Látva a reakcióját, megnyugszom, hogy semmi olyat nem csináltam, amit nem kellett volna. Mondjuk, nem tudom, hogy ez mitől lehetne rossz, de ugyanakkor, semmit se tudok még mindig erről, ugyebár. Jelen pillanatra úgy érzem, hogy kezdek megbarátkozni a gondolattal. De azt hiszem ez csak a jelenre igaz… később még biztos, hogy barátkoznom kell ezzel a dologgal, mikor majd nem fog előttem állni, így. Nem tűnik mondjuk ez túl ijesztőnek, de feltehetőleg csak felém. Na jó, addig inkább nem kezdek el semmin spekulálni, amíg nem tud megszólalni. Ahogy látom, ilyen állapotában nem igen beszél… az lenne még csak abszurd. Egy beszélő állat. Bár, ezek után… nem csodálkoznék semmin. Én pedig még azt gondoltam, hogy nem is fog már tudni meglepni semmivel a fiú. Ezek után nem fogok ilyesmire gondolni, azt hiszem soha. Ha ők léteznek, akkor ki tudja, hogy még micsoda? Amikor fejével a botra bök, lehajolok, felemelem, de ránézek, s képtelen vagyok eldobni. Magam előtt látom nem csak így, fehér bundában, hanem emberként is… és valahogy nem tudom eldobni azt a botot. - Tudod, hogy imádlak, túlságosan is… de akkor se tudom eldobni neked ezt a hülye botot. –Nézek rá, továbbra is persze mosolyogva. Ez olyan, hogyha egy kutyám lenne, azzal se tudnék emberként viselkedni… azt hiszem, ha egyszer csak azzá változna a szemem előtt. - Sam… nem tudnál inkább megint… ember lenni? –Gondosan keresem a szavakat, mielőtt felteszem a kérdést. Tényleg, annyira ízlelgetnem kell még ezt az egészet, hogy nem akarok rosszat mondani. Bár feltehetőleg csak kiröhögne, közel sem sértődne meg rám. Magamban csak remélni tudom, hogy az esetleg nem lesz ilyen fájdalmas számára, de biztos, ami biztos, azt nem akarom látni. Nem akarok belegondolni se abba, amit nemrég láttam. Olyan… rossznak tűnt. A hideg ráz ennek a gondolatától. - Úgy talán könnyebb lesz a kommunikáció. – Teszem hozzá sietve, jelezvén, hogy nem azzal van a problémám, hogy így áll előttem. Nem félek, vagy viszolygok tőle… viszont, ki akarom faggatni egy kicsit… na jó, nem kicsit. Így pedig, nem lenne igazán ésszerű dolog. Max barkópáznánk, vagy, valami beteg activityt játszanánk… az pedig nem lenne valami célravezető, azt hiszem.
Látom, hogy nem akarja eldobni a botot, és a szavai is csak megerősítenek abban, hogy ne erősködjek tovább. Arra, amit mond, a lábához dörgölődzök. Istenem, annyira kedvelem ezt a lányt, talán szeretem is… Nem tudom. Azt viszont igen, hogy nem sokan tennék ugyanazt, amit ő. Szerintem sok ismerősöm élvezné, ha rohangálnék nekik a botért. Velkan meg hülyére verne vele, de hát Istenem, mégiscsak megérdemlem. Ha valakitől, tőle egészen biztosan. Sue viszont… Sue az, akihez kedves szavakért mehetek. És nem nyújtott csalódást most sem. Amikor megkérdezi, vissza tudnék-e változni, bólintok. Pontosabban bólintáshoz hasonló mozdulatot teszek a fejemmel, aztán elfordulok, és fogaim közé fogom azt a veszett hosszú pulóvert, amely reményeim szerint ápol és eltakar majd, és bemegyek a legközelebbi fa mögé. A farkassá alakulás sokkal kevésbé vészes folyamat számomra, mint a visszaalakulás. Vissza kell tuszkolnom ezt a szabadságszerető, alkalmasint rettenetesen agresszív dögöt a helyére, és túlságosan ritkán tettem meg az elmúlt időszakban. Így aztán maga a visszaalakulás eltart vagy öt percig, és néha fájdalmas nyögésekkel jár, amikor már végre elérem az emberi formámnak azt a szakaszát. Azután csak fölveszem a pulóvert, leszorítom alul, és egészen biztos vagyok benne, hogy hamarosan el kell majd égetni. Azután kilépek a lány elé, és rámosolygok. Annyira normálisan, amennyire tőlem az telik jelen pillanatban, ami nem túl sok. Lassan közeledek felé, több okból is, egyrészt azért, mert végképp nem szeretném ebben az utolsó pillanatban megijeszteni, másrészt meg nem akarom, hogy véletlenül felcsússzon az a pulóver, ami így is csak úgy takar valamit, hogy szorosan összeszorított combok közé kaptam. Nem hiszem, hogy értékelné, ha villantanék neki. – Jobban fogadtad, mint vártam – mondom, és még mindig mosolygom, melegen, barátságosan. – Gondolom ezer meg egy kérdésed van, és szívesen válaszolok az összesre. Nincs több titok, így is túl sok volt belőlük. De Sue, bemehetnénk? Kérlek… És elkérhetek egy nadrágot?
Elnevetem magam, ahogy a lábamnak dörgölőzik, bár, továbbra is, túl bizarr ez nekem. Amikor bólint, legalábbis, azt hiszem, hogy bólint… és látom, hogy elindul hátra, az erdőbe én leülök egy közeli, nagyobb kőre, még várok. Fogalmam sincs mennyi időbe fog telni, de remélem nem hagy sokáig itt, egyedül. Bár közel vagyok a házhoz… de akkor is. Reflexszerűen kapom a fülemre kezemet, amikor meghallok egy-két hangot. Ahogy az előbb se akartam látni, most se akarom hallani, hogy ez rossz lehet neki. Sőt, még szemeimet is becsukom… csak pár perc múlva nyitom ki ismét, úgy lesve, mintha attól félnék, valami rosszat fogok látni. Helyette valami egészen üdítő látvány fogad. Kezemet leemelem fülemről, s szám elé kapom, ahogy elkezdek nevetni. Persze… Sam most baromira kényelmetlen helyzetben lehet, de azért azt hiszem, ellenkező esetben ő is hasonlóan tenne. A mi barátságunk elbírja, hogy kinevessem, ha arról van szó, úgy érzem. Próbálom visszafojtani nevetésemet, ahogy megszólal, de testem továbbra is rázkódik, ha hang nem is jön ki belőlem. - Háááát, nem is tudom.. én még igazán kint maradnék egy kicsit… olyan jó idő van. – Nézek rá, próbálva komoly arckifejezést felvenni, majd persze felállok, szépen lassan. Igazából, egészen eddig fel se tűnt, hogy azért már én is baromira fázok... - Na jó… legyen neked ma gyereknap. – Mondom, majd megfordulok, s elindulok a bejárat felé. Ó... milyen piszok szerencséje van, hogy csak én vagyok itthon. Még csak az kéne nekünk, hogy édes jó apám, vagy édes jó anyám lesétáljon a lépcsőn arra, hogy egy fél pucér, pulcsit a lábai közé szorongató fiú társaságában sétálok be házba. Nem is tudom, pontosan mit reagálnának rá. - Nyugi, egyedül vagyok. – Szólalok meg, mikor az ajtóhoz érünk, s előkutatom a kulcsomat, talán egy picit túl sokáig szenvedve azon, hogy kihalásszam zsebemből, persze a nevetést továbbra se tudom abbahagyni. Miután kezemben van a kulcs, már viszonylag gyorsan nyitom ki az ajtót, s egyenesen az emeletre indulok. Egy pillanatra megállok saját szobám és Tim szobájának bejárata előtt, majd végül utóbbiba nyitok be, előhalászva egy nadrágot, ami feltehetőleg jó lesz a fiúra, meg egy pólót is, mert gyanítom az a pulcsi alatt más nincs, ha alul sincs túl sok minden. Ahol a fiúval összetalálkozok, kezébe nyomom a ruhákat, nyitva hagyva Tim szobáját, hogy legyen hol átöltöznie, természetesen még mindig nevetve, amikor ránézek, majd a konyhába veszem utam. Gondolom meg fog találni egyedül is… ugyan nagy ez a ház, de viszonylag csöndes is. Ahol pedig én járok, ott zaj is van… Még Sam öltözik, én előkaparok egy bögrét, majd kis gondolkodás után még egyet, és felrakok egy kis vizet, s elővadászom a teás dobozt is, kihalászva belőle két filtert, meg a többi teához szükséges dolgot, a konyhapultra rakom, s felülök az egyik bárszékre, még meg nem érkezik a társaságom.
