- Óóó, neki nem fejtegettem ezt soha. Szóval nem kérdeztem meg, hogy miért, vagy ilyesmi, csak megemlítettem neked, de neki nem. Egyszerűen csak igent mondtam és ennyi. Azóta nem is nagyon került szóba közöttünk az esküvő téma, pedig elvileg augusztus 31-én lesz. - ha lesz. De ezt már nem tettem hozzá a hímnek, bár a hangsúlyból érezheti, hogy azért ez is megfordult a fejemben. Az pedig, hogy Jesset mi motiválta, csak magamban zongoráztam le, neki sosem jutna eszembe ezzel előhozakodni. Azt nem tudom, hogy a legtöbb nőstény milyen, de azt tudom, hogy én folyton agyalok mindenen és szeretek tisztában lenni mindennek az okával. Pedig tudom, hogy nem kellene ezt csinálnom. - Igen, értem, hogy mire utaltál, én csak meglepődtem, hogy ezt érezheti. Mert nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ez rivalizálás lenne. Olyasmire sosem vetemednék, eddig sem tettem és eztán sem fogom. Igazából már azt sem mondom el neki, ha van valami kis sikerem akár a falkának, akár a discoban végzett munkámban, hogy ne érezze magát emiatt is rosszul. - húzom el a számat. Kissé félreértettük az előbb egymást, vagyis én értem, hogy mire akart kilyukadni, de én nem arra, hogy akkor most akarok elkezdeni rivalizálni. Sőt! Ilyesmi soha sem jutott eszembe. Érzem, hogy Dante nem vette be, hogy szimplán féltjük egymást, vagyis, hogy Jesse engem, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem akarom elmondani, hogy mi van a háttérben, és mivel felderítőként kicsit nagyobb szabad kezem van, és nem én vagyok az, akit elsőként küldenek egy harcra, ezért nem aggódom, hogy le fogok bukni. Egyelőre legalábbis. - Igen, az. - bólintok határozottan és remélem, hogy nem firtatjuk ezt tovább. Amikor azt mondja drukkol nekem, csak bólintok és rámosolygom. Kedves tőle és jól is esnek a szavai. - Tudom, hogy mi baja van, szóval nem hiszem, hogy ezt meg kell kérdeznem tőle. Majd kitalálom, hogy hogyan is vegyem rá arra, hogy beszéljük meg a dolgot, de most még nem tudom. - sóhajtok. Még gondolkoznom kell ezen. - Kösz Dante és ígérem nem csak akkor jövök, ha valami bajom van, és nem is csak akkor, ha megint eltévednék. - hálás vagyok a szavaiért, és azért, hogy meghallgatott. Megölelem, majd ha nem akar másról beszélni, akkor elköszönök tőle és kimegyek a szobából, hogy megkeressem végre Balázst.
-Ne is tedd. Felesleges ilyeneken gondolkodni, felejtsd is el, de tudod mit? Ha akarsz, akkor rágódj rajta. Augusztus utolsó napja? Megjegyzem. Nősténynek azt mondani, ne tegyen valamit? Életveszély. Tegye csak, és akkor talán nem gondolkodik annyit. A dátumot bevéstem a memóriámba, nem fogom elfelejteni, és ott leszek. Már ha lesz esküvő egyáltalán, de mindegy, akkor is ott leszek, és magam rángatom el mindkettejüket a germánnal együtt. -Akkor most már tudod, és mondom, minden abból fakad, hogy eddig ő volt az, aki ellátta a családot, most viszont neked bejött valami, sikerült, és ezt nem tudja megemészteni. Felderítő vagy, az, hogy tulajdonképpen vettél egy szórakozóhelyet, ebben pedig nem kérted ki a véleményét, ez neki olyan érzés volt, mintha nem lenne rá szükséged. Érted? Ez egy olyan hímnek, aki eddig létfenntartó volt, annak hatalmas érvágás. Jesse ki akarna lépni, csak nem tudja hogyan? Kizárt, akkor nem kérte volna meg a kezét. Az, hogy zavarja, a leányzó sikeres, megértem, hiszen nem ez lett belenevelve anno, hanem egészen más, na de majd elkapom, és megyünk melózni, lesz bőven. Nem könnyű eset, na de remélhetőleg megoldják, és nem lesz további vita, ha sikerül a hímet is visszarángatni a dolgos hétköznapokba... márpedig megteszem. -Oké. Vagyis nem az, de nem firtatom, egyszerűen tudom, kész. Ki fogom deríteni, miről van szó pontosan, és inkább előbb tudjam meg, mint akkor, amikor már késő lesz. Szimpla féltés nem okoz vitát, ekkorát biztosan nem, ilyen nincs. Rose nem 2 éve kölyök, nem is 10, hanem több mint 100, ez pedig így nem kerek, nagyon nem. -Nézd, attól nincs rosszabb, ha elmentek a probléma mellett, és nem dumáljátok meg. Sem egyik, sem másik részről. Azt pedig melegen ajánlom. Valaki kitáncol, és nem hajlandó beszélni róla, vagy elzárkózik, akkor az egésznek lőttek, megette a fene, és akkor tényleg gáz van. A kapcsolat halott. Remélem, hogy Rose és Jesse megoldják a problémát, mint két felnőtt, és nem úgy, mint két kölyök. Hogy burkoltan megfenyegettem? Ugyan, poénkodtam, de hozzám bármikor jöhet, az ajtóm nyitva áll. Átölelem, nem tartom fel, menjen csak, nekem amúgy is akad még munkám ezernyi, ami nem tűr halasztást.
