– Azért te, mert szeretlek – bököm ki végezetül. Így konkrétan szerintem még sosem mondtam ki, de előtte magamban kellett letisztáznom a folyamatábrát, hogy hol is állunk mi egészen pontosan. Tudom, hogy vele akarom leélni az életem hátralévő részét, legyen az pár hónap, száz év, vagy akár az egész nyamvadt örökkévalóság, de ez kellett, hogy veszélybe kerüljön, hogy felmerüljön a gondolat, hogy akár el is veszíthetem, hogy végre kimondjam, amit gondolok, még ha ebben a „kezdetleges” formában is. – És tudja, hogy rajtad keresztül árthat nekem a legjobban. De nem fogom neki hagyni. Szép dolog ezt mondani, csak a kivitelezést nem tudom, hogyan fogom megoldani. Mert egyelőre a legjobb módszer tényleg az, ha a hátralévő életemben nem alszom, hanem őrködök fölötte, amíg mondjuk Ashley meg nem murdál, de az nem állapot, igaz? Bármennyire is szívesen tenném meg, tudom, hogy a reális világban lehetetlen. ja, reális világ, ahol vérfarkasok vannak, és éppen vérviszály uralkodik néhány tinédzser között. Néha elgondolkodom azon, mennyire értelmes az a világ, ahol éppen élek. Amikor beleegyezik abba, hogy ma este átjöjjön, még egy apró mosoly is szökik a képemre. Rendben, a mai estét akkor megoldottuk… És majd így, szépen sorjában meg fogjuk oldani a többit is, egymás után. Pedig ma van a legkevesebb okom félni, Ashley biztos nem jön elő ilyen hamar, hogy bevégezze a tervét. Ostobaság lenne a részéről, márpedig az pont olyasmi, amit nem szabad feltételeznem róla, ebben a helyzetben nem. Nem becsülhetem őt alá. Az ostobaság luxusa nekem sem jár ki ezen az estén. De tudom irigyelni azt, akinek igen, mert most a világ legboldogabb embere lehet. – Akkor megbeszéltük – mondom. A félelmem oldódik, ha nem is tűnik el teljesen. Nem csak őt féltem, valahol mélyen önmagam is. Tudom, ha Ashley a közelébe jön, én meg fogom ölni a másik lányt. Immár nincs választásom, és ha döntenem kell közte és Sue között, ezerszer is inkább választom Sue-t, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy a falka, amiben éltem, valószínűleg halálra fog kínozni. De nem ezért félek. Sosem féltem önmagam. – Ó, meglepődnél, ha tudnád, mennyire harcias – nevettem föl kicsit felszabadultabban. Mondjuk az tényleg nem semmi jelenet volt, amikor az a dög már konkrétan lesben állt, hogy végre Odette fejét is bevegye a meghódított magaslatok sorában. Amikor a telefont halászom elő, csak megforgatom a szemem. Nem kell neki ezzel foglalkoznia, elég, ha biztonságban tudom végre. – Ja, csak hogy ha… izé… na – hajtom le végül a fejem. El is vörösödök, nem tudom, miért mondtam, amit mondtam. Tessék, Sammie, fényes páncélú, baromi koszos védelmezőből most vedlettél vissza idiótává. Hát, nem tartott túlságosan sokáig, az egészen biztos. – Jó házigazda vagy. És nincs semmi gond, nem kérek semmit Az ágon ülve magam elé meredek egy pillanatra. Ismét el kell gondolkoznom azon, ami az eszembe jutott, és valami nagyon nem tetszik benne. Egy olyan pontja van ennek a… „képletnek”, amit ki akarok iktatni, mert tönkretehet mindent, amit szeretek, amiért élek. Ezt nem hagyhatom, igaz? Milyen ember lennék, ha hagynám? – Sue, ha esetleg mégis találkozunk vele az erdőben, a városban, az úton, bárhol, azt akarom, hogy fordulj meg, és rohanj el – mondom. Hangom alig több suttogásnál, de nem is kell többnek lennie. Azt akarom, hogy hallja, hogy megértse. – Mert ha rád támad, és nem hagy más választást, én… – Nem tudom kimondani, hogy meg fogom ölni, Sue előtt nem. Milyen embernek hinne engem? – Nem akarom, hogy lásd, ami történni fog.
