Anchorage Alaszka legnépesebb városa (az állam lakosságának közel fele itt él), egyben önálló közigazgatási egység. Északon a Matanuska-Susitna kerülettel, délen a Kenai Peninsula kerülettel, keleten a Valdez-Cordova kerülettel szomszédos.
Egy háromszög alakú félszigeten helyezkedik el, melyet a Cook Inlet (a Csendes-óceánnak a Seward-félsziget és a szárazföld közötti keskeny öble) két nyúlványa határol: a Knik Arm (északnyugatról) és a Turnagain Arm (délnyugatról); a szárazföld felől pedig a Chugach-hegység (keletről). Valódi tengerpartja azonban nincs, az összegyűlt hordalék ugyanis szabályos sármezőket alkot. A városon kívül az önkormányzat irányítása alatt áll egy 5063 km²-nyi földterület, melynek nagy részét a Chugach-hegység teszi ki.
Nyáron az átlaghőmérséklet 13 és 23 fok között mozog, télen pedig -7 és -15 fok között (az enyhe téli időjárás a tenger közelségének köszönhető).
- Miféle terhelő bizonyíték? Szalad fel a szemöldököm, mert nem teljesen értem a dolgot. Az oké, hogy meg akarta ismerni Todd kölykét, és nekem is hangoztatta, hogy lehet, érdemes lenne vigyázni Emmával, de akkor sem pontosan értem a dolgot. Todd kölyke, ez eddig is tény volt, úgyhogy ezen felül fogalmam sincs, miféle bizonyítékot akart kivakarni belőle. Milyen Alfának lenni? Húha... Hát ez érdekes, néhány napon belül másodjára kapom meg ezt a kérdést. Na jó, nagy vonalakban ezt a kérdést. És egyszer Jezebell is megkérdezte. Kezdem azt hinni, hogy az Alfa poszt valami mitikus dolog, amit csak a beavatottak érthetnek, és egyre többen szeretnének azok lenni. - Fárasztó... - mosolyodom el mégis finoman - De ha nem érné meg, nem csinálnám már 102 éve. Nagyon leegyszerűsítve tudod és érzed, hogy erős vagy, hogy hatalmad van, amiért a többiek ölni is tudnának a parancsodra. Néhányan félnek, ez pedig jót tesz az egónak. Ha szeretnek is, és nem csak félelemből engedelmeskednek, akkor a válladon ülő teher és felelősség is sokkal könnyebb. És az sem utolsó, hogy nem kell senkinek sem ugrálni a parancsára... - nevetem el magam - Néha biztos idegbajt kapnék magamtól, ha ilyen Alfám lenne, de... Volt már rosszabb. Jah, Todd. De miért kell mindig ide kilyukadni? Azért, mert bár meghalt, mindig is része lesz majd a történetemnek, ha akarom, ha nem. Főleg akkor, ha esetleg majd megejtjük a bizniszünket is, ugyebár... De egyelőre épp elég bajom van, amivel foglalkoznom kell, nem hiányzik még a volt Alfa is a sor végére. A megállapítására csak bólintok: ahogy majd jön. De egyelőre kár ezen agyalni, amikor perpill nagyon is Anchorage-ben sétálunk. Amikor bedobja Vittoria nevét, teljesen ledöbbenek. Hát mindenki előbb találkozott vele, mint én? Legközelebb, ha egy új alkalmazottam személyesen akar megkeresni, engednem kéne a dolognak azt hiszem... - Dorotea. A neve Dorotea de Luca. - javítom ki nyomatékosan. Bár, a Vittoriáról én is csak a jelentések miatt tudok, nyilván mindenkinek így mutatkozik be - Az öcsémmel is ugyan ez volt, de őt majdnem megöltem. A négy testvérből hárman maradtunk életben farkasként. - hitetlenkedve nevetem el magam - Én vagyok a legidősebb. Amikor még emberek voltunk, elhagytam a családomat. Amerikába jöttem, hogy pénzt keressek, hogy ne kelljen éhezniük, de beharaptak és nekem el kellett tűnnöm. És amikor Doroteával találkoztam idefele... Akkor borzasztó deja'vu volt, hogy éppen megint elhagyom a családomat, és idejövök Anchorage-be. Lényegében ezért kell... Átgondolnom a dolgokat, és nem magamat marcangolni és hülye párhuzamokba merülni. Legyintek egyet. Kissé megnyíltam, de hát... Beszélgetőtársra vágytam, ezeket a dolgokat pedig egyébként is valamennyi régebbi ismerősöm tudja rólam, ezzel aztán senki se fog visszaélni, mert nincs miért. - És visszamész hozzá? - ez az első kérdés, ami kibukik belőlem annak hallatára, hogy kit hagyott Detroitban. Megtorpanok, és elég idiótán érzem magam, annak ellenére, hogy igyekeztem közömbös érdeklődéssel feltenni a kérdést. Csak hallgatom a szelet és a hatalmas víztömeg moraját. - Ne haragudj, nem sürgetni akartalak.
- Ami arra utal, hogy én tulajdonképpen azért vagyok itt, hogy ártsak neked, hogy bosszút álljak Toddért. Vonok vállat, mert hogy Dante ezt feltételezte, ami mondjuk nem lep meg, de attól még olyannyira jól sem esik. Tényleg pocsék érzés, ha valakit a teremtője miatt bélyegeznek meg, holott farkassá válása óta nagyjából egy percet sem volt lehetősége eltölteni vele. Nem is akarok erről beszélni, mert csak felhúzom magam rajta. Félelmetes, hogy semmibe vett egész életemben, de mégis képes megkeseríteni a napjaimat a pokolból. Hát ez már-már röhejes. Kár, hogy nincs kedvem kacagni rajta. Aztán csak hallgatom, kíváncsian, tényleg figyelek rá, nem csak elütni akarom az időt valami számomra érdektelen hülyeséggel. Nem, számomra nagyon nem mindegy az, amit most hallhatok, és szerencsémre úgy is fejezi be a téma taglalását, hogy ő tereli arra a dolgot, amerre tulajdonképpen menni szeretnék. - És téged szeretnek is vagy inkább félelemből engedelmeskednek? Na meg… milyen Alfa is vagy pontosan, ha idegbajt kapnál magadtól? Azt sejtem, hogy a volt már rosszabb Toddra vonatkozik, én csak egy alfát ismertem, ő a végletekig kikészített, mert megtehette, mert szerinte neki minden szabad, csak mert ott csücsül a ranglétra tetején. Az egyetlen szerencsém azt hiszem mindig is az volt, hogy a kölykének tekintett, és legalább úgy nem akart hozzámérni. Azt hiszem, akkor még kifacsartabb lelkivilággal lennék megverve. Nem számon kérni akarom amúgy, és ő sem hülye, nyilván leesik neki, hogy ez miért is érdekel engem, mert az egy dolog, hogy mint férfit, kedvelem, és szeretek a közelében lenni, de egy Alfa és falkatag viszonya nem feltétlenül ennyire könnyed… Márpedig nem vagyok biztos benne, hogy hozzá tudnék szokni ahhoz az arcához is az eddigiek után. - Jó, bocs. Akkor Dorotea… Nem kell ám leharapni a fejem. Öltök nyelvet a vállamat vonogatva, elvégre, mégis honnan a búbánatból kellene nekem ezt tudnom. Előttem nem így mutatkozott be, de ha ő ragaszkodik hozzá, nekem teljesen mindegy, miként emlegetek valakit, bár sanszos, hogy Vittoria nem díjazná, ha mondjuk Doroteaként szólítanám, amikor meglátom a szállodában. - Ez egészen szerencsés eset. Mosolyodom el végül, elvégre szerintem elég ritka, hogy egy családból majdnem minden testvérben talál valaki olyan hasznos dolgot, amiért úgy véli, megéri beharapni. Ez nekem mindig is a vesszőparipám lesz, én nem ilyesmi miatt lettem a farkasok közé emelve, hanem azért, mert kurvára felidegesítettem valakit. Mondjuk, az tény, hogy ebben jó vagyok… - Így már értem. Viszont, gondolom ő is megvár otthon, így egyel több ok van mihamarabb visszamenni. Már ha sikerült mindent átgondolni. Az önmarcangolás meg holt biztos, hogy nem segít… elvégre, aligha tudjuk már megváltoztatni a múltat. Igen, néha felmerült bennem, hogy ha tehetném, ha visszamehetnék, akkor nem úgy alakítanám a dolgokat, hogy ide jussak, mármint, nem akarnék még egyszer ilyen formában farkas lenni, hogy egész életemben úgy érezzem, nem kellettem valakinek, akiért viszont állandóan sóvárogtam. Juthatott volna nekem is egy normális teremtő, na, nem olyan, aki hímes tojásként bánik velem, hanem aki megtanít arra, miként maradjak életben, aki erős farkast farag belőlem, és ott lenne mellettem. Nos, ezt már süthetem. A kérdésre meglepetten pillantok felé, s bár a hanghordozásából úgy tűnt, nem kifejezetten mozgatná a dolog, mégis megáll, én meg kicsit tanácstalanul parkolok le mellette, a testem mellé eresztve a bal kezemet is. Vajon miért is csahol odabenn az a büdös dög arra, hogy érdekli a férfit, hogy elmegyünk-e vagy sem? Komolyan kedvem támadna lecsapni, de az a baj, hogy azt hiszem, nekem sem esik épp rosszul a dolog. - Nem hiszem. Csóválom meg a fejem, nem emlékszem teljesen pontosan, miket regéltem el neki ittasan az elő estémen a városban, így hát arra sem, hogy említettem-e, sosem éreztem Detroitban igazán, hogy oda tartoznék, mert nem is volt így. Befogadtak és felneveltek, fogjuk rá. - Inkább abban reménykedem, hogy ő jön majd ide, azt valahogy jobban díjaznám. Sóhajtottam fel, hiányzott, és marhára nem volt elég az a pár telefon meg sms, noha hamarosan találkozunk, de tudom, hogy utána csak még rosszabb lesz. - Nem mintha hagynám magam sürgetni. Somolygok, tudom, persze, nem húzhatom a végtelenségig a dolgot, de még mindig túlságosan is ismeretlen terep volt ez a szellemesdi, és fogalmam sem volt, hogy el tudnám-e viselni azt, ha Castorba olykor belebújik Todd szelleme… Noha eddig sosem ütötte fel az undok fejét, mikor én ott voltam, de nem feltétlenül lennék mindig ilyen szerencsés. Meg aztán, bármennyire is önző dolog volt, ezt sem akartam csak úgy elengedni, mert… biztos vagyok benne, hogy nem engem hívott volna, ha már a falkája tagja vagyok, hisz akkor én is büntiben lennék. - Na, gyere... kíváncsi vagyok, milyen a víz. Fogtam meg a karját, hogy magam után vonjam, és esetleg magunk mögött hagyhassuk a kellemetlenebb gondolatokat. Nem, nem fürödni akartam, csak beledugni a lábujjam, de jó eséllyel hamar letörik majd a lelkesedésem a hőmérséklete miatt.