~Basszus…~ Nem tetszik, hogy bólint. Azt jelenti, hogy már tudja, amit én tudok, és akkor baj van. Te jó ég, Ray… Mégis mibe keveredhettél? Beharapom az alsó ajkam aggodalmam jeléül, és nagyon is dühít a gondolat, hogy fogalmam sincs, én magam miként kezdhetném el a keresést. - Hát, a nyugi nem biztos, hogy menni fog. Jegyzem meg gyorsan, és bár Dantehez még sokszor nem volt szerencsém, de azt már a legtöbben tudják rólam, hogy én magam vagyok a pozitív életszemlélet. Most mégis úgy aggódtam, mintha már eleve reménytelen lenne a dolog. Miért? Buta, buta lány. Én… csak meg akartam ölelni, látni még ebben az életben. ~Áhh elég legyen, nem is biztos, hogy baja esett.~ Csitítottam önmagam, elvégre, szentül meg voltam győződve arról, hogy érezném, ha baja lenne, vagyis, inkább azt, ha meghalt volna. Jesszusom, ez még gondolatban is borzasztó. - Sajnos nem. Tegnapra nem beszéltünk meg semmit. Csóváltam meg a fejem, utáltam most ennyire haszontalannak lenni, szerettem volna, ha tudok segíteni, nem hittem volna, hogy egyszer sajnálni fogom, hogy nem egyenesen hozzá költöztem be, hogy a lehető legtöbb időt tudjak eltölteni vele. Most pedig ott tartok, hogyha nem kerül elő, akkor ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Ha meg előkerül… akkor… hát az biztos, hogy nem állok jót magamért. Hagyom magam terelni, ekképp hamarosan Dante szobájában találom magam, és inkább kérdezek, mielőtt találgatásokba bonyolódnék, hátha a hím tud valamit, amiből én következtethetek valami lényegesre. - Van esetleg valami felvétel arról, hogy mikor és hogyan ment el? Mármint… sietett, idegesnek tűnt…? Ilyenekre gondolok. Szegezem neki a kérdést, és még csak véletlenül sem helyezem kényelembe magam. Hogyisne, lehet, hogy Ray valami nagyon nagy bajban van. Vajon hogy fogok addig megülni a hátsómon? Mert az tuti, hogy ez a sok marcona testőr meg végrehajtó nem engedi majd, hogy velük menjek, ami tök jogos, csak hát… na…
Mit kellett volna mondanom neki? Vagy hazudjak, amikor én is tudom, Windslone nem fog eltűnni csak úgy, egy szó nélkül? Eszem ágában sincs hülyének nézni a nőstényt, ezért nem rizsázok, ezért nem kertelek, na nem mintha szokásom lenne, azt már régen elfelejtettem, úgy pár száz évvel ezelőtt. -Pedig azzal tudsz a legtöbbet segíteni most, hidd el. A hiszti, a kiabálás nem változtat meg semmit, és ha nekem ugrasz, akkor sem tudom a következő másodpercben idevarázsolni neked Rayt. Ez van. Ez a kíméletlen valóság, ezt akarta hallani, ezt tudom adni. A katonám eltűnt, nem jelzett, nem riasztott, ami azt jelentené elméletileg, hogy él, na de ezt nem lehet tudni, mert ha nem volt ideje jelezni, akkor cseszhetjük. Egyelőre az a kérdés, hol keressük? Bár egyre több a gyanú... Ty halott, BB sérült, Ryan eltűnt... mégis mi a közös bennük? A robbantás. Innentől kezdve pedig ha Windlsone esetleg még él, akkor egy helyen lehet, az őslakosoknál. Persze ehhez bizonyíték is kell, mert azt sem tudjuk, hogy valóban lélegzik még. -Sebaj. Átterelem a nőstényt a szobámba, ott csak zártabb a kör, és nem hallják a többiek, nem akarok pánikkeltést, sem egyebet. Azt pedig igazán nem szeretném, ha Bells magát okolná, amikor semmiről nem tehet. -Hm... igazság szerint arra nem lennék kíváncsi, ha rögztítette volna egyes szexuális aktusát, kösz. Komolyra fordítva pedig annyit tudok, hogy tegnap reggel rendben beért a bázisra, délután viszont igen sietősen, és kicsit idegesen távozott. Ötleted sincs arra, mi zaklathatja fel, hogy így reagáljon? Bármi, ami az eszedbe jut. Kapcsolat, kétes üzlet, bármi. Talán a nőstény tudhatja, ha belekeveredett valamibe, vagy nyomozott saját szakállára. Minden apróság jól jöhet. Ugyan még frissnek tűnik a felfedezésünk, nem tudom, a többiek ennyi idő alatt mit derítettek ki, vagy az Alfám mit mond, tehát addig várunk, aztán megbeszélünk, utána meg indulunk.
- Hidd el, igencsak nagy erőfeszítésembe kerül nem neked ugrani. Jegyzem meg ironikusan, lévén sem erről, sem pedig hisztériáról nincs szó. Egyik sem az én műfajom. S ha már itt tartunk, körülbelül annyi energiájába kerülne lecsapni engem, mint egy legyet. Hát kérem, ezt nekem nem célom elérni, mindig is kerültem a konfliktusokat. Az aggodalom más tészta, az bizony bőven akad, de ezt nem zúdítom senki nyakába, elég, ha én tudom. Fel is húzom a pajzsomat, hogy esetlegesen ne menjek az agyára az érzéseimmel. Könnyedén siklik a helyére, stabilabban, és gyorsabban, mint a velem egykorú farkasoknak, tekintettel arra, hogy Eska kegyeltje vagyok. - Ehh. Pislogok rá meglehetősen értetlenül, és nem mellesleg tökéletesen vörösen, mert az tuti, hogy én ilyesmire nagyon nem óhajtottam utalni, ilyen témákat a számra nem veszek… Szerintem nincs olyan élőlény a földön, akivel kötetlenül lennék képes ilyen témáról beszélgetni. S vár humorom van, de most valahogy nem tartom éppen idevalónak a dolgot, mindenesetre nem fogok leállni hülyeségeken vitatkozni, annál nekem Ray sokkalta fontosabb. Ki tudja, hol van, és éppen mennyire szenved, talán minden perc számít. - De, arra van ötletem, mire reagálna így. Egyetlen dolog késztetné csak meggondolatlan lépésekre. Sóhajtottam fel, mert bár szerettem Rayt, de mindig is tudtam, hogy van számára, ami mindennél sokkal fontosabb. Igen, nálam is. A bosszú… noha azt mondja, értem, értünk teszi, de én szerettem volna egy kis nyugalmat kettőnknek, nem sokat, tényleg, nem vagyok telhetetlen. Ám ez a pár nap, ami nekem vele jutott, semmire sem elég. Basszus, haragudtam rá, igenis haragudtam. - Rögeszméje bosszút állni a teremtőjén, Samuel Martinezen, aki az Őslakosok táborát erősíti, de eddig nem dugta elő az orrát… Sajnos, bármit hallana róla, biztos, hogy rögtön ugrana. Én erre tippelnék. Sajnos, ha így van, akkor nem biztos, hogy valaha látom még Rayt, de ha belehal, akkor bizony előbb-utóbb megyek utána, és a pokolban fogom megkeseríteni az életét.
