Nem voltam híve az edzőtermi tréningeknek, én egymagam szívesen lejártam súlyokat pakolgatni, de ha valaki edzést kért tőlem, akkor ha lehetett, az erdőt javasoltam. Sokkal több a lehetőség, arról nem is beszélve, hogy farkasok vagyunk, nem bokszolók. Arról a aprócska tényről nem is beszélve, hogy annak sem voltam túlzottan híve, hogy álljunk egymással szemben és püföljük a másikat, persze volt értelme annak is, de ha volt rá lehetőségem, akkor mindig igyekeztem valami plusszal megfűszerezni a dolgokat, életszerűbbé tenni a helyzetet. Ha a vérvonalképességemmel, akkor azzal, ha pedig a természet adta lehetőségekkel, akkor azzal. Így volt ez már a Mentor időszakomban is, legutóbb Dana esetében szintúgy és most sem szerettem volna változtatni a szokásomon, főleg, hogy remek területet találtunk Bells-el a kis találkánkhoz. Jóval a megbeszélt előtt már az erdőt jártam, nem véletlenül, kutattam az után a bizonyos plusz után. Elég régóta vagyok már itt ahhoz, hogy az erdőben is egészen jól kiismerjem magam, így annyira nem volt veszett ügy, viszonylag hamar rá is találtam a keresett csordára. Csakhogy ezúttal nem prédát kerestem közülük, nekem az egész csorda kellett. Nem volt túl nagy, négy-öt bivalyból állt összesen, a célnak tökéletesen megfelel. Túl messze sem vagyunk a megbeszélt találkaponttól, úgyhogy az én részemről mehet a menet. Nem mondtam semmit Bells-nek, hogy mire számítson, de mivel fizikai fejlődésére kívánt rágyúrni, ezért meg mertem lépni egy ilyet. Meg hát már nem volt Kölyök, véleményem szerint tökéletesen elboldogul majd a helyzettel. Amúgy is csak megfuttatni szeretném egy picit, nem ráereszteni az egész csordát, de teszteljük élesben azokat a bizonyos határokat. Amint megéreztem a nőstény energiáit, arra tereltem a csordát, morogva és vicsorogva vágtázva mögöttük, így ők is elég szép tempót kapcsoltak maguknak. Nyilván hallani is fogja, hogy valami közeledik, a pajzsomat is ledobtam, hogy tudja, én is jövök, de biztos, ami biztos alapon azért gondolatban is figyelmeztettem. ~ Én a helyedben megindulnék ~ kíváncsi vagyok, miként reagál a váratlan helyzetekre, mennyire gyorsan teszi azt. Ha nekilódult, tereltem utána a csordát is, ha esetleg kitért volna előlük, akkor arrafelé. Nem kívánom, hogy megsérüljön, de ere teljében lévő farkas, a csorda meg amúgy is hamarabb kifárad feltehetőleg, mint mi, így semmi baja nem eshet a nősténynek. Kivéve, ha orra bukik valami faágban, vagy leblokkol, de bíztam benne, hogy ez nem fog megtörténni. Csak akkor ugrottam ki a csorda mögül, amikor úgy éreztem, mindannyian - a bivalyokat is beleértve - kellőképpen elfáradtunk, de mivel egy felbőszült bivaly elég kemény falat, ránk még tuti várt egy kis meglógós futás, mielőtt kifújhattuk volna magunkat.
