Óriási szerencsém van ezzel a nappal! Mama ma könyvklubba ment a sznob barátnőivel, akik közt szerencsére annyira jól szokta érezni magát, hogy órákon keresztül nem is hallok felőle, Rita pedig erre az egész hétre szabin van, mert az unokáig meglátogatták, így erre az egész napra enyém a villa! Az ilyen napokkal -amikor dolgoznom sem kell-, egyedül csak annyi bajom van, hogy egy idő után nem tudok mit kezdeni magammal. Nincs Mama, aki állandóan csacsogni akar valamiről, és akinek naphosszakat kell hallgatnom a mendemondáit, és nincs Rita sem, aki még mindig -mexikói származása lévén-, hadilábon áll az angol nyelvvel, és akit tanítgathatok, hogy könnyebben be tudjon illeszkedni, és hogy a bevásárlás se okozzon gondot számára. Ilyenkor mindig rám tör a kényszer, hogy az egész napot a pincében töltsem és tanulmányozzam Paulo nagypapám dolgait, amivel még nem is lenne akkora baj. Igazából, a másik kényszerem sokkal de sokkal rosszabb ennél. Ahova csak nézek, mindenhol falra szögelt állatfejekkel találom szembe magam, amiktől szívesen megszabadítanám az egész villát... Mindig elképzelem, hogy felállok egy létrára és egyszerűen csak lerángatom őket a falról. Amikor ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben, sajnos mindig nehéz megállnom, hogy ne tegyek semmi ostobaságot. Hogy valahogyan elterelhessem a gondolataimat arról, amit most a legszívesebben csinálnék, csak leülök egy bögre kamilla teával a társalgó sötétbarna bőrkanapéjára az Üvöltő szelekkel, és igyekszem beleveszni a drámai történetbe.
Néha még azokra is rájár a rúd, aki annak idején olyan lelkesen ontotta ki az életeket, mintha csak az lett volna a hivatása. Mondjuk, ha azt vesszük tényleg az volt. Eleinte csak nagyon nehezen vitt rá a lélek, hogy bárkiben kárt okozzak, de ahogy egyre több fájdalmat okoztak a "tartóim", úgy kövült meg a szívem, és már immúnissá is lettem az emberi érzelmekkel szemben. Már nem akartam minden adandó alkalmat megragadni, hogy meneküljek és ne öljek. Megtettem, és már a saját testem bűzlött az emberek vérétől. Sarah ezért jött. Hogy egy ilyen halottért bosszút álljon rajtam. A gond csak az, hogy eltelt azóta több mint száz év, és én is változtam. Megint olyan lettem, amilyen egykoron, ennek ellenére kénytelen vagyok elkülöníteni a két esetet egymástól. Így is megteszem azt amire felszólítanak, nem állok le hepciáskodni és ellenkezni. De olyan személyeket akik nem érdemlik meg, olyanoknak nem ontom ki az életét. Bele telt bő tíz percbe az, ahogy Sarahval hadakoztunk egymással. Megelégeltem. Míg általában én hajszolom bele a másikat abba, hogy támadjon, folytassa, ne futamodjon meg, most én vetettem véget az egésznek. bedobtam a törülközőt, elhúzódtam, bár kénytelen voltam egy keményebb csapást mérni rá ahhoz, hogy még csak esélye se legyen arra, hogy folytassa. Ennek ellenére nem nyertem. Egyikünk se nyert, nem erre ment ki a játék. Lehet, hogy csak én értelmeztem félre, de beismerte nem csak magának, de nekem is, hogy azzal, hogy bosszút esküdött, nem lesz semmi se jobb, csak az ő kezéhez is vér tapadna az esetleges halálommal. És ezzel a tudattal piszok nehéz együtt élni úgy, hogy az ember ne őrüljön bele egy idő után. Nem mindenki képes feldolgozni az általa elkövetett haláleseteket. Lehet, hogy még én is megremegek olykor-olykor, de én már... hogy csúnyán fogalmazzak, megszoktam. Miután megállítottam, és kiszállok a Camaroból, némi botladozás közben battyogok el a hatalmas, már-már kúriának nevezhető tákolmányhoz, aminél biztos nem láttam még Alaszkában nagyobbat. Nem is értem, hogy eddig miért nem jártam erre?! Hazel illata úgy lengi körbe az egész környéket, mintha csak egy nyíló rózsakert volna. Megfeszült testtel teszem meg a köztem és a ház lépcsője közötti szabad teret, s amint elérem a verandát, nekitámaszkodva a félfának, háromszor megkopogtatom a méretes ajtót. Hogy miért vagyok itt? Halványlila fogalmam sincs... talán tényleg szükségem van valakire, akinek a jelenléte elég erőt tud adni ahhoz, hogy összeszedjem magam. Ennyi erővel akár hazáig is elevickélhettem volna, de ahogy én ismerem Chrystalt, csak a szoksáso hisztije és dorgálása dominálna, amire most nincs szükségem. Legalábbis tőle nem. Tekintetemmel lassan felmérem a ház még látható részeit, a hatalmas udvart... nem is meglepő azok után, hogy az anyja mennyi pénzt hagyott ott a hegyi mentőknek. Egy ekkora vityillót nem is lehet rendesen tisztán tartani. Vagy mégis?
Ijedten összerezzenek, ahogy meghallom a dörömbölésnek hangzó kopogást az ajtón. -Egy pillanat! - Szólok oda a hatalmas ódon ajtóhoz kissé ingerülten, amint a harmadik kopogás is felhangzik. Valaki nagyon türelmetlen! Lerakom a könyvet az előttem lévő asztalra, majd felállok, megigazítom a ruhámat -igaz, fogalmam sincs, hogy egy pólón és tréning nadrágon mi igazítani való van-, és mezítláb, futólépésben eltipegek lábujjhegyen az ajtóig. Először csak arra szánom el magam, hogy kinézzek a kis kukucskálón, de amikor nem túl jó bőrben meglátom Dylant, habozás nélkül feltépem a nyílászárót. Ami ezután fogad látvány, még borzasztóbb, mint amennyit a kukucskálón keresztül is láttam. -Issstenem! Te jó ég! Gyere, had segítsek! - Gondolkodás nélkül ugrok oda mellé, hogy egyik véres karját átvethessem a nyakam fölött, hogy így támogathassam beljebb. Az ajtót lábbal csapom be magunk mögött, Dylant pedig egyenesen a bőrkanapénkra segítem. -Mi... mi a fene történt? - Térdelek le elé a kanapéhoz, kezeimmel térdeire támaszkodva, hogy így nézhessek bele azokba a bágyadt szemekbe. Homlokom kétségbeesett ráncokba szalad, ahogy egyik kezemmel széthúzom a bőrdzsekijét, ami alól azonnal feltárul az a megannyi véres karmolás és harapásnyom. Ijedtemben hátrébb ugrok, de mivel tudom, hogy szüksége van a segítségemre, ezért pár mély lélegzet után összeszedem magam és óvatosan lesegítem róla a kabátot, aminek hála még több olyan vérző szörnyűség is a szemeim elé tárulkozik, mint amilyeneket a mellkasán is láttam. -Mi tette ezt veled? - Kérdezem elborzadva, ahogy egyik kezemmel megfogom az arcát, hogy a szemeimbe nézzen. Azt se tudom, hogy mit kellene tennem! Miért nem kórházba ment?
