A tárna látszólag le van zárva, odabenn feliratok figyelmeztetnek az omlásveszélyre. De az igazság az, hogy ez a lejárat egy titkos alagútrendszerbe vezet, ami összeköti az őslakosok szálláshelyét és főhadiszállását az El Dorado Aranybányával, és egy járat Fairbanks külvárosáig nyúlik, ahol egy raktárépület pincéjében végződik.
Késő éjszaka volt, talán éjfél is elmúlhatott mikor azon kaptam magam, hogy hosszan becsatangoltam az erdőbe. Mióta a hotelba nem tehetem be a lábam, nincs munkám, és konkrétan lakásom sem, elég sok a szabadidőm. Mondhatni; időm mint a tenger. Amíg a falkához tartoztam, be sem mertem volna tenni a lábam a területükre, de most nem érdekeltek a szabályok, egy kis körülnézés még nem árthat meg. Épp csak egy kis időt töltök itt, aztán felkapom a nyúlcipőt. Egy barlangszerű valami kezdett kibontakozni előttem, nem sokkal azelőtt, hogy az első esőcseppek a nyakamra koppantak. Kíváncsian méregetve slattyogtam közelebb. Az eső egyre intenzívebbé vált, szép lassan eláztatva a ruhámat. Nagyszerű. A figyelmeztető táblák ellenére beljebb léptem. Csak nem lesz túl nagy bajom, ha rám zuhan egy két kavicsdarab. Vajon mi lehet beljebb? Kipillantottam az esőbe, majd újra be. Győzött a kíváncsiság. Körbe forogtam, és tettem pár óvatos lépést előre, mikor belémcsapott a felismerés, hogy nem vagyok egyedül. Idegen farkas jelenlétét érzékeltem, és szinte kővé dermedtek a lábaim egy pillanatra. AJAJJ. Csupa nagybetűvel... Tettem pár túlóvatoskodott, halk lépést előre. Áh, mi a francnak? Ha ő is érez, akkor hiába sunyítok úgyis észrevett már, úgyhogy mit sem törődve a talpam alatt meg- megroppanó kavicsdarabokkal, tovább lépdeltem előre.
Nincs is jobb az éjszakai portyánál, amikor holdfényben fürödve üldözheted a fürge szarvast, játszadozhatsz vele, mert tudod, hogy úgyis leteríted a végén, csak meghagyod neki a menekülés illúzióját. Nem nyújtottam hosszúra az üldözést, mert éhes voltam. Ráugrottam, letepertem, elharaptam a torkát, és már neki is estem a puha hasának. Már jól laktam, amikor szemerkélni kezdett az eső. Nem vágytam ázott bundaszagra, sem nedves ruhákra, ezért hamar visszarohantam a tárnák közelében lepakolt gönceimhez, átváltoztam és felöltöztem. Az eső még inkább rázendített, szám környéke még véres volt, akárcsak a kezem, szóval igazán bizalomgerjesztő látványt nyújthattam. Na, mindegy, senkinek sem akartam tetszeni. Fedezéknek a tárnát választottam, besiettem, ám alig töltöttem ott pár percet, amikor megéreztem, hogy bizony nem vagyok egyedül. A másik farkas nem volt a falkánk tagja, a szaga cseppet sem tűnt ismerősnek, de az energia alapján nem volt egy nehézsúlyú boxoló. Inkább kölyöknek tippeltem. Egy kölyök itt fönt, egyedül!? Vagy megőrült, vagy megunta az életét... Valószínűleg az előbbi, mert megtorpant, aztán gondolt egyet, és bizony folytatta a felém vezető utat. Ez tényleg nem normális! - Cudar egy dolog a vihar, nem igaz? - kérdeztem kaján vigyorral a képemen - elég morbid lehettem véres pofával -, amikor végre megpillantottam. Nőstény. Mi tagadás, egész csinos darab! - Ki vagy, és mit keresel a területünkön? - kérdeztem ugyanolyan derűsen. Nem ellenfél, nincs okom aggódni miatta, ráadásul erősebb hím, vagy másik farkas szagát sem éreztem rajta, vagyis valószínűleg egyedül van - itt mindenképpen -, sőt, az is előfordulhat, hogy falkába se tartozik.
Őszintén szólva nem repestem az örömtől, hogy társaságom akadt, mert itt abban az egyben tutibiztos lehettem, hogy nem a betolakodók közül tévedt ide valaki. Nem hiszem, hogy sok hozzám hasonló kattant egyed portyázik a területükön. Úgyhogy maradt az ésszerűség; a helyiek közül valaki. Ó, de pazar. Egyre közelebbről éreztem a szagát, de nem hátráltam meg; inkább sétáljak én a karjaiba, mint menekülnöm kelljen esetleg. Pár perc után egyenesen szembe találtam magam egy elég bizarr pofával. Kiszaladt egy "Huhh" a számon, ahogy elidőzött a tekintetem a vértől maszatos arcán. Hát nagyon merem remélni, hogy nem egy erre tévedő kölyök maradványait látom. - Még cudarabb - még sosem mondtam ki ezt a szót, de vegyük csak fel a partnerünk szóhasználatait, az szimpátiát kelt. Legalábbis elméletben, bár azt cseszhetem -, ha valaki nem törli meg a száját vacsi után. Lehet, hogy nem ésszerű kiosztani valakit, aki véres pofával kajánul vigyorog rám a saját területén, de istenem, ne legyünk már igénytelenek. Tettem néhány lépést oldalra, de rettentően ügyeltem rá, hogy ennél azért közelebb ne kerüljek hozzá. Nem túl bizalomgerjesztő alak, én pedig szeretnék egy darabban visszatérni a motelba. - Csak egy unatkozó kölyök. - Húha, most biztos nagyon meglepő infót szolgáltattam ki. Mintha nem jött volna rá magától is. - Jobban mondva egy falka nélküli kölyök. És ezt most nem azért mondom, mert közöd lenne hozzá. - Csak nem akarom, hogy betolakodónak nézzen. Elnéztem mögötte a semmibe. - Hova vezet ez a járat? Gondolom a táblák csak dísznek vannak - céloztam a figyelmeztető feliratokra.
- Siettem, nem értem rá szépítkezni, de lásd, kivel van dolgod - elővettem egy zsebkendőt, és ami vér még nem alvadt meg, azt letöröltem. A többi sajnos maradt. Nem zavart, hogy beszólt, nem voltam egy finnyás alak, Atanerkként sem volt ellenemre a csipkelődés - bizonyos keretek között. Unatkozó, falka nélküli kölyök. Kissé összehúztam a szemem, bár a kedélyességemből cseppet sem vesztettem. - Láttalak már korábban is a városban. Nem vagy teljesen friss hús, mint a legtöbb kóbor, jól mondom? Láttam, hogy nem akart közelebb jönni, én meg már csak azért is tettem felé két lépést. Szemétkedő provokatív, én? Minden körülmények között. - Nem kell megijedni, nem harapok - vigyorogtam és lazán zsebre tettem a kezem. Sem a tartásomban, sem az energiámban nem volt semmi fenyegető. Kölyköket nem szoktam terrorizálni, hacsak nem húzzák ki nálam a gyufát, mert azért bizony megtorlás jár. A csaj nem hülye - ettől az őrültség még nincs kizárva -, de azért én se vagyok a tudakozó, hogy egyből minden választ megadjak. - Miért áruljam el? - érdeklődtem én is. - Nem vagy a falkánk tagja, betörtél a területünkre, éééés... most hiába vagy falka nélküli, korábban cseppet sem voltál az. - Mosolyom sunyi lett. - Valamit, valamiért, ha te csicseregsz, én is dalolok, feltéve, hogy igazat mondasz. - Kicsit felhúztam az orrom, jelezve, hogy biza kiszagolom a hazug szót.
