- Nagyi, Papa, megjöttem! Duruzsolom az ajtóból, miután szélnek eresztettem Milot, aki már el is indult megkeresni a drága nagyszüleimet. A magam részéről imádtam itt lenni. Első utam, mint mindig, most is az orchideához vezetett, mosolyogva jártam körbe, s ahogy szokás szerint, most is elkezdtem beszélni hozzá. - Szia! Hogy vagy ma? Minden rendben? Még mindig nem akarod elárulni, kitől kaptalak? Jesszusom, milyen rég volt, és azóta sem történt semmi, ami ebben a kérdésben előrébb vitt volna. Sóhajtottam egy mélyet, majd elindultam a konyha felé, főzök egy teát és kávét, a nagyszüleim ilyenkor már nem sokkolják ilyesmivel a szervezetüket, de fogalmam sincs, hogy Rebecca mit szeret, ennyire még nem ismerem. Imádtam ezt a konyhát, mivel nagymamám mániákus sütő és főzőbajnok, a ház ezen része a legmodernebb, mert felújíttatták pár éve. Amúgy, a házzal sem volt bajom, néhol persze lesírtak róla a régi idők, de én itt töltöttem minden nyaramat, minden porcikáját ismertem és szerettem, ami mondjuk nem hátrány, tekintettel arra, hogy én vagyok az örökös. Egy ideig zavart, hogy az öcsémet kizárták belőle, de nagyon sokat agyaltak rajta, és mivel Noe soha nem járt itt, mert nem bírt elszakadni New Yorktól, úgy döntöttek, hogy másképp oldják meg az ő örökösödését, nem akarták, hogy elkótyavetyélje majd a házat, azt pedig biztosra vették, hogy én nem fogom eladni. Igazuk volt. - Szia Kincsem! Mindjárt jön a nagyanyád, csak nem bír magával sosem nyaranta, és ki sem lehet kergetni a kertből. - Tudom, Papa! Miután megkaptam a szokásos csókot a homlokomra, megöleltem, és egy darabig még úgy is maradtam, hozzábújva, sóhajtozva. Tudom, hogy értette, és azt is, hogy szándékosan nem kérdezett, sosem tettem, ha én elmondtam a bajom, segített, de egyébként nem szólt bele az életembe. Végül a tea lefőtt, ezért eleresztettem. - Megsürgetnéd? Ötre várom Rebeccát, és szeretne vele is beszélni. Huncut fénnyel a szemeiben szalutált, majd sarkon fordult. Nagyon szerettem őt is, csodálatos ember volt, és legbelül megmaradt örökifjúnak, szerintem senkinek sem volt ilyen laza nagypapája. Amíg kergette a Nagyit odakinn, addig kiraktam a sütiket egy tálcára, szokás szerint készített vagy hat félét, ha vendéget vár, nem tud leállni. Jó, máskor sem tud leállni, esküszöm, hihetetlen, nem értem, hogy csinálja. Szerintem vennem kéne tőle valami gyorstalpalót sütés terén, főzni tudok, bár annyira nem szeretek, és most épp időm sincs rá, meg egyébként is elkényeztet, mindig hoz nekem kaját, hol otthonra, hol pedig a gyógyszertárba. Többnyire nem tud mit kezdeni a sok szabadidejével. Öt előtt pár perccel néztem a kakukkos órájukra, lassan itt lesz, emlékeim szerint pontos, bár fura lenne egy könyvtárostól, ha nem lenne az, mindenesetre én készen álltam, hogy rögtön induljak a bejárati ajtóhoz, ha megszólal a csengő.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Nagyon készültem erre a mai vendégségre, bár nem szeretem magamat meghívatni sehova, tulajdonképpen ezt tettem mikor Naomi megemlítette, hogy a nagyijaink szomszédok voltak. A házzal rengeteg dolgom volt, de gyakran elnéztem a másik felé is amikor kint voltam a kertben, vagy odafent a padláson. A kis világítóablak azonban nem sokat engedett látni. Az is eszembe jutott, hogy egyszerűen átmegyek, beköszönök mint új szomszéd és biztosan nem haragudtak volna meg rám, de ha már megbeszéltem Naomival, hogy „egyszer majd”, inkább nem partizánkodtam. Amit sikerült eddig megtalálnom, azt mind összekészítettem egy dossziéba, nem volt sok, többre számítottam. A nagyik szeretnek mindenről emléket őrizni és az én nagyim sem volt kivétel, de anyám nem sok lehetőséget hagyott neki, minden amit találtam anyám nagykorúságáig tartott, azután pedig mintha megszűnt volna létezni a nagyi számára. A kérdés csupán ez volt; „Miért?” és ez volt az a titok amire nem derült eddig fény. Talán Naomi nagyija többet tud mondani erről, talán még emlékszik anyámra is, hogy milyen volt a kapcsolata a nagyival, mert abból a kevés iratból és néhány megsárgult fényképből ez nem derült ki. Pedig éreztem, hogy nagy dolgok vannak a háttérben….vagy csak reméltem. Sokáig válogattam a ruhák közül melyek nagy része csak nem rég érkezett meg, amit a New York-i barátnőm csomagolt be és adott fel postán. Szerencsére épségben és hiánytalanul érkezett meg. csak a szomszédba készültem de mégis vendégségbe és Naomi nagyszülei minden bizonnyal hagyománytisztelők, egy süteményeket sütő nagyi nem is lehet más, hát meg kell adni a módját a vendégségnek. Végül egy tejeskávé színű vászonnadrág és egy királykék blúz mellett döntöttem, ami kényelmes volt, praktikus de mégis elegáns. Induláskor felkaptam a dossziét és a kulcsaimat, még mindig zártam az ajtót, berögzült szokás volt és egy New York-i élet után nem vethetett rám senki követ ezért. A nem létező kapumtól azonban vissza kellett mennem, természetesen elfelejtettem az ajándékokat. Illik vinni is valamit, bár fogalmam sem volt minek örülnének, de a szándék a fontos. Újra kulcsoltam, majd a konyhában felpakoltam. Naomi nagyijának fehér és rózsaszín virágokból összeállított csokrot vettem, a nagypapájának pedig egy üveg finom bort, még véletlenül sem olcsó lőrét, Naominak pedig egy nagy doboz fagylaltot szántam. Reméltem nem fog megolvadni míg átérek. Mielőtt elindultam volna – ismét – gondolkoztam azon mit fogok itthon hagyni, aztán csak ráléptem Naomi nagyijához vezető útra. Mindig ráhagyok egy kis időt az indulásra, ismerve magamat többször indulok el mint ahányszor megérkezem, így nem késtem el. Talán fél perccel múlt öt óra mikor becsöngettem, de fél perc nem számít késésnek, észre sem veszi az ember. Izgatottan vártam a találkozást, a beszélgetést nem különben.*
Mikor csengetett, már siettem is ki, Milo már előttem szaladt az ajtóhoz ugatva, ő mindenkit így üdvözöl. Lelkes, játékos, azt hiszem, személyiségben elég jól egymásra találtunk, én is könnyed és vidám vagyok, vagyis, újabban inkább csak igyekszem az lenni, de többé-kevésbé sikerül, már a felszínen. Az, hogy mindeközben mi zajlik odabenn, abszolút lényegtelen kérdés, nem kell tudnia senkinek, akivel nem vagyok nagyon közeli viszonyban. Mandy és Panda mindent tudnak rólam, s ez épp elég. Nyílik is ajtó, és mosolyogva pillantok Beccára, majd tárom is szélesre. - Szia! Gyere csak be, Milo miatt ne haragudj, nagyon szereti a társaságot. Szabadkozom, noha remélem, nem zavarja, de sosem lehet tudni, hogy végül ki lesz az, aki belerúg egyet szegénykémbe, és közli velem, hogy tüntessem már el a hülye kutyámat. Ilyesmit Beccából abszolút nem nézek ki, de nem tudhatom, hogyan is áll a kérdéssel. Közben előkerül a nagyim is, kis kalapban, kesztyűben, még mini ásóval a kezében, amivel a virágföldet igazgatta. - Szia kedveském, isten hozott nálunk! Rebecca, igaz? Csacsogja, aztán néhány pillanatra eltűnik a fürdőben, míg gyorsan kezet mos, aztán már megy is, hogy megölelje Rebeccát. Ő már csak ilyen közvetlen, amolyan igazi nagyi, akit kenyérre lehet kenni, ugyanakkor elég nehéz zokon venni tőle, hogy ennyire szeretetteljes mindenkivel. Erős volt a gyanúm mindig is, hogy anyám helyett rá hasonlítok. - Lauren vagyok, hívj csak így nyugodtan, és ha nem okoz gondot számodra, tegezz nyugodtan, tudom, ez nem megy könnyen mindenkinek. Ez a morcosnak tűni ember pedig, Jason. Mutatja be egy szuszra a nagypapámat is, aki sokkal kevésbé közvetlen, csupán kezet nyújt, de azért van valami csalafinta fény a szemében, és érződik, hogy nem annyira morcos ő, mint amilyennek kinéz. Én őt is fel tudom olvasztani pillanatok alatt, meg aztán, van egy fajta humora az öregnek, szóval vele is könnyű egy idő után. - Gyere csak, üljünk le a nappaliban! Terelgeti is befelé, de hamar otthagy minket, hogy behozzon egy rakás sütit, meg némi üdítőt, nem tart sokáig, hisz ő már korábban előkészített mindent pár tálcára. Amint mindet behordta, már helyet foglal ő is. Én csupán azért nem segítek, mert nem szeretném egyedül hagyni addig is Beccát, meg aztán az is egyértelmű, hogy nagyi elhessegetett volna rögvest. - Mesélj kedveském, hogy érzet magad Fairbanksben?
