Nem gondoltam volna, hogy valaki más is érkezik a hímmel, mégis, ahogyan a fiatal nőstény kiszáll az autóból, egy mosoly neki is jut, ha éppen felém néz. Ismerni nem ismerem, de valószínűleg ő lesz Sienna, az Alfa legifjabb kölyke, majd valamikor vele is jó volna összefutni, kedves arca van, biztosan hamar megtalálnánk a közös hangot. Amúgy sincsen Kölyök "játszópajtim", ki tudja, talán vevő lenne ilyesmire is. Nem is ez a lényeg, figyelmem inkább Lucasé, ahogyan közelebb lépkedek hozzá, a felém nyújtott kezet megrázom, bemutatkozásra nincsen szükség, így csak mosolyom az, mit a mozdulathoz mellékelek. Szám széle szalad feljebb kissé, ahogyan bólintok a szavait hallva. Azért nem sok Mentortól hallottam ám ilyesmit, hogy ők köszönték meg a lehetőséget, ráadásul neki még a Lakig is el kellett jönnie! Néma hála ült meg a tekintetemben, ahogyan elindultam mellette az erdő felé. - Amikor Darren átharapott - kezdtem bele - elég csúnyán szétkapta a vállamat, illetve még a Kölyök-viadalon kaptam Masakótól, de ezen kívül csak kisebb sérülések voltak. Illetve az ezüstből fakadó égések - tekintetem olykor az arcára siklott, de javarészt az utat figyeltem, nehogy hasra vágódjak, elég kínos volna. Mást sajnos nem tudnék felsorolni, amivel a regenerációmat erősítettem volna, bár nyilván ilyen fiatalon a konyhai bakizások, a lépcsőn való fenékre esés és a kávés doboz ujjamra való rácsukása is ilyesminek minősül, de ezeket olyan apróságoknak ítélem, hogy ennyire konkrétan inkább fel sem sorolom őket. Inkább az ezüsttel való viszonyomról mesélek, azon a téren azért jócskán több érdembeli dolgot tudok felsorolni. - Mindig van rajtam olyan ezüst, amit már megszoktam és olyan is, amihez még szoktatom magamat. Néhány állandó, gyengébb darabot kivéve mindig cserélem őket, így legalább az egyik folyamatosan csípi a bőrömet - nyilván nem olyat viselek, ami a húsomat is leégeti, ezeket amúgy is mindig Darrentől kapom/kaptam, ő meg figyel az ilyesmire. Valamilyen szinten ebből fakadóan hozzá vagyok szokva a fájdalomhoz, de ez nyilván csak szúnyogcsípés ahhoz képest, amit mondjuk a mai találkozónk tartogat.
Nem mondom, hogy nem látom a tekintetében a hálát, de nem reagálom le, nekem tényleg jól esik a kölykökkel foglalkoznom, mondhatni, egész üdítő a többi feladatom fényében, úgyhogy nagyon is szívesen csinálom, ehhez kétség sem férhet. Azért, amikor elkezdi ecsetelni, hogyan is áll a regenerációval, némileg összeszaladnak a szemöldökeim. - Ahogy hallom, a jelek szerint nem fordítottatok erre különösképpen gondot. Az ezüst miatt persze folyamatosan fejlődik valamicskét, de azt hiszem, összességében ezen a területen le vagy maradva. Viszont látom, a pajzsod fenn van. Helyes! Mármint, nem pártolom annyira magunk közt a használatát, de ők csak gyakorolják szépen, nem fog ártani nekik egyáltalán. Próbaképp azért körbejárom energiáimmal a pajzsát, felmérve, hogy teljesen egyben van-e, illetőleg kicsit megkocogtatom, hogy érezzem, nem esik-e szét a legkisebb behatástól darabjaira, viszont egyébként nem bántom, le fog az esni úgyis hamarosan, nem szükséges erőszakoskodnom. - Szóval, ha szeretnéd, viszonylagos rendszerességgel összefuthatunk, hogy csiszoljunk rajta, nem tudom, mennyire szeretnél ráfeküdni a dologra. A felajánlásom mindenesetre megtettem, szívesen pesztrálom őket rendszeresen, olyan tanítványok úgysem akadnak, akikre csak egy mentor figyel, de szerintem ez nem is baj, jobb több farkastól tanulni, szélesebb látókört kapnak, és másféle módszereket is láthatnak, amik közül eldönthetik, melyik passzol hozzájuk a leginkább. - Rendben, ezt ne is hagyd el. Én két pecsétgyűrűt viseltem, mindkettő elég bika volt már ezüsttartalom tekintetében, de a színezüst nyilván nem menne, hiába vagyok első fokos, meg korban is szép időt megélt, attól még fakír csak száz éve lett belőlem. Egyébként más nincs rajtam, mert buzisnak tartanám mindenféle ékszerek magamra aggatását, én inkább a pengéimmel játszom olykor, hogy edzem magam. - Arra gondoltam, leellenőrzöm azt is, hogy megy a harc, azzal a különbséggel, hogyha hibázol, és támadási felületet hagysz, ki fogom használni. A farkasod miatt ne aggódj, visszafogom. Nem szeretek csak úgy hobbiból kölyköket ütni-verni, így összekötöm a két dolgot. Így is tudom, hogy szép számmal lesz rajta sérülés, ráadásul ezüst penge által, mert amit ő már nem vél támadási felületnek, azt én minden bizonnyal igen. Következésképpen ilyen téren szemét leszek, de ha olyan helyzetbe kerül, hogy szét akarja valaki kapni, még ennyi esélye sem lesz. - Nem tudom, hogy állsz a fájdalommal, nem áltatlak, elég pocsék lesz, de bizonyára tudod, hogy a fejlődésnek ára van. Azzal meg is álltam egy kisebb tisztáson, remekül fog mutatni a hó tetején a vére, és előhúztam az övemből az egyik pengét, annyi könnyebbséget kap, hogy ennek a markolata nem tartalmaz ezüstöt, az enyém igen, de én már hozzászoktam, és elviselem, neki még sok lenne. Felé dobom, az ő dolga, miként szerzi meg, elkapja a levegőben, vagy pedig megvárja, míg leesik, és kivadássza a hóból…
- Igen, én is így vélem - bólintottam számat húzva a szavaira, nem véletlenül kértem, hogy a regenerációmra feküdjünk rá, igencsak le voltam maradva ezen a területen. Éppen ezért nem érintettek olyan érzékenyen a szavai, főleg, hogy még dicséretet is kaptam a pajzsom miatt! Kissé feljebb kunkorodott szám széle, igyekszik a farkas lánya, főleg, hogy Horatio-val is erre gyúrunk a leginkább, ráadásul én magam is szeretnék fejlődni, éppen ezért érzem fontosnak a gyakorlást, akkor is, ha sokáig nem bírom a pajzzsal. Éppen azért csinálom, hogy egyre jobban és jobban menjen majd. Szerencsére akkor sem hullik darabjaira, amikor Lucas kicsit nekifeszül, ennyit még kibírok, tudom, hogy hamarosan már semmi erőm nem lesz, hogy még erre is figyeljek. - Köszönöm a felajánlást, mindenképpen szeretnék élni a lehetőséggel! - csaptam le egyből a felkínált lehetőségre, felé fordítva mosolygós arcomat. Kifejezetten pozitív a hímmel kapcsolatban, hogy maga ajánlotta fel a lehetőséget, ha az edzés során jól kijövünk, valószínűleg én magam kérem meg ilyesmire, bár nyilván könnyebb így, hogy ő ajánlotta fel. Egek, tiszta jófej és az elején még féltem tőle! Mondjuk lehet ha teljesen szétkap, már másként fogok vélekedni, de az is csak a fejlődésem fogja szolgálni, annyira meg nem nézem ki belőle, hogy olyan örömmel állna neki a szadizásomnak. Bár aztán ki tudja... - Nem állt szándékomban - szerettem az ezüstöt és nem azért, mert női mivoltomnak hála kedveltem az ékszereket. Néhány darabnak eszmei értéke volt, a többit pedig szívesen viseltem. Ráadásul ez egy olyan dolog volt, amiben Mentor nélkül is tökéletesen fejlődhettem, persze, hogy éltem a lehetőséggel! - Öhm.. oké - böktem ki végül kissé bizonytalanul, mert a harc a másik olyan terület volt, amiben eddig nem túl sok tapasztalattal rendelkeztem. Csúnyán fogok kinézni, amint itt végeztünk, ebben egészen biztos volt, de próbáltam a jó oldaláról szemlélni a dolgokat. Amellett, hogy a regenerációmra rágyúrunk kicsit, harc terén is elsajátíthatok valamit. - Persze - bólintottam immár jóval határozottabban. - Nem ringattam magam tévképzetekbe - regenerációt jöttünk fejleszteni, nyilván nem simogatni fog, hogy ezt elérjük, éppen ezért már a telefonhívásunk óta edzettem magam lelkiekben, hogy ez bizony fájni fog. Az pedig, hogy miképpen is állok a fájdalomhoz.. szerintem hamarosan úgyis kiderül. Repül a tőr, magabiztosan nyúlok érte, legfeljebb már most megvág, ha elpuskázom, de hála égnek ilyesmi nem történik, sikerül ráfognom még a levegőben a markolatra. Próbálgatom kicsit, volt már ilyesmi a kezemben, bár használni nagyon nem kellett még, szerintem ez meg is látszik rajtam, de hát.. egyszer mindent el kell kezdeni, panaszkodni pedig nem fogok, ilyen helyzetekben nem szokásom. Egy helyben ugrálva próbáltam kicsit átmozgatni magam, bár az idefelé való séta is segített kissé, ezen kívül ha nem volt más utasítása, akkor próbáltam minden rezdülésére, mozdulatára figyelni, miközben felvettem az alapállást és vártam a további instrukciókat, vagy esetleg már az első támadást.