Kristálytisztán hallom a lány hangját, ahogy valahonnan messziről, ijedten szól annak a személynek, akit valószínűleg nem is remélt, hogy valaha megfog jelenni az ajtajában. Én magam is jobban örülnék, ha nem ilyen körülmények között kellene találkoznunk, de jelenleg jobb "menedéket" el se tudnék képzelni magamnak. Igaz abban biztos vagyok, hogy sokat fogom feltenni magamnak azt a kérdést, hogy mégis miért Hazelhez jöttem el? Talán... talán már most van valamiféle ragaszkodás, ami felé irányul tőlem? Nem tudom... minden esetre ha megmondom neki, hogy egy farkas támadott meg, akkor ő nyilván fog tudni válaszokat adni arra, amire amúgy nem kellene. Nem egy közönséges farkas mart és harapdált össze, de egyelőre nem kell tudnia, hogy egy másik "faj"... és ha valaki, akkor ő tényleg tudna erre normális észérveket adni. Mááár ha csak egy mezei farkas nyalogatott volna véresre. Hátrahőkölök, mikor felrántja az ajtót. Akaratlanul is elmosolyodok, mikor mellém lép, hogy egyik karomat átemelhesse a feje fölött. Hihetetlen milyen apró, milyen segítőkész és mégis mennyi erő, lelkierő szorult ebbe a nőbe. - Mocskos lesz a bőr... - fintorgok, ahogy lesegít a rettentő drágának ható kanapéra és már nyomnám fel magam, hogy ne azon ücsörögjek, de mintha könyöktől lefelé megbénult volna a karom hála Sarahnak, ahogy elkapta mellső lábamat, visszaülök. Mindig azt a lábamat cibálják meg, amelyiket emberként is használok, mint kezemet. Csodálatos. Kíváncsian nézek bele a szemeibe mihelyst leguggol elém, és megtámaszkodva a térdeimen kérdőre von. Tekintetem zavart lesz, amint azon kezdek el agyalni, hogy mégis mit adjak be neki, mi lenne az, ami a legjobban megállná a helyét. De amint elkezdi lehámozni rólam a bőrdzsekit, meg is feledkezek arról, hogy válaszoljak. - Összeesküdtek ellenem a... kedvenc négylábúid - nyelek, ahogy végre valamit sikerül kikényszeríteni magamból. Undorodva nézek végig magamon, mintha nem is a saját testemet látnám, hanem egy vérbe és koszba öntött valamit. Akaratlanul is az első ablak felé fordulok, és próbálom betájolni, hogy hány óra lehet, de jelenleg nehéz tájékozódni. Nem lesz teljes a sötétség, azt nagyon jól tudom. Ennek ellenére tisztában van az itt élő ember, de főként farkas azzal, hogy mikor tör be az estének nevezhető napszak. Nagyot nyelve, erőnek erejével fordulok vissza Hazel felé. - Ne haragudj, hogy... idejöttem, csak. Te voltál a közelben, és... nem mehetek kórházba - vallom be az igazat. Na most az, hogy akkor, ha visszakérdez, mit mondok, az nagyon jó kérdés.
El nem tudom képzelni, hogy mi sarkallta őt arra, hogy idejöjjön és ne egy kórházat keressen fel azonnal. Az épelméjű emberek -ezzel persze eszem ágában sincs megkérdőjelezni Dylan épelméjűségét-, általában egy ilyen csúnya támadás után azonnal a lehető legközelebbi egészségügyi központot keresik fel. Ennek ellenére ő mégis idejött, egyenesen hozzám és most azt akarja, hogy enyhítsem a fájdalmait. A harapásokból és karmolásnyomokból ítélve farkas lehetett az elkövető, ami számomra elég hihetetlen. Jobban félnek azok az embertől, minthogy még ahhoz is merszük legyen, hogy ránk támadjanak ok nélkül. Persze, az sem kizárt, hogy egy veszett példány volt a bűnös... -Kit érdekel ez most? - Nyögök fel a súlya alatt, aztán a hatalmas, sötét színekben pompázó, állatfejekkel tele tűzdelt társalgóba vezetem, ahol máris helyet szorítok neki a kanapén. -Ez fura. A farkasok félnek az embertől. Nem támadnak, ok nélkül meg aztán főleg nem, kivéve hacsak nem egy portyázó, éhes falkáról van szó... - Osztom meg vele csak úgy érdekességként, bár sejtem, hogy ezzel ő is tisztában lehet, már csak ha az eddigi beszélgetéseinket számba veszem. A kabát csak ezek után kerül le róla. A látvány elborzaszt. Még szerencse, hogy nem vagyok gyenge idegzetű, és nem kap el se a rosszullét, se pedig az ájulás. -Figyelj, ezek nagyon durva sérülések. Akár bele is halhatsz, ha fertőzött farkas volt. Ki tudja, hogy milyen kórokozó jutott már be a véredbe ennyi idő alatt?! - Szavaim kissé talán korholónak hathatnak, de mindez csak azért, mert túlságosan is aggódom és kétségbe vagyok esve. Nem vihetem kórházba, nem akarja, de az sem megoldás, hogy amatőrként én kezdek el itt bűvészkedni a sérüléseivel és ne adj isten belehal a vérveszteségbe vagy valami csúnya vérfertőzésbe. Szedd össze magad Hazel! Kezedben az élete. -Tudod mit? Hozom a... idehozom az elsősegély dobozt. Abban kell lennie fertőtlenítőnek és géznek is meg... egyszóval, mindennek. - Azt persze már csak magamban jegyzem meg, hogy ami abban a kis táskában van, koránt sem lesz elég ennyi sérülésnek a lekezelésére. Gyors léptekben indulok a fürdőbe, ahol lefékezve azonnal kutatni kezdek. Remegő, karmazsin vörös vérétől bepiszkolódott kezeim minden létező helyet feltúrnak, mire megtalálom azokat, amik kellenek. Alig öt perc telik el, és máris a társalgó felé tartok, egyik kezemben a táskát egyensúlyozva, másikban egy tál langyos vizet, benne ronggyal. -Először megtisztítalak. A vértől semmit sem látok. - Pakolok le mindent, és ha ő is engedi, a lehető legóvatosabb mozdulatokkal elkezdem a tisztogatást. Először csak az arcát, ahonnan lassan áttérek széles vállaira és mellkasára is. -Kérsz valamit? - Kérdezem olyan halkan, mintha attól tartanék, hogy talán bánthatja a hangom a fülét.
Ahogy én, úgy ő se érti, miért idejöttem hozzá, és miért nem egy kórházba, elvégre van itt Fairbanksban az is. A válasz egyszerű. Nem mehetek kórházba még akkor se, ha az életem múlna rajta - ami persze jelenleg még csak véletlenül se igaz rám - elvégre ilyen harapásokkal és marásokkal bent tartanának. Másnap pedig szinte biztos, hogy hülyén néznének rám az orvosok, mikor bejönnek összevarrni. Nem lenne egy karcolás se rajtam, maximum egy-két vékonyka elvétve. Na ez a nagy oka annak, hogy nem mehetek kórházba se most, se máskor. magamnak kell megoldani, de jelenleg szükségem van valakire, aki eltereli a figyelmemet arról, amit pár perce műveltem fent a barlangoknál. - Anyádnak nem fog tetszeni ez a jelenet... - sóhajtom, ahogy bőrkabáttal takart oldalam nekinyomódik a karfának és a kelleténél is szúróbb érzés szalad végig rajtam. A gerincem biztos, hogy ha nagyon nem is, de valamilyen szinten sérült. Szinte meglep, hogy Sarah is ilyen tapasztalt harcos. Nem lehetet rossz mestere, ebben biztos vagyok. - Eddig én is ezt hittem - nyögök fel a gondolattól, hogy a nő milyen erővel rontott neki a lábamnak és vetette rá később magát a hátamra. Ha csak egy kicsit is nagyobb erőkifejtést gyakoroltam volna rá akkor, mikor ráestem, biztos, hogy már nem élne a nőstény. Szóval, még hálás is lehet nekem, amiért visszafogtam magam. Ezer szerencsém, hogy nem tudok elkapni betegségeket. - Nem lesz baj Hazel. Ezek miatt elég, ha nekem fáj a fejem - támaszkodok meg két kézzel magam mellett a kanapé vaskos ülő párnáin. Mikor szóba hozza az elsősegély dobozt, kíváncsian pillantok fel rá, és annak ellenére, hogy az ő fejében is megfordul, nem lesz elég, én magam is ezt próbálom közvetíteni felé anélkül, hogy kimondanám. Ezer meg ezer módja megfordul a fejemben annak, hogy hogy, milyen útvonalon tűnhetnék el innen úgy, hogy ne vegyen észre. Na nem azt mondom, ha visszajönne biztos észrevenné, de míg el nem hagyom a házat és ő távol van, addig nem. De mire már cselekednék és megpróbálnék felállni, már itt is van, s előttem térdel le egy tállal és egy táskával a kezében. A szívem jókorát dobban, mikor tekintetem találkozik az övével, és elkezdi letisztítani az arcomat, vállamat majd mellkasomat. Nagyokat nyelve figyelem az arcát, miközben megállás nélkül teszi azt, amit jónak lát. Meglehetősen óvatos, de ennek ellenére akárhányszor elér egy seb széléhez, egész testemben megfeszülök. Kérdésére megrázom a fejem. - Nagyon rossz a helyzet? - tudakolom óvatosan, közel olyan halkan, mint ahogy az imént ő is kérdezett. Ám ahogy megérzem egy idegen jelenlétét, ahogy belép a telekre, valamint egyre gyorsabban közeledik a ház felé, úgy jelenik meg az arcomon egy zavart grimaszt, amit elküldök Hazel felé is. - Jön valaki - jelentem ki határozottan.