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Azért imádkoztam, hogy ne ejtsek el semmit míg valakinek a kezeibe nem tudom biztonságba helyezni az ajándékokat. Rendszerint túlbecsültem magam ilyen téren ahogy most is, de szerencsére még nem éreztem, hogy valami csúszna lefelé a kezeim közül. Elértem a házig anélkül, hogy bármit elejtettem volna, ez már szép teljesítmény, de nem lenne jó ha pont a küszöbön történne meg az, hogy a bor a hirtelen halálra kívánkozva épp Naomi nagyszüleinek előszobájában ér el sikert. Mikor nyílt az ajtó szorosabbra fontam a kezeimet és csak a virágcsokor szárát nyomorítottam meg kicsit. Naomira mosolyogtam majd az említett Milo vonta el a figyelmemet.* -Szia! Én is szeretem. *Amandának is van kutyája, úgy tűnik itt mindenkinek van, vagy legalábbis minden nőnek, csak nekem nincs. Be kell szereznem egyet és akkor bátrabban mehetek majd futni az erdőbe is. Előbb azonban kerítés kell és kapu, persze szigorúan csak a kutya miatt, a szívemre venném ha elkóborolna valami kalandot keresve és baja esne. Megsimogattam volna de momentán tele volt mindkét kezem, mielőtt azonban segítséget kérhettem volna Naomitól, megjelent a nagyija. Bájos volt abban a kalapban, mintha egy Agatha Christie regény lapjai közül lépett volna ki.* -Üdvözlöm! Igen, Rebecca, de jó a Becca is. *S már el is tűnt a szemeim elől, én meg kihasználtam az alkalmat és Naomi felé fordulva segítségkérőn néztem rá.* -Mindjárt leejtem, segítenél? *A virágot megtartottam magamnak, hogy majd a remélhetőleg visszatérő nagyi kezébe nyomjam. Most, hogy láttam kertészkesztyűben miniásóval a kezében, a vágott virág nem volt jó választás, valami különlegeset kellett volna keresnem amit később ki tud ültetni a kertjébe. Ez a vonat azonban már elment. Szerencsére nem hagytak sokáig toporogni, a visszatérő nagyira mosolyogtam szélesen és megint elámultam mennyire aranyos és kedves arca van. Egy kicsit összeszorult a szívem, hogy a saját nagyimat nem ismerhettem meg, hogy nem foghattam a kortól ráncos kezét és nem simogathattam meg soha az évek barázdálta arcát. Egyetlen megsárgult és fakó fényképem volt róla, de az arcát nem igazán tudtam kivenni rajta. Próbáltam átnyújtani a csokrot mielőtt még a nagy ölelkezésben összenyomjuk, meghatott, hogy ismeretlenül is milyen meleg fogadtatásban van részem. Naomi nagyija pont annyira volt közvetlen mint Naomi és csak reméltem, hogy én is annyira hasonlítok a saját nagyimra mint Naomi az övére.* -Lauren, köszönöm, megtisztel…sz. Hálás vagyok amiért itt lehetek. *Jó, akkor egy ideig kerülni fogom a megszólítást amíg hozzá nem szokom ahhoz, hogy Naomi nagyiját Laurennek szólítsam. Amint üres lett a kezem és megláttam a nagypapit, elvettem Naomitól az üveg bort amit nem csomagoltam be, de tettem a nyakára egy borvörös szalagot. A bor gazdát cserélt én pedig kezet fogtam a nagypapival. Ravaszon csillogó szemei voltak de jó értelemben, el tudtam róla képzelni, hogy kisfiú korában ő volt a csínykirály.* -Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Csak egy kis apróság. *Pillantok a borra azzal a tekintettel mint aki tisztában van vele, hogy nem jól választott, de reméli, hogy a szándékot értékelik. Máris megszerettem őket, az első pillanatban érezhető volt a jóságuk, a kedvességük és az, hogy nem csupán udvarias vendégszeretettel fogadtak. Mielőtt betereltek volna a nappaliba, megkíséreltem levenni a cipőmet – ha hagyták – utána odasúgtam Naominak, hogy a fagylalt az övé és vigyázzon rá nehogy nagyon megolvadjon, végül elkértem tőle a dossziét amiben az én nagyim csekély megmaradt élete volt. Leültem, érzésem szerint kissé feszengve, az ölembe tettem az iratokat és körülnéztem míg a nagyi megint eltűnt valahova. Csodás ház volt, kandallóval a nappaliban, világos, aprómintás kárpit, ízléses berendezés cseppet sem hivalkodó. A sütemények láttán félő volt, hogy elcseppen a nyálam, már az illata is az orromba kúszott és mélyet szippantottam belőle.* ~Köszönöm, most már remekül.~ -Pompásan. Bárkivel találkoztam eddig, mind marasztalni akart. A legjobban a csendet szeretem és a zöld illatot amikor kilépek a házból.
Kutyája például P.S.-nek sincs, szóval bennem biztosan nem lenne meg ez a késztetés akkor sem, ha Milo nem most töltötte volna a harmadik életévét. Pláne mióta Őrző lett belőlem, úgy vagyok vele, hogy jobb, ha nincs kutyám, hiszen ha belefutok egy vérfarkasba úgy, hogy ő is ott van, vélhetőleg rosszul járnánk, mint ahogy egyszer már meg is esett. Azt szerencsésen megúsztuk, de ki tudja, mi lenne legközelebb. Ezért újabban többet van itt Milo, mint nálam, túl sok időt töltök tanulással, nem tudok annyit foglalkozni vele, mint szeretnék. Haragszom is magamra a dolog miatt, de mikor látom, hogy mennyire imádja a nagyiékat, mindig felmentem magam. - Jaj, persze, ne haragudj! Már veszem is el, amit nyújt, nem szeretném, hogy leejtsen valamit, aztán még ő érezze magát kényelmetlenül, mert nem jött ugyan üres kézzel, de mondjuk leejtette. A borosüveg példának okáért eltörhetne a kövön, ami felettébb kellemetlen volna. Nagyi persze megint hozza formáját, és ölelkezik, de előtte azért átveszi a virágot, s közben nem rest megköszönni sem, őszintén, mosolyogva. Szereti a virágot, legyen vágott, vagy cserepes, neki igazából mindegy, amíg nem kókadnak le, szeretettel fogja gondozni ezeket is. Néha nem értettem, miként fér a nagyiba ennyi szeretet, és hogyhogy nem törte össze a csalódottság azért, amilyen hálátlan dög a lánya, de nem kérdeztem sosem. Szerettem, hogy ilyen, imádtam vele lenni. - Ugyan már, ne viccelj, nem az elnökhöz jöttél látogatóba. Legyintett, hogy jelezze, fölösleges hálálkodni, ő nem az a fajta, aki ezt igényelné, neki bőven elég az, ha úgy látja, aktuális vendége jól érzi magát itt nála. Több sosem kellett. - Hohó, a kisasszonynak remek az ízlése, köszönöm szépen, lesz mit elkortyolgatnunk alkalomadtán. Valószínűleg nem akart kellemetlen helyzetbe hozni, amiért hálás vagyok neki, ugyanis közel fél éve minden szabad péntek esténket azzal töltjük, hogy kiülünk a verandára, és kettecskén megiszogatunk egy üveg bort, van, hogy kevesebbet, de általában elmegy vele az idő. Nagypapa más, és bár imádom a nagyit, az élet nagy dolgaiban rendkívül elfogult, túlságosan optimista, a papa olyannak látja a dolgokat, amilyenek. Mikor megtudtam, hogy a fagyi az enyém, mosolyogva kacsintottam Beccára hálám jeléül, majd amint módomban állt, azaz nem hagytam egyedül a vendégünket egy idegen házban, már szaladtam is a konyhába, hogy a fagyasztóba dugjam az édességet. Azt hiszem, ma itt alszom, összebújok este a nagyszüleimmel, a tv előtt, és elkanalazzuk, szükségem volt már úgyis némi szeretetfröccsre. - Bizony, nagy változás ez New Yorkhoz képest, de a mi Naomink is hamar megszokta, gyerekkorában imádta itt tölteni a nyarakat. Meddig maradsz még, Becca? A nagyi hamar megszokta, miként kell kezelnie a velem egykorú vendégeit, és mindig igyekezett eloszlatni a kellemetlenség érzetét, ő mindig azt mondta, hogy csupán vénasszony már, nem pedig valaki olyan, kinek az esetében félni kellene, mit teszünk, vagy mondunk. Figyelt hát arra, hogy azon a néven szólítsa a nőt, amit ő vélhetőleg jobban kedvel, különben nem említette volna meg. - Nagyi… Becca nagyon kíváncsi a nagymamájára, tudnál róla mesélni neki? Mennyire ismerted? Először nyújtott egy kistányért kedves vendégének, hogy szedjen csak rá sütit, mert vélhetőleg nem olyan könnyed téma ez, már csak abból a szemszögből nézve sem, hogy szegény szomszéd néni meghalt két éve. Én, hogy Becca ne érezze feszélyezve magát, hogy először szed, gyorsan martam pár szelet sütit egy tányérkára, noha tudtam, hogy kapni fogok a fejemre. - Naomi drágám, hol a modorod? Szól rám a papám, de én csak gyorsan betúrom a számba a csokis muffint, az az egyik kedvencem, és kezeimet feltartva vigyorgok. Nem tehetek róla, imádom, bár nem azért vettem el elsősorban, ez csak a kellemest a hasznossal tipikus esete.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Szerencsére az ajándékok megmenekültek, Naomi még idejében elvette őket tőlem, így aztán minden megtalálta a gazdáját. Először aggódtam azért, hogy rosszul választottam, de őszinte örömmel néztem szembe és már ez is elég volt ahhoz, hogy kicsit megnyugodjak. * -Igazán nincs mit, ez a legkevesebb. *Hálás voltam amiért ilyen szeretettel fogadtak, kezdtem otthonosan érezni magam, ahogy az első este Amandánál. Jó ha az embernek ilyen szomszédjai vannak, ez is egy apró újdonság volt New York után. Itt minden más volt, kifejezetten jó értelemben. Régen úgy gondoltam nem tudnék máshol élni, de Fairbanks minden nap adott valami újat és szépet. New Yorkban egy nagy házban volt a lakásom, de a mai napig csak egyetlen szomszédot ismertem meg igazán, a mellettem lakó idős hölgyet akinek sokat segítettem, a többiekről nem sokat tudtam, csak annyit amennyit Mrs. Green elpletykált róluk. Itt már az első napon – úgy éreztem mondhatom és érezhetem ezt – barátot szereztem és az ismeretségeim száma folyamatosan nőtt. Ehhez most hozzáírhatom Naomi nagyszüleit is, biztos voltam benne, hogy nem most vagyok itt utoljára. Elvettem a felém nyújtott kistányért, míg Naomi bevezette helyettem a témát amiért idejöttem. Nem tudom, hogy korábban esetleg beszélt-e velük rólam és a nagyimról, de hálás voltam amiért elkezdte. Tényleg szükségem volt egy kis édességre ahhoz, hogy könnyebben menjen a beszélgetés és a kérdezősködés, rengeteg kérdésem volt ami természetes is annak fényében, hogy egyáltalán nem ismertem a nagyimat. Sokáig azt hittem, hogy már régen meghalt, most pedig azt szerettem volna megtudni milyen ember volt és volt-e köze neki ahhoz, hogy anyám igyekezett elfelejteni őt. Elvettem én is egy csokis muffint miközben lopva a többi sütivel szemeztem. Előre elterveztem melyiket kóstolom meg másodikként, mielőtt azonban beleharaptam volna, diszkréten felnevettem Naomi fejmosásán.