Ma olyan szabadnap féleségem volt, elég ritka, és ha ki is használom, általában olyan terepen mozgok, ahol bármi megtörténhet, egész egyszerűen nem tudok szabadulni a bármikor szükség lehet rám érzéstől, éppen ezért nem szokásom nagyon eltávolodni. Hiába, nekem már nagyon-nagyon régen ez a falka az életem, és bármit megtennék a biztonságukért, ha ehhez az kell, hogy a szabadidőmben is úgymond járőrözzek, akkor megteszem. Technikailag ugyan nem erről volt szó, mert éppen hegyet másztam, olyan módon ahogy az emberek teszik, karabinerrel, kampókkal, mindennel, ami ehhez kell, és mi tagadás, élveztem is. Nem volt olyan gyakran űzött hobbim, de szerettem, és néha szerét ejtettem. Egészen lenyűgöző érzés volt olykor csak úgy lógni, és figyelni az alattam elterülő lombkoronákat, vagy épp azt lesni, hogy miként kúszik egyre lejjebb az égen a hatalmas napkorong. Lévén, hogy ilyentájt már kínosan rövidek errefelé a nappalok, hamarosan be is fog sötétedni, talán akkor átváltok majd farkas alakban, és körbejárom a hegyeket. Az utóbbi egy évben leginkább erre járkáltam ilyenkor, mert ezt a területet az egyesülésig nem állt módomban kiismerni, azóta viszont minél hamarabb fel kellett zárkóznom, de még mindig van olyan terep, amire nem jutott időm, de ami késik nem múlik. Aggaszt a város mostani helyzete, a túl sok idős magányos, akikről sorra érkeznek a jelentések valami olyasmit vetítenek előre, amit nem szívesen nyelnék be. Rendkívül nagy naivitásra vallana azt feltételezni, hogy mindez véletlen, szerencsétlen egybeesés csupán, én magam hajlok arra, hogy ismerik egymást, és nem céltalanul róják a városunk utcáit. Ezt azonban most igyekszem kiverni a fejemből, és nincs is csutkára felhúzva a pajzsom, mert érzékelni akarom, ha valaki a közelemben jár, és esetleg nem a falkához tartozik. Hallottam már, hogy van annyi bőr a pofájukon, hogy simán betörjenek a területünkre olykor-olykor, és bár nem ártanak semmit, de attól még semmibe veszik a határainkat, és ez rohadtul frusztráló. A farkasom mocorogni kezd odabenn, gőzöm sincs miért, nem észleltem semmi furát, mégis, arra késztet, hogy mihamarabb érjek fel a hegygerincre, mintha elege lenne a nyugis lógásból, nyilván más oka van rá. Azért megszaporázom a mozdulataimat, és mikor felérek, kiegyenesedve nézek körbe, rohadt hideg van, de nem ezért futkos a hideg a hátamon, mégsem találok semmiféle ésszerű magyarázatot az egészre, és ráadásként nem is látok semmit. Remélhetőleg csak egy pillanatnyi rossz érzés. Nem baj, felhúzom a felszerelésem, itt lazán el tudom rejteni a hó alatt is, nem sokan tévednek fel erre, már olyanok, akiknek valóban szüksége lenne ehhez a tárgyak segítségére.
Vérfarkas vagyok és nem valami macskaféle – szégyellném is magam, hogyha az lennék – de ettől függetlenül a lustaságukat és a lassú, kimért nyújtózásukat igencsak üdvözölni tudom. Nem hülye állatok ezek, emberi alakban van mit utánozzam rajtuk. Igen feltűnő, piros-fekete kabátomban lassú, élvezettel teli nyújtózásom sem marad rejtve senki erre járó szeme elől. Legalábbis nem maradna, hogyha lenne itt bárki a pókot játszó finom falaton kívül. Figyelem egy darabig, ahogy mászik, majd gondolok egyet, s nyakamba veszem a kis hegyi utakat, hogy addigra, mire az illető felér, már én is fent legyek a hegynek azon a bizonyos tetején. Úgy ülök egy havas kövön, mint akinek jobb dolga sincs. Egyik lábam felhúzva, térdemen támaszkodom hanyagul. A gatyafagyasztó hideg cseppet sem zavar, itt nőttem fel, s nem keveredtem el Afrikába, hogy elszokjam ettől a rettenettől. Otthonos, ami azt illeti. Mondjuk a Chenában nem támad kedvem megfürdeni.. egyelőre. De ami késik, az nálam sose múlik ugyebár. - Csodás nap ez egy kis lyukfagyasztásra! – csapok bele a lecsóba így durr-bele-bumm. Hogy minek? Mert unatkozom. S azért is, mert odabenn a csélcsap acsargó rázza rácsait. Nem, mintha kiereszteném, elég legyen neki a 200 év álcája mögött. Így a vicces a nyitás. Különben is köd van – már az emlékek között, s nem a természetben – így nem árt óvatosan tenni meg a kíváncsi lépéseket. Cseppet sem bánom, hogy ideevett ma a fene, elég ideje vagyok a városban megint ahhoz, hogy annyira ne utáljam, mintha még egyszer annyira rühelleném.
Nem mondom, hogy nem suhan át vonásaimon a meglepettség árnya, mikor meglátom a szőkét a kövön csücsülni, piros-fekete kabátban. Mivel még nem köpködi a jégkockákat, élek a gyanúval, hogy farkas, olyan farkas, akit nem ismerek. Gáz. A francnak sem volt kedve ma falkaügyekkel foglalkozni, és nesze, belesétál a pofámba egy, mintha csak a homlokára lenne tetoválva, öcsisajt, engem bizony nem hagyhatsz figyelmen kívül. Rezignáltan sóhajtok egyet, a hóba dobom a cuccom, jó az ott, jelen pillanatban ez érdekel a legkevésbé. - Nekem szerencsére egyel kevesebb van belőle. Jegyzem meg meglehetősen felháborítóan talán, de ha már ő így nyilvánult meg, én ugyan nem fogom visszafogni magam, miért is tenném. Itt tudomásom szerint még mindig én vagyok hazai pályán, nem valami sehonnai szőke némber. Rohadtul nincs kedvem ehhez az egészhez, de ha már itt van, nem mehetek el mellette csak úgy. A hószín acsargóm rögvest felüti busa fejét, hogy szagmintát vegyen, és ő valahogy tök máshogy áll ehhez az egészhez, mint én, egész egyszerűen fülel, kivár, kíváncsi, érdeklődő, valami nem kerek, de nem bír megülni a seggén, az tuti. - Ki vagy, és mit keresel itt? Nem tartozol közénk. Magabiztosságom átüt a hangomon, kétszáz évesnek tűnik, talán nem lenne túl nagy falat, bár általában kerülöm a fölösleges erőfitogtatást, de ha szükség van rá, nem fogom vissza magam, van egyfajta mindent megtehetek mentalitásom, és úgy hiszem, eleget tettem már le arra a kibaszott asztalra a falkában, hogy lehessen az átlagosnál nagyobb arcom. Más kérdés, hogy erről egy kívülálló mit sem tud, ám nem szokott érdekelni arra érdemtelenek véleménye.
Nevetésemet messzire hordja a jeges szél, visszhangzik a fák között mindaz a jókedv, amit visszaszólása csal elő belőlem. Kedvemre való, hogyha valaki tudja, hogy mire is való a nyelve, s nem fél használni azt. Kacsintok egyet, bólintok amolyan „jó válasz” módon, de nem dicsérgetem, mert azért ott nem tartunk, hogy egy idegennel – na persze! - ezt megtegyem. A kérdéseinek lényegretörőségét legalább annyira utálom, mint amennyire lenyűgöz velük. Egy lista fintort kap először csak értük, semmi mást. Felkelek a kőről, közelebb sétálok, körbejárom őt, legalábbis ez a célom, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz a válaszreakciója rá. Nem lépek be a személyes terébe és a farkasának is csak éppen hogy felborzolom oda-odafújásokkal a bundáját, azt a szép fehér csodát, ami az enyém, de melynek tulajdonigényét nem pecsételem most oda. Megismerem, hogyne ismerném? S rettentően szórakoztat, hogy ő viszont nincsen így velem. Nem is lehet, amit mutatok az még mindig a kétszázas kis hamvas, ez áll a legközelebb a szívemhez, ezzel tudok a legnagyobb meglepetéseket okozni, s ehhez szoktam hozzá a leginkább. Ehhez a testhez az illik, nem más. - Én vagyok az ősz. – válaszolok így, meg is mondva a nevemet meg nem is. Azért ott még nem tartunk, hogy könnyelműen osszak információkat, hiába, hogy egyes testvéreim áldásos tevékenyéségnek hála lassan a legutolsó pincetöltelék is tisztában van azzal, hogy itt vagyunk, s hogy erősek vagyunk, mint állat. - Hát te ki vagy? Nem láttalak még errefelé. – kérdezek vissza, s még igazat is mondok mellé. Utoljára egészen másutt találkoztunk, de az most nem tartozik ide. Mint ahogyan az sem, hogy közéjük tartozom-e vagy sem. Ha köti az ebet a karóhoz, majd reagálok arra is, de egyelőre jólesik a játékot úgy játszanom, ahogy.
