- Köszi szépen mindent, eszméletlenül jól éreztem magam! - vigyorogtam a volán mögött ülő Mentorra, őszintén, szívből jövő mosollyal. Csak apró kis „kirándulás” volt, mégis, olyan régen ültem szánkón, hogy iszonyatosan hálás vagyok neki érte, amiért ismét megmutatta, milyen jól lehet szórakozni és mekkora öröm van az aprócska dolgokban is. Jól éreztem magam. Mostanában egyre jobban és azt hiszem már nem sok lépés volt hátra, hogy ismét a régi önmagam lehessek. Nem mondom, hogy nem fájt az, hogy Ryan itt hagyott, de a szomorú búslakodást inkább valamiféle düh váltotta fel, mérges voltam rá, de emellett már.. nem is igazán éreztem semmi mást. Régen hiányzott. Most már.. nem is tudom, mit érzek. Bodorság volna azt állítani, hogy túlléptem, sokkal inkább elfogadtam a helyzetet és rájöttem, hogy felesleges a múltért sírni és valami olyanra vágyakozni, ami elképzelhető, hogy soha nem lesz már. Darrennel is egészen normálissá vált a kapcsolatunk. Egyre tompábbá vált a dühöm, amiért elvette az előző farkasomat és egyre inkább sikerült valamiféle hálát éreztem iránta. Furcsa, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtörténik a változás, de ugyebár semmi sem lehetetlen. Én pedig rájöttem, hogyha nem teszi meg, akkor lehet, hogy még mindig a sarokban gubbasztanék minden áldott este. Megfogadtam Darren tanácsát és igyekeztem olyanokkal lenni, akikkel jól érzem magam és be kell ismerjem, hogy igaza volt. Nagyon sokat segít ez is a felejtésben is és abban is, hogy ismét örüljek az aprócska dolgoknak. Hogy ismét önmagam legyek. Ahogy leáll a motor a lak előtt, már furcsaságot érzek, de egyelőre nem foglalkozom vele. Csapódik az ajtó és a lak előtt köszönök el a mai kísérőmtől, neki még dolga van, innentől meg már boldogulok egyedül is. Lépteimet a lakásom felé irányzom, még mindig nem költöztem ki Ryan lakásából, de már nem is igazán zavar. Tervbe van véve egy kisebb átalakítás, a közös képünket már nagyon régen leszedtem a falról, az egyik szekrény mögé rejtettem, hogy még véletlenül se lássam minden nap. Ahogyan közeledek, egyre erősebben érzem a furcsa bizsergést a bőrömön, mely szépen lassan alá is bekúszik és libabőrt fakaszt. Ismerős energiák, amikre még a farkasom is felemeli a fejét. Egyetlen pillanat elég, hogy rájöjjek, miért érzem magam olyan furcsán. Ki miatt van mindez. Ryan. Megszaporázom a lépteimet, míg végül már futok. Mindenféle kopogás nélkül nyitok be, hogy abban a pillanatban fagyjak le teljesen, amint meglátom. Elejtem a kezemben szorongatott sapkát, kesztyűt, sálat, még a szám is elnyílik, szemeim kerekre nyílnak, fogalmam sincsen, mit mondjak, vagy mit reagáljak. - Ryan? - ennyit tudok csak kinyögni, mintha tényleg meg akarnék bizonyosodni arról, hogy ő az és nem csak képzelődöm. Egyre szaporábban veszem a levegőt, az érzelmek felkavarodnak bennem, egyszerre érzek bánatot, szomorúságot, fájdalmat, örömöt, haragot, idegességet, értetlenséget és még sorolhatnám. Viszont ennyi pont elég a bennem szunnyadó bundásnak, vadul ugrik elmém vékony rácsának, megtántorodom, nekiesek az egyik falnak és ha csak nem tartja vissza a fehér farkast, akkor jó pár perc múlva fújtatva, kimerülten, mégis haragtól vezérelten kísérlek meg nekimenni, ledönteni a lábáról, belémarni, bármi, amit csak tudok. Emberi énem eltörpül, nincsen más, csak az érzelmek, azok közül is az uralkodó. A düh.
