy irányba, lassan, próbálva minél kevesebb zajt csapni. Ez egészen addig buli, amíg meg nem botlok, és át nem esek egy másik farkason. Aki nagy. És nem Odette. ~ Bocsánat, bocsánat! ~ küldöm az ismeretlennek gondolatban. Az most nem számít, hogy eléri-e, csak… Csak jön reflexből. ~ Nem láttad a nővérem? Magas, meg szőke, csak most kicsit bundás…
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A távoli zajongásokból, és lubickoló hangokból ítélve, valószínű, hogy többen vannak, ráadásul nekiálltak fürdeni. Milyen ragyogó. Távolabb mentem tőlük, s mikor már úgy gondoltam, hogy kellő távolságba kerültem, próbáltam a nádas zajaira figyelni. Messziről, egy rövidebb, halkabb vonyítás hasította ketté az éjszaka csendjét. Nem tűnt túl erőbedobottnak. Na mindegy, inkább foglalkozzunk a kajával. Morrighan károgva elröppent a tó vizéhez közel, nekem csak a szemem villant a sötétben, ahogy a varjú a parti fűzfa ágai közé röppent megpihenni. A csöndbe, s a sötétségbe burkolózva lapultam a növények rejtekébe, ahogy a lúd egyre inkább úszkált a víz felszínén. Tollászkodott néhányat, s közben a halakat figyelte, hogy néha-néha ledugja fejecskéjét a vízbe. Fenevadam szíve erősebbeket ütve pupálta szét az adrenalintól terhes véremet az ereimbe. Megfeszültek az izmai, fülei előre meredtek, s mikor már ellendült volna, hogy elkapja a madár nyakát, egy test vetődött az oldalának, majd gurulva tova lendült, s nagyot csattanva landolt mellette a sáros, vízes talajon. A lúd éktelen gágogással, s szárnycsapásokkal repült fel a levegőbe. Fenevadam dühösen ugrott utána, de már nem érhette el. Még láttam, ahogy eltűnik az éj sötét egén. Kisétáltam a latyakos partra, félig leengedett pajzsom mögött hallottam a rémült farkas mentális hangjait. Szemem dühösen villant rá, morogva megálltam fölötte, hogy aztán megrázva magamat a víz szertefröcsögjön a bundámból. Ha még fekve maradt, közelebb hajolok hozzá, kivillantom fogaimat, hogy most épp nem jókor kezdett el játszani. Egy fiatal kölyök csupán. A vízes ázott kutyaszag, mely körbelengi keveredik valami másik illattal, amivel már egyszer találkoztam, de hogy hol, és mikor, az most nem ugrik be. Fenevadam megszaglássza, szemeivel végig vizsgálja az idegen kölyköt. Legszívesebben most marjánál fogva belevágnám a vízbe, hogy tanulja meg, hol a helye, de mit érnék el vele? Maximum azt, hogy mégtöbb vacsora tűnik el a nádasból, vagy egyszer csak feltűnne a nővére. Vérvonalam képessége úgy tör fel, s úgy csapódnak mondataim a kölyök fejében, mintha istenesen pofon vágtam volna. ~Nem láttam! - küldöm felé - Most pedig takarodj innen, keresd meg sürgősen a testvéred, különben a végén te leszel a vacsora a lúd helyett! Bár meg kell hagyni, ügyesen rejtve maradt a nádasban, még én se hallottam meg, hogy közeledik. De hogy átessen rajtam. Bah... ügyes, csak szerencsétlen a csillagzata. Pár lépést távolodok tőle, hogy felállhasson, s leléphessen, de szemeimmel végig kísérem a mozdulatait, egy pillanatra sem lankad a figyelmem felé.
