Elhúztam a szám, naná, hogy én se hittem ebben a túlontúl is szép és utopisztikus jövőben, de a légvár azért légvár, mert légvár. A bátorítására, arra, hogy ennyire velem van csak mosollyal tudtam felelni, farkasom szinte vidáman járta körbe az övét, mindketten erőt merítettünk belőle, elképesztően sokat segített a jelenléte. Amikor odahajoltam hozzá, nem épp titkolt szándékkal, a szeme elkerekedett, éreztem és láttam rajta az értetlenkedést, a hitetlenséget, a meglepettséget, a farkas se tudta, mit kezdjen ezzel a közeledéssel, amit hirtelen produkáltam. Tény és való, hogy még soha nem mutattam felé ilyesmit - nem véletlen -, így szórakoztatott a reakciója, s ha engedek, vagy kicsit elengedem magam, még azt is mondhatnám, hogy tetszett, amit produkált. Csakhogy megijed, megugrott, és lepottyant, én pedig nem markoltam annyira a haját, hogy annál fogva rántsam vissza - különben a fél lobonca a kezemben marad. Előre hajoltam, utána néztem, s már megfeszültem, hogy ha kell, ugorjak. Egy majdnem-csókkal kinyírom a lányom, az akaratlan tragikomikus szórakoztatás nagymestere lennék. Mikor felbukkant egyszerre könnyebbültem meg és törtem ki nevetésben, ami csak fokozódott szavai hallatán. Sikerült elérnie, hogy egy pillanat alatt jókedvem legyen. Imádom ezt a lányt. - Hé, te kértél csókot! - emlékeztettem, továbbra is vigyorogva. - Én csak eleget tettem a kérésednek... félig, mert nem hagytad, hogy rendesen végigcsináljam, pedig... - sokat sejtetően hagytam félbe a mondatot, de a szemem játékosan csillogott, s még mindig nem tudtam visszarendezni arcvonásaimat. - Te is kaptál volna kicsi kóstolót az epertálból, nem értem, hol lett volna a probléma. Vagy éjjel, kint a konyhában jobban esne? - Húztam az agyát, naná, hogy húztam, ha már alapot adott rá és ha már amúgy is olyan régen bohóckodtunk. Hiányzott ez is. - Hát legalább egy köszönömre, vagy némi alélásra, hogy "úr isten, Apu, csókolj még!" Mire én, a felnőtt és bölcs "nem, ezt nem szabad, nem helyes, te a lányom vagy." Te pedig "de csak még egy kicsiiiit". - Szerepenként váltogattam a hangszínem és igen, piszok jól szórakoztam. Aztán nagyot sóhajtottam, és teátrálisan elszomorodtam. - De ebből nem lett semmi... Visszasegítettem magam mellé, de közben szemérmeteskedtem, mint aki borzasztóan zavarba jött a korábbitól és elkezdte zavarni Ash meg a saját meztelensége. Nagyon átlátszó alakítást nyújtottam, de nem is az volt a cél, hogy meggyőző legyen. - Amúgy most legalább tudod, vagy legalábbis érzed, hogy miért nincs a mi Teremtő-Kölyök kapcsolatunkban ilyen jellegű testiség - mondtam, miközben odabújt hozzám, s ugyanolyan természetességgel cirógattam vizes tincseit, mint korábban, mintha mi se történt volna. - A miénkbe valahogy nem fér bele, és szerintem ez teljesen jól van így. Később persze még akármi lehet, de azt nem tartom valószínűnek. A lányomként nézek rád, és most úgy érzem, hogy bemocskolnám ezt, a kapcsolatunkat, ha közelednék, nem is érzek rá indíttatást. - Vigyorom közben szeretetteljes mosollyá szelídült. A felvetésére hümmögtem. - Na igen. Tulajdonképpen embere válogatja... De engem mondjuk rohadtul megkavarna és bezavarna, hogy nem csak a kölyköm, hanem a szeretőm is vagy, nekem ez jelenleg a "ne már" kategória. Szép vagy, ügyes, okos, talpraesett, kedves és imádlak, de a jelek szerint nem tartozom azok közé, akik össze tudják mosni ezeket a dolgokat. Ha pedig majd belezel, előtte szólj oké, kíváncsi vagyok, hogyan csinálod! A következő fejtegetésére és kérdésére nem feleltem egyből, kicsit átrágtam magamban előbb. - Te nem tűrnéd meg a gyengébbet, ez tiszta sor, én is azt mondom, hogy az erőssel érdemes jövőt tervezni, és szerintem nem bukott meg a dolog a tegnapival sem. Neked azt hiszem az a vonzó és az imponál, ha valaki kimutatja az erejét, kicsit uralkodik fölötted legalábbis ilyen helyzetben, ilyen téren, mert akkor kicsit elengedheted magad, nem neked kell az erősnek, a dominánsabbnak lenned. Lehet, hogy hülyén magyarázok, ha nagyon nem tiszta, szólj. Van olyan amúgy, hogy az az izgató, amikor úgymond legyűrnek, de ez általában akkor működik, ha már alapjáraton is akarod. Te azt szereted, ha valaki határozott, céltudatos és nem inog meg pár kósza fuvallattól, úgy tűnik szex terén is ez jön be inkább. Furcsa volt kicsit ilyenekről beszélni vele, mert nem szoktam hozzá, hogy ennyire nyíltan dumál ilyenekről, kérdez, fejteget, boncolgat, kíváncsiskodik, s közben még zavarba se jön. Mondjuk ennek örültem, mert ezek szerint vagy bízott bennem annyira, hogy ilyenekről mert velem értekezni, vagy segített a barlang, a sötétség és az, hogy már régen csacsogtunk bármiről is ilyen hosszan, voltunk tényleg csak ketten, a magunk kis burkában, ahova ugyan Castor betette egyszer a mancsát, de nem rombolt le vele mindent. Kicsit másabb lett, de a miénk volt. - Hé! Kikérem magamnak, a szajha pénzért és mások kedvéért hentereg, én a magam kedvéért - húztam fel megjátszott sértettséggel az orrom. - Nincs olyan, hogy Nagy Ő. Csak sok kicsi Ő. A mi életünkben a holtodiglan-holtomiglan nem létezik, vagy aki ebben hisz, ezen van, az hülye. - Íme Darren a nagy romantikus. Igen, van olyan szegmense az életnek, amit én se tudok túl optimistán, vagy derűlátón nézni. Nem is egy! - De nézd, ha velünk leszel vénlány, legalább tuti nem fogsz unatkozni! Samet pedig lehet "csak" megszeretted, megszoktad. Vagy éreztél, érzel is többet, de nem annyival, hogy azt szerelemnek lehessen mondani. - Jamesre elvigyorodtam. - Oké! Lehet örömében lesmárol! - csillant fel a szemem, mint egy gyereknek, akivel közölték, hogy idén két karácsony lesz. Az érzelmeknél éreztem, hogy kezdek gondban lenni, ez volt az a pont, ahonnan én is határozottan ingoványos talajon mozogtam, mert... mert nahhhh... - Az a jó, ha van érzelmi, szerelem alapja a szexnek. És nem csak azért, mert az a "normális" meg prűd társadalomtól elvárt, hanem... olyannal lefeküdni, akit szeretsz az sokkal több, mint olyannal, aki csak egy éjszakára kell, akivel csak kikapcsolódsz. Szerelmesen megbízol benne, boldoggá akarod tenni, öröm az öröme. Akkor nem csak a tested van jelen, nem csak az kap gyönyört, hanem mindened. - Hangom kicsit ábrándos, kicsit réveteg lett, szám sarkában suta mosoly bujkált. - Ez így most nagyon nyálnak tűnhet, de tényleg azzal a legfelemelőbb, akivel szeretitek egymást. Ereje meg ideje senkinek sincs, de a szívünkkel nagyon nem tudunk mit kezdeni... - Pedig nem lenne rossz. Éééés jött az ötmillió dolláros kérdés! Nagy beszív, nagy kifúj. - Mert... ez nem olyan egyszerű. - A mosolyom maradéka is eltűnt, de nem lettem lehangolt, csak próbáltam normálisan megfogalmazni, amit éreztem. - Két nővel vagyok úgy, hogy egyikkel se esik nehezemre többet, komolyabbat elképzelni, de ők ketten szöges ellentétei egymásnak, és pont az vonz bennük, amilyenek. Yetta csupa élet és vidámság, Nathalie hűvös és... és nála tudom, hogy messze lennénk a könyvekben megírt naaagy boldogságtól. Vele kín és gyönyör együtt járna, sötét lenne és felemésztő, nekem pedig pont ezért hívogató. Yetta pedig a közvetlenségével és a melegségével csalogat, hogy szertelen és bohém. Szeretem őket és legszívesebben mindkettőt magamnak akarnám. Sőt, akarom is, de tudom, hogy nem lehet... - Ami a választás kínos kérdését veti fel, amivel meg nem akarok foglalkozni. Samre elvigyorodtam. Egyesek kerítőt játszanak, én elkerítőt, szerintem nincs ezzel semmi probléma. - De akartad volna, ha más csinálja? Mondjuk más nyilván nem csinálja ugyanolyan jól, mint én. - Egó mindörökké és tovább, bár itt érezhette a hangomon, hogy ezt az arcoskodást nem gondoltam komolyan. Nem szokásom magamat fényezni. - Amúgy ezt nem kell tudni, ezt elég ha érzed. Ha jól esik, kívánod, amikor olyan a helyzet, akkor arra vágysz. - Fejemet az övének döntöttem. - Majd ha több tapasztalatod esz, jobban fogod tudni, hogy mire van szükséged és mire vágysz ilyen téren. Ezzel nem azt mondom, hogy most menj és vadássz pasikra, akik majd jó sok tapasztalathoz juttatnak. Idővel alakul ez magától.... De ha nagyon nem alakulna, egye fene, meglephetsz majd a zuhany alatt. Nem tudtam megállni.