Egy olyan erős pillanatom van felkészülni, arra, hogy nevetni fog, így lélekben azért megerősítem magam. Jó, lássuk be, én is vele nevetnék, ha nem kellene attól félnem, hogy ha hátravetem a fejem, a lány valami igen csúnya dolgot fog látni. Igen, önbizalmam még mindig erős és töretlen, soha nem is kételkedtem ebben. Amikor viszont arról beszél, hogy milyen jó lenne kint maradni, én sem tudom megállni, a baráti mosoly vigyorrá terebélyesedik, és igen keményen kell küzdenem a röhögés bent tartásával, ahogy arról a remegő hangom is tanúskodhat. – Hát, drágám, ha szereted ezt az időt, imádni fogod a telet. Amikor a hótól mozdulni sem lehet… imádom – mondom, és tényleg minden erőtartalékomra szükségem van ahhoz, hogy ne nevessek én is. Bár én magam nem fázom különösebben tudom, hogy ő emberként fog, és ha lenne alatta valami, esküszöm, odaadnám neki a pulóvert is, de az már végképp nem hiányzik, hogy egy szál ádámkosztümben kelljen visszarohannom oda. Plusz szerintem ezek után tényleg a pulóver elégetése az egyetlen lehetséges opció. Megvárom, hogy elforduljon, és sunyiban lehajolok a cipőmért. Az már más dolog, hogy premier plánban villantok teliholdat bárki és bármi felé, ami éppen elhalad a közelben, de most őszintén, ezzel nem foglalkozom. Nem bújok bele a lábbelimbe, inkább követem a lányt. Minden felleg eloszlott az égről, legalábbis kis lelkemben, és körülményekhez képest egészen vidám vagyok. Meg rákvörös, és csak mosolyogva figyelem, ahogy Sue nevetve nyitja az ajtót. Arra, hogy egyedül van, hálásan bólintok. Nem tudom, mit csinálnék, ha valaki, de főleg az egyik szülője lesétálna a lépcsőn, amikor én belépek. Egy szál… Hát ja. Hálásan fogadom el a szobát is, meg a ruhákat. Belebújok a nadrágba – áldott megkönnyebbülés! –, majd hosszas hezitálás után leveszem a pulóvert, és összehajtogatom. Majd kimosom. Úgy ezerszer. De csak ha visszatérek a lovardába. Fölveszem a pólót is, ami picit nagy rám, bár messze nem annyira, mint Rust pulóvere. Végül a cipőbe erőszakolom bele a lábam, és csak kétszer állok meg röhögni közben. Majd végül kilépek a szobából, karomon a pulóverrel, amit le is teszek az első lépcsőfordulóban, amit meglátok, és elindulok Sue irányába. A szívének dobogása, az illata, és a forrásban lévő víz egyszerre irányít felé. – Nos, akkor eljött a kérdések ideje is, igaz? – kérdezem, mikor leülök vele szemben. Bármennyire szeretném, ez most nem annyira egyszerű, mint szokott lenni, és az előbbi… megaláztatás, vagy micsoda után nem is szívesen ülnék oda mellé. Ahogy idő kell majd, amíg elfelejti, hogy egy szál farokban ácsorogtam előtte. Zavaróan gátlásos vagyok, na. És az apró sóhaj, ami elhagyja az ajkam, nem ennek szól. hanem annak, hogy tudom, bármi történjék is most, annak nyoma marad. Valamilyen. Mert az életem egy ronda történet.
Felkapom a fejem, ahogy meghallom lépteit a konyha felé, most már sokkal kevésbé nevetve nézek fel rá. Azért kicsit még mindig nem realizáltam, hogy mi történt… igazából, csak az van bennem, hogy röhögtünk egy jót. Tényleg kell az a beszélgetés, vagyis, kérdez-felelek, akkor talán felfogom a dolgokat és talán el is hiszem végre. - El bizony… csak tudnám, hogy mivel kezdjem… - Egy kis időt nyer még nekem a teavíz, amíg átgondolhatom, hogy mivel is akarom kezdeni, aztán végül úgy döntök, hogy felteszek neki egyszerre több kérdést is, és akkor tarthat mesedélutánt. - Szóval… ez gondolom nem újdonság számodra, igaz? Mármint… régóta vagy már… vérfarkas? – Ezt a szót még mindig furcsa kimondanom, azok után, hogy tudom, mi áll mögötte pontosan. Időközben persze teletöltöm a csészémet, majd ránézek a fiúra, s reagálásától függően az övébe is töltök, avagy sem, majd visszarakom a helyére a kannát, s felpattanok a székre. - Gondolom ezért tudtál akkor teszem azt, az ablakomon keresztül közlekedni, illetve megtenni azokat a dolgokat, amiket ugyan én mindig is furcsálltam, de valahogy helyre raktam a fejemben… - Persze ez nem igazán kérdés, de nyilván igenlő választ fogok rá kapni. Felemelem a csészét, s készülök beleinni egy kortyot, ez azonban még kicsit rossz döntésnek minősül. Ahogy számhoz ér a bögre, s az abban lévő még túl forró ital, reflexből engedem el azt, ami le is esik az asztalra, tartalma pedig egyenesen rám. Természetesen nem csak a szám szélét, illetve nyelvemet égette meg az ital, azért ruhán keresztül se túl kellemes. Felpattanok a székről, s a rajtam lévő pulcsit gyorsan le is kapom magamról, bár az alatta lévő póló se maradt szárazan. - Jól van Sue… ügyes vagy… - Ahogy megszólalok, a megégetett nyelvemnek köszönhetően kissé pöszén beszélek, s persze nevetek is mellé. Mondhatni meg szoktam már, hogy ilyen… hát… szerencsétlen vagyok. Nadrágom is tiszta tea lett tekintve, hogy a folyadék leginkább az ölembe ömlött… és nos, igen, eléggé félreérthető helyen lett teás a nadrágom. Na tessék, nem csak Sam-en lehet ma röhögni, hanem rajtam is. Azt hiszem, ezt azért kaptam a nagy sorstól, amiért én is kinevettem a fiút. - Ha megbocsájtasz egy pillanatra… - Nézek fel a fiúra, küszködve nevetésemmel, s felfutok gyors a szobámba, átöltözni, megy egy vizes törülközővel le is törölni magamról a ragadós teát. Magamhoz képest jó gyorsan térek vissza a konyhába, immáron másik szabadidőnadrágban, és egy, méretemnél kissé nagyobb pólóban, amit ugyan utcára nem vennék fel, de baromira kényelmes. - Szóval… - Szólalok meg még a konyhaajtóban, visszafogva a még bennem maradt nevetést. - Igazából, nem tudom, hogy pontosan mire is kérdezhetnék rá, mert, az információ forrásom nagyrészt hollywood. Az pedig nem feltétlenül megbízható, ugyebár… - Időközben visszasétálok a konyhába, s egy rongyot is felkapok, amivel feltörölhetem a teámnak azt a részét, nem rám ömlött. - Mégis hogyan működik ez az egész? Hogyan lesz belőled vérfarkas? Mikor? Mitől? Meg úgy általában… milyen érzés?
– Na, ez az érzés ismerős – mosolyodtam el haloványan. Én a dolgokat nagyrészt menet közben tanultam meg, néhol keserűbb, néhol egyszerűbb módon. De soha senki nem törődött azzal életem első három évében, hogy elmagyarázzon bármit is. Mondhatnánk, hogy nincsenek is emlékeim arról az időszakról, de a farkasomnak vannak. és azoknak az emlékeknek a hátterében mindig ott bömböl egy szerencsétlen, rémült gyerek. A kérdésére is lehajtom a fejem. – Tizenhat éve. Gyakorlatilag ezzel nőttem fel. Az apám úgy döntött, így egyszerűbb megvédenie a családját. Csak hát nem számolt… dolgokkal. Átnyúlok az asztalon, és megfogom a kezét. Nem tudom, mi késztet rá, talán az, hogy még emberként is érzem, milyen furcsán, mennyire idegenül érződik számára a szó. Szeretném megnyugtatni, bebizonyítani, hogy még mindig ugyanaz az ember vagyok, akit a barátjának hívott, és nem egy vérengző szörnyeteg, de nehéz úgy, hogy azt még én sem hiszem el. Elvégre éppen elégszer bizonyítottam már az ellenkezőjét. Szóval csak csendben ülök ott, lehajtott fejjel, és próbálok nem a szemébe nézni. Mert ha megtenném, szerintem kibukna belőlem minden. – Ezért, és… ehhez kapcsolódó okokból. Minden farkasnak van egy vérvonala, ami öröklődik. A működésüket én sem értem teljesen, de az enyém például a fizikai ügyességemen dob egy nagyot – vonom meg a vállam akaratlanul is. Annyira a része az életemnek ez az egész farkas-őrület, hogy egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni tőle. És akkor is a gondolataimba temetkezem, amikor a tea-incidens történik. A bögre után kapok, de nem sikerül időben a tűzforró felületre fonnom a tenyerem, és a lány is kap az „áldásból”. Csak felszisszenek, és visszahelyezem a bögrét a pultra, majd hólyagos kezemre nézek. Úgy teszem, hogy ne lássa, sőt, amikor ő nevetni kezd, én is eleresztek egy kacajt. És lássuk be, a pöszesége miatt ez egészen őszinte… Mikor „elkéredzkedik”– Persze. Azután megvárom, hogy a léptei elhaljanak, mielőtt fölállnék, hideg vizet engednék megkínzott tenyeremre, és a bőr húzódásával mit sem törődve fölemelnék egy törlőkendőt, hogy föltakarítsam a kiömlött teát. Éppen végzek, és dobom le a törlőt a pultra, amikor a lány visszalép. Én nem ülök vissza, könnyebb így elrejteni a kezemen lévő sérülést. – Hollywood sok mindent eltalált, de még több mindent tévesztett el – mosolyodok el. Hát igen, a legtöbben innen hallottak rólunk. Ami nem is baj. Amíg a farkasok mítoszok maradnak, addig kis eséllyel dugnak be egy kormányzati szobába egy ketrecbe Ash-vel Meg Odette-tel, hogy kísérletezzenek rajtunk. Az utolsó pár kérdésére viszont felsóhajtok. – Harapással. Csak és kizárólag harapással történhet, ha egy nálam idősebb és erősebb farkas úgy dönt, megéri „kiemelni” az emberek közül. És hogy milyen érzés… Olyan, mintha lenne benned egy másik személy, aki nem személy. nem igazán. Egy ösztönlény, egy energiagombóc, ami felismeri a saját fajtársait. Mindemellett… erősebb, gyorsabb vagy az átlagos embereknél. De nem tudom, jobb-e. Szerintem nem. Ismét lehajtom a fejem egy pillanatra, és mindazokra gondolok, akik az életem során szembejöttek velem. Emberekre. A többségük jobb volt nálam, ez egészen biztos. Sue legalábbis biztosan az.