Victornak mondania sem kellett volna, hova kell mennem, egyértelmű volt, ahogy azt a verekedés közben is eldöntöttem, ha kitagadnak, akkor is látnom kell Payne-t, beszélnem vele, és ha még van rá valami hangyafasznyi esély, visszaszereznem a szerelmét. Az utolsó szavaimat már szinte kintről intézem befelé, mert akármi is történt, azért jól esne egy pici szorítás a részükről, hogy ne veszítsek el mindent, és a hibám ne legyen végzetes. Hülyeséget csináltam, igazuk van, akkor is, ha abban a pillanatban ott úgy véltem, jobb ha nem keverek senkit veszélybe, egyedül megyek intézni azt, ami a család hasznára válhat. A lakásom felé indulok, onnan érzem a szagát, az energiáit, végül is hazajövök, ha még nevezhetem annak. Benyitok, tudom, hogy nincs itt, azt érezném ugyancsak, és úgy nézek körbe, mintha nem tudnám, mire számíthatok. A képünket levette, és ezért nem is haragudhatok, de vajon megérti-e, egyáltalán hagy esélyt arra, hogy elmagyarázzam, miért hagytam magára? A fene tudja, én pedig még kevésbé, és mit nem adnék azért, ha most Thor súgna egy picit, éppen annyit, amennyi szükséges. egy pillanat alatt lefagyok, amikor megérzem, hogy közeledik, hallom az ajtó nyílását. Mégis mit mondjak? Hogyan kezdjek bele? Amit ő érezhet, az számomra nem kérdés, azt hihette, örökre magára hagytam, elhagytam, és nem érdekel, holott erről szó sem volt soha... szeretem, még ha nem is vagyok apának való. Keserűség tölt el, hiszen farkasom a kicsi felé fordul, de nem úgy, mint a kölykéhez, mégis örömmel, visszafogott örömmel, megnyugodva, látván, hogy minden rendben van vele. Én lassan követem, hogy Payne szemébe nézzek. -Igen. A kicsi a bundásomnak akar jönni, akiből előbújik a mentor, nem morogja le, hagyja, hogy felmérje, mennyit fejlődött, de mégis tartja annyira, hogy nehogy kárt tegyen magában. Ugyanezt teszem Payne-vel, amikor "rám veti" magát, egyszerűen csak megtartom, végül óvón ölelem magamhoz. Magamból kiindulva nem kérem, hogy hallgasson meg, hiszen azzal még inkább feldühíteném, inkább belekezdek. -Nem hagytalak el Payne, eszemben sem volt. Senki nem tudta a családból, hová mentem, a ti védelmetek érdekében. Azt is tudom, ez nem mentség, és nem keresek kifogást, csak azt szerettem volna, hogy tudd, biztonságban akartalak tudni téged is, ezért nem szóltam... bár idő sem volt rá. Ma már tudom, hiba volt, de nem tudom megváltoztatni, legalább Victornak jeleznem kellett volna, igen, de akkor és ott... belehaltam volna, ha történik veled vagy bármelyikükkel valami. Tudom, hogy egy nőnek elmagyarázni, hogy az üzletet előtérbe helyezte egy hím, az egyenlő a halálos ítélettel, de ha valamennyire kiismerte már magát a családunk ügyes-bajos dolgaival kapcsolatban, akkor azt is tudja, hogy nagyon komoly oka lehetett annak, ha én így eltűnök. Lévén sosem tettem ilyet, és ez akkor is így van, ha szegény úgy élte meg, magára maradt. -Veszélyes vizekre eveztem, olyanokra, amik az életeteket követelhették volna, ha én ott elbukok, és kiderül, nekem közöm van hozzátok. Akkor azt hittem, az a jó, ha nem avatok be senkit, és így legalább biztonságban lesztek, míg én tető alá hozok valamit, ami a család jövőjét biztosítja. Miattatok tettem, nem másért, nem másokért, akkor is, ha utólag tudom, nem így kellett volna tennem, hanem felkészítenem arra, hogy muszáj kis időre mennem. Azt azért láthatja rajtam, hogy több sebből vérzek, igen, Eddel megtéptük egymást, és az állkapcsom is bánta a történteket. Az apámmal már beszéltem, és lógott a levegőben, hogy ha nem sikerül elmagyaráznom mindent, akkor a családból is kitagad, de ami igazán érdekel, az az, hogy Payne egyáltalán képes-e megbocsátani, vagy egyáltalán elmondhatom-e még neki, mit követtem el, míg távol voltam. Fáj, hogy már nem a kölyköm, és mégis örömmel tölt el, mert valahogy nem tudtam igazán összeegyeztetni azt, hogy életem szerelme és mogyorója, miközben a mentora is vagyok. Most viszont semmi mást nem szeretnék, mint a szerelmét visszakapni, csak azt. Amit még senki nem láthatott, ez a "kis kölyök" igen. Könnyeket a szememben. Tőlem, tőlem, akit még soha senki nem látott sírni. sem Victor, sem Ed, sem senki. Ő láthat, és nem szégyellem, valóban szeretem, ennyire.