- Megbeszéltük. Bírom a kölyköket, szóval nem okoz gondot foglalkozni velük, sosem okozott, igazából úgy érzem, hogy mellettük teljesedek ki igazán. Rejtély, hogy miért nem vágtam bele soha egy sajátba, valószínűleg úgy gondoltam, hogy nem férne bele az életembe, de így is szinte napi szinten foglalkozom kölykökkel, akkor maximum mindezt csak rá koncentrálnám. - Nyilván. De a megerősítés sosem árt. Meg aztán, megnézném, ha Darren hagyná, hogy ezüst nélkül mászkáljon. Én sem hagynám a kölykömnek, ha lenne, elvégre, nekünk legalább megvan a lehetőségünk arra, hogy a kezdetektől fejlesszük a képességünket, nem úgy, mint egyes más vérvonalak, ahol eltelik ötven év is, mire egyáltalán esély nyílik a kibontakozására. - Szóval a harc is húzós kérdés? Nem gáz, ez nem is arról fog szólni igazán, csak meg akarom adni az esélyt, hogy egy-két támadást kivédhess. Nem kergetem illúziókba, mert fájni fog, de azt akarom, hogy védje magát, és legalább ebből is tanuljon egy keveset. Egy teljes harci edzéssel nem fog felérni a dolog, már csak azért sem, mert olyankor nem adok fegyvert senki kezébe, vérfarkasok vagyunk, nem párbajhősök. - Látod, a tenyered máris megúszta. Egy illékony mosoly szalad a vonásaimra, mert a mozdulat ügyes volt, de sajnos az is igaz, hogy nem sokáig lesz vérszagtól mentes a levegő. Egyszerűen csak nem vagyok annak a híve, hogy anélkül szeletelek fel valakit, mint egy rúd sonkát, hogy ő bármit tehessen ellene. Megvártam, míg ugrálgat egy kicsit, én magam általában remek formában voltam, tekintettel arra, hogy szinte sosem álltam le. Az ezüstjeim egyébként jobbára csak gyűrű formájában díszelegtek rajtam, ugyan korábban voltak olyan téveszméim, hogy a piercingek meg én remek pajtik leszünk, de nem vagyunk. Néhány bőrbe ültetett microdermal piercingem viszont van, de nem látható helyeken. Egyedül az alkarjaimban fut végig pár három-három, de az sosem látszik szinte, és az is inkább praktikus célokat szolgál, harcban jól jön. Amint ezzel megvoltunk, már lendülök is neki, egyelőre jobbára csak az oldalát támadva, felkarra célozva, olyan tempóban és lendülettel, hogy esélyt hagyok neki arra, kitérhessen, egyelőre. Viszont szüksége lesz az ügyességére és reakcióidejére mindenképpen, különben hamarosan egy csinos vágás fog díszelegni a jobb felkarján. Nem mély, ezüst esetében többnyire nem az a cél, hogy minél mélyebbre fusson a penge, mert így is épp eléggé kellemetlen lesz… már ha nem úszta meg. Sokáig nyugta azonban biztosan nem lesz, de igyekszem úgy mozogni, hogyha odafigyel, akkor meg tudja állítani a pengémet minden egyes alkalommal. Részemről ez a bemelegítés, de legyen egy kis sikerélménye is…
Mosolyogva bólintottam, amikor áldását adta, hogy rendszeresítsük majd a találkozóinkat, jót fog tenni rágyúrni kicsit erre is. Lassan minden területet más Mentorral fejlesztek, mondjuk ezt egy cseppet sem bántam, hiszen mindenki máshogy tanít és véleményem szerint így nagyobb rálátást is kapok a dolgokra. Arról nem is beszélve, hogy a Lak falain kívülre is mozdulok kicsit ezen tekintetben. Ráadásul Lucas jófejnek tűnt, úgyhogy nem aggódtam emiatt. - Nem kifejezetten fektettünk eddig erre hangsúlyt - persze, előfordult már, de azok sem kifejezett harci edzések voltak, de lehetséges, hogy majd megkérem Lucast, a következő alkalommal azt vegyük elő kicsit. A következő szavait hallva bólintottam, egy-két támadást kivédeni még szerintem nekem is menni fog, mert azzal tisztában voltam, hogy egyébként semmi esélyem sem lenne a hím ellen, ha ő úgy dönt, hogy bekeményít. Végül is én kértem, hogy a regenerációt fejlesszük, azt pedig nyilván nem lehet máshogy, mint ilyen formában, úgyhogy egy szavam sem lehet ellene. - A mai alkalom első sikerélménye - és bízom benne, hogy nem az utolsó. Nem szerettem volna úgy hozzáállni ehhez az egészhez, hogy megszívom majd, mint a torkos borz és tényleg semmi esélyem ellene, mert ha negatívan állok hozzá, akkor az a teljesítményemen is meglátszik. Persze nyilván nem bízom el magam, de egy kis optimizmus azt hiszem, nem fog megártani. A védekezés nem annyira nehéz feladat, amíg lassabban támad és hagy esélyt, hogy kivédhessem, kitérhessek előle. Az ilyesmi, a reflex a vadászatok alkalmával elég sokat fejlődik, hogy most még képes legyek kitérni előle. Az első, felkaromat célzó vágás elől féloldalasan lépek el előle, hogy a lendületet kihasználva egyből szembe forduljak vele és úgy várjam a következő támadásait. Az elején egészen jól boldogulok, sikerül kitérni előle, de egy óvatlan pillanatban talál a pengéje. Hiába nem szánt mélyre, az ezüst égeti a bőrömet, húsomat, felszisszenve kapnék oda, de próbálok nem foglalkozni vele és nem adni lehetőséget egy újabb találat bevivésére. Minden figyelmem a hímé, az állkapcsom összeszorítva küzdök az égető fájdalom ellen, az oldalam bal felét érte a vágás, érzem, ahogyan a felsőm elkezdi felszívni a szivárgó véremet, a jellegzetes fémes szag pedig hamar megcsapja az orromat. A fehér bundás már jócskán mocorog odabent, de ennyivel még én is elbírok, ráadásul Lucas is mondta, hogy visszafogja majd a farkasom, ha úgy adódik, úgyhogy nem tartok a hirtelen előbukkanásától.
