A gondolataimba merülök, hirtelen döntenék, akkor elmennék innen, el, végleg, olyan tudattal, amin soha többé nem fogok tudni átlépni, soha többé nem tudok majd megemészteni, és olyan fájdalommal a lelkemben -mert az is van, csak nem látszik-, ami végigkísér a maradék hátralévő életemben. Elfordítom a fejemet, nem akarok Castor szemébe nézni, nem akarom látni, most nem, most egyedül akarok lenni, csak én és a gondolataim, hogy egyáltalán megbirkózzak azzal a fájdalommal, amit okozott. A telefon a kezemben, és zakatol a fejem, persze, mert betörték, de ezen felül is. Bennem van a hév, az indulat, csak nyomnom kéne egy gombot, egy laza mozdulat lenne az egész, semmi több, és útnak indulnék. Minden erőmet összeszedve felülök, és úgy vágom falhoz, hogy az darabokra hullik, ez sem érdekel, a sim kártyát majd megkeresem később. Visszadőlök, és továbbra sem nézek Castorra. Pont úgy ismer, mint aki itt hagyná? Mint aki egyszerűen lelépne, és itt hagyná az őrületével? Engem nem abból a fából faragtak, akármi történjék is, hiába sejtem, mi vár rám. Odalép hozzám, és én csak lehunyom a szememet, hogy ismét elfordítsam a fejemet, de erre már nincs esélyem, hiszen megragadja az államat. Felmordulok, nem esik jól, és végül rá emelem a tekintetemet. Látom, hogy tényleg szenved, hazudnia kell, mert ezt várják el tőle. Ennyi kellett volna csak az előbb is, nem több, nem kevesebb. Beszélni kezd, és én csak elmosolyodok, nem fűzök hozzá semmit, hiszen most már teljesen egyértelmű, miért önti ki a szívét. Újabb fájdalmat okoz vele, nem vitás. Szótlanul hallgatom végig, a meglepődés legkisebb jele sincsen rajtam, halkan intézem hozzá a szavaimat. ~Nem kértem, hogy beszámolj róla, elég lett volna, ha azt mondod, nem beszélhetsz. Ismersz, nem kérdezgettelek volna. Most pedig elmondod, mielőtt ideérnek az Őrzők, értelmetlenül, te is tudod. Értem, hogy mit miért teszel, de azt nem, hogy, miért nem aknázod ki a lehetőséget. Bele fogsz őrülni egyedül. Már most is közel áll hozzá, tudom jól, és jelenleg már az sem érdekel, ki volt a néger, minek jegyezzem meg, amikor holnapra amúgy sem fogom tudni? Sérült vadra emlékeztet, akinek ezerszer jobban kell a támogatás, mint eddig valaha, és én itt vagyok, itt leszek, ha együtt döglünk bele, akkor is. ~Nem gyűlöllek, sokkal jobban fájt, hogy hazudni akartál, és az is, hogy intézkedtél, tudod jól, hogy össze fogom rakni a darabkákat, mert óhatatlan, hogy megint összefussak a néger hímmel. Idő kérdése. Itt vannak a területen, elkerülni őket nem lehet, vagyis adja magát a dolog, hogy ismét találkozzak vele, vagy akármelyikkel. Mindegy is. A csontom reccsen, elvigyorodok. Tudom, mennyire szarul érzi magát amiatt, hogy titkolóznia kell, érzem rajta, hogy ez neki sokkal jobban fáj, mint bármi más, és azt is látom rajta, hogy a sírás kerülgeti, de nem emiatt vigyorgok. ~Te vén faszkalap, azt hiszed, itt hagylak a szarban, elnézve, hogy napról napra feszültebb vagy? Tényleg azt gondolod, hogy megyek, mert "leköptél"? Fájt, ahogy a gyónásod is, mert nem tetted volna meg, ha nem érkezne meg bármelyik percben a hívott feled, de egyet jegyezz meg... Ismét felülök, ami most már nagyon hülyén néz ki, és nagy valószínűséggel ki is merít, hiszen lényegében csak regenerálódni nem hagyom magam, de annyi baj legyen. Maximum két nappal később állok talpra. Most én fogom két kezembe az ő arcát, kicsit robotos mozdulatokkal, de talán elnézhető jelen pillanatban. ~...ezt a falkát senki nem veheti el tőled, és amíg élek, nem is fogja. Egyet kérek, soha, de soha többet ne hazudj a szemembe, és vedd tudomásul, ettől a randa pofától akkor fogsz megszabadulni, ha saját kezűleg ölöd meg. Illetve még valami... büszke vagy, Alfa vagy, de ha segítséget ajánlanak, fontold meg, néha kifizetődő. Testvérem vagy, a bátyám vagy, és én így fogok megdögleni, melletted, nem másképp. Befejeztem, az érzéseimet rakom helyre, amikből táplálkozni tudok majd, mert más nem nagyon fog megmaradni. Megbocsátottam neki? Már rég, hiszen nem felelőtlen, tudja, mit miért tesz, és azt is, hogy az életét adná a családjáért, a falkáért, ha azon múlik. Támogatom a harcában, akárhogyan is, de akarom, hogy érezze, ott vagyok mellette, legyen bárhogyan is, jöjjön az apokalipszis, vagy akármi, nem megyek sehová.