Nem fogja vissza a farkasom, jól is teszi, lehet még mérgesebb lettem volna, ha visszatart. Neki ugrok, ám ahelyett, hogy lelökne magáról, vagy kitérne a támadásom elé, csak magához ölel. Felmordulok, hiszen ne ölelgessen, vadul kezdek mocorogni, karmolom, harapom, ahol csak érem, azt szeretném, hogy engedjem el. Ha ez megtörtént, hátrébb húzódom, hogy újabb rohamra induljak, ezúttal szeretném ledönteni a lábáról. Nem érdekel a lakás, nem érdekel, hogy tönkre teszem a bútorokat, ez a legkisebb problémám jelen pillanatban. Ő pedig csak mondja és mondja, nekem pedig alig jutnak el a szavak a tudatomig. Morogva próbálok a vállába marni, mélyen mélyesztve a fogaimat a húsába, arra sem figyelek, hogy valaki már kellőképpen elpáholta, most csak mi vagyunk és a haragom. Nem is hagyom, hogy végigmondja, belevágok a szavába. ~ Szó nélkül elmentél, Ryan! ~ csattanok fel dühösen ~ Egyik pillanatról a másikra léptél ki az életemből! Az életünkből! Nem csak engem hagyott magamra, hanem az egész családját, az egész falkát. És mondhatja nekem, hogy így volt jobb, hogy csak nekünk akart jót, nem érdekel. Mert iszonyatos fájdalmat és űrt hagyott maga után. Én pedig ezen nem fogok tudni túllépni ennyivel. ~ Belehaltál volna abba, ha történik bármelyikünkkel valami? ~ felhorkanok és ha az előbb sikerült a vállába marnom, akkor csak most eresztem el, hogy hátrébb lépjek. Borostyán íriszeimben a düh kavarog, a tekintetét keresem, a szemébe akarok nézni ~ Tudd meg, hogy én abba haltam bele, hogy elveszítettelek. Hogy eldobtál magadtól. Itt hagytál, Ryan.. ~ cseppnyi fájdalom érződik a szavaimban, de nem hagyom, hogy a szomorúság és a fájdalom uralkodjon el rajtam. ~ Olyan nehéz lett volna annyit kinyögni, hogy életben vagy?! Semmit sem tudtam rólad! Érted?! Semmit! Azt sem tudtam, hogy élsz-e még egyáltalán! Még az is jobb lett volna a bizonytalanságnál! ~ kiabálok. Nem tudom abbahagyni, nem tudom lecsendesíteni az érzelmeimet, az energiáim olyan erővel kavarognak körülöttem, hogy félő, nem csak Ryan érzi őket. De nem is érdekel. Tudja csak meg az egész lak, nem számít. ~ Jobb lett volna, mint azzal a tudattal élni, hogy elmentél. Hogy itt hagytál. Megrázom a fejemet, hogy utána vicsorogva nézzek fel rá ismét. Teszek felé egy lépést. ~ Miért jöttél vissza, Ryan? Minden szó nélkül eltűnsz, aztán egy nap ismét betoppansz az életembe? Újrakezdtem mindent, a földről kapartak össze és erre most ismét felbukkansz, hogy újra összekuszálj mindent? ~ Fáj a gondolat, hogy a dühöm sokkal erősebb az örömömnél, amit a visszatérése jelent. ~ Menj el, Ryan! Hagyj békén! Nem vagyok kíváncsi a mondandódra és a kifogásaidra! Látni sem bírlak! Dühös bikaként fújtatok és az sem érdekel, ha ostobának bélyegez és a falhoz vág. Nem érdekel. Semmi sem érdekel. Most csak azt akarom, hogy menjen el. Nem vagyok képes racionálisan gondolkodni, túlságosan fáj. És ha nem megy el, hát én fogok távozni.