~Hogy miért? Mert rövid, aranyos és könnyen megjegyezhető. És mert régi rossz szokásom, hogy beceneveket aggatok másokra, legalábbis akikkel hosszabb időt töltök együtt. Viszont ha nem tetszik, mit szólsz mondjuk a Leroy-hoz? Az legalább francia. Vagy a Louis? Áh, az túl öreges, mint a Jean…~ morfondírozok a témán. ~Mert az élet igazságtalan, jobb, ha hozzászoksz, Sam. ~ üzenem neki még búcsúzóul , de aztán tényleg megszakad köztünk a mentális kapcsolat, a felvont pajzsom jóvoltából. Egy kicsit meglepődök azon, hogy megijed az elején, de aztán úgy tűnik, csak összeszedi magát. Nagyon helyes! Minden jól is megy, egyszer már egész közel is sétált ahhoz a helyhez, ahol a nádasban lapultam, mozdulatlanul, amikor úgy tűnik, valami más terelte el a figyelmét és irányt változtat. Cöhh… Megvártam, amíg eltávolodik egy kicsit, s már épp indultam volna utána, amikor egy nagyobb zajra kaptam fel a fejem. Megbotlott? Elesett? Kidőlt egy fa? Basszus, amilyen peches tud lenni néha, remélem, nem dőlt rá! Igaz nem kapkodom el a dolgot, de mégis utána eredek, lassú, óvatos mozdulatokkal. Szerencsére a szél még mindig fújdogál, így még az sem feltűnő, ahogy a nádason át közeledek, bár amilyen feltűnő a bundám színe nyáron, túlságosan nem merészkedek közel. Pláne, amikor meglátom, hogy egy másik farkasnak sikerült megzavarnunk a vadászatát. Bár pont olyan irányból fúj a szél, hogy sem engem nem leplez le, sem én nem tudok meg többet róla, viszont így kinézet alapján nem ismerős, az biztos. Belegondolva, nem sok itteni farkast ismerek kinézet alapján. Ciki, mi? Hát az… Csak figyelek, s várok, hogy mi történik. Nem tűnik túl vidámnak, ami érthető is, viszont egyelőre úgy néz ki, hogy nem akar nekimenni a kölyöknek – ami jó. Sammie-re meg úgy is ráfér, hogy egy kis talpraesettséget magára szedjen, szóval egyelőre nem avatkozok bele a dolgukba. Igaz, bosszant, hogy a beszélgetésükből kimaradok, de egyelőre csak várok. Várok, igaz, minden érzékemmel arra koncentrálva, hogy amennyiben elmérgesedne a helyzet, közbe avatkozhassak. Addig meg… Hajrá, Prücsök! Rajtad a világ szeme!
~ Persze, Leeroy Jenkins, mi? – kérdeztem. Valami ismerősöm mesélte ezt a sztorit suliban, még bár fingom sincs, mi az a WoW, vagy miért vicces az egész, a név megmaradt a fejemben. De belenyugodok abba, hogy rövidesen identitászavarral fogok küszködni, és járhatok majd Doktor Howardhoz, hogy elérjek valamit… Vagy ahhoz a szőke doktornénihez, de szerintem a farkasom a legutóbbi bordatördelés után fújna rá. Pedig egész kedves volt, és finom volt a keze is… Már amennyire lehet valakinek finom a keze, miközben eltöri a bordáimat. A farkas, akin átestem, dühösen fújtat. Hát lássuk be, valószínűleg én sem lennék túl vidám, ha egy kotnyeles, önmagának baromira örülő, éppen csak nem kölyök elüldözné a vacsorámat. Tényleg, Odette ma nem fog kaját csinálni a vadászat miatt… Ó, el is ment a kedvem az egésztől. Már megszoktam, hogy nem üres gyomorral fekszem le, és a kosztpénzből is kiveszem a részem. Azt hiszem, tényleg el kéne kapni valamit. Ja, hogy közben van itt egy másik, nagy, meg ideges farkas is? Ugyan, Sam, téged mindig a gyomrod korgása vezet… Mondjuk a másik eddig vadparasztnak tűnik, de az meg a felnőttek előjoga. Meg az idősebb, erősebb farkasoké. De jó, végre megtanultam magamban