-Ne fogd vissza magad, az károsan hat a szervezetedre. Képes vagyok ilyen helyzetben is elvigyorodni, és a viccet is viccnek venni, igen. Vesztettem már el falkatársat, volt olyan is, hogy nekem sem sokon múlt, viszont az idegesség, ha nem tudom elnyomni, több kárt okoz, mint hasznot. A magas labdát lecsaptam, pofátlanul vigyorgok, amikor erre Bells is rájön. Sajnálom, ezt nem hagyhattam ki. Megértem az aggódását, én is aggódok, hiszen falkatárs, de már régen megtanultam külön kezelni ezeket a dolgokat, mert ha nem zárom ki a még megmaradt, ösztönös féltést, akkor nem tudok hideg fejjel gondolkodni, márpedig az ilyen helyzetekben arra van szükség. Érzéketlen fasz vagyok sokak szemében emiatt, tudom jól, de cseppet sem érdekel mások véleménye, annál inkább a hatékonyság. -Micsoda? Bökd ki Bells, minden másodperc számíthat, és élve akarom megtalálni. Sürgetem, persze, hogy sürgetem, mert ha jó a nyom, akkor azokkal rengeteget nyerhetünk. Pár perc múlva annak is ki kell derülnie, milyen hívást vagy üzenetet kapott, illetve hol észlelték a telefonját utoljára. Brad ennek mestere, kideríti, beméri, felméri, felőlem darabokra is szedheti. Ha a telefonja megvan, akkor remélhetőleg ő maga is ott lesz. -Martinez? Akkor ezzel csalhatták lépre ezek szerint? Ugyan nem ismerem túl régóta, de eddig egyszer sem láttam így távozni sehonnan. Nem az az ideges típus. Egyre inkább nyilvánvalóbbá válik, hol kell keresni a srácot, már csak Bradet kell megvárni, hogy mit tud kihozni az egészből, no meg a pontos hívás idejét, tartalmát. De az máris egy jó nyom, amit Bells mond. Ray ideges volt, amikor elhagyta a bázist, másokat is meglepett ezzel, ilyennek nem látták még, tehát ha igaz, akkor a kiváltó ok megvan. Nőstények megérzése... azokra azért adni kell, ezt is tudom.
Megadóan sóhajtok egyet, jelezve, a téma részemről lezárva. Nem, nincs túl sok hangulatom most megtépetni magam egy nálam jóval erősebb hímmel. Nem mintha máskor lenne. Na meg, egyébként sem gondoltam komolyan, és ezt nyilván ő is tudja. Ráadásul még vigyorog is. Hm, kezdem azt hinni, hogy sportot próbál űzni abból, hogy az egyébként roppant béketűrő és bűbájos mivoltomat felidegesítse. Mondanom sem kell, jól halad, bár esélye sem lenne, ha Ray nem tűnt volna el. Szerencsére nekem nem kell úgy hozzáállnom a dolgokhoz, mint neki. Én kérem gyenge nő vagyok, aki ráadásul gyógyító is, mondhatni, már hivatalból is kötelező aggódnom. Úgyhogy megteszem én a sok marcona, magukat lelketlennek mutató hím helyett is. A sürgetésére elhúzom a szám, nem mintha nem tudnám, hogy minden másodperc számíthat. Végül is, a páromról van szó, basszus. A türelmetlenkedése kissé felpaprikáz, és kezd nem tetszeni, hogy mit hoz ki belőlem a tény, hogy Ray bajban van. Csak kerüljön a kezeim közé… grrr… - Igen, igen, Martinez. Szerintem benne van a pakliban, nem ismerek mást, aki miatt csak úgy szó nélkül itt hagyna csapot-papot. Jó, mondhatjuk, hogy csak nem rég jöttem vissza, és ki tudja, mi van még Ray életében, amiről bizony nem tudom, de azt tudtam, hogy szinte csak róla volt képes beszélni, és bár megkértem, hogy ne a bosszúállás és a harag vezérelje, egy percig sem hittem azt, hogy hallgatni fog rám. - Nem, tényleg nem az az ideges típus, de ebben a témában sajnos kérlelhetetlen. Szóval, jó eséllyel az Őslakosoknál van. Sóhajtottam fel, majd mivel többet nem tudtam segíteni, széttártam a karomat. - Én sajnos többet nem tudok hozzátenni a dologhoz. Hagylak titeket dolgozni… nem leszek láb alatt, ígérem. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni, de ha Ray élete már így is veszélyben van, nem fogom azzal tovább bonyolítani a helyzetet, hogy én is bajba kerülök. - Csak… szóljatok, ha kellek. Természetesen, mint gyógyító gondoltam a dologra, másban már aligha lehettem volna segítségükre. Úgyhogy, ha nem volt más, amit még mondani akart, részemről el is száguldottam, hogy lerágjam mind a tíz körmöm aggodalmamban…
Bells nem ismer, így nem is tudhatja, hogy ha magas labdát ad, legyen bármi, történjen bármi, én azt lecsapom, ez pedig egy ilyen helyzet volt éppen. Ideges, tudom, érzem, na de ha csak hergeli magát, és azon rágódik folyamatosan, mi lehet Rayjel, az sem jó. Mindent megteszünk, ami tőlünk telik, percek kérdése, és megtudjuk azt is, amire várunk, vagyis addig ütjük a vasat, amíg forró. Ettől jobban viszont nem tudom siettetni a dolgot, bármennyire szeretném is. Az okra figyelek, illetve próbálom összeszedni a lehetséges indokokat, miért viselkedett Ray úgy, ahogy, amikor távozott a bázisról? Hallgatom őt... kimért léptekkel közlekedek a szobában, ide-oda, és gondolkodni próbálok, összerakni a kis mozaikdarabokat. Eltelik pár perc, míg meg nem szólalok újra. -Oké, akkor elsődleges ok ez lehet. Vagy ez a Martinez bukkant fel, és szerzett erről tudomást Ray, ezért tiplizett így, vagy maga Martinez kereste fel, üzent neki, és ezért, vagy van még egy... És itt megállok, mert üzenetem van, azaz megjött a válasz, amit várok, miszerint mi volt az utolsó hívása. Ismeretlen szám, és üzenet... bingó. Martinezről volt infója valakinek, aki kiadta volna, a kezére egyenesen... találkozás fatelep. -... vagy valaki tőrbe csalta. A lány orra alá tolom az üzenetet, és sajnos igaza van. Ray ebben az esetben nem gondolkodik, nagyobb a dühe, mint a józan ész. Tehát elrohant és a fatelepre ment. Ezek szerint onnan, vagy annak a környékéről tűnt el. -Jó eséllyel ott, és ha szerencsénk van, él. A többi Braden múlik, Bells sziamata jó, és örülök annak, hogy ennyire ismeri Rayt is, hiszen a tippje tökéletesnek bizonyult. Nem fogom feleslegesen zargatni, de ha valamit tudunk, közölni fogom vele, ez nem kérdés. -Nem is kell, beletrafáltál, szép munka Bells. Használja a fejét, és ez nagyon is jó dolog, érdemes rá odafigyelni, és nem csak gyógyítóként számítani rá. Bólintok neki, tudom, hogy készültségben lesz, hogy minden pillanatban ugorhasson, ha kell. -Rendben. Előkerítjük, ígérem. Kikísérem, még ha rohan akkor is, mert az ajtót inkább csendben csukom be ha lehet, még ha magam mögött is, hogy egyenesen Bradhez induljak, hátha már kiderítette, mi merre hány méter.
Nem nagyon érdekli, hogy éjszaka van, most érte el az isteni szikra, az elhatározás és nem szeretné veszni hagyni, mert lehet, ha alszik rá egyet, már máshogy látja a dolgot. Ráadásul itt van ez a dolog Mr. de Luca kapcsán. Mármint, a bejelentése, ami nem túl biztató, főleg, hogy Jeze hónapok óta nem járt a hotel felé. Pedig úgy rábeszélné, hogy menjenek innét minél messzebb, vissza se nézve. De a nő nem jelent meg a napokban sem, ő pedig csak várt és várt... míg nem végül eme hím szobája ajtaja előtt kötött ki. Az egyetlen "szövetségese" lehet Dante a falkában úgy fest és kár lenne veszni hagyni ezt a lehetőséget. Ő nem az a fajta, aki kihagyna ilyen ziccert.