Borzasztóan érzem magam. Csodálom, hogy még nem rókáztam a lassanként olvadozni látszó hóra, de tényleg. Egyrészt, itt a Telihold. Már két napja egyszerűen ingerel, piszkálja a gyomromat, és olyan, mintha a torkomban dobogna a szívem. Ez elég kellemetlen, főleg azért, mert vagy 150 éve nem izgatott fel ennyire a kötelező vadászat eljövetele. Többször hittem azt, hogy akaratomon kívül a testem bizonyos pontjain beindult az átváltozás, de akárhányszor odakaptam a fejemet, minden rendben volt. Pszichés az egész. Gondolom Masako miatt vagyok ennyire feltuningolva. Az emberi felem is, a farkasom meg aztán pláne. Ki akart törni, kíváncsi volt, együtt akart futni az erdőn át a kicsivel. Felsegíteni az első ügyetlen, botladozó lépteinél. - Oké. Hoztam vizet, hoztam mindkettőnknek váltásruhát, csomagoltam egy szendvicset, bár éhes szerintem nem leszel, ha vadászunk, de tudja a franc. Van itt még csoki, egy biztonsági telefon, bedobtam egy elsősegélyládát is, egy almát, törülközőt, egy vékony plédet... Sorolom fel, hogy mit rejt a méretes sporttáskám,amikor végre megérkezünk a tárnalejárathoz és azt azt körülvevő erdőséghez. Azért ide hoztam, mert ezen a lejáraton hoztam fel Masát, amikor megharapták. Gondoltam, egy kis nosztalgia nem árthat... A földön guggolok és egy kicsit lehunyom a szemem. Korábban jöttünk, ez persze nem jelenti azt, hogy Masa nem lehet izgága vagy nem változhat át előtt, be a Hold még nincs teljesen tele, addig még van pár perc. De akkor aztán nem lesz megállás. Félek... Nagyot sóhajtok és beletúrok a hajamba, ahogy felkelek. - Szóval... Telihold. A telihold az... - keresem a szavakat, igen - Sok-sok évig önkéntelenül is alakot fogsz váltani, amint kikerekedik. Ilyenkor vadásznod kell, lefárasztani a kölyköt, hogy békén hagyjon. Később megteheted, hogy nem vadászol Teliholdkor, de akkor gyengébb leszel. Ezért fontos ez nekünk. Nem kertelek: rohadtul fog fájni. Elképzelhető, hogy 2-3 napig sajogni fognak a tagjaid, izomlázad lesz, és nem fogsz mindenre pontosan emlékezni. De minden átváltozással könnyebb. Ööö... - odalépek hozzá és megtapogatom az arcát, a vállát, a felkarját. Remek, még egyben van - De vigyázni fogok rád, szóval nem lehet bajod, bármennyire is száll el a kis vakarccsal a ló. Van kérdésed? Mondjuk csodálkoznék, ha nem lenne, de gondoltam, most adok neki lehetőséget a kérdésekre. Amíg még tudunk beszélgetni normálisan. Szeretném, ha ez a nap jól sikerülne és minden szenvedés ellenére a legjobbat tudnánk kihozni belőle. A fájdalmán enyhíteni nem tudok, ez tény. De lenyugtathatom,irányíthatom, akárcsak az igazi szülők az igazi gyerekeiket. Bár, véleményem szerint a legtöbbet úgyis tapasztalásból fogja majd tanulni, de ki tudja, hátha tőlem is el tud lesni pár dolgot. - Guggolva, térdelve könnyebb, akkor nem fogsz elesni. Remélhetőleg...
Már a legelején elmondta James, hogy de mégis eddig ennyire nem izgultam miatta. Félek ettől az estétől. Nem tudom mire számíthatok, hogy élvezni fogom e, vagy csak szenvedés lesz. A kölyök bennem egyre izgágább és kezd az idegeimre menni. Este nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Ennek köszönhetően több liter kávé folyik most az ereimben. Amint James értem jön a szívem megduplázza gyorsaságát. A z ijedtség nem csak belülről érezhető rajtam, tekintetem is teljesen elárulja az érzelmeimet. Most kivételen nem akarom elrejteni őket, és ha minden igaz nem is tudnám. A felsorolásra elkerekednek szemeim. Nem hittem volna, hogy ennyire fel kell készülni erre az eseményre. -James megrémisztesz! Mintha csak a világvégére készülnél fel. Amúgy kint fogunk aludni?-A pléd hallatán rögtön ez jutott az eszembe. Személy szerint úgy képzeltem el az egészet, hogy megejtjük ezt az egész teliholdas mizériát és utána haza megyünk...Haza...Nah igen most már az az otthonom. Hiányzik a lakásom, a szobám. Nem mondom azt, hogy James mellett borzalmas az élet, de azért nem ugyan az, csöppet sem. Hallgatom őt és figyelek. Már hallottam arról, hogy elképzelhetetlenül fáj. Talán ezért is rettegek ennyire a dologtól. Hogy fogom kibírni azokat a perceket, míg végbe megy az átváltozás? Van egy olyan sejtésem, hogy könyörögni fogok a Halálnak. Összeráncolom a homlokom és értetlenül pillantok fel Jamesre. Most meg ez mire volt jó? Valamit keresett? -Öhm igen lenne kérdésem! Mi volt ez az előbb?-No nem mintha zavart volna, csak hát meglepődtem. -És még egy olyat, hogy meddig fog tartani? Meddig kell olyan alakban lennem? Gondolom a visszaváltozás is ugyan olyan fájdalmas lesz.-Egy nagyot sóhajtok. Kezdem érezni, hogy megint összeomlok, de nem adom meg magam. A könnyeket inkább visszafojtom és próbálok továbbra is erősnek mutatkozni. A kölyök bennem közben csak egy izgatottabb és már rohanna be az erdőbe és annál is tovább. Legszívesebben leütöttem volna egy jó nagy bunkóval.
Világvége? Nem, azért azt nem mondanám. Inkább Világeleje. Egy új világ kezdete. Igen, így már sokkal jobb. De valaminek a kezdete az egyúttal egy dolog végét is jelenti, szóval... Ja. Világvégére készülök. - Hát, kint is alhatunk, ha úgy alakul... - játszom el a gondolattal kissé eltűnődve - De ha minden jól megy, nem lesz rá szükség. Kiszaladgálod magad, jól bekajálunk, visszaváltozunk és irány haza. Ha túlságosan elfáradsz, majd viszlek. Nem tudom, miért hoztam ennyi szarságot. Vakarom meg kissé ügyetlenül a tarkóm, ahogy visszanézek a sporttáska tartalmára. Hogy mi volt ez az előbb? Nem tudom, szeretném a közönség segítségét kérni. Nem, tényleg fogalmam sincs, egyszerűen csak megtapogattam, hogy él, itt van, egyben van, minden rendben van vele. Szegény lány, esküszöm, csak rontok a helyzeten azzal, hogy én is ilyen anyátlanul viselkedem. De még sosem volt kölyköm, na. Elnézést. - Csak megnéztem, hogy egyben vagy-e. Válaszolom egyszerűen, mintha semmi jelentősége nem lenne a dolognak. De voltaképpen nincs is, szóval már megint nem vágom, hogy mi a francért spilázom ennyire túl az egészet. A kérdésére, hogy meddig fog tartani, felsóhajtok. Látszik az arcomon, hogy a fejemben veszettül forognak a fogaskerekek... - Úgy 4-10 óra között. Minden a farkasodtól függ. De igen, fájni fog a visszaváltozás is. Alapvetően én sem vagyok az az izgága fajta, szóval nálad legfeljebb az dobja meg majd a dolgot, hogy a farkasod először kap teret, ezért lehet, hogy hosszasan akarja kiélvezni a dolgot. Ja, még valami! Te nem fogsz tudni gondolatban beszélni velem, azt majd külön meg kell tanulnunk. Mondjuk szerintem nem igazán leszel magadnál annyira, hogy beszélgetni akarj velem, de sose lehet tudni. A lényeg az, hogy sok dolgot fogsz ösztönösen csinálni, amit a farkasod diktál. Nem is tudnál, de ne is akarj neki ellenállni és legfőképpen próbálj nem megijedni. Amikor én legelőször átváltoztam, fogalmam sem volt a világról. Csak rohanni akartam, űzni a vadat, bár elég sokszor buktam orra a négy lábam szokatlansága miatt. Az emlékeim csak később jöttek vissza az egészről, amikor már jobban összhangban voltam a fehér bundásommal, Arthur mesélte, hogy mennyire szerencsétlenül festettem. De azért büszke volt rám, mert gyorsan fejlődtem. Felszegem a fejem az ég felé, mélyen magamba szívom az erdő hideg levegőjét. Kissé bele is borzongok. Elkezdem kigombolni az ingemet, aztán rádobom a sporttáskára. Megmozgatom a vállam, a nyakam és jóleső morranással tipegek arrébb. - Kezdődik... Adom a lány tudtára a helyzetet. Vagy vetkőzik ő maga is, vagy beáldozza a rihát, amit éppen visel. Ezt rábízom. Én azért kibújok a cipőmből, aztán a nadrágomból és egy fekete alsón kívül semmi nem marad rajtam. Kissé előrébb sétálok. Lassú áramfolyamként zizeg a bőröm és érzem, hogy a szemeimbe kiült a farkas rideg kéksége. - Előre megyek, hogy még véletlenül se akarj rám támadni. Lehetséges, hogy amint elkezdek átváltozni, a farkasod megérzi az intenzív energiáimat, mert nem fogom felhúzni a pajzsomat. ÉS akkor te is elkezdesz átváltozni. Kitartás, Masa! Még visszalépek hozzá, röviden sóhajtok és nyomok egy puszit a homlokára. Aztán lassú kocogásba kezdek, közben pedig a gyomromban összegyűlt ideg és energiagócot gyűrögetem, és amikor eléggé felgyorsulok, elrugaszkodom a talajtól. Szinte csettintésre robban ki belőlem a forró energialöket, és röptömben alakulok szép, hosszabb bundájú hófehér farkassá. Mázsás testem hangosan dobban, ahogy földet érek. Megrázom magam és kecsesen fordulok hátra Masa felé, ajkaim közt halk és csalogató morgást küldve a kölyökfarkas felé, mintha csak az odújából akarnám kicsalogatni őt.