Hagyom, hogy tomboljon, nem fogom le, nem tartom vissza, nem érdekel, mi törik és mi nem, azok csak tárgyak, amik pótolhatóak. Értem az ő dühét és elkeseredettségét is, tudtam, így fog reagálni, ahogyan Ed is, és nem érdekel. A sérüléseimből mit talál el és mit nem, azzal sem foglalkozom, csak nem akarom elengedni, ő ne sérüljön, nekem mindegy, majd beforr, rá viszont úgy vigyázok, mint régen is, amikor nem volt szükséges, hogy a regenerálódást gyakoroljuk. Rám zúdít mindent, szinte végig sem hallgat, erre is számítottam, hiszen az a feszültség, ami benne van, annak ki kell jönnie, és így. Várható volt. Mégsem vágok közbe, hagyom, hogy tomboljon, hagyom, hogy kitörjön, és csak akkor pillantok rá, amikor elküld. -Igen, ez a tudat volt bennem Ausztráliában is, Payne, a rettegés attól, hogy lebukok, és bajotok esik. Amikor mentem, hoztam egy döntést, hittem, hogy jól, tévedtem, igen, hibát követtem el, és igen, belehaltam volna, ha történik veletek valami. Hibáztam, és akárhányszor mondom el, nem tudom megváltoztatni, pedig szeretném. A családom ismer, így azt is tudják, nem szokásom feladni bármit is egy elutasítás vagy kudarc után, így most sem teszem, mert nem, nem fogom feladni azt a nőt, aki szeretek. -Soha nem hagytam még el a családomat, most sem ezt tettem, nem így akartam, de legalább a jövőtök biztosítva van. Valóban az életemet kockáztattam, de ez most nem számít, még akkor sem, ha tudom, hogy Victor valamilyen szinten ezt értékelte. Ami engem érdekel, az Payne. -Csak egy szót mondok, Kirill. Bármit üzenek, annak híre megy, nem tehettem meg, igen, akkor kellett volna megtennem, amikor mentem. Viszont ezt a hibát korrigálni fogom, és nem, nem összekuszálni jöttem vissza, fel sem merült bennem az, hogy nem így teszek. Miattad, értetek vagyok itt, még akkor is, ha már... nem az a kapcsolat van köztünk, mint volt. A szerelmem nem változott, és ha ezért ismét meg kell küzdenem, hát akkor megteszem. Jelenleg ha nem a tombolását nézném, akkor még mosolyogni is tudnék, milyen kis harcias. Az utolsó szavaira az a könnycsepp már legördül, de ahelyett, hogy elmennék, ismét csak átölelem, mert érzem, hogy a dühe mellett ha csak egy picit is, de még talán szeret. A földre ülök és úgy ölelem magamhoz, és azt is leszarom, hogy hülyén néz ki, ha egy emberi alak pofán csókol egy farkast, megteszem. Esetleg ha azonnal letépni készülne a képem, azért elrántom a fejemet, de el nem engedem. Most, hogy itt van, nem akarom többé távol tudni.
~ Attól még, hogy idejössz és elmondod, mennyire sajnálod, meg hogy rosszul csináltad, semmi sem változik! Elégszer hallottam már a szájából, hogy sajnálja. És hogy megváltoztatná. Nem kell többször, felfogtam. Csakhogy ide a sajnálat most kevés. ~ Erre nem gondoltál akkor, amikor úgy döntöttél, minden szó nélkül eltűnsz? Akkor nem jutott eszedbe, hogyha egyszer visszajössz, akkor ez lesz? Vagy megérte a kockázatot? Bármit is csináltál, fontosabb volt nálunk? Nálam? Szeretném hinni, hogy fontos voltam neki. De képtelen vagyok ezek után. Azután, hogy szó nélkül itt hagyott, egyenesen azt mutatva ezzel, hogy talán mégsem érek neki annyit, mint ahogyan én azt gondoltam. ~ Nem kellett volna elmondanod, hogy hova mész. Csak legalább annyit, hogy elmész egy időre. Minden jobb lett volna ennél! Ennél az egésznél, hogy itt hagytál bizonytalanságok között! Fel tudod te ezt fogni, milyen érzés volt? Milyen érzés volt, hogy azt sem tudtam, élsz-e még egyáltalán? ~ csak jönnek belőlem a szavak és nem tudom őket visszafogni. Nem is akarom. Ahogyan a tetteimet sem. Ám ahogyan a vállába marok, ahelyett, hogy ledobna magáról, vagy ellökne, netalán védekezne, hagyja és ráadásul át is ölel. Kiszakítom magam az öleléséből, ismét és távolodom pár lépést. ~ Kirill? ~ teszem fel a kérdést meglepetten, hiszen erre a válaszra egyáltalán nem számítottam. ~ Nem ismerem őt olyan jól, mint te, de akkor sem értem. Mögöttünk egy egész falka áll! Hitetlenül morranok és rázom meg a fejem. Valóban nem tudom, mire képes ez a Kirill és mit tett volna velünk, de a falka akkor is itt van. Nekem ők a családom. ~ Az nem jutott eszedbe, hogy máris sikerült mindent összekuszálnod? ~ dörrennek felé ismét a szavaim. Ah, persze, elhiszem én, hogy nem azért jött vissza, hogy megint minden felkavarjon. Csakhogy már megtörtént. Már azzal megtette, hogy megjelent. Látom az arcán legördülő könnycseppet és egy pillanatra megállok. Egy pillanatra előtérbe kúszik az, hogy