Ütemes ritmusban kopog az ajtón egyszer... kétszer... Egyszerű pántos felsőt és térdnadrágnyi melegítőt visel. Haja lófarokba kötve, kissé kialvatlannak, álmatlannak tűnik a tekintete az ajtót nyitó számára. - Heló. Bejöhetek? - tekint a másikra félszegen, noha a hétköznapokban nem jellemző rá egyáltalán ez a viselkedés. Na de mégiscsak a másiknak köszönheti, hogy él, vagy mi.
Lefekvéshez készülök, így a hajnali órákban már nekem is lehet szolgálat előtt, mert csak kávéval nem leszek kipihent, amikor kell. A fürdőben hamar végzek, nem vagyok nőstény, hogy órákat töltsek odabent, és már csak egy boxert és egy pólót húzok magamra, a hajam majd megszárad alapon éppen csak megtörlöm, amikor valaki éppen azon van, hogy mindjárt bejelentse, reggel van. Felsóhajtok, ennyit az alvásról, na de ha az illető képes éjnek évadján idejönni, akkor igencsak sürgős lehet neki, azaz melegen ajánlom. Az ajtóhoz lépek, és mielőtt még egyet kopogna, kinyitom, csak nem ver mellbe. -Szia, Dana! Persze. A kis kölyök nőstény az, akivel volt egy apróbb vitám a kocsiban, beengedem, be hát, azaz félreállok az ajtóból, hogy be is férjen mellettem. Ami viszont furcsa, az a viselkedése, valahogy sokkal hevesebbnek tűnt a múltkor, most meg olyan visszafogott, hogy rá sem ismerek. Viszont itt van, ami azt jelenti, hogy fontos ügyben keres, én pedig nem fogom elküldeni sem azért, mert éjszaka van, sem azért, mert kölyök. Hellyel kínálom és levágódok a saját fotelembe, hogy kivárjam, miért is keresett fel. Az ígéretemet megtartottam, nem fedtem fel a kilétét, viszont a fejet oda tettem, ahova kellett, bár erről nem értesítettem külön, ez igaz, viszont azt biztosra veszem, hogy nem pont azért jött, hogy ismét a fejről nyissunk vitát.
Mellbe verni azért nem fogom, van helyette kósza pillantás, mely végigfut a testén. Nőből vagyok, de nagyon és miért is tagadnám ezt, mikor az első találkozásunkkor volt szerencsém (?) ruhátlanul is megismerni a másikat. Azért nem feltűnő a kék tekintet csapongása, gyorsan meglelik a férfi sötét íriszeit szemeim. - Kösz. Tényleg nem akarok sokáig zavarni. - Ha kell valami, én is meg tudom emberelni magamat, az biztos szent! Lám, még a büszkeségemet is eldobozoltam egy kis időre és idetoltam a képemet: tanácsért. A felkínált helyre jólnevelt, kecses mozdulattal huppanok le. Vannak dolgok - mint a neveltetés - amit nehéz meghazudtolnom, hacsak nem direktben viselkedem másként. Egy színésznő veszett el bennem valahol jó mélyen. - Szóval én... szerettelek volna megkeresni az ajánlat kapcsán és élni vele. De most, így Mr. de Luca bejelentése után én, nem is tudom... szerinted mennyi esélyem lenne, ha meghúznám magam odahaza egyedül? - Tekintek rá őszintén, kiteregetve a legnagyobb lapot, amit magammal hoztam. - Jezebell már régóta nem jelentkezett, ki tudja mi van vele és én lássuk be, csak egy kolonc vagyok a falka nyakán, akit itt hagyott a beharapója megőrzésre. Ami nem túl hízelgő poszt... - Húzom el a számat. Igenis derogál a jelenlegi helyzetem, szeretnék belőle elmozdulni valamerre, továbbra is magam előtt tartva a tényt, hogy inkább ember lennék, mintsem valami elvadult állat. Ráérek majd több száz év múlva, egyelőre csak kiélvezném a plusz előnyöket, amit a dolog ad. Vagy nem is tudom... beszélni akartam erről Jezével, mielőtt Dantéhoz jövök, de hiába vártam, csak nem bukkant fel.
Figyelem, ahogy besétál, és becsukom mögötte az ajtót. Pakolás nyomait vélhet felfedezni, bár nem vittem túlzásba, csak néhány dolgot vágtam eddig a táskába, mint aki éppen göncöt cserél a kocsiban, ami mindannyiunknál ott van, hogy ne legyen gáz, ha egy ruhakollekciót hazavágunk. A látszatra adok, csak két ember tud mindenről, és ez így van jól. -Nem zavarsz. Ennyi még belefér, ennyi időm van, ami nem túl sok, de nem fogom jelét adni annak, hogy nem érek rá. -Rendben, nem véletlenül ajánlottam fel a segítséget...de...egyedül? Néhány napig lehet, amíg ki nem tudódik, viszont hosszabb távon nem. A halálba vonulnál, tehát ezt felejtsd el. Itt biztonságban vagy, kint nem. Nincs mellé duma most sem, pár napot tutira túlélne, de a mostani helyzetben többet nem nagyon adnék neki és értelmét sem látom annak, hogy lelépjen. Nem köti ide semmi, érthető dolog lenne a részéről, na de Teremtő nélkül... öngyilkos akció. -Kolonc? Oké, való igaz, hogy egy kölyöknek a beharapója mellett lenne a helye, akinek kutya kötelessége lenne foglalkoznia vele. Az, hogy Jeze jelenleg kámfort játszik, az nem ok arra, hogy megpattanj csak azért, mert úgy érzed, terhet jelentesz. Azt nem értem, hogy a mentorok miért nem figyelnek oda rá, de tudod mit? Pont leszarom. Viszont a csigaházba bújás nem segít semmin sem, megőrzésre vagy itt mint valami csomag, vagy sem, haladnod kell. Jeze miért nem jelentkezik, nyomós oka lehet rá, de jelenleg ez a legkisebb gondunk, viszont az, hogy a kölyök nőstény nem tudja, mit akar, azaz inkább menne, az érdekes dolog. Hogy miként éli meg ezt az egészet, akar tenni ellene vagy sem, az rajta áll, bár kedvelem azokat a kölyköket, akik küzdeni akarnak, nem feladni. Dana szavai arra engednek következtetni, a feladás és a harc között vívódik. Azért nem eszik olyan forrón azt a kását.
