Végre ideje volt már sort keríteni erre a kis kirándulásra, feltérképezni a környező erdős területeket. Két lábamon járom most a vidéket, először így kémlelek körbe, később jöhet majd a négylábú variáns is, hátha úgy több nyomra bukkanok. A szokásos köröket futom, mindig is így szoktam csinálni, ha ismeretlen helyre érkezem; egy nagyobb kirándulást teszek a felderíteni kívánt területen, mindent alaposan megfigyelve és megszemlélve. A legapróbb nyomok, avagy jelek is rettentő fontosak lehetnek. Alkalomhoz illően öltöztem, egy kissé szakadt farmernadrág, mit nem sajnálok, de azért még kellőképpen jól néz ki, felül pedig egy bebújós, sötétbarna kötött pulcsi. Bakancsot húztam lábaimra, ebbe tuszkoltam a nadrág szárait. Kabát a táskában pihen, ha netalán fáznék, de jelen pillanatban a sok gyaloglás kellőképpen kimelegített. A hátitatyóban mindenféle jóság lapul, a váltás ruha mellett víz és ennivaló, no és a doboz cigiről sem felejtkezhetek el, anélkül soha, sehova. Barlangokra leszek figyelmes, nem vagyok rest ott is körbeszaglászni kicsit, benézve a hűvös falú képződményekbe, elvégre nagyon is jó rejtekhelyek lehetnek, ha úgy hozza a sors. Tovább azonban nem bírom, túlságosan idegesítő válik a cipőmben cuppogó vízáradat. Igen, voltam olyan szerencsétlen, hogy totálisan beleléptem az egyik patakba. No még mielőtt bárki túlságosan bénának nézne, had tegyem hozzá, hogy a kavicson valami moszatféle, vagy mi volt, igencsak csúszóssá téve az átkelőm darabkájának felületét. Kellett nekem nem előrefele figyelni. Még szerencse, hogy gyorsan tovább tudtam ugrani és nem zúgtam bele teljesen a patakba, az még kellemetlenebb lett volna. De ez a vizes, cuppogó cipő is elég ahhoz, hogy felhúzza az agyam. Arról nem is beszélve, hogy rettentő kevés nyomra, jelre bukkantam, és ez szinte a semmivel egyelő. Dühösen ejtem a földre a táskámat egy kisebb, lapos szikladarab mellé, ülésre pont tökéletes. Ledobom magam is, nem érdekel, hogy hideg a kő, hiszen amiatt sem kell aggódnom, hogy netán felfázom. Inkább kutakodni kezdek a táskámban a cigim után. A természet lágy ölén állok neki füstölögni, de hát miért is ne? Nem egy szokványos jelenség vagyok, amúgy sem látok errefelé senkit. Pajzsom nem húztam fel teljesen, érezzem, ha netalán jön valaki. Igaz, így engem is észre lehet venni, de a dühömön kívül több nem igazán jut át a burkomon. Kattan a régi Zippo öngyújtóm, a cigi vége felparázslik, én pedig jóleső érzéssel fújom ki az első adag füstöt. Legalább ez megnyugtat kissé.
Legnagyobb örömömre ma megint jelentettek egy eltűnést a hegyekben, de ezúton kivívtam magamnak a lehetőséget, hogy ezennel én üljek otthon a valagamon, és más legyen az, akit kiküldenek. Kezdem megunni, hogy mindig én kapom a túlórázás vissza nem utasítható csodáját. Most végre a sarkamra álltam, amit már most sajnálok, elvégre eddig is megtehettem volna. Mivel szokáshoz híven ma se volt így fontosabb tenni valóm, majd csak későn kell visszavonulnom a falka rejtekébe "telihold alkalmával", addig így délután felé tehetek egy kis kitérőt, és így már le is parkolom a Camarot a turista ösvény melletti pár személyes kis parkolóban. Amióta ilyen helyekre bukkanok, sokkal nyugodtam lélekkel állítom le a kocsit. A barlangokat elég sok turista látogatja, talán ebből a célbol alakították ki kövekből, a nagyjából hat személygépkocsinak való helyet a fák rejtekében. Beriasztva a járgányt, már csattogok is felfelé a barlangok felé. komolyabb célom nincs vele, csupán múltkor otthagyott valamit a húgom, amire a közeljövőben talán szüksége lehet, és, hogy őszinte legyek, nem szeretném, ha bárki ezüst golyókkal teli pisztollyal rohangálna. A végén még kárt tenne valamelyik farkasban, aki aztán nem állna jót magáért. Így ezzel már el is intéztem egy egész hétre való katasztrófát, szóban. Úgyhogy jobban járok, hogy ha Chrystal nem volt képes feljönni érte, akkor én megtegyem ezt a nem túl fárasztó utat, remélhetőleg teljesen egyedül. Az avart, a fűcsomókat, a köveket és a lábnyomokat is jobban szemügyre veszem csak, hogy gyorsabban teljen az az idő, amit meg kell tennem a kocsi és a barlangok között. Nem sok, ennek ellenére ha az ember halálra unja magát, annak tűnik. A pajzsom szokás szerint le van engedve teljesen. ezt általában csak akkor engedem meg magamnak, mikor biztos vagyok benne, hogy senki nincs a közvetlen környezetemben. Egy idő után viszont mindig felkerül a helyére annyira, hogy legalább a leglényegesebb dolgokat elrejthessem mások elől. Nem árt az óvatosság. Felfelé haladva, egyre nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy nem vagyok egyedül. Egy ideig csak állok az egyik fa mellett, hogy nagyjából feltudjam mérni a helyzetét az illetőnek. Egyértelmű, hogy a barlangban van. Hát persze, hogy még csak véletlenül se tudjak egyedül lenni pár percig. Megmakacsolva magam a pajzsom nagy részét felhúzom, annyira, hogy a másik csak annyit sejtsen, hogy jövök. Bakancsom buja csattogással jelzi érkezésemet, és nem is veszek vissza a vehemenciámból. Annak ellenére, hogy határozott és eltökélt vagyok, koránt se mondanám magam agresszívnek vagy dühösnek, elvégre miért lennék az, nem az én vagy a falkám felségterületén vagyok. Ám mikor elérek a barlang szájához és megpillantom az ismerős szőkeséget, elkerekednek a szemeim. - Sarah? - csak ennyi bukik ki belőlem, ez viszont elég hangosan ahhoz, hogy a barlang falairól visszhangként verődjön vissza.
Számba veszem a cigimet, amíg kioldom a bakancs fűzőit, hogy egy gyors mozdulattal rúgjam le a vízzel teli párost. Újabb füstfelhőket eregetek, majd egyik kezemben a cigivel állok neki, hogy az üresbe véve a lábbelit öntsem ki belőlük a vizet. Másik cipőt természetesen nem hoztam, felesleges lett volna cipelni; nos, most már úgy vélem, mégsem lett volna annyira. Az egyik cipővel végzek, amikor is megérzem, hogy közeledik valaki. Pompás, nagyon remélem, hogy távolról elkerüli ezt a helyet. Az egyik barlangban ülök, kicsit távolabba a szájától, de még kellőképpen a fényben. Azért fohászkodom, hogy a közeledő személy jó messziről kerülje el az én barlangomat, most nagyon nem vagyok társalkodós kedvemben és akárki legyen, jobban jár, ha messziről elkerül. Viszont úgy tűnik imáim nem kerülnek meghallgatásra, hallom a közeledő léptek, ami csak még inkább feldühít. Mélyet szippantok a levegőbe, kihasználva, hogy farkasomnak sokkal jobb a szaglása. Ismerős, amit érzek, túlságosan is az és furcsa érzés társul hozzá.. Sóhaj kél az ajkaimról, amikor meglátom, ki az aki belép. Csak a nevem kérdezi, mely visszhangozva veri kissé a dobhártyám, erre halk, mérges morrantás tör elő a torkomból. Mély levegőt veszek és visszább tuszkolom a farkas énem, nem kell most még az is, hogy ez is kiderüljön rólam, ki tudja, miféle ember a másik. - Nem, ez itt csak az élethű, arányosan elkészített, beszélő mása. Hangom ezúttal nem túl kedves, az orrom alatt motyogok, habár biztos vagyok benne, hogy Dylan is meghallja a szavaim. Nem érdekel. Igaz, hogy békében váltunk el, az első személy, akivel hosszabb ideig, normálisan beszélgettem, de most egyszerűen magasról teszek rá, hogy mit fog ezután gondolni rólam. Kezembe veszem a másik cipőmet, többet nem is szólok a másikhoz, csináljon csak, amit akar. A pajzsomat teljesen felhúztam, semmi ne jusson se ki, se be, jobb így. A kevéske víz kiöntésével foglalatoskodom, ám túlságosan dühös vagyok, így a lábbeli és a félig elszívott cigi csikk is kiesik a kezemből. Utóbbi természetesen az előbb kiöntött picinyke tócsába. - A picsába! Roppant szép, nőies káromkodás hagyja el ajkaim. Most robbanok mindjárt szét, pláne, hogy Dylan előtt szerencsétlenkedem. Nem baj, nem foglalkozom a cipővel, inkább ismét a táskámért nyúlok, hogy újabb szálat szedjek elő a dobozból, ismét előkerül a Zippo, fellángol a cigi, mélyet szippantok belőle és kifújom a füstöt. Nagyon szép látványt nyújthatok, de nem foglalkozom vele. Fő a nyugalom.
Nem is tudom, hogy mit gondoljak arról a személyről, aki minden bizonnyal az egyik barlangban tartózkodik. Már messziről érezni lehetett, és azzal, hogy valószínűleg nem vonta fel teljesen a pajzsát, egyre erősödik bennem a gyanú, hogy mi már ismerjük egymást valahonnan, még ha nem is vagyunk puszipajtások. Ahogy haladok a barlang nyílása felé, és egyre inkább érzem az illatát, elfog a késztetés, hogy fel-felmorranjak jelezvén, hogy nagyjából sikerült beazonosítanom, hogy kiről is lehet szó, tekintettel az iménti pár percre, mikor még fogalma se volt arról, hogy jövök, én nem tudtam, hogy ő itt van, szóval minden gátlás nélkül gondolkoztam és próbálkoztam... Megerőltetni az agytekervényeimet. Látszólag nincs oda a társaságomért, s bevallom én se azért jöttem ide, hogy bárkivel szórakozhassak egy kicsit, beszélgessünk és iszogassunk kedvünkre. Csak jönni menni kényszerültem ide, de valami azt súgja, hogy több lesz ebből, mint egy egyszerű "sziacsakezértjöttemdemármegyek" találka. Már csak azért is, mert nem tudja elkerülni a figyelmemet az, hogy ha nem túl hangos, de mégis hamar elkapott morgás tört fel az imént belőle. A pajzsom már akkor teljesen fel volt húzva, mikor egész közel értem a barlanghoz. Már-már reflexszerűen vonom fel, és nem is félek attól, hogy talán feleslegesen. Soha nem árt a védelem nem? Értetlenül állok a megnyilvánulása előtt, és úgy közelítem meg, mintha egy robbanni készülő bomba lenne. Fogalmam sincs, hogy mi üthetett belé, de az alapján amit érkezésemkor éreztem, nem is csodálom, ha rögtön másként reagál mint akkor, mikor először találkoztunk az Upperben. Akkor minden békés és nyugodt volt, bár akkor is volt valami kis bibi, ami azt súgta, hogy ismerjük egymást. De most még erősebb a gyanúm. Mikor elkezd kapkodni, értetlenül figyelem. - Minden rendben van? Miért vagy ilyen szétszórt? - igyekszek minden rezdülését figyelni, de azzal, hogy mindketten védőburkot képeztünk magunk körül, nem teszi lehetővé, hogy át is lássak a szitán. Így még gyanakodni se gyanakodhatok, bár biztos vagyok benne, hogy ő is érzi azt, amit én is... és akkor itt még nagy bajok lesznek. Minden esetre jobban járunk mindketten, ha megőrizzük a hidegvérünket. Nem akarom, hogy pont telihold napján szabaduljon el a pokol.