A broken mess, just scattered pieces of who I am I tried so hard Thought I could do this on my own I've lost so much along the way
Más körülmények köt talán elmosolyodnék azon, ahogy az összetört telefon darabjaira siklik a tekintetem. Nem is olyan rég még én magam tettem ezt, a tehetetlenségből fakadó reakciónk láthatatlan, soha el nem vágott köldökzsinórral tesz bennünket igazi testvérré függetlenül a vértől, a származástól. És épp ezért fáj, hogy a testvérem fordítja el rólam a tekintetét, jobban éget, mint egy pofon tőle. Mert sokkal többet jelent. Kifakadok, meggyónom minden bűnöm átfogó képét, színt vallok, és nem, nem könnyebb attól a tudattól, hogy pontosan tudja, mire készülök. A bűntudat már csak azért is befészkeli magát a lelkembe, és már nagyon rég éreztem magam ennyire semminek. Ennyire tehetetlennek, ennyire... otthontalannak a világban. ~ Már túl késő... És nem hagyják... ~ Persze gondolatban, hirtelen ingerületemben már annyiszor mondtam, hogy megőrültem, hogy meg fogok őrülni, de így... szembesülve ezzel a véleménnyel rettegést plántál a szívembe a lét puszta ténye. Igaza lesz Surának. Tényleg az ép eszem fogja őket veszélybe sodorni. ~ Tudom! A francba is Dante, pontosan tudom, hogy így lesz! ~ - emelem rá a tekintetemet - ~ De én nem fedhetem fel. Én nem mondhatom el... Kérlek... ~ Kérlek, találd meg a válaszokat! Kérlek, könyörgöm, hogy épülj fel, találkozz még vele és tudj meg mindent, és segíts nekem, mert nem tudom, meddig bírom még nélküled. Eleresztem, ahogy mozdulna, hagyom felülni, és belereszketek abba, hogy mégis mit kellene nekem megjegyezni? Tőle? Már annyi mindent meg kell, már annyi mindent hallottam... De tőle legalább megérdemlem. Mert nem voltam, nem vagyok és nem leszek vele korrekt, és azt is elviselném, ha tényleg leköpne, csak ne hagyjon magamra. Úgy hajtom ernyedten a kezei özé a fejem, mintha egy megfáradt utazó térne örök nyugalomra az oázis előtt csupán méterekkel. A megváltással a szeme előtt. És ennél kevesebb rohadék érzés van a világon. Eleinte még állom a szemkontaktust, mert a Bestiám sem hagyná, hogy ne nézzek szó szerint szembe a hibáimmal, ami jelen esetben azt jelenti, hogy lassan bólintok bele a kezei közé, amikor arra kér, hogy soha többet ne hazudjak neki. Csak egy sajnálatot rebeg némán a szám, a folytatásra azonban fokozatosan lejjebb és lejjebb kényszerülök csukni a szemhéjaimat, mert ezt már képtelen vagyok elviselni. Nem állom tovább a Béta sötét szemeinek tüzét. A mellkasom belefeszül szavai súlyába, eleinte csak alig észrevehető könnysáv telik meg a lezárt szempilláim alatt. Aztán minden eltörik, ahogy tudom már, nem vagyok képes fékezni a gravitáció hatalmát. Az első legördülő könnycseppel egyetemben bukik ki belőlem a sírás, tudom, tartana, ha tudna, de a fejem előrebicsaklik, kitépve magát a szoríásából, hogy arcomat, homlokomat a combjának támasztva adjam fel magam, az elveimet: mindent, amit eddig el kellett rejtenem előle. Ha tudnák... Ha bármelyik Alapító tudná, hogy mit jelent ez az egész... Nem élnek falkában, fogalmuk sincs róla, hiszen látták, persze, de mikor éltek benne utoljára? Ezt nem lehet elméleti szinten megtanulni. Azt, hogy mi itt éppen összeomlunk, a falka két leghatalmasabbja, azt nem lehet elméleti síkon beilleszteni semmilyen tananyagba. Ahogy azt sem, hogy mit jelent egymásért élni és halni, és hogy mit vesznek el tőlem azzal, hogy megtagadják tőlem azt, aki a legfontosabbak közt van számomra a világon. ~ De nekem Tőled kell a segítség... ~ Mert ő nem hagy el. Nem olyan, mint a kölykeim, nem olyan, mint a "szerelmek", ő az egyetlen,aki tudja, ogy miből mivé lettem