Nevet. Eszem megáll, nem hiába nem kezdek nőstényekkel, őrült mind, ebben holtbiztos vagyok, oké, Nora nem, bár olykor ő is képes baromságokat csinálni. Mindegy is, mindenesetre ez itt előttem holt biztos. Összefonom mellkasom előtt a karjaimat, már rég nem vagyok olyan kis gizda, mint száz éve, bár a fizimiskám sajnálatomra nem sokat változott, ám attól még tény, hogy igencsak szép korban vagyok, ami az erőmet illeti, és még nem is értem el ilyen téren a csúcsot. A fintorgásától is a falat tudnám kaparni, a nők, és az ő csodálatos eszköztáruk, van egy húgom, aki ennek istenien űzi a mesterségét, legszívesebben őt is picsán rúgnám érte. Ha valami van, mondja, de ne vágja nekem a pofákat. Utána fordulok, nem fogom a hátam mögé engedni, akárhány éves is legyen, testőr vagyok, nem egy béna kölyök, akivel bármit meg lehet tenni. A farkasom össze van zavarodva, a nőt nem ismeri, ellenben az energiái meglepően ismerősek, ő közeledne, én visszafogom. Majd pont. Ne szórakozzon már velem még ő is. Fakír ő is, de nem a falka tagja, tudnám, ismerném, rajta lenne az illatán az a megszokott, otthonos kis lenyomat, amiről tudjuk, a sajátunk. - Kicsit elkéstél. Jegyzem meg kurtán, komoran, nem tetszik a válasza, hagyom, hogy az energiáim vadul fodrozódjanak körülöttem, miképpen mindig is hagytam, büszke vagyok a farkasomra, még akkor is, ha az előzőt is szerettem, ám sem őt, sem a mostani fehérséget nem zártam sosem hét lakat alá, nem vontam köréjük pajzsot, leplezve valójukat, hisz értelme nincs. Gondolkodom, melyik magányos lehet, akiről jelentés született, és azt hiszem, képben vagyok, a többi mind idősebb. Így már az ősz is világos, de ettől még nem vagyok oda a rejtélyeskedésért. - Talán mert nem tartozol ide. Nem válaszolok, nem egy kétszázas magányosnak fogom elsusogni a nevemet, köze semmi hozzá, és nyilvánvalóan, farkasom szembogarainak szürkés, ezüstös fénye kúszik az előtérbe, és hagyom a bőrére telepedni minden hatalmamat, kússzon csak rá, fonja körbe, tapogatózzon, ha nem árulja el, elvesszük, ez ilyen egyszerű. - Értelmes válaszokat várok, cserébe talán te is kapsz. Készen állok arra, hogy bármikor kirobbanhasson belőlem az acsargóm, bármennyire is inkább hajtja a kíváncsiság, de a kötelességét ő is tudja. Ez a mi területünk, a mi otthonunk, nem túl rég, de az, és tele van a tökünk az idepofátlankodó magányosokkal.
Szeretek nevetni, főleg akkor, hogyha pimaszság van benne, olyan fűszer, ami tökéletesen az enyém. Ebben a testben érzem azt a leginkább, hogy a nevetésemnek olyan íze van a külső szemlélő számára is, amilyennek szánom, a többi nőm túl konszolidált volt fizimiskailag. Amos férfiként egész jó alanynak bizonyult, de a többiekről nem óhajtok beszélni. Az első testemben például teljesen mindegy volt, hogy nevetek-e vagy sem, ugyanazt a szörnyűséget gondolta rólam, így halálosan mindegy volt. Bírom, ahogy forog, mint a grillcsirke, nem zavar egyáltalán, hogy nem kerülhetek a háta mögé. Az óvatosságot mondjuk nem becsülöm sokra, mint tulajdonságot, de érzek a forgásából és abból, hogy folyamatosan kontroll alatt akar tartani egy köteg harciasságot is és az mindjárt sokkal szimpatikusabb. - Nem szeretem a szabályokat, akkor jövök, amikor csak akarok. – válaszolok ezzel egyben arra, amit a nevem kapcsán mondott meg előrevetítek elég sok mindent. Nem lesz ez itt sétagalopp, ha bármit ki akar csikarni belőlem, főképpen azért nem, mert az egy dolog, hogy ő nem tudja, hogy mennyivel vagyok idősebb de én pontosan tisztában vagyok vele és nem szeretem, hogyha egy nyikhaj pattog nekem, mint kecskeszar a deszkán. Szórakoztat, de nem örvendeztet meg egy ponton túl. Elmosolyodom a választ hallva, visszaülök a kőre nagy nyugalomban, nem kezdek el feszíteni, mint pók a lucernásban. Ebből is világosan láthatja, hogy nem tartok tőle. Miért is kellene? - És miből szűrted le azt, hogy ne tartoznék ide? – kérdezek vissza. Legszívesebben a képébe röhögnék és közölném, hogy pajzán gondolat sem volt, amikor én már idetartoztam, de nem most akarok eljutni ide. Eddig is kellemesen játszottam a kártyáimmal, s csak egy fiaskó csúszott be, nem kell több. Bár ez nyakas kakas, nem hiszem, hogy dűlőre jutunk egymással, de miért is lennék meglepve? Victor a legkenyérrekenhetőbb vérem, a többi mind ilye érdekes fazon. - szerintem totálisan értelmesen válaszoltam, de nesze, elmondom újra. Én vagyok az ősz. Autumn a nevem. Tehát hogy hívnak téged? – mosolygok. Még. Farkasom viszont felmorran bennem. Nekem ugyan nem fog a másik parancsolni, az is biztos. Ha most se válaszol, akkor nem tudom hogy leszünk egymással. Nem annyira az információszerzés a lényeg, hiszen emlékszem rá úgy nagyjából és megvagyok nevek nélkül is. Épp csak nem bírom elviselni, hogyha nem nálam van a gyeplő, ami azt illeti.
- Hát ez nálunk nem túl nyerő kombináció. Állapítom meg, és minek is tartanám meg magamnak a megjegyzésemet. Tudom, hogy olykor okosabb kussolni, de ez a szuka nekem senki, a falkámnak senki, ne pattogjon, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt, mert nem leszünk jóban. Fiatalabb nálam, mi a francra ekkora az arca? A farkasomat ugyan nem értem, ő közel sem áll ennyire negatívan hozzá, ha engedném, meglehet körberohangálná, mint valami ma született kis szőrcsomó, de abban biztos lehet, hogy eszemben sincs egy idegen farkas közelében ilyen felállásban teret engedni neki. Basszameg, azt hittem tiszta sor, hogy a falka az első, neki is, nekem is. Ezek szerint most jobban érdekli a ki tudja honnan feléledt kíváncsisága, minthogy most elkezdjen itt nekem vicsorogva, figyelmeztetőn kiállni a mieinkért. - Aki nem tartozik közénk, az nem tartozik ide. Hiszem, tudom, így van, s ha jobban belegondol, az elmúlt ötszáz évben is remekül megvolt nélkülük ez a föld, aligha formálhatnak arra jogot, amit ennyi ideje, ilyen hosszan hagytak cserben. Amint az utolsó is kitette innen a lábát közülük, ez a terület szabaddá is vált. Most már nem az, s nem az övék. - A te nézőpontod szerint biztosan. Flegma vállvonás, tök mindegy, miként magyarázza a bizonyítványát, engem aligha fog érdekelni, a neve is csak azért fontos, mert tudnom kell, hogy miként kell lejelentenem szerénytelen személyét. Nem elég, hogy nőstény, de még egy ennyire pofátlan perszóna is. Döglöttem volna inkább a szobám négy fala közt, nem hinném, hogy valaha szívesen fogok visszatekinteni erre a találkozóra. - Lucas. Kérdezte, válaszolta, ennyi, nem több, ez vagyok, voltam, leszek, születésemkor is ezt a nevet kaptam, azóta töretlenül viselem, ami utána jön, az változik, miként én magam is, talán ez az egyetlen állandó velem kapcsolatban, még a farkasom is átalakult az évek során. - Jól sejtem, hogy nem szándékozol sem együttműködni, sem pedig elhagyni a várost? Az eddigiek alapján aligha lövök mellé, attól még nyilván ki fog javítani, ha másként lenne, és bár úgy lenne, ám ebben nem hiszek, attól még meg kellett kérdeznem.