Minden az arcára van írva. Az, hogy milyen komoly fájdalmai lehetnek most, és az is, hogy mennyire zavarja, hogy hozzám kellett fordulnia segítségért. Mintha... mintha nem is tudatosan tette volna, vagy... én nem is tudom. Nem vagyok se pszichiáter, se pszichológus. Nem tudhatom, hogy ilyen komoly sérüléseknél mik játszódhatnak le a sebesült fejében. Csak az az egy biztos, hogy Dylan nagyon rosszul döntött, amikor úgy gondolta, hogy tőlem vár segítséget. Semmit nem tudok az orvoslásról. Csak annyit tudok, amennyit megjegyeztem biológia órákról, de azóta már sokat felejtettem, meg egyébként sem hiszem, hogy szükség lenne ebben a helyzetben Heimlich-féle műfogásra... -Anyám éppen a sznob barátnőivel ül valamelyikük puccos házában és éppen azt tárgyalják, hogy milyen tragikus sorsra jutott a Vörös és Fekete Julienje. - A végén még a szemeimet is megforgatom, bár igaz, ami igaz, még mindig jobb, hogy talált magának egy ilyen könyvklubbot, minthogy nekem kelljen éjt nappallá téve hallgatnom a kedvenc könyveiről szóló unalmas sztorizgatásait. -Talán szólnom kéne az állatvédőknek. Nem engedhetjük, hogy a múlt megismételje önmagát! Az is lehet, hogy valaki vagy valami a támadás előtt megzavarta őket. - Biggyesztem félre a számat, ahogy egy percre eszembe jut az a sok szerencsétlen ordas, akiknek több gondolatot nem is szentelek. Az agyam nem is engedi, amikor folyamatosan csak azon kattog, hogy mit kellene tennem. Végül megszületik a megoldás és perceken belül már egy lavor vízzel és a szükséges kötszerekkel térdelek mellette, hogy először csak letisztogathassam. A helyzet komolysága ellenére kissé zavarban érzem magam. Nem hittem volna, hogy már a második találkánkon félmeztelenül fog tetszelegni előttem, habár, nem önszántából teszi. -Hát... nem fogok hazudni! Elég csúnyák, és egy kettőre ráférne egy összevarrás is. Tényleg jobban örülnék neki, ha orvoshoz fordulnál vele. - Préselem össze kétségbeesetten az ajkaimat, és már-már teljesen belemerülnék a törölgetésbe, amikor beszélni kezd. -Én nem hallok semmit. - Ráncolom össze a homlokom, aztán egyik kézfejemet a homlokára tapasztom. Ha vérfertőzést kapott, az lázzal jár, a magas láz pedig hallucinációkat idézhet elő. Szerencsére azonban néhány verejtékcseppen kívül mást nem érzékelek, így egy utolsó gyors farkasszemezést követően felállok mellőle, és megelőzve a látogatót, odasuhanok az ajtóhoz. Alighogy kinyitom, Kevinnel találom szembe magam, ami úgy önmagában nem lenne gond, hiszen ha jól látom nem áll szándékában bejönni. A szaga viszont... -Te ittál? - Rivallok rá rosszallóan, ahogy hátrébb húzom a fejem. -Csak miattad tettem! Mindent miattad teszek! -Kevin, elég... még a végén meghallja az anyám! - Hazudok suttogva, és idegességemben megszorítom az ajtó félfát. -Nem baj! Had... had tudja csak meg, hogy és meenfivufhfehny.. mennyire... úúhh basszameg de dögösui vagy! - Ezzel a lendülettel már nyúl is a csípőm felé, hogy felpréselhessen az ajtó félfára. Én azonban nem adom ilyen könnyen magam és próbálok küzdeni.
Kiszáradt szájjal hallgatom végig azt, amit az anyjáról és annak barátnőiről nyilatkozik. Legbelül persze nagyon jól mulatok a hallottakon, kimondani viszont nincs elég erőm, helyette csak hümmögök egyet jelezve, hogy tudomásul vettem. Nem áll szándékomban túl sokáig itt tölteni az időt, de van egy olyan rézésem, hogy ha menni akarok, akkor se fogok tudni túl hamar távozni... ez az én végtelen nagy szerencsém. - Ez lehet, hogy nem is rossz ötlet - szerény mosoly kúszik az arcomra, ahogy a farkasokat és az állatvédőket hozza szóba. - Fogalmam sincs, hogy mi dühítette fel - vonom meg a vállam feleslegesen, mivel elérni csak annyit érek el vele, hogy még jobban megfájdul. Nem baj, az az egy tény nyugtat, hogy egy-két napon belül nyoma se lesz már a hegeknek. A víz meglepően jól esik mint ahogy a lány óvatos mozdulatai. Kérdésemre azt a választ kapom, amire számítottam, bár bevallom felesleges volt megkérdezni, nem egy ilyet kaptam már az életem során, voltak ennél súlyosabbak is már. De azért fel tudom mérni, hogy egy farkas milyen sérüléseket tud okozni, ami ráadásul emberi formában olykor sokkal rosszabbul is néznek ki. - Nem kell orvos, csak... csak egy kis pihenés, egy kis tisztítás és jobb is lesz, mint amilyen újkorában is volt - magyarázom rettentő lelkesen, ami inkább lemondó és kétségbeesett, mint lelkes és élettel teli. Látom az arcán a meglepettséget, amikor azt kezdem bizonygatni, hogy jön valaki. Az a helyzet, hogy a lényeget menten ki is hagyom, többek között azt, hogy nincs túl emberi állapotában az illető és inkább tűnik egy bűzölgő piás bödönnek, mint embernek. De nincs felőle semmi kétségem, ember. És minden bizonnyal valamiféle hátsószándékkal jött most Hazelhez. Tisztán érzem azt, amit ő is, elég fellépnie a verandára, hogy egy kopogást valósíthasson meg. Mintha legalábbis azt hinné, hogy hallucinálok, kézfejét a homlokomhoz érinti, mire csak forgatni kezdem a szemeimet és már meg is ragadom a vékonyka csuklót. - Nyiss neki ajtót, és zavard el... nincs elemében - jegyzem meg és már fel is áll, hogy megbizonyosodjon arról, hogy tényleg van-e kint valaki. Leszegett fejjel hallgatom, ahogy a férfi valami nekem nagyon idegennek tűnő nyelven neki áll hablatyolni, és csak akkor jövök rá, hogy rettentően be van rúgva, mikor megérzem a szagot. még a hányinger is elkap, főleg akkor mikor halk puffanásra leszek figyelmes, valamint Hazelből áradó tartózkodásra, és kétségbeesésre. Nem kell mást tennie ahhoz, hogy talpra kecmeregjek, már robbanok is ki a nem túl nagy, de annál otthonosabb és drágább cuccokkal megrakodott szobából, hogy a férfinek ellássam a baját. Bár az erős kinti fénynek hála homályosan látom őket, ennek ellenére meglepő gyorsasággal szelem át a közöttünk lévő távot és ragadom meg a férfi nyakát, hogy a veranda elején álló két oszlop egyikéhez rongyoljak vele. Az egész faszerkezet beleremeg, ahogy a férfit felkenem rá. - Nem tanította meg neked senki, hogyha egy nő tiltakozik, azt vedd komolyan? - rivallok rá elfúló hangon, laposakat pislogva.