Nem is Dante lenne, ha nem erre ment volna ki ez az egész. Én meg öregszem és fáradok, hogy nem feltételeztem már rögtön ezt. Mégis, amolyan mindent tudó, megvilágosult mosoly ül ki a képemre. Nem akarom Emmát megsérteni, de nem hiszem, hogy olyan nagyon alám tudna tenni, ahhoz túlságosan kicsi, ráadásul ahhoz, hogy megismerjen, kellene még legalább egy évszázad. Vagy több. - Eleinte a legtöbben félnek. De pont ezért csatlakoznak, mert tudják, hogy jobb az oldalukon tudni, mint szembe találkozni velem valahol. - vonok vállat - De ez idővel átfordul. Szeretem nyomatékosítani, hogy tőlem mindenki megkapja a biztonságot és a lehetőséget, valamint a megelőlegezett bizalmat, de cserébe elvárom, hogy se engem, se a falkát ne hozzák szar helyzetbe. Amikor eljöttem, kicsit úgy éreztem, hogy megijednek. Teszem hozzá eltöprengve, bár nem igazán figyeltem oda semmire, és lehet, hogy ezt is csak bebeszélem magamnak,mert piszkosul szeretném, ha hiányoznék nekik. Ennek ellenére lehet, hogy mire hazamegyek, Bradley már elfoglalta a helyemet. Na jó, ez még viccnek is borzasztó. - Azért kapnék idegbajt magamtól, mert utálom, ha megmondják nekem, mit tehetek és mit nem. Két választásom van. Vagy én mondom meg másoknak, vagy meghalok, ennyi. - tárom szét a kezeimet, és elnevetem magam, pedig bármennyire is szántam viccnek ezt az egészet, attól még halálosan komoly. Én valószínűleg mindenkitől idegbajt kapnék, aki felettem akarna állni, és ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy jó Alfa vagyok-e vagy sem. - Meg persze most minden más, és a falkán belül is más csoportok vannak. Egy Vezető Testőrtől nem ugyan azt várom el, mint egy falkatagtól, de alapvetően mindenki a saját érdemei szerint kapja az elismerést. Vagy a biztos halált, ugyebár. Felsóhajtok. - Mielőtt eljöttem, megöltem egy Kóbort. - és ezt most minek mondom el? - Eljött hozzám tárgyalni egy Infamia, és miután felajánlottam neki minden segítséget, kezet emelt rám. A farkasom nosztalgiával telt, fölényeskedő dühe szinte meglibbenti a ruhámat, segítve ezzel a parti szél munkáját. Hát, ilyen Alfa vagyok. És mégis megmaradnak mellettem. Ahogy megállunk, még meghallom a választ, minden eddigi komorabb téma eltűnik, és egyből bucskázik is belőlem a kérdés: - Tényleg? - akarom mondani - Tényleg, furcsa, hogy akár maradnál is. Na jó, ez így veszettül idiótán hangzik, de ennek ellenére nem engedek a határozottság látszatából, még akkor sem, ha egyébként azt se tudom, miket beszélek. - Ha megtudod, hogy rajtad kívül mire van még szüksége, beszélhetünk róla. Játszadozom el a gondolattal, bár egyelőre még azt sem tudom, hogy kiről van szó egyáltalán. - Ne is. Mondtam, hogy tapasztalj testközelből, és hát bolond lennél elsőre messzemenő következtetéseket levonni. Hoppá. Talán csak a szememen suhan át utólag, hogy mennyire nem ezt akartam mondani, de hát, mégis ez lett belőle. Freud felébredt? Vagy talán meg sem halt, hanem farkasbőrben napjainkban is köztünk jár... Mire feleszmélek, Emma már karon ragadott és éppen a víz felé tart velem. Én pedig a homokba süppedve trappolok utána. - Lefogadom, rohadt sós. Adok választ szar poénnal a kérdésére, hogy milyen lehet a víz, de inkább befogom. Csípőre tett kézzel figyelem, hogy éppen mivel és hogyan ügyködik és fedezi fel a vizet. Ha túlságosan sokáig időzik, akkor körbenézek, és ha megfelelőnek találom a pillanatot, elkezdem ledobálni magamról a ruháimat. Mire esetleg visszafordulna, már egy vörös szemű, fekete "Sátán-kutyája" fogadja, tekintettel arra, hogy kivételesen normál farkas alakba változtam át, hogy maximum nagyra nőtt kutyáknak nézzenek minket.
Nem is gondoltam úgy, hogy ártani tudnék neki, épp ezért tartottam nevetségesnek, hogy Dante megkeresett. Közel sem vagyok olyan erős farkas, akivel számolni kell, egyszer majd az leszek, de az jó eséllyel még igencsak messze van. - Én nem félek tőled. De inkább ne mutasd meg, hogy rám tudnád hozni a frászt, azt hiszem, megvagyok nélküle. Elég volt az a mentális szorongatás legelőször, igaz, a félelem valahogy nálam nem úgy működik. Bárki fenyegethet fájdalommal és halállal, nem fog érdekelni. Az egyik esetében majd elmúlik az érzés, a másiknál meg már úgyis tök mindegy. Most mégis minek okozzak valakinek örömet azzal, hogy betojok tőle, ha így is úgyis bántani akar? - Valamit valamiért, világos. Te legalább adsz valamit cserébe, nem csak teljesíthetetlen elvárásokkal bombázod a környezeted. Sóhajtok fel, de igyekszem nem is gondolni a múltra, mert szándékaim szerint azt már magam mögött hagytam, ha nem maradok itt, akkor sem megyek vissza, ezt már nagyon rég eldöntöttem. - Ezzel mondjuk nem vagy egyedül. Harapom be a szám szélét, igyekezve elfojtani egy vigyort, mert bár tudom, mit jelent egy Alfa szava, ha nagyon szembemegy az én kis világnézetemmel, akkor problémássá válhat a dolog. Mondjuk, Castor esetében még nem éreztem úgy, hogy annyira összeegyeztethetetlen lenne a véleménye a dolgokról az enyémmel, de még nem is ismerem igazán. Ettől függetlenül jó eséllyel lenne vele problémája, mert sajnálatos módon eléggé akaratos nőszemély tudok lenni. - Ez is eléggé magától értetődik, nagyobb rang, nagyobb felelősség. Vonok vállat, nem azért, mert nem érdekel az ilyesmi, hanem mert még nem feltétlenül kell ezzel foglalkoznom. Jó eséllyel úgysem lenne több belőlem egy ideig, mint egyszerű falkatag, de nekem az is tökéletesen megteszi, ha megtalálom azt, amit keresek. Kicsit nehéz úgy, hogy még megfogalmazni sem tudom, mi az. Mindenesetre elég sok farkasával találkoztam már, kedvelem őket. A legtöbbet. Dantét nem. Kajak úgy néz ki a fazon, mint egy idegbeteg sorozatgyilkos, gyerekeket lehet ijesztgetni vele. - Hát, most erre mondjam azt, hogy gondolom megérdemelte? Ha valaki akar valamit egy falkától, nem fog kezet emelni az Alfájára… Láttam már ilyet, nem újdonság. Azzal is tisztában vagyok, hogy ha én csinálnám ezt, akkor ugyanúgy megölnél. Mondjuk, én sosem voltam alfa, tudom, hogy kell behódolni. Jegyeztem meg, nem, még nem céloztam semmire, ha eldöntöttem a dolgot, úgyis szemtől-szembe elé fogok állni, és egyszerűen közlöm, hogy azt akarom, hogy mostantól Ő legyen az Alfám. De most még nincs itt az ideje. - Miért furcsa? Mitől vagyok más, mint bármelyik kóbor, aki talál megtalál itt valamit, amiért szívesen maradna? Sosem voltam magányos farka, Castor, és gyűlölöm, de annál nem jobban, minthogy megint úgy éljek le évtizedeket, hogy nem érzem a biztonságot, amit kellene. A… családot. Nyögtem ki nagyon halkan, és lehajtottam a fejem, csak tompán figyelve arra, mit mond, de azt hiszem, annyi azért lejön, hogy