- Nálunk? Kérdezek vissza igen kíváncsian, enyhén - na jó, nem is annyira enyhén - felszaladó szemöldökkel. Nincs semmilyen él a hangomban, csak kíváncsiság, mert valóban érdekel, hogy milyen választg fogok is kapni. A farkasom továbbra is ki-kikandikál, Lucas hófehérjét véve figyelmének fókuszpontjába, s bár emberileg nem mutatok hű de nagy érdeklődést a férfi iránt - nyikhajnak néz ki, hülyén mutatna mellettem, sötétben szeretkezni meg annyira nem pláne, ki várna addig, ha nappal fut össze vágyainak tárgyával? - Nem értek egyet. Vonom meg a vállamat. Én a magam részéről idetartozom, bár az is igaz, hogy esélyesen élhet itt más falka annyi ideje, mint amennyit én éltem errefelé annak idején, szóval jogosultsági farokméregetésbe nem szívesen mennék bele. Az egy dolog, hogy ez az ősök földje, avagy a miénk, de nem hugyoztuk körbe sokkal többszor, mint mások, szóval erre a területre nem - sem - vagyok egos. - Miért ne tartozhatna, ha békés, mint egy angyal, s nem árt senkinek és nem köpködi tele a leveseteket? Kérdezek vissza, s már csak a glória hiányzik a fejem fölül. Én és az angyalság ugyan baromi messze állunk egymástól, ez a tekintetemben megvillanő, enyhén ördögtől született fényekből is kileshető, hogyha a másik jól figyel. Amit mondok az viszont udvarias, illendő és helyénvaló, szóval nem lehet egy szava sem. - Ismertem egy Lucast. Jegyzem meg mintegy semmitmondón, de a farkas bennem egyre nagyobb érdeklődést mutat a Lucasnak nevezett hím iránt. Egyelőre nem tudom őt hová tenni, akkoriban, amikor dolgom volt vele kissé többetg szívtam a kelleténél, talán ennek lehet a meg-nem-ismeréshez egy hangyafasznyi köze. Nem tudom, de egyelőre nem is firtatom. Maradok a mutatott koromnál, nem tágítok attól, amit eddig is előtártam magamból. - Elhagyni a várost valóban nem szándékozom. Még csak most jöttem, s baromira unom azh utazgatást, úgyhogy itt fogom tartani a csinos kis hátsófertályomat. Válaszolok a második kérdésre, azh elsőt jótékonyan ignorálva egyelőre. - Miben tudnék a segítségedre lenni? Nem a Falkájának a segítségére, hanem az övére. A kérdés egyértelműen és félreérthetetlenül pimasz éllel van teli, amolyan "nocsak csillagom, csak nem egy nőstény segítségére szorulsz?"-félével. - Amúgy pedig miért is érdekel téged az, hogy mennyi ideig maradok, s mennyire működöm együtt bárkivel is?
- Ez komoly? Kérdezek vissza, nem is értem, miként merülhet ez fel a fejében, nyilvánvalóan a Falkáról beszélek, amiről tudnia illenék, ha nem két perce van a városban. A kíváncsisága talán azt sugallja, hogy mást feltételez, de a helyzet ilyen egyszerű, ily módon válaszolni sem fogok rá, nem hiszem, hogy olyan ostoba volna, hogy ne jöjjön rá. - Nem lep meg. A magányosoknak eleve nem szokása bármivel is egyetérteni, mostanra már úgy gondolom, hogy ők egyszerűen egy külön állatfaj. Fölösleges energiát pazarolni rájuk meglátásom szerint, de a kötelesség az kötelesség. Nem mehetek el mellette csak úgy, de nem is jut eszembe egyáltalán, szeretem az életemet, jó vagyok abban, amit csinálok, és ez nekem bőven elég, másnak ennyi sem jut. - Mert te lennél az az említett angyal? Bájos elgondolás. Bár elképzeléseim szerint az angyalok segítő, jó szándékú lények. Arról nem hallottam, hogy túl sok szőke angyal szegődött volna a falka megsegítésére. Főleg nem olyan kvalitásokkal, amivel ez a nőstény rendelkezik. Valami belső sugallat, vagy tán pont a farkasom miatt gondolom, hogy röhejes még a feltételezés is. Meg aztán, a pillantása sem épp hajaz az égi tüneményekhez. - Akkor most már kettővel volt alkalmad találkozni. Azt nem mondhatom, hogy megismerkedni, mert nincs így, s tán soha nem is fog sor kerülni rá, nekem nincs ilyesmire időm. Abszolút hidegen hagy, hogy ismert valakit, akinek az volt a neve, mint nekem. Nyilvánvalóan nem rólam beszél, hisz én még sosem láttam ezt a nőt. Ezzel szemben a farkasom nem nyugszik, és kíváncsian közeledne, számára mintha nem volna ismeretlen a másik, nem értem én ezt az egészet, de jelen pillanatban kisebb gondom is nagyobb annál, minthogy erre választ találjak. - Remek... Fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, a csinos kis hátsófertálya roppant mód nem érdekel, ha lett is volna alkalmam megnézni, akkor sem tettem volna. - Fárasztó vagy. Nekem nincs szükségem a segítségedre. Szögezem le, és nem vagyok hajlandó ugrani a pofátlanságára, aki ismer, tudja jól, hogy igen jól elboldogulok önerőből is, eddig is így volt, eztán is így lesz. Pláne nem szorulok rá egy nálam fiatalabb magányos nőstény segítségére, agyam eldobom. - Mert tudod bármilyen hihetetlen, ez egy Falka lakta terület, ha nem tartozol bele, nem látunk szívesen, hacsak nem nyújtasz valamiféle ellenszolgáltatást a maradásod érdekében. És nem, az még véletlenül sem a szerinted csinos hátsófertályod villogtatása. Nyal vissza némileg a fagyi hitem szerint, sosem okozott gondot kifejteni a véleményemet, s esetleg odamarni kissé, azóta ez csak fokozódott, hogy a szabadok táborát erősítem.
- Miért ne lenne komoly? Vonom fel szemöldökömet és teszem a hülyét. Persze értem, hogy mire kérdezi, de ez nem változtat azon a tényen, hogy direkt úgy válaszoltam, illetve kérdeztem, ahogy. Szeretem ezt a játékot játszani, bárhol éltem, szerettem, bár ezen a helyen van a legjobb íze neki, hiszen itt még lenne is okom pöffeszkedni. Nem, mintha tenném, egom így is van, de nem a helyre. - És honnan tudod, hogy én nem vagyok jóságos? Kérdezem mosolyogva. A kérdés hangsúlyában benne van a válasz, amit adnék minderre, de nagyon unalmas lenne magammal beszélgetni, ezért is kérdeztem rá erre így, ahogy. - Vagy segítő szándékú? Ragozom még. Utóbbi egyértelműen vagyok, bár azzal erőteljesen vitatkoznának mások, hogy amit én segítő szándéknak vélek, az valójában az-e vagy sem. Ha Darrent meg Yettát kérdezi.. nem, ne kérdezze inkább. Az a történet magánügy és amennyire én nem fogom kiteregetni, úgy szerintem ők sem teszik majd. - Igen, valóban egy másik Lucas lehetett. Te nem bőgsz annyira, amennyire ő tette. Jegyzem meg pimaszul. Igazából a lángokkal egyelőre nem jövök elő, nem akarok én direktben lebukni, sőt. Csak szeretek játszani a tűzzel, s milyen stílszerű ezt éppen annak a társaságában megtenni, aki amúgy is nagy tűzrajongó. - Miért ne lenne? Vonom fel a szemöldökömet. Van bennem annyi önuralom, hogy ne közöljem vele, Amosként ezt igazán másképpen érzékeltem. - Sosem tudhatod előre, hogy mit hoz a jövő. Nyilván azt sem tudja senki, amikor farkas lesz, hogy hány vérvonalat fogyaszt majd el. Beszélek látszólag a levegőbe. Ajkaimon kedélyes mosoly játszik. Egyre jobban előttem van legutolsó találkozásunk, ahogy a modora kikristályosodik előttem, úgy száll fel az Amosként elfogyasztott fű köde. - ÉS miféle ellenszolgáltatást kellene nyújtanom? Kérdezek rá. Magamban jót röhögök azon, hogy vajon miképpen állna a szája, hogyha közölném, hogy az Ikkumának igazán nyújtottam szolgáltatásokat, az talán elég, nem? Még viccnek is rossz lenne, de engem szórakoztat, hát magamban jól elvagyok vele. - óh! Tudtam én, hogy tetszem neked. Reflektálok arra, hogy csinosnak tartja a hátsómat. Közben továbbra is várom a válaszát. Nagyon is érdekel, hogy mi vár el a mélyen tisztelt falka egy magányostól errefelé.