Én magam is szívesebben időztem a természetben, szóval nem zavart, amikor Mike azt javasolta, hogy inkább itt ejtsük meg azt az edzést. Amilyen csoffadt vagyok fizikai képességekben, nekem aztán totál mindegy volt, honnan fogjuk meg a probléma gyökerét, csak haladjak valamerre. Arra nem vagyok képes, hogy csöndben, begubózva várjam a halálom napját. Ennél jobban szeretem az életemet, kiváltképp mióta Yee átharapott. Nem tökéletes, de az enyém, és legalább orvosként és gyógyítóként hasznosnak érezhetem magam, ami szerintem több, mint ami sokaknak jut. Tökéletes pont lesz vérfarkas viszonylatban röpkének számító kis életemre rátenni a pontot az áldozatszereppel. Én nem hagyok hátra igazán senkit, akinek vérezne a szíve. Barátaim vannak, de mi farkasok megszoktuk, hogy bármi történjék is, az élet megy tovább, és ha a gyászba temetkezünk, túlzottan sebezhetőek leszünk. Ötletem sem volt, mire számítsak, rég próbált bárki ráncba szedni ilyen téren, mindig is hangsúlyosabbak voltak a mentális képességeim, a korábbi vérvonalamban is, nem még most. Valahogy nem vagyok az a harcias amazon típus, de nem árt fejlődni ilyen téren sem. ~Utánam a fél hegyoldal, vagy mi?~ Legalábbis nagyjából olyan robajjal jött a csorda, ám a magam részéről nem kellett többször szólnia, megindultam rögvest, nem szándékom kandalló elé kiterített szőnyegként végezni megannyi pata súlya alatt. Egy belendült csordát szinte lehetetlenség megállítani, kész szerencse, hogy nem százan vannak, csak páran. Rohantam, amennyire a lábam bírta, nem cikáztam, baromság lett volna, csak a saját utamat hosszabbítottam volna meg, és imán beérnének. Amennyiben irányváltásra kényszerültem, a legszűkebb ívben tettem, hogy ne érhessenek be az esetleges kanyarlevágásokkal. Ismertem az erdőt, itt élek évek óta, tudtam, merre tartatok, közben folyamatosan agyaltam, nehogy olyan irányba vigyenek az ösztöneim, ahol zsákutcába futhatok, de nem így történt. Elképzelésem sem akadt arról, mennyit loholhattam, mikor elkezdett a csorda lassabbnak tűnni. Nagyobbak nálam, súlyosabbak, lényegesen hamarabb fáradnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy én nem éreztem fáradtságot, de még bírnék futni, az állóképességem egészen jó. Bár már nem értem rá szórakoztatni magam futás közben, minden lépésemre odafigyeltem, hogy még véletlenül se bukjak orra, az igencsak fájt volna pillanatokon belül. Hátra sem néztem, az időveszteség, főleg addig, amíg hallom a patáik dobogását. Meg kell hagyni, eléggé megizzaszt Mike, így holt biztos, hogy remekül fogok aludni éjszaka.
Nem állt szándékomban megjeleníteni annak a kis rajzfilmnek egy jelenetét, amiben a megvadult csorda eltapossa at a szegény oroszlánt. Persze, még én lettem volna a gonosz nagybácsi, aki minden szörnyűségre képes. No és persze az sem utolsó szempont, hogy nem kívántam Bells-t kilapítani, mindössze érdekesebb így futni néhány kört, mintha most én mondanám azt, hogy gyerünk, utánam! Életszagúbb kicsit. ~ Ha már vízözönt nem produkálhatok ~ mondjuk produkálhatnék, ha a Chena mellett találkoztunk volna, de az illúzió lett volna, nem pedig valóság. Hm, nem is rossz ötlet, lehet egyszer bevetem, abból is érdekes dolgok sülhetnének ki. Tetszett, amit láttam, mert a csorda terelgetése mellett energiáimmal folyamatosan próbáltam figyelni a nőstényt, merre tart, milyen érzések játszódnak le benne és határozottan örültem neki, hogy nem esett kétségbe. Gondolkodott és taktikázott, kezdésnek tökéletes. Fáradt a csorda, éreztem rajtuk, így egy idő után hagytam, lassuljanak csak, én pedig elvágtáztam mellettük, hogy Annabelle felé vegyem az irányt, megállva még azelőtt, hogy észrevett volna. ~ Háromig számolok, ennyi előnyt kapsz ~ nem mentem közel hozzá, így nem láthatott, ösztöneire és érzékeire hagyatkozva kellett „megtalálnia”. ~ Egy. Kettő. Három ~ remélem kihasználta az előnyét és futni kezdett, mert abban a pillanatban, hogy eljutottam háromig, én is megindultam. Cselezgettem, hol jobbról, hol balról közelítettem felé, olykor csak a hóropogást hallhatta, olykor pedig egészen közel merészkedtem. Éreztem én is az izmaimat, hiszen elég sokat szaladtam én is, de hála égnek elég jó kondiban voltam ahhoz, hogy egy ideig még bírjam. Eleinte csak játszadoztam, teszteltem, észrevesz-e, irányt vált-e, ha megérzi a közeledésemet, aztán pedig finoman felé-felé kaptam, meglöktem, összecsattintottam a fogsorom mellette, hogyha esetleg sikerült is elkapni, túl nagy kárt ne okozzak neki, csak annyit, éppenhogy érezze. Ingereltem. Kíváncsi voltam rá, hogy vajon továbbra is menekül-e, egészen addig hajtva magát, amíg már nem bír futni, vagy esetleg megáll és megpróbál visszatámadni, amíg még van benne szufla, netalán teljesen más opcióval lep majd. Kíváncsian vártam, miként reagál egy ilyen helyzetre.