ha úgy adódik, talán befogadná Markot is. Erre azért elmosolyodom, mert jelenleg nekem ő az egyetlen, aki a családot jelenti. Csak bólintok, örülnék neki, azt hiszem, bármi másnál jobban. Aztán rám dob egy olyan bombát, ami inkább az én fegyvertáramat ékesíti, kicsit zokon is veszem, de annyira azért nem, hogy ne tudjak rá mit mondani. - Igen, kell legalább… két… há… nem, inkább több alkalom, hogy levonhassam a messzemenő következtetéseket. Aztán hagyom leülepedni a dolgot, elvégre, egyelőre határozottan nem ilyesmi foglalkoztat, elvégre, legalább egy kevés ideig igazán meghazudtolhatnám kicsit önmagam… - Pff, hát, megnézném, ahogy leteszteled. Vigyorgok rá, de aztán valahol leejtem a cipőm, és belelépkedek a vízbe, hogy egy ideig ellegyek a nedves homokba rajzolgatással, és a csendes dúdolgatással. Fel sem tűnik, hogy nem beszél, bár rohadt hideg a víz, de jól esik, ahogy a meztelen talpam cirógatja. Mikor már gyanússá kezd válni a csönd, hátrafordulok, de akkor már a farkast látom magam előtt, és rögvest csípőre is vágom a kezeimet. - Igazán szólhattál volna, hogy untatlak, és inkább ne beszélgessünk. Öltök nyelvet, bár ha őszinte akarnék lenni, azt mondanám, nagyon nem szép dolog, hogy lemaradtam arról, míg a ruhái a homokba kötöttek ki. Na jó, de ha már így, akkor cserébe megetetem vele, amit főzött, az sem érdekel, ha esetleg megint összezavarom. Azt már tudom, hogy a farkasaink egészen remekül kijönnek egymással, márpedig most az van nála előtérben… Még mindig tiszta a terep, úgyhogy lekezdek vetkőzni, valószínűleg jóval lassabban, mint ahogy ő tette. A farmerom már-már nyugdíjas tempóban csusszan le, s nini, van rajtam bugyi, a nap meglepetése. Mellesleg smaragdzöld színű csipke, mint a felsőm, meg a szemem, a részletek ugyebár… Aztán jöhet a felsőrész, ami alatt szintén van fehérnemű, mert hát, egyébként is szeretem a szép dolgokat. Nem okoz gondot az sem, hogy elégedett nyújtózkodjak így egyet, amolyan nesze, ha már én nem láthattam semmit, neked igenis az orrod alá dörgölök mindent stílusban. Csak úgy, Emmásan. Kétségkívül ott csillog egy jó adag pajkos huncutság a lélektükreimben, aminek jó része már a kis feketének köszönhető. Ő már rég rohanna. Azért, a fehérnemű már gyorsabban kerül le, hogy mégse legyen olyan jó neki, és át is változhassak gyorsan, átadva a helyet négylábú felemnek. S innentől nincs kecmec, már szaladok is oda, hogy önfeledten a bundájába fúrhassam a pofám, remélve, hogy nem morogja le az összes szőrömet cserébe.
A kérésére csak bólintok. Bár szerintem túlságosan is leegyszerűsíti ezt az egészet a puszta érzésekre. Már az Orfeumban is mondtam neki, hogy általában könnyűszerrel találom meg mások gyenge pontjait. Például Balázst sem lennék képes soha semmivel terrorban tartani, azonban minden fájdalomnál mélyebb rettegést ültettem el a szívében a nője és a gyereke kapcsán. Soha ne mondd, hogy soha... - Lehet. De van például 400 éves Végrehajtóm is, gondolhatod, mennyire szeret parancsokat teljesíteni, nekem mégis hajlandó megtenni. Mosolyodom el alig észrevehetően, utalva ezzel arra, hogy bár akadnak olyan domináns hímek a falkámban, akik sosem gondolták volna, hogy valakinek be fognak hódolni, mégis megtették. Ezek után Emma sem lehet olyan nagy falat, minden csak a kellő motiváción múlik. Felsóhajtok. Valami bizarr oknál fogva jól esik, hogy mások sem látnak hibát abban, amit tettem. Nem ez volt az első ilyen eset, de azt hiszem, hogy azért renget meg jobban a dolog, mert Norina... megölelt. Pedig pont tőle nem vártam volna hasonló reakciót, ám ettől függetlenül nem fogok depresszióba zuhanva zokogni Raven emléke felett. - De te ne csináld... Figyelmeztetem, talán mindkettőnk érdekében. Sajnálnám, ha ilyen módon kellene egymástól végleg megválnunk, és akkor már az is biztossá válna, hogy én vagyok a világ Ridley-jeinek Nemezise. Újra zsákutcában találom magam. Utálom, hogy Emma kérdései mindig betalálnak, és olyan dolgokat feszegetnek, amikről nem tudok, vagy nem is akarok beszélni. Ahogy lehajtja a fejét, könnyed mozdulattal megsimítom az orcáját. - Azért vagy más, mert... Én öltem meg a Teremtődet. Tudom... - emelem fel védekezően a kezeimet - Tudom, hogy te nem Ő vagy és gyűlölöd a hasonlítgatást, de ez nem változtat a tényeken. És a helyedben... Még ha olyanok is a körülmények... Szerintem én képtelen lennék megbocsájtani. Ha szeretted Toddot, akkor azért, ha gyűlölted, amiért magadra hagyott, akkor azért, mert elvetted tőlem a bosszúmat. Lényegében nekem ezek a gondolataim erről az egészről. De én hím vagyok, kétszer annyi idős, mint Emma, ráadásul Alfa, meglehet, hogy másképp gondolkozunk bizonyos dolgokban. - Olasz vagyok, Emma. Nekem a család az első, tudom, miről beszélsz. Mosolyodom el lágyan. A falkám a családom, és szerencsére az igazi, vér szerinti családom tagjai is életben vannak, szóval ilyen tekintetben azt hiszem, nincs okom panaszra. Ugye? Arra, hogy mégis hány alkalomra lenne szüksége, elvigyorodom. Bolond nőszemély! De azért hívtam ide, hogy szórakoztató és független társaságot kapjak, úgyhogy ha objektíven nézem, nagyon jól csinálja eddig. Szubjektíven nézve pedig azt kell, hogy mondjam, hogy egyszerre tesz boldoggá és dühít, hogy ilyen jól csinálja.
Miután átváltozom, csak leülök a homokba, és várok. Amikor hátranéz és letol, mély, öblös hangon vakkantom el magam, ami felérhet akár egy nevetéssel is. ~ Ha untatnál, nem vártalak volna meg. ~ Próbálom közölni vele, bár azt nem tudom, hogy a pajzsa mennyire teszi ezt lehetővé. Utána pedig... A bosszú kezdetét veszi. Figyelem a lassú, csintalan és roppantul aljas módon csábítónak tetsző vetkőzési produkciót. A farkam néha-néha meglegyinti a parti homokot, a fejem pedig oldalra döntve kémleli Emma testének idomait. Viszont amikor a fehérneműt csak úgy hipp-hopp dobja le, kissé zsörtölődve nyüsszentek fel, és várom, hogy megérkezzen a négylábú társaságom. Ülve maradok, amíg hozzám nem szalad. Halk morranással üdvözlöm, ahogy odafúrja magát, az első néhány másodpercben kissé távolságtartóbban, utána pedig egészen lezserül dörgölőzöm én is a nőstényhez. Felpattanok, szaglászva igyekszem egy-két kört leírni körülötte, aztán belekapok kissé a bal hátsó lábába, utána pedig, mint akit megégettek, úgy stratolok el, felcsapva a homokot a mancsom alatt. Hihetetlenül jól esik rohanni a vízparton, érezni a szelet, a puha homokot, ráadásul mindezt Emma társaságában. Ha túlságosan lemarad, akkor be-bevárom, egyébként csak akkor állok meg, ha esetleg kihasználja a pihenő helyzeteket és mondjuk letarol... Vagy irányt változtat, mert akkor biz' Isten, követni fogom.