Azt a véleményt én is osztottam, hogy nem árt több mentorral is megismerkedni, és tanulni tőlük, mert ahány farkas, annyi szokás, és nem biztos, hogy egy adott mentor mindenben passzol egy kölyökhöz. Tőlem például senki se akarjon pajzshasználatot tanulni, mert gyűlölöm, és fölösleges képmutatásnak tartom a világunkban. Ha egyszer valaha lenne egy kölyköm, akkor biztos vagyok benne, hogy nem tőlem tanulná ezt meg, de szerintem ezzel nincs semmi baj, más meg mondjuk a regenerációt hajlamos elmismásolni, vagy épp a harci gyakorlatokat, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja. - Nem gond, időd az van, mindenki olyan tempóban, és azt tanuljon, ami neki jó, a regeneráció ilyen szempontból nagyobb gond. Elsősorban ilyenkor a mentális dolgok, a pajzs, és a regeneráció a fontos, illetve a képesség bontogatása azoknak, akiknek van már erre lehetősége, vannak olyan adottságok, amiknek sokkal több idő kell. - Így van, és bizonyára nem az utolsó. Nem szándékozom megalázni, vagy azt elérni, hogy úgy érezze, tehetetlen velem szemben, az lenne, ha úgy akarnám, de egyáltalán nem célom megingatni az önbizalmát, nem mintha egy fakírnak lehetne, eddig a tapasztalataim szerint a farkasink mind szörnyen önző, egoista lelkek. Éppen ezért nem vagyok kibékülve sajnos a sajátommal, és a legviccesebb az egészben az, hogy még csak nem is létezik olyan, aki át tudna harapni, és ha lenne is bárki, akkor sem tudná visszaadni a régi farkasomat. Értékelem, hogy eleinte megragadja a kapott esélyeit, és kitér a támadások elől. Egy valamit hiányolok csak, nem is próbálkozik a pengével, sem megakasztani a mozdulataimat, sem pedig esetlegesen visszatámadni. Igaz, ez csak annyit jelez, hogy a farkas nincs épp a felszínen, mert akkor talán ösztönből fakadóan is megtenné. A védekezés emberi is, de a visszatámadás, agresszivitás inkább a farkast jellemzi. Az első vágás után már úgy sejtem, azért fel fogja ütni a fejét, de ha a pajzsa még fenn van, ezt nem érzékelem, de kisvártatva nyilván a megszakadó koncentráció okán már érzékelem a fehér bundást. Az enyém egy büdös dög ilyen téren, mert amíg valaki nem szolgál elképzelései szerint rá a figyelmére, addig nem érdekli, épp ezért marad ott, ahol van, nem akarom, hogy bezavarjon a képbe. Én bírom a kölyköket, neki idő kell, hogy bárkiről is tudomást vegyen. - Támadj csak vissza, senki sem kell csak a védekezésnél leragadni, illetőleg tűrnie, hogy bántsák. Használd az ő ösztöneit, jobban tudja nálad, mit kell csinálni, merre kell mozdulni. Ők vadállatok, az életük a tét a legtöbb esetben, és nem sokszor tesznek különbséget. Amíg az egyik farkas nem adta meg magát, folyik a harc. Figyelj rá, ne félj, kiengedni nem fogom. Egyelőre legalábbis, de még nem tudom, hogy mi volna a jobb, ha farkasalakban ejtjük meg a dolgot, vagy így. Amennyiben nem fog menni, hogy mindezt kiszűrje a farkasától, meglehet, inkább a másik verziót választom majd, de egyelőre maradjunk ennél. Szusszanásnyi pihenője maradt, amíg beszéltem, de utána máris lendülök neki, szinte várva, hogy a farkasa átvegye szemei felett az uralmat… Mindenesetre, még mindig úgy mozgok, hogy legyen esélye, közel fair körülményeket próbálok teremteni. S igen, néha szándékosan támadási felületet is hagyok, a kérdés csupán az, hogy észreveszi, és kihasználja-e, vagy sem.
Aprót bólintok, igen, igaza van, egyet is értek vele, a regeneráció számomra is fontosabb, mint a harci tudás, most még legalábbis biztosan. Kölyök vagyok, a falka védelme alatt állok, így az edzéseket kívül nem sok esélyt látok arra, hogy bármikor szükségem volna a harci tudásomra. Persze nyilván semmi sincsen kőbe vésve, ezért nem is mondom azt, hogy nem fontos, csak jelenleg a regeneráció fejlődése fontosabb szereppel bír számomra. Halvány mosoly suhant át a vonásaimon a szavait hallva, ezek szerint nem az a célja, hogy porig alázzon és teljesen tehetetlen legyek vele szemben, ez pedig olyan dolog. Mondjuk szép is lenne, ha Mentorként ezt tervezné. De úgy tűnik, ez a veszély ezúttal nem fenyeget, úgyhogy hála égnek amiatt nem kell aggódnom, hogy az önbizalmam utolsó morzsáit is eltaposná. Ha hallanám a gondolatait, miszerint ő sincsen kibékülve a farkasával, tuti hisztérikus nevetésbe kezdenék, vagy éppen ellenkezőleg, még inkább kétségbeesnék, hiszen ha egy felnőtt farkasnak is gondjai vannak, akkor én mihez kezdjek? Én hogy jussak ezen keresztül? Mármint úgy, hogy a bundásom ne tiporja el minden emberségem és pozitív tulajdonságom. Az első vágását követően omlik össze a pajzsom, annyi mindenre már egyszerűen képtelen vagyok figyelni, így minden gond nélkül érzékelheti a farkasomat Lucas is. Mocorog, egyre hevesebben, ami azt illeti, mert ezúttal is szeretne felülemelkedni rajtam, megmutatni, hogy képesek vagyunk mi ezt jobban is csinálni. Ma eddig egészen nyugis volt, úgy tűnik, ennek itt van a vége. Hiába tanuló célzatú az a vágás, ő nehezebben tűri az ilyesmit, éppen ezért szeretne végre a porondra lépni. - Oké - bólintok kissé bizonytalanul, mert tudom jól, hogyha nagyobb teret engedek neki, akkor kíméletlenül veszi majd át az irányítást, akkor pedig minden bizonnyal képtelen leszek visszaszerezni. Gondjaim vannak a farkasommal, nem tudom, mennyire lesz áldásos pont a Béta előtt „lebukni” ezt illetően, de talán ebben is tud majd segíteni, fene tudja. Vagy lehet a közös célért való küzdés a mi helyzetünket is könnyebbé teszi valamelyest, egyszerűen nem tudom. Ismeretlen terepen tapogatózom, az egyetlen személytől, akitől pedig kérdezhetnék, a farkasom erővel tart vissza, mert túl önző és büszke, hogy ő tegye meg az első lépést. Mély levegőt veszek és a szemeim is lehunyom egy pillanatra, hogy amikor Lucas következő támadása elől térek ki, immár borostyánosan izzó tekintettel kövessem a hím mozdulatát. Hűvös energiáim megindulnak körülöttem, bizonyítási vágy és az elmaradhatatlan büszkeség érződik belőle. Én mozgok, ugyanakkor mégsem. Én nyögök, amikor a penge a bőrömbe mar, ugyanakkora mégsem. Furcsán olvad össze az Ő és az én, egyáltalán nem harmonikus a kapcsolat, arról pedig, hogy Lucas mindezt képes-e észrevenni, fogalmam sincsen. Mozdulunk, próbálva minél több vágás elől kitérni, a farkas ösztönei valóban nagy segítséget nyújtanak, nem véletlenül akart felém kerekedni, hogy megmutathassa, ő ehhez sokkal jobban ért, neki a vérében van, had mutassa hát meg, hogyan kellene nekem is csinálni. Ravasz és sunyi egy bestia, bármennyire is önző, nem feltétlenül az a célja, hogy teljesen elnyomjon, inkább tanítani szeretne ő is. Együtt könnyebb, kislány. Hiába kapunk be több vágást, nem adjuk fel. Mozdulunk, ezúttal leguggolva igyekezve kitérni a kar felé induló vágás elől, hogy a hím lábát vegyük célba. Nem állunk meg egy helyen, lépés közben próbáljuk kivitelezni a mozdulatot, mégse hagyjuk szabad felületként a hátunkat Lucas számára. Egyetlen szabad pillanat sincs, hiszen ez nem a pihenés ideje. Mozdulunk újra, a hímmel együtt minden bizonnyal, figyelve a támadási felületekre is, mert ha nem is okozhatunk akkor kárt neki, mint ő nekünk, szeretnénk minél több vágást bezsebelni, ne csak a mi vérünk fesse pirosra a havat. A következő támadásban a mellkasát vesszük célba, oldal irányból próbálva bevinni a vágást.