tartani a véleményem. A farkasom már nem ilyen kis megértő, ő a másiktól való félelmében lekushad a földre, és a víz alá nyomja a fejét. Aztán felhúzza, de még mindig úgy áll, hogy a segge a föld felé áll. Asszem ez azt akarja jelenteni, hogy a másik erősebb, nagyobb, ő meg elismeri, mint főnököt. Komolyan, most jött rá a falkahiány? Imádom ezt a dögöt… Ha dominát keresel, szőröske, legközelebb csak megmondom Odette-nek, hogy a csigán kívül valami más is lehetne ebédre. Szerintem akkor mindketten meghalunk. ~ Sajnálom ~ közöltem még egyszer. Mindenesetre nem fordulok meg és nem kezdek el rohanni, annak ellenére, hogy a farkasomnak nagyon mehetnékje van. Önuralom, Sammie, önuralom, meg egy nagy adag hülyeség. Vagy bátorság? Szeretném a másodikat hinni, de szerintem csak az előző. Ja, a hülyeséggel úgyis van gyakorlatom. ~ Ha gondolja, foghatok magának egy másikat. Úgy… békeajándékként.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A kölyök reakciójára meg kell állapítanom, hogy vagy nagyon alantas pozicióban van a családján belül, kb. mint egy Omega, vagy komolyan ennyire fél tőlem. De azt hiszem az utóbbi. Fenevadamat elégedettséggel töltötte el a kölyökből áradó félelem, ugyanakkor tisztában voltunk azzal is, hogy idegen Farkasként nem nagy kunszt az itteni kölykökre hatást gyakorolni. Nem reagáltam a sajnálkozására, csak annyit, hogy közelebb léptem hozzá, s fejemmel fölé hajolva késztettem további kushadásra. De következő üzenete meglep, amire kissé oldalra billentem a fejem. Ajándék? Mondjuk ilyen gesztussal régen találkoztam, meg kell hagyni illemtanórából 5. De vajon ügyességből is az-e? Vagy ugyanúgy elbaltázza, mint az előbb? Miközben azon tanakodok, hogy elfogadjam-e az ajánlatát, mocorgás üti meg a fülemet a nádasból. Morogva fordítom arra a fejem, mert ha a kölyök megmentésére érkezett valaki, és félre érti a helyzetet, akkor itt bajok lesznek. De mielőtt még lépnék egyet, kisvártatva csak Morrighan, kotnyeles varjam röppen ki a növényzetből, s telepszik le bundásom lapockájára. Károg egyet a kölyök felé, mint egy üdvözlésképp, azután nagy kényelmesen tollászkodni kezd. Szemeimmel a kölyökre meredek, majd kissé megrázva a fejem, küldöm neki a mentális üzenetet. ~Rendben. Elfogadom. De ha lehet, csendben tedd! Hajh... Talán még a testvérét is megleljük. Natan, egyre lovagiasabb vagy. Kihasználsz egy kölyköt vadászatra, majd nagylelkűen még találkozol is a rokonával. Még mire számíthatunk a közeljövőben? Na ácsi! Még ott se tartunk, hogy fog nekem valamit. Másrészről, minimum, hogy az elszalasztott ludam kategóriáját üsse meg a préda. Nem, majd elém lök egy békát, hogy nézd, ezt fogtam! Azután bundásom orrát a kölyök hasa alá nyomva kissé megemeli, így kergetve el a másik rémületét, s némi bizalmi gesztus is ez, hogy "felsegíti". Milyen jó, hogy kölykökkel foglalkoztam éveken át. Nádasokban elkószált ázott bundájú bolhásokon alkalmazhatom... Ezután megtoltam kissé a hátsóját, hogy menjen előre a növényzetben. Csendben, halkan mozogtunk, én legalábbis felvettem ismét a vadászó farkas tulajdonságait. Csak közben a hátamon egy varjú, míg az orrom előtt egy kölyök téblábolt... Asszem mára lemondhatok a vacsoráról.
A hozzászólást Natan Vreth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 10, 2013 3:59 pm-kor.
Kezdőlap