Senkihez és semmihez nincsen most kedvem, szeretnék nyugodtan ücsörögni és elszívni a cigimet úgy, hogy senki nem zavar közben. Olyan nagy kérés volna? Úgy tűnik igen.. mivelhogy megjelenik Dylan. Bár ha jobban belegondolok mégiscsak jobb, mint egy ismeretlen alak. Vagy mégsem? Mindegy, ezen felesleges őrlődnöm, mert ő van itt és nem más. Igen, teljesen máshogyan reagálok és viselkedem, mint múltkor az Upper-ben, de ilyen az élet, no és én is. Nem fogok jópofizni csak azért, mert már ismerem a másikat, az amúgy sem én lennék. Ha pedig ez az énem nem tetszik neki.. akkor így járt, legalább remélhetőleg mihamarabb elkotródik innen. Furcsa belegondolni, hogy pár napja még kíváncsian lestem a szavait és valóban érdekelt az, amit mond, most meg.. A két kérdést hallva megforgatom a szemeimet miközben egy újabbat szívok a cigiből. Jelen pillanatban ez a vékonyka kis tekercs, ami visszatart attól, hogy menten felrobbanjak. Nem is tudom, miért vagyok ilyen feszült. Ez már nem a cipő miatt van. Az csak az alapot adta meg, ez már másból építkezik. Tekintetem a másikra siklik; igen, ő a probléma forrása. Csak tudnám, miért. Mintha a zsigereimben lenne a dolog és onnan érkezne ez a furcsa érzés, mindenesetre egyáltalán nem túl bíztató. - Te meg miért teszel fel ilyen hülye kérdéseket? Nem fogok válaszolni a kérdéseire. Az első tényleg ostobaság úgy, ahogy van. Nyilván káromkodnék és viselkednék így, ha minden rendben van.. Utóbbira pedig alapból nem válaszolnék. Miért? Mert hogyan hangozna már az, ha egyszerűen a képébe köpném, hogy miattad? Amúgy sem tartozik rá a dolog. A sors furcsa fintora, hogy pont ő vele futok össze egy ilyen pillanatomban. - Ha sokáig szobrozol még ott és kérdezel ilyen ostobaságokat, akkor eskü, hogy a nyakadnak ugrom és széttéplek. Szándékos szóhasználat, szemeim merően az arcán lesik, minden reakció érdekelni fog. Ösztöneim azt súgják, ideje lelőni a nagy poént, m is vagyok valójában, mert van egy sejtésem.. Veszteni valóm úgy sincsen, ha ember, akkor csak furcsa szóhasználatnak fogja venni a dolgot, amúgy is szokták néha használni. Ha azonban ő is olyan, mint én, akkor lesz valami reakció. Én pedig pontosan erre várok…
Kezd elszállni a türelmem. Már nyomát se érzem annak a birkatürelemnek, amit akkor éreztem, mikor idejöttem. Nyugodt voltam, és nem tudott senki se gátat szabni nekem egészen addig, míg meg nem éreztem az idegennek nem mondható farkast. Csak akkor bőszülök fel igazán, mikor nem válaszol a feltett kérdéseimre semmilyen formában, sőt, még arra is képes, hogy hülyét csináljon belőlem. Hibákat hibákra halmoz, és félő, hogy hamarabb fog nálam elpattanni a húr, mint nála.. bár ahogy nézem ma jócskán kijutott neki az idegbeteg állapotból. Nem sajnálom, nekem is vannak ilyen napjaim - valószínűleg ez is közéjük fog tartozni - és engem se sajnál senki. Az első kérdését jobbára észre se veszem, van annyi önbecsülésem, hogy nem reagálok rá, inkább úgy siklok el felette, mintha ez lenne a normális. A következő viszont olyan erővel robban felém, hogy egy pillanatra még farkas íriszeim is felvillannak, s nem félek kiadni magamból egy elfojtott morgást se. Felvont szemöldökkel pásztázom a nő arcát, egészen addig, míg kínomban fel nem nevetek. A barlang sátánian veri vissza magáról a hangot, s egy nagy tömböt formálva, egy ideig csak lebeg felettünk, majd teljesen elhalkul míg a végén eltűnik, mint a kámfor. - Abba nekem is lesz egy-két beleszólásom, szépségem - morgok vissza szikrákat szóró tekintettel, miközben teszek felé pár lépést. A pajzsomat minden gondolkodás nélkül leeresztem, inkább nem kísérlem meg áttörni az övét, helyette abban reménykedek, hogy lesz olyan készséges, és megmutatja magát anélkül, hogy erőszakhoz kéne folyamodnom. Fogalmam sincs, hogy mennyire ügyes a nő, mennyi erő szorult belé, de annyi biztos, ha megkísérli, hogy nekem támad, nem leszek rest ugyan így cselekedni. Nem rendülök meg egy kis összecsapástól, már csak a ha a múltamat vesszük figyelembe. Egész életemben gyilkosként tartottak, így fapofával vagyok képes nekiesni annak, aki provokál. Nem érdekel, hogy ez a szép pofi esetleg elcsúnyulhat. Ha provokál, kénytelen lesz számolni a következményekkel. - Valahogy sejtettem már az Upperben is, hogy nem szimpla ember vagy... - jegyzem meg, miközben megállás nélkül viaskodok a fekete állattal, ki úgy törne elő belőlem, mint egy gejzír. De még nem engedek a kérésének. Várok türelmesen, a földre késztetem, hogy lapuljon meg, és tényleg csak akkor engedem szabadjára, mikor annak szükségét látom.
Tudom, hogy valószínűleg kezdek a másik idegeire menni és ha valóban olyan, mint én, elképzelhető, hogy ő is robbanni fog és még lesz itt hajtépés; vagyis bundatépés. Viszont ahogyan eddig sem, ezután sem fog érdekelni a dolog. A mai napom ilyen, a patak csak egy aprócska kezdet volt, a végső löketet maga Dylan személye adta meg. Bingó! A második megszólalásom elevenébe talál. Látom a felvillanó kék íriszeket, hallom a morgást. A kékeket látva összevonom a tekintetemet. Tudom, elég sok a kékszemű farkas, de ilyen kék.. eddig csak egyetlen egyet láttam életemben. - Állok elébe. Kihívóan villan a tekintetem. Ha a sejtésem beigazolódik és azzal a farkassal találkozom, akivel közel száz éve már megismerkedtünk, akkor ezer örömmel tépem meg a bundáját és az sem fog érdekelni, ha én is kapok tőle. Fájdalmat akarok okozni, Ethan-ért, és nekem is kell a fájdalom, hogy elterelje róla a figyelmemet. Pajzsomat viszont még egyáltalán nem engedem le. A bosszúm nem csak a vérontásról szól, sokkal inkább szeretném kiélvezni minden pillanatát, játszadozni a lakomával, úgy szórakozni vele, ahogyan a kedvem tartja. - Nahát, milyen okos vagy.. Provokálom tovább, a gúnyos él egyértelműen kivehető a szavakból és ezúttal semmiféle mosoly nincsen, mi lágyítana a szavakon. Ajkaimon is pimasz mosoly ül, tökéletesen illeszkedik a szavaimhoz. Húzom az idegeit, kíváncsi vagyok fog-e előbb robbanni, mint én. Nem foglalkozom a cipőmmel, zoknis lábbal indulok meg feléje felállva a laposabb szikláról. Az égő cigivel a kezemben lépkedem felé, kevesebb, mint egy méterre állva meg tőle, belelépve ezzel az intim szférájába. Mélye szippantok a levegőből, az ismerős szag betölti orromat, az a furcsa érzés pedig szinte szétfeszít belülről. A kék íriszek pedig.. Az utolsót szippantom a cigimből, nem törődve azzal, hogy egyenesen a képébe fújom ki a füstöt. Repül a csikk, a nedves földre huppanva alszik el a parázsló vége. Itt az ideje hát, hogy bizonyosságot kapjak állításom felől. Leengedem a pajzsom, teljesen beengedve őt. Íme, lássa hát, mit szeretne, cserébe én pedig megkapom, amire már olyan régóta várok. - Szemét állat! Morgom, cseppet sem hasonlít az eredeti hangomra, mi a torkomból előtör. Dylan is tudhatja, ez már inkább a farkasom, mint én. Hátrébb lépdelek, pillanatok kérdése, hogy a borzasom előtör belőlem. Nem tudom, és nem is akarom már visszatartani..
Szikrázó kékjeim vadul pásztázzák a nő még mindig csinos, viszont számomra egyre visszataszítóbb arcát. Lehet, hogy tényleg én okoztam neki kellemetlenséget és szomorúságot a múltba, már tisztán emlékszek rá, de akkoriban nem épp a jólneveltségemről és türelmemről voltam híres. Mindenki elkövet hibákat az életében, még végzeteseket is, melyeket legszívesebben egy életre kiverne az emlékezetéből. De mivel egy farkas hosszú életű és sok mindent kell megélnie, nem meglepő hát, hogy mindenre emlékszik, vagy a nagyjára, és a legrosszabbak még az élete végéig is elkísérik. Tisztában vagyok vele, hogy egy undorító gyilkoló gép voltam hosszú-hosszú évtizedeken keresztül, de elsősorban ez nem az én hibám. Ilyennek neveltek, és ha ellenálltam megöltek volna. Inkább nem kockáztattam, helyette tűrtem. És akkor, mikor megtörtént a baj, pont nem voltam elevenemben.... vagy épp, hogy akkor voltam abban? De mind ennek ellenére, soha nem öltem felindulásból. Mindig okot kellett adni rá ahhoz, hogy én kiforduljak önmagamból. A fiatal farkasnak nem voltellenére az, hogy nem zavartatva magát elkezdett kekeckedni. Persze tisztában vagyok vele, hogy van, hogy előrángatom bizonyos személyekből a legrosszabbat is. Próbára akartam tenni, tudni akartam, hogy mire képes. Végül csúnya vérengzés lett belőle, csak egy szavába került és már át is haraptam a torkát. Nem féltem a következményektől. Ez a következmény pedig itt áll most velem szemben. Provokál, nem fél használni a szavakat. A képembe zúduló cigi füsttel tulajdonképpen nincs semmi bajom, én magam is dohányzok, ez pont nem fog felidegesíteni. Ezzel szemben mégis felmorranok, következő szavai hallatán viszont kénytelen vagyok elvigyorodni. Úgy lóg a levegőben a szó, mintha egy ügyetlen történetíró nem is tudna jobbat kitalálni a helyzethez. Annyi mindent lehetett volna most mondani, de tőle csak ennyire futotta. - Ne félj kiengedni magadból... csak gyerünk. Mutasd azt a híres farkast, aki nem tudta megmenteni a hozzátartozóját. Gyerünk! - immáron én provokálom, s minden további nélkül teszek egy lépést látra, hogy így megfeszülve átadjam magam a közeledő ördögi lénynek, kinek úgy villannak meg a szemei, mintha magának a pokolnak lenne szorgos védelmezője. Annak idején apámat tartották a Wales-i Cerberusnak... mostanra kezdem átvenni a helyét, legalábbis a Wales-i emberek így tartják. Néhányan tisztában vannak azzal, hogy vannak farkasok a környékükön, de javarészt csak szürkék és barna árnyalatúak, arany szemekkel. Nem is meglepő hát, hogy akkor mikor megjelentem náluk, rögtön kétségbeesett jajongással hitték azt, hogy apám szelleme visszatért. Ennek ellenére itt, Alaszkában még csak véletlenül se akarom kivívni magamnak ezt az ördögi posztot, épp elég az, hogy a falka egyik végrehajtója vagyok, valamint egy farkas, akinek bár van falkája, velük él, mégis egész életében "független" marad. Legalábbis a személyes témában. Nem akarom, hogy bajt hozzak a fejükre, épp ezért nem is fogom jelenteni nekik Sarah-t. Majd ha nagyon eldurvulnak a dolgok. A méretes fekete farkas acsarogva, egymás után téve lábait halad előre a másik felé, s talán ez az első alkalom az elmúlt egy-két évtizedben, mikor első sorban nem ölni akarok, ennek ellenére agresszióról árulkodik a viselkedésem.