Először fel se fogom, hogy mit mondott nekem. Csak megrázom a fejem, persze nem arra, amit mondott… - Nem… továbbra sem értem… ez… nem normális viselkedés. – Bár, azt hiszem ez olyan megszólalás volt, ami leginkább egyértelmű. De néha ugyebár vannak olyan dolgok, amiket, amolyan muszájból kimondd az ember. Aztán eljut a tudatomig, amit mondott. Nem, nem az, hogy miért. Vagyis, az… de nem úgy, ahogy mondta. Vagyis, nem úgy, hogy a kérdésemre választ kaptam. Tudom, ennek megint nincs értelme, de számomra van, és azt hiszem az a lényeg… máshogy működök kicsit, mint mások, nem mintha mindenkinek a működését ismerném… de szóval, a lényeg, hogy felfogom, hogy… először mondja ezt ki. Talán először azért nem is üti meg fülemet, mert… ez olyan egyértelmű számomra. Olyan, magával értetődő dolog, olyan, amit ki se kell mondani. - Én is… - Teszem hozzá persze később, mint, hogy elhangzott volna, de remélhetőleg tudni fogja, hogy mire célzok - és nincs kétségem, hogy ez így lesz… -Ha valakiben, akkor benne biztosan megbízok. Na jó, igazából a fél világban, még akkor is, ha nem kéne. Sőt, biztosan nem kéne ilyen könnyedén osztogatnom a bizalmamat. De úgy alapvetően van bizalmam az emberekben, anélkül, hogy ezt kiérdemelnék. Sokszor még akkor is, éppen az ellenkezőjét mutatják. Csak kicsit átértékelődik bennem az a bizalom. Ebben az esetben erről szó sincs. Az bőven megvan… amit ő mondd, azt meg is teszem. Többé-kevésbé… amíg nem olyasmit kér, amit nem tudok. Mint például, hogy bárkit is lőjek le. Vagy, hogy, mondjuk másszam meg a Himaláját. Arra talán fizikailag lennék képtelen. De maradjunk a realitás talaján? Vagyis… a nem éppen reális realitás talaján. Szép, tudom… összezavarok mindent és mindenkit, még magamat is. - Biztos vagyok benne. Pont ezért mondtam. Ő lesz a Sueőrző, házőrző helyett. –Ahogy el is neveti magát, még jobban megnyugszom. Persze, ahogy ránézek, még mindig nem igazán tetszik, amit látok… meg az se, hogy forgatja a szemét, ahogyan megjegyzést teszek arra, hogy szóljon, ha segítség kel.. ha nem így ülne mellettem, lehet, hogy nyakon is vágnám, amiért ellenkezik is. Összeráncolom homlokom arra, amit mondd. Nem, kicsit sem tetszik, amit kér…de, kivételesen nagy lány leszek és nem kezdek el rögtön ellenkezni. - Jó… megteszem… - Gondolom ő is tudja, hogy nem repesek az örömtől, főleg, mert feltehetően arckifejezésemen is látszik, de nem is kérdezek semmit, csak bólintok a kijelentésem mellé. Hagyok neki egy kis nyugalmat és nem kezdek el ellenkezni, hogy még több fejfájást okozzak neki. Arra a hülye fegyverre így is félig-meddig nemet mondtam, hát megmutatom, hogy tudok én… mondjuk úgy szófogadó is lenni. Bár ez nem parancs, hogy annak kelljen lennem… De a lényege ugyanaz. - Mit beszéltél az orvossal?
Szinte észre sem veszem, hogy először nem a bénán elmondott szerelmi vallomásra reagál. Ő mondja? Tudom. Ez nem normális dolog, ez nem értelmes, nem logikus. De egy logikátlan világban élünk, és bármennyire gyűlölöm a gondolatot, ezt őneki is meg kell tudni, még akkor is, ha ennyire rossz módon. Csak reménykedni merek abban, hogy nem fog komolyabb árba kerülni neki annál, mint ami most, itt történik. – A farkasok világa nem ésszerű – mondom. Egyszerűbb ennyivel lerendezni, mint elmagyarázni neki, hogy mennyi minden vezetett el bennünket idáig, vagy azt, hogy Ashley szemében ő valószínűleg nem több egy alsórendűbb pondrónál, még akkor is, ha a gondolat lehetőségéért képes lennék megölni azt a másik lányt. Nem akarom, hogy tudjon ilyesmit. Azt szeretném, ha megmaradna olyannak, amilyen most, mert ezt mindennél többre becsülöm benne. Hogy olyan kis… ártatlan. És Ashley nem fogja bántani. Ez biztos. Még akkor sem, ha az én életembe fog kerülni, ha bármit teszek azzal a szőke szukával, nem érdekel, mert Sue-hoz nem érhet hozzá, ameddig én élek. És ha ő biztonságban van, akkor nem érdekel, hogy Darren Northlake fölhasítja a hasam és dekázni kezd a gyomrommal, amíg elvérzek. Amikor azt mondja, ő is engem, ismét megölelem, bár a kezem egyre kevésbé használható a csont kezd rossz helyre gyógyulni. Ó, az anyádat... Mármint a csontét, az meg mondjuk az enyém, szóval szerintem egyre megy a dolog. De tutira nem az övé. Szóval... asszem a boldog tinirománcok korát éljük. Viszont ahogy el kell képzelnem Hannibált, ahogy a vérengző házőrző szerepét betölti el kell nevetnem magam. Az az oposszum semmi mást nem csinál, azon kívül persze, hogy döglik egész nap, eszik, emberek fejére mászik és alkalmasint odapottyant kettőt a sarokba. Elmúltak már azok a napok, amikor őrülten harcolt a szobám megkaparintásáért… Most nyugdíjas napjait tölti. Bár ki tudja, a filmekben is egyre gyakrabban jönnek vissza az öreg színészek. Lehet, van még hely egy visszatérő oposszumnak is a grandiózus, kölykök közötti játszótérinek ható csetepatéban. Oké, nem becsüljük le az ellenfelet ha életünk szerelme a tét, Sammie, vissza az agyadat a célra… – Köszönöm – biccentek hálásan, amikor azt mondja, beleegyezik. Ez nem a legjobb megoldás, azt elismerem, de legalább nem kell látnia, amikor megölök egy másik embert. Nem mintha ez lenne a szívem leghőbb vágya, de Ashley akarta ezt, ő akarta, hogy idáig fajuljon. – Azt, hogy idejön. Már ha nem baj… Megbízható ember, ismerősöm, kihúzta a hátsómat egy rosszabb pillanatból, és Odette ismerőse – foglalom össze mindazokat a személyiségjegyeket, amik nekem ahhoz kellenek, hogy bárkiben megbízzak, aki nem szőke és ül éppen mellettem.