-Nos, nem akarok egoistának tűnni, de szerintem ez egy nagyon is jó ötlet! Még szerencse, hogy kapcsolatban állok az állatvédőkkel. - Idegen, hozzá nem értő embereknek az állat támadással kapcsolatos hívásait nem mindig veszik komolyan. Rengeteg olyan ember van -legfőképp szórakozni vágyó fiatalok-, akik gúnyt űznek az állatvédők egyébként nagyon is komoly munkájából és úgy gondolják, hogy buli, ha téves riasztások hadával felhergelik és fölöslegesen kiküldik őket az erdőbe. Ez nem csak gyerekes, de veszélyes is lehet! Egy esetleges medve nem gondolja meg, hogy kire támad, és mire nem. Ők nem olyanok, mint a farkasok. -Nekem sincs. Lehet egy másik állat, vagy éppen arra pórtyázó pimasz kölykök... - Akaratlanul is bosszankodva megforgatom a szemeimet a kölykök szó kiejtése közben. Nincs velük bajom, vannak köztük egész jól neveltek és udvariasak is, de a másik véglet... igazi elviselhetetlen ördögfajzatok! Ezen gondolataim hadára még a levegőt is bosszúsan fújom ki, de azután már rohanok is a szükséges kellékekért, amikkel bár nem fogok százszázalékos sikert elérni, de még mindig több mint a semmi, ugyebár? Csak élje túl, ne kapjon semmi fertőzést, és esküszöm én leszek a világ legboldogabb embere! Nem tudom, hogy mire föl ez a nagy aggodalom, hiszen alig ismerem, de azt hiszem, hogy az az egy találkozás elég volt ahhoz, hogy kötődjek hozzá annyira, hogy a szívemre vegyem, ha ne adj isten meghalna. -Dylan, én komolyan beszélek! - Fogom meg újra az arcát, hogy komolyan a szemeibe tudjak nézni. Én a helyében egy ilyen súlyos dologgal nem szórakoznék. Ez egyáltalán nem vicc! Némi zavart rajta is felfedezni vélek, amikor áttérek meztelen felsőtestének a tisztogatására, egy váratlan látogató azonban -szerencsénkre, avagy nem szerencsénkre-, félbeszakítja a kis "affért", Dylan pedig ajtó nyitásra ösztönöz. Szó nélkül, szófogadóan el is indulok, hogy megtegyem amire utasít, de az ajtóig tartó utat végig Dylan felé pislogva teszem meg, arcomon pedig olyan értetlen kifejezés ül, mint amikor egy analfabéta gyerek életében először lát betűket. Honnan a fenéből sejt ennyit? Én még csak azt sem hallottam volna onnan meg, hogy kopognak, igaz, így visszagondolva kicsit, talán az lett volna a legjobb, ugyanis alighogy feltárul az ajtó, Kevin szinte beesik rajta. A tömény alkohol tisztán érződik rajta és szinte minden egyes porcikájából ez az orrfacsaró bűz árad. -Kevin, kérlek! Holnap átmegyek és beszélgetünk, ha józan leszel, de... -Józan vagyok! - Szűri bágyadtan a fogai között, és amikor kezemet a mellkasára simítom, hogy finoman eltolhassam magamtól, ő csak még jobban ellenkezni kezd és jobban felprésel az ajtófélfára. Valamikor ekkor hallom meg a dörömbölő, és kissé esetlen, bizonytalan lépteket közeledni, amik -a dühödt, mély férfi baritonnal együtt-, könnyen áttörik a fejemben keletkezett nyüzsgést, hangzavart. -Dylan! - Szólok rá a férfira, aki látszólag erejének teljében van, és pillanatok alatt úgy szedi le rólam Kevint, mintha az nem lenne több öt kilónál. -Állj le! Ne bántsd! Kevin a legjobb barátom, de amikor részeg... nem tudja, hogy mit csinál. Kérlek! - Kezdek el igazi hisztérikához hasonlóan sipítozni, ahogy Dylan mögé lépek, majd bátorkodom remegő kezem a véres lapockájára csúsztatni. -Halloween van, hogy ilyen... szarul nézel ki, haver? -Kevin, menj haza! - Kérlelem az ő érdekében Dylan válla felett, miközben kezemmel nem engedem a dühödt férfit. -Gyere, Kevin majd... Kevin el fog menni. - Ha Dylan engedi, megfogom a karját és megfontoltan visszahúzom a villába, ezzel be is zárva mögöttünk az ajtót. -Mi volt ez? Ez... előbb még majdhogynem haldokoltál ott a kanapémon most meg... most meg kis híján megölöd az egyik legjobb barátomat? - Testem egyszerre remeg a dühtől és kétségbeeséstől, ahogy Dylan szemeibe nézve beszélek, amikben kisvártatva észre veszek valamit. Valamit, ami visszakozásra késztet. -Sajnálom! Csak meg kellett volna köszönnöm... - Motyogom végül teljesen zavartan magam elé, ahogy orrnyergemet masszírozva lehajtom a fejem. Mi a megveszekedett atya úristen folyik itt?
Halkan felnevetek, bár némi grimasz is megjelenik az arcomon, mikor nem vallja magát egoistának, mégis ilyen formában adja elő a maga éltetését. És ez valamilyen szinten teljesen érthető is, elvégre nem sokan állnak jó kapcsolatban az állatvédőkkel. Vajon akkor, ha megtudja, hogy félig farkas félig ember vagyok, melyik énemet fogja jobban sajnálni? Azt aki a farkassal, vagy aki az emberrel van összezárva egy testben? - Hát... inkább az utóbbira szavazok - vallom be feleslegesen, elvégre semmi ilyenről nincs szó. Persze nem kell félni attól, hogy hülyének fogják nézni a nőt, miután beszél a fejesekkel tekintettel arra, hogy manapság még a mezei farkasok is agresszívebben lépnek fel az emberekkel szemben, mint ahogy szoktak. És ez nagyon nem jelent jót, sőt! - Tudom és elhiszem... nyugalom, majd elmegyek orvoshoz. Ha ráveszem magam - teszem hozzá bár tudom, hogy nem kell megerőltetnem magam, holnap ilyenkor már alig fognak látszani ezek a nyamvadt karmolások, de addig is úgy fogok közlekedni, mint akinek feldugtak valamit a hátsójába. Már épp erőt vennék magamon és a kezdődő zavaromon, mikor a mellkasomat kezdi el törölgetni, mikor is megérzem a férfi jellegzetes szagát már innen az ajtón keresztül is úgy, hogy gyakorlatilag egy jókora légtér választ el minket egymástól, valamint az ajtó. Mind emellett olyan a kisugárzása mint egy felbőszült disznónak, akire pont most jött rá a kangörcs. Rosszkor haver! Először nem akarok beleszólni, elvégre semmi közöm hozzá, de amikor megérzem a lányból áradó feszültséget és azt, hogy minden porcikájával küzd a férfi ellen, leküzdve aggályaimat és fájdalmaimat felpattanok, hogy átszelve a szobákat nyakon csípjem az ipsét és felkenjem a veranda tetőszerkezetét tartó egyik oszlopra, minek hála megremeg az egész. - Igen azt vettem észre... undorító amikor egy férfi a sárga földig issza magát és úgy kezdi el kimutatni éberségét, kanosságát egy nőnek - vicsorgok a pasira, ki hála az alkoholnak úgy néz rám, mintha méregfogaim lennének és minimum nyolc szemem. - Akkor együtt fogunk Halloweenezni, mert hamarosan te is így fogsz kinézni - csak akkor lágyítok a szorításon és lököm le a lépcsőről, mikor Hazel a hátamra simítja a kezét, majd finomabb szavakkal, de elküldi a srácot. Remegve húzódok hátra, és szorítom az oldalamon tátongó sebre a kezem, amire valószínűleg nemrég gondolt Hazel, hogy nem ártana összevarrni. Miután visszatérünk a házba, és kérdésekkel kezd el bombázni, csak ide-oda ingatom a fejem, mintha igyekeznék kitisztítani. - A harag... jó módja annak, hogy elfelejtsem, mi bajom - magyarázom mélyen belenézve a szemeibe. - Ne sajnáld. Nekem kellene elnézést kérnem - sóhajtom, s ujjaim között szivárgó vérre pillantva elfintorodok. - Nem kellene itt lennem, én... Hazel, ne haragudj - rongyolok be az egyik helyiségbe, hogy ugyan csak véres dzsekimet magamhoz vegyem, és azt szorongatva forduljak vissza a bejárati ajtó felé. Nagyokat pislogva a táncot lejtő tárgyak láttán, egy pillanatra megtántorodok. - Kérj... kérj bocsánatot a sráctól a nevemben... - nem tudom, hogy az idegességtől vagy a vérveszteségtől, de megállás nélkül remegő térdeimnek hála alig-alig haladok az ajtó felé. Úgy nézhetek most ki, mint egy cirkuszi majom.