- Ha jóságos lennél, nem játszanád az idiótát. Említem meg, én aztán nem fogok köntörfalazni, nem tartom annak, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyetlen vérfarkast sem találok annak, lévén mind gyilkosok vagyunk, a jóság, mint olyan, nem áll valami közel hozzánk, noha tény, hogy vannak kiugróan kedves egyedek, ám most érzésre nem pont egy ilyen személlyel van dolgom. Félvállról veszem a szavait, többek közt azért is, mert képtelen vagyok eldönteni, hogy ez most sértés, avagy nem, van valami benne, amiért kényelmetlenül érint, de nem akarok kifejezetten ezen pörögni. Abszolút nem érdekel az a Lucas, akit ő ismert valaha. - Vannak értelmes kérdéseid is? Ha hülyeséget kérdez, hát azt kap cserébe, istenem, komolyan kezd idegesíteni, nem tudom, miért van ilyen nagy mellénnyel a kétszáz évére magányosként, és bevallom, kicsit unom a szitut, de meg kéne tudnom róla ezt-azt, hogy beazonosítható legyen. - Kezdem azt hinni, hogy jólesik adnod a hülyét, közben többet tudsz jóval, mint amit mutatsz magadról. Állapítom meg, tippelgethetne, valóban, de ez jelen esetben valahogy nagyon is konkrét, főleg ama tényt is hozzávéve, hogy ismert egy Lucast. Még akkor is, ha én nekem halván lilám sincs arról, ki ez a picsa. Tutira nem volt közöm hozzá, ha lett volna, emlékeznék, lévén relatíve kevés nővel voltam kontaktusban. - Pénz, avagy szükség esetén a falka mellett való fellépés. Foglalom össze röviden, a csatlakozást még csak meg sem említem, egyszerűen kizártnak tartom, hogy ilyesmi érdekelje, akkor nem játszadozna velem ilyen szégyentelenül. - Tán moha ment a füledbe? Azt mondtam, hogy a szerinteD szép hátsófertályod, engem tökéletesen hidegen hagy. Nem tudom, feltűnt-e neki, de még csak olyan helyzetbe se kerültem, hogy megnézzem a seggét, de akkor sem tettem volna, ha riszál előttem, lévén valóban nem érdekelt. Nem igazán foglalkoztatnak ilyen világi dolgok, az én elmémet nem mérgezheti meg egyetlen nő sem, legyen bármilyen dekoratív is. Általában addig el sem jutok, hogy valakit ilyen módon felmérjek, hisz minek? - Ám, ha a te esetben a tetszés egyenlő az agyamra mész megfogalmazással, akkor lehet valami a dologban. A farkasom még mindig nyugtalankodott, és valamiért azt akarta, hogy fogjam be a pofámat. Hát most mi az isten haragja van? Mi ez a gyeplőbehúzás? Nem jellemző ez rá, általában elég elmebeteg módon áll a dolgokhoz, most meg… Érthetetlen.
- Idiótát? Kikérem magamnak! Fújom fel az arcomat, s csak egy nagyon kis hajszál választ el attól, hogy nyelvet is öltsek. Inkább felnevetek, maximális pimaszságot csempészve a hangomba. - Vannak, természetesen. Akarod őket hallani? Vágom oda a felhívást keringőre. Végül az okfejtésére bólintok. Egész okos lett ez a kölyök, így, hogy nem tobzódik az önmaga okozta gyászban még meg is csillannak irányomba is értelmi képességei. Persze én amúgy sem szoktam szeszélyből átharapni senkit - de - szóval már akkor tudhattam, hogy mivé lesz a cserebogár. Nem, mintha beszívva érdekelt volna, de ezzel a gondolattal nem rongálnám az előzőek fennköltségét. - Utóbbit vállalom, ha nem ütközik az elveimmel. Jegyzem meg. Yettát nem bántanám, az egyértelműen elvekkel való ütközés lenne, de amúgy nem tudok olyat felsorolni oknak, ami ellenezné, hogy meglegyen a falka mellett való fellépésem. Persze, mondjuk az igazsággal minden alól ki tudnék bújni, de nem áll szándékomban kikotyogni a dolgokat. - De ugye ehhez nem kell meglátogassam az alfádat, elég ha te közlöd vele? Vonom fel szemöldökömet. Már csak a pillarebegtetés hiányzik. Valahogy nem megy úgy, hogy tudom, férfi voltam, amikor Lucast magamévá tettem. Mármint.. nem úgy. - A midre? Kérdezek vissza szemtelenkedve arra, hogy van-e neki agya. Közben pedig megfordulok a tengelyem körül, hogy legyen esélye megtekinteni csodás hátsómat. Nem hiszem, hogy hidegen hagyja, nem olyan ez a test, ami csak úgy hidegen hagyna bárkit is. Farkasának nyugtalansága hizlalja a májamat. Közelebb engedem hozzá sajátomat, emberi tekintetembe eresztve a farkas pillantását egy időre, hadd zavarjam össze. A koromat még mindig nem mutatom, de jó játéknak ígérkezik ez. - És mi járatban vagy errefelé? Nem a falkaterületen értem, hanem konkrétan itt a hegyen. Civilben, ha úgy tetszik. Elvégre csevegünk, nem igaz?
- Csak tessék. Kérje ki magának, rohadtul hidegen hagy, már-már szórakoztató lenne a pofafelfújása, ha éppenséggel nem egy kóbor lenne, aki kissé idegesít. Nem is kicsit, ami azt illeti, agyérgörcsöt kapok azoktól, akik azt hiszik, nekik mindent szabad. (ROFL) - Hogyne, minden vágyam. Naná, hogy nem, de amúgy valóban érdekel, hogy akad-e értelmes kérdése. Túlzottan megválaszolni azonban biztos nem állna szándékomban őket. - Értem. Ezt öröm hallani. Hát persze, hogy nem, nem csípem a magányosokat, és kész, a többségük úgy gondolja, hogy mentesülnek minden kötelezettség alól csak azért, mert nem csatlakoznak sehová. Pláne akkor kifejezetten idegesítő, mikor egy falka lakta városban teszik ezt, - Akkor ezen a ponton érezném szükségét az említett elvek lefektetésének. Mik is képeznek kizáró tényezőt? Faszomba, hogy megint meg kell írnom egy elcseszett jelentést, egy hülye kóborról. Nem vagyok írógép… Lehet, hogy inkább megkérem Norát, hogy vésse már fel, amit diktálok, vagy előadom magam szóban, de valahogy most rohadtul frusztrál ez a nő. Meg a farkasa. Főleg a farkasa. Nem értem. Nem láttam még az életben, mégis úgy érzem, hogy ismerem. Abszurd. - Az egekre, meg ne látogasd az Alfámat. Jah, elég, ha én közlöm vele, csak akkor nekem kell érted tartanom a hátam is, ami bevallom, nem tűnik az eddigiek alapján életbiztosításnak. Elvégre, ha az én döntésem, hogy a segítség fejében megkaphatja a megtűrt státuszt, akkor engem fognak szétcincálni, ha zűr lesz vele. Erre nem vágyom, minő meglepő. - Ennél gyatrább visszavágásra biztos nem futotta. Rezignáltan sóhajtok, az ovisokra jellemző a hasonló, és köszönöm, tökéletesen tisztában vagyok intelligenciám létezésével, szóval nem egy sehonnai szőke luvnya véleménye fog érdekelni ilyen téren. Meg semmilyen más téren sem. - Felőlem aztán fejre is állhatsz, akkor sem fog érdekelni a segged. Remélem, erre visszakérdez, hogy esetleg buzi vagyok-e, mert akkor végleg elkönyvelhetném magamban egy csökött agyú libának. Le sem pillantok, komolyan hidegen hagy a külleme, és ha eddig még nem fogta fel, talán most már meg fogja érteni, hogy nem a levegőbe beszélek. Részemről sosem engedhettem meg magamnak, hogy a nők eltereljék a figyelmemet a lényegről. A szemét viszont figyelem, így észreveszem a változást is, és egy pillanatra zavarodottság telepszik meg az enyéimben. Valahogy ismerősnek találom, de rá nem jönnék, honnan. Őszintén, nem is akarom fejtegetni, még magamban sem. - Szabadnapom van. Volt. Javítom ki magam hamar, elég kurtán, elvégre igencsak beleköpött ilyen téren a levesembe, és nem szokásom díjazni az ilyesmit. Ha egyszer ráveszem magam, hogy valamiféle hobbimnak hódoljak, már olyannak, ami nem munka, és nem elmebetegségre vall, hát akkor örvendenék neki, ha közben nem futnék bele senkibe, aki arra késztet, hogy rögtön visszakapcsoljak falka üzemmódba. - Hát te? Téli napfürdő? Vagy hófürdő, tudomisén, egyébként innen sokkal inkább érezhető a nap melege, már legalábbis tapasztalataim szerint.