*A nevetésére nagyot dobbant a szívem akaratlan is, még akkor is, hogy tovább folytattam a méltatlankodásom. Energiám a szívem ritmusával együtt ugrottak meg. Imádtam, mikor nevet s olyan rég hallottam már. Néha már azt hittem, hogy álmodtam az egészet. - Én... de... de... csak hülyéskedtem. De persze ha minden kérésem teljesíted... * Vigyorogtam szélesen. Ő mondta, csak azt tette amit kértem. Akkor talán előállok valami olyan kéréssel is, amire nem jövök zavarba. Mondjuk, hogy menjünk el Stevehez. Vagyis én szeretnék, de... egyedül nem lehet. S nem épp azért akarok menni, amit korábban mondtam neki. Az a baj, hogy még ilyenkor is hiányzik hiába volt egy tuskó.* - Hééé... hagyd abba. * Fröcsköltem le, mikor a konyhás kérdést tette fel, de a vigyorom szinte letörölhetetlen volt. Vajon ha kimegyünk minden olyan lesz mint volt? Komor és sötét vagy megtartunk egy szeletet ebből az idilli hangulatból? De ezen még ráérek gondolkodni, még itt vagyunk. Hangom ismét csengeni kezdett ahogy a kis párbeszédet folytatta le magával. Mintha soha, semmi nem vette volna el belőlem az örömöt, a boldogságot. Mintha még Bostonban lennék.* - Sosem könyörögnék egy csókért vagy folytatásért, ha kell elveszem. És a Romeó és Júlia sem nekünk való. Persze... honnan is tudhatnánk, hogy nem az, ha még nem próbáltuk. Ne less így, Alex mondta. Szóval kitudja... lehet ez a sorsunk.* Ment át a hangom sejtelmesbe de íriszeim vidáman csillogtak, csöppet sem gondoltam komolyan, ahogy Darren sem a sajnálatát afelé, hogy ebből nem lett semmi. Ahogy kimásztam, elfogadtam a segítő kezét és továbbra sem érdekelt a meztelenségem. Ám ennek csak azaz oka, hogy a hegek minden nőiességet kivettek az alakomból. Vagyis, azt a keveset is ami volt. Ha valaki rám néz, már nem azt fogja méregetni, hogy mennyire vagyok nőies, hanem leragadnak a hegeknél, azt meg Darren már amúgy is látta.* - Szerepet cserélünk? Végre, elérted, hogy nem vagyok szégyenlős és most te kezded? Hát hol van az, hogy; Farkasok vagyunk Ash, ez nekünk természetes. * Utánoztam a hangját vidáman, de láttam én, hogy ez is annyira volt komoly mint a korábbi szerepjátéka. Visszadőlve cirógattam én is tovább, ámbár hiába voltak a mozdulataim ugyan olyan könnyedek, valahogy igyekeztem kerülni a tekintetét. Nem akartam bele nézni hosszan, hogy felmerüljön bennem a "mi lett volna ha" vagy a "milyen lett" volna kérdések ötvözése.* - Bármi igen... de ez nem. Az Apám vagy. Nekem meg ez így pont jó... meg amúgy is, háromszáz éves vagy... még Jamie is meredek, ez meg már egyenesen megmászhatatlan. Na nem te... azt könnyű bárkinek, hanem a kor különbség. * Nem bírtam megállni, hogy ne szóljak be, ha már ilyen nyíltan elismerte azt, hogy beton pillangó... csak épp férfi kiadásban. S ezek után nem is akarom tudni, hogy miként tett szert a vagyonára. Bár az fix, hogy nem a műhelyből. Viszont ahogy a magyarázatába fűzött bók áradat jött, a "szép"-nél energiáim megugrottak megint s most nem épp azért mert vidám voltam. Erőszakos düh keletkezet bennem, körülöttem és kezdett el szépen körbe ölelni.* - Ne hazudj nekem Darren. Én és a szép két külön univerzum volt eddig is. Ez azóta csak romlott. * Nem kellett kimondanom, hogy mivel romlott, még csak oda pillantanom sem - amit ösztönösen, anélkül, hogy felfogtam volna megtettem. -, hogy tudja, hogy mi változott. Nem, nem a lelki dolgok, azok most mellékesek, hanem pusztán a fizikai. Arra, hogy szóljak neki a belezésnél csak szóra nyitottam a szám, de be is csuktam. Nem akartam felhozni Reedet. Sőőt... eddig is azon voltam, hogy még csak a gondolataimból is kitöröljem. Több-kevesebb sikerrel ugyan, de haladtam. Legalábbis szerettem ezt hinni. Bár az talán jó jel, hogy ahogy tovább beszélt vagyis felelt a felvetett problémámra, kuszaságra azon agyaltam és Reed csak egy halvány gondolat volt, mely képes volt mérgezni még mindig. A dühöm pedig... ott kavargott, de igyekeztem visszafojtani, figyelmen kívül hagyni.* - Nem, nem... értem, vagyis ha nem magyarázol értelmesen az jó, mert én sem vagyok az. Szóval sikerült a szintemhez mérten tenned. Bár kiábrándító, hogy ilyen farkasok nincsenek de még emberek sem, akik korombeliek lennének vagy csak pár évvel idősebbek. És most nehogy mondj egy borzasztóan magas páros számot, hogy az is pár... nem így értettem. * Mosolyodtam el. Bár nem tudtam, hogy ez most jó vagy sem. Mármint oké, Darren elmondta, megértettem és igazából igaza is van abban, hogy mire volna szükségem. De kissé aggasztani kezdett, hogy ilyen nincs a közelemben. Ami meg nem baj, mert tudok figyelni arra ami kell, viszont valahol mégis aggaszt. Na mindegy.* - Ugyan ezt próbáltam Samnek elmagyarázni...* Sóhajtottam fel lemondóan apám romantikájára, ami nem létezett. Viszont nekem sem, bár lehangoló volna ez a tény ha Darren nem volna itt. Most valahogy nem számított, nem keseredtem el azon, hogy akkor én éreztem magam hülyének az örök optimista Sam mellett. Na nem optimista, hanem hülye. Apa most mondta.* - Miért, mikor szerelmes az ember? * Vontam össze a szemöldököm. Rossz szokásom mindenre megkeresni a választ. Honnan tudjam, hogy az szerelem-e vagy távol állt-e tőle ha azt sem tudom, hogy milyen igazán? Jó, ott volt Joshua... De és ha az nem volt szerelem? Vagy ez mutat már túl rajta? Nem tudom, de van nekem egy okos Apám és majd azt elmondja.* - Jó, de vedd fel... mármint nem a csókot, az nem érdekel. Viszont a válasza igen. * Vigyorodtam el. Nem, nem hittem, hogy Darren megfogja kérdezni Jamest vagy megkörnyékezné ilyenért. Szépen is néznénk ki, bár leginkább Ő... Én meg... nincs olyan. Úgy sem megy.Viszont ahogy ismét az érzelmekre terelődik a szó, kezdem egyre butábbnak érezni magam. Az igazság az, hogy annyira elzárkóztam ezektől az elmúlt éveimben, hogy most szinte minden új, amit nem tudok a szüleimhez vagy Stevehez kötni. Köztük mozogtam és nem létezett semmi más, csak az edzéseim illetve a gimnasztika és a suli. Ebben a sorrendben. Viszont amit felsorolt az fura...* - Ööö... bízom benned, ha boldog vagy, akkor többnyire én is, ha szomorú, akkor valahol én is. Most akkor szerelmes vagyok beléd? De jah, ez tényleg nyálas... nem akarok szerelmes lenni, ha ennyire bugyutává tesz, mint amilyen képet vágtál meg ahogy Steve viselkedik mostanában. A szerelem mindenkit puhánnyá tesz... * Ingattam meg a fejem. Kell a fenének ez, Darrennek sincs. Legalábbis ezt hittem, amire a válasza megmutatta, hogy nem így van. De ahogy végzett csak halkan hümmentettem egyet. Erre most mit mondjak? Kicsi és tapasztalatlan is vagyok... * - Egy este beszélgettünk a mamával az egyik meséről, azt hiszem hogy a hamupipőke volt. Mikor sok kérő érkezik és cipőt húznak a lány lábára. Nem értettem, hogy miért egy cipőben keresik a boldogságot. Mármint az alapján választ a herceg. A mama csak azt mondta, hogy; A férfiak túl gyakorlatiasak ahhoz, hogy olyan dolgok mögé lássanak amihez elég egy pillantás. Kell az, hogy megtudják megfogni és felmutathassák. Míg nekik bizonyíték kell, nekünk elég a másik szemébe nézni, hogy tudjuk; Igazán szeret-e. Azóta sem értem, hogy mire akart ezzel kilyukadni. De ha ezt megfordítom, merthogy Te szereted mindkettőt... akkor valami olyasmi lenne, hogy dobd el mindkettőt és amelyik jobban hiányzik azé a szíved teljesen vagy ha visszajön mint a frizbi. Nem tudom... nem sok segítség vagyok, mi? * Húztam el a számat. De hát nekem csak az volt, amit a mamám mondott amit igyekeztem visszájára fordítani. De lehet, hogy rosszul értelmezem vagy túlságosan is leegyszerűsítem. Tudja a fene, hogy mi a helyzet. De azt tudom, hogy most nem ment sokra velem. Ahogy Sam sem került előrébb, legalábbis nem borult a nyakamba a szerelmi tanácsokat követően, hogy; köszön Ashley, egy angyal vagy; sikerült. Vagyis borult, csak nem ezért.