igenis hiányzott. Hogy igenis vágytam rá, hogy visszajöjjön. Egyetlen pillanatig merülök el az ölelésében, csak akkor szakadok ki belőle ismét, amikor pofán csókol. Ha szeretné visszaszerezni a szerelmem, akkor igenis küzdjön meg érte. ~ Eljátszottad a bizalmamat, Ryan.. ~ jegyzem meg csendesen, ahogyan hátrálni kezdek tőle, vissza az ajtó felé. Azzal, hogy megpróbálja visszaszerezni, jelzi nekem, hogy talán mégiscsak fontos vagyok neki. Hogy megéri értem küzdeni. Amint az ajtóhoz érek, minden szó nélkül fordulok meg, hogy így, bundás alakban vágtázzak végig az épületen. Ki akarok jutni. Nem érdekel senki és semmi, én egész egyszerűen csak egyedül szeretnék lenni. ~ Ne gyere utánam! ~ szólok még vissza, már csak az kellene, hogy utánam caplasson. Nem, én most szeretném egymagamban maradni, végiggondolni ezt az egészet. Nagyon remélem, hogy senki nem tart vissza, nem akarok most semmiféle lélekőrlő beszélgetést, csak egy kis csendre vágyom. Fogalmam sincsen, meddig rohanok, amikor végre hagyom, hogy a fájdalmam úrrá legyen rajtam. Összeroskadok és így, farkas alakban, amennyire lehetséges, összegömbölyödöm. Fogalmam sincsen, mennyi ideje fekszem ott, az sem érdekel, hogy esik a hó, ha valaki utánam jönne, úgyis meg fog találni. Telnek az órák, mire sikerül végre annyira lenyugodnom, hogy alakot váltsak. Nem sokáig fekszem így a földön, amikor valaki érkezik, hogy fogjon és visszavigyen a lakba. Alig vagyok a tudatomnál, így arra is képtelen vagyok, hogy beazonosítsam, ki a jótevőm. Darren-re tippelnék, de közel sem vagyok benne biztos. Ha nem térít magamhoz, akkor ismét jó pár óra, mire képes vagyok feltápászkodni. Első utam a Teremtőmhöz visz, egyetlen kérdéssel állok csupán elé, tudni szeretném, van-e esetleg egy üres kanapéja, ahová becuccolhatok.
// Ha más nem volna, akkor köszönöm! És nyüff <3 //
Hallgatom az "őrjöngést" és nem is próbálom megállítani, hiszen nincs értelme, most akármit is mondok, nem fogja megérteni, nem fogja úgy kezelni, ahogyan tenné más körülmények között. Dől belőle a szó, és szótlanul tűröm, még akkor is, ha lenne hozzá egy-két szavam. Nem volt fontos nekem, nem, persze, ahogyan a családom sem, hogyne. -Majd egyszer talán megérted, hogy a kockázat amit vállaltam, pont miattatok volt, érted. Az nem most lesz, talán napok vagy hetek múlva. Megérte, hogy az életemet tettem fel egy lapra? Meg, megérte, hiszen akármi is történik, akármennyire is beüt a kraft, valami olyasmi van a kezünkben immáron, ami nem fog problémát okozni, mert kereslet lesz rá. Tovább folytatja, a kis marása már nem oszt, nem szoroz a sérüléseimen, nyikkanás sem hagyja el a torkomat. Élek vagy halok, magam sem tudtam, de mégis mit mondanék erre? Felesleges szócséplés lenne, ha bármit is felelnék. A "drága" bátyám említésére adott reakció az, amire felelek. -Ne becsüld le Kirillt. Mögötte egy egész ország áll, és ki tudja, még hány nemzet, ami rengeteg falkát jelent. Tudom, hogy nem ismeri, mi viszont már igen, elég ha csak a világháborút vesszük alapul, amikor úgy állt a németek mellett, mintha mindig is oda született volna. Nem hiszek abban, hogy egyedül jött ide a kölykével, és közben nem ad részletes tájékoztatást mindenfelé. Aljasabb ő ennél, sokkal de sokkal szemetebb, mint amilyennek mutatja magát jelenleg. Megjavult... én pedig ma születtem meg, hogy ezt elhiggyem. Victor is gyanakszik rá, ő pedig tényleg ismeri, bár azt még nem fejtettem meg, hogy őt miért tette azzá, ami ő maga. Jelenleg azonban ez is mellékes, ami sokkal jobban foglalkoztat, az Payne, és a csalódottsága. -De. Az ölelésem szívből jön, az a könny is, amit eddig mindenki előtt titkoltam, és önkéntelenül az, hogy egy szőrgombolyagot pofán csókoljak, bármennyire is abszurd. Hagyom, hogy kiszakítsa magát a karjaimból, bólintok a megjegyzésére, és nem, nem fogom követni, helyette széles mosollyal a képemen terülök el, ami egy fájdalmas pofavágásban merül ki, hiszen ismét szembesülök az állkapcsom darabokban létéről. Mégis mosolygok, mert tudtam, hogy nem várhatom azt, örömmel a nyakamba ugrik, de az ölelésem mégis engedte, ha csak egy pillanatig is, tehát igen, még szeret, még mindig szeret. Eljátszottam a bizalmát, sejtettem, és most vissza fogom szerezni, akármi történjék is. Hová ment, nem tudom, de sejtéseim szerint Edhez, ahová én is mennék, és mégsem követem. Sokkal többet jelent az, hogy van miért küzdenem, és van remény, tehát marad a kiterült póz a nappalim kellős közepén.