és fordítva. Ki másban bízhatnék, ha nem benne? Ki más segíthetne nekem, ha nem ő? A Jégvihar? Csak azért, mert egyszer megharapott valakit, akitől végül eljutottunk hozzám? Az ágyneműt, a paplant, a matracot gyűröm az ujjaim közé, ahogy kapaszkodni próbálok a ilágban. Érzem a hatalmukat, ahogy előrántják belőlem a Bestiát,hallom suttogásukat, látom a szakadékot, amibe a Jégvihar hajít, hogy megmentsen, és megmutassa: ennyi vagy. Tőlem függsz. És addig élsz, ameddig én azt akarom. ~ Tudd meg. Jöjj rá gyorsan Dante, mert nem tudom, meddig bírom még egyedül. Muszáj megtudnod! Ne haragudj, amiért hazudtam, én már azt sem tudom, mit csináljak... ~ Bár ne küldtem volna az üzenetet. Bár ne ketyegne vészterhes sebességgel az óra a fejünk felett. Nem akarom összeszedni magam és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Megint.
Azt, ami kitépett egy darabot a szívemből, azt az sem gyógyítja, hogy Castor gyón. Hiába teszi, nem akarom hallani, bár nem süketültem meg, így hallom. Bármiféle információ elraktározására nem törekszem, de az elgyötört hang és az állkapcsom szorítása arra késztet, hogy rápillantsak. Nincsen jelentősége annak, amit mond, másból kell majd építkeznem, ő is tudja, én is tudom, egyrészt azért, mert perceink lehetnek hátra az őrző érkezéséig, másrészt azért, mert minden tettének komoly oka van. ~Soha nem késő, nem adhatod fel, egy év nem a világ. Kicsit tarts ki, kérlek, kicsit még bírd ki. Ha tudom már akkor, hogy ennyire súlyos a helyzet, leszarom Nashville-t, itt maradok, és akkor talán nem így alakul. Egy egész falka előtt titkolózni kemény feladat, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, holott nincsen. Ezért Alfa, ezért, mert rajta kívül erre más senki nem képes. Merjen valaki egy rossz szót szólni rá, jártam más falkában, de ennyit egyik sem tett az övéiért, mint amennyit a bátyám tesz a sajátjáért. Nem fedheti fel, tehát ez alku tárgya, bólintok, ezt az előbb is felfogtam, bár minek, az más kérdés. Segítséget kér, végig sem kell mondania, hogy tudjam. ~Így, így lesz. A sérüléseim itt vannak, ezek nem múlnak el, és bármilyen emléket is kapjak, akkor is tudni fogom, hogy ezt harcban szereztem. Az ágynemű véres, a csipogóm jelzett, benne van a rendszerben. Annyit kérek, hogy a töréseket és a rendszert hagyd meg. A többi az én dolgom. Amit kell, itt bent elraktároztam, azokat az érzéseket, amik tudatni fogják velem, hogy figyelnem kell. Fel kell ülnöm, és akkor is megteszem, ha ezzel kínokat okozok magamnak, ahogyan azzal is, hogy a kezeim közé fogom az arcát. Szar azt látnom, hogy a bátyám megtört, a szavaim halkan jutnak el hozzá. Muszáj elmondanom neki, hogy ezzel is erőt öntsek belé, amíg nem tudom kisakkozni, mi folyik itt, és az sajnos nem két óra lesz, nem két nap. Az az egy érdekel, hogy felfogja, nincs egyedül, még ha most úgy is tűnik, hogy tudja, jönni fogok, nem hagyom magára, nem hagyom egyedül, és eszem ágában sincs elmenni innen. Érzem rajta, mennyire bántja, hogy ilyen átlátszó dumával akart megetetni, érzem, hogy elsírja magát, és én nem tudom tovább tartani az arcát, átölelni, csak megrendülten nézni, ahogy a szemem előtt törik kis darabokra. Elszorul a torkom, ilyen állapotban sosem láttam, akkor sem, amikor elment innen pár napra, tudom, hogy szüksége van rám. A könnyei áztatják a nadrágomat, és ez sokkal jobban fáj annál, mint amit tett, illetve tenni készül. Eddig tartott a visszafogott érzelem, már ez sem érdekel, utat engedek a saját könnyeimnek. Erőmet ismét összeszedve emelem meg a kezem, és teszem a fejére, a vállára, majd helyreteszem a csontokat, jelenleg másodlagos kérdés. Ez az, amit