Szerintem minden valamirevaló falkatag tudja, hogy kezdetekben a regeneráció, és a mentális fejlődés a lényeges, utóbbi később jön jól, viszont a mentális előrehaladással az egyensúly is hamarabb elérhető farkas és ember közt. Különösen az önuralom gyakorlása segítségével, mert nem mindegy, hogy valaki harminc év farkaslét után sem képes visszaszorítani a farkasát a helyzetek nagy részében, vagy már mondjuk pár év alatt sikerül ennyire uralkodnia magán. Nyilván falka szinten jobban értékeljük azokat, akik gyorsabban elérik ezt a szintet, és ők is jobban járnak, ha nem évtizedekig kell kísérgetni őket, mert képtelenek vigyázni magukra és a környezetükre. Mentorként nem az a feladatom, hogy a földbe döngöljem a kölyköket, sokkal inkább a növekedésüket kell segítenem, lehetőséget adni a fejlődésre, elérni, hogy merjenek lépni, hogy ne csak szenvedői, eltűrői, passzív résztvevői legyenek egy eseménynek. Megtehetném, hogy teszem azt tüdőn szúrom. Nem halna bele, de hónapokig fel sem kelne, és levegőt nehezen kapna, de semmit sem tanulna belőle, maximum arra juthatna, hogy pocsék mentor vagyok. Nem érzem magam annak. - Ne félj, segítek majd visszaszerezni fölötte az irányítást. Nem célom, hogy a farkasa maradjon majd előtérben, legalábbis úgy tűnik, hogy nem olyan magabiztos ebben a kérdéskörben, következésképpen vannak közöttük problémák. Őszintén tudom irigyelni azokat a farkasokat, akiknek nincsen konfliktusuk. Én alig 100 éve vagyok a mostani dögömmel, de még mindig nem érzem, hogy olyan nagyon egy húron pendülnénk. Mondjuk, ebben vaskosan benne van az a tény és, hogy én még mindig képtelen voltam elfogadni ama tényt, hogy elvették tőlem az előző farkasomat. Elmosolyodom, amikor meglátom a tekintetét, szegről-végről bizonyost vérvonal rokonok vagyunk, bár távolabbiak, hisz más ágról származunk. Én Annakpok kölyke vagyok, épp ezért a dögöm is sokkal büszkébb és akaratosabb, mint az átlag, de látva Paynet, talán ez is tökéletesen képes öröklődni… Észreveszem, mert én is átéltem, élem a mai napig is, noha azon már túl vagyunk, hogy ne tudjak felülemelkedni rajta, ha úgy akarom. Ettől még ő és én homlokegyenest másra vágyunk, elég csak a Teremtőnkre gondolni, aki elől én messze elhúznék, ő meg oda meg vissza van érte. - Tudod, Payne, nem biztos, hogy annyira ellenkezned kell minden elgondolása ellen. Akármennyire is tűnik nehéz esetnek, azt ő is tudja, hogy nélküled nem létezhetne, csakhogy, már te sem nélküle. Érzem, hogy jelen van ő is, azon a ponton már túl van, hogy a tudata elmenekülne a valóság, esetleges fájdalom elől. - Nézd csak meg… ennyit számítanak az ösztönök, az érzékelés nem minden. Idővel majd megtanulod, hogyan tudtok összedolgozni, még ha most nehéz is. Ez nem jelenti azt, hogy a kapcsolatotok jó is lesz, de fel fogjátok ismerni, mikor kell együtt működnötök. Példának okáért most is, ugyan kitérhetnék minden egyes próbálkozása elől, de még nekem sem árt a gyakorlás, hiába vagyok intenzív ezüsttréningen a lemaradásom okán. Érzem a saját vérem szagát, noha rajta több a seb, mert elsősorban ez a lényeg. Sok kicsi sokra megy, az ezüsthöz való hozzáállását mindenképp megdolgoztatjuk. Könnyed táncnak tűnik csupán, de én tudom, neki mennyire oda kell figyelnie, hogy tartsa a lépést, mert igyekszem mindig egy kicsit rádobni egy lapáttal, gyorsabban, erősebben lecsapni, anélkül nincs értelme, nem szükséges bealtatnom az érzékeit, most az kell, hogy mindent használjon, amit csak tud. Érzem, hogy kárt akar tenni bennem, bár talán inkább a farkasa, és ha az enyém lenne előtérben, bizonyára már sokkal rosszabbul járt volna, nem véletlenül van csupán alig a felszínen. Ő nem mentor felfogású, ő nem tűrne egyetlen apró sebet sem, mert ő több annál, minthogy egy kölyök meg tudja sebezni. Érzem is, miként háborog odabenn. Mellkasra menne… Hát rendben, Payne, ha durvulni akarsz, akkor csak nyugodtan, megijedni nem fogok a dologtól, ez biztos. Egyszerre több dolog történik, az egyik az, hogy gond nélkül állítom meg ott a pengéjét, hogy még ne történjen esetemben szervi sérülés, mert én nem engedhetem meg magamnak, hogy bármeddig is az ágyat nyomjam. Ezzel egy szuszra azonban az én pengém viszont gond nélkül siklik keresztül a hasfalán, és áll meg a gyomrában, hogy kétségkívül roncsolja azt, úgy első elgondolásra nyolc hétnyi regenerációt biztosítva neki, nem mellesleg kellemetlen görcsökkel ajándékozva meg a regeneráció nagy részében. Ám ezért jött hozzám, kétségkívül megkapja, amit akar. Elhúztam volna még a dolgot, de ő döntött úgy, hogy másként áll a helyzethez, jobban mondva, a farkasa. Ekképpen egész közelről vizslatom a fiatalos vonásokat, s ki tudja, talán jó pár másodpercbe beletelik, míg rájön, hogy valami egészen kellemetlen történt. Nem csonkítom meg, annak sosem láttam értelmét, de egy kis belső regenerálódás sosem árthat.
- Rendben - bólintottam, immár valamivel határozottabb volt a hangom és az apró mozdulatban is több volt a magabiztosság, mint az előbb. Új és kényes terület ez az egész a számomra és az sem éppen nyugtató tényező, hogy pont előtte fogok felsülni, ha felsülök. Tudom, hogy mentorként van itt, nem Bétaként, de az ilyen dolgokat éppen annyira nehéz kikapcsolni, mint a félelmet, sajnos egyik sem csettintésre működik. - Én nem akarok ellenkezni, csak egyszerűen.. félek a következményektől, attól, mit fog csinálni, mi lesz így velünk, belőlünk. Nem akarok csalódást okozni, nem akarok megint teher lenni - ismertem be őszintén, próbálva nem túlzottan teret engedni a kétségbeesésemnek, talán akkor sem ment volna, ha akartam volna, hiszen itt volt, a felszínhez közel és az ilyesmi érzéseket már azon nyomban igyekezett elfojtani. - Igen, ebben bízom én is - bólintottam ismét aprót, ezek a szavak éppen annyira voltak az enyémek, mint a farkasomé. Ezt akartuk mindketten. Hogy képesek legyünk összedolgozni és ne azon kelljen civakodnunk, melyikünk kerüljön a másik fölé. Kiváló lehetőséget biztosít a gyakorlásra ez a mostani alkalom, mert habár inkább az övé minden mozdulat, attól még figyelek, tanulok, próbálkozom. A legtöbb dolog amúgy sem megy elsőre remekül és tökéletesen, a mi esetünkben pedig pláne, de tényleg hiszem, hogy idővel sikerül majd megtanulnunk, hogyan dolgozzunk össze és fogadjuk el teljes mértékben a másikat. Rendkívül fárasztó figyelni mindenre, nem csak fizikailag, hanem szellemileg is érzem, ahogyan fáradok, éppen ezért történik meg az is, hogy a farkasom egyre inkább hatalmasodik el rajtam és a helyzet fölött. Gyakorlásnak fogja fel ő is, de minél több sérülést szeretne adni a hímnek, hiszen nem tetszik neki túlzottan, hogy a mi vérünk sokkal erősebben érződik, mint az övé. Ezért is mozdul, a mellkast véve célba, csak hogy azzal ő sem számol, ami ezután következik. Kitérni sem volna esélyem, akkor sem, ha időben képes volnék észrevenni, de olyan gyorsan történik minden, mi pedig annyira nem számítunk rá, hogy valóban kell jó néhány másodperc, hogy tudatosuljon bennem mindaz, ami történt. Az ereimben pulzáló adrenalin is késlelteti, hogy a fájdalom eljusson a tudatomig, akkor viszont olyan erővel csap le, hogy megmondani sem tudom, éreztem-e már valaha ilyesmit. A tőr kicsúszik ujjaim közül, másik kezemmel automatikusan kapok Lucas válla felé, erősen markolva rá arra, nem szeretnék itt helyben összezuhanni a fájdalomtól. Enyhén nyílnak el ajkaim, egyetlen nyögésre futja csupán, érzem, ahogyan a vér felfelé tolul a torkomban, a gyomrom tájékán szétáradó fájdalom pedig egyszerűen leírhatatlan. Mintha beleragadnánk egy rövidke időre a pillanatba, kétségbeesetten keresem a tekintetét, de mindössze néhány pillanatig tart mindez. Mert aztán a fehér bundás ugrik teljes erejével a rácsaimnak, hirtelen túl fáradtnak érzem magam ahhoz, hogy visszafogjam, próbálkozom, de ha Lucas nem segít, akkor nem fogom tudni megállítani. Szeretnék szabadulni ebből az egész helyzetből, a fájdalomtól, mégis elmosódnak a határok, eltorzul a valóság, én pedig azt sem tudom, hol kezdődik az ő és hol ér véget az én.