Én nem beszéltem vele semmit az elmúlt két napban, sőt, egyenesen kerültem, ha pedig ő közeledett volna, elküldtem, vagy magára hagytam. Darren-t is megkértem, hogyha lehet, akkor ne engedje be, ha kopogtatna. Szeretném én elintézni a dolgot, de egyelőre nem érzem úgy, hogy készen állnék egy újabb beszélgetésre. Szükségem van egy kis időre. Darrennek sem mondtam semmit. Nem akartam erről senkivel sem beszélni. Az eszembe jutott, hogy Naomit esetleg felhívom, de az utolsó pillanatban letettem a telefont. Ahogyan Darren beengedett, az első pár órában nem csináltam semmit, csupán ültem egy helyben, szorosan ölelve át a térdemet és kb szó szerint a semmibe meredtem. Megannyi gondolat cikázott állandóan a fejemben, örültem volna egy kis csendnek odabent, de sajnos ilyesmi nem adatott meg. Amint magamhoz tértem, megpróbáltam felvenni a régi ritmust. Ugyanúgy enni, eljárni edzésre, beszélgetni Darrennel valami totál semleges témáról és habár a poénjaira és a csipkelődéseire nem úgy reagáltam, mint ahogyan az várható lett volna tőlem, azért korántsem volt olyan rossz a helyzet, mint nem is olyan régen. Egyszerűen nem lehet, hogy a visszatérése ennyire összetörjön, hogy megint a padlóra küldjön. Erősebb vagyok én annál! Legalábbis megpróbálok az lenni. Pontosan ilyen miatt döntöttem úgy, hogy ideje összepakolnom a holmimat. Na jó, az is közrejátszott benne, hogy nem flangálhatok mindvégig Darren pólójában, de ez csak mellékes probléma volt. Nem fogadtam el segítséget, ha Darren esetleg felajánlotta. Ezt szerettem volna egyedül elintézni. Legfeljebb megint elborul az agyam és alakot váltok, de legutóbb sem nagyon törtem össze semmit. Legalábbis azt hiszem, arról már fogalmam sincsen, mi lett Ryan szobájával, hiszen azóta nem jártam ott. Nem is nagyon érdekel. Csak a holmimat szeretném összepakolni. Bíztam abban, hogy nem lesz otthon, de természetes, hogy nincsen akkora szerencsém, már akkor érzem, hogy otthon van, amikor kilépek az ajtón. Nem érdekel. Ennyitől nem fogok megfutamodni. Egyetlen pillanatig habozok csupán, amikor felemelem a kezem, de aztán egy mély levegő után határozottan kopogtatok az ajtón. Hiába van bent az összes holmim, már nem érzem úgy, hogy ez a helyiség az enyém is lenne. Megvárom, amíg ajtót nyit, vagy beinvitál, ha bármit mondani szeretne, akkor kezem felemelésével próbálom a tudtára adni, hogy nem vagyok rá kíváncsi, ha pedig felém mozdulna, meg akarna ölelni, bármi fizikai kontaktusra készülne, akkor ellépek előle, eltolom, bármi, csak ne érjen hozzám. - A cuccomért jöttem. Nem zavarok sokáig, gyors leszek - adom a tudtára mindenféle érzelemtől mentesen, miért is jöttem, bár valószínűleg úgyis tudja. Nem akarok beszélni, nem akarom ismét átrágni magunkat ezen az egészen, mert félek, hogy ahogyan belekezdenénk, ismét csak kiakadnék. Azt viszont nem szeretném. Belépve egyből a szekrény felé veszem az utam, nagy sporttáskát cibálok ki belőle, hogy abba kezdjem beledobálni a cuccaimat. Hála égnek nincsen túl sok ruhám, de egy táska sajnos nem elég, így kerítek még egyet, idefele is belefértem ebbe a kettőbe és habár azóta lett még néhány holmim, most is menni fog, legfeljebb selejtezek. Csak dobálom a ruhákat, most arra sem figyelek, hogy mindent szépen belehajítsak, majd Darrennél rendezem őket. Én a magam részéről egy szót sem szólok, félek, hogy Ryan-nél kicsit más lesz a helyzet.