Nem bírtam aludni. Órákon át forgolódtam. Legalábbis kellően sokáig ahhoz, hogy végül lerúgva magamról az így is meggyötört takarót; a telefonom után kezdjek el kotorászni. Kisebb csattanás tudatosította számomra, hogy sikerült levernem a kislámpát, vele együtt zuhant a keresett kütyü is. Ott hagytam. Legalábbis addig, míg fel nem csaptam a lapost, amit kényelmesen az ölembe helyeztem. Őszintén: nem tudtam mit kezdeni magammal. Szóval, némi kattintgatást, és olcsó, agyrohasztó játékot követően letoltam magamról az internetet rágcsáló laptopot, halk, tompa kattanással zárva össze a száját. Újra a mobilért nyúltam. Először csak a mutató- és hüvelyk ujjam között kezdtem el pörgetni, míg végül Josh számánál akadtam meg. - Úgyis ígértem egy randit, szöszi. - dünnyögtem magam elé, ahogy a hívás gomb fölé emeltem az ujjam. Aztán meggondoltam magam... Na, nem a felzavarását illetően, hanem, hogy kevésbé drasztikusan "török" rá hajnalban. Maradt a text-elés...
Héj, béjb! Akut randi? Mondjuk egy óra múlva, a hegygerincnél? Szépre nyald magad! Dolog van. Nyálazlak; A. U.i.: Ne morogj, inkább emeld meg a segged!
Ha pedig rövidesen választ kaptam, úgy máris pattantam, lezser eleganciával túrva fel a szekrényemet. Nem vacakoltam sokáig, ami a kezem közé akadt, az máris rám is került. Sötét farmer, szürke póló, semmi extra. Az ajtó előtt még igazítottam a sérómon egyet; lazán hátra söpörtem, kész. Fésű: pipa. Aztán csak belemásztam a koptatott bakancsba, és indultam is kifelé, lekapva a fogasról a bőrdzsekit...
[...one hours later]
Már a hegygerinc közelében jártam, így a viseltes Ducati-t ledobtam félúton. Kár lenne vele feltűnést kelteni a falka területén, szóval jobbnak láttam, ha idő előtt megszabadulok tőle. A további utat végül egy könnyed stoppal folytattam. Nem, nem volt kedvem farkasozni, aztán meg újra felöltözni. Úgyhogy maradt Mrs. Stevens társasága, a halálosan köhögő Ford-é, na meg az ölebnyi pincsijé; Mr. Cupcake-é. Persze, hívjam csak Cuppy-nak; és hát hagy ne mondjam, hogy nem csak informáltak, de egyenesen követelték tőlem mindezt. Szóval, miután meghallgattam, hogy Mr. Stevens hányszor és miként felejti el a saját eszének hol létét, na meg, hogy mennyire idegesítő a sok huligán, akik a kukákat lökdösik fel, és jaj de rossz dolog az a zöld micsoda, amitől a fiatalok olyanok, mint a zombik, tudtam-e(?) na meg persze, hogy Cuppy milyen édes volt tavaly karácsonykor; kiszálltam. Még elengedtem egy kurvára nem kényelmes vigyort, és egy intést, majd amint csikorogva tovább haladtak, ledobtam a vállaimat. - Jézus, baszd meg... - fújtattam, némi szemforgatást követően. Viszont, további megjegyzést nem voltam hajlandó elherdálni, így csak elindultam irányosan, a hegygerinc alja mentén...
[...here and now]
Már éreztem Josh-t. A szagát is meg a jelenlétét. Páncélom azért stílusosan, féltávra volt tekerve, hiszen nem fűlt volna hozzá a fogam, ha alkalmatlankodó, váratlan vendégünk akadna. Nyilván, járkálnak erre... arra... ezek. Végül már ki is rajzolódott előttem a hím kontrasztos alakja, és ha nem volt vak, hát láthatta is, ahogy szalutálok neki; na csak amolyan félvállasan. - Szeva, szöszi! Csini vagy ma éjjel! - dörmögtem kedélyesen, ahogy elé érve pacsira nyújtottam a kezemet/tenyerem. - Nah, gondoltam teszünk itt egy kis romantikus sétát. Ellenvetés? Hoztál virágot? Nem? Szégyelld magad! - aztán hagytam szóhoz is jutni, ha volt neki raktáron. - Gondolom vágod hol vagyunk, annyira nem vagy még süti. - löktem meg a vállammal, ahogy lassú léptekkel elindultam előre. Cél nem volt, egyelőre terep szemle volt, Alec módra. Tekintetem a területet fürkészte, mégis szavaimat Josh-hoz intéztem. - Voltál már erre? Vagy te is annyira szűz vagy, mint én? - reszelősen formáltam a mondatot, míg végül pillantásom meg is érkezett a hímre.
Dupla járat és akármennyire élvezem, fadarabként hullottam az ágyba, miután majdnem belefulladtam a kád vízbe, tisztálkodás címmel. Mindenki beteg szinte és ez még nem is lenne a baj, inkább alszom, hagyom a gondot meg a gondolkodást az ébrenlétre. Hason szétterülve horpasztok, csendben, a horkolás nem tartozik az erényeim közé, s ezért nem is gyakorlom. A mobilra megrándulok, a szöveges üzenetek is hangosítva és mindenféle zizegős tulajdonsággal vannak ellátva, biztossá téve, felébredek, a legmélyebb álmomból is. Morgok egyet, majd sóhajtok és kitapogatózom az éjjeli szekrény felé, hogy aztán a párnát levéve a fejemről, fekve olvassam el az üzenetet. – Téged mutogatni kéne, esküszöm. – dünnyögve dobom vissza a telefont az ágyra és a másik irányba fordítom a fejem. Egy fél percig van nyugtom, morgok egy mélyet és felülök az ágyon, álmos fejjel. Civilként álomból ébredni nálam egyenlő a nyűggel és a kábultsággal, ha melóból hívtak volna, már csak a kondenzcsíkot látnák utánam. Ismét felveszem a telefont és visszaírok neki.
Csövi béjb, Ha annyira szeretnél még egy lukat a hátsódba, ingyen és bérmentve megteszem neked, még csak oda se kell menned. Kaparlak, Jay UI: Hozz piknikkosarat.
- Milyen jól tudod, hogy morgok. Nem véletlenül. – megvakarom a borostás képem, azt is helyre kell pofozni, indulás előtt. Megint pakolhatom helyre, varrhatom össze, mert ide nekem Idahot, hogy összekaszkodik a falkával, és akkor még én is meg fogom tépni a bundáját. Nyeregbe pattanok, a jófajta kis chopper bírja ezeket az utakat is, hiába vagyok a gyorsaságért, azt majd a fellegekben. Jóval a falka határa előtt állok meg a motorral az egyik parkolóban, ahol simán hagyhatom a kétkerekűt. Fekete, hosszú ujjú póló, sötétzöld katonanadrág és bakancs a szériatartozékom. Eszem ágában sincs a falka határain belülre lépni önszántamból biztos nem. – Mi van béjb, meguntad az életed, vagy szeretnéd megismételni a laktanya fogságot? Nem fogok én meglőtt lábbal megint kutyagolni, felejtsd el. – leparolázok vele. – Csak a mihez tartást végett, igen, tudom, és pechedre, nem vagyok szűz. Semmilyen értelemben. A süti az te vagy, csak nem ragadsz. – nem engedem el a kezét, hanem a közeli sziklának csapom, hogy utána neki is nyomjam, ha sikerült meglendítenem. Tudom, hol sérült meg, hiszen én varrtam össze. – Most pedig szépen velem jössz. Elmegyünk innen. Nincs kedvem balhéra. Te is megígérted, hogy nem fogsz, hát tartsd is be, de ha menni akarsz, akkor menj. Nélkülem. A területükön kívül is lehet szaglászni, béjb. – akárhogy is dönt, ha beljebb akar menni, vagy maradni, ez esetben magára marad.