* - De nem más csinálta így nem tudhatom, hogy akartam volna vagy sem. De ígérem, ha kiderül megmondom, hogy akartam vagy sem. * Hát... nagyon úgy néz ki a dolog, hogy ha él ezzel, akkor minden alkalom után megyek beszámolót tartani neki. Pff... ezt így abszurd elképzelni. Bár most is tök nyugodtan elcsevegtünk róla. Az egózására csak legyintettem első körben.* - Ugyan... olyan jól, nem. Csak jobban. * Ahogy az enyémnek döntötte a fejét beletúrtam a hajába, összeborzolva azt, miközben tovább hallgattam. Már nyitottam is a számat, hogy feleljek, mikor benyögte az utolsó mondatát. Kezem megállt és hirtelen köpni, nyelni nem tudtam.* - Elmész te a fenébe most már... * Feleltem és egy hirtelen mozdulattal a lábam a hátának támasztottam s ezzel egy időben a karjánál megragadva igyekeztem megtaszítani előre - vagyis nekem hátra - hogy a vízbe taszítsam a részemről egy hátra bukfenccel. Elég erős nem voltam, de a meglepetés ereje talán az enyém, ahogy a rugalmasságom miatt nem kellett attól félnem, hogy kitöröm a nyakam. A gimnasztikának megvannak az előnyei is. HA sikerült akkor én a lábaimra érkeztem, Darren meg előre esett a vízbe. Csak azon imádkoztam, hogy ne sérüljön meg túlzottan.*
- Na, azért ismerd el, hogy eddig nagyon kevés dologra mondtam nemet - dorgáltam finoman, ugyanolyan jókedvvel. Éreztem, hogy energiái élénkebbek lettek a nevetésem után, mindketten jóval vidámabbak voltunk most, mint az elmúlt hetekben együttvéve, s ezen kivételesen a farkasom is kapva kapott, energiái játékosabbak lettek a kölyke felé, örült neki, annak, amit felőle érzett, s ezzel én se voltam másképp. - Lehetek én Júlia? - néztem rá nagy, kérlelő szemekkel. - Most mi van? Néha tényleg unom, hogy csak azért, mert pasi vagyok, tőlem várják, hogy mindent csináljak, csak egyszer udvarolhatnának nekem, kipróbálnám, milyen az. A sejtelmes elhallgatására még mindig csak vigyorogtam, ha valaki azt mondja nekem pár órával ezelőtt, hogy ez még lehetséges, nem épp vidáman, de körberöhögöm. Most meg felszabadultnak és könnyűnek éreztem magam, nem szorongatott semmi, nem éreztem késztetést, hogy megpróbáljak egy kanálnyi vízbe belefulladni. Az pedig külön ajándék volt, hogy Ash is jól érezte magát. - Nem jó! Mélyebben, morgósabban, gyomorból: Farkasok vagyunk Ash, ez nekünk természetes - "tanítgattam" nagy komolyan, szinte fontoskodó képet vágva. - Érzéssel, büszkén a "Farkasok"-at, az a nyitja, dagadjon a kebel a büszkeségtől és vonyíts! - Erre rá csipogós-kölykös nyüsszentést hallattam és nevettem. Sose papoltam büszkeségről, legyen tartása a farkasnak, legyenek céljai, legyen határozott, de élvezze és örüljön annak, hogy farkas, ne büszke legyen rá, mert az nem az ő érdeme, más harapta be, más adott neki lehetőséget. A túlzott büszkeséggel meg amúgy is csak a baj van. - Túl nagy feneket kerítesz a kornak. Jó, egy hatszáz éves már tényleg sok lenne, de pár évtized semmi, sőt, van, hogy száz, százötben év se az. Nézd csak meg Edent és Shane-t, több mint kétszáz van köztük. - Aztán leesett, hogy leribancozott. Olyan arcot vágtam, mint akit minden ok nélkül felképeltek. - Hékás! Kezdesz elszemtelenedni! - Nyomtam egy barackot a fejére, majd kuncogva nyomtam ugyanarra a helyre egy puszit. A bókjaim nem épp azt a hatást váltották ki, mint gondoltam, hogy ki fogják, bár Ash-ről beszélünk, szóval nem volt min csodálkozni. - Hadd döntsem el én, hogy kit tartok szépnek - mondtam komolyan. - Hogy kinek mi vagy ki a szép, az tök szubjektív - egy ujjal az álla alá nyúltam és kicsit feljebb emeltem a fejét -, és szerintem te az vagy. A hegek pedig nem változtatnak azon, hogy milyennek látlak, ezektől még ugyanaz maradtál, szóval én is ugyanolyan szépnek tartalak. De hogy megnyugtassalak kicsit, azt, hogy kit milyennek látok az is befolyásolja, hogy milyen vele a viszonyom, nem különbözök ebben senkitől, akit szeretek, aki kedves nekem, azt szebbnek látom, mert a hibái, a külsőségek tök másodlagosak lesznek. Egyébként is az arcod ugyanolyan - elmosolyodtam megint -, kedves és imádni való, amikor nevetsz. Vagy elhiszi, elfogadja, hogy én ilyennek látom, vagy nem, ettől az én szememben még nem fog megváltozni, akár tetszik neki, akár nem. - Mondanám, hogy nézz körbe a suliban, de az kilőve. - Hopp, meg azt el is kell intézni. Meg még mást is... - Tudod mit, úgyis kérted korábban, kiviszlek majd az egyik versenyre, hátha. Ott vannak pár évvel idősebbek, és nem kell attól félned, hogy túl anyámasszony katonái lennének, arra meg majd én figyelek, hogy a kislány se pörögjön túl. Nem azt mondom, hogy abból a közegből keress magadnak életre szóló párt, de nézelődni mindenhol szabad. Másik opció egy Upperes buli lett volna, de egyrészt: az betolakodó kézben van, másrészt kétlem, hogy Ash jól szórakozna egy heringpartin, ahol egy szusszanásnyi helyed sincs. Egyébként kezdtem azt hinni, hogy Sammel valami nem stimmel, ez a gyerek túl romantikus és optimista erre a világra esküszöm. És most egymagában lófrál valahol, hát kezdtem nem túl nyugodt lenni felőle. - Hogy mikor? - Nyögtem egyet, hát ezt mégis hogyan lehet elmagyarázni? Körbenéztem, mintha a víz vagy a kő segíthetne. - Akkor, amikor... basszus, azért jó kérdéseid vannak. Szóval akkor, amikor mindenhol őt keresed a tekinteteddel, még akkor is, ha tudod, hogy a föld másik felén van, hogy legszívesebben mindig vele lennél, a semmi kis hülyeségek is sokat jelentenek, vigyorogsz már attól, hogy tudod, úgyis összefuttok a folyosón, jókedved van annyitól, hogy eszedbe jut, legyilkolnál minden ellenkező neműt, aki egyáltalán csak hozzá mer szólni, kisajátítanád, minden időd vele akarnád tölteni, és pokol minden perc, amikor nincs melletted. Minden szóval egyre tisztábban felsejlett előttem May arca. Nem, nem létezik holtodiglan, holtomiglan... Ebből szerencsére kirángatott a felvétel kérése, így egy röpke mosollyal el tudtam űzni a nő képét. - Jó de ez nem ugyanaz - húztam szélesebbre azt a mosolyt. - Nem vagy féltékeny, ha más nővel látsz. Vagy igen? - vonogattam a szemöldököm. - Csak egy szavadba kerül és a tiéd vagyok - kacsintottam. - Amúgy nem tesz puhányabbá, mint a szeretet. Annyi, hogy többet elnézel annak, akibe bele vagy esve, meg akit szeretsz, mint másoknak, ez természetes. De ugyanakkor rohadt nagy löket is, ha valaki tudja kontrollálni. Ha valaki puszta szórakozásból, vagy azért bánt téged, hogy velem cseszekedjen, tehát nem jogos revans vagy az én baromságom az oka, kinyírom. - Hangom nyugodt volt, szinte csevegő, de halálosan komolyan gondoltam. - Önző dög vagyok, így baromi nehezen viselem el, ha olyanhoz