Az elmúlt napokban lefoglaltam magam, edzettem a kölyköket, kivéve egyet, akivel nem véletlenül nem akartam találkozni, egyelőre jobb, ha ez így marad. Castortól kértem egyedül időpontot, mert amit tudatnom kell vele, azt senkivel sem óhajtom megosztani a brancsából, csak vele. A családommal sem kommunikálta, csak a patrónusommal, tehát vagy azt látták tőlem, hogy kíméletlenül edzem az "újoncokat", vagy azt, hogy eltűnök a lakásomban, és nem mozdulok ki onnan. A kölyökfelhozatal félig borzalmas, félig biztató, van néhány, aki esélyes a felnőttlétre, és nem hal meg időnek előtte. Rajtuk és rajtunk múlik, no meg a teremtőiken. Már nincs kölyköm, és lehet, ez másnak érthetetlen, mégis megkönnyebbülést okoz, pláne abban a felállásban, ami köztünk van, mert hiszem, hogy van, csak idő kell neki, hogy az a bizalom visszataláljon hozzánk, ahogyan régen is. Mivel vége a hajtásnak, és vadászni sincs még kedvem, dolgozom, azaz a saját vallásomat gyakorlom, kiterítve különböző papírok, rúnakövek és egyebek. Semmi máshoz nem nyúltam, még Payne holmijaihoz sem, ha akarja, elviszi őket, mert tudom, hogy át fog cuccolni Edhez, hiszen nálunk a kölykök többnyire a teremtőikkel laknak. Semmi gond, Ashley is így van, ln pedig nem vagyok teremtő, csak mentor. Belemerülök a munkába, néha feljegyzek valamit, és a kopogás még el sem ér az ajtóig, mikor már tudom, ki érkezett. Gondolom a holmijaiért. Felállok és ajtót nyitok, a köszönésem is csak egy biccentés, és kezemmel intek, hogy csak tessék. Visszaülök a munkám fölé, még nincs itt az ideje annak, hogy bármit is mondjak, megjegyezzek, és újból felszakítsam a sebeket. Esetleg ha Payne odapillant, láthat néhány csontból készült medált, ha számol is, akkor pontosan annyit, ahányan a családban vagyunk. Türelmesen megvárom, míg mindent összeszed, csak aztán lépek hozzá, de nem egyébért, csak azért, hogy az egyik medált amit már láncra fűztem, átadjam neki. -Ez mindig legyen nálad, Payne. Darren és Victor tudja, ez micsoda. Az öreg és Ed is kapott már hasonlót, de ez a mostani erősebb annál, ezen dolgoztam. Szívem szerint megölelném most, de korai lenne, nem akarom ismét elrontani és lehetetlenné tenni azt, hogy visszaszerezzem. Mást nem fűzök hozzá, nem is akarom tartóztatni, ha menni szeretne, akkor tegye, ennek most így kell lennie.
Semmit nem szól. Pedig azt hittem, megpróbál belekezdeni, vagy legalább mond valamit! De nem ez! Amíg pakolok, addig is szépen visszaül a cuccai mellé. Csak egyetlen pillantást vetek rá, tulajdonképpen nem is igazán érdekel, hogy mit csinál. Sőt, már azt sem tudom, jobb lenne-e, ha hozzám szólna. Jajj, Payne, döntsd már el, hogy mit akarsz! A két sporttáska megtelik, én meg a fényképezőtáskám után kutatok, még arra van szükségem és végeztem. Amint meglelem, ellenőrzöm, hogy a masina is benne van-e, aztán átvetem a vállamon a kicsiny szütyőt, hogy a cuccomhoz térjek vissza. Már éppen nyúlnék a táskák után, hogy akkor most mindenféle kísérő szöveg nélkül, egyetlen köszönéssel fogjam távozóra a dolgot, amikor Ryan hozzám lép. Ösztönösen teszek egy lépést hátra, mert az most tuti nem jönne jól, egyikünknek sem, ha megölelne. A legkevésbé számítottam arra, hogy egy medált kapok. A láncnál fogom meg, így emelem szemmagasságba, hogy szemre vehessem a kapott ékszert, összevonom a szemöldököm és így pillantok Ryan-re. - Miért nem mondod el te, hogy ez micsoda? - teszem fel a kérdést, hiszen itt vagyunk és oké, hogy nem igazán kívánkozom vele beszélni, de ha nem tesszük meg az első lépést, akkor az is lehet, hogy ez az állapot hónapokon keresztül is el fog tartani. Ő odaadta a medált, ami önmagában már egy lépés lenne, csakhogy a magyarázatot inkább Darren-re, vagy Victorra hárítja, így végképp nem tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet. Türelmesen várakozom hát, leeresztem a kezemet, benne a medállal. Kíváncsi vagyok, miféle medál ez, ennél azonban többet egyelőre nem fogok mondani. Ha szeretné velem megosztani, hogy hol a fészkes fenében volt az elmúlt hónapokban, akkor majd megteszi. Én nem fogok faggatózni.