-Rendben! Ha az megnyugtat valahol örülök neki. Jobb felkészülni mindenre. Ki tudja...Lehet, hogy szükségünk lesz a táska egész tartalmára, bár mondjuk az elsősegélydobozt kihagynám!-Egy aprócska mosoly terül el arcomon. Aranyos ahogy James ügyetlenkedik egy sort. Az első találkozásunkkor egy másik oldalát ismerhettem meg. Néha féltem is tőle akkor, de végül annak a beszélgetésnek is jó lett a befejezése. Most meg...Olyan mintha ezer éve ismerném őt. -Négy-tíz óra? Ezt most ugye nem mondtad komolyan?-Persze tudom, hogy nem viccel főleg nem most, de nem akarom elhinni, hogy annyi ideig fogok abban a szörny alakban mászkálni az erdőben. És ha nem tudom irányítani mégis honnan fogom tudni, hogy nem e csinál valami rosszat? Vagy ha éppen James már a bundámat tépi, akkor jobb ha leállok azzal, amit éppen csinálok? Egyre jobban félek és ezt ha akarnám sem titkolom el. -Próbáljak meg nem megijedni? James ezt nem ígérem meg neked. Hazudnék, ha azt mondanám neked, hogy már iszonyatosan várom ezt az egészet. Legszívesebben visszabújnék az ágyamba és aludnék, vagy csokival mérgezném magam. Már most iszonyatosan rettegek ettől és azt hiszem egy ideig ez így is lesz.-De van egy olyan érzésem, hogy ezt meg fogja érteni. Gondolom ő is félt valamennyire a legelején. „Kezdődik”...Úgy hatol belém ez a szó, mint egy kés a szívembe. A lélegzetem is eláll. Elkerekedett, rémült tekintettel pillantok ő rá. Meg sem moccanok, teljesen ledermedtem. Hallom amit mond, de még mindig semmi reakció. Haza szeretnék rohanni és elbújni a Hold elől. Nem akarom megérezni azt a fájdalmat, amiről annyit hallottam. Miért kell nekem ezt átélnem? Én nem akartam, nem kértem! Boldog voltam az eddigi életemmel még magányosan is. Miért kellett pont engem büntetni? Mi olyan rosszat csináltam, amiért ezt kapom? Elmegy? De miért? Maradjon itt mellettem. Nem akarok egyedül maradni! Érzem ahogy a könnyek végigfutnak az arcomon. Félek, rettegek és egyedül maradtam. Igaz látom őt, de nincs mellettem. Nincs itt, hogy tartsa bennem az erőt, hogy segítsen túlélni ezt az egészet. Mi van, ha valami gáz lesz átváltozás közben? Mondjuk elharapom a nyelvem és megfulladok a véremben, vagy nem forrnak össze úgy a csontok ahogy kellenének és átszúrnak valami fontos szervet? Nem hagyhat ott magamra! Az idő közeledtével egyre intenzívebben érzem a farkasom. Most nem alszik, vagy figyel türelmesen. Folyton csak ugrál és rohanna ki a fogságából egyenesen James felé. Lassú mozdulatokkal elkezdek kimászni a ruháimból, így csak a melltartó és a bugyi marad rajtam, de így is sikerül rendesen elpirulnom. Viszont ezen nincs időm sokat agyalnom. Egy iszonyatos fájdalom hasít végig a testemen, ami egy hangos ordítást csal ki a torkomból. Nem térdeltem le, így most esek le a földre. Az a fájdalom semmi ahhoz képest, amit most érzek. Csontok roppannak meg, bőröm szakad szét. A könnyek, mint egy patak folynak le arcomon. Nem bírom ezt a fájdalmat. Nem fog sikerülni. Meg fogok halni! Meg akarom állítani, de nem tudom. A farkasomat hívogatja valami. Valami olyasmi, ami sokkal erősebb nálam. -JAMES!-Kiálltom el magam, bár már a lányos hangomnak csak egy töredéke maradt meg és inkább a farkasom mély morgása volt benne megfigyelhető. A földön fetrengve vergődöm, miközben megállás nélkül ordítok. Az emberi hangom már teljesen átváltozott és már csak farkasom éles, fájdalmas nyüszítését lehet hallani. A karom, lábam már megnyúlt és a bunda is kinőtt rajta, végül mint valami fertőzés úgy kúszik egyre beljebb a testemen. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de az erdő hirtelen ismét csöndbe burkolózik. Már csak halkan nyüszítek, de csak a kisebb fájdalmak miatt. Teljes alakomat felvéve fekszem a hóban mozdulatlanul. Most én is megérezhetem milyen az, mikor ez a bestia bennem van. Helyette most én vagyok egy börtönben, amiből ki akarnék szabadulni, de nincs erőm a küzdéshez. Hosszú percekig csak fekszem a hóban, majd egyik lábamat megmozdítva a másik után próbálok talpra állni. Elsőre nem járok sikerrel, erőtlen testem ismét visszahull a földre. Egy kicsit várok és csak utána próbálkozom meg ismét. Most sokkal jobban odafigyelek és bár bizonytalanul, de megállok rajtuk. Csak ez után pillantok fel a hímre. Oda rohannék hozzá, de félek akkor orra buknék. Érzem a hideg havat a talpam alatt. Felemelem a lábam, hogy lenyaljam róla az olvadozó havat, de ekkor azonnal eldőlök. Nem fáj a csapódás, de így is sikerül felnyüszítenem.
Mielőtt átváltozok és egyre csak távolodom a lánytól, pontosan érzem a hirtelen jött ijedtségét. Szinte hallom, hogyan dobog a szíve, akár egy fogságba esett madárnak. Nem tenném ezt vele, de muszáj. Ha hívja a Telihold, nem tudok neki megálljt parancsolni. Amikor már farkasként várom, hogy a kölyök csatlakozzon a társaságomhoz, érdeklődve fordulok felé. A csöppnyi energiáig hirtelen duzzadnak fel, mint a folyó vize a gátnál, ami mindjárt átszakad. Halk nyüszítéssel veszem tudomásul, micsoda kínok gyötrik most őt. A farkasom teljesen kétségbe van esve, hiszen érzi és látja, hogy a gyermeke szenved. Ezt szerintem egyetlen szülő sem tudná szó nélkül eltűrni. Az izmaim megfeszülnek, mind a négy lábam megremeg, ahogy ugrásra készen állok, hogy léphessek, ha valami baj történne. Legszívesebben most és azonnal odanyargalnék hozzá, hogy megmentsem őt... Önmagától. A ruhája szakad, elesik és vonaglásba kezd. Bántóan tölti meg a fülem a csontok és izmok, a szervek átrendeződésének zaja. Annyira rég volt alkalmam ilyet látni, hogy egészen elszoktam tőle, és sokkal mélyebben érint, mint azt előre gondoltam. A nevemet kiáltja, de a hangja állatias üvöltésbe torzul. Nekem pedig mindjárt meghasad a szívem. Idegesen járkálok fel és alá, nagyokat suhintva a farkammal a levegőben, meg-megnyalva az orromat. Csak bírja ki, csak élje túl... ~ Jól van Masa... Jól van... Ez az, jól csinálod, tarts ki még egy kicsit! ~ A hangom édesen lágy és biztató, egyáltalán nem tükrözi azt az idegállapotot, ami bennem és a farkasomban uralkodik. Hála neked Eska, még csak az hiányozna, hogy az én feszültségemet érezve Masa csak még jobban pánikba essen. Amikor az átváltozás befejeződik, Masa pedig mozdulatlanul fekszik a földön, ösztönösen azt érzem, hogy baj van. Persze az most nem jut el a tudatomig, hogyha meghalt volna, akkor visszaváltozott volna emberré... Lassan indulok meg felé, óvatosan, mintha félnék attól, ami rám vár. Látom, hogy megpróbál felkelni, amikor azonban megbicsaklik, a farkasom fürgeségét kihasználva pattanok oda, hogy a fejemet az álla alá tolhassam, így tompítva az esést. ~ Na, nem kell mindjárt úgy rohanni! Jól vagy? ~ Próbálok némi jókedvet csalni az első mondatomba, a második kérdésem azonban komoly. Ja, de hülye vagyok! Válaszolni nem fog tudni. De legalább bólogathat vagy valami. Basszus! Amikor másodszorra próbálja a felkelést, picit odébb lépek és hagyom, hogy önállóan dolgozzon. És sikerült neki. Elégedetten vakkantok. ~ Tök jó! Na figyelj... ~ Kicsit megugrom mellőle, hogy néhány méterrel odébb megállhassak vele szemben, mintha csak a tükörképe volnék. ~ Biztos te is sokat jártál négykézláb a tornaórákon, amikor kisebb voltál. Vagy amikor beesett valami az asztal alá, és úgy kellett bemásznod. Na! Ez majdnem ugyan olyan. A kezed a lábad, úgyhogy úgy is kell bánnod vele. Csak lassan... ~ Elemelem a bal mellső mancsomat (ami neki a jobb, ha tükörben csináljuk), majd fenntartom a levegőben. Lassú mozdulattal indítom lefelé. ~ Ahogy leereszted, közben már húzhatod az átellenes hátsót is. Először a mellső mancsod ér le, utána kicsivel a hátsó. Aztán fordítva. ~ Miközben beszélek hozzá, finom, kecses és az ő tempójának megfelelő sebességgel csinálom is a mozdulatsort. Ha minden jól megy, akkor lassan, de biztosan közeledünk egymás felé. Ha sikerül elérni egymáshoz, boldogan vakkantok megint és nyalom meg hirtelen Masa farkasának fülét. ~ Ügyes vagy! És ami azt illeti, nagyon csinos is. ~ Nézek végig rajta most, hogy már minden veszély elhárult. Lelkendezve csóválom a farkam, körbe járom a kis nőstényt, szaglászom és néha megbököm az orrommal. Ejj, jó alapanyag voltam, valljuk be! ~ Elinduljunk? Vagy maradjunk még egy kicsit gyakorolni? ~ Kérdezem finoman. Nem akarom siettetni. Ő túl kicsi ahhoz, hogy a vérszomjával foglalkozzon, az majd akkor lesz, ha megérzi a vad ízét és szagát. Én pedig elég öreg ahhoz, hogy ne akarjak egyből rohanni és vadászni. Szóval... Időnk az van.