Tisztázzuk: Csak azért nem téptem meg, mert akkor engem ki rakna össze!? Jó... meg egyébként se tudnám bántani, még azt leszámítva se, hogy éppen a sziklának passzíroz. Mellesleg: nem volt túl kényelmes a póz, és bevallom; kivételesen nem számítottam rá, hogy kenegetni támad kedve. Ha ezt tudom, hozok neki kenyeret... meg vajat. Csak morrantam egyet, némi fogcsikorgatással karöltve, ahogy végül két tenyeremet a vállán, majd a tarkóján érezhette. - Ne parázzál már kisszoknya. - magyaráztam - Az apám meg ne legyél, mert akkor muszáj lesz kamuznom neked. Ja, és ne tapizz, érzékeny vagyok, mint a havibajos csitrik. Azt, ugye tudod, hogy - húztam közelebb a fejét, erővel, ha kellett, egészen a homlokomig koppantva az övét. Totál buzis volt, de most nem ez a lényeg. - momentán azért vannak heréid, mert én ott hagyom őket?! Jó-jó ne pislogj, nem bántom, de megkérlek szépen, ne lökdöss, vadi régi a kabim, még elszakítod, baszki! - a fejem még mindig ironizált, míg a szám széle már vigyorogni kívánt. Elengedtem, sőt: löktem. Na, csak kicsit... - Igazad van, nyugi. Nem is akarok bemenni... Csak körbe járni. Vagy attól is csíkos a gatyód? - megpaskoltam a vállát, érezze - habár tudnia kellett - az iménti előadásom nem volt komoly. Egészen... persze. Mert én se vagyok lekvár. Jaj, nagyon nem. De őt tényleg: sose bántanám. Inkább hagynám, hogy aszottra verjen, de nem tudnék neki ártani. Előbb mennék érte tűzbe, na az megint egy másik téma. - Csak érdekel. Szeretek tisztán látni, na meg: volt dolgom a napokban helyi bundással jah; ne nézz így... kicsit felbaszott, érted... feltételeket akart. Háhh... Feltételeket! A marha... - osztottam meg vele, és még egy fancsali grimaszra is akadt időm. Nem voltam amúgy pipa, a tag egész normális volt, de lássuk be; nem bírom ha be akarják osztani az életemet. - Akarsz róla beszélni, vagy szarod le? Közben meg gyere, ne csajoskodj! Csak körbe megyünk, tisztes távolságban, így okés? - markoltam meg a kabátja ujját, egész normálisan vonva, húzva meg őt magam után. Igazából nem értettem mitől tart. Megígértem, hogy nem keverem magam mostantól szarba. Azzal a hímmel is normálisan elnyomtam egy teadélutánt, nem hogy lecsesznie kéne; meg kéne dicsérnie! Ha pedig végre rászánta magát a körhintára, akkor lassú, csendes léptekben hagytam magam mögött a lábnyomaimat, az övéivel együtt...
Ahogy sejtettem, két dudás meg egy csárda, ezt fogja hozni. Hagyom, hogy a tarkómra csússzon a keze, várom, miként reagál. Vigyor vagy vicsor, kinek mi, ül ki a képemre. – Tisztázzuk: azt ugye tudod, hogy azért van még a fejed a helyén, mert bírom a búrád? - Még hagyom húzni a fejem, de amint összeér a fejünk, benyúlok a karjai között és leveszem magamról a kezeit és szinte kölcsönösen taszítunk egymáson. – A kabátod nem ér annyit, mint én. Havibajos csitri. – félvigyorra húzódik a szám. Hátralépek ugyan kettőt, majd megállok, karba fonom a kezem, úgy nézek rá, várakozva, mit is dönt. – Csak szeretnéd. Sötétkék és egy Aico DH.5 van rámatricázva, csak hogy röhögjél. A tiedén meg macik. És jól teszed, mert a lábad töröm, ha beljebb mész. – utólag ugatni könnyű, nem is tenném meg. Ahhoz túlságosan is jól ismerjük egymást, sok baromságon mentünk keresztül és nagyon is hozzám nőtt. Mással nem mennék balhéba, az biztos, bár ez attól függ, milyen balhéról lenne szó. - Dolgod? – vonom fel az egyik szemöldököm, ebben most semmilyen csíny, vagy jókedv nincs, számon kérek. Az egy dolog, hogy balhés, ha viszont itt elássa magát a falkával szemben, akkor a legjobb esetben úgy fogják reptetni innen, hogy én mászkálhatok utána, ha találkozni akarok vele. Egyéni gondom és egyben tudom, hogy ha azt ígérte, nem balhézik, akkor nem is fog. Ezeket mindig betartotta. – És legalább összebalhéztatok? – amit utána mond, arra csak a tenyerembe rakom az állam. – Még szép, hogy feltételeket. Hol élsz te? A Holdon? Ha nem vagy falkatag, akkor ellenszolgáltatást kell adnod, hogy maradhass. A város a falkáé, jogosan szabnak feltételeket a kóboroknak. Örülj, hogy nem tépik le a fejed üdvözlésképpen. Sosem volt veled ilyen? – kérdezem meg, mentőkötélként. Nagyon sokáig én sem találkoztam ezzel, hozzá kellett szoknom. A kötöttségeket nem kedvelem, és mivel még sosem voltam falkában, mostanra már annyira megszoktam a falka nélküli létet, az emberek társaságát, hogy nincs kedvem elveszteni ezt a fajta szabadságot. - Engem is megtaláltak. Jó fejek. Némelyik gyanakvóbb, szakmai ártalom. – legyintek, a kezem a nadrágderékra kerülve pihen. Pozitívnak mondható az összes eddigi belefutásom velük, és az a vadászat! Régen éreztem ilyen jó adrenalinlöketet a földön, négy lábon trappolva. – Jól elvagyok velük. Hé, ne rángasd a király kabátom, jövök én! Vagy valami másra vágysz, béjb? – váltok hangot, majd közel bújok hozzá, cukkolva, miközben nekiindulunk. – Még mindig abban a szappantartóban élsz? Nem megyek hozzád partizni. Mit akarsz nézni? Hogy meddig van a határ, vagy mennyire harapják szét a segged? – figyelem a környéket, itt jóval frissebb a levegő, mint Anchorageben. – És milyen volt a találka? Fecsípted életed szerelmét? - utalok vissza arra, hogy felkeresték őt is. És mert egy kis barátságos cukkolás sosem árt.
Tudtam, hogy bírja a burámat, ez nem új. Mondjuk én is az övét. Ez a szerencséje, mondom én! Noh, miután kitaszigáltuk magunkat, és még a lelkemnek is jól eső szájcséplést is levezényeltük; megigazítottam a kabátom. Mert bár régi, és kopott, de az enyém! - Imádom tudni mi van rajtad; ha tovább izgatsz meg is nézem Mr. Klein! De el kell szomorítsalak, nincsenek macik, se színesek, se rajzoltak, simán fekete, dolgozd fel. - löktem meg a vállát barátságosan, a képemre mázolva egy jókora vigyort. - Dolgom, ja. Mondjuk számoltam vele, de nem élveztem. Még én hívtam randira, érted. Azt evett egy hot-dog-ot. Pancser. De amúgy egész normális volt. A balhéról meg ne álmodj, megígértem, hogy jó fiú leszek, béjb! - kacsintottam rá szórakozottan, voltaképpen a felháborodásom is csak egy Alec-es dac, amit meg kell emészteni. Na nekem, neki. - Rilex, majom. Vágom a feltételekről szőtt szent mesét, csak nem bírom, ha izomból ezzel indít valaki. Semmi bók, egyből a lecsóba; á-á. Egyébként lazán ment, egyelőre nem mondtam sokat, habár utólag ez talán hiba. De ha úgy akarom, úgyis megkeresem az alfát. Nem holmi kismotyóval fogom megbeszélni az életem további részét. - vontam vállat, még mindig "durcásan", noha a nagy része csak rájátszás volt. Egyébként kétséges bennem az egész. Már csak azért is, mert tisztában vagyok vele, hogy előbb utóbb döntenem kell. Vagy arrébb tolom a képem a következő városba. Azt mondják Anchorage nyugisabb. Lehet bepróbálom, mint sem fejet hajtsak egy ilyen nyafka bandának! - Jó fejek? Jól el vagy velük? - kérdeztem vissza; komolyan, ne szívass. - Majd nem leszel, ha ultimátumot kapsz. Akkor és ott, majd cikibe lóg a hajad. - ingatom meg a fejem. Az ilyen sose kispista, ezt ő is tudja, pláne ő, aki amúgy is parancsra pattant anno, miközben befoghatatlan. Mondjuk. Én megértem, meg együtt érzek, ismerem a fajtát, magamból; egyértelmű. De féltem őt, még ha nem is kéne, de bárhogy is lesz... az életemet is rá hagyva a vak szerencsére védeném, ha kell. Közben rángattam magammal, ő meg sípolt, mint a fulladozó búvár síp. - Veled? Mindenre, picikém. Gyere nyálazzalak! - egyöntetű, ő bújt, én karoltam, majd az állkapcsát összefogva kényszerítettem csücsörítésre. - Imádlak, gumimaci! - duruzsoltam, cuki volt, de már engedtem is el, mielőtt még élvezni kezdte volna. Szóval, trappoltam, előre... halkan, és óvatosan. Nem akartam én zajt csapni, se bajt kavarni. Ki járt abból mostanában, a szavam pedig tényleg szent. Már amennyire az lehet, de nem cseszem át Josh-t. - Kezdem azt hinni, hogy parázol, katona! Nem lesz gond, mit csipogsz? Inkább gyere... - nem mentem beljebb, csak a gerinc vonalán haladtam, oldalamon a hímmel. A hegyek vonulatát követtem, a szagokat ízleltem; mindent aprólékosan, mélyen eltéve az elmémbe. - Azt nem, az te vagy, ne aggódj. Féltékeny vagy? Édes. De nem volt hosszú, rövid és száraz, ahogy ez megy. Apropó. Ha már nem bírod a lavórt, összecuccolunk? - nem néztem rá, a szavaim egyszerűek és könnyűek voltak. - Nem most, majd egy hónap múlva. - komolyan gondoltam. Ki mással osztanám meg a helyet, ahol élek, ha nem vele? Sok barátom van, tényleg. De Josh-om, csak egy van. - Baszki, jön valaki. - torpantam meg, ívesen kapva el a hímet. Magamhoz vontam, erővel, vagy anélkül, a radarom eszeveszett vészjelzésbe kezdett. Arrébb rántottam magunkat, egy fához, miközben már egy lehetséges barlangot, odút egy kibaszott nagy fűszálat, vagy bármi mást kerestem, ahova behúzódhatunk. Nincs balhé! Nincs és kész! Megígértem.