Újabb rosszalló fejrázások tömkelegébe kezdek, és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy egy pasi, hogy lehet ennyire makacs és önfejű?! -Dylan, nincs olyan, hogy HA! Az életeddel játszol! - Kezdek újfent komoly magyarázásba, és kezdem úgy érezni magam, mintha egy értetlen gyereknek próbálnám meg elmagyarázni, hogy veszélyes a konyhában sertepertélni, amikor a gáz be van gyújtva. Dylan úgy tűnik, hogy tényleg nincs teljesen tisztában azzal, hogy mekkora a baj, és hogy nem csak néhány karcolásról van szó, hanem olyan komoly traumatológiai osztályra való sérülésekről, amik mellett az sem biztos, hogy megéri a reggelt, mert bármennyire is nem szeretném az ördögöt a falra festeni, mindent számításba kell venni! Az események váratlanul gyorsulnak fel, és hirtelen úgy érzem magam, mintha egy tekerhető DVD lennék. Dylan egyre furcsábban viselkedik, ez pedig plusz aggodalomra ad okot, akárcsak Kevin állapota, ami koránt sem olyan súlyos, mint a kanapén heverésző férfié. Hát még úgy mennyire nem az, hogy arra is képes, hogy itt helyben leteperjen és, hogy ilyen ijesztően nyomuljon rám, egészen addig, ameddig Dylan félre nem állítja az útból. Az ő reakciója még jobban megijeszt, mint Keviné, és egy pillanatig tényleg képes vagyok azt gondolni, hogy itt helyben meg fogja ölni. Végszóként Dylan üres szavaira -illetve, amik Kevin szerint üres szavak-, Kevin arrogánsan felkacag, mintha tényleg jól szórakozna, aztán már gurul is a lépcsőn, én pedig kis híján felsikoltok. Csak az akadályoz meg mindebben, hogy kiszorul az ijedtségtől a létező összes levegő a tüdőmből, ezért helyette csak akaratlanul is megszorítom Dylan karját, amitől megannyi vörös nedű folyik be a körmeim alá, és színezi be az ujjaimat. Faggatózásba viszont már csak akkor kezdek, amikor zárt ajtók mögött vagyunk. Kezeimet görcsösen összefonom a mellkasom előtt, és csak mondom és mondom, egészen addig, ameddig valami -a szemei-, megállásra nem kényszerítenek. -Igen, az adrenalin... - Motyogom még magam elé szavaira, majd egy utolsó arcdörzsölés és már újra képes vagyok a szemeibe nézni. -Hogy micsoda? Nem mehetsz el! Úgy értem... most... nem. - Amilyen magabiztosnak indult a hangom, olyan nyuszi és puhány lett a végére. -Hé, hova fogsz most menni? Kórházba nem mehetsz. Még te mondtad, a húgod pedig nem hiszem, hogy pont így akarna látni. - Magam sem tudom, hogy miért marasztalom, amikor nem rég még viszolyogtam ettől az egész helyzettől. Azt hiszem, hogy tartozom neki ennyivel amiért levakarta rólam Kevint. -A Mama ma sokáig odalesz. Szeretném, ha visszajönnél a kanapéra és ha engednéd, hogy befejezzem, amit elkezdtem. - Kérlelem óvatosan, és még a kezét is megfogom, hogy így próbáljam meg visszatartani, ezzel együtt a társalgó felé húzni. Ha nem mond ellent, és képes visszaülni az eddigi helyére, elkezdem a fertőtlenítős "kezelést". -Szólj, ha nagyon csíp. -
Felemelt hangja hallatán összerezzenek, igaz nem beszél túl hangosan, mégis sokkal élesebben hallom, mint mondjuk ahogy azt egy átlag ember hallaná. Tudom, hogy ő így látja helyesnek, és ha tényleg ember lennék, akkor nem kellene azon töprengenem, hogy kórházba menjek vagy sem. Megtenném. Azonnal, már ha nem kerülnék sokkos állapotba a vér láttán. De így, hogy az egyik felem egy démoni jószág, amit az apám hagyott rám, mint egyetlen "ajándék", nincs értelme bemenni csak azért, hogy aztán ezer meg ezer kérdéssel küldjenek el. Nem lehetek beteg, hamar gyógyulok még most is, hogy egy farkas sebzett meg. Kell ennél több magyarázat arra, hogy miért kerülöm a piros keresztes helyeket? Szerintem nem. Nem akartam bántani a férfit, és arra is gondosan odafigyeltem, hogy ne akarjak minden áron átváltozni. Nem bocsátanám meg magamnak, ha egy ilyen alakot tettem volna farkassá, aki nem tudja kordában tartani az érzelmeit vagy úgy bevallani azokat, hogy ne legyen segg részeg. Ez már nem csak szánalmas, de undorító is. Aggaszt, hogy nem mer rám nézni, bár nem csoda, egy ilyen kirohanás után én se mernék magamra nézni. Valószínűleg nem is akarnék. - Miért? Hogy esetlegesen téged is bántsalak? - vonom fel a szemöldökömet, ahogy rámarkolok a dzsekimre, de ingatagságom miatt kénytelen vagyok az ajtófélfába kapaszkodni. - Nem tudom hova... de el innen - tényleg jobb lenne innen elhúzni, hogy máshol heverjem ki a problémámat, ne egy embernőnél úgy, hogy annak még az ismerősét is úgy küldtem le a lépcsőről, mintha legalábbis képzeletbeli kuglik lettek volna felállítva előttem, és ő lett volna a tekegolyóm. Mikor keze a kezemhez ér, egy mély sóhaj kíséretében bicsaklik hátra a fejem, és kezdem a plafont tanulmányozni azon keresve a megoldást. Egy tébolyult barom vagyok, annyi szent...tény, hogy szükségem van pár nap regenerálódásra, de nem szeretném, hogy ha ezek a folyamatok Hazel előtt indulnának be. Bár mondjuk, ha azt vesszük, hogy még mindig vérzek minden sebből, akkor nem kell tartanom tőle, hogy pikk-pakk elmúlnak. Engedelmeskedve hát a női akaratnak, visszaülök a kanapéra és hagyom, hogy lefertőtlenítse a sebeket. - Varrd össze őket jó? Az lesz a legjobb és ne ellenkezz! - szólok rá koránt se olyan határozottan, mint szerettem volna. Nem akarok neki életfogytig tartó rémálmokat okozni, így ha nagyon ellenkezne, csak kérek egy tűt és egy cérnát, és megteszem magam. Már nem egy ilyen menetet kellett végig szenvednem, úgyhogy meg se fog kottyanni. Csak szeretnék már túlesni rajta. A szemhéjaim valószínűleg a fáradtságtól, de részben a vérveszteség miatt egyre nehezednek, de csak, hogy ne kelljen rá hoznom a frászt szegény nőre, még tudom tartani magam. Bőven.
Ahogy látom Kevin lábait összecsuklani, majd a lépcső utolsó fokáig gurulni, hirtelen a lélegzetem is eláll és arra is megmernék esküdni, hogy talán még a szívem is kihagyott pár ütemet. Ha nem látnám, hogy mocorog és küzd, hogy valahogy feltápászkodjon, azt hinném, hogy meghalt. Elvégre, egy ilyen eséstől könnyen szerezhet egy olyan fejsérülést, ami akár végzetes kimenetelű is lehet. Én elhiszem, hogy Dylan nagyon berágott rá, amiért így viselkedett, de ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy alkohol befolyásoltsága alatt áll. Kevin egyébként egy nagyon is jó neveltetésben részesített pasas, akinek még azért van mit javulnia és fejlődnie a csajozás terén. Valahogy soha nem sikerült rátalálnia a megfelelő szavakra -amikből gondjai szoktak lenni-, de ettől függetlenül jó szándékú, ráadásul a közcél érdekét szolgálja. Sajnálom, hogy így kellett összefutnia Dylannek vele. Akkor érzem csak kicsit lecsillapodni a vérem őrült dübögését a fülemben, amikor már bent állunk, és kis híján vita kerekedik a kinti történésekből. -Ha jól vettem észre, te egy olyan ember vagy, aki nem lenne képes egy nőt bántani. Ok nélkül meg főleg nem. Nem félek tőled, és tudom, hogy ez is csak egy indok arra, hogy elmehess. - Beszélek szüntelenül és nagyon is kitartóan -sőt mi több, meggyőzően-, a szemeibe, miközben nem engedem a kezét, inkább csak jobban, határozottabban megszorítom. -Ilyen állapotban nem engedem, hogy kocsiba ülj, hacsak nem a kórházba mennél, amit kétlek, szóval, nyomás vissza!- Utasítom akárcsak egy kisgyereket, mégis komoly vagyok és célom, hogy érvényesíthessem az akaratomat. Eddig nem voltam meggyőződve róla, hogy én kellek neki, de mostanra már biztosra tudom, hogy nem engedem el így. -Szóval, gyere szépen... - Mondok még végszóként ennyit, és perceken belül már a társalgóban vagyunk, és én nyugodt szívvel törölgetem a fertőtlenítővel a sérüléseit. Ha nem akarnék minél precízeb és odafigyelőbb, gondoskodóbb lenni, most talán még egy diadalittas mosoly is szétterülne az arcomon, amiért meggyőztem őt. -Mi? De... - Na igen, és valahol itt is fagy le a képzeletbeli vigyor az arcomról és még a fertőtlenítési hadműveletet is félbeszakítom. Hogy... hogy varrjam össze? Én?! -Soha nem csináltam még ilyet! Azt se tudom, hogy... mi van, ha elrontok valamit? A tűt meg le kell fertőtleníteni előtte... - Úgy dadogok és magyarázok össze vissza, mintha éppen meg akarnám győzni magam arról, hogy ez tényleg szükséges és, hogy megtudom csinálni. Legalább érte, azért hogy jobban legyen! -Oké, megcsinálom, de kelleni fog a segítséged, hogy hogy csináljam... - Nézek a szemeibe aggodalom ittas tekintettel, majd leszállok a kanapéról, előkeresem az egyik régi, ódon komódba rejtett varrós dobozt, és egy nagyobb tűt kikapva onnan, már tartom is az asztalon pislákoló gyertya lángja fölé. A tű másodpercek alatt felforrósodik, és utána már csak az van hátra, hogy befűzzem a cérnát, ami -tekintettel arra, hogy mire is készülök-, sokkal nagyobb falatnak tűnik most, mint bármi más. Négyszeri próbálkozás után sikerül csak a cérna befűzése. Összevérezett kezeim megállás nélkül remegnek, a szívem pedig úgy ver, hogy félek, hogy ki akar törni a bordáim közül. -Jó, akkor csinálom. - Mászok vissza hozzá a kanapéra, majd villantok egy bátorító mosolyt -amire igazából most nekem nagyobb szükségem lenne-, aztán fogom a tűt és beleszúrom vállának bőrébe, hogy "összefoltozhassak" egy nagyobb darabot. Szinte hallom, ahogy a bőr átszakad és a tű beleszalad a cérnával együtt. Ha az érzékeim nem csalnak, mostanra már teljesen elfehéredtem. Muszáj egy kis szünetet tartanom, ha nem akarok rövid időn belül rosszul lenni.