Azt hiszem erre szokták mondani az emberek, hogy leesett az álla… arra arckifejezésre, ami akkor ült ki az arcomra, amikor meghallottam, hogy a fiú mióta él így. A tudat, hogy egy kisgyerek, egy kisbaba ilyenen megy keresztül, amit én láttam nem is olyan rég. Megint kiült az arcomra az aggódó tekintet… és legszívesebben átmásztam volna az asztalon, hogy megöleljem a fiút, még akkor is, ha már nem kisbaba. Nem igazán tudtam belegondolni se, hogy egy kisgyereket hogyan lehet ennek kitenni, de persze rosszat gondolni senkiről se akarok anélkül, hogy tudnám, miről is van szó, szóval, erre inkább nem is gondolok. Ahogy átnyúl az asztalon, mintha valahogy a fejemben olvasna… egy egészen aprót sóhajtok. Valahogy most kifejezetten jól esik ez nekem, bár, leginkább nekem kéne hasonló gesztusokat tennem, mert én ugyan csak pillanatnyi bepillantást nyertem ebbe, neki ezzel kell élnie. Ha lehetséges, most még jobban kezdtem el aggódni a fiúért, mint eddig tettem.
Mikor visszatérek, már készülök arra, hogy feltakarítsam a „balesetem” maradványait, amikor észreveszem, hogy már nyoma sincs. Egy egészen picit zavart mosollyal állok fel, s dobom a pultra a konyharuhát. - Köszönöm. – Szólalok meg, még mielőtt a kérdéseimet feltenném, majd miután ezt megtettem, hallgatom a válaszát, de nem ülök vissza én se, csak nekidőlök az asztalnak. Igazából, nem tudom, hogy nekem jó –e, hogy ezeket hallom, mert minden egyes információ után, egyre jobban ijedek meg. Nem magától a fiútól, hanem magától attól, ami ez az egész. Tényleg, mintha mesébe csöppentem volna… én, aki egy olyan világban él, ahol még a rossz alapvető létezését is nehezen fogadom el… ilyeneket hallok,s úgy hallom őket, hogy tudom, hogy nem csak valami mendemonda, hanem valós. - Szóval… nem szereted? – Kérdem egy kicsit félve, mint, ahogyan az egészhez még ugyebár így viszonyulok. De furcsa, hogy Sam a szememben ugyanaz maradt, róla egy pillanatra nem gondolom, hogy más lett. Vagyis, bizonyos értelemben nyilván más, fizikailag… de maga a személyisége, az ember, akit eddig ismertem, az a szememben nem változott… legalábbis egyelőre. De remélem, hogy nem is fog. Ő az egyetlen stabil pont jelenleg az életemben, akire azért néha muszáj támaszkodnom, akármennyire nem is akarom ezt bevallani se magamnak, se neki. Jobb szeretek lenni a segítő, mint a segített. - Van ennek valami köze ahhoz, hogy… például sose voltam ott, ahol laksz? – Kérdezek rá, miközben, azért feltűnik, hogy hátratett kézzel áll, de nem úgy, mintha ez lenne neki kényelmes, hanem kicsit úgy, mintha nem akarná, hogy lássak valamit. - Sam… valami baj van? – Kérdezek rá, rámutatva kezére, s közelebb is lépek picit. Nem akarok én túlságosan is anyáskodóan viselkedni, de azt hiszem, ez ilyen ösztönszerűen jön belőlem. Alapvetően is, de az ő társaságában mindenképpen. A szokásosnál is jobban törődök a fiúval, ami néha azért meg is ijeszt… mert eddig ilyen ember nem nagyon volt az életemben… s néha nem igazán tudom azt se, hogy ehhez hogyan viszonyuljak én magam.
Tudom, hogy meglepődik a két kor összehasonlítása után, de erre tényleg nem tudok mit mondani. Igen, régóta vagyok farkas. Rossz ez? Nem feltétlenül. A korombeliek többsége sokkal fiatalabb, ami az esetükben ad egy egyedi előnyt. Ha kívülállóként szemlélném a dolgot, meg is maradhatnánk ennél. Csakhogy ott van az összes olyan emlék, amit a farkasommal osztok meg, minden egyes éjszaka, amikor csak azért alakultam át, mert… mert féltem a sötétben, mert szomjas voltam, de nem hagytak kimenni, vagy más okokból. Pitiánernek tűnhet, de lássuk be, egy páréves gyermek nem gondolkodik úgy, ahogy a felnőttek. Csoda, hogy valami komolyabb mentális baj nélkül úsztam meg. Az érintés nekem is jól esik, és szívem szerint magamhoz ölelném a lányt, hogy soha többé ne is engedjem el. Csakhogy van közöttünk egy pult, amit én sem igazán tudnék eltakarítani onnan. Vagyis igen, de akkor kéne csináltatni egy másikat. A köszönésre csak biccentek. Ugyan, ez a legkevesebb, és a legalapvetőbb, amit meg tudtam tenni. Hány olyan eset volt, amikor az álmából ébresztettem föl? Túlságosan is sok… Ez csak egy apró kedvesség, valami, amivel megpróbálom visszafizetni neki. Ahogy nekidőlök a pultnak, átfut az arcomon egy fájdalmas grimasz, de igyekszem úgy fordítani az arcom, hogy ne lássa. Baszd meg, Jamie… – Nem – rázom meg a fejem. – Vagyis… nem tudom, Sue. Olyan furcsa, tudod? Hogyan utálhatnék valamit, amiről nem is tudom, milyen lenne nélküle? Annyit tudok, hogy az a farkas, akit láttál, és aki bennem él, nem egy kezes kis kutya. Vannak benne késztetések van benne egy olyan oldal, amely, ha lehetőséget kapna, bántaná még azokat is, akiket a legjobban szeretek. Mert én nem ő vagyok. És félek, nem ő lesz az, aki az én akaratomhoz hajlik. A következő kérdésére felsóhajtok, és mellkasom előtt összefonom karjaimat. Veszélyes pályán mozgunk, tudom, érzem. Mert amit most el kell mondanom, azt nem tehetném meg. Normális esetben. – Van. Nem is olyan rég egy falkányi farkassal laktam. Olyanokkal, mint én magam is, csak idősebbekkel, erősebbekkel. Nem szerettem volna, ha feljössz, mert… Mert nem bírtam volna ki, ha valami bajod esik – mondom. És ez így is van. Az már más kérdés, hogy idegeneket nem hozhatunk a Farkaslakba, szerintem meg tudtam volna beszélni, hogy egy-két éjszakát ott lehessen velem. Egyébként is, amikor nem növesztenek éppen bundát, egészen kedves népek. A kezemre vonatkozó kérdésre csak felsóhajtok, és kihúzom a zsebemből, hogy felé mutassam. A hólyagok már kipukkantak, a bőr még mindig haragvörös. – Nincs semmi baj. Szerintem egy óra, és már nyoma sem lesz. Nem akartam, hogy emiatt érezd rosszul magad – mondom, és mosolygok hozzá. Fáj a kezem, nem mondom, de még jobban fájna, ha magát okolná miatta. Elvégre, én akartam megvédeni attól, hogy baja essen.