- Persze, különben nem lehetne a Végrehajtód… Ezt egyszerű volt ilyesmivel elintézni, részemről legalábbis, ami azt illeti, ha mondjuk csak egyszerű falkatagja lennék, akkor nem nagyon kéne attól tartanom, hogy túl gyakran találom szembe magam egy-egy parancsával. Nem mondom, hogy nem vágytam többre, de azt be kellett látnom, hogy még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy bármiben valóban számítson rám. Ja, meg persze nyilván bizalmi okai is lennének. - Nem fogom. Végigfutott a hátamon a hideg, és nem azért, mert félnék, vagy tartanék attól, hogy miként is fogadja azokat, akik csatlakozni akarnak, mit tesz azért, hogy behódoljanak előtte. Nem, sokkal inkább azért, mert érdekelt, mert talán… vágytam rám. Így lenne? Fogalmam sem volt, és nem akartam most boncolgatni ezt a kérdést. A simítás meglep, ez nem olyasmi, amit kinéznék a hímből, de egyre inkább úgy tűnik a számomra, hogy van egy olyan oldala, amit mindenki elől gondosan leplez, én valahogy mégis előcsalom belőle. - Szerettem. Emberként. Gyűlöltem és sóvárogtam utána farkasként. De… pár együtt töltött nap elég bármelyikhez is? Néha fogalmam sincs, hogy mi az, amit bebeszélek magamnak, és mi az, amit valójában érzek. Nem hiszem, hogy lenne mit megbocsájtanom… és… Castor, ha valaha is számítottam annak a hímnek egy hangyányit is, akkor minden egyes perc, amit veled töltök, tökéletesen megfelel bosszúnak. Főleg úgy, hogy még csak nem is kell erőszakot tennem magamon, hogy megtegyem. Ha pedig sosem érdekeltem, akkor minden erőfeszítésem fölösleges lenne, a bosszúra való törekvés pedig hasztalan. Igen, jól éreztem magam Castorral, és lehet, hogy ennek kicsit bosszantania kellene, elvégre valóban meggyilkolta a Teremtőmet, de azóta már számos alkalommal szembesültem azzal, hogy Todd mekkora féreg volt. Azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy azóta nem tűnt fel, hogy én itt vagyok, márpedig akkor még bosszúságot is okozok neki azzal, hogy nem tudja zaklatni a gyilkosát. Beértem ennyivel. Bólintottam, a család az, ami nekem nagyon is hiányzott, de a detroiti falkát sosem tudtam annak tekintetni. Hagytam, hogy a könnyedebb téma elterelje a gondolataim arról, ami fáj.
Mikor megláttam átváltozott alakban, kicsit lejjebb eresztettem a pajzsom, bár egyelőre fogalmam sem volt, hogy azért változott-e át, mert nem akar többet pofázni, vagy mert pusztán most így esik jól neki. Mikor azonban meghallom a mentális üzenetét, elmosolyodom. Oké, így jobban belegondolva elég bizarr, hogy egy farkas előtt vetkőzöm, még jó, hogy nem láthatja senki, szerintem vagy nem hinne a szemének, vagy már adná is rám a kényszerzubbonyt. A nyüsszentés nem érdekel, arra már nem szándékoztam lehetőséget adni neki, hogy sokáig vizslathassa meztelen mivoltomat. Hm, tulajdonképpen most esik le, hogy így még nem is látott, elvégre a múltkor elég volt felhajtani a szoknyámat… Érzem a távolságtartást, de nem számít, tudom, hogy képes vagyok leküzdeni, és eltüntetni, már volt rá példa. A farkamat csóválva fordulok után, és emelem meg néha a mellső mancsaimat, mintha csak játszani akarnék, láthatólag élvezek ebben az alakomban lenni. Könnyebb volt, és szerettem is ezt a játékos, szertelen jelenséget, aki soha nem nehezítette meg semmiben a dolgom, sőt… Prüszkölök egyet a pofámba jutó homok miatt, de már indulok is utána, gyorsabb nem lehetek nála, de próbálom tartani a tempót, bár én magam inkább a vízpart szélén szaladok, élvezve, ahogy a mancsaim bele-belesüppednek a nedves homokba. Sosem rohangáltam még tengerparton. Némileg sérti túlfejlett büszkeségem, hogy néha kénytelen bevárni, ezért egy alakommal nemes egyszerűséggel úgy csinálok, mintha nem venném észre, hogy megállt – na persze -, és igyekszem meghempergőzni vele a homokban, játékosan csipkedve ott, ahol érem. S ha netán véletlenül épp felülre kerülnék, akkor elrugaszkodom, hogy tovább szaladjak, bár úgy sejtem, nagyjából tíz másodpercig fog tartani az előnyöm.
Nem akarom azt az érzést kelteni Emmában, hogy sajnálom. Hogy valahol átérzem és engem is sebez mindaz, amit Toddal kapcsolatban érez. Ugyan annak az érmének a két oldalán ülünk, néha megforgatjuk, végül pedig egymás mellé kerülve bámuljuk az árnyékosabb felet. A csalódottságot és a haragot. Pedig szép reményeink voltak. Talán nekem is kapóra jöhetne ez az egész. Már ha ilyen jól fel lett emlegetve ez a "bosszúhadjárat". Nem mondom, hogy megsértődtem a felvetésen, és nem is feltétlen hiszem azt, hogy pusztán abból az érdekből időzik a társaságomban, hogy ezzel is fájdalmat okozzon Toddnak, de... Ha így is lenne, akkor nekem is kimondottan frappáns "eszköz" lehet Emma, amiért Todd volt olyan kedves, hogy évtizedekig kefélje a kölykömet. Egál. Nem is válaszolok neki semmit, csak egy mosollyal nyugtázom, hogy megértem. Ezt nem is igazán lehet szerntem szavakkal kifejezni. A "megértelek" túlságosan sablonos, és egyébként sem az én műfajom.
***
Örülök, hogy ennyire hamar sikerült átlöknünk magunkat a keserédes letargiából a felszabadultságba. Farkasok vagyunk, mi jelenthetne nagyobb boldogságot annál, ha a valódi arcunkat mutatva töltünk némi időt? Főleg akkor, ha a társaság egyik tagja nevezetesen Alfa, és a lelke mélyén roppantul élvezi, hogy visszaélhet a korával és a képességeivel. Hagyom magam beérni, hagyom magam letarolni, és az sem zavar, hogy a bundám és az orrom tele megy homokkal. Amíg lerázom magamról, addig Emmának legalább van némi ideje megelőzni. A jó ég tudja, mikor volt akár csak egy perc is utoljára, amikor ilyen szabadon élvezhettem bármit. És ezért Emmának roppant hálás vagyok. Amikor úgy ítélem meg, hogy elég messzire jutottunk már, egy utolsó ugrással vetem rá magam a nőstényre és lapítom bele a homokba, leszorítva, ha kell, a pofázmányomat is segítségül hívva a művelethez. Ha megadja magát, nem teszek egyebet, csak rajta fekszem lihegve pihegek, féloldalasan átvetve a mellső lábaimat a testén. ~ Borzasztó vagy, Emma. ~ Üzenem neki, de természetesen egyáltalán nem komolyan mondom. Pusztán arra utalok, hogy mikre rá nem vesz a jelenlétével. Jó, az én ötletem volt, de... Akkor is! Az ő hibája. Egészen ellentmondásos az a helyzet, hogy pont azt a valakit szeretném "bezárni" a falkámba, aki ennyire fel tud szabadítani. Talán azért akarom odaszegezni, hogy biztosítva érezzem magam, hogy ez a felszabadultság ott lesz és mindig a rendelkezésemre fog állni, amikor én úgy akarom. De talán pont ettől akár el is torzulhat az egész... Vagy már megint csak túlkomplikálom az egészet? ~ Menjünk vissza, mielőtt a hullámok elsodorják a ruháinkat. Nem szeretném, ha neked kellene meztelenül a kutyád társaságában stoppolni valahol a környéken. ~ Szemtelenkedek, odakapok a pofája felé, aztán elrugaszkodom, hogy elmenekülje előle. De ezúttal nem hagyom magam beérni, a végén még komolyan megsérülnék a haragjától...