~Milyen kár, pedig fürdeni jobban szeretek.~ Nem mintha jelenleg ez bárkit érdekelt volna, meg aztán, van egy olyan érzésem, hogy az edzésünk után kéntelen leszek fejjel belezúgni a Chenába, annyira ki leszek készülve, valahogy készpénznek vettem Mike kapcsán. Szóval részemről a fürdés mindenképpen játszik majd a későbbiekben ilyen-olyan formán. Az erről való ábrádozást azonban átmenetileg szüneteltettem, lévén sürgősebb dolgom akadt, mondhatni futni az életemért. Ostoba dolog lett volna szembefordulni a csordával, még ha lenne köztük olyan, amit el tudnék ejteni, a többi esélyesen eltaposna, az meg nem opció. Meglehetősen hosszas loholás után hallottam őket lassulni, s mintha egyre inkább lemaradoztak volna, de nem lassítottam, mert lehet, hogy ez csak valamiféle csapda Mike részéről. Pillanatokon belül meggyőződtem róla, hogy pontosan így van, s most adtam igazán hálát azért, hogy nem lassítottam, mert utána nehezebb lett volna ismét elindulni. Így még lendületben voltam, noha abban nem voltam biztos, meddig bírom még a hajszát. A farkasom nem egy agresszív alkat, bár azt még nem tudtam, meddig tűri, hogy kikergessék a világból. Magam is kíváncsi voltam rá, hogy eljön-e az a pont, amikor inkább visszatámad, még annak a tökéletes tudatában is, hogy Mike sokkal erősebb nálunk. A lecsapott pajzsom mindig időben jelezte, ha túl közel volt, de általában nem vártam meg, hogy közeledjen, immár a fák között cikáztam, olykor még vissza is fordultam, tettem egy kisebb kört, vagy épp nagyobbat, tudtam, hogy a sarkamban van, azt ugyancsak, hogy bármikor leteríthetne a képességei révén, de neki nem ez volt a célja, hanem hogy tesztelje, mire miként reagálok. Legalábbis ebben a hitben éltem. Esélyem sem volt a felém kapásai nagy részét kivédeni, pár kósza alkalommal épp időben húztam be a hátsóm, vagy váltottam irányt, de éreztem, hogy a karcolások száma némileg növekszik rajtam, sőt, itt-ott a bundám is megfogyatkozott, de nem álltam meg. Azonban relatíve hamar sikerült rájönnöm, hogy ez nem vezet sehová. Futhatok, amíg kilehelem a lelkem, vagy használom, ami megadatott. Nő vagyok, nőstény, a rafinéria az én eszköztáramban is szerepel, tiszta sor, hogy csak akkor leszek képes bármilyen tekintetben visszavágni, ha meglepem, simán megállhatnék, és nekimehetnék, de abban nem lenne semmi fantázia, biztosan számít rá. Ehelyett rájátszom némileg a fáradtságra, és egyre többször fedezhet fel megingást a tagjaimban, mintha a fáradtságtól már nehéz lenne a lépés. Többször talál el, mint eddig, s mivel folyamatosan lökdös, ezért az egyik ilyen alkalmat kihasználom, és hagyom, hogy a lendülete magával sodorjon, én meg elbucskázzak a hóban, s guruljak pár métert előre. Nem mondom, még a hóban is megérzem az ütéseket, de nem számít, a fájdalmat már megszoktam. Hogyne szoktam volna, mások sérüléseit veszem át, nekem ez a természetes. Kapkodva veszem a levegőt, és kivárok, maradok a fehér hó szőnyegbe süppedve, legalábbis addig, míg kellőképpen közel nem ér. Elég dörzsölt hímnek tartom, lehetséges, hogy nem tudom átverni, de egy próbát azért teszek. Minden azon múlik, miként közelít meg, de az teljesen biztos, hogyha a pofája elég közel keveredik hozzám, akkor meg fogok kísérelni rákapni a nyakára, mert nyilván nem hagynám adott esetben, hogy valaki csak úgy kizsigereljen, egyedül az válhat előnyömre, hogy szerintem senki sem nézi ki belőlem, hogy ilyen sunyiságokra képes vagyok.