- Payne, kinek vagy teher? Kérdezem csendesen, mert hozzám semmi olyan nem jutott el, hogy esetleg így lenne. Aggasztott az, amit hallottam, ugyanakkor azt sem mondhatnám, hogy nem vagyok tisztában azzal, mit érez, mert de, rohadtul tisztában vagyok, hiszen én magam is őrlődöm még rengeteget. - A mi vérvonalunk elég elcseszett farkas és ember kapcsolatot tekintve véleményem szerint. Viszont, ha mindig csak elnyomod, és nem engedsz neki, akkor sokkal kellemetlenebb következményei lehetnek. Nem egyszerűbb kontrollált körülmények közt teret engedni neki, utána egy ideig úgyis nyugton lenne. Én legalábbis így gondolom, de ez alá a kalap alá a hirtelen intenzív érzelmek nem tartoznak, ugyanakkor Payne talán már járhatna ott, hogy kicsit jobban tudja kontrollálni, de ez egészen naiv gondolat egy Fakír esetében. Mondhatni, irreális elvárás, és a jelek szerint Payne más tekintetben is roppant bizonytalan, ami bevallom, aggaszt egy kicsit, de a lelki sebeinek nyalogatása nem az én dolgom, bár azért figyelni fogom, és ha nem látok ilyen téren változást, akkor átgondolom a hozzáállásomat ilyen téren. Elmosolyodtam, s már jöhetett is a kis táncunk, amiben bőven adtam lehetőséget neki, illetve a farkasának, hogy a véremet vegyék, bár akadt köztük olyan seb is, ami valóban a sikeres támadásnak volt köszönhető. Igazság szerint úgy gondolom, hogy összességében büszke lehet magára, de ha ennyire bizonytalan és sebezhető a farkasával kapcsolatban, akkor a lelki fejlődésére is alapozni kell, márpedig a mi fajtánk szerintem alapból nem képes ilyesmire. Igaz, Darren emberként párját ritkítja ilyen téren, de a farkasa neki is idióta. Határozottan jó érzéssel tölt el, hogy a fájdalma nyaldossa a bőrömet, szeretem, teret nem szoktam engedni neki, de attól még bennem van, épp annyira, mint a tűzokozás iránti vágyam. Na jó, annyira talán mégsem. A derekára siklanak a kezeim, hogy megtartsam, illetve, viszonylag feltűnésmentesen segítsek neki megállni a lábán. Tudom, mennyit számít a büszkeség. - Ne aggódj, Payne, ebbe nem halsz bele, és tudod, ami nem öl meg, az megerősít. Pokolian fájni fog pár egy ideig, de szép lórúgást ad a regenerációdnak is. Azért átadlak egy gyógyítónak, ellenőrizzék az állapotodat. A farkasát egészen egyszerűen visszapakolom a helyére, eleget ugrált, most inkább belülről segítse az embert, mert pár napig Paynenek nagyon sok segítségre lesz szüksége, míg a gyomra át nem áll megint arra, hogy elláthassa a fő funkcióit. Nem látnám értelmét annak, hogy valaki átvegye a sérülését, vagy összevarrják, akkor semmi értelme nem volt. A tekintetem mindenesetre megnyugtató, sehol sincs benne a bundásom, csak a békés emberi felem. Végül felkapom a karjaimba, hogy magam vigyem a lakba, és feltett szándékom még mellette maradni egy ideig, legalábbis addig biztosan, amíg nem lesz stabil az állapota. - Szeretném, ha a dolgaidról majd beszélnél az Anernerkkel, vagy ha ő esetleg nem ér rá a közeljövőben, akkor egy Suttogóval, szerintem nem ártana. Rájuk egyébként is jellemző az az irigylésre méltó összhang a farkasukkal, amiről mi csak álmodhatunk, de adhatnak olyan tanácsokat, amik segíthetnek, vagy egyszerűen csak addig nyugszunk meg mellettük, amíg ott vagyunk, de bevallom, nekem néha egy-egy órácska is rendkívül jól tudna esni nyugalomban. Aztán már meg is indulhatunk, de azért még felkapom közben a széthagyott cuccainkat, ne maradjon itt semmi.
//Köszönöm szépen a játékot, szerintem már egy ideje gyógyult is vagy, mert elég rég kezdtük el. //
- Nem.. nem úgy értettem - kezdek bele egy picit zavartan, de végül egy mély levegőt véve, valamivel határozottabban állok neki a folytatásnak. - Most nem vagyok az, legalábbis nem érzem magam annak - mondjuk akkor sem éreztem így, csak utána világított rá Darren a dolgokra. - Én csak nem szeretnék megint az lenni - ha rajtam múlik, nem is leszek az, sokkal inkább tartottam attól, hogy csalódást okozok majd. Valahol azért vicces, hogy alig vagyok két éves kis szőrcsomó, de már ennyire széthullok az ilyen nyűgjeimtől, akkor mi lesz majd később? Inkább nem gondolkodom ilyesmin. - Igen, tudom - bólintottam aprót, ugyanakkor mégis jól esett kimondva hallani mindezt. Megerősített, elismételte mindazt, amivel tisztában voltam. Nem nyomhatom el. Valószínűleg nem is volnék rá teljesen képes. Szívesen kérdeznék az elhangzottakból kiindulva, hogy ő miként áll a farkasával, de túlságosan személyes kérdésnek ítélem jelen pillanatban, majd talán akkor, ha már jó néhány találkozón túl vagyunk és előjönnek ilyen dolgok is az edzéseink alkalmával. Furcsa érzés teret engedni egy ilyen helyzetben a farkasomnak, mert habár máskor is volt már hasonló szituáció, nem igazán kerekedett még ennyire fölém. Intenzívebb az érzés, testközelibb az élmény, ha lehet ilyet mondani. Nem kellemes, de mindenképpen a javamra, javunkra fog válni. Bár tény, hogy a bekapott sérülést követően már nem tudok ilyesmire gondolni és a hirtelen elöntő fájdalom mellett már semminek tűnik a dolog, de majd ha az ágyamban fetrengve elmélkedem az itt történteken, lehet másképpen fogom látni a dolgokat. Ha nem tartana meg, valószínűleg összeesnék, ezzel tisztában vagyok, éppen ezért kapaszkodom úgy a vállába/felsőjébe, mintha az életem múlna rajta. Egészen groteszk, furcsa mosoly húzódik a képemre a szavait hallva; bíztam benne, hogy ebbe nem fogok belehalni, szép is lett volna, ha olyan sebesülést okoz, aminek kimenetele visszafordíthatatlanná válik. Bólintottam, értem, válaszolni már nem tudok, kellemetlen az érzés, tartok attól, hogyha kinyitom a számat, akkor mindenem kibuggyan rajta. Vér ízét érzem a számban, de hiába próbálom visszanyelni, nem igazán megy. Ezért jöttem ma ide, ezért kértem tőle segítséget, hogy adjunk egy szép lórúgást a regenerációmnak, azt hiszem megkaptam azt, amit szerettem volna. Habár nem egészen olyan formában, mint ahogyan azt gondoltam, de egy szavam sem lehet ellene. Amint Lucas hímjének energiái a nőstényemnek feszülnek, neki sem kell több, amúgy sem bírná ellene, hamar a helyére kerül, így hát a pattogás helyett inkább másmilyen akcióba lendül. Szükségem van rá, éppen úgy, ahogyan neki rám, ebben a helyzetben pedig különösen. Nélküle nem élném ezt túl, mindketten tisztában vagyunk ezzel. - Oké - suttogom halkan, bár magam sem vagyok biztos benne, hogy kimondtam a szavakat, vagy csak gondoltam őket. Valakivel muszáj lesz beszélnem a dolgaimról és mivel jelenleg Darrennel nem tudok, hasznos tanácsot aligha kaphatnék mástól, mint az Anernerktől, vagy valamelyik Suttogótól. Lucas nyaka köré fontam az egyik karomat, amikor felkapott, nem lett volna értelme tiltakozni, hiszen állni is alig tudtam a saját lábamon, nem hogy járni! Nem tudom, mennyi ideig tartott a visszaút, de a következő pillanatban már a Lakban voltunk, egy Gyógyító ellenőrizte le az állapotomat. Mindenféle fájdalomcsillapítót és plusz segítséget elutasítottam, az én sérülésem, én fogok megbirkózni vele. Vagyis jobban mondva mi ketten a bundásommal. Lucasnak megköszöntem újfent a lehetőséget, amikor indulni készült, hogy aztán átadjam magam a regeneráció hosszú, fájdalmas folyamatának.
// Igen, azt hiszem én is. Szintúgy köszönöm szépen a játékot! <333 //
Rengeteg a történés a Falka berkein belül is és a városban is. A munka mellett bőven van mit csinálni. Kóborok, intrikák, apró kis információk. És persze az, amivel Eska megbízott. Maeve nem egyszerű eset, még sok munkám lesz azzal, hogy egyáltalán eljussunk egy normális kezdésig. Mindeközben pedig el kell hordoznom, hogy az Alapító talán lesz, talán nem lesz, de mindenképp az életem részét képezi egy darabig. Utódlással bízott meg, hogy lépjek a helyébe, de valamire utalt, hogy talán máshogy alakul. Fogalmam sincs, miért lett számára ilyen az idei Vörös Hold, mert számunkra egész tűrhető lett a városi hatása, ellenben a kiterjedése a határon kívülre már aggasztóbb. Remélem, Eska jobban érti ezt és nemsokára talizhatok vele, mert bőven akad megbeszélni valónk. Gondoltam, egy kicsit beásom magam a vérvonali testvéreim közé is és elhívtam az egyiket egy közös vadászatra. Mással is megtettem már, nem kell, hogy különös jelentőséget tulajdonítson neki. Amúgy meg ismeri a beosztásomat, tudhatja, hogy abból eredően is kíváncsinak kell lennem. Amúgy meg nem igazán beszéltünk meg, érdekes lehet egy új ismeretség is. Pár dolgot tudok róla, a többi meg majd jön. A találkozót a hegyek magasabb részén egy békésebb orom környékén beszéltem meg vele. Felküzdöttem magam, igazából még nem kellett nagyon erőlködni, mert kitaposott út vezetett fel idáig. Ha még feljebb megyünk, combosabb lesz majd. A hegyi kecske nem valami nagy termetű ellenfél, de óriásiakat ugrik és utolérni ezen a kőkemény terepen még nekünk is izgalmas. A vérem felserken, ahogy a vadászatra gondolok. Nagyon nyugodt a farkasom, de ezt élvezni fogja. Már járkál körbe-körbe, lesi a fenti részt, hátha megpillant egy megfelelő egyedet. Én meg az órámra pillantok. Piros dzseki véd a szélfúvástól, napszemüveg a tűző hegyi napsütéstől és csak úgy feltettem egy szintén piros baseball sapit is. Van itt egy kis rés a falban, ahová majd betömködhetjük a cuccainkat. Kellően rejtett, meg amúgy is csak a legvadabb hegymászók járnának erre, akik közül ma egyet se láttam a közelben.