Az, hogy Dylan milyen volt a múltban és miért tette azt, amit tett.. nos, egyáltalán nem érdekel. Csak az a fontos számomra, hogy mit tett. Az indítékok nem érdekelnek, mert megölte azt, aki a legfontosabb volt nekem, az utolsó személyt, aki a családomhoz tartozott. Elvette tőlem, örökre. Lehet, hogy neki parancs volt, de nekem az életem volt. Ethan mindig is szerette kimondani, amit gondol, ebben teljes mértékig rám hasonlított. Ám annyira durván nem viselkedett, hogy az életével kelljen fizetnie érte. Ha jól helyben hagyják, azt még én is el tudtam volna fogadni, sőt, talán köszönetet is mondtam volna a másiknak. De így.. Nekem csak a bosszú maradt, hogy revansot vegyek Ethan-ért. Ugyan mit mondhatnék neki? Mit vár tőlem? Fogalmam sincsen.. De nem fogok őrült módjára tombolni kezdeni, hisztizve a fetrengeni a földön, netán sírógörcsben összeesni a földön. Minek vágjam a fejéhez a bűneit, amikor nagyon is jól tudom, hogy tisztában van velük. Szavaival provokál még tovább, bár őszintén szólva engem már felesleges. Dühös vagyok, bosszúm forrong bennem, farkasom pedig acsarogva áll, ugrásra készen, hogy a másikra vesse magát. - Több mint száz éve kereslek már, de most végre megvagy.. Tekintetem sárgássá változik, mintha aranyló mézfolyam terülne el a pupillák körül. Nem fogok tovább várni. Nem kell sok idő és máris a már ismert vörös-fekete árnyalatú farkas néz szembe az oly`rég látott társával. Apám vonásait örököltem, nőstény létemre nem sokkal maradok a fekete farkas alatt a termetem tekintve. Tudom, hogy erősebb nálam, de érzem, ahogyan Unulaq ereje készen áll arra, hogy vezesse mozdulataim. Elővillannak az éles, fehér fogaim, borostyánszín íriszeimben lángol a düh. Ennek ellenére mégsem fogok meggondolatlanul cselekedni, mint akinek eszét veszi a düh. Óhó, egyáltalán nem. Annyit vártam erre a pillanatra, nem most fogom elrontani az egészet. Közelebb lépdelek hát, végig figyelve a másikat. Lassan mozgok és ha ő nem támad, hát egy váratlan pillanatban fogom rávetni magamat, gyorsan, fürgén, mint akit puskából lőttek ki. Nem véletlen tartottak olyan nagy becsben a falkában. Tökéletes vadász hírében álltam, erős és mégis fürge. Most pedig végre megmutathatom, hogy mit is tudok.
- Nagyon ügyes vagy, gratulálok... - fújtatom pimasz vigyorral. Hogy több mint száz éve keres már? Akkor viszont nagyon rossz nyomon járhatott, ha ilyen sokáig tartott megtalálnia. Tisztában vagyok vele, hogy nem minden az erő... sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy elfogadjam és el is ismerjem, hogy az erőmmel semmit nem érek akkor, ha nincs meg ahhoz az eszem és persze a visszavonulás esélye se. Tudnom kell, hogy mikor kell elkezdenem valamit, meddig mehetek el, és mikor kell abbahagynom. Soha nem árt, ha egy farkas tud önkontrollt gyakorolni, valamint megálljt parancsolni magára mikor elfajulnának a dolgok. Lehet, hogy mint fizikailag, mint mentálisan erős a farkasom, de soha nem engedem neki, hogy megmutassa, mire képes akkor, ha elönti a fejét a szürke köd, szemei vérben forognak és nincs is nagyobb kívánsága annál mint, hogy ugyan csak a vért érezze a szájában, érezze lefolyni a torkán. Gyilkos voltam, vagyok és leszek örökké. Viszont Castoréknak hála, tudom befolyásolni az akaratomat, és már nem kell attól tartanom, hogy egy óvatlan pillanatban felülkerekedik rajtam az állat, és onnan pedig nincs visszaút. Lehet, hogy akkor mikor megöltem a nő családtagját, engedtem, hogy teljes mértékben a fekete dög uraljon. De most már csak a végzetes esetekben fordítom meg a kört, és felejtem el azt az embert aki vagyok, azt, aki lehetnék. Most se akarom túlzásba vinni az erőfitogtatást, csak egy olyan lépésre van szükségem, ami elhiteti a nősténnyel, hogy még nincs itt az ideje, hogy meg akarjon ölni. Tény, hogy ügyes, és a vérvonala is jó és biztos vagyok benne, hogy nem fogjuk megúszni egy-két sérülés nélkül. Ennek ellenére éreztetni fogom vele, hogy nem áll szándékomban harcolni ma, legalábbis hosszú ideig nem is már csak ha azt vesszük, hogy ma telihold van. Nekem kötelességem visszamenni a falkához és nem néznék jó szemmel, ha megtépázott formámban jelennék meg, vagy egyáltalán nem is mennék el, inkább valahol nyalogatnám a sebeimet. Ahogy végignézem, miként lép emberi formájából a farkaséba, s nézek bele vad, villogó tekintettel arany szemeibe, szinte egész testemen végigszalad a remegés, egy kis harc reményében. Mindig is ki voltam élezve - na meg éhezve - az ilyen lehetőségekre, még az se érdekel, ha egy nőt kell megcibálnom érte. Tévedés ne essék. Egy embert nem bántanék még akkor se, ha farkas. Viszont egy nőstény más... egy ember aki farkas és bosszúra szomjazik, az már elfogadható. Nem fogok felesleges szócséplésre hagyatkozni. Hibát vétettem a múltban, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. És ha azt mondom, hogy sajnálom, amit tettem, az se lenne elég. Ha egész életemben mondogatnám, akkor se. De el kell fogadni, a múlton nem lehet változtatni. Egy kis pofán csapás, egy kis nyak szírt tépés nekem se fog megártani. De ennyivel be is kell érnie. Ha ezt a nő nem tudja felfogni, akkor nagy bolond lehet... mert bár megöltem a testvérét, mégis tudatában kell lennie azzal, hogy nem megy semmire vele, ha megöl. Első sorban azért, mert nem fogom engedni. Lassan, de határozott léptekkel haladok felé, mígnem kitérek az útjából, s a háta mögé nem veszem az irányt ügyelve arra, hogy egyre közelebb és közelebb kerüljön a barlang falához. Nem fogom megtámadni lévén, hogy nincs semmi problémám vele azon kívül, hogy annak ellenére sértegetett percekkel ez előtt, hogy akkor még nem tudta ki vagyok. Neki vannak sérelmei, neki kell megtennie az első lépést, amire persze fel vagyok készülve és csak, hogy élvezzen némi diadalt, előnyben fogom részesíteni. Talán.
Egyáltalán nem tetszik, hogy érzem, a másik teljes mértékben lenéz és nem igazán érti, mit miért csinálok. A pimasz fújtatásra nem reagálok. Lehet, hogy sokáig tartott, de sikerült. Ahhoz képest, hogy se a nevét nem tudtam, de még azt sem, hogyan néz, csupán a farkas alakja volt ismert előttem, szerintem már az nagy teljesítmény, hogy egyáltalán nyomra bukkantam és sikerült megtalálnom. Lehet neki jobban ment volna az ilyen kutakodás, gratulálok neki, de amíg nem éli át az én mindennapjaim, addig ne ítélgessen feleslegesen. Annyira utálom az ilyet, amikor úgy mond el ennek meg annak, hogy semmit nem tud rólam, fogalma sincsen arról, hogy mit éltem át, ráadásul pont miatta. Tűröm, ahogyan már hosszú éveken át tettem. Képes vagyok uralkodni magamon, tökéletes mentorom volt az apám személyében, aki mindenre megtanított. Nem véletlenül voltam én az örököse, azt akarta, hogy mindent tudjak. Ha eleinte nehezen is mentek a dolgok, mára már sikerült megtanulnom a tökéletes önkontrollt. Azóta, hogy megsemmisült a falkám, egyetlen egyszer engedtem csupán, hogy a bennem lakozó vadállat teljes mértékben eltöltsön. Átadtam neki a vezetés jogát, hogy tegyen úgy, ahogy a kedve akarja. Ez pontosan azon az ominózus éjszakán történt. Nem véletlen, hogy annyi eltűnt személyt jelentettek akkor be. Nem vagyok büszke a cselekedetemre, de amit megtörtént, azt már nem tudom visszaforgatni. Ahogyan igazándiból Ethan-t sem hozza vissza az, ha megtépázom, avagy megölöm azt, ki az ő életét elvesztette… De valamit muszáj tennem, nem léphetek csak úgy túl azon, hogy megölte a Kölyköm. Ezért küzdök már mióta és végre itt van előttem. Nem fogom elengedni és azt mondani neki „egye fene, felejtsük el az egészet”. Nem, ez egyáltalán nem így működik.. Ha bocsánatot kérne? Nos, valószínűleg az sem segítene sokat. De a hangsúly az utolsó szócskán van.. Ha legalább tudnám, hogy megbánta a dolgokat, akkor én is máshogyan néznék el. Felejteni akkor sem tudnék, de enyhítene a dolgokon. Ohó, csak azt nem mondja neki, hogy annyira szíven ütötte az a pár mondatom, amit akkor eresztettem el felé, mikor még nem tudtam, ki is pontosan. Sértegetés? Na ne már, azért ennyire még ő sem veheti komolyan a dolgokat és viselkedhet úgy, mint egy kislány, aki egyből sírógörcsöt kap, ha azt mondják neki, hogy csúnya a ruhája vagy a haja. Hittem abban, hogy a másik tudja, mikor van szüksége az embernek pár jó szóra. Az első reakcióm sem volt szerintem túl bíztató a másiknak, miért nem hagyott akkor fel hát az ilyesmivel? Szerintem kellőképpen éreztettem vele, hogy nem vágyom most társaságra, ő mégis hozzám szólt, többször is. Akkor hát ne csodálkozzon, ha nem túl kedves választ kap. Immáron négy lábon állunk egymással szemben, nem eresztem a kék szemeket, az arany párosban ezúttal semmi melegség nincs. Tudom, hogy jó embert kértem fel a keringőre, nem fog megfutamodni előlem és vissza sem fogja fogni magát. Fájdalmat akarok okozni és ha ehhez az kell, hogy én is részesüljek belőle, örömmel állok a dolog elébe. Annyi ideig vártam erre a pillanatra és most végre elérkezett. Az én legnagyobb örömömre.. Felveszem a ritmusát, amolyan kis körözgetés veszi kezdetét, hiszen azt mégsem hagyhatom, hogy mögém kerüljön és a lépteivel tereljen arrafele, amerre csak akar. Nem túl jó a helyszínválasztás, elvégre könnyen szorulhatok a fal és a fekete korcs közé, amit semmiképpen sem szeretnék kipróbálni. Tovább folytatom a lépegetést, reménykedve abban, hogy ő sem fog megállni. Nem sokáig körözünk ilyen formában, ám egy pillanatban ez is véget ér. Nem húzhatom a végtelenségig a dolgot, tudom, nekem kell most támadnom. Nem is teketóriázom hát tovább. Hirtelen indulok meg felé, szerencsére a táv nem túl nagy kettőnk között így gyorsan elérem őt. Mintha puskából lőttek volna, fürgén mozgok. Egyik mellső lába felé kapok a fogaimmal míg az én egyik mellső mancsom máris emelkedik, hogyha netán ő is harapásra nyitná pofáját egyből egy pofonnal jutalmazhassam.