Az az igazság, hogy mindig is jobban szerettem mondhatni felszabadultan viselkedni, sosem bírtam túl jól, ha korlátok közé szorítanak, s minden pillanatban azért kell küzdenem, hogy megfeleljek. Ennél sokkal szabadelvűbb voltam, épp ezért jobban élveztem a farkasom bőrébe bújni, mint emberi alakban létezni. Mostanában többször volt alkalmam bundásként ténykedni, bár inkább azért, mert megsérültem több ízben, és akkor már értelmesebb farkasként nyalogatni a sebeimet. Szó szerint és képletesen is. Könnyű így, és mit tagadjam, örülök, hogy megint kissé lenn van a pajzsa, nem azokat a komor falakat látom magam előtt, úgy érzem, ez neki is jót tesz, s bár még mindig nem vagyok egy Teréz anya típus, de örülök a dolognak. A feszültséget néha ki kell engedni, s ha ahhoz egy olyan némber kell, mint én, hát mondhatni állok elébe. Egy darabig próbálok hadakozni, de a farkasom nagyon is tisztában van az erőviszonyokkal, az, hogy domináns vagyok, nem jelenti azt, hogy hülye is. Különben is, sokkal inkább élvezzük azt, hogy egy Alfa társaságában időzhessünk, minthogy sértve érezzük túlfejlett büszkeségünket. ~Te meg nehéz!~ Vigyor helyett csak a nyelvem lóg ki kicsit a pofámból, mondhatni, alaposan alátámasztva a pofátlanságomat. Jó kedvem van, talán ez ragadós lehet, őszintén, nem is bánnám, elvégre jobb így, mint mindenféle lelki marhaságokkal gyötörni magunkat, még ha azok éppenséggel elég súlyos témákat is feszegetnek. ~Hahh…~ Fortyanok fel rögtön, de már faképnél is hagy, én meg csak leshetem, ahogy porzik utána a homok. ~Tájékoztatásul közlöm, hogy kettőnk közül inkább én illek be kutyának.~ Harag az abszolút nincs bennem, miért is lenne? Szórakoztat a dolog, loholok hát utána, de mikor már közeledem, és látom, hogy elérte a ruhákat, lassítok. Nos, igen, most én szándékozom végignézni az öltözködős műsort, nem mintha amúgy a fordítottját megúsznám. Ennek ellenére amint odaérek, jó kiskutya módjára leülök, és a farkam játékosan legyezi mögöttem a homokot, ahogy várok türelmesen. Remélem, addigra már elkezdte a műsort, de ha nem, nos, én türelmes leszek, és csak miután kiélveztem a látványt, kezdem el én is visszavenni a ruháimat.
Még magamnak is nehéz beismerni, hogy a nap hátralévő részében annyira el volt szállva az összes gondolatom egy olyan helyre, ami vidám és felhőtlen, problémáktól mentes safe-zone. Nem volt igazán helye annak, hogy az otthoni dolgaimmal foglalkozzak, hiszen Emma jelenléte, az, hogy ki tudott billenteni a komótos merengésből, rengeteget segített. Úgy gondolom, érzem, hogy ő is jól szórakozott, vagy ha nem, akkor azt bizony remekül palástolta, mert semmit nem vettem belőle észre. Ebédre egy egyszerűbbnek mondható étterembe ültünk be - tudom, hogy hozzám az elegancia jobban illik, de egyrészt nem ítéltem úgy, hogy megfelelő az öltözékem egy Hiltonhoz, másrészt az egész napunkat egyszerű örömöknek szenteltük, mint egy átlagos ember, és ehhez egy "kedves kis étkezde" sokkal jobban hozzá tudott simulni. Felmerült, hogy kimehetnénk vitorlázni, de igyekeztem meggyőzni arról, hogy ma már voltunk vízközelben, szóval csináljunk valami kevésbé vizeset. Mit ad a sors, az étkezdében felfigyeltem egy szórólapra, ami bowlingot hirdetett. Sosem bowlingoztam, de azt tudom, hogy akik csinálják, sokat nevetnek. A vitorlás helyett én erre voksoltam. Minden esetre én úriember maradtam egész álló nap, és nem tolakodtam semmilyen jellegű szférájába, hacsak nem adott rá okot éppen - amit mellesleg egyáltalán nem bántam.
Az biztos volt, bármit is csinálunk, hogy nem futhatunk ki az időből, ha a lakosztályom panorámájából kívánjuk élvezni azt a bizonyos naplementét, amiért egyáltalán idehívtam. Persze, hogy nem ezért hívtam, ezt mindketten tudjuk, de attól még csináljunk úgy, mintha. - Vacsorázzunk itt fent. Mire megjön, szerintem készíthetsz néhány felvételt. Persze tudom, hogy a mai világban már nem fél óra ahhoz, hogy elkészüljön egy fénykép, de szerintem képes lenne órákon keresztül kattogtatni, miközben én úriember módján újságot olvasva várom, hogy befejezze. De gyanítom, hogy szívesebben nézném a mozdulatait a nyomtatott papírok helyett. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nagyon kidöglöttem. Egészen elfelejtettem, hogy így is el lehet tölteni egy napot. Jegyzem meg, miközben a kanapéra dobom a dzsekimet és látványosan nyújtózkodom egyet. Ezek után hanyag léptekkel trappolnék az italos szekrényhez, és kivételesen ásványvizet bontok. - Igyál valamit. Aztán siess, mert le fogsz maradni. Bökök a fejemmel a faltól-falig ablak felé, ami láthatóvá teszi, hogy az ég alja lassan már lilás-narancsba mélyed a horizontnál.
Kérem, vannak azok a helyzetek, amikor képtelenség eljátszani a gyenge, esetlen nőt, márpedig egy bowlingozni nem tudó hím társaságában aligha lehetséges azt kamuzni, hogy még sosem csináltam ilyet, és mennyire jó lenne, ha esetleg meg tudná mutatni. Természetesen csak azért, hogy annyival közelebb lehessek hozzá… Hiába, tetszett, nem tetszett, szerettem a társaságában időzni, és az csak még jobb volt, ha közvetlen közelről érezhettem az illatát. Fogalmam sem volt róla, hogy miért, mitől volt ennyire más, az meg kifejezetten dühített, hogy mióta ismerem, egy percig sem éreztem úgy, hogy közel akarok kerülni bárki máshoz testileg. Fel kéne már ráznom magamban azt a kis cédát…
- Benne vagyok! Bólintottam, és már indultam is a motyómhoz, hogy kivegyem belőle a gépem és összerakjam, nem mintha egyébként halálosan komolyan vettem volna ezt a naplemente témát. Nem ezért jöttem ide, de ha már itt vagyok, akkor nem kerül semmibe csinálni pár képet. Egyébként is nagy szenvedélyem volt a dolog, és jó eséllyel lesz pár olyan perc, amikor egészen elmerülök benne, bármennyire Castor érdekel inkább. - Persze, mert mindig csak a komoly dolgokkal foglalkozol, és elfelejtetted, hogy kell lazítani. Azt hiszem, így nekem is fárasztó lenne jól érezni magam. Öltöttem rá nyelvet, majd immár a gépemmel a kezemben megszabadultam a cipőimtől, mert úgy vélem, eleget mászkáltam már ma bennük, és egyébként is, ha már ilyen lazán eltöltöttünk együtt egy napot, talán ettől nem fog a feje tetejére állni a világ. Ja igen, a látványos nyújtózkodás. Nos, azt láttam természetesen, persze, csak fél szemmel figyeltem, somolyogva, de ha szándékoltan nekem célozta, akkor ezt úgyis könnyedén kiszúrta. - De fogadjunk kellemesebb így kidögleni, mint az állandó idegeskedéstől. Mosolyogtam, majd bólintottam, és kivettem én is egy vizet, valahogy a szeszt most abszolút nem is kívántam, kellemesen fáradt voltam, és várt még rám az a festői naplemente, úgyhogy nem akartam az agysejtjeimet rombolni. Ittam pár kortyot, aztán elindultam az ablak felé, és remélhetőleg meg is leltem a kijáratot a tetőtérre, mert onnan mégiscsak egyszerűbb, mint tükröződő felületen keresztül. Amint nyomon voltam, én bizony ki is mentem, ha meg tévedtem, és nem volt kijárat, akkor kénytelen voltam így megoldani a dolgot, de nyilván túl nagy problémát nem fog okozni a dolog. Azt hiszem, Castor egyetlen szerencséje az, hogy egy naplemente nem tart órákig, így nem kell attól tartania, hogy esetleg halálra unja magát, amíg én belefeledkezek az első számú hobbimba, ami mellesleg a szakmám is, így rám teljességgel igaz, hogy a kellemeset a hasznossal. Igaz, közben a kis bundásom odabenn egyfolytában a nála sokkal nagyobb fekete farkas körül ólálkodik, őt mintha az égvilágon semmi más nem érdekelné. Tudom, és érzem, sőt, valahol még meg is értem, de azért lehetne egy kicsit diszkrétebb is a szentem. Amint teljesen besötétedik, egy sóhajjal búcsúztatom a naplementét, valóban csodálatos látvány volt, meg kell hagyni. - Igazad volt a naplementével kapcsolatban… Jegyeztem meg, majd letettem a gépemet, és szemrevételeztem, mi változott azóta, biztosan megjött a vacsi is már. Most viszont én nyújtóztam egyet elégedetten, lévén jó eséllyel tényleg lőttem pár szuper képet. - Na mit eszünk? Ha volt már pár lefedett fogás az asztalon, akkor bekukucskáltam alájuk, és az egyik lábamat magam alá húzva ültem le az egyik székre, mert épp így esett jól.