senki nem fog tudni megérteni, soha, hogy ez mit jelent. Együtt sírok vele, én, akit egy kegyetlen, kíméletlen baromnak tartanak, akinek a híresztelések szerint nincsenek érzelmei. Vannak, nagyon is vannak, csak nem mutogatom őket, egyedül neki... a bátyámnak. ~Segítek, azért vagyok, és leszek is melletted. A bálon rész vettek idegenek, tudok róla, ahogyan a néger idegen is ott volt, úgy is fel kell keresnem, nem igaz? Add ki, hogy keressem meg ezt a fickót. Nem kell több. Semmi több. Újra és újra végigpörgetem az érzelmeimet, hogy olyan mélyen raktározzam, ahogyan csak lehet, azt nem tudják elvenni tőlem, soha, legyen szó bármilyen nagy tudású Őrzőről, azok maradnak. Néhány apró nyom, és utána fogok menni, kiderítek mindent, hogy utána teljes mértékben ott állhassak Castor mellett, és lehessek támasza, mielőtt tényleg belehülyül. Vele sírok, mert nem hagyom, hogy a bátyámat ilyen állapotba juttassa egy falkányi őserő. Nem fogom engedni, hogy összeomoljon, csak még egy kis idő kell hozzá, egy pici idő, hogy helyretegyem azokat a darabokat, amik hiányozni fognak. ~Kis időt kérek, Testvér, egy pici időt, addig bírd ki. Rá fogok jönni, magamtól, és onnantól kezdve téged senki nem vehet elő ezért. Akármilyen erősek is, lássák, mi az az összetartás, amikor kiállunk egymásért, kiállunk a falkáért, bárki legyen is szemben. Egyszerre beszélni és közben az érzelmi hullámvasúton ülni nem egyszerű teljesítmény, de szükségem van ezekre a kis morzsákra, hogy segíteni tudjam őt. Összeomlott, és egyedül van a harcban, de nem sokáig. A találkozásra összpontosítok, az ott kavargó, lelkemben lejátszódó változásokra, arra, hogy mit okozott Castor hazugsága, hogy tudjam, hazudnia kellett, mert rá volt kényszerítve. Arra, hogy mit ért el gyónással, mit éreztem akkor, mikor Sangilakot említette, az Elsőket, az egész társaságot, a segélykiáltása, a ki nem mondott, majd mégis kért támogatása, és összeomlása. Ezek kellenek ahhoz, hogy be tudjam azonosítani, amikor itt az ideje, és ha el is vesztem az emlékeimet, tényleg idő kérdése, hogy rájöjjek mindenre. ~Melletted vagyok, akármi történjék is. Újabb tartalékaimat szedem elő, talán a vérvonalamat is használom, semmi nem érdekel, semmi, de megemelem a fejét, okozzon bármilyen kínokat is, hogy homlokon csókoljam, mint Testvér a Testvért.
Próbálkozom. Mindent megteszek annak érdekében, hogy ne adjam fel, mégis úgy érzem, hogy a világ lassan túlnő rajtam is. Mégis, sokkal nagyobb szükségem van ezekre a szavakra a fivéremtől, mint azt egyáltalán képes vagyok ebben a helyzetben felfogni. Éppen ezért is sürgetem őt, hiszen bízom abban, hogy képes lesz megoldani ezt az elbaszott és végtelen keresztrejtvényt. A lelki szemeim előtt már látom magunkat, amint egy üveg ital társaságában próbáljuk megoldani a dolgokat, ahogy annak lennie kell. Nem véletlenül a Bétám. Nem csak díszként tekintek rá, és nem csak tartalékolom őt, hogyha nekem esetleg bajom lesz, akkor ő vegye át a helyemet. A közös munkánk, a céljaink mind-mind egy megbonthatatlan és erős szövetséget kovácsoltak kettőnk közé, és ebbe a körbe senkinek sincs, nem is lehet betekintése. Egyetlen vérvonal alapítónak sem fogom hagyni, hogy belépjen. És biztos vagyok abban, hogy ezt Dante is így gondolja majd. Még akkor is, ha megsebeztem, akkor is, ha elárulom őt azzal, amit tettem és tenni fogok, amihez az engedélyemet adom. Szótlanul ám, de annál hevesebb bólogatásokkal próbálom a tudtára adni, hogy számíthat rám. Hogy szándékosan végeztetek majd félmunkát. Hogy nem hívatok Mártírt, aki átvehetné a sérüléseit. Nem, még a látszat kedvéért sem vagyok hajlandó elvetetni ezeket a