Éppen visszazuhanna a földre, mikor megérzi Jamest. Megtartja a kölyök fejét, így az nem koppan egy nagyot. Azt hittem, hogy csak nézni fogja a próbálkozásokat. A közelsége megnyugtat és erőt önt belém, de leginkább a farkasomba. Élvezi, hogy teremtője ilyen közel van hozzá, hogy nem hagyja magára úgy, mint az előbb. Hallom őt és beszélnék is hozzá, de mikor kinyitom a szám csak valami morranás, vonyítás jön ki belőle. Csak a farksom tud megszólalni én nem. Meg kell szoknom, hogy a farkasok nem tudnak emberi hangon megszólalni...Ez nem holmi mesefilm, amiben minden állat angolul beszél és még az ember is megérti. Ez a valós élet itt semmi sem olyan egyszerű. Megrázza fejét, de nem ez a válasza. Hogyan fejezzem ki neki mit gondolok, ha nem tudok megszólalni? Egyáltalán érti amit ez a kölyök nyöszörög neki? Vakkant felé egyet jelezve, hogy egyben maraduk, bár az azért túlzás, hogy jól vagyuk. Sok minden kavarog bennem, de most ezekre nem tudok odafigyelni. A farkasom akarata sokkal erősebb az enyémnél és ő a teremtőjével akar lenni, járni és futni szeretne, így addig küzd, míg el nem éri célját. A dicséretre azonnal elkezdi farkát csóválni. Persze, hogy jól esnek neki a hím kedves szavai. Meg akarja mutatni, be akarja bizonyítani, hogy ő bizony egy ügyes farkas! Izgatottan figyeli James farkasát. Ahogy megemeli a lábát követi őt. Kicsit lassabban és bizonytalanabbul mozog, de sikerül neki. A hátsó lábát is megpróbálja felemelni, de a kettő együtt mozdítani már nehezebb főleg, hogy még az egyensúlyra is ügyelni kell, így inkább először csak a mellső lábát mozdítja, majd a hátsót és így tovább, de mire eljut Jameshez már együtt mozog az elülső a hátsóval. Úgy tűnik menni fog ez, csak rengeteget kell majd gyakorolnia. Az első feladatot sikeresen megoldja, amitől öröm járja át testét. A bókra ő is felvakkant, majd hirtelen elkezd ugrálni. Az első két lépésnél még nem is történik semmi baj, de a harmadiknál már rosszul ér földet és teljesen összegabalyodnak lábai, amitől hangosan a hóban landol. Meglepődik, így csak kis késéssel áll fel újra. Az arcába kerülő hó miatt tüsszenteni kezd és lerázza magáról az olvadozó havat, majd mintha mi sem történt volna ismét farkcsóválásba kezd és James farkasára pillant vidáman. Úgy érzem, hogy ő már rohanna és vadászna, még ha nem is a vér íze miatt, hanem csak az izgalom, maga a vadászás öröme miatt. Ismét felvakkant, majd elkezd futni, vagyis csak kezdene, ha nem botlana meg a második lépésnél, de nem foglalkozik vele. Ismét csak feltápászkodik, megrázza magát és újra próbálkozik.
Bármennyire is vagyok izgatott ezzel az egésszel kapcsolatban, mégis öröm nézni a friss kölyök első szárnypróbálgatásait. Ha érzelmesebb típus lennék, talán még a szemem is könnybe lábadna. De így be kell érnem azzal, hogy a szívem nagyobb és erőteljesebb ütemre húzódik össze, majd tágul ki újra. Masa következő bukdácsolásainál azonban már nem segítek. Tudom és érzem, hogy valamelyest túl van a kezdeti megpróbáltatásain és az ijedtségen, úgyhogy valószínűleg játéknak fogja fel a sikertelenséget. És egy akadálynak, amit szeretne leküzdeni. Legalább is nagyon-nagyon bízom benne, hogy így van és nem fog elkeseredni. Masa boldog vakkantását és ugrándozását magam is némi ide-oda ugrálással és hosszadalmas kaffogás-sorozattal jutalmazom. Mintha kicsit kinevetném azért, ahogy hirtelen elesik, de abszolút szeretnék inkább vele, mint rajta nevetni. Egyszerűen aranyos és kész. Aztán, ahogy látom, hogy már biztosabb lábakon áll, a jeges kék szempárom hirtelen villan fel. A fehér farkas megérzi, hogy itt van az idő. Már egy farkas áll velünk szemben, akit ugyan támogatunk, mégis itt van az ideje annak, hogy méltóképpen üdvözöljük. Kecses huppanással érkezem meg Masa mellé, de csak a hátsó lábaimmal. A mellsők a nőstény lapockáját célozzák meg, hogy lenyomják a földre, s ha ez sikerül, halk morgás kíséretében fogok rá agyaraimmal a nyakára és szorítom le a földre kissé. Lefekszem mellé, közben az egyik mellső mancsom a hátán nyugszik, mintha átkarolnám a vállát, és még mindig nem eresztem. Vagy egy percig tartom fogva, kisebb-nagyobb megszakításokkal morogva, hol erősebben-hol gyengédebben szorítva a nyakát. Na, a kötelező dominancia-szarsággal megvagyunk. Az emberi felem perpill nem sok szükségét látja a dolognak, de... Telihold van, nem én diktálok. ~Na, most először csináltunk valami igazán farkasosat. Tudom, hogy szar, de sajnos ez egy darabig mindennapos lesz velem is, és másokkal is...~ Nyüsszögök, miközben gondolatban küldöm felé az üzenetet és megnyalintom a füle tövét, többször is, mintha csak mosdatnám. Aztán hirtelen emelem fel a fejem és kezdem hegyezni a füleimet. Valami van a közelben... Akár egy őrkutya, úgy pattanok fel, magamba szívva az erdő miden zamatát. Szarvasok járnak a közelben. ~Gyere...~ Üzenek még, aztán teljesen átszellemülve kezdek hangtalanul kocogni a fák közé. Nem nézek hátra, ha Masa jön, azt egész biztosan hallani fogom. Kicsit aggódom, mi lesz majd, ha szagot fog, vajon őrült tombolásba kezd, mint én annak idején... vagy? Nem tudom. De az én farkasom is éhes és kissé megfeledkezik minden újfajta kötelességéről. Egészen addig megyek, amíg a szememmel nem látok meg egy szarvasbikát. Abban a pillanatban kővé dermedek, és ha csak Masa jöttének zaja nem riasztja el a prédát, minden kérdés nélkül vetem magam át a bokrok tömegén és egyenesen, fürgén és elegánsan ugrok a szarvasra, egyetlen karommal felnyesve annak combartériáját, s megállom, hogy ne vessem rá magam, hanem végignézzem, ahogy még vonszolja magát, s lassan nehezednek el a léptei a vérveszteségtől.
A farkasom továbbra is élvezi azt, hogy végre kiszabadulhatott. Minden pillanatot kiélvez. Gondolom érzi, hogy nem örökre szól ez a szabadsága. Ha engem is James egyik nap leengedne a városba az biztos, hogy egy pillanatra sem állnék meg. Minden boltot végignéznék még ha az azzal is jár majd, hogy leszakadnak a lábaim. A lépései már egyre biztosabbak, amitől még vidámabb, bátrabb lesz. Néha beleharap a hóba, vagy leáll szaglászni, de van mikor inkább csak James felé pillant vidám ábrázattal. Ezért is lepődik meg teremtője reakcióján. Amit azt illeti én is meglepődöm azon, hogy James a földre kényszerít bennünket. Erről nem beszélt nekem, nem figyelmeztetett, hogy majd az erejét fogja fitogtatni. Én tudtam, hogy ő áll felettem, hogy azt kell csinálnom amit ő mond. Azt, hogy a farkasom tudta e azt nem tudom, de egyelőre semmi olyat nem csinált amivel az ellenkezőjét bizonyította volna be. A morgásra és marásra nyüszítéssel és megadással válaszol. Szorosan a földhöz lapul, a füleit lelapítja és meg sem moccan. Megszeppent a fehér bundás, ám a fültő nyalogatásra először a farkát kezdi el csóválni, majd ahogy elengedik ismét vidáman vakkant egyet és megnyalja James pofáját. Válaszolnék neki, hogy elmondjam most mit érzek, de tudom, hogy egyelőre ezt nem mondhatom el neki...Sőt lehet, hogy emberként sem fogok már emlékezni erre a pillanatra. Tíz óra hosszú idő. James felfedezésére az én farkasom is felkapja a tekintetét és amiben csak tudja utánozza vezetőjét. Most tanulja meg, hogy hogyan is kell vadászni. Van ami benne van az ösztöneiben, de elő kell azokat is csalogatni belőle. Először a szagok adják meg az ingert. A hímet azonnal elkezdi követni és próbál minél halkabb lenni, ám mikor megpillantja a szarvast nem tud megálljt parancsolni magának. Hogy én akarok e? Nos igazából nem. Azt csinálja egyelőre amit csak akar...Majd talán idővel változni fog, de a mai napon szabad utat kap tőlem. Nem hezitál sokat azonnal rohanásnak enged és megpróbálja maga leteríteni a szarvast. Természetesen nem meglepő, hogy a zsákmány már jóval előbb észrevette a farkas közeledését és futásnak eredt ám így is sikerült valamennyire elkapni a kölyöknek. Karmával a combjába kap, de ezzel nem sikerül megfognia őt. Viszont nem adja fel a harcot. Gyorsabban kezd el futni és a következő mozdulatánál már jobban belé tudja mélyeszteni a karmait, amire a szarvas viszont egy erős rúgással reagál. A farkas hangos nyüszítéssel terül el a földön. Ez volt az első pofon, amit megkapott vadászás közben. Nem tetszik neki a helyzet, de legalább most visszafogja kicsit magát.