Érzem, hogy teljesen rám van "akaszkodva" és mindent tud és gondol, amit én is. De én ugyan így teszek, s nem engedem, hogy egy pillanatra is kiábrándítson abból a helyzetből, amiben most is vagyok. És ha jól figyel, azt is tudhatja, hogy nem az az énem ölte meg a testvérét, aki most is vagyok. Az akkori csak egy szerencsétlen tévedés volt. Akkoriban azt tartottam helyesnek. Azt, amit parancsolnak nekem és akármennyire is próbáltam elhinni, hogy a gyilkossággal nem megyek semmire és, hogy ára van, én mégis előszeretettel űztem, és nem hagytam fel vele. Sajnos nem tettem, és most tessék, itt áll velem szemben egy dühödt nőstény, aki minden bizonnyal ki akar nyírni. A gond csak az, hogy nem fogom engedni. Nekem persze nem az, de neki az lesz, ha majd a sebeit nyalogatva kell tovább állnia. Nem tetszik a viselkedése. Soha nem voltam egy tipikusan olyan ember, aki úgy próbál tisztázni dolgokat az érintettekkel, hogy öltönyben, nyakkendőben leülök az asztalhoz, jegyzetelek, ötletelek, válaszolok és még sorolhatnám. Nem ügyvédnek készültem, és nem is hajlok felé. De azt se várhatja el, hogy majd könyörgök a mocskos kis életemért, hogy ne támadjon, ne bántson, nem "félek". Fájdalmat akar okozni? Mivel? A fizika néha semmit nem ér a lelki fájdalmak mellett úgy pedig főleg nem, ha valamilyen szinten megérdemlem azt a bizonyos "fájdalmat". A legnagyobb probléma ott kezdődik, hogy már rég megbűnhődtem mind azért amit tettem, még ha nem is ő tette meg az első lépéseket. Ennek ellenére hatszor annyit szenvedtem az egész életem során, mint amennyit ő... igaz nem tudhatom, hogy milyen a pontos családi háttere, mi minden történt vele, de mind a mellé, hogy elveszítettem falkatársaim hitét, elhagytak, megrugdostak és elhordtak mindennek, még megkaptam azt a gladiátori mocsadékot is, akikkel együtt éltem majd' kétszáz évig. Nem érdekel, hogy mit akar megtorolni. Hidegen hagy. Én már rég túllépem azokon a fájdalmakon, amit okoztak nekem. A lassú körözgetésből mindketten megtorpanunk, s ő úgy ront nekem, mintha ágyúból lőtték volna ki. Felmorranok, mikor fogai elérik a mellső lábamat, de a mozdulat amivel megemeli a mancsát arra késztet, hogy minél határozottabb lépést tehessek. Szemem sarkából mihelyst megpillantom a mancsát, nem engedem, hogy fejbe sózzon, helyette nyitom a szám, s mancsa felém eső részére, egyúttal talpán a párnáira úgy csapom rá a fogaimat, mintha satut próbálnék képezni a pofámból. Csak azután engedem el, hogy számban érzek némi fémes ízt, mely csak még inkább késztet arra, hogy határozottabban lépjek fel a nősténnyel szemben. Szabad mancsommal a pofája felé kapok, s ha az célt ér, kirántom eddig fogságban tartott lábamat a fogai szorításából, és igyekszek úgy helyezkedni, hogy egy következő csapás esetén inkább a hátamat, vagy azon pontjaimat támadja, ami nagyobb felületet foglal magába. A lábaimra még szükségem lesz. Mindvégig vérszomjasan vicsorgok, igyekszek megfélemlíteni, mint ahogy azt ilyenkor a legtöbb farkas is teszi. Agyam hátsó tája felől furcsa, eddig még nem érzett zsibbadás kezd el húzódni a pofám felé, majd le egészem a lábujjaimig. Nem tudom mire vélni, és csak akkor kattannak a fogaskerekeim, mikor rájövök arra, hogy ez a harc, a vérontás különleges érzete... mint amikor valaki ráérez a drog ízére.
Furcsa, de kissé mást érzek, mint anno, mintha nem pontosan ugyanaz a farkas állna velem szemben, mint akkor ott. Noha teljesen biztos vagyok benne, hogy ő volt az. Egyrészt mivel felismerném ezer fekete négylábú közül is, no és ugyebár elárulta már a dolgot, tovább húzva az agyam, miszerint az én hibám, hogy nem tudtam Ethan-t megvédeni. Igen, rosszul cselekedtem, nem kellett volna a fiút magára hagynom, még ha csak pár percre is. De azt gondoltam, képes megvédeni magát és uralkodni a nagy szája felett. A fene sem gondolta volna, hogy a körülbelül tíz perces távollétem alatt érkezik valaki olyan, mint Dylan és véget vet a fiú életének. Én pedig későn érkeztem és már nem tudtam semmit tenni. Pech, rohadt nagy pech. Nem azt várom el, hogy könyörögjön az életéért, pff, ha ilyet kérne, csak még nagyobb örömmel tépném le a fejét. Gyáva, ki térden állva esedezik a könyörületért. Nem-nem, egyáltalán nem ilyet szeretnék hallani. Csak látnék valami megbánást.. Nem is az kell, hogy ügyvédi stílusban, öltönyben járuljon elém és körmönfont szavakkal, nyakatekert mondatokkal vegyen le a lábamról.. Mindössze.. talán egy „sajnálom”-mal is beérném, ha látnám hozzá azt, tényleg megbánta. Biztos vagyok benne? Anyám, milyen őrültségeket hordok itt össze.. Valamilyen szinten akkor is bosszúra éhezem, életet életért, szólt az akkori fogadalmam. Hogy mára mi lett belőle.. Az azt hiszem csak rám tartozik. Hogy vele mi történt, arról fogalmam sincsen. Kezdhetjük méregetni a másik életét, hogy kinek volt nehezebb, ki szenvedett többet és a többi és a többi.. Megérteni, hogy a másik mit élt át, nem lehet. Próbálkozni lehet vele, de pontosan tudni.. képtelenség. Mindenkinek a saját terhe a nehéz és lehet, hogy Dylan élete nehezebb volt, de az nem az én életem, én nem azt éltem.. Megejtem az első támadást, gyorsan, fürgén és érzem is, ahogyan fogaim a lábába mélyednek. Szorosan zárom állkapcsaim szorításába a testrészt, érezni akarom vérének ízét, meg akarom sebesíteni, azt akarom, hogy legalább egy kicsit szenvedjen. Mancsom emelem, hogy a fejére sózhassak, ám megelőz a mozdulatban. Elhúzni már nem tudom a lábam, így érzem, ahogyan fogai az érzékeny területbe marnak. Felmorranok, a fájdalom elönti az agyamat, érzem, ahogyan az éltető karmazsin folyadék szivárogni kezd a fogak nyomán. Még, még, érezni akarom a fájdalmat, hogy még tovább fűtse bennem a bosszút. Harcolni akarok, minél több fájdalmat okozni a másiknak és az sem érdekel, ha én is bőven kapok belőle. Mert nekem most ez kell.. Ezért még csak meg sem próbálok kitérni a pofám felé kapó mancs elől, noha látom szemem sarkából. A fájdalom úgy hat most rám, mint valami drog, az adrenalin szétárad bennem, küzdeni akarok, húst tépni, vért fakasztani. A csapástól noha enyhül kissé a szorításom, elengedni nem engedem a lábat, így mikor erőteljesebben rántja meg azt a másik, bizony pofám is mozdul vele, idejében tartok neki ellent, hiszen nem akarok végig a lábán lógni. Fogaimmal némi bőrt letépek róla a mozdulat közben, nem vagyok rest valamiképpen a képébe köpni és egyből támadásba lendülni. Sérült mancsomat kímélni próbálom, minél kevesebb súlyt helyezni rá, ám ahogyan a cikázó fájdalom a sebtől indulva eljut az agyamig, csak még inkább dühös leszek, a fájdalom pedig arra emlékeztet, kitől is kaptam. Ismét ugrom, ezúttal a nyaka a célpont, mivel úgy helyezkedik, így a háti oldalon. Valamelyik nyakcsigolyáját szeretném elkapni, noha összeroppantani nem akarom és valószínűleg nem is tudnám, lévén úgysem engedné, így csak ráharapok, körülötte mélyednek a fogaim a húsba. Karmaimat az oldalába vájom, a sérült mancsomat kevésbé használva, így ott gyengébb a szorításom is, hogyha netán le akarna dobni magáról, legalább az oldalából is magammal vigyek egy kicsin darabot.