- Biztos? Nekem úgy tűnik, mintha készülnél valahova. - Jegyzem meg egy apró, kiszélesedő mosollyal. Ajkaim szegletében és szemeim csillanásában a kacér, szinte már szemtelen báj sokkal inkább emlékeztet önmagamra, mint a félszeg viselkedés. Gondolom, vadászni készül, elnézve a pakolás mennyiségét... Hjó lenne kimenni ezek közül az istenverte falaki közül kicsit, ezt pedig a bennem lakó farkas is heves csaholással támogatja. De nem kérdezek rá, vele tarthatok e. Nem akarok tehet lenni, így is szépen rárontottam az éjszaka közepén, úgy hiszem. Örülhetek, hogy nem küldött el melegebb éghajlatra kapásból, hanem még hellyel is kínál. - De... miért? Most komolyan Dante... logikusan végiggondolva, mi a fenét ártottam én bárkinek is? Ráadásul meghúznám magamat és nem avatkoznék semmibe. Apám házában vagy tudom is én... - Szusszanok a hajamba túrva. Tényleg nem értem és igazat kell adnom abban annak a kis szőke búgócsigának, akivel a kölykökkel való vadászaton párszor összefutottam már, hogy ezt a harcot marhára nem a kölykök fogják megvívni. Ha minket levadásznak, az azért lesz, hogy ne tudjunk bosszút állni egy esetleges vereségért. Hiszen mi a jövő vagyunk, nem a jelen. - Már ha ki lehet ezt ilyen erősen jelenteni. Szavaira megadóan meredek magam elé. Vívódok igen erősen, miközben ott tátong a fejem felett egy hatalmas űr - mint valami holdvilágtalan, sötét éjszaka, amiben farkasom sírva hívja Teremtőjét. Keresi, de az nem jön haza. Talán már soha. A gondolatba is beleborzongok, igyekezem elhessegetni magamról, hogy aztán hatalmasat nyeljek és kék íriszeimet a férfira vessem. - Gondolod, hogy sikerülhet? Én... tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű a természetem, de ha három mentornak se ment, akkor valószínűleg a hiba nem bennem lehet. És ezzel nem a falkám tagjait akarom bírálni! - Tárom szét kissé a kezeimet megadóan a végén, szinte már bocsánatkérően. Aztán leengedem testem mellé őket, a válaszra várva, mely talán jelentéktelennek tűnhet, de számomra mindent eldöntő.
-Sosem árt néhány adag ruha a csomagtartóba. Mindig kellhet. Lehet, mennem kellene, de egy pár percet akkor is áldozhatok a nőstényre, nem fogom kidobni, ha már megkeresett. Az arcán látom, mennyire zavarban van, mennyire nem tud mit kezdeni a helyzettel, de ha egy kicsit nyit, és talán bízik bennem, akkor nem dobom el magamtól én is csak azért, mert kölyök. -Azért, Dana, mert jelen esetben senkit nem érdekel, ki mit tett, vagy nem tett. Ez az egész nem erről szól, hanem arról, melyik falkában játszol. Nem lényeges, hogy mibe avatkozol bele és mibe nem, túl kell élned, ezt pedig egyedül nem nagyon tudod kivitelezni, bármennyire is szeretnéd. Ha valamelyik kiszagolja, hogy ott vagy, pláne védelem nélkül... nem, ezt nem hagyhatom. Az elképzelése szép, ám a megvalósítása egyszerűen lehetetlen. Mindenhol vannak falkák, bárhol megtalálhatják, még az sem kell, hogy innen eredjen valaki a nyomába. A szagát nem tudja rejteni, idősebbnek pedig a pajzsa... nem ellenfél. Értem én, hogy tehernek tarja magát, mivel Jeze egyszerűen eltűnt, felszívódott, na de a kölyke, és ide tartozik, még ha ezt nem is hiszi el magáról. -Igen. A mentorokat most hagyjuk figyelmen kívül. Lehet, nehéz eset vagy, de az sem pálya, hogy magadra maradsz, abból nem tanulsz, nem fejlődsz. Nincs megállás és lemaradás, mert az életedbe kerülhet. Tehát munkára fel, Dana. Nincs csüggedés, önsajnálat, miegyéb. A mentorok munkája... nem minősítem, és a kölyök előtt nem is teszek megjegyzést, viszont az, hogy képes lenne elmenekülni, feladni mindent, az jelzésértékű. Lehet, a nyakamba veszek még egy kölyköt, de az enyémek felnőttek, még segíteni is tudnak, ha kell, és ha Jeze nem jelentkezett eddig, akkor valakinek márpedig oda kell figyelnie a kis nőstényre is. Bratyesz nem kedveli őket, tudom, na de én nem ő vagyok, őt a végeredmény érdekli, semmi más, tehát ha meló van, akkor meló van, ennyi pedig bele fog férni az időmbe, megoldom.
Aprót nyelek a szavaira, magamban megrágom-forgatom őket nem egyszer, nem is kétszer, ami azt illeti. Nem vagyok velük kibékülve, ez tisztán érezhető az energiáimon, ennek ellenére az életösztönöm működik és a külcsín ellenére idióta liba sem vagyok - csak makacs - hogy már csak azért se hallgassak egy nálam idősebb és jóvalta tapasztaltabb farkasra. Az, hogy tehernek tartom magam, eltörpül egyébként azon tény mellett, hogy egyszerűen semmi nem köt a falkához - igaz, én sem igyekeztem kapcsolatokat kialakítani a muszájon túl - így sem a helyzetüket, sem a céljaikat nem vagyok képes átérezni, magaménak meg pláne nem érzem azokat! Megvannak a saját játszmáim különben is... Szavaira azért önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám. - Úgy beszélsz, mint a gimis osztályfőnököm! - Nevetek halkan, édesen csengőn, hogy aztán apró szusszanás keretében rendezzem vonásaimat némileg komolyabb formába. - Köszönöm, Dante. Az egészet! Én... igyekezni fogok, hogy ne érezd azt, nem érte meg a dolog. - Biccentek is mellé, ahogy felállok ültemből, ha engedi. Távoznék lassan, nem tartanám fel semmiben.
Érdekes dolog, mennyire lebecsüli magát, mennyire nem bízik saját magában. Persze ha Jeze így itt hagyta, akkor valahol nem is csodálom, hogy úgy érzi, mintha valamelyik csomagmegőrzőben lenne, várva, hogy visszajöjjenek érte. Ami nem fér a fejembe, hogy miért nem kapta el valaki, miért nem vette a pártfogásába? Kölyök, és? Akkor mi van, ha nem kifejlett példány, mi is így kezdtük. Így meg nem csoda, ha nem tudja, mit tegyen, és nincs semmi, ami itt tartsa.Na de ha elengedem, halál fia, ez nem kérdés, nekem pedig kötelességem, hogy figyeljek a tagokra, legyenek bármekkorák. A hasonlatára elnevetem magam, hát ezt még senki nem mondta. -Pedig az sosem voltam, távol áll tőlem. Szép is lenne, ha civilben valamelyik kölykökkel teli iskolában vállalnék állást. Nem tudom, ki bírná tovább, én vagy ők.Gimnázium, atya ég, ilyenkor döbbenek rá arra, hogy bassza meg, nem vagyok már fiatal, bár egy cseppet sem zavar. Semmit nem tennék másképp, mint tettem, hacsak azt nem, hogy bratyeszt előbb kutatom fel, nem várok ennyit vele. -Nincs mit, Dana, tudom, hogy képes vagy rá. Ha feláll, akkor kikísérem, nem tartom fel én sem őt, no meg nekem is indulás van. Ami furcsa, hogy itt van ez a nőstény kölyök, és a kutya nem figyel arra, mennyi lehetőség rejlik benne. Pedig... csak egy kis foglalkozás, ennyi az egész. Gyönyörűen tudná kamatoztatni a képességeit, ha végre maga is rádöbben arra, mennyi mindent vihet véghez.