~ Akkor megvan, hova megyünk legközelebb ~ úgy érkezett a válaszom, mintha teljesen természetes lett volna, hogy lesz következő alkalom. Nem vettem készpénznek, de ki tudja, mit hoz a jövő, el tudnám képzelni, hogy ezután nem tőlem kér majd edzést, de ha már csak abból indulunk ki, hogy egy lakásban élünk, minden bizonnyal nem fogjuk elkerülni egymást. A csorda szép volt, jó volt, de elég volt, ráadásul elkezdtek fáradni, több hasznukat nem vettem már, úgyhogy átvettem én magam az üldöző szerepét. Teszteltem, provokáltam, vajon meddig bírja, örökké rohanunk majd, vagy esetleg visszatámad, netalán megpróbál kicselezni. Mostanában rákaptam erre, hogy mások határait keresem és aztán előszeretettel feszegetem is azokat, Danánál remekül működött - szerintem legalábbis -, mindjárt kiderül Bells esetében milyen eredménnyel fogok majd járni, jobban mondva a nőstény mit produkál majd nekem. Néha sikerült elérnem, néha kitért előlem, nem is az volt a lényeg, hogy minél több sebzést bevigyek. Incselkedtem vele, hergeltem, a reakcióit figyeltem. Ügyes volt, próbált cselegzetni, de szerintem rövid időn belül ő is be fogja látni, hogy ez az egész ebben a formában nem vezet sehová. Legalábbis nagyon bíztam benne, hogy rájön erre magától is, mert hiába nem felderítő, vagy testőr, azért eszes nősténynek tartottam, biztos voltam benne, hogy vannak meglepetések a tarsolyában és képes is őket használni. Látom azokat a megingásokat, de eszembe sem jut, hogy ez annak a bizonyos meglepetésnek a része, merthogy szimplán arra a következtetésre jutok, hogy kezd fáradni, éppen ezért nem is lepődök meg túlzottan, amikor az egyik lökésem következtében orra bukik. Örülni mondjuk nem örülök neki, de még közel sincs vége, szóval nem is írom le a nőstényt. Lassítok, visszafordulok és ügetésben közelítem meg, hogy aztán az arra alkalmas pillanatban felé ugorjak. Merthogy ha ellenséges farkas támadna, minden bizonnyal az sem ülne le mellé, ha már sikerült fellöknie. Ráugrok, mancsommal a vállánál fogva igyekezvén őt a földhöz szegezni, csakhogy előtte még meglep. Látom mozdulni a fejét, kellőképpen meg is lepődöm a dolgon, de azt hiszem éppen eleget éltem és tapasztaltam már a világban, hogy egy ilyen helyzetben ez a próbálkozás csak próbálkozás szintjén maradjon. Elkapom a fejem az agyarai elől, elégedett morrantással próbálva most már tényleg a földhöz szorítani. ~ Ügyes próbálkozás ~ határozottan értékelem is, talán ha nem vetem rá magam, hanem lassabban közelítek, esetleg tényleg megállok mellette, minden bizonnyal be is vált volna a dolog. ~ Gyerünk, ne add fel ~ egyelőre csak az egyik vállát nyomom lefelé, még közel sem veszett az ügy, várom a lehetséges megoldásokat és ötleteket, miként kísérelne meg egy ilyen helyzetből való szabadulást.