érnek, aki fontos nekem. Ez mondjuk annyiból veszélyes, hogy van az a pont, ahol már nem is gondolkodom, és az nem jó. Ebből lett a baj Jenny kiszabadításánál is, és szeretném azt hinni, hogy azóta ezt a dolgot legyűrtem magamban, de elég Raven tesztelésére gondolnom és tudom, hogy nem. Hallgattam a Hamupipőkés dolgot, a mamája okítását és nem állhattam meg somolygás nélkül. Lehet, hogy ő észre se veszi, de nekem sokat jelent, hogy ennyire töri magát azon, hogy valahogy segítsen, tanácsot adjon, már ez az igyekezet és ez a segítőkészség többet árul el ezer szónál. - Valld be, hogy azért akarod, hogy végül csak a tiéd legyek - suttogtam, mint mikor gyerekek osztanak meg egymással kincses térképes titkokat, csakhogy a gyerekek szájszegletében nem bujkál olyan zsivány mosoly, mint az enyémben. - Nem tudom... lehet egyébként ez kéne, de eldobásban pocsék vagyok, ha meg megteszem, akkor okkal és azért, mert eljátszották a bizalmam.De próbából eldobni... - Az államat simogattam, ám ettől se lettem okosabb. - Fogalmam sincs, Pöttöm - ráztam meg végül a fejem. - Lehet idővel úgyis egy felé billen a mérleg, csak türelmesnek kéne lennem, azt viszont nem tudom, hogy ők azok lesznek-e. Bár esélyes, hogy nem tudnak egymásról és ez addig jó. Mondjuk igazából egyikkel se vagyok együtt, csak na... érted. Attól még kínos lenne asszem. Bár tényleg gőzöm nem volt róla. Életemben nem voltam még ilyen helyzetben. - Oké! - vigyorodtam el arra, hogy majd beszámol. - Amúgy fura, hogyhogy nem jöttél most zavarba? Pedig elég fincsi témákon lovagolunk és tök pucéran. Tényleg kíváncsi voltam, mert eddig mindentől elpirult, ami akár csak érintette ezeket a dolgokat, most pedig semmi. Mikor úsztunk akkor is simán felvette az emberi alakját, most is így ültünk itt egymáshoz dőlve, bújva, a másikat cirógatva és semmi pír, vagy feszengés, zavar. Nekem nem gond, örültem neki, hogy nem feszengett mellettem, csupán új volt. A reakcióján felnevettem, ilyesmire számítottam és meg is kaptam, kész sikerélmény! Arra viszont nem számítottam, hogy majd megpróbál a vízbe lökni, húzni magával együtt, ha akarom, meg tudtam volna akadályozni, lévén, hogy még mindig nagyobb és erősebb vagyok nála, de csak röhögtem és hagytam, hogy megmutassa, mekkora poén innen oda pottyanni. Ő már szakavatottan esett, én még ilyen esés-szűz voltam itt, de ezzel az akciójával ennek is vége szakadt. Tényleg nem értem, hogyan, de esés közben valami szembe ötlött és mivel úgyis olyan szabadszájú, mindent kimondunk pillanatunkban voltunk, hát nem voltam rest megosztania felfedezésem vele, mikor mindketten felbukkantunk a felszínen. - Te szőrösebb vagy, mint én. - Na, most fog vízbe fojtani, ez ziher, tutifix, száz százalék! Ha felém lendült, indult, hogy rám támadjon természetesen intenzív menekülésbe fogtam. - Veszek neked gyantát, csak ne bánts! - sikítottam több oktávval magasabb hangon, mint ahogy eredetileg beszélni szoktam és csapkodtam a vizet, mint egy hülye. Azt hiszem ez volt az a pont, ahol maximálisan meggyőződhetett róla, hogy a Teremtője valóban nem normális.
- Jó, tény. De hidd el, kihasználnám ha volna egy olyan nap, amikor mindenre igent mondasz. * Vigyorodtam el pofátlanul szélesen. S ez nem azért van mert gyerek vagyok, egy ilyet bárki kihasználna, még akkor is, ha maga a Tündér-keresztanyú az.* - Udvarolnak neked... csak cseszel észre venni... Epertál. * Somolyogtam Apámra némi hitetlenkedéssel. Továbbra sem hittem, hogy képtelen észre venni ezeket a jeleket. Közben meg itt sír, hogy senki nem udvarol neki. Hát hova fajul a világ? A nők udvaroljanak? Oké, csak tizenhét éves vagyok, de másképp tanították. Jó, sosem mondtam, hogy nem voltak maradiak a szüleim. A cáfolására elnevettem magam és hallgattam, hogyan is kellett volna kigúnyolnom a szavait. De követtem az utasításait, ám tény, hogy nem is kicsit játszottam túl és a vonyítást szó szerint vettem. Farkasom hangját előcsalogatva vonyítottam bele a sötét barlangba, mely visszhangozva, csengve dobta vissza a szavaim. Mely végül nevetésbe fulladt és kézfejemmel törölgettem a könnyeim az arcomról, miközben megköszörültem a torkom. Hátna... ezt nem az emberi toroknak találták ki és kapart is mint a fene.* - Lehet. De... kinek kell az, hogy feljebbvalónak, okosabbnak, ügyesebbnek, tapasztaltabbnak érezze a párját és ezt folyton a fejéhez is vágják? Edent nem ismerem, Shanet csak a gyűlésekről... de az tuti, hogy neki amúgy sincs ki mind a négy kereke. A korral elhagyott valahol párat... talán az egészet. *Arra, hogy szemtelen vagyok csak nagy ártatlan íriszekkel pillogtam rá. Mint aki észre sem vette, hogy rosszat mondott vagy valami.* - Van kitől tanulnom. * Feleltem végül komoly ábrázattal, de hát az energiáim nem lohadtak - az darrennek a micsodája -, így az bizony árulkodhatott arról, hogy - impotens - nem gondoltam komolyan. Sőőt... semennyire sem, hisz az energiáim vidáman táncoltak körülöttünk. De ahogy a nem létező szépségem került szóba, íriszeim Darren tekintetébe fúródtak. Nem mintha lett volna más választásom. Hallgattam a szavait de ahogy végzett csak a szám húztam el kissé féloldalasan.* - Te is tudod, hogy nem így gondoltam. De kicsit sem vagy megnyugtató, csakhogy tudj róla. Mellesleg, ennek köszönhetően belülről is változtam. Maximum nem látjátok, nem mutatom vagy nincs olyan alkalom amikor felüti a fejét.. de attól még én érzem. S ne akard meg magyarázni, hogy rosszul érzem. * Vontam össze a szemöldököm, de az arcom csak kissé oldalra fordítva a fejem simítottam bele a tenyerébe, ahogy lejjebb eresztettem, hisz az államnál tartotta a fejem. Viszont a következő ajánlatára csak felkaptam a fejem és kikerekedett, hitetlenkedő íriszeim csak pillogtak rá.* - Te most azt mondtad, hogy elviszel pasizni? Uram atyám... hány tini jár az apjával pasizni? És azt meg hogyan kell? Mármint, pasizni...* Nem, ezt valahogy nem tudtam elhinni, de hát Apu fiatalnak látszik, szóval részemről nem volt akadálya a dolognak de ez egy apához nem igazán illik. Viszont, tökéletesen mutatja, hogy bár Darren az apám, de a barátom, a társam is. Oké, ez első gondolatnak jól hangzott, így leírva már nem annyira. Ámbár közel sem olyan nyálas, mint Darren következő szavai és arcom egy fintorba fordult.* - És az akkor mi, mikor ha nincs hiányzik, ha van akkor meg a falat kaparod, legszívesebben a föld alá tennéd de mégsem teszed, mert tudod, hogyha nincs akkor hiányzik. Mikor minden szava, gesztusa csak bosszant és legszívesebben kikötöznéd, kipeckelnéd a száját, hogy ne tegyen, ne mondjon semmit de mégis... melletted legyen. Mikor bújnál, de büszkeségből nem teszed, hogy nehogy azt higgye a másik, hogy nyeregben van. De ha magától érne hozzád, mert mittomén, érzi, hogy szeretnéd, akkor meg elakarod törni a kezét, hogy meg ne próbálja. Egyszerre akarod, adnál és vennél el és mégis... a lehető legtávolabb zavarnád, hogy nehogy gyengének, kiszolgáltatottnak lásson. * Na erről mi a francért jutott eszembe az, amikor Sam nálam aludt közvetlen az után, hogy kiborultam. Jó, az utóbbi nálam nem volt ritka mióta farkas vagyok, ám az, hogy Darrenen, Ryanen és Steven kívül valaki mással is képes vagyok aludni... na az igen. Viszont Darren kérdésére, ami a féltékenységemre irányult zavarba jöttem és minden felé néztem, csak rá nem. Valami hülye bűntudat - némi haraggal keverve, de alig érezhetően - kelt bennem életre, hisz tudtam, hogy sem okom, sem jogom nincs ilyenre. Mégis... volt rá alkalom s reméltem, hogy soha nem kérdezi ezt meg. Így viszont a kacsintását már nem láttam csak a folytatást hallottam. S anélkül, hogy feleltem volna hagytam, hogy tovább beszéljem, miközben az ajkaim rágcsáltam. Igen, ez még mindig azt jelentette, hogy a válaszom vagy épp az amit mondani, kérni akarok nem tetszene a másik félnek. Most itt a válasz volt az opcionális. Szóra nyitottam a szám, hogy ez valahogy nem okés, hisz ha úgy vesszük, akkor Castoros esett pont ide tartozik s nem volt semmi, hanem inkább még engem is elküldött.