A hócipőm sem gondolta volna, hogy valaha egy itteni őskövületnek gusztusa támad arra, hogy velem múlassa az idejét. Persze nem kellene meglepődjek, ezek a népek itt elég egyedi humorézékkel vannak megáldva, de mondjuk úgy, hogy inkább a kakában a C-vitamin faktort hozzák, semmint a valódi humort, így inkább gyanakvással álltam a kérdéshez. Mivel ismerősöm nem sok volt -tudatosan nem alakítok ki ismeretségeket, rühellem ezt a népséget és csak Sisi miatt vagyunk még itt, de azon a ponton, amint ő azt mondja, hogy elég volt, menjünk áshová, egy pillanatig sem fog izgatni, hogy ez a falka hűséget vár tőlem; elviszem - így nem tudtam utánamenni sok mindennek ezt a Rockyt illetőn, de a lényeg megvolt azért. A titulusa. Hát egye kánya, vadásszunk, ezen ne múljék. Klasszikus vadászsipkát vettem fejemre, szép, zöld nemezdarab egy nagy fácántollal, a varrásával kellemesen eltöltöttem egy éjszakát, rég volt alkalmam már ilyesmiket csinálni, hát úgy gondoltam ez a találkozás érdemes rá. Egyébként a többi holmim nem ennyire bajor, nem vagyok én hegyi kecske, meg azért túlzásba se kell esni, már tudom, hogy itt nem mindig aratok sikert a humorommal. Szóval csak diszkréten bújtam térdzokniba és térd alatt gombolós khaki nadrágba a bakancs kiegészítőjeként, viszont felülre "rendes" kabát került és pulóvet a póló fölé. Elég könnyű ebben mászni, értem már a tiroliakat, az meg, hogy a hím mit gondol majd rólam az öltözékem miatt, nem különösebben vág földhöz. - Szépet! Veszem elő a köszönést a tarsolyomból, s még kalapot is emelek hozzá megérkezésem után. A farkas nem annyira közvetlen, mint amilyen én vagyok, de a félig leeresztett pajzs mögül ő is kifigyel azért, mert a tudatlanság veszélyes lehet a magafajtákra, erőteljesen. A további nyitást Rockyra hagyom, elvégre ő hívott, illetlenség lenne elvenni tőle a kibontakozás lehetőségét.
Nem bánom, ha eltelik 1-2 perc, amíg várakoznom kell. A levegő tüdőt gyönyörködtető és a táj is olyan, hogy órákig tudnám bámulni. A hegyek méltósága, a kövek évezredes emlékezete csodálatos. Otthon érzem magam, sokkal inkább, mint a lakásban, ahol a fal túloldalán Mary Mama alig várja, hogy megint átjöhessen mesélni az unokákról... Amikor megpillantom a hímet, először koncentrálnom, hogy felismerjem. Mást nem nagyon várok erre a lehetetlen helyre, de azért elég furán néz ki. A szagokat nagyon jól elfújja a magaslati szélfúvás, úgyhogy a szememre támaszkodom. Áhá, valaki nagyon komolyan vette a hegyhez való alkalmazkodást. - Üdv! - válaszolok főhajtással a kalapemelésre. - Nagyon...alkalomhoz illően öltöztél. Hol vásárolsz ilyeneket? Mondanám, hogy Tell Vilmost játszik, de nem indítanék rögtön ezzel. Az a kalap nagyon is újnak tűnik, nem egy sokat használt darab. Full tirolinak néz ki a hím. Ha még jódlizni is kezd, annak viszont nem fogok örülni, mert elszaladnak a kecskék. A pajzsomat lejjebb eresztem, úgy nyakig és megsasolom, amit a hímről lehet tudni. Az általános infókat tudom róla, 200 alatti, elég kényszeredett helyzet volt, hogy csatlakozott és azt is tudom, melyik nőstény körül legyeskedik. A többi majd jön. - Mi a helyzet mostanában? A suli nemsokára véget ér, ugye? Ujjammal közben intek, hogy induljunk. Egy darabig még vezet felfelé a szerpentin, kanyargós, de elég széles, hogy ketten is elférjünk egymás mellett. A kiálló ágakkal kell csak vigyázni, mert ha valamelyikünknek sikerül innen leesni, akkor jó kis puzzle játék lesz összerakosgatni a csontokat. A kő csak kicsit repedett, mert a növényvilág nem kíméli, utat tör magának, ahol tud. A hegyi kecskéknek is kell valamivel táplálkozni, ugyebár. Ha elindultunk, lazán, ráérősen sétálgatok, karjaimat magam mellett lógatva. - Megvagy közöttünk? Remélem, nem bántad meg, hogy csatlakoztál - kérdezem a tanár urat kedélyes nyugalommal, amíg megtesszük ezt a kb. 15 perces, a hegyi levegő miatt elég fullasztó sétát. - Hallottam, te is beájultál. Alignak eléggé kitett magáért, mi is kaptunk, pedig nem is voltunk a városban. Megpendítem a témát, hagyom, hadd reagáljon. Pontosan tudom, kiket érintett a dolog és mivel az utóhatásokra figyelni kell, már az se titok, hogy ki akart a tőr jegyében járni és ki a békés tollkedvelő. Szerencsére mi az utóbbit választottuk, egyelőre ez a jobb, de Alignakot ismerve még lesz böjtje.
Az illetéktelen behatolás egy falka területre nincs ínyemre, éppenséggel egy másik falka tagjaként… eléggé húzós lenne, ha eme két falka viszályban lenne egymással. mondjuk a távolság elég szép, szóval gond nem is lenne. A helyzet az, hogy jelentést drága Maelyss adott le rólam. A koromat csak nem árulta el, legalábbis ami a teljeset illeti. Nem lenne szép. Szeretem ha a meglepetés ereje az én kezemben van. Szeretek taktikázni és a magam malmára hajtani azt a vizet. Szép dolog az élet. Azóta a találkozás óta a nősténnyel nem futottam össze. Elvoltam én az erdőkben, vadásztam halásztam, a városban jártam, de most már lépnem kellene. Anyám nem fog jelentkezni. Meg kell találnom. Még ha a tiltott rengetegbe is vezet utam. Könnyű menetnek ígérkezik, ám nem bízhatom el magam. Az erdő egy ideig az otthonommá válhat, de eltekintek ettől, hiszen ÉN itt nem élhetek. Olykor úgyis eléggé türelmetlen tudok lenni. Be kell férkőznöm a falka tagjai közé, hátha adnának egy kis tanácsot… bár csak így is páran tudunk a tudjuk kik létezésében. Nemrég vadásztam magamnak, gondosan elrejtett és összehajtott ruháim a bokor alatt lapulnak, melyeket az igényesség alapján lerázom és fel is öltöm magamra. Nyakkendőt igazitok, miközben az oly fontos lenne, pedig csak „vendégem” lesz… Pajzsom felhúzva teljesen, illetve 70 éves kort előhagyva, elrejtve a világ elől a Vérvonalam szépségét. Farkasom szokásához híven kényelemben fekszik, pihen, csupán csak fülének mozgása árulja el ébrenlétét. Egy meghajlott fára teszem le magam, kezeimet az ölembe ejtem, majd onnan pillantok az érkezőre. - Mi járatban erre, amerre a madár se jár? – tettem fel egy ártatlannak tűnő kérdést, de aztán a sóhaj kibuggyant belőlem. Megszólaltam mielőtt ő megtehette volna. - Nem akartam udvariatlan lenni és meghívás nélkül a területükre lépni, remélem megérti… - nem mintha nem jártam már a városuk felé, de nem kell erről mindenkinek tudnia. Elég ha az erdejükbe beléptem… - Milyen illetlen vagyok… - kapom kezem, ujjaim széttárva a halántékomhoz ragasztva, imitálva ezzel bosszankodásomat feledékenységem miatt. Lehuppanok az ülőalkalmatosságról és a másik hím felé lépek. - Thayer Lamarck... - Ami pedig ezt a találkozót illeti... elnézését kérem... hogy ide "rángattam". Talán teljesen feleslegesen. - tudok én udvarias is lenni, hiszen az 1800-as évek megtanitottak rá...