~Állok elébe.~ Vágom rá, s csak belül gondolkodom el azon, hogy talán legközelebb már nem lesz. Hogy ki tudja, melyik napom, edzésem, mosolyom, falkatag összefércelésem lesz az utolsó. Nem érzem, hogy közeledne, de még Yee sem tudja, mikor jön el, meglehet, számára is váratlan lesz, épp ezért igyekszem én magam kihozni a legtöbbet minden napomból, pont úgy, mintha az utolsó lenne. A terep nem változott, az üldözőm igen, és biztos voltam benne, hogy a végtelenségig fogok előle rohanni, mindenki elfárad előbb-utóbb, ő idősebb nálam, ereje teljében van, hamarabb fogok én lassulni, az ilyenért éles helyzetben az életemmel fizetnék, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Igaz, akkor segítségért vonyítanék, meglehet, későn jönne, de legalább még elcsíphetnék a tettest. Rájátszom a csipkedéseire, a fáradtságra, még van bennem szusz, ennyire nem vagyok puding, de most átvernem kellene, mert másként nem igazán lenne esélyem leszerelni. Meglátjuk, mire megyek vele, legalább én is kiismerem valamelyest, bár tudom, ha random megtámad egy magányos, nem lesz időm kiismerni, de egyelőre legalább így boldoguljak. Már a földön fekve várom, hogy közeledjen, de sajnálatos módon nem úgy sül el a dolog, ahogy reméltem, már-már nevetségesen könnyedén siklik el agyaraim elől. Mit is reméltem? Ettől függetlenül a dicsérő szavai jól esnek, legalább próbálkozom, de tényleg elég gyengén muzsikálok harc terén, és talán szükségtelen edzenem magam, úgyis ott lebeg a kaszás a fejem felett, ám szeretném hasznosan tölteni az időt, ami még jutott, és ezt annak tartom. Legalább megismeri a bundásom az adrenalin igazi erejét, nem csak a vadászatokon, kockázat nélkül hajtott vadak utáni rohanást. Vergődöm alatta, mintha keresném a kiutat a csapdából, bár elég erősen tart, mindenesetre arra még így is van lehetőségem, hogy felé marjak a másik mancsommal, ami ha másra nem, arra elég lesz, hogy egy kicsit hátráljon, s ha az megtörténik, lendületet vehetek, és esélyem nyílhat arra, hogy állásba verekedjem magam a tökéletesen vert helyzetből. Ettől még nem szándékozom kímélni, ha szőrt, bőrt, húst érnek karmaim, akkor belemarok, isten bizony, elvégre én is meg lettem cakkozva, és elméletben ugye az életem lenne a tét…
Nem éles helyzetben vagyunk, így tulajdonképpen semmi probléma nem születik abból, hogy sikerül kitérnem a sunyi támadása elől. Egy veszélyforrást jelentő farkassal szemben már fájhatna a feje a dolog miatt, mert aligha fog kellemes fordulatot venni a dolog, de jelen helyzetben ilyenről szó sincsen. Én sem mozgok olyan gyorsan, mint éles helyzetben tenném, tanulunk, az a célom, hogy gondolkodjon, hogy fejlődjön, hogy ötleteljen és taktikázzon. Amit meg is tesz, attól függetlenül is, hogy nem sikerül úgy véghezvinnie a mozdulatot, mint azt remélte. Vergődik alattam, ám mivel idősebb és súlyosabb is vagyok nála, ennyi még nem elég, hogy ledobjon magéról, ám a felém lendülő mancsot látván hátrébb kapom a fejemet, ezzel pedig testsúlyom is éppen annyira hátrakerül, hogy a szemfüles nőstény képes kihasználni és kibújni alólam, amivel ismét eszméletlenül sok lehetőséghez juttatja magát. Kíváncsi is vagyok rájuk, így addig nyüstölöm, amíg a fáradtságtól össze nem esik, vagy olyan nagy bakit nem vét, amivel a torkát elkapva szegezhetem a földhöz. Nem célom túl gyorsan véget vetni a találkánknak, hiszen abból nem tanul, ha pikkpakk lerendezem. Használja a buksiját, eddig is láttam már okos ötleteket tőle, egészen biztosan akad még ott, ahonnan ezek jöttek. Zihálok én is, mire a tanulásunk végére érünk, rajtam is akad jó néhány karmolás, marás, vérem fémes szaga az övével keveredik. Mindenképpen dicséretes a mai teljesítménye, amit nem is vagyok rest szóvá tenni, amint elindulunk visszafelé. Vagy a folyó felé, ha kedve volna még egy fürdéshez is, mielőtt visszatérnénk szeretett otthonunk falai közé.
Kezdőlap
<3333 //