Amikor utolért Sam telefonja, épphogy csak letettem a kabátomat. Pontosan ezért nem is érintett olyan rosszul. Valószínűleg, ha az ágyamból akart volna kirángatni, akkor nem vágtam volna ilyen jó képet hozzá, bár magamat ismerve akkor sem húznám a számat, ez tuti. Túlzottan a munkám megszállottja voltam ahhoz, hogy egy rászorulón ne segítsek. Az meg már csak hab volt a torkán, hogy úgy hallottam a hangján, hogy tényleg szüksége lenne rám és nem csupán így akart kelepcébe csalni. Jó, mondjuk telefonon keresztül ezt úgysem tudtam volna megállapítani, de ez a tudat kellőképpen megnyugtatott. Mielőtt lerakta volna a telefont, azért kértem még némi útbaigazítást, mivel azzal nem mondott sokat, hogy majd észreveszem a házat, ha a lovarda felé megyek. Ugyan már, hány ház lehet azon a környéken? Ráadásul biztosan nem lesz kiírva rá, hogy kinek a tulajdona, minden postaládánál meg nem szívesen fékeztem volna le. Amúgy sem volt kötelességem, hogy minden család lakcímét tudjam, aki csak a városban lakott. Ennyire azért még én sem rendelkeztem jó memóriával. A részletek egyeztetése után felkaptam a kabátomat meg a táskámat, és már mentem is ki a kocsihoz. Mivel Riley egész nap nem látott, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve hagytam, hogy ő is beugorjon a kocsiba. Amúgy sem lett volna most sok időm arra, hogy kikönyörögjem, csak úgy megfogni meg nem akartam, még a végén túlzottan durva lennék. Ilyenkor sajnos nem voltam teljesen tudatában az erőmnek, ha egy kicsit elkezdtem izgulni. Márpedig most akaratlanul is aggodalom lett úrrá rajtam amiatt, hogy Sam a segítségemre szorult. Úgy látszik, hogy most senki nem akadt, aki kirántotta volna a kamion elől. Na, jó, azért reméltem, hogy annyira azért nem vészes a helyzet. Akkor nem valószínű, hogy ő maga hívott volna fel engem. Úgy tíz perccel később végül leparkoltam az általa elmondottak alapján megtalált ház előtt, és a kutyával együtt kikászálódtam a kocsiból. Nem volt egyszerű feladat, bár Riley egészen okosnak és tanulékonynak bizonyult, amiből rájöttem, hogy még egészen fiatal kutya lehet. Talán csak nemrég jött ki a kölyökkorból. Ez csupán annyiból jelentett nekem könnyebbséget, hogy egyedül hagyhattam otthon. Míg ezen gondolkoztam, el is értem a bejárati ajtót, méghozzá a négylábúm társaságában. A vezényszóra szépen leült mellém, és így vártuk meg együtt, hogy bebocsátást nyerhessünk a házba, ami finoman szólva is impozáns látványt nyújtott. Egyre kíváncsibb voltam arra, hogy egyrészt ki lakik itt, másrészt pedig azt is nagyon szerettem volna megtudni, hogy mi történt a sráccal. Hiába nem tartoztam érte felelősséggel, azért valahol mégis úgy éreztem, hogy rajta kell tartanom a szememet. Ki érti ezt? Nekem egy kölyköm sem volt, de hirtelen kettő olyan is lett, aki miatt aggódom. Az egyik Connor volt, akivel még sohasem találkoztam, a másik pedig Sam, mint az nyilvánvaló.
Nekem aztán mondhatja, hogy nem ésszerű. Az se ésszerű, hogy léteznek egyéb lények nem embereken kívül. De jó.. ebbe már beletörődtem, azt hiszem. Elfogadtam és már meg is barátkoztam a ténnyel. Már nem tűnik olyan… meseszerűnek. Bár, kit hülyítek? Még mindig ember vagyok, még mindig éltem 17 évig egy teljesen másik világban. De ez most nem lényeg. Megingatom fejem arra, hogy baj –e, hogy az orvost idehívta. Baj? Dehogy… éppen ellenkezőleg. Legalább tényleg megnyugszik a kicsi lelkem, ha látom, tényleg látom,hogy ellátják, ha már ismét bajba került. - Dehogyis, sőt… kifejezetten örülök neki. Biztos vagyok benne, hogy nem hívnál ide olyan embert, akiben nem bíznál meg, szóval nekem sincs ezzel problémám. – Arra már nem is mondok semmit, hogy kihúzta a hátsóját egy rossz pillanatból. A drágának azok olyan gyakran fordulnak elő, mint nekem az esetleges ügyességem adódta sérüléseim. Talán… lehet nekem se fog ártani, ha megismerek személyesen egy orvost? Na jó, össze kell szednem magam, ha én is esetlegesen erre a szakmára megyek. Elvégre nem lehetek ilyen kis szerencsétlen, ha sebész akarok lenni. Bár annak még úgyis hosszú útja van. Mielőtt bármit mondhatnék, meghallom, hogy csöngetnek az ajtón. Szinte azonnal pattanok fel és majdhogy nem rohanok az ajtóhoz. Nem vagyok én szupergyors, mint a drágaságok, de ha kell, akkor tudok ilyet produkálni én is. Aztán az ajtóban megtorpanok. Ha most azonnal ajtót nyitnék, akkor lehet, hogy Sam leütne. Vagy, legalábbis nagyon csúnyán nézne rám. Bár továbbra is úgy gondolom, ha valaki éppen csúnya dolgot akarna velem csinálni, nem éppen úgy indítana, hogy „szia, jöttelek megölni”. De azért kinézek a kukucskálón. Egy felnőtt nőt látok az ajtóban, aki ugyan szőke, de kötve hiszem, hogy ő lenne az, akitől félnem kéne, szóval ki is nyitom az ajtót. - Jó estét. – Mosolygok szinte azonnal. Egy pillantást vetek Sam-re is, aki nyilván közvetlenül a nyomomban volt. Igazán meg is lepődtem volna, ha nem teszi. Jó, most már biztos, hogy jóembernek nyitottam ajtót. Oldalra lépek, hogy betessékelhessem a dokinénit, és, ahogy látom, a kis velejárót is, akinek láttán el is mosolyodok. Ha anya megtudná, hogy kutyát engedtem a házba… de talán pont ezért még szívesebben engedem be. Egy kicsit én is had bosszantsam őket, még, ha nem is szándékosan. Gyerekes viselkedés, vagy sem, most nem túlzottan érdekel. - Sue Ravens – nyújtok kezet azonnal, mint egy jó házigazda. Ha már Sam-el szemben mindig elfelejtek az lenni… túlságosan is megszokott már a jelenléte nekem ahhoz, hogy őt igazán vendégként kezeljem. Nem is igazán tudom, hogy mit kéne ezen felül csinálnom, mint, hogy helyet biztosítok, ami, nagyjából akárhol lehet. Ennyit arról, hogy jó házigazda vagyok. Tuti nem lenne belőlem egy amolyan „stepfordi feleség”, aki mindig tudja, hogy mi a helyes viselkedés. Pedig az itthoni minta anya megpróbált minden ilyet belém verni. Rossz lánnyal próbálkozott, azt hiszem. Bár, nem volt más lehetősége. Tim-ből jó feleséget faragni igen nehéz lett volna… bár mulatságos elképzelni fodros köténykében, sőt, abban még magamat se tudom elképzelni... de hát ez most lényegtelen is. - Öhm, valamire esetleg szükség van? Vagy… hozhatok valamit inni esetleg? – Próbálkozok azért, hátha. Ha pedig nem, akkor egyszerűen utat mutatok mondjuk a nappali felé. Ott elég nagy a hely amúgy is.