Lehet, hogy innen úgy néz ki Hazel számára, hogy nagyot esett a pasi a lépcsőn lefelé, de biztos lehet benne, hogy megússza szárazon... ha csak össze nem h*gyozza magát, aminek fenn áll a lehetőség. Mondjuk az már tényleg nagyon szánalmas lenne. Titkon jót mulatok azon, ahogy nagy nehézségek árán, imbolyogva feltápászkodik és megpróbál elindulni valamerre. Eleinte csak kalimpál mintha azt hinni így eltud repülni, de végül megtalálja azt a minimális egyensúlyt, ami szükségeltetik a járás tudományához és már el is indul, igaz így se áll túl stabilan a lábain. Mikor kérdőre vonom, hogy ugyan miért kellene maradnom, olyas valamit mond, ami tényleg igaz, és innentől kezdve nincs miért vitatkozni. Lesunyt szemekkel adok neki igazat szavak nélkül. Az ahogy erősebben megszorítja a kezem tényleg maradásra késztet, és már csak meg se fordul a fejemben az az esetleges lépés, hogy elhagynám nem csak a házat, de a környéket is. Halvány mosolyra húzódik a szám, miután befejezi az utasítgatást. - Mit gondolsz, hogy jöttem el idáig? - mondjuk az lényegtelen, hogy az út java részét gyalog tettem le és a kocsi kint áll valahol az egyik üzlet előtt. Erről nem kell tudnia. A fertőtlenítő bevallom csíp és éget, de mivel nem vagyok egy nyomorodott, gyenge idegzetű gyerek, nem jegyzem meg és még csak nem is fintorgok. Elég lesz akkor, ha tűvel végezzük ez a dolog katona részét. - Nem fogod elrontani! - jelentem ki épp olyan határozottan, ahogy az kitelik tőlem és nem engedem el a tekintetét - nem kell tartani, sikerülni fog. Mintha egy ruhát kellene megvarrnod, csak kicsit... csak kicsit nehezebb és csúszósabb lesz - magyarázom és bár nem akarom paráztatni, mégis felmerül bennem a kérdés, hogy mi van ha épp emiatt fog megfutamodni? - Elég, ha tűzbe nyomod - teszem hozzá mellékesen. Nem érdekelne az se, ha nem fertőtlenítené le, elvégre mi bajom lehet tőle? De azért nem árt, ha emberként állítom be magam, mintsem egy Supermanként, aki mindig mindent túlél. Összevont szemöldökkel figyelem, ahogy elkezd sürgölődni és előkap egy varrós dobozt. Tisztán érzem azt, hogy fél, retteg még akkor is, ha nincs mitől. Igaz egy ember nem ilyen helyzetekre termett igaz? - Hé! - simítom rá kezemet az övére és kezdem el cirógatni a kézfejét, miközben nem engedem el a tekintetét. - Nyugalom jó? Segíteni fogok... - ezzel már engedem is el a kezét, hogy tehesse amit már elkezdett volna. Mind végig szemmel tartom az arcát, ám ahogy teljesen elfehéredik, egy halk sóhajjal már ki is kapom a kezéből a tűt, a dobozból kiemelek egy tekercs cérnát, hogy aztán felállhassak a kanapéról. - Menj igyál valami erőset, vagy szimplán egy pohár vizet - kacsintok rá és már szédelgek is át a fürdőszobába anélkül, hogy megkérdeztem volna, merre van. Megállva a tükör előtt úgy fordulok, hogy jól láthassam a kérdéses részt, és már szúrom is bele a tűt a bőrömbe, hogy aztán egy-két perc után már teljesen össze is tudjam húzni. A cérnát ki fogja lökni ahogy gyógyul, de addig is ez megteszi. Ahogy végzek ezzel a résszel eltépem a cérnát, hogy a maradékot kivehessem belőle. A következő manővert már kénytelen vagyok ülve végezni, így ránehezedve a fürdőkád szélére újra befűzök egy nagyobb cérna darabot, majd ujjaimmal összecsípem a véres bőrt, hogy folytathassam amit nemrég abbahagytam. Halkan felnyekkenek, mikor a tű átszúrja a bőrt, de nem is foglalkozva a fájdalommal, összeszorított fogakkal, eltökélten foltozom magam.
Már azt félsikernek könyvelem el, hogy sikerült valahogyan észérvekkel meggyőznöm őt, hogy maradjon és hogy ne csináljon semmi hülyeséget, bár, amit legnagyobb hülyeséget most tehet, az az, hogy kocsiba ül és karambolozik, mert ne adj isten elájul a volán mögött a rengeteg vérveszteségtől. Egyébként sem tűnik valami stabilnak, így pedig nem kockáztatok és jobb, ha ő sem teszi! -Az most nem számít! Most csak az a lényeg, hogy nem biztonságos így kocsiba ülnöd. - És részemről ezt tekinthetjük amolyan végszónak is akár. Többet nem áll szándékomban erről vitát nyitni. Itt marad, engedi, hogy valamelyest helyre hozzam és kész! Ha már idáig elhurcolta magát, és orvoshoz nem megy, akkor legalább csak annyit engedjen meg, hogy segítsek neki, bár még fogalmam sincs róla, hogy ezt, hogy fogom tudni egyedül, gyakorlatilag nulla orvosi tudással kivitelezni, de majd csak elválik. A társalgóban azonban igen csak hamar kiderül, hogy mi a legtöbb, amit most tehetek. A gondolatra azonnal egész testemben megdermedek, és egyedül csak a kezem az, ami megállás nélkül remeg az idegességtől. -Aha és egy ruha esetében nem számít, hogy mennyire rontja el az ember. - Mondom pár oktávot feljebb emelkedett hangon, ami csak az aggodalommal vegyített idegesség miatt van. A szavai és szemei azonban mégis elég bátorítást adnak ahhoz, hogy a kezdőlépéseket megtegyem, ami nagyjából kimerül annyiban, hogy lefertőtlenítem a tűt. -Valamiért egyáltalán nem tudok nyugodt lenni. - Meresztek rá nagy, aggodalom ittas szemeket, és egyszerűen nem értem, hogy hogy bízhat meg ennyire bennem. Ami némi megnyugvást ad, az az óvatos érintése a kézfejemen, ami valamilyen különös oknál fogva megbizsergeti a bőröm azon pontját, ahol megérintett. Ez az ösztönző mozdulata vesz rá arra, hogy egy mély sóhajjal belekezdjek abba, amit tennem kell, de egy-két szúrás után feladom és csoda, hogy nem ájulok le a kanapéról. -Jó, oké... azt hiszem, hogy az most jó lesz. - Motyogom magam elé zavartan, majd átadom neki a stafétát és kissé imbolyogva megcélzom a konyhát, ahol első dolgom alaposan kezet mosni, majd rátenyerelni a konyhapultra és becsukott szemekkel lehajtani a fejem, hogy enyhítsem a szédülésem. Csak ezek után jut eszembe a nyugtató hatású gyógyfüvekből álló tea, ami talán most mind a kettőnknek jót tenne. Nem vacakolok a teás kannával, inkább a rövidebb utat választom. Két bögre, bennük víz, be a mikróba és amikor már eléggé felforrtak, mehet is bele mind a kettőbe a teafilter. Csak akkor markolok rá a bögrék füleire, amikor úgy érzem, hogy a kezeim is képesek rá, aztán megindulok a társalgó felé, de mikor látom, hogy nyitva van a fürdőszoba ajtó, máris irányt változtatok és felkészülve a legrosszabbra, elindulok a kisebb helység felé, ahova belépve elborzasztó látvány fogad. Az ujjaim megadják magukat, a bögrék pedig hangos csattanással törnek össze a csempén, nekem pedig úgy érzem, hogy muszáj megkapaszkodnom a mosdóba.