Én nem kötöttem nyakkendőt és az elegáns ruhát sem kaptam elő a szekrényemből, hiszen ez a találkozó egy volt a sok közül, amiben már volt részem és valószínűleg lesz is még a jövőben. Ráadásul egy kóbor kedvéért egészen biztosan nem fogok kiöltözni, amúgy sem szeretek zakót húzni, csak a legszükségesebb esetben. Éppen ezért kaptam magamra egyszerű farmert, felsőt, dzsekit, bakancsot és pattanva autóba mentem olyan közel a megbeszélt találkahelyhez, amennyire csak lehetett. Nem volt túl sok időm, így minél hamarabb szerettem volna ezt az egészet lerendezni, ráadásul akar a fene kilométereket legyalogolni ebben a retek hidegben. Szar is volt a fűtött kocsiból kiszállni a mínuszokba, úgyhogy zsebre vágva a kezem indultam meg szapora léptekkel az erdő belseje felé. Pajzsom leeresztettem és a farkasom ösztöneire bízva magam igyekeztem kiszúrni a hímet, hiszen nem akartam órákon át bóklászni az erdőben őt keresve, mondván ő másik tisztásra gondolt, mint amire én. Szerencsére hamar kiszúrtam, legalábbis bíztam benne, hogy ő az, akit keresek, mert ellenkező esetben elég morcos lettem volna. Hála égnek a jelekből ítélve ő az, így néhány méterre tőle álltam meg, minden gond nélkül véve elő a cigis dobozt és gyújtva rá egy szálra. Az első kérdését amúgy is ignoráltam volna, milyen mázli, hogy meg sem várta a válaszomat, hanem egyből a lényegre tért. Vagyis valami olyasmire. - Hogyne - a kifújt füsttel együtt érkezik a válaszom is, nem eresztve bő lére a magyarázatot. Megértem, persze, csak haladjunk, mert nem érek rá egész nap. - Michael Cooper - fogaim közé harapva a cigit nyújtok felé kezet, hiszen az illem így diktálja. A nevem minden bizonnyal amúgy sem mond neki semmit, nem hiszem, hogy pletykák tárgya lennék errefelé, főleg nem kóborok tekintetében. - Ne elnézést kérjen, hanem kezdjen bele a mesélésbe, miért is hívott ide - látszólag teljesen türelmesen álltam ehhez az egészhez, a cigimet is halál nyugodtan szívtam, de a látszattal ellentétben tényleg szerettem volna mihamarabb túllenni ezen az egészen. Az pedig szintén nem hozta meg a kedvem ehhez a csevejhez, hogy ő is úgy véli, talán feleslegesen rángatott ki az erdő közepére. Mindegy, térjen a tárgyra és haladjunk. Minden bizonnyal a maradási feltételekről lesz szó, lássuk hát, ő miképpen képzeli el a dolgot, én csak utána állok neki tépni a számat.
Michael Cooper… Kézfogásban egyesülünk. Farkasa irritáló, ahogy a sajátom is, már ami a viselkedésüket illeti. De ezek ők. Farkasom a füle mozdításából jelzi: itt van ő is. Ami meg a hímet illeti… nem vagyok Alaszkai, sem a területre való, egyik falka tagjait sem ismerem, max a sajátom. - Óh persze, majdnem el is felejtettem…. - tetettem feledékenységemet, de hát istenem…vénebb vagyok a szemben állóval… még ha ő erről mit sem tud. - Engedélyt szeretnék… - sőt, inkább akarok. - … a területükre való lépésre…és ideiglenes maradásra, akadt egy kis elintézni valóm és ami azt illeti keresek is valakit. - igaz a mondani valóm, a többi nem tartozik rájuk. - Ehhez kellene az, hogy egy kis ideig a területükre lépjek… hetek, vagy hónapok kérdése a távozásom. - tártam szét karjaim, hiszen tényleg fogalmam sincs Teremtőm hollétéről. Csupán üzenetet küldött, bárhol lehet. Elő kell állítanom az üzenetet átadótól… az is bárki lehet…. a Kölyöktől kell érdeklődnöm. - Bár, igaz ami igaz, szeretném mihamarabb elintézni és visszatérni a sajátjaim közé. - ebből már leszűrheti a lényeget. - Azt meg kell hogy kérdeznem, ehhez mit kellene letennem… az asztalra? - néztem rá kérdőn és egyben karjaim is leeresztettem. Farkasom pedig résnyire kinyitotta tekintetét, hogy a másikra pillanthasson.
Farkasom teljesen nyugodtan szemléli a másik hímet, mindössze talpon áll és türelmesen várakozik, felméri a "kínálatot", de semmi morgással, vagy acsarkodással nem adja a másik tudtára, hogy nincs ínyére a helyzet. Vezető Testőr vagyok, Testőr is voltam már, nem egyszer találkoztam kóborral eddigi életem során, nem rontok ajtóstul a házba és amíg nem adnak rá okot, nem piszkálom őket. - Miféle elintéznivalóról van szó? És ki az, akit keres, illetve mi okból? - egy pillanatig sem érzem magam kellemetlenül amiatt, hogy ennyire személyes információkat kívánok megtudakolni tőle. Ő szeretne tőlem valamit, hát az a minimum, hogy ad is érte cserébe valamit. Nem mellesleg a területünkre akar lépni, talán nem olyan meglepő, hogy szeretném tudni, miért is. - Kik a sajátjai és merre vannak? - szeretek tájékozódni, nem árt tudni, honnan jött és miért. Illetve számíthatunk-e bármi komplikációra, ha valami esetleg balul sül el. Nyilván nem akarok kekeckedni egy nálam idősebb farkassal - igen, Daisy a koráról is jelentett, így nem ismeretlen előttem, mennyivel is idősebb nálam - és amíg nem ad rá okot, nem is fogom megtenni. - Nos, két járható utat látok mindössze és remélem megérti, miért csak kettőt. Egy; behódol és a falkánk részévé válik. Kettő; eltűnik innen. Nincs más opció, a jelenlegi állás szerint nem tűrünk meg kóborokat a területünkön - nincs mit szépíteni ezen, ez van, ezt kell szeretni. Vagyis szeretni nem kell, csak elfogadni és bízom benne, hogy Thayer is így fog tenni.
Elég kíváncsi az ifjú… de ez a munkájához tartozik… én is ugyanezt teszem mifelénk egy kóborral… holott nem vagyok akkora rangban… nálunk így mennek, itt meg így. Érdekes lesz ez. Sóhajtás szökik ki tőlem, íriszeimet a fiún emelem végig. - Azt hiszem ez egy olyan dolog, amit egy hozzád hasonló nem nagyon értene meg… mindezt az Alfájával, vagy egy másik Vezetőjével akarom megbeszélni… - mivel magam sem tudom mi okból vagyok itt… Ha annyira érdekli és nem enged a húszból, akkor persze válaszolok, hiszen én itt jelenleg egy senki vagyok, egy hívatlan „vendég”, egy kóbor… Nem érdekel hogy mit jelentett a nőstény rólam, jelenleg ezt a képet mutatom magamról, mint ifjú farkast. A falkáról szerencsére csak jókat tudok mondani, hiszen nem a szomszédban élnek szerencsére. - London falkájába tartozom. - ez meg van és a következő. - Egyetlen egy fő érkezett velem erre a hófödte tájra. - az is a hajót őrzi… mert az olyan nagy feladat. - Juneau-ban kötött ki. Hajóval érkeztünk. - onnan meg volt egy futásom Fairbanksbe… nem nagy dolog. Elmúltam 400 éves… Ennyi mindaz, amit jelenteni tudok magamról és a falkáról, most valami meredekebb dolog érkezik…. szavai elgondolkodtatnak… csatlakozás vagy húzzak el a búsba. Ha elhúzok, nem találkozhatok Anyámmal és rejtőzve se akarok állandóan itt náluk lebzselni. Abból sose származik jó. De ha csatlakozom, akkor szabadon járhatok kelhetek közöttük és a falka területén a városban. Egyszerűbb dolgom lenne…. mint így. Rejtőzve az árnyak között. Én vagyok az Árny… - Szóval csak ezen választások vannak? - farkasom felemeli busa fejét, lassú ráérős mozdulattal kell fel helyéről, még arra is ráér, hogy kinyújtóztassa végtagjait, majd meglendítse farkát. - Nos nincs mit tenni, ugyebár… valamit valamiért elven osztozunk… - a hím a másik hímre pillant, végre van oka ezt tenni, hiszen döntésre jutottunk. Bár nem nagy kedvel hódolunk be egy második falkának…. de a helyzet most ezt kívánja meg. Nincs mit tenni, csak mars előre... - A Falkát választjuk mindketten. - én és a bestiám is egyazon elven osztozunk. A pajzsom egy pillanat alatt omlik le és a másik orra alá dörgölöm erőmet, koromat és a Vérvonalamat. Energiám körül ölel, egyként szívjuk be ordasommal a levegőt, együtt dobban a szívünk. Ez az összetartás. Bár Ő leginkább a többi fenevad erejére kíváncsi... lesz időnk úgyis felmérni a terepet...