Ezer kép pörög végig a fejemben, miközben azon kezd agyalni, hogy valamivel talán mégis más vagyok, mint egykoron, később pedig az öccse viselkedését és a sajátját rágja át. Én magam se szeretem azon egyedeket, akik könyörögnek a nyomorúságos életükért. A farkasok viselkedésénél talán ez az egyik legundorítóbb tett. Haljon meg méltósággal, harcoljon a végsőkig, de ne könyörögjön és sírjon azért, hogy ne öljék meg. Undorító. Ha valaha az életben lesz kölyköm, biztos vagyok benne, hogy az elsők között szerepelni fog a taníttatásában ez. Persze megvédeném, amíg kell és amíg lehet. De ha majd ő is elég idős lesz hozzá, és képes lesz hisztérikusan könyörögni azért, hogy ne öljék meg, én magam fogom kitekerni a nyakát, aztán könyöröghet. Igaza van, tényleg nem kell, hogy egymás gondjaival foglalkozzunk, kinek mi a legnehezebb és az nyilván a sajátja. Nem is ezért hoztam fel, csak gondoltam egy kis viszonyítást is belevehetnénk a dologba. Tényleg rettenetesen sajnálom, amit akkor tettem. De ezt nyíltan nem fogom kimondani addig, míg a kezdeti düh át nem vonul rajta, és nem lesz elég higgadt ahhoz, hogy szót is válthassunk egymással. Sikerül elsőként mozdulnia... türelmes vagyok mindvégig, így csak akkor mozdulok én is, mikor már látom felém közeledni a mancsát, aminek puha párnáiba bele is mélyesztem némely fogamat. Azt akarom, hogy tisztában legyen vele, azzal, ha rám támad vagy esetlegesen meg is akarna ölni, nem lesz jobb se neki, se másnak. Én minden egyes kiontott élet után bűnhődtem. Ethan halála pedig egy olyan sokk volt nekem, amin biztos vagyok benne, hogy a mai napig nem tettem teljesen túl magam. Nem ismertem a srácot, ennyivel könnyebb. Viszont még most is érzem azt a végtelen félelmet, amivel próbált ellenem viaskodni. Feleslegesen. Amint megmakacsolom magam, ő úgy tép ki egy bőrdarabot a lábamból, mintha legalábbis banánt hámozna. Hangosan morgok fel, majd foggal a pofája felé kapok. Később próbálok úgy heylezkedni, hogy ha megint támadna, akkor a hátamra ugorhasson, és ezt kihasználva máris cselekszik. Elmormolok egy kelletlen imát magamban, majd mintha csak egy ló lennék, felágaskodva csattogok fogaimmal a levegőbe, és már vágom és magam hátra, ahogy a nőstény súlya arra húz. Keményen vágódok rá a barnás farkasra, és szeretném még a szúszt is kinyomni belőle, de jelenleg azon vért könnyező sebek melyet az oladalom én a gerincem körüli vaskos húsban ejtett nem engednek. Helyette átfordulva, fürgén - bár koránt se annyira mint szeretném - csapok le a nyakára. Mint mikor egy oroszlán tartja fogva az áldozatát, úgy marok bele a nyakába, és próbálom elszorítani a levegő útját. ~ Befejezhetjük már végre? ~ Szólok hozzá fejben anélkül, hogy elakarnám engedni, csak szorítom a torkát, miközben kíváncsian várom válaszát vagy következő cselekedetét.
Egészen biztos vagyok benne, hogy Ethan sem könyörgött az életéért. Amit tudtam, azt megtanítottam neki, mindent, amit én az apámtól és a falkámtól kaptam. Az apám rendkívül jó mentor volt, soha nem hibázhattam, mert mindig büntetett érte. Hasonló elvet alkalmaztam a saját Kölykömnél, csak nem olyan drasztikusan, mint amit én kaptam kölyökként. Ethan pedig nagyon jó tanítvány volt. Meg volt a saját akarata, de éreztem, hogy engem tisztel. Ennél több pedig nekem nem is kellett. A mai napig nem tudtam elfogadni, hogy soha nem láthatom többé, hogy ő már egyszerűen nincs. Viszonyítsak? Ugyan miért viszonyítanám az én életemet az övéhez? Méregessük a napról napra történteket, hogy kinek mennyire fájt? Neki is nehéz élete volt, nekem is, mindenkinek a saját gondja és terhe. Ennél többet erről nem tudok mondani és ha valaki leragad ennél a szintnél, hogy méregetni kezd.. Tudom, hogy nem lesz jobbal azzal, ha neki támadok, hiszen a múltat nem tudom megváltoztatni, Ethan-t már semmi nem hozhatja vissza. Megtéphetem, akár meg is ölhetem Dylan-t, a saját lelkemen enyhítenék vele. De a múlt.. az akkor is az marad. Bosszúm vezetett ide, megtorpanni nem tudok az utolsó pillanatban, csak azért, mert ezzel nem fogom a fiút visszahozni. Ki akarom adni magamból a dolgot.. és talán én vagyok az, aki a leginkább szeretné, hogy ennek az egésznek vége legyen. Azt nem mondom, hogy elfáradtam, de olyan régóta küzdök már ezért.. Egyre káoszosabbá válnak a fejemben a dolgot, és őszintén szólva, kezdek elbizonytalanodni.. valóban ezt akarom én? Gyorsan vetek véget ennek és szilárdítom meg akaratom, ha csak látszólag is, de egyáltalán nem szeretném, hogy a megingásom megérezze a másik. Már csak az kellene, hogy azt higgye, győzelmet aratott fölöttem. Helyette inkább támadok, másodjára is. A hátára kerülök, érzem, ahogyan a fogaim a vaskos húsba marnak a gerinc mentén. Mennyei érzés, kevés ehhez foghatót éltem eddig át. Ám a következő pillanatokban az események nem várt fordulatot vesznek. A fekete farkas felágaskodik, leesni talán nem esnék, hiszen karmaimmal, fogammal is kapaszkodom még, de dőlünk, méghozzá pontosan rám. Hiába nem teljes a másik erőkifejtése, épp elég elviselnem magamon a súlyát. Fájdalmasan nyüszítek fel, a levegő kipréselődik a tüdőmből, így mikor lekászálódik rólam, sajnos én sem tudok olyan gyorsan cselekedni, mint szeretném. Hangosan kapok a levegő után, ám az újabb csapás elől kitérni nem tudok. Annyira marad csupán időm, hogy átfordulva álljak talpra, máris nyakamba marnak a fogak, elzárva ezzel a levegő útját, ismét. Morgás tör fel a torkomból, egyik mancsom emelkedik, ám túl nagy mozgásterem nincs, így nem tudok nagyobbat rávágni a fejére. Csupán nyakába vájnak karmaim, ott is tartom őket, mintha csak kapaszkodnék. A kérdést hallva morranok fel, nem lehet így vége, nem kerekedhet fölém.. ~ Gyerünk, tépd csak le az én fejem is, ahogyan Ethan-nel tetted! ~ A másik fejében megszólaló hang is morgás. Nem fogom azt mondani, hogy igen, legyen vége. Nem fogom csak így feladni. Egyszerűen nem tehetem.. Szenvedek, ameddig csak bírok, állom a kínt és a fájdalmat. Még akár az életem is képes volnék adni az ügyért.. Nem mozdulok többet, megtartom ezt a pozíciót. Az időm viszont fogy, pontosan annyira rohamosan, mint ahogyan a tüdőmből a levegő.
Valóban nem könyörgött, de nem tehette volna, különben még hamarabb megölöm. Mondjuk talán könnyebb lett volna. De már nem szeretnék ezen a témán lovagolni, elegem van abból, hogy Sarah most egy nyitott könyv előttem. Mindent hallot, mindenről ugyan olyan pontosan tudok, mint ahogy ő is. És ez valamilyen szinten elvonja a figyelmemet arról, ami jelenleg folyik közöttünk. Nem érzelgősködni jöttünk, szóval felesleges a fejbeni szócséplés. Érzem ahogy a fogainak némelyike nem csak a húst, de a csigolyáimat is elérik, és már csak karcolják, ennek ellenére egész testemen végigszáguld valami áramütés szerű fájdalom, amit zsibbadás és némi remegés követ. De mintha nem is történt volna semmi, vagy legalább igyekeznék elterelni a gondolataimat róla, máris két lábra emelkedek, hogy a nőstény súlyának hála hátra vethessem magam. Érzem, ahogy a tüdeje egy pillanatra összeesik, és nem is jut elegendő oxigénhez. Mielőtt még rámarnék a torkára, ő átfordul, hogy megtámaszkodva a nyakamon belemélyessze a körmeit. Egy pillanatra lazítok a szorításon, de még csak véletlenül se annyira, hogy meginoghatnék tőle. Már intézem is hozzá fejben a kérdő szavakat, mire csak egy idegzsibbasztó választ kapok. Nők... Pár percig még nem engedem el, csak szorítom a légcsövét, nehogy elegendő levegőhöz juthasson. Ám amint magamhoz térek, és immáron nem kéken, hanem a jól megszokott emberi zöldes árnyalatban villan a szemem és eltudom különíteni a vér ízét, rögtön elengedem. De csak, hogy ne higgye azt, hogy ennyivel megússza, taszítok rajta egyet és addig míg ingatag, a feje felé kapok. Igyekszek úgy ütést mérni rá, hogy az ne okozzon komolyabb gondot, csak felületi sérülést így, ha szerencsénk van a harapás csak a pofáját éri. Ezután rögtön vissza is fogom magam, s mintha eddig valaki más irányított volna, most visszatér belém megszokott önmagam és egy támolygó ám de fürge mozdulattal elfordulok tőle, hogy a szemközti falnál állhassak meg. ~ Nem foglak megölni, Sarah! És azt se tudom elmondani elégszer, hogy mennyire sajnálom azt, hogy a testvéredet megöltem... felesleges lenne magyarázkodni, de... ~ helyezkedek el ülő pozícióban, hogy onnan figyelhessem a nőstényt ~ De akkor nem az a személy voltam, aki amúgy lenni akartam. Gyilkolás céljából tartottak. Gépezetet csináltak belőlem, akinek fogalma se volt róla, hogy kit miért kell megölnie, csak kiadták a parancsot, én pedig teljesítettem. Lehet, hogy ténylegesen már az volt a normális életformám, de nem én alakítottam olyanra. Ha most is olyan lennék, már rég halott lennél, ezt elhiheted nekem. De amióta sikerült egy normális falkára találnom, akik sikeresen vették az akadályokat, és földre kényszerítették azt a gyilkos parasztot, aki mindig is voltam háromszáz éven keresztül ~ Nyúlik hosszúra a mondókám, miközben elterülök a földön. Oldalamra gördülve szusszanok egyet kettőt, és így próbálom jelezni, hogy részemről ennyi volt. Nem fogok több kárt okozni benne annál, mint amit már eddig tettem.