* -Csak az utolsón fogunk összeveszni, ahogy elnézem még van bőven. *Ebben biztosan hasonlítottunk egymásra Naomival, én is éppolyan édesszájú voltam mint ő. Bár mindig odafigyeltem arra mit eszem, ezt az egy bűnömet mindig megbocsájtottam magamnak. beleharaptam hát és élveztem ahogy finom, édesen kesernyés íz szétterül a számban. Életemben nem ettem még ilyen finom csokis muffint, lehet, hogy rendszeres vendég leszek a Graham házban. * -Ez mennyei. *Nem is kellett többet mondanom, azt hiszem az arcomra volt írva mennyire ízlik. Kis falat volt, gyorsan végeztem vele és mielőtt a másodikkal folytattam volna, belekezdtem abba amiért itt voltam.* -Igazából csak nem rég tudtam meg, hogy a nagyim két évvel ezelőtt halt meg. azt hittem már régebben, hogy mikor még nagyon kicsi voltam, anya pedig nem igazán beszélt róla. Nem tudom miért de már tőle sem tudom megkérdezni. Talán ha megtudnék róla valamit, bármilyen apróságot, kiderülne miért nem tartották a kapcsolatot. *Adtam némi magyarázatot arra miért érdeklődöm ennyire utána. Ha szomszédok voltak, akkor anyát is ismerniük kellett, hiszen itt élt ő is, gondolom. Nem találtam meg a születési bizonyítványát, nem tudom hol született, de feltételeztem, hogy ha a nagyi régóta itt élt, akkor ő is, legalább addig míg nagykorú nem lett. Csak akkor kezdtem el gondolkodni ezeken amikor szembesültem a nagyim halálával, és egy csomó titokkal és nem értettem anyámat, akivel mindig is remek volt a kapcsolatom, mondhatni igazi barátnők voltunk, hogyan tudott évekig a szemembe hazudni.*
- Most soknak tűnik, de hidd el, nem olyan sok ez. Mosolygok szélesen Beccára, elvégre a nagyi sütije utánozhatatlan a szememben, és mindig degeszre eszem magam belőle. Kész csoda, hogy sosem sikerült elefánt méretűre dagadnom. Nem a nagyi sütijein múlt, az biztos. - Egészségedre, Becca! Vegyél, amennyit csak szeretnél, nem kell szégyenlősködni, meg csomagoltam is már neked egy keveset otthonra. Erre kénytelen voltam vigyorogni, mint a vadalma, hiába, a nagyi már csak ilyen, mindenkit a tenyerén hordozna, ha tehetné. Szerintem kevés hozzá hasonlóan jó lélek szaladgál a földön. Szeretnék én is olyan lenni, mint ő, de mindig rájövök, hogy esélyem sincs. Most is érdeklődve itta Becca minden szavát, én persze rajta legeltettem a szemeimet, mosolygott, kedves volt, amolyan igazi nagyi. A tv-ben valahogy mindig ilyennek ábrázolják őket, de nagyon kevesen vannak, akik valóban ilyenek. - Ohh, az édesanyád is? Mikor, kedvesem? Borzasztóan sajnálom. Sóhajt fel nagyi gondterhelten, hiába, a halállal szembesülni sosem épp kellemes, így hát nem csoda, hogy megviseli a dolog, ami azt illeti, én is komoran pillantok Beccára, erről nem tudtam. Motyogok én is egy részvétemet, de a helyzetet megmenteni nem vagyok képes, ilyenkor sorra ütik fel bennem a fejüket a kellemetlen érzések és gondolatok, épp elég azokkal megbirkóznom, mielőtt legyűrnének, és el kellene mennem, hogy kisírjam magam úgy istenesen, ismét. Ez már csak így megy jó ideje, ha egyedül maradok, sírok, ezért vagyok ennyit itt, vagy Mandynél, esetleg Pandánál. Már-már mániákusan kerülöm az egyedüllétet, mintha félnék tőle. - Ismertem édesanyádat, mondhatni, végigkísértem, ahogy felnő, a lányommal jóban voltak, már amennyire egy gyerekfelvigyázóval jóban lehet az ember. Miriam sokszor jött át a kis Laurenhez. Azt persze már nem tudom, hogy New Yorkban ebből mennyi maradt, gyanítom nem sok, lévén az én porontyom igencsak eltévelyedett. Sóhajt fáradtan, majd legyint, hiszen Becca aligha erről vágyik hallani, nem is fontos, pusztán abból a szempontból, hogy volt jó párszor itt, tehát sejthető, hogy a nagyim valóban ismerte. - S persze, azért sem, mert tudomásom szerint édesanyád senkivel sem szerette volna ebből a városból tartani a kapcsolatot. Engem is érdekelt ez a történet, anyám révén némi közöm azért van hozzá. Fura, nem is gondoltam még bele, hogy esetleg ismerhették egymást a szüleink, pedig a szomszédságból adta volna magát a dolog. Én inkább csak sütizek, nem szeretnék ebbe túlzottan belefolyni, láthatólag a nagypapa sem, de ő nem is olyan beszédes fajta, poénkodni azt tud, de a komoly témákat kerüli.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Egyet kellett értenem Naomival, a sütik tényleg soknak tűntek, de ahogy magamat ismertem és ahogy Naomi is mesélt magáról, már csak egy kis uzsonnára emlékeztetett a nagy halom. csak elmosolyodtam a válaszára, a nagyija kínálására még inkább, de ezzel együtt el is kerekedtek a szemeim is. Csomagolt nekem? Ez egy olyan momentum volt a lelkemre nézve, mintha tényleg a nagyimnál lennék. A „szeggyél, vegyél, egyél, vigyél” tukmálás szívmelengető érzése, amire nem lehet nemet mondani és csak egy mézfolyam tovacsorduló, édes érzülete maradt meg bennem míg a mosolyommal küzdöttem. * -Köszönöm, de azt hiszem ez csak olaj a tűzre. Imádom a nagyis sütiket. *Kissé ellentmondásos voltam ezzel a kijelentéssel, hiszen egyetlen nagyim sem volt aki süssön nekem, de mindig is élt a képzeletemben egy nagyi, aki ellát az efféle finomságokkal. Az apám anyját sem ismertem, tulajdonképpen az apámat sem. Ő is egy titok volt de nem akkora mint Miriam nagyi. Érdekes, hogy az apai nagyimról sosem kérdeztem többet mint Miriamról, de gyerek voltam és mivel nem kaptam érdemleges választ egyikre sem, teljesen elfeledkeztem róluk, most mégis jobban érdekelt az anyám anyja, mint az apámé. Valahol a lelkem mélyén észrevétlenül éreztem, hogy az ő élete többet jelent és nyújthat mint a másik. Talán nem is tudott róla szemben Miriam nagyival, és ez elég volt ahhoz, hogy Miriam nagyi iránt többet érdeklődjek. Talán a ház miatt volt ami rám maradt, és ami tele volt titokkal, talán mert csak ezen a vonalon láttam az előrehaladás biztosságát. Naomi vadul vigyorgott és láttam az érdeklődést a szemeiben, de most nem szólt közbe. Látszólag csak a sütemény érdekelte, de tudtam, hogy valójában csupán átadja a szót a nagyijának aki sokkal többet tud a nagyimról mint ő, és bár kíváncsi az igazságra, inkább a háttérben marad míg nem adódik alkalom a közbeszólásra. * -Néhány hónapja. Beteg volt, de nekem nem szólt róla, aztán egy embólia vitte el. * -Válaszolom szomorúan, ahogy visszaemlékszem a történtekre. Anya biztosan régóta küzdött valamilyen betegséggel, de nekem nem szólt róla, legalábbis ez volt az érzésem miután beszéltem az orvosával. A legjobb barátnőmet veszítettem el az anyámmal együtt, épp ezért volt olyan nagy a megdöbbenésem és a veszteségem amikor meghalt, mert számtalan kérdést vetett fel az elmúlása és a korábbi életének hiányos, fehér foltjai. A szomorúság azonban rögtön eltűnik a lelkemből és a kíváncsiság veszi át a helyét, mikor Graham nagyi megemlíti, hogy nem csak a nagyimat, hanem anyámat is ismeri. Szóval tényleg itt született és itt élt….ezzel együtt Naomi anyukájáról is hallok, a történet pedig igencsak összekapcsolja a két családot. Ami még jobban meglep az az, hogy most már biztosan tudom, anya _nem akart itt élni_. ez érdekel momentán a leginkább. Újabb kóstolás sütiből míg a falattal együtt a szavakat is emésztgetem, aztán kibuggyan belőlem a kérdés.* -Arra már rájöttem, hogy anya nem akart itt élni, de eddig azt hittem csak a várossal van baja. Ezek szerint mégsem. Valami más állt a háttérben amit mindketten titkoltak. Eddig nem találtam semmilyen utalást erre nézve de biztos, hogy fontos. *Észre sem veszem, de egyrészt kénytelen is vagyok nem kerülni a megszólítást, így hát két falat között megint csak kérdezek, de most sokkal izgatottabban és kíváncsibban.* -Lauren nagymama, tud valamit az okokról, hogy miért nem akart anyám itt élni és miért nem akarta senkivel sem tartani a kapcsolatot? Főleg a nagyival nem. Számomra ez érthetetlen, hiszen mi ketten az anyámmal mindig is jóban voltunk, rengeteg időt töltöttünk együtt és a haláláig azt hittem, mindent megosztunk egymással. Ezzel szemben azóta csak a vele kapcsolatos titkokkal szembesültem. Már semmit sem értek. *Lemondóan rázom meg a fejem és újabb boldogsághormont falok, ezegyszer az egészet ami még megmaradt a sütiből és újabbért is nyúlok. Naomira tekintek, kíváncsian arra, hogy ő hogyan fogadja ezt azt egészet. Neki is ismeretlen történettel kell szembenéznie, bár őt nem érintik olyan közelről mint engem, de mégis….*