Rendben, attól, hogy nem hangoztatom, attól még pontosabban tudom, hogy az esetek túlnyomó részében egy tuskó vagyok. Egy fadarab, aki tényleg elfelejtett szórakozni. Igaza van, és még a nyelvöltésre sem haragszom meg. Meg úgy, egyébként sem. Haragból és sértettségből kijutott bőven másoknak. - Ha valamit megtanultam, az az, hogy nőstényekkel baromira nem éri meg vitatkozni. Mosolyodom el már-már árulkodóan a fogadására. Bár ez nem jelenti azt, hogy nem szoktam ilyet tenni, de most megkímélem magam tőle. Hagyom, hogy otthon érezze magát. Hogy ledobja a cipőjét, hogy kedvére igyon, és hogy az erre a célra fenntartott ajtón kimenjen naplementét fényképezni. Egy darabig csak állok, és arrafelé nézek, amerre kiment, mintha a már ott sem levő hátát fixíroznám... Aztán csak felsóhajtok, és inkább rendelek valami ehetőt. Persze egyetlen napból nehéz lenne messzemenő következtetéseket levonni, ettől függetlenül mocorog bennem valami olyan kisördög, ami arra biztatna, hogy maradjak még. Hogy ne menjek oda vissza, ahol csak az állandó fejfájás létezik. A Bestiám szinte érezhetően karmol bele a szívembe, hogy hogy merészelek egyáltaln ilyesmit gondolni - mert hát, bármennyire rossz beismerni, engem az Alfaságom tesz azzá, aki vagyok. Ha nem lennék vezér, akkor minden bizonnyal ezt a felhőtlen állapotot sem tudnám ennyire értékelni. Akkor ebből akarnék elmenekülni, és keresni valami kalandot. - Persze, hogy igazam volt. Hát hazudnék én ilyen fontos dolgokban? Mosolyodom el szélesen, és ahogy eddig sem, most sem zavar a karcsú fekete nőstény sündörgése. Valahogy megszokták már egymást a farkasaink, és ők is legalább annyira jól elvannak egymással, ahogyan mi is. - Hát... ööö... Lényegében, amit akarsz. - lépek közelebb és vonok vállat - Van egy ilyen.... Tál, vagy mi a fene. Van rajta mindenféle hús, köret, zöldség, szóval lehet válogatni. Még nem tudom, mit szeretsz. Enni, legalább is. Megkerülve Emmát, a széles, fehér kanapéra vetődöm, a karjaimat a támlájára fektetem. Csend van, legalább is részemről. A farkasaink nem igazán törődnek a mi világunkban beállt szünettel. Ez a jó nekik. Nem beszélnek, legalább is nem úgy, ahogyan mi. Az mindig csak félreértések forrása. - De amíg felér, szeretnék veled valamit... Megbeszélni. Gondolom, hogy most majd leül. Mert ha nem, akkor kénytelen leszek én felkelni, hogy közelebb tudjak menni hozzá, úgyhogy szerintem mindketten jobban fogunk járni, ha ő ül le. - Otthon lesz néhány elintézni valóm. - mondjak újat, ugye? - De tudod... Hálás vagyok azért, hogy eljöttél. Szerintem ez jelent valamit. - szünet - Mármint, ne értsd félre, nem úgy értem. De mivel már sokadjára érezzük jól magunkat együtt, arra gondoltam, hogy... nem. - csóválom meg kissé a fejem, mert a Bestia mentálisan tökön rúgott - Azt akarom, hogy maradj. A falkával. Legalább addig, amíg úgy nem döntesz, hogy hazamész. Mert így semmi jogom nincs arra, hogy vigyázzak rád, a Hegyi falka pedig előszeretettel pályázik azokra, akik fontosak nekem. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy szerelemről beszélek. Én soha nem akarok ilyen dolgokról beszélni többet. És még csak arról sem, hogy gyönyörű, mint nő. Önző vagyok, és igenis azt akarom, hogy magam mellett tudhassam, hogy ott legyen, ha azt mondom, lazítani akarok, mert ő egy olyan jelenség, aki képes elfeledtetni velem a napi problémákat. Ugyanakkor azt sem akarom, hogy mással feledtessen el egészen más dolgokat. A Bestiám velem teljes összhangban hajol a nőstény fölé, finoman bele-belecsípve annak marjába, jelezve, hogy nem venné zokon, ha több idejük lenne együtt sziesztázni egy átmászkált nap után. - Ha akarod, beszélek a barátoddal. Az ilyenekben jó vagyok. Volt kitől tanulnom a megkörnyékezést, de azt inkább nem kötöm az orrára, hogy kitől. Nem akarok mindig Toddra gondolni.
- Nem tudom, néha jó vitatkozni. Kacsintok vidáman, bár az tuti, hogy jelen esetben végtelenül fölösleges lenne, mert biztos vagyok benne, hogy igazam van, és jó eséllyel ezt ő is így gondolja. Annyira más velem, mint amit mesélt arról, hogy milyen Alfaként, mégsem esik nehezemre elképzelni úgy. - Az attól függ, hogy el akarsz-e érni valamit, vagy sem. De, ha már így megkérdezted, akkor nem fogok füllenteni, igen, szerintem van olyan helyzet, hogy hazudnál. A szavaim komolysága ellenére mosolygom, mert őszintén, bár lehet, hogy csak a jellememből adódóan, de nem tudom kizárni a dolgot. Persze, biztos császkál a világon egy pár szentéletű farkas, de az holt biztos, hogy Castor nem olyan. - Akkor biztos találok valami ínyemre valót. Mondom ezt úgy, miközben a mozdulatait lesem, hát hiába, az a kisördög bennem valahogy sosem alszik, de ezt nem is bánom. A megfogalmazása folytán nehezemre esik nem lecsapni a magas labdát, de azt hiszem, most jobb, ha csak magamnak raktározom el a dolgot, talán azért is, mert valójában jól esik, hogy esetleg egyszer tudni fogja mit szeretek. Csak tudnám, miért. Felvonom a szemöldököm, majd gondolkodás nélkül lépek oda, hogy felüljek a kanapéra, féloldalasan, az egyik térdem felfektetve rá, a másik lábam pedig maradt a földön. Így Castor felé fordulhattam, és nem tört ki a nyakam… Nem tudtam, mit akar, de kétségkívül érdekelt. - Állok elébe. Mosolyogtam, majd csendben hallgattam, és minő meglepő, még közbe sem kotyogtam semmit, ami semmi másnak nem volt köszönhető, mint egyetlen szónak, ami rövidsége ellenére volt mégis rendkívül sértő a fülemnek. Még a farkasom is felkapta a fejét, mert az egy dolog, hogy mi mit akarunk, de az már egészen más tészta, ha egy kívülállónak vannak ilyen igényei velünk szemben. A bennem rejlő dacos akarnokhoz alig jutottak el a következő szavak, de végül beszivárgott a tudatomba, hogy attól még hazamehetek, aztán pedig az, hogy… vigyázni akar rám. Rám? Vigyázni? Azt már szinte el is felejtettem, milyen valaki számára fontosnak lenni. A szerelem fogalma számomra már nagyon rég nem létezik, így aligha csalhatnak tévútra a szavai, sőt, ha eszembe jutna ilyesmi, már menekülnék is, az efféle érzelem távol áll tőlem, nincs szükségem rá, sebezhetővé tesz, s a vége úgysem lehet más, mint csalódás és fájdalom. Köszi, nekem egyik sem kell. - És… hogy akarod érvényre juttatni az akaratodat? Kérdeztem egészen halkan, s ez közel sem jelentette azt, hogy nem mondanék igent, de azt sokkal inkább, hogy ahhoz, hogy ez megtörténjen, nem csupán a farkasom játékos, könnyen kezelhető felét kell lekenyerezni, hanem a domináns lényemen felülkerekedni. Ez persze neki nyilván nem okozna gondot, de attól még közel sem biztos, hogy megteszi. Csak felszegett fejjel, csendesen néztem rá, mondhatni, kihívóan, ami talán felérhetett a beleegyezésemmel, értelmezés kérdése volt csupán, de nem gondolnám, hogy képtelen átlátni az apró, emberek számára tán lényegtelennek tűnő változásokat a viselkedésemben. Otthont akartam, egy olyan falkát, ahol nem csak használati tárgynak érzem magam, aminek olyan Alfája van, akit tudok és akarok is tisztelni, nem csak a kényszer és az adott szavam tart mellette. Castor ezen részét kedveltem, és szerettem a közelében lenni, de a benne élő Alfát nem ismertem, csupán a legelső alkalommal kaptam némi ízelítőt az erejéből. A bundásom vissza-visszacsípett, vagy legalábbis igyekezett, ennél pedig semmi nem példázta jobban, hogy ő jelenleg nem veszi még túl komolyan a helyzetet. Szívesen eltölti az idejét a nála jóval erősebb hím közelében, de ez eddig is így volt, és számára még mindig inkább játék az egész. - Neki nagyon más a viszonya az egykori Alfámmal, nem fog onnan eljönni, legalábbis úgy nem, hogy nincs vele valami célja. Vontam vállat, ez most nem érdekelt, Mark volt az egyetlen, aki miatt visszamennék, de azt kell mondjam, még ez az egyetlen őszinte, baráti kapcsolat sem volt elég hozzá, hogy megtegyem. Ökölbe szorult a kezem a fellobbanó haragtól, attól a ténytől, hogy mit hoztak ki belőlem ott, bár ennek köszönhetően félelmetesen gyors a regenerációm, de abban nem vagyok biztos, hogy megérte az árát.