Tudom, hogy mindaz, ami megfordult a fejemben az elmúlt pár percben, immár nem ismeretlen a másik előtt. Nem is bánom annyira. Én is ugyanannyit kapok vissza, szóval mondhatni, hogy kiegyenlítettük a számlát. De tényleg nem ezért jöttünk, így én sem figyelek ezentúl semmi másra, csak a másikra. Érzem, ahogyan fogaim hegye a csigolyát karcolja. Milyen furcsa belegondolni, hogyha egy kicsit erősebben szorítanám össze az állkapcsom, akár el is szakíthatnám a gerincében futó ideget. Akkor aztán egy jó időre lebénítanám, mert nem hiszem, hogy ez csak úgy pikkpakk regenerálódik majd.. Egy pillanatra merül csak fel bennem a dolog, vajon megtenném-e, avagy sem.. Sokáig gondolkodni azonban nincsen időm ezen, mert máris változik a helyzet és a földre kerülök. Nem hempergőzhetek ott sokáig, tudom, a hím sem hagyná, így akármennyire is kevés a levegőm, vagy nehezemre esik felállni, megteszem. Nagy szerencsémre, hiszen máris kap a nyakam után. Tudom, ez már a vége, de legalább így még adhatok neki egy utolsó „simítást”, a nyakába mélyesztve a karmaim. Érzem, ahogyan egy pillanatra lazul a nyakamon a szorítás, így valamennyi levegőhöz jutok, de egyre fogy.. és ez egyáltalán nem jó. Nagyon nem jó. „Nők…” Anyám, hogy én mennyire utálom ezt a kijelentést. Mert természetesen a férfiaknak mindig igazuk van, mindig mindent jobban tudnak, a nők pedig hülyék és sokkal alattuk állnak. Igen, ezt már nem egyszer hallottam és soha nem fogom megérteni. Most mondhatnám én is, hogy férfiak.. Ajh, mekkora baromság ez az egész. Gondolatokra azonban nincsen sok időm, ahogyan fogy a levegőm, úgy ködösödik az elmém, mintha az éltető oxigénnel együtt a józanság és az éberség is távozna belőlem. Már ficánkolásba kezdek, engedjen már el, hiszen menten megfulladok.. Ahogyan megszűnik a szorítás a nyakam körül, egyből levegőért kapok, a légnemű szinte végigégeti a légcsövem. Nem érdekel, annyira jól esik. Ezért nem is figyelek az egyensúlyomra. Eltaszítanak, karmaim végigszántanak a másik nyakán, ám a fejem túl kába ahhoz, hogy a lábaim szépen egymás után rakosgassam és ráadásul még egy harapást kapok a pofámra. Ösztönösen morranok fel és kapok a támadó felé a mancsommal, de fogalmam sincs, hogy karmaim érik-e valahol. Ugyanis én szépen elvágódom. A taszítás, a négy lábam összegabalyodása, a levegőhiány.. Érzem, ahogyan a sziklafalnak csapódik súlyos testem, még mázli, hogy nem volt túl messze, így tökéletesen megtart, amíg én a földre roskadok. Milyen kényelmes így.. Csak akkor kapom a fejem a másik felé, amikor beszélni kezd hozzám. Jobban mondva meghallom a fejemben a szavait. Egy pillanatra felmerül bennem a gondolat, hogy egyszerűen elhallgattatom és fittyet hányok a magyarázkodására. De végül meggondolom magam. Had mondja csak el, amit szeretne, amúgy is erre vártam, nem igaz? Hogy szavakba öntse sajnálatát. Lihegve figyelek hát, most, hogy elmúlt a veszély és tudom, vége a harcnak, az adrenalin is távozik, én pedig egyre inkább érzem a fájdalmat. Mancsom hasogat, ahogyan a nyakam és a pofám is, érzem a bundámon csorgó vért. Pompás. Ez mind most mégis jó érzés. Tudom, hogy adtam én is a másiknak, ennyi fájdalom pedig nekem is kell. ~ Értem én a szavaid, de Ethan-t ez nem fogja visszahozni. ~ Nézek a szemébe, mélyen, még mindig a mézes folyammal találkozhat a másik, noha már önmagam vagyok és nem fogok többet támadni. Hangom halk és rendkívül szomorú. ~ Ahogyan az sem, ha megtéplek, vagy megöllek… ~ Fordítom el egész fejem, hogy a földre hajthassam. Tán megbánást tanúsítanék? Fogalmam sincsen, miért mondtam azt, amit, de talán végre ideje, hogy megnyugodjak. Bosszú? Fáj és rettentően hiányzik a fiú, hiszen még egy testvérnél is többet jelentett nekem. Ő volt az életem. De már semmi nem fogja visszahozni, akármennyire is nehéz ezt beismernem.. Nem nézek Dylan-re, igazándiból az sem érdekelne, ha most elmenne. Egyedül szeretnék most lenni, átgondolni kicsit a dolgokat. Csak akkor figyelek rá, ha netán hozzám szól. Azt is érezheti, hogy a pajzsom is megemeltem, mindössze annyi rést hagyok, hogyha szólna, azt még meghalljam.
- Dylan! Az ég áldjon meg te szerencsétlen, ha minden alkalommal visszakozol, mikor arra szólítanak fel, hogy öld meg, akkor hogy akar olyan erős lenni, mint amilyen az apád volt? - Nem akarok én olyan lenni... - piszmogtam az orrom alatt végtelen bűntudattal, ahogy az előttem sírdogáló, gyönyörű göndör loknis nőt figyelem. Nem akartam olyan lenni mint az apám, aki mindig mindenkit megölt, akárki az útjába került. - Tedd meg! Most - két oldalról rángattak, én pedig akárhogy küzdöttem, vasmarokkal tartottak. A két ötszázon felüli farkasnak csak egy kölyök voltam még... egy kétszázötvenet betöltött kölyök, aki úgy ugrált, ahogy ők ugattak. Odalöktek a meggyilkolásra szánt emberekhez, és addig hergeltek, ütöttek és rúgtak, sértegettek, míg tényleg elő nem bújt belőlem a fenevad, és rá nem támadt az emberekre vagy farkasokra. Mindkét "faj" szerepelt a listákon. A listán, amiben én voltam a takarítógép, a gyilkos alany, ki majdnem minden alkalommal meg akarta makacsolni magát, és innentől kezdve hosszú évekig rezzenéstelen arccal öltem. Tisztán emlékszek arra a gyönyörű arcot, mely torz grimaszba torzult mind ahányszor megvillantottam a szemem, vagy előtörtek ínyemből az agyarak. Nem akartam bántani... istenemre mondom! És csak akkor tudtam ezt teljes mértékben elhitetni magammal, mikor már farkas voltam, ő pedig ugyan úgy, farkasként nézett vissza rám. Az volt az első alkalom, mikor istentelen verések és kínzások sorozatát kaptam csak azért, mert nem likvidáltam egy kurtizánt. Drágán megfizettem, ők pedig nem fogták vissza magukat, csak nevettek...
Még mindig él a fejemben az a kegyetlen pár óra, amit végigszenvedtem csak, hogy ne kelljen szerencsétlen nőt megölnöm, majd az, amit utána kaptam. Érthető hát, hogy miért ébredek a mai napig ordibálva egyes esténként. Az összecsapásunk meglepő gyorsasággal zajlik le, s mindketten ugyan úgy kapunk sebeket, melyek később nyalogatásra szorulnak. Az utolsó, immáron kegyelemdöfés akkor éri a nőstényt, miután elhúzódok tőle, de még van elég időm arra, hogy az arcába kapjak. Mivel pont azon lábamra sikerül nehezednem, amit pár perce alaposan megrágott, kibillenek az egyensúlyomból és már közeledik is a pofám felé a mancsa, ami elől nem tudok kitérni, így a körmök felhasítják a szemem körül a bőrt. Egy hangos, mélyről jövő morgás kíséretében húzódok el tőle és farolok a szomszéd falig, hogy ott elterülve kiszuszogassam magam. ~ Igen Sarah, tisztában vagyok vele... és épp ezért mondom, hogy nem tudom eléggé kifejezni sajnálatomat. Szerinted azok után, hogy a jelenlegi falka helyre kalapált, mit érezhetek annyi kiontott élet után úgy, hogy gyakorlatilag kiverték belőlem az erőszakot? Nem öltem volna meg Ethant, ha akkor nem rángatják ki belőlem apám vérét ~ Mély sóhajjal tudatom vele, hogy tényleg nincs ínyemre a gondolat, hogy annyi életet kellet kioltanom. De már nem tudok változtatni. Ez a múltam, ilyen marad, és már csak reménykednem kell benne, hogy a jövőm jobb lesz. Valamelyest megnyugszok, mikor látom a tekintetében, hogy már nem az az elborult elme, aki eddig is volt. A gerincembe nyilalló szúrásnak hála csak egy halk szűkölést követően tudok talpra vergődni, hogy odabiceghessek a nőstényhez. Alaposabban szemügyre veszem harcedzett arcát, s farkashoz méltóan kezdem el bökdösni a nyakát. ~ Itt maradsz? Vagy... vigyelek el valameddig? ~ Teszem fel a kérdést, bár van egy olyan érzésem, hogy nehéz lesz a vezetés, ennek ellenére ha már itt van, felajánlom még akkor is, ha egyedül akar lenni.
Kis ízelítőt kapok abból a bizonyos múltból, hiszen továbbra is nyitott könyvként állunk egymás előtt. Mégsem tudom azt mondani, hogy az ő élete nehezebb volt, mint az enyém. Soha nem fogom tudni azt mondani, akármi is történjék. Akárhány pillanatba kapok betekintést.. nem, egyszerűen nem tudok ítélkezni, hasonlítani, viszonyítani. És ugyanazt tudom ismét mondani: mindenkinek a saját terhe a nehéz. Többre számítottam. Mármint nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan ér véget a kettőnk közti kis hadakozás. De ha jobban belegondolok, ennyi bőven elég. Neki is, nekem is. Nem kell darabokra szedjük egymást, szerintem mindketten felfogtuk a dolog lényegét. Bár nekem még szükségem lesz némi nyugodt pillanatra, egyedül, hogy át tudjam gondolni a dolgokat. Hogy utána mi lesz? Még nem tudom. Az is lehet, hogy magam mögött hagyom ezt a várost. Talán az lesz a legjobb. Messze innen, valahol egészen máshol, egy egészen új életet kezdeni, messze elkerülni azokat a helyeket, ahová kellemetlen emlékek kötődnek. És természetesen minél messzebb Dylan-től. Talán igen, ez lesz a legjobb megoldás. Mély sóhaj, csak későn veszem észre, hogy bizonyára a másik is hallotta. Mindegy, így jártam. Fejemet már a földre hajtottam, szemim egy távoli pontot fixíroznak. Akkor sem tekintek rá, amikor ismét hosszabb monológba kezd. Türelmesen megvárom, nem fogok a szavába vágni. Hangom ezúttal is csendes, bánatos. ~ Dylan.. csak.. csak kérlek, hagyd abba. ~ Nem lesz nehéz rájönni, mire gondoltam. Ne beszéljen ennyit. Csendre és nyugalomra van szükségem. Nem kell, hogy tovább bizonygassa, mennyire sajnálja. Elsőre is elhittem neki. És hiába mondogatja nekem ezeket, akkor is megölte. Akkor is ő ölte meg. Fogalmam sincs, mit csináljak, vagy mit gondoljak.. Csak.. csak tényleg szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy átgondolhassam a dolgot. Megbeszélni úgysem tudom senkivel, hiszen nem ismerek olyan embert, aki meghallgatna. C’est la vie.. Szemem sarkából látom csupán, hogy feltápászkodik és felém indul. Nem mozdulok, továbbra sem, nem húzódom el, avagy próbálok talpra kecmeregni, hogy arrébb kászálódjak előle. Tudom, nem ártó szándékkal közeledik. Az viszont, hogy a nyakam kezdi el bökdösni.. Nagyon is meglep. Nem számítottam ilyesmire, egyáltalán nem. Lehunyom a szemeim és várok, mit szeretne. Elvinni? Elsőre vágnám rá, hogy nem kell, de ha jobban belegondolok.. Nem, akkor sem, már csak a büszkeségem és az elveim miatt sem. Fejem mozdítom, lassan, és megpróbálok a szemeibe nézni. Sötétsárga a szemem, közelít a barna színhez. Immár teljesen önmagam vagyok, megnyugodtam. ~ Menj el. Szükségem van egy kis csendre. ~ Vagy nem is olyan kicsi csendre. Helyre kell raknom a dolgokat, és ehhez tényleg az kell, hogy csak a saját gondolataimat halljam. Hogy miként jutok majd haza.. az az én problémám, majd megoldom valahogy. Ahogyan eddig már annyi mindennel tettem. Szavaim végeztével ismét lehajtom a fejem, újból az előbbi pontot bámulva. Mellkasom lassan emelkedik, egész lényemből a bánat sugárzik. Csináljon, amit csak szeretne, engem innentől már nem igazán érdekel.