Nagyi csak mosolygott, az ő sütijeit mindenki imádta, példának okáért minden évben kimegy árulni a kreálmányait a fesztiválokon, bár idén talán csak az Alyeskán volt ott, te jó ég, azóta is meséli, hogy az ő unokája bizony megnyerte a jelmezversenyt. Szerintem ez annyira nem nagy cucc, én szeretem az ilyesmit, szívesen csinálom, a Merida jelmezemet is imádtam a farsangon. Elég fura nekem ez az egész, mármint, én nem igazán hiszek a véletlenekben, erre kiderül, hogy már az anyáink is ismerték egymást. Kicsit nehezemre esik ezt feldolgozni, bár sejthettem volna a szomszédságból, hogy itt el van ásva valamiféle kutya. Ha nem lennék olyan szörnyen rosszban anyámmal, megkérdezhetném őt is, de semmiért sem vagyok hajlandó visszakuncsorogni magam a kegyeibe. - Gyermekem, én erre csak azt tudom mondani, hogy vannak titkok, amik nem véletlenül titkok. Én elhiszem, hogy rendkívül kíváncsi vagy erre az egészre, de talán édesanyád szándékosan vitte magával a sírba a válaszokat. Rápislogtam, és felsóhajtottam, abból kiindulva, hogy az én anyám mit rejtegetett előlem, amikre fény derült a new york-i látogatásunk alkalmával, ezt nem szabad annyiban hagyni. - Nem is tudom, Nagyi… Vannak dolgok, amik nem feltétlenül jó szándékból titkok, de az is lehet, hogy csak azt hitte Necca mamája, hogy azzal tesz jót, hogy nem mondott semmit… Nekem motoszkált egy gondolat a fejemben, de ahhoz előbb be kellett mennem a könyvtárba. Egy ilyen megszakítok minden kapcsolatot az addigi életemmel nekem nagyon is az én világomért kiált. Talán Becca nagymamájának köze lehetett hozzánk, a farkasokhoz csak nem, akkor nem lett volna gyermeke, vagy sokkal több rejtélyes kimaradása lett volna, amit a nagyi bizonyosan megjegyez. Ezen az elven maradva az anyuka is belemászhatott valamibe, ehhez viszont fel kell túrnom a krónikákat, már ha lesz rá lehetőségem. Talán Mandy segítségét is kérhetném, elvégre ő informátor, belátása van az ilyen dolgokba… - Nagyon sajnálom, de fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok, hogy a költözése után hetekig nem dugta ki otthonról az orrát a nagymamád, pedig nagyon sokan akarták meglátogatni, hogy lelket öntsenek belé. Még te is voltál nála, ugye Jason? Azt készpénznek vettem, hogy a nagyi volt, de ezt nem említette, talán mert ki akarta hangsúlyozni, hogy papa, a nem oly könnyen kenyérre kenhető személyiségével is kedvelte a szomszéd nénit, és azt szerette volna, ha túl tud lépni a lánya távozásán. Ha azóta egyszer sem látta, akkor olyan volt, mintha valóban elvesztette volna. Nagyapa csak komoran bólintott. - Ohh… de talán van valami. Nem sok, igazából, de a temetésről készültek képek, talán felismersz valakit, elég sokan voltak. Nekem van erről egy albumom… - Jesszus nagyi, ez nagyon durva. Nem bírtam fékezni a nyelvem, az tuti, hogy a nagyinak vannak elég abszurd dolgai, de temetésről képeket őrizgetni… remélem, többről nincs, persze, nyilván a korral jár, de azért ez… nekem nagyon bizarr. - Persze, hová is gondolok. Szóval, megmutatom, ha nem zaklat fel nagyon a dolog. Erre azért már Beccára pillantottam, vajon mit szól hozzá, ha ő nem is, én mindenképpen megfogom nézni, mert egy temetésből sok minden kiderül, többek közt az is, hogy lehetett-e köze a természetfeletti világhoz.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Anya valamiért eltitkolta előlem a nagyimat. Ez nem olyan mint az apám és az ő anyja, az ő rokonsága. Apa lelépett és magával vitt minden mást is ami a családjához kötött volna. Ezt még benyeltem, mert ha nem is volt természetes és érthető, a mai világban gyakran előfordult. Elege lett és kész. Nem kellettem neki és anya sem, ha volt rá oka ha nem, soha nem keresett és én sem őt. Miriam nagyi története egészen más, őt anyám megfosztotta tőlem és viszont, amire tudni akartam a magyarázatot. Volt még egy mozzanat az egészben ami feltette az „i”-re a pontot és ezen agyaltam sokáig. * -Vagy csak nem volt ideje elmondani. *Próbáltam még magam előtt is mentegetni, megint kibújt belőlem az ügyvéd. Egyszerűen képtelen voltam elhinni azt, hogy anyám rossz szándékból örökre megfosztott a nagyimtól. valami más is volt a háttérben. Naomi szerencsére mellettem állt ebben az ügyben én pedig hálásan néztem rá egy újabb falat süteménnyel erősítve magamat.* -Ha végképp el akarta titkolni, miért nem adta el a nagyi házát? Nem maradt volna nyoma az egésznek, legfeljebb csak annyi kérdésem lett volna a halála után, hogy honnan volt annyi pénze a számláján. De megtartotta. A nevén maradt. Nem jött el a temetésére, de elment egy ügyvédhez New Yorkban és elintézte a hivatalos papírokat. Ez az egész egyre kuszább. *S ez még nem minden. A nagyi szerette őt, ez világos abból amit Graham nagyi mond, hogy a költözése után magába fordult. Mindenki szerette őt, csak a lánya nem? De miért? Nem lehetett rossz ember ha még Naomi zárkózott nagypapája is átment hozzá, hogy vigasztalja. Felváltva nézek rájuk, a nagyi, Naomi és Jason papa között cikázik a tekintetem. Most már semmi sem tántoríthat el attól, hogy kiderítsem az igazságot, akármi is legyen az tudnom kell. Mi lehet ennél rosszabb? * -A temetésről? Ó! *Naomi persze nem hazudtolja meg magát, döbbenten fakad ki, én csak pislogok. Tényleg fura ha valaki temetésen készít képeket, még furább ha valaki meg is tartja azokat. Egy egész album, te jó ég! Szerencse, hogy épp nem haraptam bele a sütimbe, biztosan a torkomon akadt volna a falat, viszont annak ellenére, hogy legjobb tudomásom szerint senkit nem ismerek Fairbanks-ben, sőt, egész Alaszkában, azért motoszkál bennem némi remény.* -Szívesen megnézném, köszönöm. Én…bár nem hiszem, hogy bárkit is felismernék a képeken. *Elképzelésem sincs mit várhatok attól, hogy megnézem a képeket, de minden apró dolgot meg kell ragadnom ahhoz, hogy előbbre jussak. Azt hiszem, ha hazamegyek, nekiesek a padlásnak és darabokra szedem.*
- Hát ez tényleg nagyon fura. Csóváltam meg a fejem, elvégre ki tudhatja, hogy mi járt egy már halott ember fejében. Ha ember volt egyáltalán, mert én kezdtem azt hinni, hogy lehetett köze hozzánk. Vagy legalábbis mágiaérzékeny volt, talán akadhatott olyan pont a múltjában, amikor lett volna alkalma beállni a sorainkba, de úgy döntött, miképpen én az első alkalommal. Csak ő aztán jó messzire menekült. Vajon lehetett Őrző Becca nagymamája? Miért ne lehetett volna? Ebben a városban nagyon sokaknak van köze a mi világunkhoz, semmi sem lepne már meg igazán. Ettől még mindenképpen beszélnem kellett Mandyvel, mielőtt bármibe is belelovalom magam. - Majd megértitek, a mi korunkban már sorra temetjük az ismerőseinket, és csak azon a napon jövünk rá, hogy az emlékeinken kívül semmink sincs róluk, amikor már késő. Maradnak hát ezek a fényképek. Tudom, nem egyszerű ilyesmit hallani… Fejtette ki a véleményét, bár én még ennek tudatában sem tartottam épp egyszerűnek a helyzetet, de nem kotnyeleskedtem tovább, inkább hagytam, hogy Becca nyugodtan átgondolja a dolgot, és megadja a válaszát a nagyinak. Ez nem az én döntésem volt, a véleményem megvolt a módszerről, de azt nem vitattam, hogy tényleg lehet hasznos is a dolog, hiszen ki tudja, mire jut vele. - Sosem lehet tudni, kedves Becca. Tudod, ahogy mondani szokás, kicsi a világ. Kacsintott egyet, majd elsietett az albumért. Nem lettem volna Becca helyében, hiszen képeket látni egy temetésről, amint nem lehettem ott, hisz nem is tudtam az illető létezéséről, egészen lelket tépő érzés lehet. Ettől függetlenül én is akarnám látni a helyében, amolyan hátha alapon. Ettől persze még könnyebb nem lesz. Én azért vetettem felé egy bátorítónak szánt mosolyt, jelezve, hogy én itt vagyok bármi is van. Ugyan nem voltunk igazán nagy barátnők az eddigiekben, de ki tudja, mit hoz a jövő, ez azonban részemről nem volt fáradtság, szívesen fogtam volna a kezét is, ha arra van szüksége. A nagymamám alig két perc múlva meg is érkezett, én nem szóltam egy szót sem, valahogy nem bírtam, a papa pedig kiment a szobából, valószínűleg nem vágyott arra, hogy felelevenítse ezen emlékeit. Őt is meg tudtam érteni. Végül a nagyi kinyitás nélkül nyújtotta Beccának a kicsiny albumot, érezhetően vékony darab volt, vélhetőleg nem sok képpel, de az elején ott díszelgett egy kép a nagymamájáról, valószínűleg ennek az eredetije volt a ravatalozóban kitéve, alatta a neve, és hogy mettől meddig élt. Még szép gesztusnak is gondolnám, ha nem tartanám nagyon bizarrnak a dolgot. - Ha szeretnéd, egyedül hagyunk egy kicsit. Adta meg a lehetőséget rá a nagyi, és persze én is szívesen kimentem, ha úgy akarta, de azért megvártam a reakcióját.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Graham nagyi magyarázata egészen kézenfekvő volt, és ebből a szempontból igazat is adtam neki, bár a korom miatt én még nem éreztem ugyanazt amit elmondott. Lehet, hogy így lesz majd amikor én is annyi idős leszek mint ő, de inkább az élőkről szeretnék minél több képet megőrizni magamnak. Viszont egy kérdés nem hagyott nyugodni.* -Megkérdezhetem miért tartotta…d meg? Végül is a nagyim nem rokon volt csak egy szomszéd, még ha kedves is és rólam biztosan nem tudott senki a környezetében. *Mégis kinek tartogatta Naomi nagyija ezeket a képeket? Én már New Yorkban születtem, nem sokkal azután, hogy anyáék odaköltöztek, apám pedig egészen kis koromban el is hagyta, nem is nagyon emlékszem az arcára, csak néhány közös fényképről tudom hogy nézett ki. A nagyimról viszont egyet sem találtam. Kíváncsi voltam azonban arra, hogy kik lehetnek a képeken melyek a nagyim temetésén készültek, ha nem ismerek fel senkit, Graham nagyitól megtudhatom kik voltak ők és mennyire álltak közel Miriam nagyihoz. Izgatott voltam és egy kicsit féltem is, még sosem láttam ilyen fényképeket és nem tudtam miként hatnak majd rám. Nem akartam mások előtt kiborulni, de azt sem akartam, hogy magamra hagyjanak. Míg Lauren nagyi a képekért ment én Naomira néztem, hálás voltam a bátorító mosolyáért, de megszólalni képtelen voltam, annál is inkább mert Jason papa ki is ment és én éreztem, hogy nem sokára nagyobb dolgok történnek velem mint amilyenekre bármikor is számítottam. Tudtam, hogy Lauren nagyi mivel fog visszatérni, mégis nagyokat dobbant a szívem mikor megláttam a kezében az albumot és éreztem, hogy a kezem megremeg mikor érte nyúltam. Amikor megláttam az elején a képet a nagyimról a szemem szúrni kezdett és tudtam, hogy két pillanat múlva már könnyezni fogok. Egyetlen képet láttam a nagyimról, az is kopott volt és megbarnult, nem igazán tudtam kivenni a vonásait és minden bizonnyal még fiatalabb korában készült. Az albumon lévő azonban nem sokkal a halála előtt készülhetett, talán egy-két évvel. Az arca már ráncos volt, de a szemei még a képen keresztül is csillogtak. Felfedeztem néhány olyan vonást az arcán melyek ismerősek voltak a tükörből és tudtam, hogy nagyon hasonlítok rá. Két könnycsepp legördült az arcomon, Lauren nagyi szavaira fel sem néztem, csak megráztam a fejem és a kézfejemmel letöröltem a könnyeket az arcomról.