Jobb, ha nem mondok semmit arra, amit mond. A közelébe nem engednék olyan embert, akiben nem bízok meg, láthatta ezt a barlangnál is. Jézusom, annak mi lett a vége? Hát igen, néha előbújik belőlem az a féltékeny, territoriális dög, aki ott lakik a bőröm alatt, és akkor megugatom még azt is, akit nem kellene. A postás is csak félve mer közeledni már… Ahogy rohanni kezd a csöngetésre, szorosan a nyomában vagyok. A farkasom a felszínen mászkál, szemfogaim megvillannak, tekintetem a barna szem helyett sárgán adja a világ tudtára, hogy nincsen minden rendben. Tökéletesen felkészültem arra, hogy ha Ashley várakozna az ajtó túloldalán, nekiugorjak, és ajtóstul küldjem a másvilágra. Nem is figyelem az energiákat, csak arra szentelem minden figyelmem, hogy ha kell, ugorjak, és megakadályozzam, hogy bárki bármi kárt tehessen Sue-ban. Amikor meglátom, hogy Faye az, egészen elszégyellem magam. Farkasom visszahúzódik, és ismét normálisan, embernek nézek ki, aki tökig mocskos, a válla vörös és be van dagadva, ráadásul egyre kevésbé mozog. Nem lesz ez így jó, bakker. Bár a vállammal együtt tudnék élni, más az, ami miatt örülök, hogy Faye is itt van velünk. Azt hiszem, meg kell kérnem valamire. Mert hülye az az ember, aki nem kér segítséget a bajban, de Odette-hez most nem szaladhatok. Nem, azt semmiképpen sem akarom, hogy baja legyen abból, ami történik. Bár igaz, Doktor Chévriernek sem kívánok rosszat, egyszerűen csak… Ő az, aki könnyebben segíthet ebben a szituációban. Igen, talán így lehet a legjobban kifejezni a méltóságom megőrzésével. – Örülök, hogy idetalált, Doktor Chévrier – mosolyodok el szemlesütve. Még mindig szégyellem magam kissé azért, ahogy az ajtónyitást fogadtam, de tudom, kevés ember haragudna rám emiatt. Féltem azt, akit szeretek… Nem tenne meg bárki bármit azért, aki közel áll hozzá? Ma egészen biztosan nem fogok aludni, és az elkövetkező napokban sem túl sokat. Azután előreengedem őt is, és én zárom a sort, miután még működő kezemmel zárom az ajtót, hét lakattal. Bár a kezem ügyében lenne az a fegyver, máris boldogabb lennék…
Viszonylag türelmesen várakoztam, amúgy sem vagyok egy kapkodó teremtés. Ha kell, akkor persze tudok ám fürge lenni, de egyébként most nem siettem. Samnek volt rám szüksége, és ha ő nem siet, akkor én miért tenném? Innen az ajtó elől már elég hamar fogok hozzájutni, úgyhogy nem volt miért aggódnom. Míg ezen gondolkoztam, megsimítottam Riley fejét, és már hallottam is a bentről kihallatszó neszeket. Ez azt jelentette számomra, hogy hamarosan bebocsátást nyerhetek majd, szóval ajkaimon megjelent egy halovány mosoly már előre, de nem akartam vigyorogni. Egyrészt nem volt rám jellemző, másrészt pedig nem volt alkalmas most, nem volt itt helye ilyesminek. - Öhm… - hirtelen csak ennyi telt tőlem, mert első körben felismertem, hogy egy emberrel kerültem szembe, másodszor pedig azt is észrevettem, hogy Sam miként fogadott engem. Ezeken már csak hab volt a tortán, hogy egyébként két gyerek nézett rám éppen, várakozással teli tekintettel. – Sziasztok! – nyögtem ki végül, és innentől kezdve már nem volt nehéz kitalálnom, hogy a leányzó családjáé a ház. – Sue, örvendek! Az én nevem Faye Chévrier! – mutatkoztam be én is, miután elfogadtam a felém nyújtott kezet. Nem szorítottam meg túlzottan, bár nem is igényelt különösebb odafigyelést az, hogy visszafogjam magam. Mivel általában emberekkel hozott össze a sors a kórházban, így már megszoktam, hogy milyen erővel érhetek hozzájuk anélkül, hogy az feltűnő lenne számukra. - Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell találkoznunk! – fűztem még hozzá. Ajkaimon továbbra is ott volt a mosoly, ám farkasom figyelmeztetően magasodott Sam felé, hiszen fenyegetésnek vette ezt a fogadtatást. Szerencsére elég hamar észbe is kapott ahhoz, hogy háttérbe szorítsa a szörnyeteget, úgyhogy az enyém sem idegeskedett tovább. Éppen olyan hirtelen húzódott vissza, mint ahogyan elődugta a fejét figyelmeztetésképpen. – Remélem nem nagy baj, hogy ő is jött. Már nem volt időm kirakni a kocsiból… - szabadkoztam egyből, amikor észbe kaptam, hogy ott ácsorog mellettem a kutya. – Ha nem jöhet be, akkor megvár idekint is, nem gond – mondtam szinte magától értetődően, bár szívem szerint nem hagytam volna a házon kívül. Valahonnan egyszer már elszökött, mielőtt kiszaladt volna a kocsim elé. Nem