Hallgatom, bólogatok, és próbálom megérteni, amit mondd, de, tekintve, hogy még fel se fogtam az egészet, ezért nem igazán megy. De próbálkozok erősen… hiszen, akárhogy is nézem, nagy része az életének, ő pedig az enyémnek, szóval muszáj lesz. - Értem… vagyis, nem igazán, de próbálkozok… - Bólintok végül, bár azt nem tudom elképzelni, hogy bárkit is bántani tudna… feltehetőleg, mert nem láttam még. Az én világképembe pedig ez eddig nem igazán fért be, s ezután is nehezen fog. Nem jó dolog, ha kilöknek a komfort zónából, ez pedig kilök. Kicsit olyan, mintha fel kéne nőni és látni, hogy nem csak szép minden… azt pedig nem akarom még. Makacs vagyok és nem is akarom ezt elképzelni még. - Laktál? Szóval… már nem? – Próbálok a gyakorlati részénél maradni a kérdezősködésemnek, nem belemenni abba, hogy mégis mit gondolok, vagy érzek ezzel kapcsolatban. Nem tetszik ez a veszélyes világ nekem. Nevetséges, de arra nem is gondolok, hogy nekem bajom eshet, vagy ez árthat nekem… tényleg, fel se merül bennem, eszembe se jut. Tudom, bolond vagyok… illetve valami rosszul lett kódolva, de ilyen helyzetekben a félelem érzetem teljesen átvándorol, vagy mondjuk úgy átalakul. A múltkori kis látogatásunk után ezért is gondolom még mindig fixen úgy, hogy én akkor is elkísérem Egyiptomba, ha nem éppen egy gyerekjáték a dolog. Jobban aggaszt az, hogy mi lesz vele ott, mint az, hogy mi lesz velem. Amikor előhúzza tenyerét, ismét csak előjön a ma már oly sokszor használt csodálkozó arckifejezésem, s nagy szemekkel meredek tenyerébe. - Jesszus! Te miattam égetted meg magad?! – Kérdezem kicsit túl hangosan talán. De hát… mi az, hogy egy óra múlva elmúlik? Kár, hogy elsősegélyből kifejezetten nem vagyok jó, különben már rég tenném, amit kell, de helyette csak felváltva nézem a fiú kezét és arcát. - Hát, hogy ne érezzem rosszul magam? Többet ilyet ne csinálj! – Majdhogynem úgy mondom neki, mintha rossz fát tett volna a tűzre, pedig tudom, hogy miattam csinálta… de hát én kibírtam, ruhán keresztül azt a teát… neki viszont… - Akkor ezért is szisszentél fel az előbb? – Nézek rá kérdőn. Láttam, hogy takarni akarta előlem, de remélem, hogy igen. Vagyis nem, nem remélem, mert még ennek se kéne lennie… Azt hiszem elcseszett egy páros vagyunk… Kedvem lenne fejbe is vágni, amiért ilyesmit csinált, de inkább csak megölelem, aztán szinte azonnal hátra is lépek. - Bocsi… nem fájt, ugye? – Nézek rá majdhogynem kiskutya szemekkel… ami, szintén ezek után furán hangzik. Tényleg szokni kell ezt… nagyon…
– Tudom, hogy sok. Meg nehéz – mondom. Velkan sem fogadta valami jól egykor, ennél igazából sokkal rosszabbul. Mondjuk neki nem is tudtam igazán látványosan megmutatni, és a kapcsolatom sem volt vele annyira bensőséges sohasem, mint Sue-val. Ez a lány itt az életem, minden, ami megmaradt nekem azokból a füstölgő romokból, amit így hívok mostanában. Ő és Odette. Ha ők nincsenek ott nekem, akkor valószínűleg végen lenne már réges-régen. – Már nem. Történtek dolgok amik miatt úgy döntöttem, hogy jobb, ha eljövök. – Arról már nem kell tudnia, hogy gyakorlatilag pánikoltam, és azért jöttem el, mert rettegtem. De igen, szabad akaratomból tettem meg. És igen, arról is beszélnem kell, hol lakok most. Mert fontos, hogy tudja, hogy van egy hely, ahol szívesen várom, bármikor. – Most Odette-nél lakom. A lovardában. Ha valamikor lesz kedved, vagy nem bírod már… Tudod, hogy bármikor itt leszek. Neked. Aztán persze meg kell mutatnom a tenyerem, és a reakciójába még el is vörösödöm. Tudom, hogy törődik velem, jobban, mint bárki tette eddig ezen a világon, de akkor is megtenném. Újra és újra. Mert ha a legkisebb esélyem van arra, hogy megóvjam a bajtól, legyen az bundás, avagy egy forró adag tea… hát gondolkodás nélkül. Ahogy gondolkodás nélkül mentem neki Jamie-nek is, és lássuk, annak mi lett a vége. Lehet, tényleg volt ott valamiféle agykárosodás. – Miattad? – kérdezek vissza. Kezem az övére csúszik, és úgy fogom meg, mint korábban, ott az erdő szélén. Amikor azt mondja, többet ilyet ne csináljak, csak megrázom a fejem. – Nem ígérhetek ilyet. Sue, ha én szenvedek sérülést… Ha eltöröm a gerincem, elég egy hónap, talán másfél és megint járok. Egy sima csonttörés még ennél is hamarabb gyógyul. Még a végtagjaim is visszanőnének idővel. Nem lesz semmi bajom, csak kis égés… Látod, már alig fáj. Nem akarok hazudni neki, de szerencsére a következő kérdésére nem is kell azonnal. Nem lépek hátra, amikor meg akar ölelni, pedig lehet célszerűbb lenne. Mert felszisszenek. Ahogy hátralép, lehajtom a fejem, és inkább a padlót tanulmányozom. – Körülbelül egy hete eltört öt bordám. Meg a karom. De már nagyjából jól vagyok, csak… érzékeny egy kicsit – mondom. És tudom, hogy rá fog kérdezni arra, mi történt, de imádkozok, hogy ne tegye. Ezt nem akarom, hogy tudja. Így aztán az utolsó kérdésére gyorsan válaszolok. – Nem. Igazán nem. Ha te itt vagy, tényleg nem fáj.
- Sok… az tény, de túlélhető, csak, hogy mondjam… meg kell szokni, azt hiszem. De nehéznek nem nehéz, emiatt ne aggódj, miattam ne aggódj. – Persze tudom, hogy hiába mondom, ettől nem fog ez megváltozni, hiszen nálam se tudná ezt így kikapcsolni, sőt, kényszeríteni se tudna arra, hogy ne aggódjak, de azért próbáltam nyugtani, hogy ezek mellett ne én legyek a fő probléma, nagylány vagyok én, a cipőmet is egyedül kötöm… Csak a hirtelen jött infókat kell majd raktároznom és megpróbálnom nem minden pillanatban Sam-et sajnálni, mert annak nem lenne jó vége, még a végén túlgondolnám a dolgokat és az őrületbe kergetném… ami feltehetőleg így is meg fog történni, akármennyire is próbálkozok majd, hogy ne történjen. Tényleg nem vagyok túlságosan ép eszűek, azt hiszem. Csak bólintottam és éreztem, hogy nem, ezt most kivételesen nem fogom feszegetni, Sam úgyis mindig elmondta, amit el akart… illetőleg, eddig azt hittem, hogy mindent, de ezért majd később fogok haragudni rá, meg hát… eddig is haragudtam rá már, amikor itt van, akkor úgyse tudok. Mázlista… azt hiszem, bár nem is igazán ismerem még én se az igazán mérges énemet. Persze végigfut a gondolat, hogy hányszor kívánkoztam én el innen, hányszor kívánkoztam máshol lenni, de akkor se mondtam, s feltehetőleg ezentúl se fogom, akármennyire is élnék az ajánlattal. Talán van bennem egy kis mazochizmus, sőt, biztosan van bennem egy kis mazochizmus, amiért nehezemre esik mások nyakába szórni a gondomat-bajomat, még akkor is, amikor egyértelműen üvölt, hogy már pedig van… még sokszor Sam-nek is nehezemre esik elmondani… pedig ő szerintem egy pillanat alatt meg tudja állapítani. Összeráncolom szemöldököm, s megrázom fejem, ahogy beszél… és persze, megértem, de nem tetszik, hogy ilyeneket hallok. - Attól még ugyanúgy fáj neked is… - teszem hozzá halkan, s ezeknek a dolgoknak az említésére is rossz érzés fog el. Amikor elmeséli, hogy mi történt, ismét előjön a döbbent arckifejezésem, s egy egészen picit hátralépek, pedig már nem ölelem… de, hogy biztosan ne is fájjon neki. Tudom, ez hülyeség, így nem fájhat, de… nem tudom hogy ilyenkor mit tudnék tenni, bár leginkább semmit. Ahogy felnézek a fiúra, úgy megölelném… nagyon, de nem, uralkodok magamon, s csak döbbenten nézek rá, aggódó arckifejezéssel. Bakker, ha tudnám, most helyben kijárnám az orvosit, hogy segítsek neki… - Akármennyire is szeretném, sajnos nincsen semmi ilyen képességem… - teszem hozzá, majd előrébb lépek, de azért óvatosan. Persze, jó idiótán nézhetek ki, mintha félnék a fiútól... pedig ő az utolsó ember, akitől félni tudnék, azt hiszem. Megvárom, amíg a padló tanulmányozását megunja a fiú, aztán egy nagy levegő után szólalok csak meg. - Sam… kérhetek egy szívesség félét?
– Ne is mondd. A legutóbb rosszabbul viselte az ismerősöm – ráztam meg a fejem. Sue-val megfogtam az Isten lábát, már ha a nagyfőnök odafönt lakozik. Köszi, öregfiú! Na, de vissza a realitás talajára… Nem tudom, hogyan kezelném, ha rosszul viselné. Rosszabbul, mint Velkan, pedig ő kis híján összecsinálta magát, ebben egészen biztos vagyok. Ehhez képest a lány maga a megtestesült nyugalom. – Sajnálom – mondom, és lehajtom a fejem. Elmondani nem tudom, mennyire szeretném neki kiönteni a szívem, de ez túl sok lenne. Nem neki, tudom, ő meg tudná emészteni, még akkor is, ha baromi sok, száraz információt kellene mesélnem hozzá, de azt is tudom, mit művelne vele ez az információ. Ha csak valaki megneszeli, hogy tud a falka belső ügyeiről, és még rosszabb, ha megtudják, mit és mennyit tud… Jobb esetben a hegyiek közül tudná meg valaki. Akkor csak az őrzőkhöz mennének, és kitörölnék a lány fejéből az egészet, talán engem is. Rosszabb esetben a másik falka, vagy azok a fura fickók hallanának róla, akik a szomszédos birtokon laknak. Abba bele sem merek gondolni, mi várna rá… – Ez nem teljesen igaz – rázom meg a fejem. – Nem ugyanúgy. Ha mondjuk lenne ezüst abban a bögrében, akkor aggódnék, és akkor már bögréd sem lenne. Akkor ez megmaradna. De az egyszerű fájdalom gyorsan múlik el, ahogy a seb is. Nem szívesen mennék bele a dolog anatómiai oldalába. Mit ne mondjak, a családom nem adta elő azt, miként hozza a gólya a kis farkasokat, de megkaptam az alapképzést. Mit ne mondjak, nem volt a legszebb pillanata fiatalkoromnak. Aztán látom, ahogy a lány hátralép, amikor a sérüléseimet ecsetelem, és szomorúan lehajtom a fejem. Nem változik a világ, attól félek. Nem lépek utána, nem tudnám megtenni, hogy csak úgy a szemébe nézek most, ezért csak a padlót bámulom. A szavaira azonban muszáj felnéznem. – Sue, emlékszel arra, amikor először találkoztunk? Hogy úgy néztem ki, mint egy szakadt utcagyerek? – kérdezem. Nem vagyok dühös, a hangomban másfajta érzelmek bujkálnak. Megadnék bármit, ha meg tudnám határozni őket, de nem megy. – Ha te nem vagy itt, vagy ha akkor elsétálsz én két héten belül halott lettem volna. Szóval… Az embernek nem kell szuperképesség ahhoz, hogy különleges dolgokat tehessen. Neked ez nagyon megy. A kérdésére először meglepődök. Bólintok persze, de közben megállíthatatlanul dolgoznak a rozsdás fogaskerekek az agyamban. Mégis mit akarhat. Istenem, könyörgöm, ne az legyen, hogy harapjam meg… Nem lennék képes rá. Soha.