Folyamatosan azon agyalok, mi lenne a jó, és nem tudom. Megszólalok, akkor lehet, elrohan, megölelem, akkor is, én pedig nem tudok dönteni, így inkább mély hallgatásba burkolózok, hogy ne rontsak a helyzeten. Mennyire vicces, én, aki általában marha határozott vagyok, és tudom, mit akarok, most inkább kussolok, mert azt sem tudom, mi az, amit tennem kéne. Egyet tudok, felugrani, megölelni, felkapni és megpörgetni biztosan nem, sőt, a fizikai kontaktus sem tűnik szuperbiztos módszernek. Inkább a munkámra figyelek, és arra, hogy átadjam a medált, nehogy lemaradjon. Még ezt sem akarom megmagyarázni, mert tartok attól, hogy a pofázásomat sem akarja hallani, ezért is vonom fel a szemöldökömet, amikor rákérdez. -Ez... ez azzal függ össze, ahonnan származom. Viking vagyok, az őseim tudása az, ami részben abban a medálban van... belegravírozva, megjelölve. Nevezhetjük amulettnek, ami védelmet ad. Ezért szeretném, ha mindig nálad lenne. Időről időre a családnak készítek egyet, amint eljutok arra a szintre, hogy erősebbet tudok. Magam kerestem csontot hozzá, magam faragtam és magam csináltam mindent. A medál láncát is magam készítettem, azaz fűztem, olyan ásványokból, melyek azt szimbolizálják, ami vagyok. -Gondoltam, nem akarod hallani a bővebb magyarázatomat, azért mondtam, hogy Victor és Darren tudják, mi ez. Szeretném neki elmondani, merre jártam, mit hoztam tető alá, de félő, hogy az megint csak a sérelmeit hozzák a felszínre. Egyáltalán nem tudom, mikor lenne itt az ideje, egyszerűen tanácstalan vagyok, van ilyen.
Belekezd a magyarázatba, én pedig egy egészen rövidke időre örülök annak, hogy a hangját hallom. Hogy nem arról beszél, hogy mi történt, hol volt, merre járt, csak egész egyszerűen mesél nekem valamit. Az nem számít, hogy mit, csak az, hogy hallom a hangját és nem olyan dolgokat mond, aminek már szinte a gondolatától is elkezd bennem pulzálni a düh. Nem tudok máshogy tekinteni erre az egész dologra, mint úgy, hogy átvert, megcsalt, magamra hagyott, eljátszotta a bizalmamat. Az ok egyelőre nem érdekel, hogy miért ment el, félek, hogy jelen helyzetben semmi sem lenne elég és minden magyarázattal csak tovább szítaná a dühömet. - Értem - bólintok haloványan a szavaim mellé, majd ismét felemelem a medált, hogy szemügyre vehessem. Védelmet ad. Nem igazán hittem régebben az ilyesmiben és nem tudom, most mit kellene hinnem, de az, hogy ilyet ad nekem, mégis jelzés. Hiszen ha máshogy nem is, legalább ilyen módon vigyázna rám. - Köszönöm - fűzöm még hozzá, mielőtt a medált a fényképező táska egyik cipzárja nyelné el. Lehajolok a táskáimért, hogy felkapjam őket, elbírom mindkettőt, nem kell a segítség. Régen is elbírtam, hát még most. És ha más nincs, hát anélkül, hogy visszanéznék, vagy elköszönnék, távozok a szobából.
Próbálom rövidre fogni ezt is, hiszen ha most belekezdenék abba, hogy kik azok a vikingek, és miről van szó, akkor órákig tartana az egész. Nem esne nehezemre, csak érzem, hogy ennek még várnia kell, majd később, amikor esetleg már sikerült eljutnom odáig, hogy ismét megbízik bennem. Remélem, érthetően magyaráztam, azért az megy, azt megtanultam mentorként, és a jelek szerint igen, mert nem merül fel kérdés. Egyelőre az is pozitív visszajelzés, hogy nem hajítja el, hanem elfogadja, és érzi, hogy tényleg védeni szeretném, így, ha már másképp most nem áll módomban. -Ha nem is a nyakadban van, de legyen nálad. Tudom, miről beszélek, és arról is, hogy nem holmi mese, mint ahogyan hiszik. bízom abban, hogy nem fogja bevágni egy fiókba, vagy legalább megkérdezi Edet vagy az öreget. -Szívesen. Egyelőre nem akarok többet, nem is tartom szóval, sem fel, és azt sem ajánlom fel, hogy kicipelem a táskáit. Nem azért, mert bunkó vagyok, hanem azért, mert Payne most akkor sem fogadná el a segítségemet, ha egy végtagja sem lenne, akkor foggal vonszolná ki innen. Erős kis nőstény, elboldogul vele. Visszaülök a földre, hallom, ahogy csukódik az ajtó, én pedig felsóhajtok. A kezdő lépést megtettem, talán nem voltam tolakodó, csak annyit tettem, amennyit kell.
Kezdőlap
<3 //