Fogalmam sincs, mennyire járhat az idő, de éjfél is elmúlt. Talán kettő-három lehet, engem pedig nem hagy nyugodni a nap közbeni edzés és mindaz, amit beszéltünk, felmerült. Tisztában vagyok vele, hogy amíg a démonaimat nem gyűröm le, addig nem fogok tudni továbblépni és újra meg újra fület-farkat behúzva kuporodom össze, mint valami szerencsétlenség, akárhányszor egy férfi a kezét lendíti felém. Tudom, hogy Dante nem hülye és sejti, hogy mi is állhat a dolog mögött, még ha konkrétumokat nem is tud. Mégsem... nem mondtam el neki semmit a múltammal kapcsolatban. Nem mintha nem érdemelte volna ki a bizalmamat, elvégre megmentette az életemet, ráadásul Mr. de Lucánál sem köpött be. De ezek nem olyan dolgok, amiket csak úgy elmond az ember bárkinek. Hatalom van az információkban, melyek tönkre tehetnek engemet és apámat is. Én szeretnék ezekkel az infókkal élni, úgy, hogy nekem jó legyen, apám pedig a gödör aljára kerüljön, ha úgy akarom... Ehhez pedig az egyetlen járható útnak azt találtam eddig, hogy nem árulom el senkinek. A legtisztább módszer: nincs miért aggódni azon, hogy ki fog elárulni. A forgolódást végül feladom és teszek egy próbát Danténál, hátha ébren van még. Egyszerű, mélylila szaténköntösömet magam köré tekerem, s ahogy vagyok, mezítláb csattogok ki a folyosóra. Így csendesebben lehet osonni egyébként is... s amilyen csendesen surranok, legalább olyan halkan is kopogok, de nem jön válasz bentről. Lehet, nincs is itt... Megnyitom az ajtaját, hogy erről megbizonyosodjak, de a zár enged. Tehát mégiscsak itt van. Nem nagyon problémázok azon, hogy esetleg aludhat; beljebb orientálódok, csendesen húzva be magam után az ajtót. - Dante... - suttogom közelebb lépdelve az ágyához, amin kiterülve hasal és horkol alszik a pasas. - Dante... ébredj. - próbálkozom immáron közelebbről, az ágy mellé guggolva, így szemmagasságba kerülve a képével, s farkasom, ez a fakó kis fiatal orrával finoman bökdösi is az övét.
Sosem fekszem korán, illetve de, hajnalban általában, pár óra bőven elég ahhoz, hogy kipihenjem magam. Papírmunkának vége, jelentések rendszerezve, beosztások tisztázva, párok is, a többi meg nem annyira sürgős, hogy ne várhatna reggelig. Kajálni nem kajáltam, de most ki nem megyek a konyhába, hogy keressek valami ehetőt, és Rory-ékat sem fogom kirugdosni az ágyból, hogy ezt megtegyék. Gyors zuhany után hatalmas sóhajjal fekszem el az ágyon, hason, mert épp így van kedvem. Szemezek még a távirányítóval, végül legyintek, most ezt is hanyagolom inkább. Az osonást sem lehet figyelmen kívül hagyni, főleg, hogy kopogás is érkezik, de most tartok ott, hogy én ugyan fel nem kelek azért, ajtót nyissak. Alszom, kész. Az ajtó meg nyílik, és valaki szólít, de nem az úr, csak Dana, viszont én akkor is alszom, azaz próbálok. A második szólítás után elgondolkodom, talán ha tovább alszom, akkor elmegy, de nem, nem megy. Aranyosan csinálja, ennyire lelketlen dög meg nem lehetek, hogy hagyom szenvedni. Kinyitom a szemem, felvonom a szemöldököm, és hason fekve figyelem. -Igen? Halaszthatatlan, tudom. Nincs az az isten, hogy felüljek, továbbra is hason fekve, oldalra fordított fejjel szemlélem Danát. Akar, le tud ülni az ágy szélére, és majd kiböki, hogy miért jött, miért pont az éjszaka kellős közepén. Utóbbi nem zavar, ha valakinek szüksége van valamire, bizony nincs szolgálati idő, figyelembe kell venni.
- Tudom, hogy ébren vagy. - Közlöm harmadik nekifutásra hűvösen, hiszen nemcsak fodrozódó energiái árulják el, de a lélegzetvétele is. Ébredtem már elég férfi mellett, hogy tudjam, melyik kamuzza az alvást. És nem, nem vagyok erre büszke, de kétségtelenül hasznos dolog lehet, mint a mellékelt ábra mutatja. Voilá! Csipkerózsa hajlandó kinyitni a szemeit. Elégedetten lökdösöm kicsit összébb a lábait, hogy le tudjak ülni mellé az ágy szélére és úgy pillantsak le rá, igazgatva-összefogva a combközépig alig érő szaténköntöst magam előtt. Még jó, hogy nem fogok felfázni, hiába jöttem mezítláb át. - Gondolkoztam azon, amit az edzésen mondtál. Hogy amíg nem fogalmazom meg és vagyok képes kimondani, mitől is félek pontosan, addig nem leszek képes legyőzni és nem tudunk továbblépni. Nos, azt hiszem, tudom, mi lenne az... de ha elmondom, azt azt jelenti, hogy szinte mindenemet a kezedbe adom. És ez nem túldramatizálás, tényleg olyan dolgokról van szó, amikkel egy délelőtt alatt mindent haza lehet vágni. Szóval remélem megérted, hogy miért ódzkodok még a gondolatától is, hogy elmondjam bárkinek. Eddig soha, senkinek nem mondtam el. - S hogy Danténak el fogom e? Nos, ezért jöttem, de még változhat utolsó pillanatban is a véleményem. - Ráadásul tudok róla, hogy Bells szólt nektek az autóversenyes meglépésről. - Szusszanok megadóan. - Csodálkoztam is, hogy nem hoztad fel edzésen.