- Igazán? - szalad feljebb a szemöldököm, hiszen mégis mi olyan dolog lehet, amit én képtelen volnék megérteni? - Gondolom megérti, hogy ennyivel nem elégszem meg - ha falkából jött, akkor tudnia kell, hogy bármiféle mondvacsinált indokkal elém állhat, még csak meg sem érezném, ha hazudna. És ha egy Dux és ilyen békés módszerrel akarna átjutni az első akadályokon? A falka védelmére esküdtem fel, sajnos nem lehet olyan egyszerűen lepattintani. - Kicsoda ez a személy és merre jár éppen? - kissé vallatás szagú a dolog, pedig nem így terveztem, de hát ha úgy kell kihúzni belőle mindent, akkor ez van. - Mondtam volna, ha lenne még más is - bólintottam aprót. Kissé irritált, hogy ennyire ráérősre veszi a figurát, de ebből semmit sem mutattam neki. Már csak az kellene, hogy fölényben érezze magát velem szemben! - Nagyszerű! - szívtam el az utolsó slukkot a cigarettámból, hogy aztán hozzá hasonlóan eresszem le én magam is a pajzsomat. Tarkómon felálltak a pihe szőrök az energiáit érezve, soha nem szerettem, ha valaki a korával kérkedik. Természet adta előny, nem olyasmi, amiért ő küzdött meg. Nekem is van mit mutogatni, nekem olyan, amit én szereztem meg, amiért én dolgoztam, bizonyítottam, végigjártam a lépcsőket és megszereztem, amit akartam. A falka erejét. Ezzel feszülök neki az ő energiáinak, megmutatva mindazt, amit ez a falka képvisel, amit ez a falka nyújthat neki, ha nem áll ellen. Farkasom büszkén emeli fel a busa fejét és méltóságteljesen lépdel közelebb a másikhoz, hogy ezúttal ő játssza el a ráérős figurát. Lassan, mégis határozottan hódoltatom be, mivel ő választotta ezt az opciót, minden bizonnyal nem fog ellenkezni. - Üdvözöllek a fairbanksi falkában - eresztem el végül, amint a végére értünk a dolognak. Bundásom is másként tekint rá, hiszen most már egy közülünk, most már csak bizonyítania kell, érdemes-e arra, hogy közénk tartozzon. - Van még bármi dolgod, vagy indulhatunk? Minden fontos információt út közben mondanék el - valakivel ellentétben én sajnos nem érek rá a kelleténél hosszabb ideig, így a beszélgetés további részét az autó felé, valamint az autóban ülve mondanám el. Nessa azért kap egy üzenetet, miszerint összeszedtem egy kóbort, behódolt, akarja-e látni.
// Hacsak nincs valami, amit még mindenképpen meg kell beszélnünk, akkor ez volna a záróm, köszönöm a játékot! //
Nekem mindegy, ha ő is a fültanúja lesz a beszélgetés során, amit a Bétájával ejtek. De nem itt, ahol még a fáknak, szikláknak is füle lehet. Ennél többet valóban nem mondhatok. Mondták már, hogy olyan makacs vagyok, mint valami elbaszott öszvér. De a betonnal is kötöttek már egy mondatba. Felőlem aztán, én akkor is ilyen vagyok és ha eddig nem változtam jelentős mértékben akkor ezek után sem fogok úgy igazán. Tehát ezzel kell beérniük a körülöttem lévőknek, a makacsságommal és az alkalmankénti beton fejemmel. A farkas akivel jöttem, ártatlan jószág. - Szubmisziv, Emilio De Felice… Franciaországi kölyök. Jelenleg a hajót őrzi… nagy feladat az ilyen. - tárom szét a karom, a srác fura, nem magyarázom. - De már csak egy utasítást kap mára… - a mobilt is előkapom, semmi csalafinta füllentés nincs a szavaimban. - Hazaküldöm. - még mielőtt rosszra gondolna. De majd ha zöld utat kaptam ebben az egész falka ügyben. Nem mintha egy 200-as évében lévő szubtól kapna ki bármikor is…. nem is őt féltem. Manipulálni sem lehetne vele… nem ragaszkodom hozzá. Nem mintha bárki is megpróbálkozhatna vele. Az már jobban érdekel, mi is bújik meg az ereje mögött, mi az ami ennyire ilyenné teszi. Ugyanúgy ahogy engem is, ha a saját földemen lennék. Hasonlóan cselekednék. De követem az itteniek szabályát. Farkasok vagyunk, kell nekünk a másik ordas közelsége, de ha zaklatottak vagyunk az az igazi, ha a falka is ott van. Bármennyire is vadállat vagyok, még nekem is jólesik, hogy ha csillapodásom után ott vannak a közelemben. Viszont, az élet ritkán alakul maximálisan úgy, ahogy mi elvárjuk és kell ez a kis plusz, hogy engem is felrázzon és ne kényelmesítsen el. Köszöntjük az új feljebbvalónkat a megszokott ritmusban, dominancia, egység, erő. Minden aminek benne kell lennie egy köszönésbe, amit ilyenkor mutatunk egymás irányába. Fairbanksi Falka. Csodás. Mélyen bólintok ezt hallva, majd végre felegyenesedek. - Indulhatunk. Úgyis tűkön ülve várom a folytatást. - lépek a nyomába, farkasom felveszi a másik tempójának ritmusát, hogy mellette lépdeljen, nemesi testtartását nem hanyagolva el, de közben bizalommal tekint a másik irányába.
Az utóbbi időszak egész kedvező változásokat hozott az életembe, már csak azért is, mert lássuk be, a költözést alig vártam, nekem csak jó, utálom a hotelt, arról nem beszélve, hogy amióta ismerem Artit, többször szóba került már, hogy jó volna, hogyha össze tudnánk bútorozni, egyszer kísérletet is tettem, de nem lehetett a gyógyítók hotelbeli száma miatt költöznöm. Most lehet, és minden érzékszervemmel azon vagyok, hogy menjek. Amint lehet, startolok, már összepakoltam, sőt, pár dolgot át is vittem. Azért bevallom, az kicsit meglepett, hogy Mike is jön, de tekintettel arra, hogy kedvelem, nem bánom a dolgot egy pillanatig sem. Ugyan lehetnek kényes jelenetek, de majd igyekszem figyelni arra, hogy ne egy szál törülközőben közlekedjek. Én nem az a típusú nőstény vagyok, akit az ilyesmi nem zavar, nemes egyszerűséggel nem volt lehetősége kikopnia belőlem az ilyesminek. Még akkor is szemérmeskedésbe torkollik a dolog, ha át kell változnom. Ha már Mike, akkor úgy éreztem, ideje, hogy behajtsam rajta a korábbi ígéretét, mert szükségem volt némi fizikai fejlődésre is, elvégre hiába vagyok első fokos, mondhatni nulláról kezdtem a dolgokat, és ezen bundásom fizikai határait még nem nagyon ismerem, ami azért valljuk be, kicsit talán kínos. Mindenben tökéletesen kijövünk, de ez a terep még felfedezésre vár. S ha már ez a téma előjött, akkor egy Vezető Testőrtől érdemes tanulni, nemde? Kiváltképp akkor, ha azon kevés hotellakó közé tartozik, akiktől nem igyekszem a távolságot tartani. Egyébként sem hiszem, hogy sokáig lennék még a környék lakója, lévén élő sem leszek, de azt az időszakot legalább töltsem hasznosan, nemde? Könnyedén lépdeltem a hóban, mancsaim alatt roppant a friss, fehér tömeg, élveztem, olykor meg is fürödtem benne, elszórakoztatva magamat, míg eljutok a célállomásig. Önfeledtségem ritkán élvezett hasonló mértéket, de az utóbbi hetekben igyekeztem úgy élni, mintha minden napom az utolsó lenne, mert tudtam, hogy valóban közeledik. Következésképpen megengedhettem magamnak, hogy olykor csak a saját vágyaimra figyeljek. Többet voltam Yeenél, és olyan lehettem, mint valami bújós kismacska, mert ritkán mozdultam el a találkozásaink alkalmával a szoknyája mellől. Csak remélni tudtam, hogy nem terhes neki a viselkedésem, ugyanakkor közel sem voltam képes levetkőzni mindezt, mert ki tudja, odaát mi lesz. Az már más világ, fogalmam sincs, mi és hogyan zajlik ott, így azt élvezem ki, ami megadatott. A megbeszélt hely felé közeledve sem mondhatni, hogy nagyon visszafogtam volna magam, de azért igyekeztem lassítani, még ha egyelőre nem is láttam a hímet. Mégsem egy szertelen bakfis volnék…
Kezdőlap
//
//