akartam, hogy ez újra megismétlődjön, még ha ezen a környéken elég gyér is volt a forgalom. - Nem szoktam általában túl jól tájékozódni, de az útmutatás segített – ezúttal már Samhez intéztem a szavaimat, és reméltem, hogy a pajzsa részlegesen le van engedve, mert akkor a fejében máris megszólaltak a kissé feddő szavaim. ~ Teljesen megőrültél, Sam? Ő egy ember! ~ ezt úgy közöltem vele valószínűleg, mintha ezt nem tudná. Nyilván tudta, csak én így hirtelen nem tértem napirendre felette. – Mi történt veled? Mondd el részletesen! – utasítottam, miközben besétáltam és kigomboltam fél kézzel a kabátomat, a másikban pedig még mindig a táskámat szorongattam. - Egyelőre még nem tudom, viszont egy teát szívesen elfogadnék! – válaszoltam Suenak. Nem akartam udvariatlan lenni, ezért a kínálását mégiscsak elfogadtam, és amúgy is elég fáradt voltam már ahhoz, hogy jól essen most egy csésze tea. – Köszönöm! – tettem még hozzá gyorsan, mielőtt Samnek szenteltem volna teljesen a figyelmemet.
- Ó nem, dehogyis baj. – Célzok arra, hogy a kutya maradhat –e, vagy sem. Drága szüleim úgyse mostanában jönnek haza, és kétlem, hogy úgy idehozta volna, ha annyira neveletlen lenne. Bár ez már első ránézésre is levehető, hogy nem az. Szóval nem hiszem, hogy elkezdene randalírozni a házban, bár… még azt se bánnám én igazából… szóval nekem abszolút nem probléma. Figyelem a beszélgetést, miközben a nappaliba érünk, vagyis, a kérdést. Amire a választ én egyszer már hallottam, bár azt hiszem kicsit limitált verzióját, és talán jobb is nekem, ha elmegyek azt a teát megcsinálni, amíg a részletes verziót elmeséli Sam. Az, hogy én most elkezdek itt anyáskodóan és aggódóan viselkedni, vagy éppen elszörnyedek azon, amit mondd, az talán senkinek se szükséges. Pláne nem egy idegen előtt akarom ezt tenni, még akkor se, ha az illető felettébb kedvesnek és segítőkésznek bizonyult. - Rendben, máris hozom. – Mosolyodok el, és már el is robogok a konyhába, addig is megpróbálok nem kattogni azon, amit Sam mondott. Azért most, így, hogy egyeüdl lettem, akaratlanul is eszembe jutott, amit mondott… és akaratlanul is egy kicsit azért motoszkálni kezdett bennem, hogy nem feltétlenül nézhetek erre is úgy, ahogy mindenre szoktam. Mert… egy kicsit bennem van, hogy biztos csak üres fenyegetés… és az én világnézetem szerint olyan nem igen van, hogy valaki csak úgy megtámadna valakit, ok nélkül. De azért, be kell látnom, hogy ezt kicsit át kell törnöm és reálisan látni a dolgokat. Amint kiérek tele is töltöm a vízforralót, meg közben elő is kapok egy tálcát, amire rárakok három bögrét is, bár Sam nem kért semmit, azért ki tudja. A teához szükséges dolgokat is, valamint egy kisebb dobozt, ami tele van tea filterekkel. Amíg a víz forr, egy kis tálba rakok valami kis teasüti féle dolgot, akkor már legyen teljes a kép, aztán dőlök csak neki a pultnak, hogy várjak… és aztán kezdem el lebeszélni magam arról, hogy tovább kattogjak ezen. Talán el kéne ezt mondanom majd Sam-nek is… de ez még ráér. Először tegyék rendbe őt, akármi is a problémája. Lehet azt se kéne néznem… bár ehhez meg hozzá kell szoknom, ha már egyszer én is erre a pályára készülök. Szerencsére a vértől nem írtózok, azzal nem lesz gondom, de feltehetőleg nem lesz valami kellemet érzés neki, attól pedig kicsit igen, hogy lássam, esetleg halljam is, hogy szenved. Bárki szenved, azt rosszul viselem kicsit, talán ezért is az a baromin nagy vágy bennem, hogy igenis segítsek majd nekik… azt meg valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy mindezt szimpla háziorvosként teszem meg. De ahogy sikeresen eltereltem a gondolataimat, úgy már kész is a víz, amit egy kancsóba öntök, azt is a tálcára rakom, még az utolsó pillanatban eszembe jut, hogy van egy ténylegesen négylábú vendég is, ezért egy tálban vizet is rakok a tálcára, ami így már nagyjából totálisan tele van. Kínálnék én mást is, de háziállat nélkül mást nem igen tartunk. Kiegyensúlyozok a nappaliba, ahol le is rakom a dohányzóasztalra a tálcát, a tálat a vízzel lerakom a földre, aztán kinyitom a dobozt is, én ki is kapok egy filtert és tele is öntöm a bögrémet vízzel. Bár lehet meg kellett volna várni, amíg a vendég teszi mindezt, de hát, apró bibik akadnak a gépezetben mindig… én pedig még mindig nem a legideálisabb házigazda vagyok, szóval csak leülök a kanapéra és onnan figyelek.