* -Nem, köszönöm, de nem szeretném ha nem gond. *Nem akartam egyedül maradni, bár Naomival nem voltunk közeli, lelki jó barátnők, most nagyon szerettem volna ha azok vagyunk. Hosszan néztem a képről rám tekintő arcot és ujjammal óvatosan végigsimítottam rajta. Szinte éreztem a bőröm alatt az övét, a megfáradt de mindig mosolygós arcot. Nem tudom miért, de az jutott eszembe, hogy biztosan szívet melengetően tudott kacagni. Aztán kinyitottam a könyvet, vékony volt tehát nem számíthattam sok fényképre, de reméltem, hogy valami kiderül. Legalább egyetlen aprócska tény ami közelebb visz a nagyimhoz. Az első két képen nem találtam semmit ami bármire is magyarázatot adott volna, de ennek ellenére felkavart. Látni a ravatalozót, a virágokat és a koporsót, a maroknyi embert akik elkísérték az utolsó útjára. Még a temetőbe sem mentem el azóta, hogy itt vagyok. A csend úgy ült ránk mint egy nehéz takaró, a könnyeimen keresztül nem sokat láttam de bőszen törölgettem és pislogtam. A harmadik kép volt az ami ütött. Már a sírnál készült kint a szabadban. Mindenki ott állt félkörben, egy kupacban, de kissé távolabb egy fa mellett ismerős arcot fedeztem fel. Ezer közül is megismertem volna, a kabátját is ismertem, láttam épp elégszer bár volt már annak…..mennyi is? Két éve, hogy utoljára láttam. Előtte azonban három évig….* -Őt ismerem.-*szólaltam meg és én is hallottam a hangomon mennyire izgatott. A képre mutattam, pontosabban arra a nőre aki távolabb állt a többiektől.*- A házunkban lakott három évig. Mrs. Johnson. Mrs. Sarah Johnson. Két évvel ezelőtt elköltözött. Két évvel ezelőtt, mikor a nagyim meghalt. Mindig sokat beszélgettünk, sokat kérdezett rólam, de anya nem kedvelte. *A nő körülbelül ötven és hatvan év között lehetett, mindig elegáns volt és kedves. Sokszor átvette a postánkat ha nem voltunk otthon, én megköszöntem de anyám haragudott érte. Nem értettem és most azt sem, hogy mi köze lehetett a nagyimhoz és miért volt ott a temetésén. Kezdett összeállni a kép. Anyámnak azután lett sok elintéznivalója, hogy Mrs. Johnson elköltözött. Akkor nem tűnt fel, de így most már értettem. Akkor járt az ügyvédhez, gondolom a papírok miatt és azután lett beteg. Izgatottam néztem Naomira és Lauren nagyira felváltva és várva a ki nem mondott kérdésemre a választ. Ki a rejtélyes Mrs. Johnson és mi köze a nagyimhoz? Felmerült bennem a gyanú és joggal, hogy Mrs. Johnson engem figyelt a nagyim kérésére, de ennél több csak Naomi fejében fordulhatott meg. Nekem a miértekre nem volt válaszom, csak még több kérdést vetett fel. Ha Mrs. Johnson tudta ki vagyok, miért nem árulta el, hogy a nagyim még él? Ha a nagyim tudta, hogy létezem és, hogy hol élek, miért nem jött el hozzám, vagy miért nem lépett velem kapcsolatba? Miért fosztott meg magától ő is?*
- Nem, nem csak szomszéd, inkább barát. Tudod, mi, akik leéltünk egymás mellett egy életet, egész másként viszonyulunk egymáshoz, mint ti fiatalok, akik gyakran azt sem tudják, kik a szomszédaik, mert egyrészt túl gyakran költöznek, másrészt pedig nem kifejezetten nyitottak az ilyesmire. Fogadni mernék rá, hogy Naomi sem tudja, ki mellett lakik. - Hé, most ezt miért kellett? Történetesen ismerem az egész utcát, felsoroljam talán? Ez gonosz volt, nagyi… Igen, némileg zavart, hogy ennyire felszínesnek gondol, én nem ilyen voltam. Mindegy, ezen nem háborgok tovább, ez a találkozás most nem rólam szólt, és nem is szerettem volna fordítani ezen a dolgon. A nagyi mindenesetre többet nem mondott, de egyértelműen magának tartotta meg őket, én el tudtam képzelni, hogy olykor ezek segítségével nosztalgiázik, nem feltétlenül kell fellapozni, sokszor már egy borító is elárulja, mi lapulhat benne. Mikor nagyi visszaért, én is megszemléltem az albumot, lám, igazam volt, már a borítóról lerítt, kihez tartozik, én ki nem nyitnám, ha a saját nagymamám temetéséről kellene képeket nézegetnem, valahogy túlságosan megviselne. Csendesen figyeltem Beccát, s csak akkor fordítottam el a fejem, mikor láttam, hogy könnyezni fog, én ugyan boldog-boldogtalan előtt képes vagyok sírni, de nem tudtam, ő hogy van ezzel, ezért inkább nem figyeltem, nehogy még emiatt is kényelmetlenebbül érezze magát. A nagyi visszaült, csendesen bólintott csupán, rendben, nem megy sehová, és persze én sem, de egyikünk sem szólalt meg, valahogy most nem tűnt volna túlságosan okos megjegyzésnek semmi, van, amikor nincs szükség szavakra. Én mondjuk ennek pont nem vagyok a a mestere, de most szerencsére nem szökik ki semmi sületlenség az ajkaimon. Amikor már úgy véltem, képes vagyok megbirkózni a könnyeivel, odafordultam én is, és megnéztem a képet az elején. Becca hasonlított rá, erre azért egy halovány mosoly szökött ajkaimra, én is szeretem, hogy hasonlítok a nagyira, jobban, mint amennyire anyára. Nem akartam tolakodó lenni, ezért csak messzebbről szemléltem, próbálván átérezni, milyen lehet ez most neki, szerencsére elég empatikus személyiség voltam. Felé nyújtottam a zsebkendős dobozt, mert van az a pont, amikor jönnek a sírás kellemetlen tényezői, a meglevesesedett nózi nem volt túl jó dolog, én legalábbis nagyon utáltam a sírásban, olyan olyankor kénytelen voltam elhasználni egy rakás zsebkendőt orrfújásra is. Mikor kiderült, hogy valakit felismert, közelebb hajoltam, hogy megnézzem magamnak, összevontam a szemöldökömet, a neve ugyan nem mondott semmit, de valahol már láttam. Maya… ugrik be, és meglepő hirtelenséggel pattantam fel, de azonnal le is sápadtam, visszahuppantam gyorsan, mielőtt elájulnék. De hát… ha… úristen… akkor… Mayára Őrzők vigyáznak? Meghűlt az ereimben a vér. Vajon ezt Mandy tudja? Te szentséges úr isten. Mi köze Mayának az Őrzőkhöz? - Én… őt láttam New Yorkban, Maya iskolájánál. A barátnőm beszélt vele, lehet meg tudom majd róla kérdezni… Valószínűleg semmi olyat nem tudnék meg, ami Becca hasznára lenne, hisz a mi világunkról nem beszélhetek neki, de arról megbizonyosodhatok, hogy közénk tartozott, akkor viszont az is valószínű lenne, hogy Becca nagyija kérte, hogy vigyázzon az unokájára. - Én a temetésen beszélgettem vele először, azt mondta, hogy régről ismerik egymást a nagymamáddal, talán az édesapádnak volt valakije, de biztosra nem merem mondani… Sajnálom, kedveském, de ő nem itt lakik. Sóhajtott fel nagyi gondterhelten, én meg folyamatosan azon kattogtam, hogy itt olyan dolgokról van szó, amiket Becca nem tudhat meg. Nem mintha rossz lett volna Őrzőnek lenni, de amiket átmentem azelőtt, hogy végül igent mondtam volna az elhívásra, nem kívánom senkinek sem, főleg olyanoknak nem, akiket kedvelek. - Ez nagyon különös… De úgy tűnik, a nagymamád tudta, hol talál, nem is értem, miért nem keresett meg soha, hiszen annyit beszélt rólad mindig. Azért nem, mert a lánya valószínűleg erre kérte, mielőtt kitörölték az emlékeit. Egy szerető anya ennél sokkal több mindent képes megtenni a gyermekéért. Istenem… milyen szomorú.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
-Bocsánat, nem akartalak megbántani…..már értem. *Nem hiszem, hogy megbántottam, de úgy éreztem bocsánatot kell kérnem amiért bármiben is kételkedtem. Persze nem tudtam teljes mértékben azonosulni Lauren nagyi érzéseivel, de próbáltam megérteni és elfogadni. Naomi kifakadása egy villanásnyi mosolyt varázsolt az arcomra mielőtt belemerültem a fényképek nézegetésébe. Talán más nem szívesen nézegetne ilyesmit és azt hiszem, ha ismertem volna a nagyimat és lettek volna közös emlékeink, én sem fogtam volna még a kezembe sem az albumot, de nekem csak ez maradt. Ez volt a házon és a megmaradt holmijain kívül az egyetlen kézzel fogható kapocs. Nem voltak emlékeim, nem volt amire boldog szívvel visszagondolhattam volna, nem tudtam egyetlen mondatát sem idézni, ahogy majd Naomi megteheti, ha – Isten ne adja – Lauren nagyi már nem lesz közöttünk. Nekem már az album borítóján lévő fénykép is egy egész világot jelentett, tisztán láthattam a vonásait, a szája sarkában megbújó mosolyt, az évek mélyítette ráncokat. Próbáltam elképzelni ahogy a keze végigsimít az arcomon, vagy ahogyan csontos de mégis puha kezébe fogja a kezem. Nem szégyelltem a könnyeimet, úgy éreztem barátok között vagyok és hálás voltam amiért ott maradtak velem, nem értek hozzám de mégis erőt adtak, mintha átöleltek volna. Csendesen sírtam, nem tört fel belőlem a zokogás, de természetesen elkezdtem szipogni ami óhatatlanul is a pityergés velejárója. Szemem sarkából észrevettem a zsepis dobozt és mindjárt hármat is sikerült kihúznom belőle.* -Köszönöm. *Búgtam a zsepibe majd elvégeztem az ilyenkor szokásos „szertartást”. A képen felismert nő miatt izgatott lettem. Pár méterrel távolabb a sírtól állt, egy görbe törzsű fa mellett, de így is felismertem. Naomi is. De nem ez lepett meg, hiszen mi is New York-ból ismertük egymást, hanem az amit utána mondott egy Maya nevű lányról, az ahogy hirtelen felpattant és elsápadt. Láthatóan nagyon izgatott lett, én viszont nem értettem miért, csak azt tudtam, hogy közvetlenül vagy közvetetten köze van a nagyimhoz.* -Ki az a Maya? És mi köze van hozzá és a nagyimhoz? *Éltem a gyanúval, hogy egy különös háromszög került elém. Azt már csak félig hallottam amit Lauren nagyi mondott, de valahogy azért eljutott a tudatomig. Nem hittem, hogy az apámhoz bármi köze lenne, ha engem nem keresett éveken át, mit akarhatott megtudni a nagyim temetésén? * -Beszélt rólam? *Ez egy újabb meglepetés volt, azt hiszem tátott szájjal bámultam Lauren nagyira, éreztem ahogy a szemeim tócsányira kerekednek és a szemöldököm is lassan de biztosan a homlokomra nyúlik. Olyan érzés volt, mintha egy kerek szobában állnék, körülöttem pedig ezernyi zárt ajtó. Kulcsra zárt ajtó. A kulcsot pedig nem leltem sehol.* -Mi ez az egész? *A kérdések bennem rekedtek, annyi volt, hogy mind egyszerre akart kitörni belőlem, de csak egy hatalmas forgalmi dugó lett belőle.*