Nagyon vagány kis szeretetgombóc lett Masából, és őszintén szólva ennek baromira örülök. Mint egy orvosi rutinvizsgálat. A pupillája rendesen szűkül és tágul, a végtagjait képes használni, a reflexei rendben vannak, külsérelmi nyomok nem fedezhetők fel rajta, figyelme aktív, érdeklődő. Na de nem, viccen kívül, hatalmas megnyugvás ez számomra. Oké, még nem érezte meg a vér szagát, sem az ízét, de ettől függetlenül, nos... Szép remények, vagy hogy mondjam. Igazából azon sem kellene meglepődnöm, hogy már nyargal is, hogy megvívja élete első, ádáz küzdelmét egy szarvassal, aki elég könnyen kibabrál vele. Ennek a szarvasnak már úgyis mindegy - gondolja ezt a fehér bundás szörnyetegem -, ezért játékosan és fejcsóválva galoppozok puha léptekkel a földön fekvő kölyök felé, és megnyalom ott, ahol az imént még paták taposták meg. ~ A mindenit, te aztán jó hangos vagy! ~ Közlöm vele a tényt vidáman, aztán rájövök, hogy minden bizonnyal csak az én elmém lehet annyira elfajzott, hogy ezt a mondatot rögtön ide nem illő kontextusba helyezi. James, fókusz! ~ Beletelik egy kis időbe, míg megbékélnek, szóval amíg utánuk megyünk, addig segítek. Nehogy már az első Hold alkalmával éhen maradjunk, nem igaz? ~ Ha már felkelt a kicsi, kedves szeretetkifejezésként lököm őt oldalba a vállcsontommal, majd kecsesen és puhán indulok el. De persze bevárom Masát, csak... Annyira mennék már én is, de tényleg. ~ Tudom, hogy még éppen hogy tudsz járni, de nézd! ~ - lekushadok a földre, mint aki egy kommandós filmben meglapul a bokrok között - ~ Ez a megközelítő pozíció. El ne mozdulj belőle, míg azt nem érzed, hogy készen állsz! Csak hagyd megtörténni, ha koncentrálsz, tudni fogod, mikor kell megtenned. Az ugrás legyen gyors, precíz és halálos. Egyetlen mozdulattal átvághatod a vad torkát, ha éppen azt akarod. Minden prédánál más a helyzet, a technika, de most szarvasra megyünk. Támadhatsz szemből, ekkor egyből el kell harapnod a torkát, a mellső mancsaiddal pedig a hátába tudsz kapaszkodni. Amikor ezt elmondom, gyorsan a kölyök elé szökkenek, újra felveszem a támadó pózt, majd finoman ugrom neki, bemutatva a mozdulatsort. Mondjuk így elég hülyén néz ki a dolog, tekintve, hogy kisebb nálam... Úgyhogy inkább hagyjuk ezt. ~ Áhh, ez így nem jó. Bocs... Szóval... A másik, ha már eliramodott előled, akkor soha ne mögötte fuss! Soha. Erre hibáztál rá az előbb is. Mellette fuss, és oldalról vetődj a hátára. Így viszont vagy letepered a földre és elharapod a torkát, vagy előrenyúlsz és egyszerűen a karmaiddal hasítod el az aortáját. Attól függ, mekkora... ~ Ha emberi alakban lennék, akkor most egészen biztosan megvonnám a vállam, de ennek hiányában csak megcsóválom a farkamat. Aztán szépen, finoman elindulok a szarvas irányába. ~ Az egyiket már megsebezted, szóval célozd meg őt megint. Sebesült és gyenge, már csak kegyelemből is jó, ha végzel vele. De most én megyek előre és te szépen kivárod, hogy befejezzem. ~ A hangom komolyan csendülhet meg a nőstény fejében, mert tényleg komolyan is gondolom. Szóval, ha nem bír majd nyugton maradni, akkor kénytelen leszek előásni az "atyai szigort", már ha egyáltalán létezik bennem olyan.
Amint újra sikerül a szarvas nyomára bukkanni, aki idő közben visszatalált a csordájához, már egyből érzem, hogy sokkal feszültebbek és idegesebbek, mint egyébként. Számítanak ránk, hiszen az egyik bikájukat megsebeztük, szóval jóval több a kihívás a dologban. Ha azt látom Masán, hogy nem bír magával, határozottan fogok rá a marjára és így igyekszem a benne aktívkodó farkast nyugalomra inteni. Ha ez sikerül, nem teketóriázom. Felveszem a támadó pozíciót és kiszúrok magamnak egy még sértetlen bikát. A vérem pezseg, és mint akit puskából lőttek, úgy iramodom meg felé. Csak egy ugrással a hátán termek, agyaraimat a nyaka bőrébe mélyesztem hátulról és a jobb mancsommal léket vágok bele elölről. Az állat megbicsaklik, térdre zuhan, és néhány fájdalmas bőgés után átadja magát a halál karmainak. Megállom, hogy ne kezdjek egyből a húsához, inkább Masa felé emelem a fejem, ezzel jelezve neki, hogy most ő jön, ha még nem indult el. Figyelmesen követem minden mozdulatát, és ha jól haladnak a dolgok, akkor mintha csak nassolnék, úgy harapok ki egy-egy cafatot a tetemből, ami előttem fekszik. De nem eszem meg. Kiköpöm, egyelőre. A szívével akarom kezdeni...
Csak akkor tápászkodik fel a fehér bundás, mikor a hőse, a példaképe odasétál mellé. Ismételten hallom James hangját a fejemben és ő is felfogja valamiért amit mond...Mondjuk nekem ez furcsa, hiszen a farkasok nem beszélik az emberi nyelvet. Akkor miért értik meg a gondolatokat? Talán akármennyire is nem veszek most rész ebben a vadászatban valahogy mégis kommunikálok mélyen legbelül a kölyökkel? Talán e miatt érti James minden egyes szavát? Ahogy felpattan a farkcsóválást is újra kezdi. Mint valami lökött gyerek. Honnan van ennyi energiája? Fáradjon már el és hadd menjek a szobába aludni. Abban reménykedtem, hogy azért nem fog olyan sokáig eltartani, mint amit James jósolt, de a jelek szerint ez a buzgó mócsing nem fog egy könnyen elfáradni, pedig pont ezért engedtem el a pórázt. Semmiben sem akarom megakadályozni. Ha meg valami ostobaságot csinál engem az sem zavar...Legalább tanul belőle és legközelebb okosabb lesz. Ahogy James elindul hezitálás nélkül elkezdi őt követni. Bolond lenne nem utána menni. Tudja jól, hogy a hím sokkal többet tud nála és ha ma akar táplálkozni, akkor oda kell figyelni rá. A lapos kúszást ő is megpróbálja, bár elsőre leginkább csak a mellkasát sikerül lenyomni, a hátsója meg felfelé mered. Nah szép látvány lehet ez is, mint ez tüzes szuka, aki arra vár, hogy valaki.... Minden esetre nem adja fel és próbálja teljesen leutánozni James mozdulatait, így végül csak sikerül egész testével a földhöz simulnia és úgy indul meg a hím felé. A szarvas szó hallatán mint valami drogfüggő a drog hallatán kikerekednek szemei és farkát kezdi el csóválni. Már érezni akarja a húst, a vért, a csontok roppanását. Le akarja győzni azt a bikát, aki belé rúgott, hiszen milyen farkas az olyan, aki egy szarvassal sem tud elbánni? James „támadására” azonnal megadja magát és a hátára veti magát ezzel a gyenge pontját mutatva a hímnek. Most tudja jól, hogy ez csak egy játék volt és élvezi is, amit továbbra is a farkcsóválása és az örömmel teli ábrázata tükröz. Idegesít, hogy nem reagálhatok James szavaira. Beszélni szeretnék vele, elmondani, hogy mit érzek...De nem tehetem meg. Ilyen sokáig még sosem kellett csöndben maradnom. El tudjátok képzelni, hogy nekem ez milyen nagy kínzás? Még egy színdarabot sem tudok végigülni úgy, hogy ne pofázzak közben. Oké azért ott is próbálom türtőztetni magam, de sajnos kevés alaklommal sikerül. Ha mind ezt most nekem, Masának mesélné el nagy eséllyel rosszul lennék a dologtól. Sosem bírtam az ilyen véres dolgokat. Filmben még úgy ahogy, ha nem vagyok egyedül végig tudom nézni, de nem hiába nem mentem el orvosnak. Ha lehet inkább kerülöm a vér látványát. Így ez most egy igen érdekes helyzet lesz. De szerencsére nem nekem, hanem a farkasomnak kell megölnie azt a szerencsétlen állatot. Követi a hím minden mozdulatát és mikor megpillantja a szarvasokat, most nem rohan nekik. Megértette az utasításokat és nem akar