* - Igen, olykor vagyok. De nem vészes és közel sem úgy vagy olyan értelemben mint, amire te gondoltál. * Feleltem végül inkább a kérdésére, figyelmen kívül hagyva a felsejlő válaszom a második részre. Nem akartam én az önérzetébe gyalogolni, vagy felemlegetni azt az esetet. Sokkal inkább szerettem volna elfeledni, kitörölni az egészet. De sehogy sem sikerült... Dave arca folyamatosan felsejlett a nappalaimban s az éjszakáimban, álmaimban egyaránt.* - Persze, hogy azért... mi másért akarnám? - Horkantam fel a szemeim forgatva és egy lemondó sóhajjal kísértem. Nem, nem ezért mondtam. - Igen, épp akartam mondani, hogy a türelem sem mindig kifizetődő, hisz vársz, vársz és vársz... aztán csak azt veszed észre, hogy elszállt a lehetőség és már túl késő. Lehet szerelmes valaki, egy idő után megfárad és jön valaki más, aki mondjuk értékelni is tudja azt amit nyújtani tud, de leginkább megbecsülni. * Ez egészen úgy hangzott, mintha tapasztalatból beszélnénk. S az a baj, hogy ez így volt. Oké, nem több ezer alkalommal hanem csak 1,5 alkalommal... jóóó, csak 1,25. De hangom kissé réveteg lett, tekintetemben némi vágyakozás csillogott pár pillanatig, de aztán csak lehunytam a szemem és mikor ismét kinyitottam már nyoma sem volt. Itt voltam ismét, nem valahol a távoli és nem is olyan távoli múltban. S ehhez hozzá járult a kérdése is, melyre csak összeszűkültek az íriszeim.* - Több oka is van, nem tudnám megmondani, hogy melyik a valódi... vagy melyik volt döntő, észre sem vettem, hogy mikor történt. Jamie és a történtek, Sam oktondi távozása és a véleményem szerinti oka, az, hogy képes vagyok nem csak az Apámként, hanem barátként is tekinteni rád, megbízom benned valahol, a pincében történtek no meg persze, hogy kicsit sem tartom magam nőnek, nőiesnek, szemrevalónak a hegeimmel. Nem tudom melyik, de lehet, hogy ezek ötvözéke lett ez. De ha vigasztal, csak előtted. Legalábbis teliholdkor Ryan mellett nem vetkőztem le, pedig már épp kezdtem megszokni. Nem szerettem volna, hogy lássa... s azóta mondjuk csak olyan pólóban alszom nála, ami tudom, hogy nem csúszik fel a hasamról ahogy ficánkolok álmomban. * Vontam meg a vállaim. Az lényegtelen, hogy mi történt a pincében. A lényeg az, hogy valamilyen szinten a fogva tartásom is közre játszott ebben és ha kihagyom azzal csak hazudtam volna. Viszont megint beszól, azaz ajánlatot tesz a zuhanyzója vendégeként lévő szerepre. Hát az agyam eldobom, bár könnyebb őt "dobálni" a vízbe mint az agyam megkeresni és eldobni egy olyat, amit nem találok, mert nincs is. No meg, gyorsabb is, őt nem kell keresni, hisz itt van s ezt ki is használtam. Azonban én magam is estem, és csapkodva próbáltam felkerülni a víz felszínére. Levegő után kapkodva hallottam meg Darren szavait és még lélegezni is elfelejtettem. Szemöldököm ráncba szaladt s a vicces, hogy ööö... maximum kétnapos borostám lehet. De a borostát borotválja le az, aki szereti ha fáj és irritált a bőre. Nos, én nem szerettem...* - Zavar? Ne nézz oda... különben meg mit foglalkozol vele, ha nem is akarod? * De azért oda úsztam hozzá, ámbár nem kergetni akartam, csak nem volt kedvem visszafogni a farkasom. Viszont ahogy elkiabálja magát, csak felnevetek.* - Oké, de... van gyantám. Azonban én legyantázom neked, de Te is. * Vigyorogtam rá és érezhette, hogy nem akartam bántani, csak oda akartam úszni hozzá. Ez körübelül arra hajazott, mint mikor Sam randit kért és fogadásból közöltem, hogy elmegyek vele randizni, ha legyantázhatom a farkasát. Na akkor vetettem Stevevel több tucatot. Szóval az kitart egy jó pár évig. Vagyis csak fog, ha Darren nem megy bele.*
- Egyszer majd tartunk olyan napot - mosolyogtam vissza szolidabban, mert mire egy olyan naphoz érünk, addigra az kell, hogy körülöttünk legalább nagyjából minden rendben legyen. Bele se tudtam gondolni, hogy mi lesz még, mire odáig eljutunk. Az epertálra nevettem és megráztam a fejem, tudhatta, hogy csak hülyültem, és lehet, hogy ez neki hihetetlen, vagy elképzelhetetlen, de olyanoktól tényleg nem nagyon vettem a... "jeleket", akik nem érdekeltem valamilyen szinten, legalább egy kicsit. Eléggé szeretem a szépet, más se hiányzott még, minthogy ne csak azokat méregessem, akik valamiért bejönnek, hanem azokat is, akiknek valamilyen okból kifolyólag én. Ha kölcsönös, tök jó, ha egyirányú, az pech, akár az én, akár a másik részéről legyen tárgytalan a dolog. A következő üvöltése kísérletén vigyorogtam, nem kinevettem, csak jól szórakoztam, ahogyan ő is. - Nem tudom, Pöttöm, mi nem örülnénk, neki, de van, akit az ilyesmi nem zavar, ez pedig úgyis kiderül, amikor valakik összekeverednek. - Igazából engem addig nem érdekelt, ki mennyire tartja magát okosnak, ügyesnek, feljebb valónak, míg nem dörgölte az orrom alá és nem állított be emiatt engem kevesebbnek. A szépségre és a hegekre elhúztam a szám. - Elhiszem, hogy változtatott rajtad, őszintén szólva lehet inkább akkor lepődtem volna meg, ha nincs rád hatással egy ilyen eset. De a változás nem feltétlenül rossz - mondtam, bár ezt magától is tudta. - Őrizd meg a történteket magadban, amíg mindent ki nem facsartál belőle, amit csak lehetett és beléd nem épült, vagy fel nem oldódott, utána dobd el, mert onnantól csak hátráltatni fog és nem veszed észre, ha más, fontos dolog is hatna rád. Vállat vontam a tinik randizási szokásait érintő kérdésére. - Ha normális apa-lánya lennénk, nem mondanám, és egyébként meg nem diszkóba megyünk, hanem versenyre, kicsit más közeg. Ne riadozz, ha egyedül mennél, akkor meg paráznál a farkasod miatt. Túlliheged ezt a pasizás dolgot, annyi az egész, hogy aki szimpinek tűnik, vagy jól néz ki, ahhoz odamész, kicsit beszédbe elegyedsz vele, meglátod elsőre, hogy milyen, felméred, aztán továbbállsz. Olyan, mint amikor vásárolsz, ott se veszel meg egyből mindent, hanem előbb nézelődsz, felméred az... árut. Tudom, ez degradáló volt, értsd rá. Amikor a hét napja után néztem, én is így szemezgettem, nekem bevált, bár aki olyan céllal indul "vadászni", mint akkor én, az ne reméljen kapcsolatot. - Őőő, azt hiszem ez is, vagy legalábbis rettenetesen közel áll hozzá. - Pech. De pont Sambe? Na nem azért, nincs bajom a sráccal, de ha valaki megkérdezné, hogy milyen pasit tudnék elképzelni a lányomnak (álomvő, ha-ha), hát nála jóval karakánabbat. Az önérzetembe nem sikerült belegyalogolni, a válaszára pedig bólintottam. Nem