Igazából, még magam is meglepődtem, hogy ilyen jól fogadtam a dolgot… de lehet azért van, mert nem tudtam még felfogni… de hát, kétlem, hogy utána bármi is változna. Mármint, miután megemésztettem a dolgot. Fura dolog, hogy nem tudom, hogyan viszonyulok majd hozzá, mert elvileg magamat jobban kéne ismernem bárki másnál, eltekintve persze attól, hogyan vélekedek magamról. Azt elvileg külső szemmel jobban lehet látni… bár én ezzel se értek egyet túlságosan. De talán azért nem tudom előre a későbbi viszonyulásomat a dologhoz, mert ilyen kaliberű dologgal még sose kellett szembenéznem. - Ugyan… ne sajnáld, nekem ne… - Próbáltam minél megnyugtatóbb hangon mondani ezt, mert tényleg nem értettem, hogy miért mondja. Oké, eltitkolta előlem, de hát, ezt azt hiszem meg tudom érteni… és még mérges se tudok lenni rá. Ahogy rám néz… és elkezd beszélni, látom szemeiben, hogy mennyire komolyan gondolja, amit mond, mégis nehezen tudom elhinni neki. Én semmi nagy dolgot nem tettem akkor… de hát hogy is felejthetném el? Hogy mehettem volna el mellette csak úgy? Azt hiszem, akárkiről lett volna szó, képtelen lettem volna rá… de főleg így, hogy ő volt… piszok szerencsés vagyok, hogy az életembe került a fiú. - Nem, ilyet nekem ne mondj… ennek még csak a gondolatától is kiborulok… - Nagyot nyelek, nehogy elsírjam magam, vagy hasonlók. - De… ha te nem vagy, akkor én… én nem is tudom, hogy hol lennék most… - Persze, itt, ebben a házban, de feltehetőleg úgy élnék, mint egy zombi… egyedül biztos nem bírnám elviselni, amit itt megy. Csak felkelnék, iskolába mennék, hazaérnék és aludnék… De hát miket problémázok én? Pitiáner kis dolgok ezek ahhoz képest, ami Sam-el történik. - Ezt nehezen meséled be nekem azok után, hogy felszisszentél attól, hogy megöleltelek… nem vagyok én olyan erős. Szóval, igenis neked is fáj, ha nem tart ugyanaddig, ha nem is fáj annyira, de fáj…. – Megrázom fejem, s tudom, hogy hiába fecsérlem igazából a szavakat, amúgy is megy a saját feje után. Makacs… de én is az vagyok, legalábbis ilyen szituációkban biztosan. Nem nagy dologra akarom kérni a fiút, meg nem is nehézkes a végrehajtása se, engem mégis kicsit kényelmetlenül érint a dolog, ezért visszakozok kicsit, amikor bólint. De végül azért kinyögöm. - Szóval… arról van szó, hogy ugye, mint mondtam, egyedül vagyok… és persze, millió biztonsági rendszer, meg hasonlók, de… szóval… nem maradnál itt? Nyugodtabb lennék, ha nem kéne ebben a piszok nagy házban egyedül lennem… - Kicsit még talán zavarba is jövök, amiért utólagosan nyakon is ütném magam, hiszen nem egy idegent kérek erre. De azért ez egy olyan dolog, ami könnyen félreérthető is lehet, ugyebár, főleg, ha külső fül hallja, vagy, ha mondjuk nem én kérném a fiút. De hátsó szándékom nincs… csak tényleg piszkosul utálok ebben az idióta nagy házban egyedül lenni. Mennyivel jobb lenne, ha egy kis lakásban élhetnék… ott még egyedül is simán ellennék… azt hiszem, nem is félnék, de itt? Éjszaka néha olyan, mint egy kísértet járta ház, túl sok szoba, túl sok zajforrás.
A hozzászólást Susan Ravens összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Nov. 15, 2013 2:16 pm-kor.
Szavaira csak megrázom a fejem. Kedves, amit mond, de nem vagyok képes nem szégyellni, hogy nem mondhatom el neki. Megtenném, ha nem félteném, ha nem rettegnék attól, mi vár rá, ha bárki is megtudja. Nem tudnék úgy élni, hogy ő nem ismer meg az utcán, vagy az iskolában. Hogy nem ülünk a hátsó padban, és beszélgetjük át a dögunalmas matekórákat… Hát még azt, ha a vére az én kezemhez tapadna. Akár egyetlen csepp is. Még a világot is felforgatnám, csak hogy megfizessen az az ember, vagy farkas, vagy utolsó kis ürülékdarab, aki bántani merte a lányt. Anyám, de fura gondolatok. Ne legyen szorulása, könyörgöm… – Bocsi – nyögöm, amikor rájövök, mit mondok. Vajon ez kimeríti az érzelmi zsarolás kategóriáját. Jó eséllyel igen. Doktor Howard – el kell kezdenem Jamesként gondolni rá, már nem vagyok a falka tagja, de nem tudok – büszke lenne rám. Remélem. Mert én baromira nem vagyok az magamra. Csak sóhajtanék, és visszaszívnám mindazt, amit mondtam, még akkor is, ha komolyan gondolom. Enélkül a lány nélkül én már hat láb mélyen lennék valahol. – Csak… még érzékeny – mosolyodtam el. Jó, ez nem volt igaz, ha egyedül maradok, akkor a vadonban, valószínűleg nekem annyi, de… Jó barátaim vannak. Akikre számíthatok. Ennyi elég, nem? Legalábbis annak kellene lennie. De mit sem ér, ha az előttem álló lányt elveszítem valami ostobaság miatt, akármilyen módon. A kérésére először fölszalad a szemöldököm, aztán megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem. Hát, legalább nem akar farkas lenni… És ezzel legördült rólam egy valóságos Sziklás-hegység, annak kanadai nyúlványaival egyetemben. Bár, azok elnézést kértek a hosszú helyfoglalásért. Csak ezután szólalok meg ismét, és közben megállapítom, hogy igazán kezdenem kellene valamit a kultúr-rasszizmussal, ami évek óta tombol bennem. – Persze, szívesen maradok – mondom, bár nem ártana valahogy értesíteni erről Odette-t is, mert a végén még azon kapjuk magunkat, hogy egyszemélyes hadseregként ostromzár alá vonta a házat. Telefonom nincs, neten szintúgy, szóval szerintem maradnak a füstjelek. És imádkozunk, hogy értse őket. – Hé, ha gondolod, eljátszom a házőrzőt! Baromi meggyőzően tudok ám morogni, úgy, mint „grr”, csak nem árt, ha bundám is van hozzá… Egészen belelovalltam magam ebbe a dologba. A következő az lesz, hogy kutyaházat építek valahol a házban, és elalszok ott, mondjuk gumicsontot rágcsálva. Reggelente meg kísérhetném Sue-t suliba. Na jó, tipikusan olyan téma az, amit el kellene felejteni minél gyorsabban. Ezért is indulok el kifelé a konyhából, aztán visszanézek. – És mit gondolsz, mivel üssük el ezt az időt? – kérdezem.
Az aggódó tekintet mellett azért megforgatom a szemem, amikor közli, hogy érzékeny… Persze, nyugtatásként mondja, de nem kell azért hülyének nézni… Bár, lehet, én gondolom túl, azt hiszem az ő anatómiájukhoz nem igazán értek. Mindegy is, azt hiszem jobb nekem, ha nem tudom, mi a helyzet, mert segíteni nem tudok, feltehetőleg nem engedné, hogy mondjuk kórházba rángassam, és ha nem tudok segíteni, vagy akármit csinálni, akkor meg csak kiborulok, amivel őt is kiborítom, legalábbis, nem lesz neki jó, ha fölöslegesen hisztériázok neki… ha én egyáltalán olyat tudok. Majd egyszer kipróbálom, hátha… Az ajánlatára nekem szökik fel a szemöldököm, majd, oldva az eddigi… mondhatni nagy feszültséget, el is nevetem magam. - Sam… drágám…. azt a szerencsétlen botot se voltam képes eldobni, szerinted akkor hogy viszonyulnék ahhoz, hogy házőrzőt játszol? – Néztem rá kérdőn, de persze mosolyogva. Na jó, azért kétségkívül vicces lenne a dolog, azt hiszem… bár, továbbra is, szokatlan a dolog…. még egy ideig biztosan az lesz. - Mellesleg, biztos vagyok benne, hogy úgy meg tudod védeni ez a naaaagy házat, de én továbbra is unatkoznék, emberi formában azért jobban szeretlek… úgy esetleg még beszédre is képes vagy. – Nézek felé, miközben elindulok a hűtő felé, hogy ezúttal valami hidegebb folyadékot kerítsek, amivel esetleg nem forrázom le se magam, se a fiút, mert lássuk be, körülöttem ennek az esélye is könnyen fent áll. - Oh, tényleg… kérsz esetleg… jeget a kezedre? – Normális esetben ugyebár az használna, meg minden, de itt szó sincs normálisról, azt hiszem. Bár, érdekes belegondolni, hogy… Sam-nek ez a normális, ebben nőtt fel, nekem meg még mindig olyan érzésem van, mintha egy regénybe csöppentem volna. Kezemben egy üveg gyümölcslével indulok utána, megvárva persze a válaszát a jeges dologra, majd megtorpanok a kérdésén. Egy picit el is nevetem magam, ahogy eszembe jut, hogy mondjuk a nagy hollywoodi filmekben mi szokta követni ezt a kérdést… de nem, Sue, ne legyél gyerekes. Meg amúgy is, azt hiszem, jelen helyzetbe ilyesmibe belegondolni is furcsa lenne és nem is akarom tudni, hogyan viszonyulok ehhez a dologhoz… szóval gyorsan el is terelem a gondolataimat. - Úúúúú búúújóócskázhatnánk – Mondom úgy, mint egy, nagyjából 5 éves kislány, aztán hamar eszembe is jutott, hogy mégis miért kértem meg, hogy maradjon. Nagy ház, sok, sötét szobával, ahol ha villanyt oltok, máris elveszti a jó búvóhely funkciót. Azt hiszem nem most akarok egy horrofilmbe csöppenni. - Na jó… ez mégse olyan jó ötlet… ehhez azt hiszem túlságosan is lány vagyok… deeee, van egy nappalink, ahol van egy viszonylag nagynak mondható tv, kényelmes kanapé és jóóó sok dvd. Illetőleg, azt hiszem fent van videójáték is, bár azokban annyira nem vagyok jó, meg nem is igazán értek hozzájuk. De ha neked van más ötleted, arra is nyitott vagyok. – Azt hiszem, a kelleténél izgatottabb lettem a dologtól, hogy nem kell egyedül itthon maradnom… meg hát, nincs túl sok lánybarátnőm, nem szoktam túl sok „ottalvós” bulin részt venni, se tartani, ez pedig kicsit olyan. Javasolhatnám Sam-nek azt is, hogy fessük ki egymás körmét és fonjuk be… az én hajamat, tekintve, hogy az övét elég nehéz lenne, de feltehetőleg ez nem lenne a kedvenc alternatívája.