csalódást okozni Jamesnek, így most játssza a jó kislányt. Végig nézi farkcsóválva a támadást, ahogy a hím elkapja a szarvast, majd a földre kényszeríti őt. Egyre türelmetlenebbé válik, mert ő ki akarja ontani a bika életét. Meg akarja kóstolni a húsát, így amint megkapja a jelet, hogy indulhat, mint a flipperből kilőtt golyó indul meg neki a támadásnak. A szagokat követve már rég becélozta magának a sebesült állatot. Ahogy a csorda közelébe ér minden szarvas menekülni kezd, de őt csak EGY bizonyos érdekli és hamarosan célba is veszi. Az üldözés megkezdődött, már csak az a kérdés, hogy sikerrel fog e záródni, vagy egy újabb pofára esés várható? A fút a zsákmánya után, aki szintén ugyan olyan nagy hévvel küzd az életéért. Látszik, hogy nem fogja egy könnyen feladni magát. A fák között cikázva kergeti farkasom a szarvast. Egyelőre elég ügyes, hiszen legalább nem ment neki egy fának sem és még nem is botlott meg valami szerencsétlen kőben, vagy gyökérben. Hosszú üldözés után végül sikerül olyan közel jutnia az állathoz, hogy kinyújtva mellső lábát már el is éri őt. A karmait azonnal a húsba mélyeszti. James tanácsát megfogadva már az állat mellett fut, nem mögötte, így a rúgások mit sem érnek most. Ahogy érzi, hogy biztos fogást talált egy nagy lendülettel veti magát a bika hátára, hogy a nyakába mélyeszthesse fogait. Az állat hangosan felbőg a fájdalomtól, még fut valamennyit, majd megpróbálja lerázni magáról a farkast, de az olyan erősen kapaszkodik, hogy esélye sincs. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de végül az állat feladja a küzdelmet és elterül a földön. A halála lassú és fájdalmas, amit a kölyök nem akar megkönnyíteni neki. Tényleg ilyen nagy szörny lenne? Legalább ölné meg rendesen, hadd ne kelljen szenvednie szegénynek. Nem bírom végig nézni, ahogy szegény szarvas várja halálát, így azonnal megmozdítom a farkast, hogy lépjen és ne várjon tovább. Sikerrel járok. A bundás ismét ráfog a bika nyakára és olyan szorosan harapja, ahogy csak tudja. Hallani lehet ahogy pár csont a nyomásra megadja magát, majd végül az egész test ellazul jelezve, hogy ennyi volt, sikerült elvennie ennek a patásnak az életét. Nagy boldogságában a kölyök megkeresi Jamest, majd felüvölt hosszasan a holdra. Íme az első zsákmánya. Büszke magára, nagyon is hiszen sikerült egyedül elfognia egy ekkora állatot. Nem várja meg James engedélyét, rendesen megdolgozott a vacsorájáért így kíméletlenül elkezd falatozni. Mint egy őrült kezdi el tépni a szarvas bőrét, hogy hozzáférhessen a még meleg belsőségekhez.
Könnyed tartással, a földön ülve, néha meg-meglibbentve a farkamat figyelem a Kölyök vadászatát. Nem tudom eldönteni, hogy a tőlem örökölt szörnyetege vagy a benne lakó ember az, amelynek segítségével ilyen gyorsan tanul. Mi profi gyilkosok vagyunk, de persze nem abból a könyörtelen izomagy fajtából. Mi tudjuk, hogy kell ölni. A lehető legkreatívabb és elegánsabb módon találunk fogást mind emberen, mind állaton, amikor úgy hozza a helyzet. Mit nekünk trancsírozás, amikor épp elég megtalálni az artériát és nézni, ahogy magától kivérzik? Miért okoznánk nagy sebekkel fájdalmat, amikor elég csak a végtagokban rátalálni az idegszálakra, elpattintani őket, mint a hegedű húrját, aztán megfürödni az áldozat veszett üvöltésében? Hát nem sokkal szebb,tisztább és profibb? Dehogynem. Ahogy Masa farkasa felüvölt, magam is csatlakozom a rögtönzött kórushoz, majd elégedett bólintással figyelem, ahogy a kicsi ráveti magát a nyers húsra. Ezzel most el lesz egy darabig,úgy érzem... De nem baj, legalább én is nyugodtan zabálhatok. Felkelek, a mancsaimmal szétfeszítem a szarvas bordáit, melyek szaftos reccsenéssel roppannak szét. Szar vicc lenne, ha azt mondanám, hogy könnyen kitárulkozott, mi? A pofámmal nyúlok oda, hogy kitépjem a szívet a helyéről és nagyokat nyelve azt faljam fel elsőként. Aztán szép lassan: a belek, a máj, a gyomor most nem kell, mert túl sok benne a legelt fű. Úgyhogy a belsőségek után inkább a húst lapátolom magamba, mígnem az egész bundám vörösre nem változik. Aztán jóllakottan lépek arrébb, majd felvonyítok újra a falkának, a barátaimnak, Masakónak. Mindenkinek, aki a környéken tartózkodik. Egy-egy elhaló válasz is érkezik, ami úgy doppingolja a farkast, hogy szinte szeretnék elkezdeni egy helyben ugrálni, de visszafogom magam. A kölyökhöz igyekszem, nagy, kecsesen izmos testemet az övének dörgölöm, majd megfordulok, szembe vele. Hirtelen vágódom hasra, a faromat az égnek tolva, vakkantva egyet, s egy gyors, finom mozdulattal arcon pofozom a kölyköt. Játékra hívom... Ha nem érti a dolgot, akkor még egyszer megpofozom, majd felpattanok, és elkezdek ugrálva, szlalomozva futni, és visszavakkantani neki, hogy jöjjön, fussunk és kapjon el.
Én sosem bírtam jól a vér látványát. Nem mondom azt, hogy mindig elájultam, mikor megvágtam magam, de azt sem, hogy képes lettem volna órákig nézni, ahogy kiserken a vér a sebből. Hentesekhez sem szívesen járok. Inkább csak megveszem a becsomagolt hús, így nem kell olyat látnom, amitől rosszul lehetnék. És most tessék itt van ez a farkas, akinek meg minden élvezetek legjobbja az, hogy széttrancsírozhatja azt a szerencsétlen szarvast. A bundás minden falatot nagy élvezettel és hevességgel nyel le. A végén, ha nem figyel oda még félre is fog nyelni. A pofája már az első harapás után tiszta vér lett, de azóta már lassan az egész testét beborítja ez a vörös „lé”. A zsákmányát nem kímélve tépi fel egyre jobban, hogy minden finom falathoz hozzáférhessen. Nem akar egy aprócska husit sem kihagyni. Ez az első zsákmánya és ő mindent be akar falni. Csak azzal nem számolt, hogy az ő gyomra is véges.
James közeledésére azonnal felkapja a tekintetét és heves farkcsóválásba kezd. Büszkén kihúzza magát és a szarvas teteme fölé magasodik. Csak el akar büszkélkedni teremtőjének a zsákmányával. Megmutatni neki, hogy milyen ügyes is volt. Ha tudna beszélni talán valami ilyesmit mondana: „Nézd!! Milyen nagy szarvast kaptam el! Ugye ügyes voltam!?” Az első pofont nem érti csak bámul James farkasára, de ahogy megkapja a következőt már fellelkesül ő is és nem is kell többször szólnia azonnal a hím után veti magát. El jött az ideje a jól megérdemelt szórakozásnak is. Most ismét vadásznia kell, de most csak Jamest kell elkapnia. Ez talán nagyobb falat lesz a számára, de ezért is küzdeni fog. Mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy a hím büszke legyen rá. Kergetés közben tekintetét csak Jamesen tartja nem figyel oda másra, csak arra koncentrál, hogy elérje őt és leterítse a földre. Ezzel egy újabb hibát vét a kölyök. Amennyire koncentrál Jamesre annyira nem veszi figyelembe azt, hogy egy erdőben rohangászik fel alá és bizony az erdőben minden lépésnél találkozik az ember, vagy farkas egy fával. Akár egy érett szép példánnyal, vagy csak egy kezdetleges tanonccal, aki megpróbál feltörni a nagyokhoz. Ahogy a hímhez egyre közelebb ér megpróbál mellé sorolni, de ez nem volt egy túl szép ötlet. A figyelmetlensége és ostobasága miatt nem veszi észre az előtte álló, már nem kölyök, de szerencsére nem is megtermett fát, aminek következtében nagy sebességgel száguld belé. Ez a becsapódás elegendő volt neki ahhoz, hogy a földre zuhanjon egy hangos nyüszítés mellett.