Csak egy halovány mosoly kíséretében bólintottam, pár zsebkendő igazán nem jelentett semmit, megköszönni sem kellett volna, de persze tudom, így illik. Valahogy át tudtam érezni a helyzetét, bár én nem a nagymamámat nem ismerhettem soha, de azt hiszem, az én esetem sem épp habkönnyű esti mese. Sőt. - Maya a kislányom, és a nagyidhoz semmi köze, de ehhez a nőhöz lehet, hogy van. Mióta többen is tudnak Mayáról, már nem igazán láttam értelmét titkolni, hiszen tulajdonképpen ez vagyok én, egy leányanya, akitől elvették a gyermekét. Ezen nekem nincs mit szégyellnem, másoknak annál inkább. Kicsit sokáig tartott, mire eljutottam lelkileg arra a pontra, hogy képes legyek ezt felvállalni, de már megtörtént, aminek őszintén örülök, és képes vagyok már a mindennapokban is beszélni róla. Persze, ezen valószínűleg az is nagyon sokat segített, hogy Mandyvel ellátogattunk februárban New Yorkba. - Igen, nagyon sokat, nem tudom, hogy honnan voltak információi, talán pont ettől a Mrs. Johnsontól, őszintén, sosem kérdeztem meg tőle, úgy hittem, a válasz túlzottan is megviselné. Fura ez így mindenhogy, kicsit az jut róla eszembe, hogy anya engem figyeltetett, miután Fairbanksbe költöztem, és Mayáról is tudta, hogy hol, merre jár, kihez került, de sosem mondta el nekem. Nem szerettem a titkokat, faramuci helyzet volt, hogy én is egy nagyon súlyosat hordoztam, amit senki embernek nem mondhattam el sajnos. - Kedvesem, én sajnos nem tudom erre a kérdésre a választ, és nem is hiszem, hogy ezen a hölgyön kívül bárki tudná. Talán őt kellene megkeresned. A nagyinak persze nem volt igaza, de én sem árulhattam el, hogy miféle sejtéseim vannak, nem szerettem volna, ha tud erről a világról. Tudom, hogy erről nem volt jogom nekem dönteni, de mindenképpen jelenteni fogom a dolgot a protektorátuson, hátha akkor kiderül valami, és a nálamnál okosabbak tudni fogják, mit kellene kezdeni ezzel az egésszel. Azt mondjuk nem ártana tudnom, hogy rendelkezik-e mágiaérzékenységgel, de egyelőre ezen nem agyaltam, bár ha a nagymamája valóban Őrző volt, miként sejtem, az édesanyját pedig elhívták, de elutasította, és emléktörlésen esett át, akkor elég csinos esély van rá, hogy egyszer az ő életében is sor fog kerülni egy elhívásra. Kedveltem, nem kívántam neki ilyet, senkinek sem kívántam, hogy ezzel a tudattal éljen, és a legtöbb embernek az életében hazudnia kelljen. Nekem iszonyatosan nagy szerencsém volt, hogy szinte mindenki, aki fontos a számomra, ebből a természetfeletti közegből számított. Kivéve a nagyiékat, és persze a családom minden részletét, tudomásom szerint legalábbis. - Sajnálom, hogy nem tudok többet segíteni, Becca! Sóhajtott fel gondterhelten a nagyim, és tudtam, hogy valóban nagyon szeretne tenni érte még valamit, de semmi sem jut eszébe, nyilván nem, hisz senki sem feltételezi alapból, hogy vannak ezek a mágiával rendelkező emberek, akik sokkal többet tudnak átlagos társaiknál a világ dolgairól.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Eddig jóformán semmit sem tudtam a nagyimról, most viszont úgy éreztem minél többet tudok meg, annál több titokkal szembesülök. Az egész kezdett összegubancolódni mint a fésületlen haj vagy a gombolyag ami egy macska karmai közé került. S ha ez még nem lett volna elég, Naomi is hozzátett még egy kicsit.* -A kislányod? Ó! *A könnyeim hirtelen elapadtak és lázasan kergettem a fejemben a gondolataimat. Nem vetettem Naomi szemére, hogy nem mesélt nekem a kislányáról, bár furcsálltam, hogy sem New Yorkban, sem itt nem említette meg sosem, nem dicsekedett, hogy milyen szép, milyen aranyos és nem mutatott róla egyetlen képet sem. Az anyukák pedig ezt szokták. Emlékeztem azonban valami olyasmire amit Naomi említett meg az anyák és lányaik nem mindig felhőtlen kapcsolatáról. Akkor rá és az ő anyjára gondoltam, de lehet, hogy más is volt mögötte. Nem faggattam, ha akarja és úgy gondolja érdemes megosztania velem, majd ő elkezd róla beszélni, másrészt a nagyim múltja sokkal jobban érdekelt, főleg azok után ami a fényképről kiderült. A többire Lauren nagyi adott egészen elfogadható magyarázatot, bár az alapkérdést nem válaszolta meg. Nem értettem az anyámat, miért titkolta el előttem a nagyi kilétét, de most már a nagyimat sem értettem. Tudott rólam, és nem csak tudott de a jelek szerint nyomon is követte az életemet, de soha nem avatkozott bele, nem mutatkozott előttem, nem állt szembe az anyámmal és fedte fel a kilétét, hanem megmaradt a háttérben és csendesen szomorkodott a hiányom miatt.* -Mrs. Johnson elköltözött New Yorkból két évvel ezelőtt és amikor elbúcsúzott, azt mondta nekem, hogy Floridába megy. Gondolom ez sem volt igaz, és nem hiszem, hogy megtalálnám. * Lauren nagyira néztem, láttam rajta, hogy tényleg nagyon sajnálja, hogy nem tudott többet mondani, de nem voltam csalódott, egyáltalán nem. Megpróbáltam magamból kisajtolni egy mosolyt, a jelenlegi érzelmi szintemen elég halványra sikerült, de a szándék a fontos.* -Nagyon sokat segítettél, nem tudom eléggé megköszönni.....megtarthatnám ezt a képet? *Az album elején lévő képre mutattam, egyetlen képem volt csak a nagyimról, de azon sem látszott igazán az arca. Ez a kép azonban tökéletes volt. Hagytam hát a titkokat egyelőre, ezen a vonalon úgy sem tudok tovább menni, más utat kell keresnem, de volt még sok minden más amit szerettem volna megtudni, az pedig egyáltalán nem volt titok.* -Mesélném nekem a nagyimról? Milyen ember volt? Szeretném tudni milyen volt a hétköznapjain. *A tetteiről tudtam, magyarázat egyelőre nem volt rá, de szerettem volna megismerni a másik oldalát is.*
Csak bólintottam, de kifejteni nem szándékoztam, ez a történet most nem rólam szólt, ez most Becca története. Tudom, hogy milyen tanácstalanul állni egy megoldhatatlannak tartott helyzet előtt, az én esetemben sajnos nem lett pozitív vége a dolognak, de nagyon remélem, hogy kedves new yorki ismerősöm másképp fog járni. Egyszer talán majd elmagyarázom neki, hogy bár van egy kislányom, de soha nem volt lehetőségem felnevelni, nem lehettem ott egyetlen születésnapján sem, nem foghattam a kezét, vagy ölelhettem meg, s erről a családomon kívül nagyon sokáig senki sem tudott. - Nem, szerintem sem volt igaz, én februárban láttam New Yorkban. Azt hiszem, nem meglepő, hogy a nő elment, mikor Becca nagymamája meghalt, nem volt már kinek a kedvéért figyelnie a lányt, viszont amennyiben mágiaérzékeny, úgy biztos vagyok benne, hogy ha nem is közelről, de figyelték az ottani Őrzők. Nagyi erre aligha tudott mit mondani, bár töviről hegyire elmeséltem nekik az akkori látogatásom történetét, jobban mondva, telesírtam pár párnát náluk, miután hazajöttünk Mandyvel, de ezeket a dolgokat nem említettem, mert nem tűnt fontosnak. Most viszont az én szemem is felnyílt, és azt hiszem, meg fogom kérdeni arról is a Mentoromat, hogy miért is beszélt azzal a két autóban ülő személlyel. - Persze kedvesem, vedd csak ki. Tudom én, láttam a szemében, hogy szíves örömest odaadta volna neki az egész albumot is, de időközben valószínűleg rájött, hogy mi nem úgy látjuk egyelőre a dolgokat, mint ő, ezért fel sem ajánlotta. Még jó, az azért nagyon bizarr lett volna, én például egy képet sem vágynék látni egyetlen rokonom temetéséről sem, még jó, hogy még mindenkim élt... Nem mondom, hogy épp a témához illett, de inkább egy újabb süti csodába temetkeztem, mert nem akartam, hogy megint Maya körül járjanak a gondolataim, én azt már lezártam, elfogadtam, hogy nincs esélyem visszakapni, fölösleges volt minden siránkozás ebben a kérdésben. - Rendben, ezt még megtehetem. Elég sokat beszélgettünk, ő is nagyon szeretett kertészkedni, képzelheted, mennyire fájt olyan gazosan látnom a házat. Egyébként, ha szeretnéd, egyik délután szívesen átmegyek, és rendbe hozom a kertet. Ajánlotta fel, de egyelőre nem várta meg a választ, már rögtön folytatta is, elvégre elég keveset foglalkozott eddig a kérdéssel. - Minden szombat reggel ment a piacra, hogy bevásároljon friss zöldségekből, gyümölcsökből, mindenféléből, ami a főzéshez kell. Szeretett a konyhában sertepertélni, meg beszélni is nagyon, mindenre kíváncsi volt, de elég közvetlen is volt ahhoz, hogy bárkivel könnyedén megtalálja a közös hangot. Nem is tudok olyanról, aki nem kedvelte volna. Így nagy hirtelen látszólag ennyit tudott mondani, aztán lehet úgy döntött, csinálják másképp, mert ő aztán napestig tudna beszélni bárkiről, akit kicsit is ismer, de kétlem, hogy Beccának azt lenne ideje végighallgatni, mert jobbára tele vannak fölösleges elemekkel is. - Esetleg van valami, amire kicsit konkrétabban kíváncsi vagy? Hála az égnek ő is felismerte, hogy így nem lesz jó, szóval nem kellett félbeszakítanom…