Jó, az érzékeny talán kicsit gyenge jelző. Bármennyire szeretném, azért nem gyógyul annyira gyorsan, de szerencsére legalább a kelések kifakadtak rajta. És már nem is tűnik haragvörösnek, meg a bőr is húzódik. Meg fog ez gyógyulni, nem is hiszem, hogy sokára. Tudom, hogy a lányt bántja, hogy nem tud segíteni, engem pedig az, hogy ezzel kell foglalkoznia. DE amikor elneveti magát, már nem is foglalkozok ezzel. Lássuk be, elkerültünk egy apokalipszist a magánéletemben. Máskor miért rohantam bele akkor egyenesen? Jó kérdés… – Hát, etetni lényegesen egyszerűbb. Nagyon kegyes leszek, a macskakaját is elfogadom – vigyorodok el én is. Nem lennék képes arra, hogy macskakaját, vagy éppenséggel kutyakaját egyek, de ezt biztosan nem kell mondanom sem. Még akkor sem tettem, amikor semmi pénzem nem volt, pedig azt talán senki nem róná föl nekem. Jó, valószínűleg Ash igen, de ő már… Nem tudom, mit gondoljak róla. Mi van, ha félreértettem Jamie szavait? Mi van, ha akarta a dolgot? És én a semmiért mentem neki valakinek, aki korábban a barátom volt? Mint mondtam, katasztrófák. A kérdésére megrázom a fejem, és örülök, hogy kicsit visszarángat a gondolataim közül. – Nem, nem kérek. A bújócskázós ötletére hátravetem a fejem, és fölnevetek. Nem gúnyosan, ugyan, csak… imádom, hogy ilyen gyermeki, ennyire ártatlan. Bár lehetnék én is olyan, mint ő. Hinni abban, hogy nincs rossz a világon, pedig tudom, hogy van. Nem is kell messzire menni, ott fészkelnek a Hotelben. Biztos hegyi kölyköket esznek vacsorára… – Sue, ide hallom a szívverésed. Hallom, ahogy lélegzel, és híd el, az illatod – majdnem szagot mondtam, de még tudtam korrigálni… haladok –, alapján pillanatok alatt megtalálnálak. Hidd el, engem is elszomorít, de nem lenne hosszú játék. Bár… ha neked kell megtalálnod, az sokkal nagyobb kihívás… – Na, most már csak akkor lehetnék „félelmetesebb”, természetesen a magam hülye módján, ha ezek után még a szám szélét is megnyalnám. – Akkor a nappaliba! – kiáltottam fel színpadiasan, és még a kezem is meglengettem, mint egy nagy felfedező. Mondjuk Kolumbusz. Nem tudom, nekem a róla szóló órák valahogy kimaradtak, valószínűleg akkor szeltem át az országot busszal. Egyébként miért van az, hogy lassan tartanom kellene egy pizsamát itt, Sue-nál is? Csak mert, ahogy elnézem, nem jutok túl gyakran haza… Bár, fene sem bánja. Ha lenne pizsamám, vagy mondjuk bármilyen normális ruhám, meg is tenném.
//Hát, ha nincs tovább, akkor köszönöm a játékot //
Már múlik a fájdalom, amit Darren okozott. Pedig vicces, most álltam vele először szemtől szembe, és pár hónappal korábban még mennyire reméltem, hogy… Jobb, szebb körülmények között kerül sor egy találkozóra, aminek során a földbe döngölhet. Nem mondom, hogy nem volt pokoli, amit kaptam, de megérdemeltem, és ezt én is tudom. A válaszom sem volt több egy „Értettem”-nél, aztán, amikor Odette felé hajított, fölkeltem a földről. Nem néztem a nőstényre, és nem néztem Darrenre sem. Csak mentem az erdőben. Egyedül akartam lenni, legalábbis egy darabig, azután pedig tudom, kinek a jelenlétére volt szükségem. És az a személy nem lakik közel. A hideg a bőrömbe mar, felsőtestem ugyanis még mindig fedetlen. Kár, pedig nem volt rossz az a póló. A barlangba biztosan nem megyek vissza, annyi ziher, abból ennyi volt. Majd találok magamnak saját helyet, ahol nyugodtan meglehetek, és nem kel… Ilyesmiktől tartanom. Ott van a ház. Ha nem lennék a tatarozás kezdeti, „javítom, ami eszembe jut” szakaszában, lehet, ott tölteném a napjaimat. Miért is ne? Közel van, és jó emlékek is kötnek hozzá. Végre meglátom a házat. Nem, nem az erdő mélyén, hanem a nagyobbat, a puccosabbat az út túloldalán. Most pedig várok. Nem is sokára az apa távozik, majd az anya is, két külön irányba. Biztosan megint ordibáltak egymással, aztán mennek kiereszteni a gőzt. Jézusom, ezek sosem hagyják abba? Lehet, fel kellene gyorsítani azt a restaurációt, hogy minél előbb kihozhassam onnan a lányt. Nem igazán foglalkozom a ténnyel, hogy a jobb karom sajog – ráestem, és szerintem sikeresen kificamítottam –, egyszerűen csak megyek, átkelek az úton, és megállok az ajtó előtt. Még nincs olyan késő, és ma már jártam itt egyszer… Vajon meg fog lepődni? Egészen biztosan. De szükségem van rá, muszáj vele találkoznom. Szóval fölemelem az ép karomat és kopogok. És megint, és megint, újra és újra, amíg ki nem nyitja az ajtót. Látszik rajtam, hogy szar a helyzet, közel vagyok ahhoz, hogy elbőgjem magamat.
Nagy fejhallgató a fejemen, maxra feltekert hangerővel hallgatom a zenét és úgy hasalok az ágyamon, éppen egy könyvet olvasva. Nem vagyok hajlandó még csak megkockáztatni se, hogy meghalljak bármit is abból, ami az én szobám négy falán kívül zajlik. Mielőtt egy zeneszám véget ér, már kapcsolom is át a következőre, hogy a váltások közötti rövid idő se adjon erre esélyt. Nem, nem fogom fel tragikusan most a dolgot… egyáltalán. Inkább úgy csinálok, mintha nem létezne problémám. Túl jó helyen vagyok most ahhoz, hogy ilyesmi megakadályozzon benne. Persze a struccpolitika nem a legjobb megoldás, de hát ez van. Egészen addig maradok ebben a helyzetben, nem törődve a külvilággal, amíg rá nem jövök, hogy igazából mindjárt kiszáradok, meg, ha már ez realizálódott bennem, még éhes is vagyok. Fogalmam sincs, hogy mennyi az idő, a legutóbbi alkalom, amikor fellestem a könyvből az volt, amikor felkapcsoltam a villanyt, mert már kezdett sötétedni. Erőt veszek magamon és leveszem a fülemről a fejhallgatót, de legnagyobb meglepetésemre csönd van. Fel is pattanok, hogy kinézzek a szobámból, de még mindig semmit nem hallok. Odalopózok szüleim szobájához, de onnan is csend jön. Szóval egyedül vagyok… az, hogy realizálódjon bennem, hogy most azért egy kicsit félhetnék, nem jut el hozzám, inkább csak elindulok a konyha felé. Nagyjából az első lépcsőfok után hallom meg a kopogást, én pedig gondolkodás nélkül sietek le és nyitok ajtót. Nem, meg se kérdezem, hogy ki az… tudom, nem túl okos döntés, de hát, ha valaki rosszat akar, úgyse azt fogja mondani, hogy „szia, jöttem betörni a házba”. Azonban még így is felsikoltok, amikor kitárul az ajtó és meglátom, hogy ki jött. Na jó a sikoltás is inkább csak ijedt kiáltás… és nem is a kire, inkább a hogyanra vonatkozik. Csak állok az ajtóban egy pillanatig, meredek rá nagy szemekkel, majd észbe is kapok, hogy ne csináljam ezt olyan sokáig. - Gy…gyere be. – Nyögöm végül ki, még mindig elborzadva nézve rá, majd miután becsukom mögötte az ajtót, csak állok ott. Megölelném, de nem merem… igazából, baromira akarok valamit csinálni, de nem tudom, hogy mit kéne. Utálok tanácstalan lenni… minden esetre megpróbálom magam összekaparni annyira, hogy ne meredjek rá ilyen tekintettel, de az aggódást nem lehet lemosni arcomról, akármennyire is próbálkoznék ezzel. - Mi történt?