vagyunk egyformák, az önérzetemről pedig csak annyit, hogy távolról sem olyan nagy, mint amekkorának néha tűnhet. Eddig Ash csak kétszer gyalogolt belém: Kubában és amikor meghozta Dave fejét. Bár mind a két alkalommal kölcsönös volt a dolog, úgyhogy egy szavam nincs. - Nem hittem, hogy valaha fogok veled szerelemről és ilyesmikről beszélgetni - mosolyogtam, mikor révetegen ecsetelte a várakozás hátrányait, utána pedig hallgattam, ahogy a változás okairól beszélt. Pár szó után lehunytam a szemem, fejemet pedig az övének döntöttem, figyeltem, hallgattam, s közben magam köré öleltem azt a csendes nyugalmat, amit most árasztott magából, amivel képes volt lecsillapítani. Hálás voltam neki, érte, és miközben féltem, hogy ha kimegyünk innen, akkor megint messzire sodródom tőle, falat húzok magunk közé, valahol hittem, hogy ez nem következhet be. Miután elhallgatott, elvettem róla a fejem, kinyitottam a szemem és az övébe néztem. Nekem ő ad erőt; ő, Victor, Ryan, Nat, Jenny, Yetta, James, Olen, Alex és a többiek. Értük, miattuk. De ez a pillanatnyi "helyre áll benne a világ" dolog nm akadályozott meg abban, hogy beszóljak Ash-nek, aztán mind a ketten a vízben kössünk ki. Hogy zavar-e? Engem aztán nem, de nem én lennék, ha normális lennék egy ilyen helyzetben. Kicsit menekültem előle, aztán "megálltam", hogy beérhessen, a gyantázás ötletére pedig kilométeres vigyorra húztam a szám. - Ez jó buli lesz! - Hihetetlen komolyan mondom, hogy én is mi baromságba nem megyek bele, és akkor Ryan az, aki képtelen felnőni? Victor meg van velünk áldva. - Elintézzük magunkat ma este? - csillant fel a szemem, majd a kijárat felé pillantottam. Már jó ideje itt voltunk, messze a hegytől, úgy, hogy senki nem tudta, hova jöttünk, még Ryannek se jeleztem. Visszafordultam Ashleyhez. Láthatta rajtam, hogy nincs sok kedvem menni, de egyszerűen muszáj. Ha valami történik, nem tudják, hol keressenek, s most nem attól féltem elsősorban természetesen, hogy velünk lesz valami, hanem, hogy a többiekkel. - Mennünk kell, Pöttöm. Még a végén eladják a lakot. - Elhúztam a szám, a falka széthúzásának gondolatára, majd megráztam a fejem. Körbenéztem és finom mosoly kúszott az arcomra. - Köszönöm, hogy elhoztál ide és hogy segítettél. - Sokkal jobban éreztem magam, mintha visszaadott volna valamit, amit az elmúlt hónapokban ég tudja, hol hagytam el. Ha Ash jött, akkor visszaúsztam arra, amerről jöttünk, ki a vízesés alól. Annyira elvesztettem az időérzékem, hogy meglepett, hogy alkonyodik. Igaz, azt se tudtam volna most megsaccolni, mennyi időbe telt ideérni, de nem is számított. Kiúsztam a partra és alakot váltottam, majd megvártam, míg Ash is eljátszotta ugyanezt, aztán megráztam a bundám, s vele az oldalamon ügetni kezdtem a hegy felé. Éreztem, érzékeltem mindent, a fejem tiszta volt, a farkasom is nyugodt, mindketten örültünk Ash közelségének, annak, hogy együtt rohantunk a fák között, hogy könnyűnek éreztük magunkat, összeszedettnek.
//Nagyon-nagyon köszönöm ezt a játékot, rengeteget segített! //
Ideje vadászni a srácommal kicsit nehezebb terepen is, mint a sima völgy, vagy az erdő, erre pedig nincs más megfelelőbb, mint a hegygerinc. Sajátos nevelési stílusom van, ezt már megkaptam a főnöktől is, na de kérem szépen én harcost nevelek, nem Kangunartot. A veszély a barátunk, csak tudni kell vele élni. Ez a mondat annyira, de annyira tetszik, hogy esküszöm ezt fogom kérni a fejfámra is, amikor körbehugyozzák a síromat... gödrömet, vagy micsodámat. Mivel ugatom az apaságot, így megyek a fejem után, és olyasmikre tanítom Laut, amiknek tényleg hasznát veszi, és úgy, hogy az még ráadásul szórakozásnak is tűnjön. Egyszerre egyensúlyozni, figyelni a lejtésre, arra, hogy bármikor megindulhat a lába alatt a talaj, és még a prédát is elkapni, az az igazi. Nagyjából már tudja, hogyan működik ez sima erdőben, akkor itt az ideje, hogy kicsit megküzdjön a vacsoráért. Azt nem árultam el neki, hova jövünk, de magától is rájön, nem hülye kölyök, látja, hogy a hegyre tartunk. Amint felérek, hirtelen megállok. ~Megjöttünk. A feladat a következő. Csak mentálisan kommunikálsz, átváltozol, ha megvan, akkor jöhet a préda keresés, felépíted a stratégiát, és elmondod, hogyan kiviteleznéd, aztán mehet a gyakorlatban is. Rendes gyerek vagyok én, olyan egyszerűen hangzik, hogy csak na, persze, egy meglett farkasnak, na de egy kölyöknek? Hagyatkozzon csak az eszére, ő sem egy díjbirkózó alkat, tehát össze kell fésülnie a kettőt. Vigyorogva telepszem le az egyik szikla mögé, és amíg Lau megemészti amit az előbb hallott, addig szépen komótosan levetkőzöm, hogy pár másodperccel később bundásom elheveredve a hóban várja meg a kölykét. Azt nem árulom el neki, hogy még játszadozni is fogunk, bár eddig is tapasztalhatta, hogy be szoktam iktatni olyasmit is. Egyelőre abban reménykedem, hogy nem talál kapásból egy hasadékot, amiből aztán bányászhatom kifelé.
Megint lépünk vadászni, aminek örülök, mert megmozgathatom „öreg” csontjaimat. Élvezem a farkas alakot és szeretek abban mászkálni. Meglehet találni ennek is a pozitív oldalát, nekem legalább is sikerült. Át is változom, illetve próbálkozok. Fél úton felfelé megjön a siker és apró mancsaim nyomnak lenyomatot a hideg hóba. Nem vagyok dili, látom, hogy hegyet mászunk, de nem hoztam hótalpakat vagy jeges mamuszt. Erre vannak a körmeim, ha már az orromat nem tudom vele bányászni. Miért nem próbáltam eddig? Majd sort kerítek erre is. Megyek az öreg után és kergetem a farkát. Hát az van hátul. Megpróbálom elkapni, s megsuhintani a mancsommal. Egyelőre nem sikerül, de már ott tartok, hogy ráugrom. Nézne az öreg? Lovacskázhatnánk is vagy csüngök rajta mint egy majom. Szeretek játszani, de tudom, hogy még nem lehet, ezért inkább csak lépegetek mögötte, de nem hagyom abba a farkinca suhintást. Amint behúzza a kézi féket, neki megyek a farának. Bocs, nem figyeltem! Jah ezt kéne gondolatba közölni. Akkor lássuk. ~ Bocsesz ~ Ügyes vagyok, nem? Sikerült átküldeni egy szót. Jó, ez nem olyan nagy szám tudom, mert ennyi szokott menni, még több is. Kénytelen vagyok ezt gyorsan megtanulni, mert csak így beszélget velem. Figyelek, hogy mit kéne csinálni. jah, hogy csak most kéne átváltozni? Egy lépéssel előrébb járok. ~ Vettem főnök ~ Amíg ő változik vagy a tököm tudja mit csinál, bele szagolok a levegőbe. Érzem a friss hó jellegzetes szagát. Oké, ez nem túl sok, ezért hegyezem a füleimet. Ha kutya lennék előre is csapnám. Szagot fogok azt hiszem, egyelőre nem tudom, hogy milyen hús lesz majd, de valamit érzek. A fülem a következő amit használatba veszek, nehogy beporosodjon itt. ~ Préda meg van. Kecske.~ Küldöm neki gondolatba. Jöhet a következő lépés. A stratégia. Az nem jó, hogy rávetem magam és megcsócsálom? Oké, ez az erdőben sem tetszett neki. Akkor lássunk egy másik verziót. ~ Közelebb megyek hozzá. Megfigyelem, oda lopakodok szélárnyékból, mint egy bátor farkas és amint legel bevetem a gyorsaságomat. Ráfogok a mancsommal és elharapom a torkát. Hogy tetszik?~ Nem tudom mennyit kapott meg belőle, de remélem a lényeg átment. Minden nap beszélgetünk, így remélem, ez már elég jól megy. Már csak oda kell jutni, ezen a meredek lejtőn.