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Mrs. Johnson egyre nagyobb rejtély volt. Ezek után biztosra vettem, hogy nem Floridában tengeti a nyugdíjas éveit, de, hogy hol arról nem voltak fogalmaim. Lauren nagyinak igaza volt, bármit is szeretnék megtudni, őt kell megtalálnom, de nem tudtam hol keressem. Talán megkérdezhetném a főbérlőmet, hogy hova kérte a leveleit, talán meghagyta a következő címét és ha igen, akkor felkereshetném. Sok reményem nem volt de egy próbát megért, amint hazamegyek felhívom a barátnőmet New Yorkban és megérem járjon utána Mrs. Johnsonnak.* -Remek, még egy titok. *Lemondóan néztem Naomira, az iménti reakciója szerint benne is felmerült pár kérdés a titokzatos hölggyel kapcsolatban, bármelyikünknek is sikerül megtalálnia – ebben a témában azonban hajlottam a pesszimizmusra – a másikunk is választ kaphat a kérdéseire. Egyelőre a jelennél maradtam, a terveket későbbre hagytam. Hálásan mosolyogtam Lauren nagyira majd óvatosan kivettem a fényképet az album elejéről. Sokat jelentett nekem az a kép, ismeretlenül is megszerettem a kedves arcú idős asszonyt aki ugyan nem mosolygott a képen de a szája sarkában ott volt egy halvány mosoly kezdemény, a tekintete szelíd volt, vonásaiban viszont őrizte ősei erejét és keménységét.* -Köszönöm, most már tudom, hogy nagyon szerettétek, de ti legalább ismertétek, nekem csak ez maradt. *Szeretettel simítottam végig a képen, mintha a valóságban az arcát simogatnám. Annyira beleéltem magam, hogy a lelkemben majdhogynem éreztem is ahogy a vonásai kisimulnak az ujjaim alatt, még a bőröm is belebizsergett. Lauren nagyi leírásából egy kicsit többet tudtam meg róla….és magamról is. Igen, tudom, furcsa de mégis így volt. Anya nem sokban hasonlított a nagyira de én annál inkább. Eddig azt hittem, hogy a természetszeretetem azért lobog bennem, mert a városban kevés alkalmam nyílik, hogy élvezzem, de rájöttem, hogy a nagyi miatt van. Én is szerettem beszélgetni az emberekkel, gyorsan barátkoztam és utáltam a készételeket. Szerettem válogatni a friss gyümölcsök és zöldségek között, nem messze a lakásunktól volt egy sarki bolt ahova minden nap benéztem és eltöltöttem legalább negyed órát az almák szagolgatásával mire a legfinomabbat kiválasztottam.* -Nem is tudom…..igazából…fogalmam nincs mire vagyok kíváncsi, csak tudni szerettem volna hogyan teltek a mindennapjai, milyen ember volt, mit szeretett csinálni, mi volt az amit ki nem állhatott. Talán közelebb visz ahhoz a válaszhoz, hogy anyám miért nem mesélt róla sosem. Ha mindenki szerette, neki vajon mi baja volt vele?....Rólam mit mesélt? *Hirtelen jutott eszembe a kérdés, fel is kaptam a fejem Lauren nagyira a fényképről. Elmartam a tálról egy újabb sütit mert szükségem volt egy kis boldogsághormonra. Nagyon fontos lett számomra, hogy miket mesélt rólam a nagyi, főleg az, hogy _mióta_. Ha kicsi gyerekkoromról is mesélt, akkor nem csak Mrs. Johnson volt a képben hanem más is. Mrs. Johnson ugyanis csak három évig lakott a házunkban. Naomira néztem, kíváncsi voltam, hogy rájön-e a kérdésem fontosságára és őt is ugyanannyira érdekli-e mint engem.*
- Ne is mondd, én is valahogy mindig egyre többel szembesülök. Sóhajtottam fel, a titkokkal tele volt a padlás, és még csak nem is igazán a sajátjaimmal, másokéval, amik így vagy úgy, de engem is érintenek, ám nem fogok erről csak úgy csacsogni senkinek sem, főleg ebben a helyzetben, mikor Beccának nyilván minden fontosabb, mint más problémái. Meg tudom érteni. Én határozottan nem voltam pesszimista az ügyet illetően, ha jók a sejtéseim, nekem van esélyem arra, hogy megtaláljam az említett hölgyet, és reméltem, hogy nem kell csalatkoznom. Mindenesetre nem lovalom bele a dologba, mert ki tudja, mi történhet még. Figyeltem, ahogy kiveszi a fényképet, ez azért valahol nagyon szép pillanat volt, én legalábbis annak találtam, sajnáltam, hogy nem ismerhette, de a sors útjai kifürkészhetetlenek, hiszem, hogy semmi sem történik ok nélkül, különben rendkívül fölösleges volna maga az élet, és ez az, amivel én sosem szeretnék szembesülni. - Nem is kérdőjelezte meg senki, Becca kedves, hogy a képnek nálad a helye. Nagyi bájos mosolya megint feltűnt, noha halottról volt szó, de szívének kedvesről, s miként éltében is vágyta mások mosolyát Becca nagymamája, úgy holtában is igyekezett így adózni emlékének, legyen az bármilyen furcsa is egyes helyzetekben. - Kevés erre egy délután, úgy hiszem, de megpróbálok kicsit bőbeszédűbb lenni. Nem mintha eddig ne lett volna az. Egyébként nagyon furcsa lehet mástól hallani, hogy milyen volt a nagyink, úgy persze kevésbé lenne az, ha az anyukájától hallotta volna, és azért nem ismerhette, mert születése előtt meghalt. Így azonban nagyon is más a helyzet. - Szeretett például kosarat fonni, aztán ha összegyűlt egy szép adag, mindig kiment a piacra, és eladta. Nekem is van tőle egy kosaram. Tudom, nem olyan nagy dolog, és ettől még nem fogod sokkal jobban ismerni, de ha szeretnéd, akkor neked adom. A nagyi már csak ilyen önzetlen volt, biztosan szerette azt a kosarat, de azt hiszem, úgy vélte, hogy Beccánál jobb helye lenne. Megértem. - Én egyébként jó, tisztességes embernek tartottam, de azt hiszem, a lelke mélyén kicsit magányos volt onnantól kezdve, hogy az édesanyád itt hagyta. Ezen persze nincs mit csodálkozni. A nagy meleg nem volt kedvére sosem, szerette a telet, a havat, mindig kérés nélkül ellapátolta előlünk is, pedig sosem kérte rá senki. A drága uram folyton morgott miatta, hogy ez nem nőnek való munka, de hiába pöröltek egymással, nem tudta leszoktatni róla. Isteni volt a pogácsája, még az enyémnél is jobb. Kacsintott kedvesen, én meg eltátottam némileg a számat, fura, nem hittem volna, hogy van valaki, azaz volt, akinek jobb a pogácsája a nagyinál. Pláne, hogy ezt ilyen nyíltan elismerje. Bármennyire is derék asszony, azt ő sem szereti, ha ezen a területen bárki jobb nála. - Hogy mi volt az, amit ki nem állhatott? Nem is tudom, én szerintem sosem hallottam panaszkodni, az biztos, hogy valamelyest haragudott a lányára, amiért elhagyta, és amiért nem láthatott téged sem, de ez messze áll ettől. Ám ezek közül semmi sem árulja el, hogy édesanyád miért ment végül el, s miért nem hagyta, hogy megismerjétek egymást. Felsóhajtott, én meg vele, ez bizony olyan kérdés, amire szerintem itt és most lehetetlenség megtalálni a választ, talán soha nem is lehet, fogalmam sincs, ám a reményt nem szabad feladni. - Bevallom, nem sokat, amit tudott, megtartotta magának, párszor mutatott egy-egy képet, és mikor a születésed napja volt, mindig sütött egy kis tortát, és pár szeletet áthozott nekünk. Azokon a napokon nem nagyon mozdult ki otthonról sosem. A kedvence mindig az volt, amikor kis piros ruhában lefényképeztek az első évedben az óvodában. Azt már inkább megtartotta magának, hogy azt a képet el is temettette magával, szóval nem meglepő, hogy nem találta meg Becca. Hogy a többi hol lehet, azt nem tudhatta sem ő, sem senki más.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Mindig is szerettem titkok után kutatni, régi titkok után a könyvekben, izgalmas volt és fáradhatatlanul vetettem bele magam minden történetbe. A nagyim titkai azonban cseppet sem voltak mókásak és már az elején kudarc szaga volt az egésznek. Legalább egy kis részletet sikerült volna felfednem, de csak újabb fehér foltok keletkeztek. Naomi sem tudott segíteni, pedig először még reménykedtem benne mikor megemlítette, hogy ő is látta azt a nőt New Yorkban aki ott volt a nagyi temetésén, aztán megint minden visszasüllyedt az ismeretlen homályba. Egyelőre megelégedtem annyival, hogy volt fényképem Miriam nagyiról, most már tudtam hogyan nézett ki, felfedeztem egy csomó hasonlóságot a vonásaink között, s bár eddig is érdekelt honnan származom, ez egy új színfolt volt az elhatározásaim között. Rámosolyogtam Lauren nagyira, kedves volt tőle, hogy nekem adta a képet és egyáltalán nem kérdőjelezte meg a jogomat rá. A szemeim ismét megteltek könnyekkel de igyekeztem visszagyűrni őket, mára elég volt ennyi pityergésből, legalábbis mások előtt. Ha hazamegyek úgyis bőgni fogok egy órát miközben újra végiggondolom mindazt amit ma itt megtudtam, megtudok. Talán sokat kértem azzal, hogy a nagyi életére voltam kíváncsi, de jelenleg csak Lauren emlékezetére hagyatkozhattam, ő volt a szomszédja s mindenki közül ő ismerhette a legjobban. Barátok voltak, ebben viszont én nem kételkedtem. Csak néztem a képet és simogattam míg néhány részlet előkerült a múltból. A könnyeim a mosolyommal viaskodtak, nem tudtam nem nevetni azon, hogy belegondoltam amint Jason nagypapa az én nagyimmal pöröl a hó eltakarításról, elképzeltem ahogy kint ül a teraszon az akkor még ép székek egyikén és kosarat fon. A fészerben én is találtam egyet, de nem gondoltam, hogy az a nagyim keze munkája lehet, most viszont biztos voltam benne, és volt a konyhaszekrényben egy kenyérkosár is, a pöttyös bögrék után a második kedvencem. * -Ilyennek képzeltem. Biztosan az anyukájától tanulta hogyan kell kosarat fonni, én is találtam a házban. Kedves tőled, hogy nekem szeretnéd adni, de te kaptad ajándékba, maradjon csak nálad. Nekem ez a kép sokkal többet jelent, azonkívül minden ami a házában van az övé volt, nem maradok emlékek nélkül. *Valóban így is volt, bármi amit megérintettem őt juttatta eszembe, és talán másnak furcsa lehet, de én úgy éreztem még mindig ott van a házban, körülöttem. Nem volt félelmetes mint egy horror filmben a szellemek, inkább megnyugtató érzés volt, mintha vigyázna rám. Ezt azonban igyekeztem nem elmondani.* -Szívesen megkóstoltam volna a pogácsáját…ha itt lehettem volna vele nyaranta…. *Hiányérzet és veszteség borult rám, tudtam, hogy nem sokáig bírom már sírás nélkül, de az utolsó lökést azonnal megkaptam és a gát amit eddig próbáltam magasabbra építeni, egyetlen pillanat alatt leomlott. Tortát sütött nekem minden évben….~Istenem!~……Ezt már képtelen voltam könnyek nélkül elviselni. A piros ruhás kép pedig végképp betette a kaput. Imádtam azt a ruhát, most is emlékeztem rá, és arra is amikor kinőttem. Sokáig hordtam és nagyon vigyáztam rá, a ruha egyre rövidebb lett rám, de mivel mindig is nádszál voltam, széltében még jó volt. Aztán a vállán lett először szűk és elengedett a varrás. Napokig zokogtam és hetekig a ruhámmal aludtam éjszaka. A papír zsebkendős dobozért nyúltam és legalább hármat kihúztam belőle, most kezdtem nagyon haragudni anyámra, de a fájdalmamon és a haragomon túl is tisztán bennem lobogott a kérdés.* -Honnan volt meg neki az a kép? *Haza kellett mennem, kínos volt ennyire kibukni mások előtt, bár Naomi és a nagyszülei is nagyon kedvesek voltak és máris megszerettem őket, utáltam nézőközönség előtt bőgni. Most egy forró csokira, egy doboz zsebkendőre és egy illatos, meleg takaróra volt szükségem. A nagyi takarójára. A kis pihenő kuckómra amit az emeleti sarokban rendeztem be a boltíves ablak alatt. Fogtam a képet és magamhoz szorítottam, majd a maradék sütit is elvettem a tányérról, utóbbit aztán az asztalra tettem és felálltam.* -Bocsánatot kérek amiért így…..egy kicsit sok volt egyszerre, de köszönöm, hogy elmeséltél mindent. Azt hiszem, most inkább hazamegyek…..de később szívesen vennék néhány tanácsot a kerttel kapcsolatban…….és köszönöm a süteményt is, igazán….mesés. *Szipogtam, bőgtem és beszéltem egyszerre. Bőszen törölgettem a szemeimet és az orromat.*