dolgokat, de nem csak tőle: magamtól sem. Engedem, hogy megfogjon, hogy a kezei közt tartson. Merek erre a néhány pillanatra gyengének lenni, még akkor is, ha minden bizonnyal álmaimban is ez a „majdnem-bukás” fog majd kísérteni. Elengedem magam, visszatérek a kölyökéveinkbe és hagyom, hogy az a kérdésekkel és fájdalmakkal teli időszak mentségként takarjon el a jelen felelősségének súlya elől. Már nem érdekel, hogy elbőgtem magam, az sem fáj már, amikor Dante is hasonlóképpen tesz, hiszen azokban az időkben ezt szabad volt. Nem nagyközönség előtt ugyan, nem az idősebbek és erősebbek közelében, de ha akkor összetartottunk, hát most is meg kell tennünk. Akkor is, ha könnyben, vérben és verejtékben úszunk mindketten. Megfordul a fejemben, hogy talán saját magamat is alá kellene vetnem az emléktörlésnek, de ahogy az első kölyköm eszembe jut róla, már el is vetem a gondolatot. Gyávának gondoltam érte, nem leszek hát hozzá hasonló. És ahogy ez megjelenik a lelki szemeim előtt, A Jégvihar ultimátumával egyetemben csak még inkább összeomlok. Nem soká, néhány másodperc, amíg hagyom, hogy a képzeletbeli kard a hasfalamat felvágva elérje a torkomat. Ahogy a báli eseményeket felemlegeti, elhátrálok tőle és a ruhám ujjába törlöm a vörös és nedves arcomat. Eleinte nem is tudom, hogy miről beszél, de szépen lassan összeáll a kép, emlékszem az ottani zavargásra is. És arra is, hogy a Vörös Hold alkalmával az az Isabelle nevű nőstény adott leírást egy fekete farkasról. Újabb bólintások sorozatával igyekszem biztosítani róla, hogy így lesz, hogy kiadom neki. Szeretném rá a szavamat adni, de nincs nyelvem, amivel megtehetném. A gondolataim pedig olyan összevisszaságban kavarognak, hogy jobbnak látom meg sem próbálni egyelőre a kommunikációt. ~ Számítok rád, Dante. Tudom… Én tudom, hogy meg fogod oldani. Nem lehet másképp. ~ Felelem nem sokkal később hirtelen ahelyett, hogy megköszönném neki azt, hogy mindezek ellenére mellettem van, és hogy mellettem lesz. Nagy nehezen felkelek és sétálok egy keveset a szobában, igyekezve normalizálni a légzésemet és megszabadulni mindentől, ami arra utalhatna, hogy megborultam a közelmúltban. Piszkosul nehéz, de muszáj megtennem. Egyúttal – ha csak magától nem tette meg idő közben – Dantét próbálom visszafektetni, hiszen muszáj pihennie, muszáj regenerálódnia. És ha majd az Őrző végzett, magam gondoskodom róla, hogy legalább a szörnyeteg alakjában gyógyulhassa át az éjszakát. Elég sérülése marad még így is, de talán mozgásképes lesz. ~ Benned van minden reményem. Köszönöm, hogy annyi év után visszatértél hozzám. ~ Nem volt olyan nehéz nyíltnak és őszintének lennem, mint amennyire általában szokott. Az órámra pillantva úgy érzem, hogy itt az ideje lemennem a recepcióra, hogy mindenképpen velem találkozhasson a kirendelt varázsló elsőként. Biztos vagyok benne, hogy még így is ezer meg egy kimondatlan kérdés lesz a hotelben élők között, de ez még mindig jobb, mintha az Őrzőt vennék elő a munkájukat végző testőreim. Szó nélkül távozom, még utoljára visszapillantok a testvéremre, és azzal a forró haraggal próbálom palástolni a keserűségemet, ami minden falkatag tudtára adhatja, hogy nem hogy kérdésnek, de pillantásnak sincs helye az állapotommal és az ügyeimmel kapcsolatban.
//Sokadjára köszönöm meg a türelmet, és persze a játékot is! Ha az neked megfelel, akkor vegyük úgy, hogy már kiadtam neked azóta Sangilak felkeresését is. Emlék szinten pedig (ha neked is jó), akkor maradt a harc, és emlékszel még egy fejütésre is, ami megmagyarázhatja, hogy miért nem emlékszel igazából semmire azon kívül, hogy összeakadtál egy kóborral //
Kezdőlap
//