Türelmes vagyok, ez Lau szerencséje, és nem rángatom ki a farkasát idő előtt, hagyom, hogy maga kínlódja ki az átalakulást, és lehetőleg minél hamarabb. Félúton járunk, mire összehozza, hát nem fogom azt mondani, hogy ez szuper teljesítmény volt, hátra sem fordulok, tudom, hogy összehozta, hiszen máris a farkamat akarja pofozgatni. Biztos hagyom, mire odaérne a mancsával, máris elrántom, aztán próbálkozhat tovább, legalább javulnak a reflexei anélkül, hogy ezt észrevenné. Hirtelen állok meg előtte, nézzük, mennyire figyel... hát semennyire, mert úgy kenődik fel a hátsómra, mint a rajzfilmekben a macska az autóra. ~Egyrészt, most kellett volna átalakulni, nem az úton. Másrészt nem figyelsz, ezzel az erővel bármi rád vethette volna magát oldalról, arra sem lett volna időd, hogy megnyikkanj. Vegyük úgy, hogy megbuktál. Ennek örömére pedig egy szép maflással küldöm arrébb, hogy érezze a törődést is, de nem töröm össze, mert vadászni fogunk, ahhoz pedig nem jó a törött csont. Kín lenne kivárni, mire regenerálódna, egyelőre. Figyelem, ahogy megpróbálja kiszagolni a zsákmányt, és kíváncsian fülelek, mire jutott. Tulajdonképpen aranyosnak is titulálhatnám, ahogy az apró orrával szimatol, a füleit forgatja mint valami adótorony, és csak egy kis híja van annak, hogy ne röhögjem el magam. A mondandója pedig... hát ha ezt összerakom... ~Közelebb osonsz, rendben. Mint bátor farkas megfigyeled, a mancsoddal gondolom elkapod, és elharapod a torkát. Aha. Sejtem, hogy a fele üzenetét nem kaptam meg, de gyakorolja csak, ennek mennie kell, ahogy a harcnak is, hiszen nem Kangunartnak szánom, ha lehet. ~Lássuk. Mehet, ha gond van, szólsz, de örülnék, ha egyedül szednéd le. A kedvét nem fogom elvenni, tudom, hogy a jelenlegi lehetőségeihez képest tényleg töri magát, tehát hajrá, kezdődhet a vadászat. A terep nem könnyíti meg a dolgát, de pont azért hoztam ide, hogy az osonást is gyakorolhassa, hiszen itt elég egy apró kő ami stabilnak látszik és mégsem az, és máris oda a vacsora.
Most jön az a rész mikor el kéne szégyellnem magamat. Oké, akkor a fejemet lejjebb hajtom és megpróbálok kutya szemekkel lesni Faterra. Hát ha, bár farkas vagyok, nem kutya, viszont van rokonság a kettő között, tehát még is csak lehetnek kutya szemeim. Vajon előre tudom csapni a fülemet is ha akarom? Ezt most nem próbálom ki, inkább figyelek mint mond az öreg, de csak miután levakartam magamat a seggéről. Mire válaszolhatnék és elmagyarázhatnám, hogy mi a szitu kapok egy maflást. Hát ennyit arról, hogy kifejtem mit miért csináltam. Oké, felfogtam és kivételesen nem beszélek lukat sem a hasába, mert bezony vadászni fogok. Persze, csak ha minden jól megy. Nahát nem ment át minden amit akartam. ~ a forma 1-es részt nem kaptad meg ~ Pedig hát az elég fontos tényező, de most már ezt is tudja. Azt mondja mehet, én pedig lenézek a lejtőn. Mi? Hogy ezen másszak el a kecskéig? Ez most komoly? Tuti kitöröm a nyakamat lefelé menet. ~ Gondolom nem sétálunk vissza ~ Nyalom meg az ajkaimat, mert a préda szaga beköltözött a nyílásaimba, de nem a hátsóba szerencsére. ha tudtam volna, hozok korit vagy szánkót, de nem mondta mi a terve. Ismét lenézek s először csak óvatosan helyezem a patámat a lejtőre. Aztán a másikat is. Asszem, nem olyan csúszós mint gondoltam. Azért ugrálni nem fogok rajta, mint egy bakkecske. A hátsók is jöhetnek, majd apró, biztos léptekkel indulok el. Azt hiszem félútig kell eljutnom és ott venni egy jobbost, mert a zsákmány arra lesz. Ebben a tempóban lesz vagy ezer év, mire eljutok oda. ~ Fater hoztál hideg élelmet?~ Kérdezek rá, biztos, ami biztos alapon, még a végén elaszalódóm az éhségen. Hosszabban lépek tovább, s olykor megcsusszanok, de a karmom tudom használni, ami ösztönből jön. Héé, van egy ötletem. A faterra nézek egy pillanatra és már dobom is magamat seggre, hogy letudjak csúszni. Jobb mint a szánkó. Hát ez hatalmas élmény és érzés is egyben. Amikor már kb fél távnak gondolom mind a négy karmomat kieresztem s megpróbálok megkapaszkodni. Sikertelenül, hát ez nem jött össze, de ötletnek nem volt rossz, viszont ha már így alakult élvezzük ki a helyzetet nem? A füleim süvítenek a szélbe s egy hangot is kiadok, de azt nem szabad, mert a préda elfog menni. Mind a két mancsomat a pofám elé teszem,hogy még véletlen s jöjjön ki az öröm hangja, melyet a száguldás vált ki. Hopp egy fa előttem, amit ki kéne kerülni, szóval neki látok „evezni.” Hát ha sikerül elkerülnöm, nah ebbe gyorsan bele jövök és úgy kapkodom a mancsomat mint ha én lennék a gyalog Kakukk. ~ Merre vagy Fater?~Nem nézek hátra csak megkérdezem. Tuti mérges lesz és tuti megint elver, amiért nem azt csináltam amit mondott, de én megpróbáltam, hát nem jött össze, gondoltam akkor használjuk fel az energiát másra. Amint a fa közel van behúzom én mindenemet, hát ha nem kell vele találkoznom, de sikerül neki dörzsölődnöm. Ég a bőröm, de ha már itt van mind a két karmomat belemélyesztem a kérgébe, mely nem kis fájdalommal jár. Viszont megállok. ~ Öh, ez volt a bemelegítés, most már mehetünk vadászni~ Próbálom elviccelni a dolgot s égő testtel is szerezek egy vadat, csak szedjen le a fáról, mert az egyedül valszeg nem fog menni.
//Elnézést, hogy csak most, ha valami nem jó, szólj. ^^//
Nézem a botorkálását, persze nekem is a legnagyobb hóba kell jönnöm, hogy a kölyök szokja a gyűrődést. Amilyen törpe méret, simán csak a farka látszik ki, és ha nem érezném, merre van, akkor csak az lenne az iránymutató. Mint valami radar, úgy mered felfelé, de most nem szólok miatta, maximum teleszkópnak használja, ha kell. Megállunk, felkenődik, maflást is kap, és naná, hogy a fele dumája lemaradt, ahogyan sejtettem, bár hülyén is hangzott, hogy mint bátor farkas megfigyel. Most már értem, gyorsan akarja. ~Le, te Fittipaldi, de ha lehet, a lábad elé is figyelj, a hegyoldalon meg pláne, mert hosszan lehet integetni felfelé. Kíváncsi vagyok rá, milyen megoldást választ, és nagyon remélem, hogy nem a fejnehezékest, mert akkor a lejtő alján fogom összeszedni. Leülök és megvárom, míg útnak indul, a kecskére figyelek, hogy az ne lépjen meg idő előtt ha lehet. Mire visszanézek, mit látok, hát persze hogy fejjel előre indul neki, és ha most szépen hátsón bökném, megkönnyíteném a dolgát, nem kellene kivárni, míg maga vesz lendületet. ~Nem terveztem, de ha hegyet akarsz mászni, akkor gyakorolhatod. Elhasalva figyelem a szenvedést, ahogy meg-megcsúszik, na de ki a fene mondta neki azt, hogy így induljon el? Megrázom a fejemet, ebből nem az a kecske vacsora lesz, már most tudom. Ekkor sem szólok semmit, ahogyan akkor sem, amikor rájön, lecsúszni milyen buli. Aha, lássuk a kézifékes fordulót, amit most biztosan nem fog megcsinálni, így felállok, és határozott léptekkel indulok utána, oldalazva. ~A hideg élelmed most lépett le, de ugye van nálad szöges, hogy megállj? Kangunart sem lesz belőle, ezt már most tudom, mert ezzel az erővel a hegyet is felrobbanthatta volna, az is halkabb lenne. Naná, hogy a forduló nem jött össze, de a lassítás sem, és ahogy kikapar, még jobban felgyorsítja magát a jeges talajon. Viszont rohadjak meg, be fogom nevezni a téli olimpiára szlalomban, mert ahogy a fákat kerülgeti seggen, az óriási. Tudom, hogy a fele mázli, de akkor is. Lobog mindene, én meg pár másodperc után utána eredek, mert ha nem kapom el valahol, akkor darabokban viszem haza. Vagy fával együtt, amibe beépül. Lottózni is fogok, mert a tippem bevált, ahogy beérem, hát hol van a kicsike? Egy fán lóg, mint a győzelmi zászló. ~Őserdők hőse, mire számítottál? Tekézel és nem bírtál el ezzel a fával, vagy dzsungel életre készülsz, csak az indát felejtetted el használni? Nézem ahogy markolja a fát, a karmai mélyen a kéregben, legalább lesz gyújtós a kandallóba. ~Hazahozod? Türelmesen megvárom, míg kilógja magát, körbejárom a fát, amin "fészkel", végül megkönyörülök rajta, és lefejtem onnan. Szerencsétlen fa, ha tehetné elköltözne innen. Körbejárom Laut is, nincs komolyabb baja, de ha ezt tudom, rugby sisakot nyomok a fejébe, az is kevésbé feltűnőbb, mint amit művelt. ~Gyere. A gyorsaságod megvolt, az irányzékod pocsék, az osonásod tragédia, a többi meg kimaradt. Érzed a szagot? Ott a préda. Lankás a terep itt, ebből nem lehet probléma, így lekushadok és óvatosan közelítek a zsákmány felé. Tudom, hogy a kecske kihívás neki, hiszen még a nyúl is érdekesen megy, de szokja, hogy nem ijedünk meg a nagyobbtól, fifikásan az is leteríthető. Besegítek neki, és nem úgy, hogy seggbe durrantom, hanem hirtelen eltűnök oldalirányba, hogy majd felé tereljem az állatot.