Nem állt szándékomban megmutatni neki, hogy mi volt a múltban. Nem akarom, hogy ezek után, ha össze-össze találkozunk azzal jöjjön, hogy csak ezekből, a múltbéli "eseményekből" tudok táplálkozni, és csak sajnáltatom magam. Nem kell ahhoz koncentrálnom, hogy egy-egy ilyen emlék elburjánozzon a fejemben. Ez épp olyan, mint a félelem egy emberben. Retteg, fél és úgy kapaszkodik belé, ahogy csak tud, később pedig elburjánzik, mint a rák. Aztán vagy kilehet irtani gyökerestül, vagy nem. Az élet mindenkivel, még velünk farkasokkal is kegyetlen játékot játszik. Újabb bocsánatkérésemet követően elcsitít, amit alá is tudok írni. Én se örülnék neki, ha folyamatosan csak esdekelnének, és megpróbálnák elérni a bocsánatomat. Én se bocsátanék meg annak, aki a társamat megölte. Mikor elindulok felé, elégedetten nyugtázom, hogy nem akar ellenállni, nem kezd el távolodni vagy kapkodni, hogy hagyjam abba. Sőt, meglepődik mikor a nyakát kezdem el bökdösni jelezve, hogy elviszem innen, ha szüksége van rá, bár ezt aligha tudnám elképzelni. - Jól van... - húzódok el tőle, hol vegyek még egy utolsó pillantást az arcára, hogy utána gyászosan elfordulhassak és elhúzzam a csíkot. Lassan, kimérten lépkedek a barlang kijárata felé teljesen megfeledkezve arról, hogy tulajdonképpen miért jöttem ide. A fegyver jelenleg nem számít, és ha akarnám se érdekelne a kiléte főleg nem az, hogy miért itt lett hagyva. Tőlem az viszi el, aki akarja, de én most el kell, hogy tűnjek innen első sorban azért, hogy nyugodtan pihenhessen a másik. Másodszor, hogy még a telihold előtt letudjam kezelni magam valamilyen szinten. Castorék nyilván nem vennék jó néven, ha így, megtépázva állítanék be hozzájuk. Lassú léptekkel indulok lefelé az ösvény mentén persze ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se kerüljek túl közel a turistáknak kijelölt részhez, a végén még felkeltené az érdeklődésüket az a pár véres mancsnyom, amit hagyok magam után. Szerencsére nem készített ki túlságosan a nőstény, ennek ellenére megérzem, többek között azért, mert az elmúlt napjaim cefetül kimerítettek. Nem voltam elememben, aminek következménye jól látszik. Szaggatott mozgás, sebesült láb, nyakszírt és oldal, valamint a gerincemet is sikerült elérnie, ami csak rátesz még egy lapáttal. Persze érzem, hogy már most dolgozik a szervezetem, igyekszik begyógyítani a szerzett sérüléseket, pótolni a hiányos szöveteket, de egy-két napba még így is bele fog telni, hogy teljesen olyan legyek, mint fénykoromban. Leérve a kocsihoz, egy gyors helyzetfelmérést követően visszavedlek emberi alakomba, s így mérem végig magam, hogy mégis mivel állunk szemben. Mondanom se kell, hogy csodálatosan nézek ki... oldalamon egy vérző karmolás, a hátamon, karomon és arcomon. Mintha most próbált volna szétkapni egy egész falkára való ordas. A Camaro csomagtartójából előbányászok egy csereruhát, ám jobb híján pólót nem találok, így marad a bőrdzseki. Miután beszállok a fekete, sötétített üvegű járgányba, még felpillantok a barlangok irányába remélve, hogy Sarah is hamar összeszedi magát. Mikor a kocsi kilő, nem kell sokat hajtanom ahhoz, hogy megérezzem Hazel illatát... fogalmam sincs, hogy mi vezérel, de az út szélén megállítom a kocsit, hogy a házához vezető utat gyalog tehessem meg. Igen, tényleg túl tudja élni az ember kocsi nélkül, mint ahogy az is igaz, hogy egyre növekszik a két lábon való mozgás igényem még így, majd minden pontból való vérzés közben is.
Nem hinném, hogy azért került volna elém a múltbéli falatka, hogy sajnáljam a férfit. Legalábbis nem nézem ki belőle, hogy ilyesmire vágyik. Ha tényleg olyan sok ilyen emléke van, mint ahogyan elmondta, nem csodálom, hogy előbukkannak olykor ilyesmik. Szerencsére nem kell kétszer mondanom, elsőre is megérti, hogy elég volt a bocsánatkérésekből. Elsőre is megértettem, no és nem hinném, hogy olyan alak lenne, aki csak úgy a levegőbe fröcsögi a szavait. Hogy megbocsátok-e neki.. Nem tudom. Valószínűleg igen. Csak ne találkozzak vele többet. A következőket sem kell megismételnem, ezt már szeretem. Első kérésre konstatálja a dolgokat: nem vágyom most semmiféle társaságra. Ahogyan elhúzódik tőlem, ismét lehajtom a fejem, lehunyva szemeimet, mégis érzem, hogy pár pillanatig még az arcomat nézi. Tegye csak, ha jól esik neki, nem igazán érdekel. Csak a távolodó lépteket hallom, majd elcsendesedik minden..
// Szintúgy köszönöm! //
Fogalmam sincsen, mennyi ideig fekszem ott, de érzem, hogy rettentően fáradt vagyok. A szivárgó véremmel együtt az energiám is fogy. Én kaptam ma többet, ehhez kétség sem fér. Ahhoz képest, hogy hogyan indultam neki. Kattog az agyam, megannyi gondolat cikázik végig a fejemben. Az elveszített családom, az öcsém, majd Ethan.. Ismét pörög az idő, ahogyan végigrágom magam ezen az egészen, mit csináljak, mi legyen ezzel az egésszel. Fogalmam sincsen. Költözni fogok, az lesz a legegyszerűbb. Most még nem köt ide semmi, addig kell megtennem ezt a lépést. Tényleg nem tudom, mennyi ideje fekszem ugyanabban a pózban, a fal tövében, ahová Dylan lökött. Minden tagom elzsibbadt már, nem is baj, legalább kevésbé érzem a fájdalmat. Viszont itt az ideje, hogy feltápászkodjak, nem fekhetek itt a végtelenségig. Nyöszörgöm közben, bár inkább hat morgásnak, erősen összeszorítom a fogaim, miközben felállok. A jobb mancsomra alig tudok rálépni, csúnyán megtépte. Szerencsére nem estem messze a holmimtól, így gyorsan eljutok. A visszaváltozás után felhúzom a nadrágomat, ez szerencsére egy kézzel is jól megy és a lábaim amúgy sem sérültek. Póló felvevésével nem vacakolok, az nem menne, inkább egy cipzáras pulcsit kotrok elő. Nagyon nehezen megy, érzem a fejem is egyre kábább. A pulcsiba még úgy, ahogyan bele tudok bújni, noha erősen szorítom össze a fogaim és szisszenek fel, amikor a sérült karom bújtatom az ujjba. Összehúzni már nem tudom egy kézzel, így csak valamelyest összetekerem magam előtt, egymásra fektetve a kéz „szárnyat”. Óvatosan ülök le a sziklafal tövébe, noha ismét inkább nevezhető összeroskadásnak a művelet. Nagyon elfáradtam. Így, ülve veszem szemügyre a sérüléseim, csúnyák és valószínűleg elég sokáig is fognak még látszódni. A jobb tenyerem merő sem, a vértől azonban megnézni sem nagyon tudom, bár bízom benne, hogy nagyobb darab nem hiányzik belőle és valóban csak megrágcsáltak kicsit. Az arcom bal felén húzódnak mély fog nyomok, szerencse, hogy a szemem nem kapta ki, de a vágások egészen a nyakamig futnak. Ott pedig, elől, hátul is szintúgy fognyomok látszódnak, harapás. Nagyon bízom benne, hogy fő artériát nem harapott el, az kellemetlen menet lesz. Nem akarom mozgatni a nyakam, de szükségem van egy plusz támaszra, így óvatosan döntöm hátra a hideg sziklafalnak. A sérült valamiképpen tartom a másikkal a mellkasom előtt. Így egészen tűrhető. Lehunyom a szemem, koncentrálok az egyenletes légzésre. Még az is nehezen megy, a fenébe is. Várok. Türelmesen, hogy a regenerálódási folyamat elinduljon. Ha már lesz erőm ahhoz, hogy lekászálódjak innen, majd akkor gondolkodom a következő lépéseken. Addig pedig megpróbálok pihenni és lazítani, mindenféle gondolatot kizárni az elmémből.
*Még most is, még most is itt cseng a fülemben. Az a keserves zokogás, mely még mindig kísért. Dolgozni voltam, és egy anyukával közöltem, hogy a kislánya beteg. Olyan beteg, hogy már csak alig van párhónapja. Nem tudni mi baja van, a leletek egyszerűen nem mutatnak semmit. Ezen gondolkoztam, hogy miként lehetne kideríteni, hogy mi baja van a lánynak... - Az istenbe is... * Csaptam a kormányra ahogy az erdő szélén leparkoltam. Képtelen voltam tovább menni. Engednem kellett a farkasomnak. Mióta itt vagyok Fairbanksben először. Az erdőbe sétáltam és egy pár méter után levetettem a ruhám az egyik bokor mögött és fekete-fehér bundámban indultam útnak. Minden egyes léptemmel csak haladtam, szeltem az erdőt és prédára lestem. Pajzsom nem volt fent, nem volt miért ezt tennem. Csak kerestem valamit, valami amely kielégíti a farkasom éhségét. A vadászatot, melyben csillapítja a dühét, kiélheti ragadozó mivoltját. Farkas, ösztön lény amit folyton elfolytok, hogy emberi tudatom megmaradjon. Megmaradjon az ami én magam vagyok. Azonban az erdő szele Mr. Whitmore szagát hozza vad helyett. Fékezve vettem az irányt arra, amerre erősödött. Vér... eltéveszthetetlen. Eszembe jutott az, amit az uszodánál említett, hogy milyen volt a Falka előtt. Energiáim a vadász izgalma helyett az aggodalom lepte el. S futásra iramodva mentem arra, egy idő után azonban már másnak az illata is keveredett ebbe. Számomra ismeretlen volt, a szag de a vér erősen érződött. Nem hezitáltam, az emberi ösztönöm elnyomta a farkasomét. Nos, ennyi idősen tudom kontrollálni magam. A sziklánál azonban elakadtam, lévén, hogy nem tudok felmenni négy lábon. Morogva hívtam fel magamra a figyelmet, de ez annyira volt fenyegető mintha egy újszülött kölyök tette volna. Visszaváltozva indultam meg fölfelé, mit sem foglalkozva azzal, hogy meztelen vagyok. * - Felmegyek és ha hagyod, segítek. * Mondom miközben felérek a sziklára és azonnal a nő mellé térdelek le. Haját kisöpröm a füle mögé teszem. A szőke fürtök azonban csatakosak a vértől. Ujjaim finoman érintik a seb mellett az arcát és vezetem végig a sebmentén egészen a nyakáig. Verőért szerencsére nem érintettek a karmok, de mégis csúnyák voltak, nem sok kellett hozzá.* - Nézd, leviszlek innen és bár semmi okod bízni bennem, de összeraklak amennyire tudlak. De ehhez el kell vinnem innen. Felemellek, de fájni fog és a kezed fektesd a hasadra. Véletlen se lógjon lefelé. Egyébként mi a neved? Dylant is itt van valahol? * Hangom természeténél fogva lágy, még annak ellenére is, hogy kimondott utasításokkal láttam el a nőt még akkor is ha nem érdekelte vagy húzta a száját. Próbáltam kicsit beszéltetni, hogy biztosan eltereljem a figyelmét a fájdalomról amely bizonyára átjárta a nőt, miközben karjaimba véve sétáltam le vele, néhol kisebbeket ugorva. A rázkódás szintén nem lehetett kellemes neki, de ha nem ellenkezett akkor elértem vele az erdő széléig, ahol az egyik fának támasztottam.* - Ne erőltesd magad...csak maradj nyugodton. Meztelen én sem vezethetek végig a városon. * Gyorsan magamra kaptam az egybe részes fekete ruhám és újra felkaroltam a másikat, hogy eljussak vele a kocsiig, ahol a hátsó ülésre fektettem be. Már ha hagyta és egyáltalán eljutottunk idáig.*
A hozzászólást Vittoria de Luca összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Júl. 26, 2013 10:14 pm-kor.