Persze számítottam arra, hogy visszakérdez, esetleg még némi szemtelenséget is beleviszi akár a kérdésébe, akár a mondanivalójába, de a lényeg az, hogy a dolog nem ért váratlanul. Azonban sem a férfiúi méltóságom, sem pedig az Alfafarkas nem viselik jó néven (indíttatástól függően), ha próbára tesznek. Vagy legalább is megkérdőjelezik azt, hogy elérem azt, amit akarok. Tudom, hogy nem könnyű Emmának. De ettől függetlenül nem értem. Mármint, annyira egyszerű lenne igent mondania, fejet hajtani és aztán élni a kiskapuval, ha nem érzi jól magát. Vajon egy világ körüli úton is ennyit hezitálna, mielőtt elfogadná a dolgot? - Őszintén szólva már az sérti az önérzetem, hogy ennyit kell pofázzak az akaratomért. Úgyhogy akár veheted ezt az első lépésnek. Nem bántóan mondom, dehogy. Ettől függetlenül megszámlálhatatlanul sok öltönyöm könyöke kopott már ki az évek alatt, amikor azokat hallgattam, akik hozzám akartak csatlakozni. Egyiküket akartam az utóbbi időben teljes szívvel, de aztán az a hím eltűnt. Most itt van Emma, és ahelyett, hogy ő maga is szépen beállna a sorba, még én kérem meg arra, hogy ugyan maradjon már velem. Most először fut á az agyamon, hogy talán rangon aluli a viselkedésem. De milyen jó, hogy erről nem tud senki... Nem tehetek róla, ördögi vigyor ül ki a képemre, amikor egy igen tömör képet fest le nekem erről a Markról... Nyilván, nekem egyáltalán nem hiányzik egy olyan hím társasága, aki Emma körül legyeskedne, de ugyebár nagyon sok mindent lehet balesetnek álcázni a mai rohanó világban, ha esetleg túl messzire menne.
Hirtelen kapok Emma szép ívű nyaka felé, rákulcsolva az ujjaimat, hogy a testemmel is erőteljesen rásegítve hanyatt fektethessem a kanapén. Ha ez sikerül, magam is úgy helyezkedem, hogy gyakorlatilag ráfeküdjek, miközben tartom a nyakát. A farkasom leköveti a mozdulataimat, és veszélyes játékba kezdve teperi hatalmas mancsai alá a kecses nőstényt, így tartva sakkban az embert és a farkast egyaránt. - Ó, hát célt azt bármikor kreálhatunk számára, ha csak ezen múlik. Suttogom szinte tűnődve, és most először fordul meg a fejemben, hogy ha tényleg ennyire akarom, akkor dolgozhatok egészen más, régi módszerek szerint. Lehettem vele eddig kedves, lehettem pompás társaság, de odabent még mindig egy gennyláda vagyok. Miért nem tartom csak úgy magam mellett? Mint egy mesebeli hercegnőt, valahol a hotelbe zárva, és... Nem. Az a baj, hogy pontosan tudom, Emma csak addig lesz számomra ilyen felemelő társaság, amíg ő is akarja, hogy így legyen, s ha még képes is lenne elviselni a terrort, azt csak azért tenné, hogy a szívósságát bizonygassa. És én nem vagyok Todd, aki úgy sajátít ki magának egy nőstényt, hogy a leggyengébb pontján szorítja, amíg az bele nem őrül. - Lehetnél akár a túszom is... Szerinted érne neki ennyit, hogy otthagyja Detroitot? Kissé mosolygok, de a szorításom még mindig nem enyhül. Még a fejemet is oldalra biccentem kissé, és még én sem tudom igazán, hogy ezt most vicces megszólalásnak szántam-e, vagy szóban is kifejeztem az előbbi gondolatmenetem hozadékát. Ha még nem próbált meg lerugdosni magáról, mély levegőt veszek, és annak a kifújásával párhuzamosan finomítok a szorításon, egészen addig, amíg már minden erőkifejtés nélkül az ujjaim csak a bőrén fekve pihennek, én pedig kissé közelebb húzódva a nyakához suttogom a higgadt elgondolást a nőstény húsába. - Szerintem nagyjából már tudod, hogy mennek mifelénk a dolgok... De ha ez nem elég neked... - simítok a hüvelykujjammal végig a nyakán - Akkor el kell hagynod a várost. Méghozzá gyorsan. Azt pedig nagyon-nagyon nem szeretném. A Bestia egyetértően morran fel, ettől függetlenül megint hozom a formámat. Ha nem lehet az enyém", akkor ne legyen másé sem, akkor tűnjön el, menjen innen, mintha itt se lett volna és vigye magával Todd emlékét, felőlem akár magát a szellemét is viheti, a lényeg az, hogy ebben az esetben nem akarom újra látni.
Azt hiszem, most nem értjük egymást, legalábbis, ő bizonyosan nem engem, de végül is, igaza van, nincs oka arra, hogy bármit is bizonygasson nekem, én pedig nem fogom kimondani, hogy mennyire vágyom az otthonra. Azt most még sem ő, sem én nem tudhatjuk, hogy itt másképp lenne-e. Talán igen, de ez még közel sem biztos. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy mindig eléri, amit akar, én pusztán kíváncsi lettem volna a hogyanra. Vagy csak a bennem lakozó mazochista idióta? Frász tudja… Mindenesetre feljegyeztem, hogy átléptem a határt, ami valahol szórakoztató, mert szeretek a szakadék szélén egyensúlyozni, de talán ez túl fontos most ahhoz, hogy félvállról vegyem. Végül is, jobban járok, ha inkább megtiszteltetésnek veszem, hogy felajánlotta ezt a lehetőséget, és nem nekem kellett szép szavakkal behízelegnem magam, és a védelmét kérnem. Miért is nem teszek így? Hát, pontosan azért, mert az nem én lennék. Van az úgy, hogy valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Jártam már így. Kell valahová egy csapda. Todd esetében ő maga volt egy óriási verem, amibe bele is zuhantam. De vajon itt mi az? Nem szóltam semmit, csak figyeltem, csendben, ami tőlem szokatlan, de… azt hiszem, most nem tudtam volna olyat mondani, aminek hála jobban jövök ki a helyzetből. Azt a vigyort nem tudom hová tenni, csak azt tudom, hogy Marknak szól. Valamiért úgy érzem, jobb neki távol maradnia tőlem, mindenesetre, ha valami baj érne, úgysem állíthatnám meg, de ha már Castor azt sérelmezi, hogy így nem tud megvédeni, akkor mi baj érhetne… Haha… Egyetlen pillanatra azért megáll bennem az ütő, de utána akaratlanul is vigyorba rándul az ajkam. Igen, teljesen biztos, hogy bizonyos értelemben rohadtul elmentek otthonról, mert kötve hiszem, hogy túl sokan lennének, akik beindulnak az ilyesmitől. Nem akarom, hogy lássa, hogy tudja, mégsem vagyok képes másként viselkedni. Az övéhez képest apró farkasom tehetetlenül tűri, hogy leteperje a hím, de egy hang sem jön ki a torkán, csak vicsorog, résnyire szűkült szemekkel, mintha csak azt várná, mikor van értelme tennie bármit is. Nem hülye, tudja, hogy semmi esélye nem lenne, még csak rohadt gyorsan eliszkolni sem tudna, hisz láttuk, hogy Castor lényegesen jobb ezen a téren is nálunk. - Érdekes feltevés. Jegyzem meg halkan, hacsak nem szorít annyira, hogy képtelen legyek rá. Még a helyzet ellenére sem vagyok képes meghazudtolni önmagam, és szemtelenséggel megtölteni a hangom, vagy épp a smaragdjaimat. Azt hiszem, ezzel elárulom magam, ismét, nem különösebben hatna meg, ha így viselkedne velem, mert ezt szoktam meg. Bár az tény, hogy nem kifejezetten tudnék túlságosan szórakoztató lenni, vagyis, inkább nem akarnék. - Érne. Ebben biztos voltam, de ha úgy jönne ide, hogy túsznak hisz, akkor nem békés szándékkal jönne, és csak megöletné magát. Ezt pedig nem akarom. - De nem ostoba, ismer, tudja, hogy egész életemben túsz voltam, és minden erőmmel, legyen az hozzád képest bármilyen kevés is, el akarnám kerülni, hogy újra megtörténjen. S igen, ez akár azt is jelenti, hogy inkább meghalnék. Nem egy újabb börtönre van szükségem, még csak feltevés szintjén sem. Mindenesetre, mégis van valami pikáns abban a lehetőségben, hogy a túsza legyek. S lám, már megint felfelé görbül a szám. Visszavonhatatlanul hülye vagyok, ez immár biztos. A hideg futkos a bőrömön, amikor a nyakamba suttog, nyelek egyet, nem attól, amit mond, sokkal inkább attól, hogy ennyire közel van. Rohadtul nem tehetek róla, hogy a hormonjaim megbolondulnak, ha a közelében vagyok, és még csak arra sem foghatom, hogy rajtam van a havibaj. - Ohh, hát azt én sem szeretném. Reszketett meg a bőröm az érintése nyomán, és azt hiszem, már nem volt értelme bármi mást mondanom, mert nem óhajtottam távozni a városból. Egyelőre legalábbis még nem, s hát, így, hogy ott volt nekem az a kiskapu, még csak nem is kellett úgy éreznem, hogy bármire kényszerítve vagyok. Persze, akkor nyilván ugyanúgy áll majd, hogy jobban teszem, ha elhúzok a városból, de ez már nem érdekelt, mert ha eljövök a falkájától, akkor már a város sem fog érdekelni. - Legyen meg a Te akaratod… Vigyorogtam pofátlanul a képébe, ezzel természetesen biztosítva arról is, hogy maradok. S még csak meg sem próbáltam kiverekedni alól, egyrészt, jó meleg volt, másrészt, igazából nem is zavart a dolog, sőt, csak egy kicsit az a tény, hogy korlátozva van a kezeim és lábaim mozgásszabadsága.