- Persze, persze, nem is tudom, hogy gondoltam, hogy a házban nem maradt egy sem. Legyintett mosolyogva a nagyi, némileg megdorgálva ezzel magát. Igazából, még ha nem is ismerhette Becca a nagymamáját, az élete apró részletei ott voltak a házban, meséltek róla, és még ha nehéz is lehetett megfejteni őket, attól még léteztek. Legyen szó egy kosárról, ami a keze munkája volt, vagy mondjuk egy repedésről a falban, ami akkor keletkezett, mikor be akart verni egy szöget, de rájött, hogy ott nem lesz jó helyen. Ki tudja, mi mindent rejtenek ezek az öregebb házak. - Akkor sokkal régebben ismernénk egymást, én itt töltöttem az összes nyarat. Bár lehet, hogy ezt már említettem, mostanában kicsit tele a fejem, nem tudom, kinek mit csacsogok, túl sokat edzek és tanulok, ha nem a könyvtárban, akkor otthon, nagyon izgulok a közelgő vizsgám miatt. Néha úgy érzem, fél év nevetségesen kevés erre. A közbeszólásom azonban valószínűleg elveszlik ama információ hallatán, hogy a nagyija tortát sütött neki minden évben. Ez annyira gyönyörű gesztus… most sajnálhatja csak igazán, hogy nem ismerhette. Megszorítottam hát csendes együttérzésem jeléül a hozzám közelebb eső kezét, aztán én is nagyira figyeltem, aki komoran rázta meg a fejét. - Ha én azt tudnám, kedveském… fogalmam sincs, nem tudom, hogy az édesanyád küldhette-e neki a költözése ellenére is. - Hát, azért az szerintem kegyetlenség lett volna, főleg, ha ennyire fontos volt neki az unokája. Ezt talán megint nem kellett volna, de egyszerűen kibukott belőlem. Mondjuk, eszembe jut azért még valami, amit nem szoktam híresztelni, de most talán hasznos lehet. - Tudom, ez most nem lesz túlságosan megnyugtató, de mióta idejöttem, engem az anyám figyeltetett egy magánnyomozóval, egy csomó olyan képe volt rólam, aminek én a létezéséről sem tudtam. Elég para volt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a nagyid figyeltetett, csak azt, hogy nem olyan nehéz valakiről úgy képet csinálnia, hogy ne tudjon róla. Meg aztán, ha ez ilyen fotós által készített, beállított kép, akkor van az a pénz, hogy a készítő adjon el belőle másnak is szerintem… A nagyi tuti azt gondolja, hogy paranoiás vagyok, de én nem akartam olyan szörnyetegnek gondolni Becca édesanyját, mint amilyennek a sajátomat véltem, szóval nem feltételeztem, hogy így szadizta volna a nagymamát. - Rendben kicsikém, menj csak, de akármikor kedved támad átjönni, ne habozz, mi szinte mindig itthon tüsténkedünk. Hozom a sütit! Azzal ki is szaladt, hogy bejöjjön az előkészített adaggal, én felálltam, és ha Becca is úgy tett, akkor megöleltem, már ha nem veszi nagyon tolakodásnak, de én nagyon is tisztában vagyok vele, mennyire jól tud esni egy váll, amin kisírhatjuk magunkat. Még ha most nem is állunk még így, ki tudja, a jövőben lehet, hogy sokkal jobb barátnők leszünk, és nem lesz az ilyesmi egy kicsit sem fura. - Gyere, kikísérlek! Akárhogy is, sokáig nem erőltettem a dolgot, főleg ha úgy éreztem, hogy feszeng, így hamarosan már az előtérben álltunk, nagyi pedig adta is át neki a becsomagolt sütemény hadsereget, és ő is megölelgette egy kicsit. Nagypapa hátrébb állt, de egy további szép napot, kedves Rebeccát még ő is elmormogott a lány felé.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
-Jó lett volna. *Ezt most nem a nagyi miatt mondtam hanem Naomi miatt. New Yorkban rövid idő alatt sikerült megkedvelnem, bár akkoriban elég zárkózott volt, de tudtam, hogy valahol a lelke mélyén jó fej. Itt Fairbanks-ben találkozva már sokkal nyitottabb volt az első pillanatban amit azonnal észrevettem és nem azért éreztem így mert rögtön segített nekem és későbbre is felajánlotta a segítségét, inkább a lényében volt valami ami megváltozott. Úgy gondoltam ha gyerekként találkozunk itt a nagyinknál, azonnal összebarátkozunk. Ám a tortasütés története kivett belőlem mindent és félretettem a másik fejezetet. Fogalmam sem volt honnan szerezte azt a képet de gyanítottam, hogy ha nem Mrs. Johnsontól akkor valaki mástól. Ha szinte minden lépésemről tudott akkor biztosan mindig volt valaki aki a közelemben volt az ő kérésére. Már csak azt kellett megfejtenem, hogy miért. Miért a halála után kell mindent kinyomoznom és személyes találkozás nélkül megismernem a nagyimat. Naomi felvetése nem győzött meg arról, hogy anyám küldte neki. Csak a fejemet ráztam meg de nem válaszoltam hangosan. A másik történet viszont eléggé egyértelmű volt, bár talán kicsit ijesztő ha belegondoltam a rám vonatkozó részébe.* -Nem tudom milyen kép volt, azt a piros ruhát szinte le sem vettem miután megkaptam. Szóval lehetett beállított kép is, de készülhetett bárhol. Mindegy is, a lényegen nem változtat. *Amit nem mondtam ki. A nagy így vagy úgy de figyeltetett, abban biztos voltam, hogy nem bántani akart, de még ebből a szempontból is kicsit ijesztő volt a dolog. Mindezzel szerettem volna egyedül megküzdeni, kisírni magamból az összes érzelmet ami fél óra alatt felgyülemlett bennem. nem mondom azt, hogy nem osztom meg soha Naomival vagy a nagyszüleivel, de előbb le kellett ülepedjen bennem az egész. Különben is, szenvedni minden ember egyedül szeret, nyalogatni a sebeit elbújva a világ elől míg helyre nem tesz magában mindent. Utána beszélni is könnyebb róla. Könnyeim között még sikerült egy félmosolyt kicsikarnom magamból Lauren nagyi felé. Áldott jó lélek, és tudja mire lesz szükségem.* -Köszönöm….köszönök mindent. Igyekszem meghálálni és biztosan…..gyakran át fogok nézni. *Felálltam és el akartam indulni kifelé, hogy felvegyem a cipőmet de Naomi nem engedett. Az ölelése nagyon jólesett, dehogy ellenkeztem, örültem neki és hálám jeléül beleszipogtam a blúzába. Aztán csak bólogattam és hagytam magam kikísérni. Végül csak sikerült felvennem a cipőmet, átvettem az útibatyut és Lauren nagyi blúzába is beleszipogtam egy kicsit. Úgy éreztem találtam magamnak egy kis családot, de nem mertem ezt fennhangon közölni. Majd máskor, egy kis kertészkedés vagy újabb közös sütizés remek alkalom lesz majd a következő lépésre.* -Köszönök mindent, tényleg. Nagyon kedvesek voltak velem. Most hazamegyek és egy kicsit bőgök, de ha visszajövök már minden rendben lesz. Minden jót és további szép napot! *míg elbúcsúztam sikerült a pityergésemet lecsendesíteni, így nem akadoztak a szavaim, Naomi arcára még nyomtam egy puszit, aztán tovább pityeregve hazamentem.*
//Isteni játék volt, köszönöm. jelentkezni fogok a következőért! :vlm: :cheers: //
Bólintottam csupán, igen, valóban jó lett volna, Becca mindig is szimpatikus volt, csupán New Yorkban én sosem bontakozhattam ki igazán, mindig ott volt az a bizonyos kis viharfelhő a fejem felett, hogy hagytam, hogy elvegyék tőlem a lányomat. Állandóan haragudtam, és nem akartam többé közel engedni senkit. Jót tett, hogy elköltöztem, ilyen szempontból mindenképpen, bár azóta túlságosan sok dolog történt, magam sem tudom igazából, hogy ki vagyok. Annyit tudok csupán, hogy az Őrzőséget jól akarom csinálni, nem szeretnék csalódást okozni senkinek sem. Fura, hogy a sors úgy fonta eme életfonalakat, hogy sose találkozzanak, viszont Becca nagyon is ott volt a nagymamája életében. Annyira szörnyű, hogy ennek így kellett alakulnia, nem is nagyon értem a miérteket, de ez nem az én keresztem, nem nekem kell cipelnem. Van közös kapcsolási pont, de az csupán hangyányi szelete a nagy egésznek. - Ugyan, hálálkodásra nincs szükség. Legyintett még gyorsan, ő ennél sokkal önzetlenebb lélek volt, néha csodálkoztam, hogy van ilyen ember a földön, bár Panda szerint az én lelkem is csodaszép, de szerintem a nagyi nyomába sem érhetek ilyen téren. Tőlem csak annyira tellett, hogy megöleljem Beccát, ezzel biztosítva arról, hogyha kellek, itt vagyok, de nem akartam túlságosan beletolakodni a lelki dolgaiba, ha szüksége lesz egy vállra, amin kisírhatja magát, talán majd megtalál. Ha nem is most, majd idővel. A szipogás abszolút nem zavart, istenem, mennyire jó lett volna, ha van valaki, akinek kisírhatom magam úgy istenesen, amikor Mayát elvitték… de nekem csak az elfogadás, a csendes beletörődés jutott, semmi más. - Kitartást, Becca! A számomat tudod, ha szükséged lenne bármire! Persze, ugyanúgy elér, ha átkopog ide, de a mai világban a mobil kicsit egyszerűbb. Meg aztán, ki tudja, lehet olykor szeretne csak úgy átjönni majd a nagyiékhoz, hogy az ő elhunyt nagymamájáról hallgasson történeteket. Én tutira vágynék rá. - Szia! - Szervusz, kedvesem, vigyázz magadra! Köszönt el tőle a nagyi is, én viszonoztam a puszit, aztán megnéztem, míg kisétál a kiskapun, én csak utána csukta be az ajtót. - Azt hiszem, inkább itt alszom ma este. - Jól van, Tündérkém. Van valami, amit szívesen ennél vacsorára? - Nem tudom… Valamilyen leves van? Az most jól esne, ne fáradj mással. Persze, hogy volt, hosszú-hosszú évtizedek óta mindig volt leves minden áldott nap, a nagyi a legtökéletesebb háziasszony a világon, én mondom.
//Én is élveztem! ^^ Köszönöm szépen, és várom! *.* //
Kezdőlap
//