A kutya engem sem zavar, amíg nem hófehér a bundája, nem sárgák a szemei és éles karmaival nem kíván a lány húsába marni. Most akkor önmagam írtam le, vagy Ashley-t? nem tudom, félek, mindkettőnk esetében megtörténhet a dolog… De nem, ilyesmire nem szabad gondolnom. Most én is ugyanazt akarom, és a farkasom is: vigyázni arra, aki fontos nekünk, megvédeni attól, aki egykor fontos volt, és szétrúgni annak a seggét, aki már nem az. A nő mentális üzenetére nagy nehezen megállom, hogy fölnevessek, de a fájdalom a vállamban nagy segítségemre van. A csont gyógyul, és nincs jó helyen. ~ Igen, vesse még maga is a szememre! ~ felelem mentálisan. Kezd tele lenni a tököm azzal, hogy mindenki ezzel jön. Ember, oké, és akkor mi van, éjszakánként fölöltözik domina-szerkóba, és bűnözőket ver el az utcákon? Hmm, ez nem is olyan rossz kép. ~ Egyébként megbízható, kedves, tud rólunk elég sokat… Odette parancsára! – Hát, összebalhéztam egy Atanerk lányával úgy, hogy a kedves papa is a közelben volt. Ő kevésbé díjazta – közlöm csöndesen, nyugodtan a dolgot. Mintha csak arról beszélnék, hogy milyen is volt a vasárnapi piknik. Közben nem egyszer, és nem is lopva a lány után nézek, a konyha irányába, izmaim mindannyiszor megfeszülnek, akárhányszor a legkisebb neszt hallom, és már ugrásra kész vagyok. Bestiám szintén dühös, bár haragja nem a másik farkas felé irányul, egyszerűen a világ ellen. De most ketten vagyunk, és addig kell beszélnem, amíg lehet. – Doktor Chévrier, igazából volt egy másik ok is, ami miatt szerettem volna, ah eljönne… A lány, akivel összeszólalkoztam megfenyegette Sue-t, hogy megöli, és… Ő nagyon fontos nekem, ugye érti? – Fasza, Sammie, kapd össze magad, mert ez eddig katasztrófa. – Szóval… Azt szeretném kérni, hogy tudna vigyázni rá? Néhanapján csak, nem mindig, azt megoldom én, de van, amikor nem tudok vele lenni, és nem bírnám ki, ha történne vele valami… Na, ez az a pont, ahol már végleg elhallgatok, mert meglátom a teavízzel közeledő Sue-t. Igaz, megmondtam már neki, hogy szeretem, éppen az imént, és lehet, túl hamar, de az a kis szó nem igazán tudja kifejezni, mennyit is jelent nekem igazán. Nem bírnám elviselni, ha elveszíteném, tudom, belebolondulnék, és már a lehetőségtől is az őrület határán táncolok. – Kész vagyok, ha maga is – nézek a doktornőre, ahogy a kezem nyújtom felé. Kínszenvedés már csak megemelni is, de hát ez a legkevesebb, a vállam haragvörös színéről akkor ne is beszéljünk. Sejtem, hogy el kell törni, és nem örülök, hogy Sue-nak látnia kell. Összeszorítom a fogam, és eldöntöm, hogy nem fogok kiabálni. Ennyit tehetek…
Alig hittem el azt, amit Sam reagált a korábbi aggályaimra. Hirtelen kerekedtek el a szemeim, de azért viszonylag hamar sikerült feldolgoznom. Nyilvánvaló, hogy nem hittem azt, hogy nem tud arról, hogy ember. Persze, hogy tudott. A nagyobb gondot számomra már az jelentette, hogy a lány is tudott rólunk. Ennek soha nem szabadott volna megtörténnie, főleg, hogy távolról sem lehetett szerintem komolynak nevezni egy tinédzserkori szerelmet. Annyira meg főleg nem, hogy ezt a tudomására hozza. Ha ezt az őrzők tudnák… - Mon Dieu! Ez a nő teljesen meghibbant?! – fakadtam ki végül, és most már nem volt értelme mentálisan kommunikálni, ha már Sue is tudott a dolgokról. – Veszélybe sodorjátok őt is meg magatokat is – nem szoktam nagyon sűrűn kiakadni vagy felhúzni magamat, de vannak kivételes esetek. Ez most az volt. – Szerinted mi lesz, ha ez az őrzők tudomására jut? – ingattam a fejemet rosszallóan. A lányra még mindig nem néztem csúnyán, az inkább Samnek szólt. Sőt, jóformán már rá sem néztem, hiszen így kapásból még mindig az államat próbáltam összekaparni a földről. Na, meg idő közben el is tűnt a konyha irányában, hogy hozzon nekem egy kis teát, ahogyan kértem tőle. Remek, addig is beszélhettem a sráccal. - Te tényleg megőrültél. Öngyilkos hajlamaid vannak? – az egyik gyengém volt, hogy az emberi hülyeség nagyon tudott ám fájni. Sajnáltam azokat az életeket, amelyeket ok nélkül dobtak el, úgyhogy jelenleg Samet is sajnáltam volna, hiszen ez nem ért annyit. Egy Atanerk előtt ilyen ostobaságot tenni? Te jó ég! – Értem – biccentettem egyszerűen, miközben kibújtam a kabátomból és ledobtam azt a kanapéra, hogy aztán a táskámban kezdjek el kotorászni. Minden volt benne, amire esetleg szükségünk lehetett. – De kibírnád. Hidd el nekem – feleltem csendesen, de elég hamar észbe kaptam ahhoz, hogy a további mondataimat elharapjam inkább. – Ugye tudod, hogy én nem vagyok harcos? – kérdeztem, miközben felsandítottam rá féloldalasan. – Egy kölyökkel szemben képes vagyok megvédeni, de ha egy Atanerket is kapok a nyakamba, annak jó vége nem lesz. Ha nekem bajom esik, ugye tudod, hogy annak mi lesz a vége? Colin nem fog leállni… - ezt anélkül is tudtam, hogy jól ismert volna jelenleg engem. Hiába nem emlékezett rám, láttam a szemében, hogy megtenné értem. - Egyébként pont a lényeget nem árultad el – sóhajtottam végül, miközben lerogytam a kanapéra és igyekeztem ezt a túlzottan sok infót feldolgozni. Közben Sue is sikeresen beegyensúlyozott a teával, mire küldtem felé egy hálás pillantást és már nyúltam is érte. – Köszönöm! – kiválasztottam egy citromos filtert, majd belelógattam az egyik találomra kiválasztott bögrébe. – Milyen sérüléseid vannak? Gyorsabb, ha te mondod el, hogy hol fáj, minthogy én kezdjelek el végigtapogatni. És az istenért, nyugodj végre le! – szóltam rá, mert láttam rajta a feszültséget, szinte tapintható volt. Az ilyesmi pedig igencsak borzolta a farkasom szőrét is, rólam már nem is beszélve.