Ha nem érezném ennyire piszkosul őszintének minden egyes megnyilatkozását, akkor teljesen biztos lennék abban, hogy ez a nőszemély a bolondját járatja velem. Tehetek bármit, mondhatok bármit: a szorult helyzet csak beindítja (a fantáziáját nyilván), cseppet sem rendül meg. Számára az élet talán tényleg csak egy (jelenleg társas) játék, mondhatok és tehetek akármit, ő élvezi egészen addig, amíg nem neki kell kiesnie. Ha idősebb, ha erősebb lenne és nem látnék át rajta úgy, amennyire ebben a helyzetben, valóban óvatosabban kellene viselkednem. Így azonban marad a félreérthetőség, hiszen némi szórakozás persze nekem is jár, mindamellett, hogy nagyon komolyan beszélek. - Nekem sem feltétlenül célom. Mármint az, hogy túsz legyen. És nem, inkább nem akarom tudni, hogy milyen gondolatok járnak a fejében a dolog kétértelműsége kapcsán, épp elég beszédes, hogy újfent mosolyog és hogy egyáltalán nincs szándékában eszeveszetten szabadulni alólam. De én sem vagyok fából, tudok olvasni a jelekből, ahogy amellett sem megyek el, hogy mit vált ki belőle az újabb érintésem, és most rajtam van a sor, hogy sejtelmesen elmosolyodjak. A vigyor azért erős kifejezés lenne, nincs kedvem teljesen hülyét csinálni magamból. Aztán amikor végül elhagyja a száját az a mondat, amire már az Orfeumos este óta várok, a mosolyom magabiztos arckifejezéssé szelídül, egyedül a szemeimből olvashatja ki egyelőre, hogy örülök annak, amit hallottam. A megfogalmazása pedig elég rendesen hizlalja a májamat, szeretem, amikor ilyen isteni magaslatokba helyeznek. Főleg, ha egy nőstény az, akivel más szemszögből is vitathatatlanul istenként viselkedem. Ezt nevezik lappangó megalomániának, gondolom. - Ámen. Kontrázok rá, miközben az egyik kezemmel birtoklón támasztom a fél arcát és az állkapcsát. Nem gondolkozom túlságosan sokáig a dolgon, a fejem a nyaka szabad oldalához fúrom, és a Bestia noszogatására romantikus-horrorcsókkal üdvözlöm Emma nyakát. Finoman feszülök neki, igyekezve azért nem túlságosan agyonnyomni a hölgyeményt, és egészen addig feszítem a húrt, míg a vérét nem érzem a nyelvemen. Megjelöltem. Az enyém. Úgy, ahogy a falka többi tagja, egy kissé másként is. Az enyém is, meg nem is, szabad is, meg nem is, nőstényi tekintetben is, meg nem is... Ossza be, egyelőre még nekem sem sikerült, de valljuk be, nem is nagyon erőltetem meg magamat. Csupán jól eső, doromboló morgással adom a tudtára, hogy pontosan ez az a fajta helyzet, ami igazán ínyemre való, pont annyi függőségi viszonnyal megspékelve, amennyivel muszáj. - Remélem, hoztál sálat... Morgom még bele a nyakába, miután elszakadtam a bőrétől, de a teljes eltávolodás gondolata még csak megfontolási fázisban van. Ettől függetlenül talán még sértésnek is venném, ha valóban szó szerint elkendőzné a tettemet, hiszen az én felfogásom szerint egy Alfa jelét hordozni büszkeségre ad okot, és még véletlenül sem illik takargatni. Bár lehet, hogy ezzel egyedül vagyok.
Már a kopogtatás előtt hallom a közeledő létek zaját, és már előre áldom magamban a szobaszervizet a "remek" időzítésért. Így hát ez megadja számomra azt a lökést, aminek következtében megpróbálok a lehető legfájdalommentesebben lekászálódni Emmáról. - A többit otthon kitaláljuk és megbeszéljük. Ha csak nem ragaszkodsz hozzá most. - vonok vállat, miközben letörlöm a számról a maradék vért - De szerintem a szürke hétköznapok várhatnak... mondjuk... egészen a szürke hétköznapokig. Mosolygok rá, már megint vicceskedem. De ragaszkodás ide, vagy oda, ajtót nyitok és átveszem a vacsorának szánt hatalmas adag mindent, és abban legalább biztos vagyok, hogy az elosztáson már biztosan nem fogunk összeveszni, annyi minden érkezett fel a zsúrkocsin.
//Előszöris: bocsánat a a késésért, szörnyű heteim voltak! Másodszoris: ha neked az úgy jó, akkor teleportáljunk haza, hogy rendesen be tudj szürkülni //
Nem feltétlenül. Ezt talán jobb lesz észben tartani, mert akármennyire is érzem nyeregben magam, könnyen rosszra fordulhatnak a dolgok. Márpedig, körülöttem mindig ez történik, ugyebár, a boldogság az messze elkerül. S itt most nem a nagy, rózsaszín felhős szerelemre gondolok, meg a nagy őre fehér farkason, vagy mi a szösz… Egyszerűen arra a nyugodt, tiszta, békés létre, amire talán titokban mindannyian vágyunk, de a legtöbbünknek esélye sincs rá. - Azt hiszem, gyúrnom kell arra, hogy kevésbé legyek átlátszó. Jegyzem meg a sejtelmes mosolya kapcsán, de azt hiszem, olyan öreg és erős sosem leszek, hogy őt átejtsem. Nem is akarom. Nem volna értelme, tekintettel arra, hogy számomra az életem igencsak értékes, nem vagyok még kész arra, hogy elpatkoljak. Meg aztán, a jelenlegi helyzet ellenére még mindig kedvelem, vagy inkább, jobban is. Néha még magamon is nehezemre esik kiigazodni, nemhogy másokon. Csak bólintok, nem mosolygok, talán mert most bólintottam rá valamire, ami gyökerestül megváltoztathatja és felforgathatja az életemet. Még remélni sem merem igazán, hogy mindez pozitív lesz, nem pedig valami sokkal rosszabb, mint amiben eddig részem volt. A forró lehelete szinte fojtogat, mert tudom, mi jön, a birtokló mozdulat ellen szeretnék tenni, mert… én senkié sem vagyok, és mégis mindenkié. Legalábbis eddig így volt. Most vajon másként lesz? Nem hiszem. Eddig úgy tűnt, neki sem kell mindaz a macera, ami a kizárólagossággal járna. Felnyögök, a fájdalmamba vegyül valami egész más is, egy kicsi kéj, ám még több elégedettség. Most mit tagadjam? Jól esik, de azt egyáltalán nem tudom, hogy miként értelmezzem. Ő vajon tudja? Nem, ha tudná, bennem sem lennének kétségek, s egyértelmű lenne, hogy csupán egy vagyok a sok közül, vagy pedig mindegyik fölé emelkedhetek valamilyen szinten. Most úgy érzem, mintha a kettő közt lebegnék a semmiben. Ám talán most nincs is értelme ezt feszegetni, az idő majd választ ad a kérdésre. - Ugyan minek a sál? Majd azt mondom, hogy megcsípett egy szúnyog. Ugratom, halkan felnevetve, és szívem szerint, vagyis, inkább a testem szerint, nem engedném sehová. A bennem élő kis feketeség így is tesz, ő játékosan megpróbálja ledönteni a lábáról a most már Alfáját, hogy utána ráheveredhessen, a közelébe fészkelje magát, és kicsit megnyugodjon. Én is hallom a személyzet közeledését, de én közel sem fogadom ilyen lelkesen, már-már elégedetlenül húzom el a szám, és sóhajtok fel, majd egy-két kényelmetlen nyögés is kiszalad a számon, ahogy felkel. Én csak annyit mozdulok, hogy felhúzom a térdeimet, de arra nincs szükség, hogy a szobaszervizes lássa a véres nyakam. Csoda, hogy vannak még értelmes gondolataim. - A beszédhez nem ragaszkodom. Öltök rá nyelvet, majd állapodok meg a szokásos, szemtelen, kacér mosolyomnál, majd ha távozott a személyzet, fel is kelek a kanapéról, mert meglehetősen éhes vagyok. Aztán, ha jóllaktunk, meglátjuk, hogy mennyire van értelme bármi máshoz ragaszkodnom. Ha öregurasan pihenni akar, megerőszakolni nem fogom, maximum tisztességesen kialszom magam…
// Semmi baj, remélem, javulóban a helyzet. És most már teleportálhatunk, hogy elveszítsem szép kék színezetem. //
Kezdőlap
//
És most már teleportálhatunk, hogy elveszítsem szép kék színezetem. 