- Pedig a sötétkéket szívesebben stírölném rajtad, béjb! – vigyorgok vissza rá. Voltunk eleget együtt, hogy egymás hülyeségeit megismerjük. Minden egyes szavát komolyan figyelném, ha nem ütne át Alec szavain az, ahogy el is képzelem magam előtt, milyen képeket vágott meg kommenteket fűzött magában az egészhez. Muszáj vagyok vigyorogni, van, amiből ne is nőljön ki, szórakoztató nézni. – Ha úgy ette művészien, hogy nem csöpögött a hot-dogból semmit, akkor jobb, ha vigyázol. – felnevetek a következőkre, Alec egoja csak az enyémmel vetekszik. – Ha egy alfa áll előtted, az az út már csak kétesélyes lehet haver, mivel szereted a cica bajszát huzigálni, számolj majd be róla. Nem vagy köteles mindenről zenélni nekik. Dolgozzanak csak meg érted. Én sem tettem másként. Szórtam morzsákat, tesztelést kaptak bőven, várom a visszajelzéseket a haveroktól, hol rángatták meg azokat a bizonyos szálakat. – ez sok mindent el fog árulni alaposságukról, gondolkodásmódjukról. Számomra ez egyszerre játék és egyszerre taktika. Katona voltam legfőképpen, ahol a hátam fedezését tanultam meg legelőször. Totál nincs kedvem Alecet elveszteni, semmilyen módon. Ha kell, beleütögetem a fejébe, hogy játszon velük, mint macska az egérrel. Öt, tíz vagy akárhány év múlva úgyis odébb állunk, ha maradhatunk, bármi is volt itt, az a múlt lesz. Mint a Fülöp-szigetek, mint a német hadifogság. - Kiscicám, még nem tanultad meg, ha a fogad fehérjével üdvözlöd őket, ők seggbeharapással viszonozzák? – előbb ugranék közbe, ha így lenne. - Szintén ugyanúgy válaszolnék. Kaptam ultimátumot, és nem is annyira burkoltan. Az a centis? – most éppen nem, de katonaként általában olyan szokott lenni. Értetlenül vonom össze a szemöldököm, ahogy megfog, majd összecsücsöríti a szám. Az elolvadó figyelmességet viszonozva, ahogy elengedi az arcom, lefejelem. – Imádlak, homonculus. Bazmeeeg, és te mondod, hogy kemény fejem van. – dörzsölöm vigyorogva a homlokom. – Parázok? Te dumálsz róla, én cselekedtem. Nem én flangáltam be a területükre, béjb. – azt nem mondom, hogy nem élvezem. Adrenalink függő vagyok, és a helyzetben is lubickolok, tudom, hogy levágható jeleket küldözgetek erről a világba. – Édes kis szívem, nagyon ajánlottam, hogy ezt adod válaszul, különben tárgyalhatunk a vagyonmegosztásról. Egy hónap? Addig aludjak a híd alatt? – cukkolom úgy vissza, lejöjjön, az ajánlat elfogadva. – A lavórt kivéve, bárhová. Oda csak kötéllel legközelebb. – eléggé forgott a gyomrom, mire leértem a pallóról. – Három nap múlva költözöm csini házikómba. A bibircsókos nejem lehetsz. – csapom seggen, és nagyon komolyan gondolom az ajánlatot. Egyszerre állunk meg és kapjuk el egymást, mivel ő az erősebb, magához is ránt, majd egy fához. – Ennyire elkapott a hév, béjb? – vigyorgok, miközben már figyelek ezerrel a világba. Lerázom magamról a karjaim. – Ha mi észrevettük őket, ők talán nem, ha olyanok, mint mi? És a szagunkat is fel fogják ismerni, ha összefutunk. – megvakarom az állam. – Futhatunk is. – vigyorgok, közben keresem az egérutat, majd a kezemmel mutatom, merre van lehetőség, és figyelem őt is, észrevette-e merre található a kellemes társaság kiindulópontja.
Engem ugyan egyik bundás sem fog irányítani. Ha akarom csatlakozom, ha akarom nem. Ez ilyen egyszerű, és bár lehet sokat gondolok magamról, azt is leszarom. - Ne zizegj picim, nem lesz itt gond, ha nagyon keménykednek biztos lehetsz benne, nevet váltok. Mondjuk a tiedre, szépen cseng nem? Alec Colston. Csipáznád, tudom. De ne reménykedj, nem vehetsz el. - nyomok egy öklöst a vállába, érzéssel. Áh, nem eszik olyan forrón a kását, és én sem terveztem úgy, hogy pucérra vetkőzöm nekik. Adok, amit akarok. Abból pedig nem sokat tudnak meg. Eddig is sikerült kijátszanom, hogy csak annyi info legyen rólam - még az őrzőknél is - amennyit én adok. - Az a centis. Fejre állítanak, és úgy rúgnak seggbe. Na nem engem, majd téged. - frászt, majd ha engedem. Biztos, hogy nem. De ettől még minden jogom meg van arra, hogy cukkoljam őt. Közben a kevésbé sem centis hajába markolok, ahogy hirtelen magamhoz rántom; ugyebár. Lefutom a tiszteletköreimet a szájával, mert hát nekem az jár, hogy gyömöszöljem őt, aztán engedem is el. - Nem én rinyálok, mint egy öt éves, hogy "jajj menjünk már". De nem kell félni, nyuszi. Itt a papa. - kacsintok, szórakozott a tekintetem is. Mindig jól érzem magam ezzel a majommal. Aztán mégis mosolyba fordulnak a fogaim, értem a célzást, a cukkolás meg lepereg. - Miért, most is kényelmes ott nem? - dobom a labdát, de már veszem is vissza. - Hiányzom, tudom, nincs aki betakargasson este. Ne aggódj hamarabb a füledre növök, mint a pattanás. Legyen két hét. Addig rendezem a szarjaimat. - mert van pár dolog még, amit előbb elintéznék, mielőtt újba kezdek. - Leszek, ha azt bírod. De hol lesz az a szép kis kacsalábon forgó? - kérdezem, ezúttal komolyan, mert az én ajánlatom sem volt tréfa. Ezt ő is tudja, már pedig örülnék, ha a házikója nem lenne túl közel, bár messze se. Francnak sincs kedve felesleges sétákhoz. - Ennél jobban, csak nem férek a gombodhoz, szivi. - adom, amit kapok, szívlelem is, tényleg. Imádom, tényleg egy majom! Szóval rántom őt, magammal, miután a léptek zaja erősen belemászott a fülembe. Kurva jó tényleg, hogy ezeknek most kell erre vonulni. - Nem futunk, ezeknek meg nincs orruk, hagyjad már. Max betudják annak, hogy átvonult erre két marha nagy barom. Te meg az eszed. - még most is cukkolom, ujjaim továbbra is a kabátjába markolnak. - Na gyere, ne picsogj. - húzom magammal, sietve, egyre távolodva a másik két hímtől. Mert időközben erre is rájöttem, mekkora forma vagyok, mi? Persze, hát Josh is vágja, de ettől még magamra veszem.