-Mégis mit vártál, Danácska? Léptek nesze a folyosón, mely az ajtóm előtt áll meg. Az halkan nyílik, de jellegzetes hang... jó, hogy nem úgy kezdted, hogy "alszol"? Hatalmas morranással húzódok arrébb, hogy a nőstény odaférjen, de felülni nem vagyok hajlandó, még nem. Na de az, hogy az éjszaka kellős közepén átmászik hozzám, az azt jelenti, nagyon, de nagyon akar valamit, és ez tényleg olyan dolog, ami nem várhat reggelig. Legalábbis melegen ajánlom, mert azért nekem is van néhány dolog a tarsolyomban, amit indításul higgadással kezdtem. -Ez így van. A legnagyobb démonod a saját félelmed, ami éles helyzetben egy pillanat alatt maga alá temethet. Szembenézni vele, elismerni, és azt mondani, én ezen változtatni akarok, még ha nem is tudom, hogyan, az a legnagyobb dicsőség, a többi gyerekjáték. Nézd, láttam valamit, azaz valakit, aki az életedre tört. Tudom, hogy valamibe belenyúltál, ha nem is most, a múltadban, és az bőven elég ahhoz, hogy rettegésben töltsd a mindennapjaidat. Értem, de ha jól emlékszem, nem árultam el a titkodat, viszont azt mondtam, hogy segítek, és azt nem viccből tettem, meg azért, mert akkor én most hú de jópofa srác vagyok. Komolyan gondolom minden szavamat, az edzésen csak fél megjegyzést tettem, amiről tudtam, a kis nőstény érteni fogja. A második része, amiről nem beszél, azt is értem, de kölyök, teremtő nélküli kölyök, aki sokkal nagyobb veszélynek van kitéve, mint a többiek, holott igencsak értékes, de ezt még kevesen látják. -Igen, jelentette az esetet. Az edzés nem arra való, hogy ilyesmit megbeszéljünk, vagy helye legyen bármiféle szankciónak. Dana, megléptél a kísérődtől egy hegyivel. Mi van akkor, ha az a hegyi nem enged el csak úgy? Tudom, hogy ismerted, Bells ezt is elmondta, hiszen beszélgettetek, de végiggondoltad az egészet, azon kívül, hogy akkor nem? Sejtem, hogy nem a városban furikáztatok. Kislány, nem ember vagy már, ott a másik falka, akik közül nem mindenki olyan barátságos és közvetlen. Mi van, ha sérülten kerülsz elő, vagy elő sem kerülsz? Nem mondhatom azt, hogy márpedig a szabályokat betartod, de... egyezzünk meg valamiben, Dana. A titkodat megőriztem, segítséget nyújtok, foglalkozom veled, hiszen fejlődnöd kell, de... kőkeményen tanulj, gyakorolj, ha pedig bebizonyítod, hogy képes vagy magadra vigyázni, akkor felőlem mehetsz egyedül. Szorítsd meg Corvint kislány, és akkor azt mondom, tiéd a pálya. Nem büntetem, hiszen értelmetlen lenne, ha összeverem, mi változik? Fellázad, és lelép, ahogy akkor is, ha azt mondom, büntetést kap. Helyette inkább alkut ajánlok, és nem mondhatja azt, hogy nem korrekt.
- A pasas Bostonból jött és egyszer már megöltem. Legalábbis akkor azt hittem, mert fene gondolt rá, hogy nem fog a golyó rajta! - Ciccenek fel nevetősen, tömény iróniával spékelve meg szavaimat. - Túl sokat tudott rólam és megfenyegetett, hogy kitálal a sajtónak. De mindez nem érdekes, mivel jöttél te. - Apró mosoly azért sután megvillan a képemen, s szórakozottan simít fel tenyerem a férfi széles hátán, bujtatott játékossággal. Érzem a vesztem? Meglehet... - Apámmal nyakra-főre zsaroljuk egymást az elmúlt időszakban, szóval képzelheted, micsoda kártyavár-játszma lenne, ha bármi is kiderülne akármelyikőnkről. És ez a félelmem. Az apám. - tekintek le Dantéra, s mintha ajkaim szeglete kissé megremegne. Aprót nyelek, szusszanva engedve lejjebb a vállaimat, ahogy tenyerem most lefelé simít végig gerince mentén. - Csak játszom a keményet és elhitetem vele, hogy bármire képes lennék ellene, de valójában nem így van. Sosem lépnék meg olyasmit, amivel végleg tönkre tenném, akármennyire is szeretném, mert félek tőle és attól, hogy engemet is magával rántana. - Csak a lényegre korlátozódik egyelőre a mondani valóm, ha valami nem tiszta, a másik majd úgyis kérdez... a részletektől pedig megkímélném, bár van egy olyan érzésem, hogy ez most "mindent vagy semmit" helyzet és ha már elkezdtem, inkább adjak ki mindent magamból, minthogy szenvedjek. Tényleg senkinek nem mondtam még el azt a sok szarságot, ami köztem és apám között történt az elmúlt huszonhárom évben. Talán ideje. A hegyiekkel kapcsolatos szentbeszédre csak szusszantam és inkább nem is tekintettem rá. Nem bírtam volna akkor megállni szemforgatás nélkül, azt hiszem. - Ryan nem olyan... ha a legapróbb jelét is éreztem volna, hogy ártani akar, nem mentem volna bele a dologba! - Arról nem ejtek szót, hogy Darren esetében már nem vagyok olyan biztos a dolgomban, hogy nem bántott volna. Amúgy sem kérdezte, hol voltunk és mit csináltunk. - Ezek az emberek... farkasok. - pontosítok - a barátaim voltak, Dante! Nem... nem fogok úgy tenni, mintha esküdt ellenségeim lennének, csak azért, mert engem a másik falkába adott le a beharapóm! Kerülhettem volna amoda is! - Darrennek is az volt a legnagyobb problémája, hogy idegen falka kölyke vagyok, Danténak is azzal van a baja, hogy velük lógtam... azt hiszem, esélytelen, hogy kivonjam magam ebből az egész falkás szarságból. Kezdem belátni. Várom a büntetést egyébként - mivel egyik-másik kölyök kapcsán tudom, hogy mennek errefelé a dolgok, lelkiekben felkészültem az egészre - így igencsak meglepnek a szavai. - Szorítsam meg Duncant... Mi? Mégis hogyan és miért? Nem egészen értem... - Őszintén szólva azt nem értem, mit akar ezzel elérni. Mert nekem muszáj mindig a dolgok mögé látnom mindenáron, persze.