Az idő összefolyik előttem, ragacsos kulimásszá sűrűsödve, így fogalmam sincs, mennyit ücsörgök a sziklafal tövében. Érzékeim tompák, agyam egyre ködösebb, érzem hamarosan elalszom, már csak az a kérdés, hogy mikor. Ezért nem is érzékelem azt, hogy közeledik valaki, csupán mikor már mellém térdel. Kábán érzékelem, ahogyan a vértől az arcomra tapadt hajamat kisöpri a szememből és a fülem mögé tűri, a kissé ködös barna tekintetem az arcára emelem. Halovány mosoly jelenik meg az arcomon, szólni azonban egyelőre nem szólok. Ennyi bizonyára bőven elég lesz neki, hogy tudja, nem fogok ellenkezni és nagyon hálás vagyok neki. Érzem az ujjait a bőrömön, a sebeim mentén, csak az állkapcsom feszül meg, nem nyöszörgöm és nem szisszenek fel. Fáj, de nem jobban, mint alapjáraton, vagy mint amikor megkaptam őket. - Tudok járni. Már csak büszkeségből is oda ékelem ezt a kis mondatot. Nem szeretem, ha segítenek nekem vagy ha segítségre szorulok, de azt felfogtam, hogy jelen esetben segítség nélkül nem fogok innen egyhamar hazakeveredni. De hogy még a karjaiban is vigyen.. Na ne már, légy szíves. Persze mindössze ennyi az ellenkezésem, ha inkább felsegít, akkor lépdelek mellette, igénybe véve a támasznyújtását, ám ha nem enged abból, hogy ő vigyen, több ellenkezéssel nem fog találkozni az én részemről. Bérmelyik opció kerül is megvalósulásra, azt teszem, amit mond. Ez szintúgy nem szokásom, de vannak olyan kivételes esetek, amikor én is hallgatok másokra és lám, ez a mostani pontosan egy ilyen alkalom. - Sarah. Nem szeretnék beszélni, sokkal kényelmesebb, ha csukva van a szám. Ahhoz is erő kell, hogy mozgassam az ajkaimat, így érthető, hogy nem szeretném túl sokszor ezt megvalósítani. Ám amikor meghallom Dylan nevét, megfeszül a testem, összeszűkül a tekintetem és igencsak gonosszá válik, arról nem is beszélve, hogy hosszabban szólalok meg. - Nagyon-nagyon remélem, hogy messze elkotródott már.. Préselem ki a fogaim között az őszinte mondatot. Az kellene már, hogy összefussak vele. Isten`biz én még ilyen állapotban is neki esnék. Az utat tűröm, összeszorított fogakkal. Nem vagyok ám én olyan városi cafka, aki egyből ordibálni és sikítozni kezd, ha letörik az egyik körme, és már annyi fájdalomba is belehal, ha véletlenül megvágja magát. Bírom én a fájdalmat, a magam módján és volt már ennél sokkal rosszabb is. Úgyhogy csak néha nyögök fel, amikor erősebben hasít a fájdalom a nyakamba vagy az arcomba. De hamarosan Ó, nem kell kétszer mondani, nyugton maradok én. - Ne aggódj, nem fogok elszaladni. Eresztek meg egy gyenge poént. Igaz, hogy a lábaim nem sérültek, de elég sok vért vesztettem ahhoz, hogy ne tudjak csak úgy futkározni. A meztelenséget és a vezetést hallva mosoly kúszik ajkaimra. Ha viccelődöm és nevetek is a másén, akkor csak nem lehet akkora a probléma, nem igaz? A helyszín hamarosan ismét változik és immár egy autót látok magam előtt. Nem kell lefektetni, ülő pozícióban is éppen olyan kényelmes, mint fekve. Főleg ha arra gondolok, mennyivel jobb érzés, hogy puha ülés van a fenekem alatt és nem a hideg szikla.
- Én elhiszem. De most nem fogsz. Csak lassítanál és csak még több vért veszítenél. Tudod a mozgással fokozódik a véráramlás is. * Osztottam meg vele a tényt, de Ő sem akart igazán járni, tekintve, hogy több ellenkezést nem tapasztaltam. Ami egyébként mázli, mert csak saját magát hátráltatta volna azzal ha itt neki áll kakaskodni. De jó látni, hogy maradt egy kis esze a nőnek és hallgat az okos szóra.* - Örvendek Sarah. Vittoriának hívnak. * Elhagytam a vezeték nevem, lévén, hogy az ebben a városban túl sok kérdést vet fel és amúgy sem egy olyan helyzet, ahol volna kedvem bármiféle következtetésekre rácáfolni. Viszont az meglep, amit Dylan utáni érdeklődésemre ad válasznak és a barátságos mosolyom lehervad kissé és kérdőn szalad a szemöldököm a homlokomra.* - Ha sebesült, én nem. Nincs kedvem vissza jönni és áttúrni az erdőt utána. * De a válasza azt jelentette, hogy nem tudja. Így viszont csak az érzékeim engedtem szabadjára. Dylan idős és ha sebesült aligha tudja fent tartani a pajzsát, így erőteljes energiáit a távolból is ki lehet szűrni. Az idősek kára, még engem is pedig fiatalabb vagyok tőle. De nem éreztem sehol a hímet, csak a vérének a szagát. Így valószínűleg nincs a környéken, ha pedig innen letudott lépni, olyan nagy baj sem lehet vele. De majd meglátogatom ha haza értem és persze ha megtalálom.* - Azt valahogy sejtettem... * Ingattam meg a fejem kissé vidáman. Oké, nem volt okom itt vidámkodni, de ilyen a természetem. Egy-két sebesült nem szegi a kedvem, pláne ha farkas. A fő létfunkcióhoz szükséges szervei regenerálódnak szinte azonnal, hisz idős a másik. De attól még nem árt egy kis ellátás. Mikor végeztem beraktam a kocsiba de nyilvánvalóan nem akart lefeküdni.* - Nézd... elhiszem, hogy erős vagy, meg idős. De ne legyél buta. Csupa vér a hajad, az arcodon mély karmolás nyomok. Ha menet közben valaki átnéz a kocsimba és meglát azonnal frászt kap és ránk küldik a rendőrséget. Feküdj le légyszives... * Persze, rá is parancsolhatnék a nőre a vérvonalam segítségével, de nem buta a másik. Legalábbis nagyon remélem, hogy képes belátni, hogy nekem nincs szükségem a rendőrségre és neki sem hiszem, hogy bevigyék a kórházba. Onnan nehezebben lécel meg pláne, ha még áldozatként is veszik fel akkor még az ajtaja elé rendőröket is kap. Ha elfeküdt akkor indultam is és nem kíméltem szerencsétlen autót, hogy minél hamarabb felérjek a hegy lábához. Ha nem tette meg, megpróbáltam a józan eszére hatni a másiknak, de addig nem indultam.*
//Akkor nem váltok, mert foglalt, de a linken láthatod a ház kialakítását.//
Útközben a visszapillantóban a szemem a másikon tartottam, nehogy itt nekem valami komolyabb baja legyen menet közben így a farkasommal is figyeltem a másikat. Nem szokásom, de szükség törvényt bont. Steve háza előtt fékeztem le és behúzva a kéziféket, szedtem ki a nőt a hátsó ülésről és mentem vele sietős léptekkel az ajtóhoz. Szabad kéz híján megrugdostam kopogás gyanánt.* - Steven, engedj be! De gyorsan! * Kiabáltam be, miközben körbe kaptam a tekintetem, hogy ne vegyen észre senki. Azonban a szemöldököm összeszaladt, hisz nem Steve hangját hallottam hanem egy kislányét.* - Mi a fész... - Ó, Te bizonyára Ashley vagy. Engedj be és szólj kérlek Stevennek. * Néztem a megdöbbent kislányra, miközben mellette beléptem a házba. Nem érek rá szórakozni, most nem.* - Nincs itthon. De Te ki a fene vagy és miért ide hoztad? - Segítesz is, vagy csak a szád jár. - Ami azt illeti... NEM! Elmentem. * Csak pillogtam a kislány után miután lefektettem Saraht a konyha asztalra, azt mégis könnyebb kitakarítani. Aztán egy pohár vízzel tértem vissza. De közben a lány energiáiból rájöttem mi a baj. Fiatal és túl sok a vér. * - Ezt idd meg, máris hozom a táskám. * Kirohanva a csomagtartóból elővettem az orvosi táskám és abból éltem amim van. Egy tálba hoztam langyos vizet, egy tiszta konyharuhát és lenyúltam az egyik hajgumit is a lánytól. Bizonyára nem fog szeretni érte, de nem érdekel. Gyorsan összefogtam a hajam, felvettem a gumikesztyűt és a nő arcát kezdtem el letakarítani a vértől. Aztán kapott egy fájdalom csillapítót.* - Ezeket összevarrom. Bár a szervezeted kifogja lökni, azért majd örülnék ha vethetnék egy pillantást rá párnap múlva. A kezed az neccesebb.... a nagyobbakat szintén összeöltöm, de a a legrosszabbakat meg kell várni, míg pótolja a szervezeted. A fogak mélyedését nem tudom bevarrni. Egyszerűen nem lehet oda férni. Szóval azok tovább tartanak majd. De nyoma lesz. * Húztam el a számat miközben vártam, hogy hasson egy kicsit a fájdalom csillapító amit kapott. Természetesen az arcát kezdtem el első körben össze ölteni. De nem gyerek, így nem mondtam, hogy ne mozogjon.* - Miért ugrottatok össze? Tudom, semmi közöm hozzá. De könnyebb ha beszélgetsz szóval csak próbálkoztam. * Mosolyogtam rá gyengéden, de a kezem nem állt meg és tekintetem sem révedt az övére. Csak azt figyeltem amit a kezem csinált. Módszeresen összevarrtam a karom nyomokat végig, a nyakánál is.* //Ashley az én karim, szóval a szavai valóságnak megfelelőek.//
Kezdőlap
//