Masa egészen hamar rákap a játék ízére, és bevallom őszintén, ezt nem is bánom. Örülök, hogy működnek az ösztönös reflexei, így hát nekem nincs más dolgom, mint elfutni, elugrani előle. Jó, oké, néha azért engedek neki, hogy hozzám tudjon érni, ennyi sikerélmény neki is kijár. De mindezt igyekszem úgy kivitelezni, hogy lehetőleg ne tűnjön fel neki, hogy direkt hagyom magam. Amikor aztán megfejeli az egyik fát, nevetés helyett csak felvakkantok, de nem tulajdonítok nagy jelentőséget a dolognak. Nem akarom elkezdeni babusgatni, még a végén el fogom kényeztetni. Álljon csak talpra, pattanjon fel és folytassuk tovább! Amikor látom, hogy kellőképpen lóg a nyelve, akkor odalépek hozzá, megnyalintom a füle tövét, majd lebirkózom a földre, jobb mancsommal a hasát dögönyözve, a pofámmal pedig rá-ráfogva a nyakára, közben pedig morgó hangokkal jelzem neki, hogy ez csak játék, nem kell aggódnia.
Az órák egészen békésen telnek. Hol pihegünk, hol játszadozunk, hol rohangálunk egy sort. A végére egészen komolyan elfáradok, mert bár szeretek farkas alakban lenni, és egészen vállalható kondiban vagyok, az állandó figyelem és a kölyökhöz való alkalmazkodás kissé leszívja az agyamat. Fogalmam sincs, hogy mikor fog visszaváltozni emberré, de azért igyekszem úgy elindulni visszafelé, hogy még idejében visszaérjünk a cuccainkhoz. Megtehetném, hogy visszakényszerítem őt az emberi alakjába, de ilyen téren a természetesség híve vagyok, nem akarom erőltetni. A farkasa pontosan tudni fogja, hogy mikor volt elég, és mikor szeretne visszavonulni, újra teret engedve Masa emberi testének. Minden esetre, ahogy visszaérünk a cuccokhoz (ha sikerül még mindkettőnknek, akkor farkasalakban), és rögvest újra felveszem az emberi formámat, aztán egész egyszerűen hanyatt vágódom a földön és lihegve bámulom a lombkoronát és a világosodó eget. Ha Masa visszaalakulása elkezdődik, csak akkor kapom felé a fejemet, hogy minden rendben van-e. Ha igen, akkor fel is ülök gyorsan, és oda dobom neki a ruháit. - Hát szia. Mosolygok rá, egyelőre még nem nagyon akarom faggatni, mert hát ki tudja, mennyire kába, milyen állapotban van, fáj-e valamije... Inkább csak felállok, felveszem a nadrágomat, és odasétálok hozzá és ha kell, segítek neki öltözni.
A fával való találkozás nem állítja meg a kölyköt. Igaz kicsit várni kell rá, de végül ismét feltápászkodik és már folytatódhat is a játék. Minden sikerélményével növekszik az önbizalma és még nagyobb kedvet kap ahhoz, hogy folytassák ezt a kergetősdit. Én talán kilenc-tíz éves koromban játszottam ilyet utoljára. Már kinőttem belőle, de úgy tűnik a farkasoknál még a felnőttekben is megvan ez a gyerekes játszadozás. James újabb „leteperésére” a kölyök először nyüszíteni kezd, majd mikor felfogja, hogy ez most nem ugyan az, mint a múltkori eset a farkát hevesen kezdi el csóválni, majd megpróbálja kiszabadítani magát. Ahogy ismét talpra áll elkezdi nyalogatni James pofáját, ezzel is kifejezve felé a szeretetét. Remélem azért ezt James nem érti félre és nem gondolja, hogy én vagyok az aki ennyire ragaszkodik hozzá.
A kölyök nehezen fárad el. Igazi buzgómócsing, tele energiával. Biztosan titokban több duracell nyuszit is megevett, ezért bírja ilyen jól. Felismeri azt a helyet, ahonnan elindultunk és ismét nagy ugrándozásba kezd bele. Nem tudom, hogy hány óra is telhetett el azóta, hogy átváltoztam, de fura, hogy az elején még botladozott a bundás, most meg már túl vagyunk egy sikeres vadászaton is. Büszkének kellene lennem rá? Tudom a választ, de még nem tudom elfogadni. Egyelőre legyen neki elég az, hogy James, a teremtője büszke rá. A visszaváltozás csak akkor indul meg, miután James visszanyerte emberi alakját. Ahogy az elején is most is nagy fájdalommal jár, viszont most teljesen az ellenkezője történik. Először a farkas vonyítása tölti be az erdőt, végül percekkel később már az én hangom hallatszódik. A visszaváltozás végére egész emberi alakomban a földön fekszem el összekuporodva. Még mindig érzem a fájdalmat, de már nem olyan erősen, mint korábban. Teljesen kimerültem és legszívesebben meg sem moccannék. James köszönésére kinyitom a szemeim. Ahogy megpillantom őt elvörösödöm. Az kevésbé zavar, hogy ő pucér. A pirulásom inkább az én meztelenségemre szól. Miközben ő felhúzza a nadrágját felülök, de lábaimat felhúzom, majd térdeimet átölelve rejtem el testemet, amennyire csak tudom. A közeledése csak még jobban zavarba hozz. Nem kell nekem segítség. Menni fog egyedül is, de amíg néznek biztos, hogy nem. -James!-Felpillantok a szemeibe. Már a tekintetemből tudni lehet, hogy mit is szeretnék kérni tőle, de végül csak kinyögöm. -Elfordulnál kérlek?-Tudom, hogy náluk ez megszokott és őket már nem zavarja ez a pucérság, de én sosem szerettem „idegenek” előtt meztelenkedni. Ilyen téren mindig is szégyenlős voltam. Ha elfordul kezembe veszem a ruháimat és gyorsan fel is öltözöm a pirulásom meg szép lassan el is múlik. -Készen vagyok!-Szólok Jamesnek, majd leülök az egyik fa tövébe kissé magamba zuhanva.
Ejjmár... Hát úgy nézek én ki, mint aki vissza akar élni a helyzettel? Dehogy is. Azt már rég megtehettem volna, ha ehhez füllik a fogam. Érzem Masa zavarát, és talán hiba volt közelednem felé, fogalmam sincs. Amikor megkér, hogy forduljak el, megteszem, de közben persze kiszalad egy sóhaj a számon. Oké, nekem kell toleránsnak lennem vele, mert végül is, ez volt az első teliholdja, meg minden. Szóval elfordulok, kémlelem a fákat és az eget, amíg a töpörtyű magára húzza a ruhákat. Aztán szól, hogy elkészült, én pedig azért még várok néhány pillanatot, mielőtt lassan megfordulok. A tekintetemmel őt keresem, és látom, hogy egy fa tövében keresett magának menedéket. Basszus, de furcsa. Az elmúlt órákban olyan jól elvoltunk a farkasával, most meg... Tiszta antiszociális lett, és szerintem még össze is rezzenne, ha odabújnék hozzá. Csípőre teszem a kezem, és úgy sétálok oda hozzá. Megállok előtte, nem ülök le. Csak figyelem, és érzem, hogy mintha kicsit maga alatt lenne, kedvtelen, vagy tudom is én, pontosan mi. Én meg csalódott vagyok, mert azt hittem, hogy majd jobb lesz most egy kicsit. Hát nem. Egyáltalán nem. - Mi a baj, pöttöm? Igyekszem szeretettel fordulni felé, és Eska erejével leplezni még a hangomban is azt a kevés csalódottságot, amit érzek. Fogalmam sincs, mit mondjak vagy kérdezzek ezen kívül. - Menjünk közben, vagy maradnál még? Ha szeretne beszélni, szívesen meghallgatom. Talán ezzel én is közelebb kerülnék ahhoz, hogy megértsem, mi zajlik benne. Csak egyelőre azt nem tudom, hogy még 1-2 órát itt fogunk dekkolni vagy esetleg hajlandó hazajönni velem. Mert ugye... Haza akar?
A közeledésére nem, de a pöttöm hallatán már felemelem a tekintetem egy aprócska mosollyal együtt. Igaz furcsa ez a becenév és lehet, hogy más esetben kiborulnék e miatt, de most aranyosnak találom és tetszik, de ezt le is olvashatja az arcomról. Pár könny szökött ki a szemeimből, amiket gyorsan le is törlök. Nem akartam csalódást okozni Jamesnek. Ő mindent megtett és sokkal tartozom neki nagyon is, de nekem még nem sikerült ilyen gyorsan megbarátkoznom ezzel a helyzettel.
-Azt hiszem jobb lenne menni!-Nem is várok többet felpattanok a földről, majd ha minden igaz el is indulok James mellett. Leginkább csak őt követem, nem tudom pontosan, hogy merre is vagyunk és bevallom őszintén nem is nagyon érdekel. Elfáradtam és most lusta vagyok bármire is, ami a farkassal kapcsolatos.
Egy hosszabb csönd után azért végül csak ráveszem magam, hogy válaszoljak a kérdésére. Úgy is megtudná egy idő után, vagy megérezné, így talán jobb őszintének lenni vele, ami akár még erősítheti is a kapcsolatunkat.