-Nem tudtad róla, hogy farkas, van ilyen. Ő pedig simán leleplezett volna, vagyis nyomozott utánad, ha jól értem... hát már nem fog. Annyira nem foglalkoztatott akkor, ki az a tag, akkor csupán az érdekelt, hogy a kis nőstényt biztonságban tudjam. A küzdelem egyoldalú lett volna, és a hím bizony arra számolt, könnyedén végez Danával. Tévedett, és ez az életébe került. Így jár az, akinek túl nagy az arca, nem használja a fejét, és nem néz körbe, mielőtt felelőtlenül nekimegy a gyengébbnek. Hallgatom a kislányt, a félelmeit, amivel bizony akkor is szembe kell néznie, ha nem tetszik, kényelmetlen, kellemetlen. -Az apád nem fog kitálalni rólad, Dana, ő húzná a rövidebbet, és ezt tudja. Fordítva pedig... játssz okosan, kislány. a magad javára tudod billenteni a mérleget, ez nem kérdés, de... a látszatot tartsd fent. Addig, amíg szem előtt tartod, hogy egálban legyetek, vagy róla vannak keményebb információid, addig soha nem fog elárulni téged, zsarolják meg bármivel is. Neki nagyobb a veszteni valója, mint neked, ő ül abban a székben, nem te. Ha ennyire félsz attól, hogy mindent elmond rólad, akkor építs fel tökéletes tervet, olyat, hogy bármit mondjon is, cáfolni lehessen a szavait, vagy pedig rábizonyítani, hogy a saját bűneit akarja másra kivetíteni. Nem olyan ördöngösség, nehogy azt hidd, csak tényleg minden apró részletet ki kell hozzá dolgozni. Ha a kis nőstény azt hiszi, nem tudjuk, szinte ő diktál, akkor nagyot téved, az apja tőle függ, nem mástól. A félelmét érzem, de mindenre van megoldás, ha kellőképpen foglalkoznak az üggyel. Egyelőre nem kérdezek, látom rajta, hogy így is kényelmetlen neki ez az egész, pedig tényleg le lehet rendezni, csak szóljon róla. Mi van akkor, ha a fele dolog mind-mind visszavezethető apucira? Gáz... neki. Amit a hegyiről mond, na arra már felülök magam is. Érdekes meglátás, bár igen, tudtuk, hogy ismernie kellett, ha nem nagyon tiltakozott az úgynevezett rablás ellen. -Tartalak annyira okosnak, Dana, hogy ez nem így alakult volna, ha nem ismered valóban ezt a... Ryant. Legyen, elhiszem, hogy ő nem olyan, és a többiek? Egy szóval nem mondtam, hogy tekintsd ellenségednek őket, csupán azt, hogy vedd figyelembe, hogy már nem ember vagy. Kiszagolhatott volna egy kóbor is, és akkor mit csinálsz? Érted már? Nem mindenki olyan közvetlen, hogy egy sima mosollyal lerendezze a találkozást, mert kölyökkel fut össze. Ezt értsd meg. Egyáltalán nem a falka mizéria miatt magyarázok neki, kivételesen nem, hanem azért, hogy a saját testi épségére vigyázzon. Tényleg bárkivel találkozhattak volna, és akkor az sem biztos, hogy a hegyi haverja meg tudja védeni. Őt féltem, nem a többieket, ő még fiatal, gyenge, védtelen, ez van. -Így van. Amint eleget edzettél, és sikerül Corvinon bizonyítanod, hogy megszorongatod egy küzdelemben, onnantól kezdve felőlem oda mész, ahova akarsz. Akkor már tudom, hogy megvéded magad, ha kell. Ennyi a kérésem, azaz az úgynevezett büntetésem. Egyrészről hasznos, hiszen Dana rákapcsol, egyben fejlődik és erősödik, másrészről pedig jelzésértékű is, hiszen még azért ez nem a holnapi napon következik be.
- Azt hiszed, én nem tudom ezt?! - horkanok fel, de ezzel együtt megadóan le is engedem a vállaimat. Dacosságom lassan mindennapos lesz, talán a farkasom velejárója. Az előtt nem voltam ilyen kis puffancs. Nem aggódtam semmi miatt, nem gondoltam arra, hogy lehet kilátástalan is a helyzet. Oké, hogy igaza volt Ryannek abban, ki kell használni a farkaslét nyújtotta előnyöket, de mégis hogyan, mikor inkább érzem embernek még magamat, mintsem egy fenevadnak. És ami azt illeti... szeretnék is az maradni, ameddig lehet. Majd párszáz év múlva ráérek elállatiasodni. - Éppen ez az, amit akarok Dante. Azt, hogy őt tönkre tegyem és én kerüljek a székébe. Azt hiszem, az elégtétel lenne. Akkor képes lennék továbblépni rajta. - Suttogom szinte a fagyos szavakat. Hát, nem épp a legszebb apa-lánya kapcsolat a felszíni játékon túl a mienk... - Pontosan azt tenném, amit te is mondasz, de ez az egész sokkal komplikáltabb. Ahogy ő, úgy én sem vagyok patyolat a múltamat illetően. - sandítok rá, hogy ajkam szegletébe harapva fürkésszem ábrázatát, hátha le tudok olvasni róla valamit. A véleményét, a kíváncsiságát... bármit. - Azért rettegek minden egyes alkalommal, amikor valaki meg akar ütni, mert apám verte anyámat. Oké, nem volt egy szent az a lotyó, de... rám is kezet emelt párszor. - Elpillantok a másikról. Mindent, vagy semmit, nem igaz? - Aztán egy napon azt mondtam, elég és leléptem Bostonba. Valamiből meg kellett élnem és hát... az alma nem esik messze a fájától. - Vonok vállat épp csak rásandítva a hímre csalfa, keserédes mosolyra. - Még az egyetemi tandíjra is futotta belőle egy idő után! - nevetek. Nem vagyok rá büszke, de bocsánatot nem fogok kérni azért, aki voltam. - Minden esetre, végül apám emberei rám találtak és hazahozatott, az egyetemet pedig már itt fejezem be. A beharapásom éjjelét is eltussolta a sajtó. Hogy elraboltak. Hát nem képzeled, hogy ilyet kiad, miután ennyi év után hazatértem, mint a tékozló lány! Az rossz fényt vetne az imidzsére! - nevetek fel. - Ugyanakkor gondolom nem kell részleteznem, mekkora eséllyel nyerné meg egy ex-escort a többségi szavazatott a városban! Főleg most, hogy a hegyiek ziher, nem szavaznának rám, mert nem hozzájuk tartozom. - Ciccenek. Egy vicc az egész és kicsit gyerekes is így kimondva. Kissé elhúzódom ahogy Dante felül, helyet adva neki és újfent kiérdemli áthatóan kék pillantásomat, mely nem egyszer megkapta már a megtévesztő jelzőt. - Oké! - emeltem fel védekezően/megadóan a kezeimet. - Megértettem! - Kivételesen komolyan is gondoltam. Ha Ryan nem lett volna ott, kétlem, hogy számomra pozitív kimenete lett volna az estének. Mondjuk egyedül nem is mentem volna a kilátóhoz. Az uncsi. - Szóval csak fizikális megszorongatásról lehet szó? - Ezt azért jobb tisztázni, mert hát lássuk be, rafinériáért nem kell a szomszédba mennem. Egy százötven feletti farkassal -egy testőrrel - szemben kétlem, hogy valaha is lesz esélyem erő terén. Majd ha én is annyi leszek, de hogy addig ne mehessek sehova egyedül? Vicc.
Kezdőlap
//
//