- Ugyan, semmiség. – Felelem a köszönetre, magamnak is csinálok egy teát, amit az asztalra is rakok. Ahogy látom, hogy milyen arcot vág Sam, már csak a kezének a mozgatásától is, még én is felszisszenek. Szokták mondani, hogy ha a filmekben látsz valamit, ami érzékletesen van ábrázolva, akkor azt te is ugyanúgy érezheted. Például, ha levágják valaki ujjait, akkor te is érezheted az ujjaidban. Nyilván nem ugyanazt a fájdalmat, de hasonlót. Nos, azt hiszem velem a való életben is hasonlóan vannak a dolgok. Mert hát, mi lenne érzékletesebb ábrázolás a való életnél. Amikor kézzel foghatóan előtted van a dolog… amikor látod, és szinte érzed a másik fájdalmát csak azzal, hogy egy helyiségben vagy vele. Főleg, ha nem is közömbös számodra az illető. Tudom-tudom, orvos akarok lenni, ezt el kellene viselnem, de most inkább csak felpattanok a kanapéról, lepakolom a teasütit, meg a harmadik bögrét az asztalra, abba is rakok filtert, meg vizet öntök, aztán felkapom a tálcát és visszasétálok inkább a konyhába, hogy ott elpakolásszak. Egyrészt, láttam Sam-en is, hogy nem igazán tetszik neki, hogy én is nézem a dolgot, másrészt, jobb ez így. Elfoglalom magam kényszercselekvésekkel. Leginkább elpakolom a tálcát, még mosogatni is elkezdek, amit, csúnya bevallani, de nem igen szoktam. Pedig nem lenne ellenemre, nem vagyok én az a kényes leányzó, csak hát… amíg van alkalmazott rá, aki megcsinálja, addig azt hiszem fölösleges, hiszen azért kapja a pénzét. Én se örülnék, ha valamiért fizetnének és azt más helyettem megcsinálná. Vagy ez csak az én mentalitásom? Na mindegy is. Ez nem lényeg. A lényeg az,hogy mos elmosogatok, el is törölgetek, és elkezdem visszapakolni a dolgokat. Közben, néha, nagyon néha azért ellesek a nappaliba. Mondhatni kukucskálok. Le is törölgetem a pultokat, bár azzal is elég hamar végzek. Aztán, ahogy körbenézek, be kell lássam, nincs több tennivalóm, fölöslegesen meg nem akarok itt lenni kint. Nem, mintha az előbbi cselekvéseim nem lettek volna fölöslegesek, de azt még ráfoghatom arra, hogy legalább csináltam valamit. Na jó, nem leszünk nyámnyilák, menjünk szépen vissza. Először csak az ajtófélfánál állok meg, nekidőlve annak, majd veszek egy nagy levegőt és szokásomhoz híven mosolyogva sétálok vissza, leülök a kanapéra és mivel a négylábú vendégünk, mármint, az, amelyik csak ebben a formában él, éppenséggel pont ott van, ahova leültem, így simogatni is elkezdem, remélhetőleg nem fog emiatt megharapni, vagy hasonlók. Bár nem tűnt olyan vérszomjasnak, aki ne viselne el egy kis simogatást szívesen.