Megállapítására nem válaszolok, csak lemondóan ülök le a heverőre. Tény, hogy elég kótyagos a fejem, de éltem már meg rosszabbakat is. És ha én azt mondom, hogy volt ennél rosszabb, akkor azt nem árt tényleg így felfogni. Azért Sarah minden esetre kitett magáért. - Ezt se tudod elrontani - állítom határozottan. Szerencsésen eljut odáig, hogy lefertőtlenítse a tűt, de utána megint a bizonytalanságé a főszerep, én pedig kénytelen vagyok valamit csinálni, mert így tényleg nem haladunk sehova. Azzal, ha összehúzzuk a sebeket, sokkal hamarabb indul be a regenerálódás, mint amúgy. Persze nem áll fenn a lehetőség, hogy ha egy percet is veszítünk akkor már itt a vég, csupán én is jobban érezném magam, ha nem csurogna jobbra-balra belőlem a vér. Miután elsápad, átveszem tőle a tűt és elküldöm inni valamit, hogy összeszedje magát. Addig én átcaplatok a fürdőszobába, hol gyorsan befejezem a vállam, majd leülök a fürdőkád szélére, hogy az oldalamtól egészen a nadrágom övééig húzódó vágást összevarrjam. Legnagyobb pechemre pont ekkor jelenik meg Hazel is. - Ne-ne-ne ne gyere be! - szólok rá, de sikerült elkésnem, így már a fülsüketítő bögre robbanását hallom, minek egy két cserépdarabja úgy pereg a helyiség egyik végéből a másikba, mint ahogy azt a filmekben szokás bemutatni. Nagyot nyögve eltépem a cérnát, egy régebbi rongyot felkapok a földről, majd benedvesítve azt, körbetörlöm a vágásokat, hogy aztán odalépjek a lány mellé. Immáron tiszta, vérmentes kezemet a hátára simítom, míg a másikat a nyakára, hogy így ösztönözzem arra, nézzen fel rám. - Hazel? Minden oké? Sajnálom, hogy kitettelek ennek... - fintorgok, majd ugyan azzal a határozottsággal, a hátára fektetett kezemmel, elindulok vele a társalgóba, hogy ott a másik kanapéhoz invitálva lenyomjam az ágyra. Az egyik díszpárnát a karfához hajítom, hogy legyen valami a feje alatt, mikor ledöntöm. - Maradj így! - szólok rá, majd felkapom a földőr a véres vízzel teli lavórt, hogy némi szédelgéssel de eljussak a fürdőszobáig, hogy kiönthessem. A régi rongyot felesleges lenne kimosni teljesen, így csak átöblítem, hogy aztán a konyhában talált zacskóba dobjam másik társával karöltve és a szemetesben landolhasson. Nem kell sokáig keresgélnem, rögtön kiszúrok magamnak egy lapátot és egy partvist, így azokal karöltve elindulok a fürdőszoba felé, hogy összeszedjem a darabjaira robbant bögréket. Az ajtófélfába kapaszkodva, összeszorított fogakkal guggolok le, hogy a nagyobb darabokat felpakolhassam a lapátra, a teák javát pedig egy, az egyik sarokba beállított felmosóval felitassam. Soha nem voltam túl házias, de amit meg kellett csinálnom, azt mindig megcsináltam. Készítve egy újabb adag teát, alig öt perc múlva visszaballagok Hazelhez, hogy az elkészített italt odaadjam neki, és az ott letett bőrkabátomat magamra kapjam, ne kelljen azt lesnie, hogy milyen formában, milyen tökéletességgel vagy tökéletlenséggel van összevarrva egy-egy nyílt sebem. Előredőlve, két térdemen megtámaszkodva szólok a nőhöz. - Jobban vagy már? - érdeklődök aggodalom ittas tekintettel.
Hogy nem tudom elrontani? A fenéket nem! Úgy tűnik, hogy figyelembe se vette az imént eldadogott aggályaimat ezzel az egész dologgal kapcsolatban. Még egyszer azonban nem fogom neki hangoztatni, hogy mennyire félek, hogy ha félre szúrok, vagy bármi. Attól nem fog hamarabb és magától összevarródni egyik sérülése sem, és csak tovább veszélyeztetem az állapotát azzal, hogy húzom az időt, és magamban azon viaskodom, hogy vajon tényleg bele kellene-e fognom. Még nem késő rávenni, hogy orvoshoz menjen -ha kell, én viszem be kocsival-, de aztán valamilyen furcsa oknál fogva azt a megoldást választom, amire ő is rá akart venni és lényegében sikerült is neki. Tehát, tű a tűz fölé, utána pedig csak néhány öltés és kész is vagyunk, megmentettem egy életet! Az elképzeléseim azonban mégsem jönnek össze. Egy-két tűszúrás és az egészet úgy ahogy van feladom. Jobban mondva, Dylan elküld, hogy menjek és igyak valamit, én pedig nem vagyok rest ellenkezni és mire feleszmélek, addigra már kint sürgök-forgok a konyhában és készítem a két teát, hogy legyen mivel mind a kettőnknek leöblítenie azt a megannyi izgalmat, ami most összegyűlt bennünk. Céltudatosan el is indulok a két bögrével a társalgó felé, de amikor rájövök, hogy ott nincs senki és a fürdőből motoszkálást hallok, tudom, hogy hova kell tovább mennem, így már változtatom is az irányt és azelőtt lépem át a küszöböt, hogy meghallanám Dylan óva intő szavait. A bögrék a látványra azonnal a földre esnek, én pedig úgy érzem, hogy ha nem kapaszkodom meg a lehető legközelebbi tárgyban még idő előtt, összeesek. Végül a mosdót használom támasztéknak és csak akkor kezdek el koncentrálni a fülemben történő zúgás ellenére Dylan szavaira, amikor érzem egyik kezét a hátára, másik a nyakamra simulni. Annak ellenére, hogy kivert a víz a látványtól és, hogy nem vagyok éppen toppon, újra úrrá lesz testemen az a kellemes bizsergés, ahogy megérint. Nagyjából ez az, ami erőt ad a válaszolásra és minden másra is. -Nem, ne sajnáld! Lehetnék én meg erősebb idegzetű is! - Vágom rá egy fanyar, vérszegény mosollyal, ahogy belegondolok abba, hogy milyen borzasztó ápolónő lenne belőlem. Egy utolsó, mély levegővétel, és Dylan segítségével lassan visszatérek a társalgóba, ahol hirtelen nagyon vonzónak tűnik a kanapé, így le is heveredek rá azonnal. A fejemet engedelmesen arra a párnára teszem, ami a karfára lett rakva, karomat pedig behajlítva a szemeimre fektetem, ameddig nem enyhül a szédülés. Utasítására csak hümmögök egyet, és egészen addig nyugodtan fekszem, ameddig nem érzem meg a tea kesernyés illatát. Dylan közelségére kinyitom a szemeimet és meglepve tapasztalom, hogy elmúlt a szédülés és rosszullétem is, így bátorkodom felülni. Az első dolog, ami szemet szúr, hogy felvette a dzsekijét. Kicsit pánikba esek -ami az arcomra van írva-, hogy talán elmenni készül. -Igen és köszönöm. Ugye nem mész még...? - Hangomban némi reménykedés is felfedezhető, és hirtelen magam sem értem, hogy miért csinálom ezt, miért marasztalom. Mindenesetre, a bögrét két kezem között kezdem el szorongatni, ahogy felhúzom a lábaimat törökülésbe és egy biccentéssel hellyel kínálom magam mellett. -Hogy vagy? -
Nem mondhatom el neki, hogy miért nem oszt vagy szoroz, hogy nem két centiméterenként, hanem mondjuk három centikben kezdi el összevarrni a kérdéses részt. Csupán próbálom némi pozitív energiával azt sugallni neki, hogy menni fog, nem fogja elrontani. Szerettem volna, ha nem nekem kell megcsinálni, de tekintettel arra, hogy milyen állapotban van, remeg, retteg és kis híján el is ájul, kénytelen vagyok átvenni a stafétát, és magam elrendezni a gondjaimat. Elvégre én kerestem magamnak. Zsibbadt elmémnek hála nem veszek tudomást arról, hogy épp egy tűt döfködök magamba, egyedül csak az kelti fel a figyelmemet és próbálom elérni, hogy a vészesen közeledő Hazel ne jusson be a fürdőbe. Erre tessék, már itt is áll és engedi kiesni a kezei közül a bögréket, melyeket később nekem kell összetakarítani. Amint valamelyest emberi formámnak örvendhetek, már a nő segítségére is sietek, hogy aztán lekísérhessem a társalgóba. Érzem, ahogy érintésemet követően lassan de biztosan megnyugszik, megkönnyebbül, de azt, hogy ezt mire kell vélnem, nem tudom. Eddig még senki nem nyugodott meg a jelenlétemben, vagy attól, hogy megérintettem. Ez nekem...túlságosan... új. És nem tudok vele mit kezdeni csak, hogy az igazat mondjam. Idegen. - De nem kellett volna megkérnem, hogy csináld meg. szóval az én hibám - vonok vállat és már fektetem is le az egyik kanapéra, hogy aztán elillanjak rendet tenni a fürdőszobába, ha már közös erővel sikerült szétbombáznunk. Szerencsére a csempén nem látszik meg, hogy bögrét törtek rajta, az említett tárgy készletén viszont igen. Nem kell több öt percnél ahhoz, hogy ismét üzemképes legyen a fürdőszoba, így már battyogok is le Hazelhez, de előtte elkészítek neki egy bögre teát, hátha az segít neki egy kicsit. Mikor azt átadom neki, lassan de biztosan fel is ül, kérdésére viszont megvonom a vállam. - Akár mehetek is. Viszont jobbnak láttam, ha felveszem, mielőtt tényleg elájulsz itt nekem - vallom be elkámpicsorodva. Elég vicces szitu, be kell, hogy valljam. Én jöttem ide azért, hogy a segítségét kérjem, aztán én kaparom össze szerencsétlen lányt. Ahogy hellyel kínál megfontoltan, némi komorsággal ülök le mellé tisztes távolságba, mintha attól félnék, megérzi a vér szagát és világgá rohan. Robotos formációban mocorgok, mondjuk ez nem meglepő, és azért, hogy némi nyomás alá helyezzem a szúró, égető fájdalmat, karomat az oldalamtól kiinduló sebre teszem. - A helyzethez képest elfogadhatóan - húzom el a szám, ahogy teljes kábaságommal felé fordulok. - De csak, hogy tudd, eltörtél két bögrét, kidobtam két rongyot... nem valami díszes társaság a miénk - mosolyodok el. - És tényleg bocsánatot szeretnék kérni… megint. Tudom, nem kellene itt lennem és nem is lett volna szabad rád támaszkodnom, nem is értem, hogy miért tettem – vonok vállat, bár rossz döntés volt, hisz ezzel a lendülettel fel is mordulok. Minden alkalommal, mikor úgy nézek ki mint akit agyon vertek, megfeledkezek a sebekről, így természetesen úgy csinálok mindent, illetve úgy kezdek neki, mintha nem lenne semmi baj, olyan lennék mint általában jobb napjaimon. Ilyenkor meg jön a sírás rívás.