A várakozás pillanatai idegőrlőek. Toporgok, fújtatok, aggódok, minden apró zajra összerezzenek, az éjszaka minden neszébe a törő üveg hangját és sikolyokat képzelem. Már-már eljutok addig, hogy oké, akkor most vállam ide, vállam oda, de én ezt az ajtót betöröm, amikor végre meghallom a zár kattanását. Ne helyszínelők legyetek… Az a hülye szuka úgysem érhetett volna ide előttem, legfeljebb ha rohan, mint az őrültek. Csak imádkozhatok, hogy Darren ne hagyja felügyelet nélkül azok után, amik ott történtek. Túlságosan is vak remény, de én mégis kapaszkodom belé. Tudom, hogy szarul nézek ki. Piszkos vagyok, a hátam közepére ragadt egy levél, amit az istennek nem tudok leszedni, a bundásom pedig idegesen kapargatja a felszínt, így a szemem többször izzik föl sárgán, mint szeretném. A farkas fél, ahogy az ember is retteg. Egyre gyakrabban érezzük azt, amit a másik. Ami nem tudom, jó-e. Ebben az esetben mindenképpen. Bemenni? Ugyan… Teszek két lépést, amivel átszelem a köztünk lévő távolságot, aztán a fájdalomra ügyet sem vetve ölelem át, olyan szorosan, mint még soha életemben. Lehet, hogy az erőm, a farkas ereje többet árt, mint használ, ezért lazítok rajta, hogy emberibb legyen, kevésbé fájdalmas legalább a másik fél számára. Engem meg nem érdekel, a könnyek, amik megcsillannak a lehunyt szempillámon kívül nem a fájdalom könnyei, hanem a megkönnyebbülésé. – Nem fontos… Vagyis az, de előtte valami fontosabb. Van édesapádnak fegyvere? – kérdezem. Láthatja rajtam, hogy nem szórakozok, ez msot komoly. Karon ragadom, és elindulok fölfelé a lépcsőn, miután az ajtón lévő összes lakatot bezártam. Megvárom még a válaszát. – Akkor most megfogod, és bármi akar átjönni azon az ajtón, kérdés nélkül lövöd szemközt. Érted? Bármikor, bárki, bárhogyan, akit nem ismersz. Főleg, ha emberként szőke, zöld szeme van, és zavaróan fölényes… Ekkorra érek el a szobájába. Kilesek az ablakon, és rögtön megállapítom, hogy ki kell vágnom azt a kurva fát. Jót tett az éjszakai látogatások alkalmával, de az tuti, hogy nem hagyom, hogy bármi is ilyen közel juttasson valakit Sue szobájához. – Elcsesztem – mondom végül, mikor lerogyok az ágyára. A vállam hasogat, és egyszerűbbnek érezném, ha valaki mondjuk levágná. Meg kellene mutatnom egy orvosnak. Faye… Faye jó ötlet. Ms. Chévier. De nem most. Majd. Hamarosan. – És ezzel veszélybe sodortalak téged is. Úgy sajnálom… Annyira hülye vagyok…
Ahogy átölel, nem habozok visszaölelni, látom, érzem, hogy szüksége van rá… és hát… bakker, ahogy kinéz, én is elég zaklatott állapotba kerülök tőle. Bár itt most nem én vagyok a fő szám, meg amúgy is, én túl tudok ezen lépni. Vagyis, talán túl tudok, azt hiszem. De mindegy is ez. Az se zavar, hogy a kelleténél talán erősebben ölel magához, ami ugyan egy kicsit kellemetlen, de hát, az ilyen dolgokat ilyenkor elviseli az ember. Van, ami miatt megéri, ha neki pedig ez kell, akkor kibírom azt a pár percet. Aztán persze már érzem is, hogy lazít az ölelésen, én pedig próbálom úgy tenni azt, hogy ne okozzak neki fájdalmat, bár fogalmam sincs, hogy mije fájhat, vagy, ami még fontosabb, hogy mitől, kitől és miért? Nagyon nem tetszik ez nekem, hogy már nem először látom így… bakker ő az erősebb, ha kettőnket nézzük, mégis ő az, aki komolyabban sérül többször, aminek fordítva kéne lennie, normális esetben, főleg, ha hozzáadjuk, hogy én mennyire ügyes kislány vagyok én. Na jó, normális esetben egyikünk se. Meg mondjuk normális esetben nincsenek vérfarkasok se… de ezektől az apró tényektől már rég eltekintettem. Ahogy eltávolodik tőlem a kérdésére igencsak felvonom a szemöldökömet. Fegyver? Jesszusom, mi történhetett? Nem, nem próbálom magamtól kitalálni, ha esetleg megint titkolózni akarna, követelni fogom, hogy ne ezúttal el is mondja a dolgot. - Van…de…- mielőtt bármit mondhatnék, már látom is, hogy zárja az ajtót, és elkezd húzni fel a lépcsőn. Nem kell nagyon noszogatni, megyek én magamtól is , főleg, hogy látom, hogy nagyon nem viccel… én pedig kezdek egyre inkább összezavarodni. vagyis, leginkább, aggódni, mint összezavarodni. Valami komoly dolog történt… A fegyver gondolatától viszont erős tiltakozás indul be fejemben. - Nem hiszem, hogy erre képes lennék, Sam… még a kezembe se nagyon tudom, nem, hogy bármi élőre fogjam, akármiről is van szó. – teszem mindjárt hozzá… és baromira tudom, már most, hogy nem fog tetszeni neki a válaszom. Ahogy a szobába érünk becsukom magam után azt ajtót, figyelem akkor is, amikor az ablakomhoz sétál, és már most kérdezném és faggatnám, de megvárom, amíg ő mondd valamit, bármit… csak tegye meg és had tudjam már meg, hogy mi történt. Közben benyitok a fürdőmbe, megragadok egy törölközőt, amit meleg vízzel bevizezek, és úgy sétálok vissza, leülve mellé az ágyra, azt a kezébe adva. Tudom, hogy én sebész leszek, meg minden, vagyis, tervben van, de nem merek olyat csinálni, ami neki fájdalmat okozhat. Majd, ha megtanulom azt szakszerűen… - Sam… mi történt?
Az ágyon ülve muszáj megállnom gondolkodni, konkrétan rá vagyok kényszerítve. Az, amit a fegyverről mond, nem tetszik, nagyon nem, de valahogy számítottam rá. Nm várom, nem várhatom el tőle, hogy pont ő takarítsa fel a mocskot, amibe sikeresen belelöktem mindkettőnket. Még mindig nem tudom fölfogni, hogy ennyire hülye, ennyire ostoba voltam, de muszáj, mert ha elfogadom, az talán… Csak talán, de ad egy kis előnyt eddigi önmagammal szemben. Nem futok a probléma elől, hanem szembenézek vele. Pál megfordult, emberek… – Muszáj – mondom. Nem adhatom föl a lehetőséget, hogy legalább minimális önvédelme legyen, valami, ami növeli az esélyeit. – Tudom, hogy nem lennél képes megtenni, Sue, de könyörgöm. Ez sokkal komolyabb annál, minthogy mindenféle önvédelem nélkül szaladgálj… Amikor megkérdezi, mi történt, lehajtom a fejem, és úgy is maradok, néma csöndben vagy egy teljes percig. Szívem szerint zokognék, üvöltenék, sivítanék, de most erősnek kell látszanom. Miatta, de nem utolsó sorban, baromi önző módon önmagam miatt is. Mert most szembemegyünk a bajjal, és nincs az az isten, hogy ismét elfussak. Van miért maradnom, van kiért maradnom, hát Ash feldughat egy tüzes piszkavasat a saját seggébe, mert máskülönben én teszem meg neki ezt a szívességet. – Összerúgtam a port valakivel – mondom végül. – Egy… régi baráttal. Ashleyvel, hallottál már róla, nem? Szó szót követett, tett tettet és végül… Végül azt mondta, meg fog ölni téged. Ha lehetősége adódik, csak azért, mert én egy ostoba idióta vagyok. De nem adódik majd lehetősége, erre megesküszöm neked, Sue, úgy, ahogy én itt vagyok. Téged nem veszítelek el. Nem tudom már, mikor fogtam meg a kezét és néztem mélyen a szemébe. Valamikor a szöveg felénél lehetett. Az arcát tanulmányozom, és tudom, nem bírnám ki, ha elveszíteném. Fiatal vagyok, de azt hiszem, mondhatom, hogy túlságosan sok mindent vett már el tőlem az élet. Hát Sue-t nem fogja, az ziher. Ha az kell hozzá, hát egész éjjel őrt fogok állni az ablaka alatt, és senkit sem engedek a közelébe? Ablak alatt? Fenéket. A szobája sarkában. Ne fájna ilyen rohadtul a vállam… Szerintem kezd rossz helyre gyógyulni. Remek.