A kérdésre, ami enyhén szólva is sértő Odette-re nézve, nem bírom ki enyhe morgás nélkül. Hát hogy jön ahhoz ez a nő, hogy sértegesse? Oké, Sammie, akkor most gondolatban vegyél be két xanaxot, aztán gondold végig normálisan ezt a dolgot. Mindketten tudjátok, hogy Sue hiába a barátod, sőt, már sokkal több is annál, nem lenne szabad tudnia a vérfarkasok létezéséről. És azt is tudod, hogy amit a nő mond, az teljesen igaz. De akkor is meg kell védened, nem igaz? – Okkal történt – mondom. Arra meg, hogy mi lesz, ha az őrzők tudomására jut, csak lehajtom a fejem, és láthatja, hogy már többször gondolkodtam el ezen, mint az egészséges lett volna. Egyszerűen csak nem akarok belegondolni, hogy egyszer csak megjelenhetnek a küszöbön Velkan barátai, és simán elvehetik az emlékeit, amik rólam szólnak. – Muszáj erről beszélnünk? – kérdezem, és próbálom láttatni, mennyire kényelmetlen számomra a téma. Szívesen megbeszélem, csak majd máskor, kettesben, amikor a barátnőm éppen nem hallja, hogy szarrá szednek verbálisan. – Nincsenek – rázom meg a fejem, és csak figyelem a pontot, ahol Sue távozott. – De a csaj megfenyegette őt, Northlake-nek meg nem tetszett igazán, hogy ezután összekaptunk a lányával. – Amit ezután mond, hogy kibírnám, ha elveszíteném, csak lehunyom a szemem. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs, én mindenesetre szeretnék hinni abban, hogy nem bírnám ki. Az igazság mégis az, hogy valahogy, nagyon nehezen ugyan, de túl tudnám tenni magam rajta. Miután megöltem Asht, arra a rövid időre, mielőtt Northlake megtalál és meggyilkol. – Northlake nem öldös embereket. Az édes kicsi lánya – maró gúny a hangomban – sem szokott, de benne nem bízok. Elég, ha kioszt neki pár pofont,. Ha Sue-ra támad, akkor úgyis én akarok az lenni, aki végez vele. A kijelentés súlya a vállamra nehezedik, ami nem olyan egyszerű, hiszen fáj, mint a rohadtélet. Pár hónapja még barátok voltunk Ashleyvel… Vajon mi történhetett, ami miatt így egymás ellen acsarkodunk. Nem nehéz kitalálni, a tény, hogy ő ráébredt, belém van zúgva, én meg kiszerettem belőle addigra. Óvakodj az összetört szívű nő haragjától… – A vállam. Kiugrott a helyéről, amikor Northlake elhajított – mondom. A vállam meg szarul néz ki, vörös és dagadt, ráadásul most már végképp nem tudom mozgatni. – Félek, visszagyógyult egy rossz helyre… Nem tudom, Sue mikor távozott, de most a hiánya egészen zavar. Mégis, ha el kell törni a karom, örülök, hogy nincs itt, hogy lássa. Szeretnék legalább előtte erősnek tűnni, de hogy őszinte legyek, csak iszonyatosan gyengének érzem magam. Félek, mi lesz, ha nem tudom őt megvédeni, hogy mi lesz, ha elveszítem. nem akarom tudni. Na meg félek a következő pár perctől, mert valami azt súgja, csúnyán fájni fog…
- Persze, mint minden… - csak a szemeimet forgattam, mert számomra túlzottan jó ok valahogy most nem volt. Ezt Aiméenek kellett volna elintéznie, ám ő ehelyett teljesen lazán kezelte az egészet. Ezzel mondjuk annyira nem lepett meg, de az én véleményem szerint mindez akkor is eléggé felelőtlen húzás volt, de ők tudják. Ha nem volt muszáj, hát én igazán nem kívántam ebbe belefolyni. Lesz még nekik ebből elég gondjuk, ami azt illeti, és nem hiszem, hogy én lennék a csodatevő, akinek majd mindenféle megoldás az eszébe fog jutni csak úgy hirtelen. Amúgy sem vágytam a hős szerepére, az nem én lennék. Jól megvagyok én a hétköznapi hősöket megszemélyesítve. - El is hiszem, hogy nem tetszett neki – dünnyögtem az orrom alatt, mert nyilván Samnek sem tetszene, ha lenne egy kölyke és annak nekimenne valaki. Akkor sem, ha a sajátja tett rossz fát a tűzre. Ilyenek a szülők is, elfogultak a gyerekükkel és nagyon ritka, hogy ez ne így legyen. Úgy sejtettem, hogy náluk is valami hasonló lehetett, de ezt már inkább nem fejtettem ki, talán felesleges is lett volna a számat tépni. Úgysem azért hívtak ide, hogy hegyi beszédet tartsak, hanem azért, hogy helyre tegyem a fiút. - Ha meg akarsz halni, hát csináld! – vontam meg a vállaimat. Távolról sem vagyok érzéketlen, de lehet, hogy nem ért volna ennyit az egész. Igaz, hogy nap, mint nap gyógyítok emberi gyerekeket, de attól még a szerelemért nem áldoznám fel magam. Kivéve persze Colint, mert ő teljesen más lapra tarozik. Leéltem vele egy egész emberi életet, mielőtt elhagyott volna, és ő különben is farkas volt. Majdnem egy évszázad nem tud semmivé válni, viszont egy gyerekszerelem, egy pár hónapos kapcsolat ehhez képest szinte semmi. Egyetlen perc, úgyhogy mégiscsak beszélhettem erről, hiszen én sokkal többet tudtam nála erről. - Nem csak félned kell tőle. Egészen biztos, hogy rosszul gyógyult. Mindjárt helyre is teszem, de az nagyon fog fájni! – figyelmeztettem előre, mintha ez nem lenne teljesen magától értetődő amúgy. Amikor a lány visszajött, automatikusan emeltem fel a fejem és üdvözöltem egy mosollyal. – Nyugodtan simogasd, azt nagyon szereti. Főleg, ha a fülénél vakargatod meg… - mire ezt mondtam neki, már sikerült felmérnem a váll állapotát. Olyan sokszor csináltam már, hogy elég volt a tapintás is ahhoz, hogy tudjam. Direkt nem szóltam most már előre, inkább Suehoz beszéltem, hogy Sam is másra koncentráljon, aztán egyik pillanatról a másikra roppant egy hatalmasat, ahogy újra eltörtem és immár a megfelelő helyre ugrasztottam, hogy majd jól forrhasson össze. - Most már rendben lesz! – jelentettem ki, arcomon abszolút nem látszott semmiféle érzelem, mert ez nekem már a napi rutinhoz tartozott. – Érzel még valahol természetellenesen nagy fájdalmat? – kérdeztem, hiszen helyette nem tudhattam. Az apróbb karcolásokat könnyű már utána lekezelni és elindítani a regenerálódás útján, de ha volt még valami fontosabb, azt azért jó lenne még így az elején helyrehozni.
Kezdőlap