Igen, nem is kell a mainál több bizonyíték arra, hogy nem lennék túl jó orvos. Azt hiszem, hogy a betegem helyett én szorulnék a legnagyobb pátyolgatásra, ha rosszul lennék hirtelen a vér látványától. Egészen idáig nem is gondoltam volna, hogy ennyire ódzkodom a véres dolgoktól. Úgy érzem, hogy többet olyan meggondolatlanságba, mint ez a mai is volt, nem fogom magam belelovalni, és azt sem fogom engedni, hogy ha bárki mással ilyen előfordulna, hogy ne menjen orvoshoz, és hogy az én kezembe adja az irányítást. Most is majdnem katasztrófa lett az egészből. Az arcom ezennel egyértelműen a szégyentől vöröslik, amikor Dylannek, az ápolásra szorulónak kell visszakísérnie a társalgóba, hogy nehogy rosszul legyek helyette is. -Ugyan, hagyjuk is szerintem az egészet! Nem bírom a vért és kész. - Vonok vállat egész egyszerűen, és részemről ennyi elég is volt ebből az egész őrületből! Sokkal inkább foglalkoztat most az, hogy eddig nem vettem észre, hogy mennyire aggodalmas és egyben persze gondoskodó is tud lenni. Nem is értem, hogy miért nem talált még magának valakit, aki mellett lehorgonyozhat. Tényleg lövésem sincs, mint ahogy arról sem, hogy mi a fenéért töröm én ilyeneken a fejem, amikor itt van a teám, és akár minden szép és jó is lehetne, ha nem látnám rajta azt a bűnbánó arckifejezést. -Ne, ne menj! Nem akarom... - Nos, lássuk be, ezt azért mégsem ilyen ragaszkodóan és kétségbeesetten kellett volna a fejéhez vágnom, de mint tudjuk, már nincs mit tenni, és a kimondott szavakkal kell élni és tovább vinni a szálakat. Bár csak vissza lehetne tekerni az időt pár másodperccel! Akkor egész biztos, hogy többször is átgondoltam volna, hogy mit mondok... Az időutazás helyett azonban -mivel úgyse tudok mást tenni-, kínomban csak belekortyolok a forró, de rendkívül finomra sikeredett teába, miközben hellyel kínálom. Ha már ilyen szánalomra méltóan rávettem a maradásra, talán nem ártana, ha hellyel is kínálnám. -Ne is foglalkozz velük! Most csak az a lényeg, hogy mind a ketten épségben megúsztuk, és hogy ne legyen semmi vérfertőzésed... - A végén fejemmel izmos mellkasa felé bökök egy elkeseredett arckifejezéssel. Komolyan aggódom érte! Az én múló rosszullétem már sehol sincs. -Nem hozol magadnak is valamit? - Kérdezem kissé szégyenlősen, miközben picit megemelem a bögrém, ezzel célozva szavaimra.
Meglep a fordulat, hogy míg én voltam az, aki idebiceget némi segítségért, de inkább lelkes lélekjelenlétért, most még Hazel az, aki segítségre szorul. Szerencsére már nem olyan sápadt, mint amilyen a fürdőben volt, ennek ellenére még lazán visszalökném az ágyra, ha azzal próbálkoznak, hogy kikászálódik belőle. Igazából nem sűrűn vagyok összezárva emberekkel, így még vannak aggályaim Hazellel szemben. Talán épp ezért is igyekeztem minden olyan témát kikerülni, amire nincs más magyarázat, csak a farkasom. Nem szabad megtudnia, ha pedig mégis, az elsők között leszek, aki beáll Castor elé, hogy széttépjen. Nem tudnék úgy élni tovább, hogy a saját Alfámat, családomat és fajomat árulom el azzal, hogy egy ember nő rájön arra, mi is vagyok valójában. Hülyeség is volt idejönni, az egyszer biztos. De most nem léphetek le csak úgy, hogy aztán pár napon belül makkegészségesen bukkanjak fel, nem igaz? Kétségbeesett, könyörgő hangfekvése meglep, és ezt az arcmimikám is bőven elárulja. Sűrűn pislogva, halvány mosollyal figyelem, ahogy törökülésben, egy bögrével a kezében kucorog a kanapén. Védtelennek és aprónak tűnik... aranyosnak... mi van? Olyan az én szótáramban nincs! Téma lezárva... bakker... Amint hellyel kínál, minden hezitálás nélkül élek a lehetőséggel. Még mindig nehezen akarnak tartani a lábaim, de ezt jobb lenne most nem felemlegetni, és még csak nem is felidézni. Nem akarok arra a nőstényre gondolni, aki évtizedeken keresztül keresett csak, hogy bosszút álljon Ethan halála miatt, de még ennek ráadásaképpen még a földre is küldtem. Vagyis nincs meg az édes bosszú a számára. Vagy ki tudja, hogy ezt ő most hogy fogta fel?! Talán ezzel beismeri magának, hogy nem megy vele sokra, ha egész életében üldözni akar, és mindenek előtt célja marad, hogy kinyírjon. Mert ugye azt úgyse engedhetem meg neki. - Megúsztam valószínűleg... vagy ki tudja? Nem most fog kiderülni, ha bármi baj lenne - teszem hozzá mellékesen. - Hogy megint eltörjünk egy bögrét? Lassan tartozni fogok egy egész készlettel - vigyorodok el, de aztán fel is állok, hogy eleinte az ágy karfájának segítségével talpon tudjak maradni, majd el is induljak a konyhába, hol a mosogató fölé hajolva mély levegőt veszek, s felhúzva a dzseki alját, szemügyre veszem a jól látható vágást. Nyomokban még mindig szivárog belőle a vér, de ezt a nadrág idővel fel fogja fogni. Viszont ami baj... mocskos, véres lett a kabát! No semmi baj, majd megoldjuk. Kihozza a mosógépnek nevezett masina, ugyebár. A teából végül csak egy pohár víz lesz. Nincs is most kedvem semmihez, és ha nem más, jelen esetben Hazel házában lennék, valószínűleg lefeküdnék valahova, és ott is maradnék holnapig. De míg itt vagyok, marad az ülve társalgás. Reszkető kézzel teszem le az asztalra a poharat - immáron nem bögrét. - Takaros "kis házikó" - jegyzem meg halvány mosollyal jelezve, hogy nem felejtettem el, mikor nálunk ő is kitért a ház berendezésére, kinézetére. - Csak tudod mik nem tetszenek? - pillantok rá - a kitömött állatok - többek között egy-két farkas, akik bár mezei farkasok voltak egykoron, de csak hasonlítanak rám, nem? - Amúgy bocs a haverod miatt, nem akartam durva lenni, csak... elborult az agyam - támasztom meg a fejem a karfán, hogy így sasolhassam Hazelt anélkül, hogy el akarnék aludni. Ha belegondolok abba, hogy napok óta nem aludtam rendesen, akkor nagyon jól helyt tudok állni.
Kezdőlap