Néhány percbe beletelik mire kellő távolságba tudom magunkat, és csak ezután vagyok hajlandó elengedni Josh-t. - Tudod mit? Legyen igazad, rágom a szádat. Menjünk inkább inni, és beszéljük meg az esküvőnket. - az összecuccolásra értem, nyilván. Neki se kínai, szóval ha beleegyezik, akkor kicsavarom a csípőmet, és a hátam mögé taszítom a hegygerincet. Nem vallanám be, de nem akarom őt bajba keverni, és magamat se. Megígértem! És nem fogom megszegni. És nem mellesleg: csípem, ha a bundám a helyén van! Feleslegesen nem nyúzatok, na. - Anchorage-hez mit szólsz? Ott kimehetnél játszani a kertbe. - vigyorgok rá, ahogy már jó pár métert elhagytunk a bakancsunkkal.
/ nagyon-nagyon sajnálom, hogy eddig várattalak! o.o /
Felröhögök a névajánlatra. Meglengetem a jegygyűrűm. - Csípem a poliandriát picim. És van egy jó hírem. Ha megunnád dadogni, hogy a nevem Alekkkkkolston, hét év és öt hónap múlva úgyis megválsz tőle. – vigyorgok teli szájjal. A név elég nevetségesen hangzik, éppen úgy, mint a nyelvtörő sh és k egymás után az én nevemben. – Tutira. Válás esetén mindent viszek. Béjb. – pislogok rá. – A teknődet megtarthatod. – teszek egy sóhajjal kísért lemondó mozdulatot. Elég egy kis lik és máris szivárog. Most már értem, miért kap mindegyik csaj nevet. – A fejre állításhoz nagyon meg kell dolgozniuk. Ha sikerül, akkor már meg is érdemlik, hogy seggbe harapjanak. – amit úgyse hagyok, a háborúskodást pedig hagyom a csatatérre. Pilótáskodom. Határozott a hangom és eltökélt. Üzletember is vagyok a pilóta mellett, és ha valamit elhatározok, addig csavarom a dolgokat, míg az előnyömre nem válik. - Papa? Hol? – körbenézek látványosan, még meg is fordulok, majd vissza Alec felé. – Itt csak egy magát macsónak gondoló bundást látok, akinek csípik a bolhák a hátsóját. – nyújtom ki a nyelvem egy pillanatra, majd a vállára telepszem a karommal, jó erősen magamhoz szorítva párszor. - Iiigen, hiányzik az a szőrös mancsod, hogy a takarómat taperolja. Mindig is a gyengém volt a sebészkéz. – önirónia rulz, még a szemöldököm is megemelem. – Két hét? Addigra meglesz a leszállópálya is. Vagy mondjak inkább kikötőt? – sandítok rá szendén. – Kertvárosi rész. Ha a pontos cím kell, cukorkám, csak egy igen esetén kapod meg... Hallway utca tizennyolc számot. – vonogatom a szemöldököm. - Nem is engednélek tovább. Te kis huncut. – veszély közben jön meg az agyamentség nálam is, a koncentrálással és éberséggel együtt. – Futni jó dolog pedig. Leadod az úszógumidat. – ütöm oldalba, érezze a törődést, persze, csak finoman. – Ejj, de hajt a hév, szivi. Melyik bokrot nézted ki? – utána már csak az útra figyelek, és biztonságos távolságban már komótos sétára váltok, a motor felé. - Sirály. Tudok neked egy nagyon csini tütüt. Balettcipőt bevállalsz? – sandítok rá, majd átadom neki az egyik sisakot a motor mellé érve. – Kezd egyre csábítóbbnak hangozni a visszaköltözés. Csakis veled, béjb. – pattanok a kormány mögé, s hagyom, hogy mögém üljön. Mehetnénk mancson is, az eléggé necces belépő lenne a krimóba.
A megbeszélt találkahelyen ácsorogtam, mivel sejtésem szerint Lucas autóval fog érkezni, ezért azt javasoltam neki, találkozzunk a Laknál, itt le tudja tenni az autót, aztán kényelmesen mehetünk arra, amerre csak szeretnénk. Ha viszont a telefonban mást mondott, értelemszerűen ott várakozom rá. Nem szerettem volna elkésni, így már jó néhány perccel a megbeszélt időpont előtt ott várakoztam, ugyan hűvös volt, de itt mikor nincs az? Viszonylag már hozzászoktam a zordabb időjáráshoz és mivel nem traccspartizni fogunk, ezúttal a sapka és a kesztyű is elmaradt; kezeimet zsebre vágtam, a kabátom kapucniját felcsaptam a fejemre, a hidegtől és a szállingózó hópelyhektől is tökéletesen védett. Alsó ajkam rágcsálva lyukadnak ki ismét ott a gondolataim, hogy vajon jó ötlet volt-e Lucas-hoz fordulnom, hiszen fene tudja, van-e egyáltalán ideje ilyesmire, nyilván ezer és egy teendője van, a világért sem szeretném feltartani. Ráadásul.. mégiscsak ő a Béta! Ugyanakkor ha Béta lett, akkor nyilván az egyik legjobbtól tanulhatok, arról nem beszélve, hogy valószínűleg nemet mondott volna, ha nem férek bele a napirendjébe, úgyhogy megpróbáltam nem túlizgulni ezt az egészet. Leharapni csak nem fogja a fejemet, ugyan nem ismerem, de csak nem olyan típus, úgyhogy emiatt remélhetőleg felesleges aggódnom. Miattam jön ide, rám áldozza az idejét, ezért pedig hálás is vagyok neki, úgyhogy félre minden aggodalmas gondolattal, nem lesz itt semmi baj. Amint megpillantottam az autót - vagy őt, ha nem azzal jött -, vettem egy mély levegőt és sóhajtás formájában fújtam ki. Mivel az utóbbi hónapokban minden nap próbálkozom a pajzsommal, így most is magam köré képzeltem a burkomat, szinte már ösztönösen megy, annyit gyakoroltam azóta, hogy Horatio-val először foglalkoztunk vele. Nyilván igencsak semmilyen életű még, de valahol el kell kezdeni, ha jobban belemélyülünk a mai napi programba, akkor valószínűleg úgysem marad energiám ilyesmire és hamar a porba hullik majd. - Szia! - köszöntöttem kedvesen, közelebb lépdelve hozzá, ajkaimon halovány mosoly játszott. - Köszönöm, hogy eljöttél - fontosnak éreztem ezt megjegyezni, mert hálás voltam érte, így voltam bekódolva. Azt viszont, hogyan tovább, már teljes mértékben rábíztam, a farkasom kíváncsian nyújtogatta a nyakát, mi is vár ma ránk, mert azt ugyan megbeszéltük, hogy a regenerációmra szeretnék ráerősíteni kicsit, az már nem volt teljesen világos előttem, miként is tesszük majd ezt meg.
Van valami pikantéria abban, hogy Darren kölyke megkeresett azzal, hogy a regenerációját csiszolgassuk tovább, de nemet mondani aligha akadt okom rá, én magam nagyon is szeretem és becsülöm, ha egy kölyök képes leszervezni magának az ilyesmit a fejlődése érdekében. S valljuk be, Payne regenerációjában sokkal inkább tud segíteni a mi vérvonalunkba tartozó egyed, mint bárki más, úgyhogy én szívesen megteszem, amúgy is bírom a kölyköket. A fekete terepjáróval leparkolok a lak előtt, kirakva a kis barnát, aki meg Asamihoz jött éppen, én nem szoktam vele foglalkozni, így már minden mentornál megfordult, noha engem még nem keresett meg, talán ami késik, nem múlik. Még megnéztem, hogy bemenjen a lakba, aztán már indultam is Payne felé, hogy üdvözöljem. - Szervusz, Payne! Nyújtottam kezet, mert bár látásból ismerem, személyesen, csak egymás közt még nem találkoztunk. Úgy tűnik, ennek is eljött az ideje. Olyan kis bájos, ha nem tudnám, eszembe nem jutna, hogy ő is vérfarkas, valahogy nem az a kaliber, mint ahogy a másik kis barna sem. Biztos a barna haj teszi, bár, így jobban belegondolva Danáról határozottan nem ez jön le. Maradjunk annyiban, hogy mindenki más. - Ugyan, ez a dolgom, én köszönöm a lehetőséget. Gyere, sétáljunk. Intek fejemmel a fák felé. Fogalmam sincs, hogy áll a fájdalommal meg sikításokkal, ilyenek, mindenesetre az biztos. hogy nem szükséges a Lak közvetlen közelében megejtenünk a dolgokat. - Először is, meséld el kérlek, hogy haladsz a regenerációddal, mi mindent éltél már át, illetőleg, hogy az ezüsttel milyen mostanra a viszonyod? Amíg haladunk, legalább ennyivel is okosabb leszek, és tudni fogom, mit hogyan kellene annak érdekében tenni, hogy valóban fejlődjön is a kis nőstény. Egyszerű lenne levágni valamelyik végtagját, esetleg 1-2 csontot megrövidítni. Tiszta élvezet lenne a dolog, tényleg… Ennyire nem szeretnék drasztikus lenni, de majd meglátod.
Kezdőlap
/