-Tudod...Amíg nem változtam át és nem éltem át mind ezt legbelül még élt bennem egy kis reménysugár, hogy mind ez nem igaz és csak egy nagy félreértés, vagy csak álom az egész...De most, hogy így megtörtént a bundás kiengedése, az a kis reménysugár elaludt és már csak a valóság maradt. Ez nem álom, ez valóban megtörtént és most már így is marad. Azt hiszem most fogtam csak fel úgy igazán, hogy mi is történt velem!...De ne vedd magadra...Néha lassan reagálom le a dolgokat és csak később bukok ki! Te mindent megtettél és meglátod majd meg lesz az eredménye, csak még kérnék egy kis időt, hogy az emberi énem is annyira boldog legyen majd, mint az a kölyök odabent.-Nem tudom, hogy miért, de egy hirtelen jött ötlettől vezérelve egy cuppanos puszit nyomok James arcára. Lehet, hogy ezzel akartam megköszönni azt a sok segítséget, amit szavakban még nem tudnák meghálálni neki.
Attól, hogy nem teszem szóvá, még pontosan tudom, hogy sír. Leplezheti, ahogy akarja, de ettől függetlenül érzem, látom és tudom, hiszen most már az én vérem. És nekem is egészen megdöbbentő, hogy apránként milyen felfedezésekkel jár, ha az embernek kölyke van. Félig oldalra hajtom a fejemet, aztán egy szelíd mosollyal nyújtok kezet neki, hogy segítsek talpra állítani. Többet nem kérdezek, bízom abban, hogy ha elérkezettnek látja az időt, majd megnyílik nekem. Addig pedig kibírom. Nem fogok belőle kikényszeríteni semmit csak azért, mert a kölyköm és mert megtehetem. Szóval csak felveszem a földről az ott felejtett táskát, amiben az asok felszerelés lapult. Még mielőtt hetykén a vállamra dobom, előveszek belőle egy üveg vizet, megkínálom Masát, majd én is iszom belőle egy keveset. Aztán indulhatunk vissza.
Nem kell figyelnem, hogy merre megyünk. A tudatom legmélyén úgy működik a farkas érzéke, mint a légzés vagy a pislogás. Egyáltalán nem szükséges koncentrálnom, vagy figyelnem arra, hogy tudjam, merre kell vezessem a lépteimet, hol vár ránk az otthon. Aztán hirtelen beszélni kezd, én pedig érdeklődő, s talán kissé fáradt kék tekintettel fordítom felé az arcom. Figyelem a mimikáját, a gesztusait, miközben nehezen bár, de mégis kibukik belőle, hogy mi bántja. Miközben egyre csak lépdelünk, én újfent az utat kezdem nézni, és így aztán végképp meglepődöm azon, hogy kapok egy kedves, őszinte, közeledő puszit tőle. Barátságos mosollyal nézek rá megint, amikor már csak az ajkai emlékét őrzöm a borostás arcomon, aztán közelebb lépek hozzá, a bal karomat átdobom a válla felett, és átkarolva viszem tovább a Farkaslak felé. - Köszönöm, hogy elmondtad. Na meg persze, a puszit is. - villantok rá egy szelíd mosolyt - 245 vagyok, én aztán nem rohanok sehova, ne aggódj. De egyet kérek... Ha lehetőséged van rá, próbálj meg némi időt tölteni a többi kölyökkel. Szerintem ti jobban megértitek egymást. Az én tanácsaim csak üres ígéretek. De legalább bizonyíték is arra, hogy meg lehet csinálni, túl lehet élni és jól is lehet élni. Kicsit magam is elkomorodok a témára, és éppen ezért jelzés értékűen szorítom közelebb magamhoz a lány testét, a tüdőmből pedig jól eső sóhajjal szökik ki a hűs, alaszkai levegő. - Van kedved egyik este kiruccanni a belvárosba? Kérdezem meg néhány perc hallgatás után. Óvatosan, ám mégis játékosan teszem fel a kérdést, kíváncsi vagyok, hogy készen áll-e a dologra. Arra, hogy visszatérjen egy kicsit az emberek közé. És ha már elviszem, akkor egészen biztosan megpróbálom úgy alakítani a dolgokat, hogy jól érezze magát, és egy kicsit elfelejtse, hogy mi történt. Hogy meglássa saját magában az embert, aki egyáltalán nem halt meg, nem tűnt el, csak kissé... Háttérbe szorult.
A segítségre kinyújtott kezét természetesen elfogadom, sőt még a vizet is, amiből pofátlanul iszom is és nem is keveset. Legalább ennek tényleg volt értelme elhozni, nem úgy, mint a többi holminak, de igazából ettől csak aranyossá válik a szememben nem bolonddá. Az átkarolás, átölelés, James közelsége most nem csak a farkasomnak tesz jót, de nekem is. Ahogy rám mosolyog én sem tudom megállni azt, hogy ne görbüljön felfelé az ajkam. Be kell már vallanom magamnak, hogy nála jobb mentort nem is kaphattam volna, és ha ez sikerül, akkor majd neki is szóvá kell tennem, hadd tagadjon az a mája, biztosan nem fog neki ártani. Ha meg esetleg mégis csak felrobban, akkor az csak jó dolog, hiszen volt oka megnőni olyan nagyra. -Értem! Megpróbálom, de nem ígérek semmit. Én eléggé nyitott ember vagyok, bár azt hiszem ezt nem kell bemutatnom, szóval szerintem ezzel nem lesz gond, csak aztán a végén nehogy rosszul süljön el és még depressziósabb leszek az egyik kölyöktől, mint amilyen voltam.-A mosolyom csak kiszélesedik, majd a kérdésére egy meglepett arcot vágok. -Ez most ugye nem kérdezted komolyan!?...Én már mióta felébredtem arra várok, hogy elmehessek a városba vásárolni, vásárolni, táncolni, inni, vásárolni, inni....És jah körülbelül ezeket csinálni. Bevallok egy nagy titkot.-Közelebb hajolok hozzá, majd suttogni kezdek. -Én imádok bulizni!-Egy igazi meglepett arcot vágok, majd felnevetek. Nah tessék sikerült kihoznia belőlem az őrültet. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen menni fog neki. -Szóval én már nagyon ki szeretnék mozdulni. Tombolni egyet, új göncöket vásárolni meglátogatni a kedvenc csokiboltomat, mert ha nem tudnád én csokifüggő vagyok. Szóval ha egyszer valami oknál fogva valami kedvességgel meg akarnál lepni a csokival nem nyúlhatsz mellé...-
- Előbb-utóbb muszáj leszel nyitni a többiek felé, szóval akkor már miért ne lehetne előbb? - teszem fel a kérdést, amikor mosolyogni látom. Ez engem is felbátorít kissé, szóval folytatom - Hasonló helyzetben vagytok, szóval szerintem tudjátok majd támogatni egymást. Amikor én voltam kölyök, akkor legalább is eléggé rá voltunk utalva, hogy fogjunk össze. Azt már nem teszem hozzá, hogy mennyire más világ volt akkor, mert... Nem ér ilyenekkel dobálózni, azt hiszem. Nem túl etikus hirtelen visszarepülni századokkal korábbra. Egyik mostani kölyök sem tehet arról, hogy ide született, és ezt nekünk, a "nagy öregeknek" is el kell fogadnunk. Felnevetek, amikor visszakérdez, hogy ugye nem kérdezem komolyan. Hogy a viharba ne kérdezném komolyan! Öröm látni rajta ezt az önfeledt reakciót, de tényleg. Azt hiszem, hogy megtaláltam a legjobb motivációt a számára. Jó vagyok, vagy jó vagyok? Na ugye. - Te jó ég, Masako, nem egy hétre megyünk! - nevetek fel, de csak húzom egy kicsit. Igazán nem akarom elrontani a kedvét - Egy délután. Egye ragya, elmegyek veled vásárolni, de csak hogy lássam, hogy viseled. De akkor már vegyél valami koktélruhát, mert ha minden patent, akkor megmutathatod, mennyire szeretsz inni. Én is kezdek lassan berozsdásodni, szóval nekem se árt, ha nem veszek el a munkában. Utoljára Darrennel voltam bulizni, és basszus, az már olyan, mintha egy évszázada lett volna. Na meg persze az is érdekel, hogy hogyan bulizik a kölyköm, ha már egyszer ilyen lókötő apja van, valahogy össze kell szoknunk. - Lövésem sem volt, hogy csokifüggő vagy. Akarsz róla beszélni? Ja, ha nem mondtam volna, egyébként pszichológus vagyok. Bököm oldalba kissé, aztán vele nevetek én is. Lassan pedig már kezd kirajzolódni a távolba a Farkaslak épülete is. Egész jó estét csináltunk magunknak nem? Beleszimatolok a levegőbe, érzem, hogy a falka tagjai közül néhányan nem is olyan rég értek vissza, frissek még a nyomaik. És ez az egész... Egy kölyökkel az oldalamon... Szinte idegesítően idillinek tűnik. - Na... Aki később ér be, az csinál holnap reggelit. Szólalok meg hirtelen, aztán belecsípek Masa oldalába, és könnyed kocogásba kezdek a Farkaslak felé. Nem vagyok normális, hát így is lóg a belem, meg nyilván a gyereknek is. De nem baj, haljunk csak meg együtt végkimerültségben itt, a Telihold alatt, reggeli nélkül, de legalább együtt és röhögve.
//Köszönöm a játékot és gratulálok az Első Holdadhoz, töpörtyű <333 //
Kezdőlap