Nem reagálok semmit arra, amit mondd a fegyverről, mert látom, hogy fölösleges lenne vitába szállnom, főleg addig, amíg nem is tudom, hogy mi a helyzet. Azt tudom, hogy nem lennék képes senkire se rálőni soha, azt hiszem. Bár lehet csak azért mondom, mert nem vagyok olyan szituációban, vagy voltam, amiben úgy érezhetem, hogy ez szükséges lenne… nem voltam még rászorulva, szerencsére, szóval, jelen helyetben azt mondom, képtelen lennék bárkire is csak ráemelni, még akkor is, ha rosszat tesz nekem, ha éppen nem teszem azt. Akkor is a saját lelkiismeretemmel kéne szembenéznem ebben az esetben. De most inkább figyelek Sam-re és arra, amit mondd, mint, hogy ezen agyaljak. Ahogy hallgatom… nem tudom, hogy mire gondoljak. Azt hiszem fel se fogom, hogy mit mondd. Szinte ki se hallom, hogy éppen valaki engem fenyegetett meg. Talán, mert alapvetően ennek a gondolatát is irreálisnak gondolom. Elvégre, oké, hallottam már erről a lányról sokat, amikor Sam mesélt, de én életemben nem is találkoztam vele, még csak nem is láttam, soha, sehol. Hát akkor miért akarna velem bármit is tenni? Miért akarna bárki olyat ártani, akit nem is ismer? Ez alapvetően irreális tény a számomra… Én nem is igazán kezdek el aggódni. Legalábbis nem magam miatt. Csak kétkedően nézek Sam-re. - és… te mitől sérültél meg? – Na jó, lehet azért nem fogom fel, amit rólam mondd, mert nem akarom. Mert nem akarok félni… vagy, nem is tudom, hogy miért nem fogadja be az agyam ezt a szituációt. Lehet nem is igazán tudja komolyan venni. Én eddig nem éltem olyan világban, ahol ezek a dolgok lehetségesek lennének, vagy reálisak. Mivel már az ajtónál megölelt, így félőn, de most én is megölelem, persze óvatosan. - Neked orvos kell… meg… egy zuhany mondjuk… nem jó téged így látni. – Ingatom meg fejemet, ahogy elengedem az ölelésből. Persze, baromira boldog vagyok, hogy végre nem titkolózik és egyből elmondja azt, hogy mi történt, és akarom is hallani… de lehet, hogy részleteiben nem akarnám, vagy tudnám hallani, hogy miért néz ki, úgy, ahogy. - Ami pedig a fegyvert illeti… Sam… én tudom, hogy miért mondod, de hidd el, az nekem nem lesz hasznos, ha azt a kezembe fogom…de… megpróbálok barátkozni a gondolattal. Ennyit tudok ígérni jelenleg. – Mondom végül, most, hogy már tudom, hogy miért is akarja annyira. Bár, abba bele se gondolok, hogy apunak mit mondjak éppen, ha rákérdez, miért nincsen a helyén. Ó, bocsi, Sam, tudod, már meséltem róla… szóval, ő amúgy vérfarkas, ja, és valaki megfenyegetett engem. De vigyázz rám, de azért jó, ha nálam van a fegyver. Szerintem első dolga lenne egy mentálhigiéniás intézménybe szállíttatni, vagy valami drogelvonóra, mert biztosan csak erős halucinogén dolgoktól mondok neki ilyesmit, hogy vérfarkas, meg, hogy engem akarnak bántani.
Nem mondom tovább a fegyver-témát. Majd, később, egyelőre sokkal komolyabb gondunk van annál, hogy egy nyüves pisztolyon vitatkozzunk. Majd, majd, nem halogathatom mondjuk örökké, és én is boldogabb lennék, ha lenne nála valami, amivel mondjuk szemközt dörrentheti azt a nyüves szukát, ha a közelébe ér, de… Tudom a lelkem mélyén, hogy ő képtelen lenne erre. Valami mást kell kitalálnom, valamit, hogy biztonságban tarthassam, ha én nem vagyok vele. Nem mintha a pisztoly olyan jó ötlet lett volna amúgy. – Én… – A kérdése meglep, mit ne mondjak. Nem vártam tőle, hogy értem aggódjon, pedig számítanom kellett volna rá. Gáz, hogy miközben engem itt megesz elevenen az aggodalom érte, addig ő… Addig ő énértem aggódik. Milyen vicces kis világ, nem? Ja, értékelnék egy mosolyszünetet a jó öreg földgolyó ülepétől… – Megsebeztem a lányt. Dühös lettem, elragadtak az érzelmeim, és nem gondolkodtam. Egy vágás az arcán. Valószínűleg be fog gyógyulni Az apja… A teremtője, hogy pontosabb legyek, de az farkasoknál az apa a közelben volt, és nem értékelte különösebben a dolgot. Örülhetek, hogy nem komolyabb. De ez most egyáltalán nem lényeges. De nem ám. Ami lényege, az ő, és senki más. De ahogy átölel, halk szisszenéssel visszaölelem. A vállam katasztrófa, fáj is, mint a rohadt élet, de a becsületem, meg az önbecsülésem lényegesen nagyobb csorbát szenvedett. És jól esik az ölelése, érezni a testét ilyen közel magamhoz. El sem tudom képzelni, mi lenne velem, ha többé már nem lehetne itt. Nem, ilyesmire nem szabad gondolni. Nincs idő, nincs Ashley, mi vagyunk, ketten, és leküzdünk bármit, ha az utunkba kerül. Főleg azt a nagyszájú libát… – Képzelem. De nem… Még várhat az a zuhany. Az orvossal kapcsolatban meg lehet, igazad van. De a kórházba nem mehetünk. A csont már így is rossz helyre gyógyul, ha ezzel bemegyünk, holnaputánra lesz rólam fél tucat tanulmány – morogtam az orrom alatt. Hát igen, a farkaslét ezzel jár. Titkolózunk, befogjuk a szánkat, elviseljük a fájdalmat… Hacsak nincs jó ismeretségi körünk. – Nem is várok el többet – mondom. Tudom, hogy sok volt, amit kértem, hogy a fenébe ne tudnám… De szerintem ő maga is tudja, hogy nem bírnám elveszíteni őt. – És nem muszáj, ha nem akarod. Kitalálunk valami mást. Mit szólnál, ha ma átjönnél a lovardába aludni? Nincs annál a helynél biztonságosabb ebben a percben a világon. Ott van Odette, a Vén Muksó, Hannibál… Amikor ezzel végzek, jó karommal előhalászom farmerem zsebéből a telefont – ami egy egész cirkuszi társulatot megszégyenítő mutatvány, mert a rossz kezem oldalán van –, majd tárcsázom Faye számát. Tudom, Odette az, akit hívnom kellene, de Sue orvost akart, és az talán most megnyugtatja. Meg… Bazdmeg, a gyermekosztály főorvosa benne van a telefonkönyvemben. – Jó estét, Dr. Chévier – szólok bele. – Sam vagyok, a kamion elől. Ha nem zavarom rosszkor tudna időt szakítani rá, hogy eljön a Ravens-házba? Ha a Lovarda felé indul el az úton, előbb-utóbb meglátja majd… Rövid beszélgetés után lerakom, majd visszafordulok a lány felé. – Egyébként mondtam, hogy jóban vagyok a fél gyermekosztállyal? – kérdezem vigyorogva. A terv körvonalazódik a fejemben, csak még lassan, mint a józanság, ha Odette éppen ünnepelni szeretne valamit.
Nem. Direkt visszafogom meglepődött arckifejezésemet. Kezdek már hozzászokni a dologhoz ténylegesen, hogy a Sam, akit régebben gondoltam, az nem ugyanaz, aki most ül előttem. Tudom, érzem, hogy alapvetően nem változott számomra semmit. Csak… néha olyan dolgokat tesz, vagy tud, amiket eddig nem. Ezt pedig… már azt hiszem tudom természetesebbnek venni, volt egy egészen kis időm megszokni. Meglepődhetnék és elszörnyedhetnék azok, amit mondd, de aztán rájövök, hogy miért is tette. Furcsa, magamon is meglepődök, de nem tudok mégse elszörnyedni. - De… Sam…miért én? Nem láttam, nem beszéltem vele soha… mennyire gyáva és szánalmas dolog már egy nála fényévekkel gyengébbet fenyegetni? Ráadásul, ismeretlenül? Én ezt nem tudom megérteni… - Valahogy a félelem nincs a hangomban, mert tényleg, nem tudom megérteni, felfogni a dolgot, ezért realizálni se. Inkább azt lehet kihallani, hogy mennyire nem tudom megérteni és tényleg kétségeim vannak, a miértet keresve. Azt hiszem az én moráljaim vannak túl magasan, vagy éppen csak túl naivan látom ezt a helyzetet is. De talán azért van így, mert azt látom, hogy Sam milyen, nagyjából, bár sejtem, még közel se a teljes valóját, de azt nem igazán tudom, hogy mások milyenek, hogyan viselkednek. De, jó, már azért teljesen nem ismeretlen a világ, Odette-t is ismerem és Lucy-t is, de ők se tűntek ilyennek. Talán, mert a legjobbat látom mindenkiben… még ebben az Ashley lányban is. Próbálok választ kapni a miértemre, de gyanítom, nem fogok. Ahogy átölelem és meghallom, hogy felszisszem, rögtön bűntudatom is lesz és el is akarom ereszteni, de végül visszaölel, szóval maradok, ahol voltam, egy ideig legalábbis. Elvégre napestig csak nem ülhetünk így itt. Nem lenne túl szerencsés, neki meg túl kényelmes. Ahogy visszautasítja a zuhanyt, csak komoran megingatom a fejem. Én nem igazán tudok mit kezdeni vele, szóval azért viszont hálás vagyok, hogy legalább az orvosra nem teszi meg ugyanazt. A felajánlására el is mosolyodok és még bólintok is. - Rendben. Amúgy se szeretek egyedül lenni itt… ki tudja hova mentek és mikor térnek vissza… - Célzok itt szüleimre, amire nyilván ő is rájön. De tényleg, mit csinálunk, ha éppen itthon vannak? Vagy tudta, hogy nincsenek itthon? Na mindegy, nem is lényeg. A lényeg a, hogy annak örülünk, hogy nincsenek itt… meg, hogy akkor ezek szerint ma pizsipartit csapunk. - Gyanítom Hannibál lesz a legnagyobb védelmezőm. – Nevetem el magam, majd figyelem, hogy mit ügyeskedik a telefonjával. - Mi lenne, ha legközelebb szólnál és segítek? – Még mindig mosolyogva ingatom meg a fejem, de aztán befogom a pici számat, amíg telefonál, figyelve, hogy mit egyeztet. Már most egy picikét megnyugszik a lelkem, hogy tudom, hogy segíteni fognak neki. Arra, amit utána mondd, felvonom a szemöldököm. - Nem… nem mondtad még. – Nem is igazán értem, hogy ezt miért mondja. Mármint, oké, oda tervezem a jövőmet, de még bőven gimnazista vagyok ahhoz, hogy ilyesmire már most gondoljak, azt hiszem. Főleg, hogy még azért áll előttem pár lépcsőfok, amit nem, hogy lépnek, ugranom kell. - Basszus, megint nem vagyok jó házigazda… valamit hozhatok? Esetleg egy pólót a bátyustól?
Kezdőlap
//