Az ősi helyszín után máshol is körbe kell néznem, és erre mi lenne a legmegfelelőbb, ha nem maga a hegy, ahonnan mindent belátni? A kötelező pofavizit megvolt, a rituálék helyén jártam, a többit pedig nem most fogom megtekinteni, még eltévedek. A hegyet legalább ismerem, még ha az évszázadok alakítottak is rajta, de mégsem annyit, mint odalent, ahol a pusztaságból már épületek tömkelege emelkedik ki, és ezt akkor is nehéz megemésztenem, ha jó magam is megfordultam mindenfelé, és egyáltalán nem kéne, hogy ilyesmin megrökönyödjek. Mégis megteszem, mert itt éltem, innen mentem el, ez az a hely, ahová mindig is hazavágytam, de szoknom kell. Nem így képzeltem el, még akkor sem, ha előtte nézelődtem, most mégis, ahogy itt állok, furcsa. Ami melenget az az, hogy Surával, az egyik lányommal már találkoztam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzott, vagy nem hiányozna Unalaq is, ahogyan a többiek is, de ők értelemszerűen jobban. Bizarr látványt nyújthatok, ahogy széles vigyor terül el a képemen, miközben a hegygerincen egyensúlyozva bámulok lefelé a városra, a mélybe. Mint egy idióta, aki nm tudja eldönteni, hogy hatalmas diadalittas üvöltéssel induljon el lefelé, vagy azt várja, hogy valaki letaszítsa. Ennyire azért még nem ment el az eszem, bármennyire érezzem a korom súlyát, még felveszem a versenyt a suhancokkal, és néha gondolkodni is szoktam. Talán.
Mióta idejöttem, már egészen megszoktam az új környezetet. Itt most konkrétabban a városra gondolnék, hiszen maga a természet annyira nem is változott sokat azóta, hogy itt éltünk az egész törzsünkkel. Kicsit hiányzott azért az a fajta nyugalom, de ezt is el tudtam fogadni. Végül is, nem is kellett ezen csodálkozni. Furcsa ugyan, hogy annak idején éppen itt választottak már a modernebb emberek élőhelyet, hiszen a vadon kellős közepén voltunk, az egykor érintetlen Alaszkában. Az még rendben van, hogy a víz mentén lett több város is, de idefent északon akkor is meglepő volt számomra még mindig. Annak ellenére is, hogy egykor ugyebár mi is éppen ezt a vidéket választottuk. Akkor azonban mindenhol ugyanilyen volt és én teljesen másnak könyveltem el. Gondolataimba merülve baktattam a hóban, időnként kíváncsian nézve körül. Igen, itt aztán minden ugyanolyannak tűnt, mint annak idején. Akkor is szívesen jöttem fel ide, sohasem féltem különösebben a magasságtól, így nem okozott problémát a meredek hegyoldalon tenni egy ki sétát. Két kezemet mélyen belesüllyesztettem a kabátom zsebeibe, és úgy rugdostam az előttem porként felszálló hóréteget. Itt minden annyira csendesnek és békésnek tűnt, hogy hajlamos voltam elfelejteni, mennyi élet van odalent, nem is olyan messze innen, ahol a természet az úr. Ahogy egyre közelebb értem ahhoz a részhez, ahonnan rá lehetett látni a kicsiny házakra és a nagyobb épületekre, lassacskán feltűnt egy alak. A tartásából, a testalkatából ítélve egy férfi lehetett és elég nagy esélyt láttam arra, hogy ne egyszerű ember legyen. Azok valószínűleg nem lennének ilyen botorak, ilyen felelőtlenek, mint mi. Óvatosságból fel is húztam a pajzsomat, még jobban, mint máskor, amikor más kort akarok láttatni, mint amilyen a valós. Ám csakhamar rájöttem, hogy mennyire hiábavaló volt. Elég volt csak pár métert megtenném még ahhoz, hogy a jeges szél az arcomba vágja a fájdalmasan ismerős energiát. Egy pillanat volt csupán, amíg megtorpantam, de azt követően máris lecsökkentettem valamelyest a még mindig több méternyi távolságot. - Nem gondoltam volna, hogy van még rajtam kívül, aki feljön ide. Arra meg főleg nem számítottam, hogy éppen te leszel az! – beszéltem úgy, mintha csupán egy egyszerű, rég nem látott ismerőst sodort volna utamba a szél és nem éppen a több évszázada nem látott apámat. Mivel a kapucni a fejemen volt, így az arcomból igazából még nem láthatott sokat, legfeljebb az ajkaim mozgását, melyek egyelőre nem húzódtak mosolyra. A szív a torkomban dobogott, olyan hevesen, hogy azt hittem kiugrik. Sokféle érzés kavargott bennem hirtelen, de nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék igaz. Sejtettem ugyan, hogy ő is újra él, ahogyan a többiek közül is néhányan, de valahogy mégis fel kellett ezt dolgoznom. Úgy éreztem, mintha földbe gyökerezett volna mind a két lábam.
Az idő nem fontos, ennyi évszázad távlatából pláne nem, így cseppet sem érdekel, hogy mennyi ideje állok itt. Érzem, hogy valaki közeledik, a vigyor azonban ugyanúgy ott ül a képemen, mint eddig, de megmerevedek, mikor ismerős energiákat érzek. Az istenek játszanak velem, Surával találkoztam először, és most a másik kicsi lányom, Unalaq? A szívem sokal hevesebben ver, nem is akarom eltitkolni, a szikla szélén egyensúlyozva fordulok meg anélkül, hogy beljebb lépnék. Unalaq... az igazi harcos, akit utoljára akkor öleltem magamhoz, mikor Sangilakot választotta kedveséül. Ő más, mint a nővére, de attól még ugyanolyan kedves a szívemnek. -A hegyet nem lehet elfelejteni, sem kihagyni, aki nem jő ide fel, az sosem tartozott ide igazán. S látod, érhetnek meglepetések. Sokszor sétáltunk, barangoltunk a hegyekben, mégis hogyan hagyhatnám ki a sétából? Öröm látszik a tekintetemben, akkor is, ha hirtelen nem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Egyben van, más testben, de ez csak formaság, a lelke az maradt. -Gyere már, legalább egy ölelés erejéig. Muszáj mellkasomra vonnom őt is, hiszen a lányom, akit régen láttam, akinek örülök, hogy ismét láthatom. Lehet, a többiek már itt vannak -már aki-, de a két legfontosabb személy az életemben az, akikkel először találkozom, mióta visszatértem őseink földjére. Ettől többet nem is kívánhatnék. Mindketten épségben vannak, és csak ez számít. Utána majd megbeszéünk mindent, cserélük tapasztalatot, és gondolkodunk azon, hogy miért lettünk visszarendelve, de nem most. Először azzal foglalkozom, hogy a karjaimban tudhassam egy pár pillanatig, a többit majd szépen sorjában.
Miután ráeszméltem, hogy ki az az őrült, aki rajtam kívül feljön még ide ilyenkor – nem is értem, hogy miért lepődtem meg rajta -, még mindig csak álltam némán és néztem magam elé, mint aki nem hisz igazán a szemének. Pedig nem volt ám baj a látásommal, soha nem kellett rá panaszkodnom, ráadásul az érzékeim, minden egyes porcikám azt súgta, hogy akit látok, az ugyanolyan ősi, mint én magam vagyok. Ostobaságnak tűnt, amit végül kiböktem, de más hirtelen nem is jutott eszembe. Nem volt rám jellemző, hogy tanácstalanná váljak, de kivételek azért mindig akadnak, igaz? - Itt eddig állandóan csak az ért, mióta megérkeztem… - válaszoltam néhány másodperces szünetet követően. Nem azért nem feleltem egyből, mert annyira megválogattam volna a szavaimat. Egyszerűen csak fel kellett fognom, hogy nem játszik velem senki, tényleg a tulajdon apám állt előttem. Azt hiszem, hogy szerencsés vagyok, amiért elmondhattam magamról, hogy itt van az egész családom. Mindenki, aki valaha fontos szerepet töltött be az életemben, és ez melengette csak igazán a szívemet. Érzéketlen sohasem voltam, de ők voltak azok, akik igazán el tudtak engem lágyítani, a kemény és szigorú viselkedésem ellenére is. Látszólag nem reagáltam semmit a hívására, ám alig fél perc kellett, és én máris félig futva, félig gyorsan sétálva csökkentettem le a kettőnk között feszülő távolságot. Szinte repültem a karjaiba, mintha nem múltam volna el nyolcszáz éves, csak legfeljebb nyolc. Úgy is éreztem magam egyébként, de ez talán mindenkivel így van, aki hosszú idő után találkozik valamelyik szülőjével. Csak ők azok, akik mellett igazán gyereknek érezhetjük magunkat újra. Rég volt már, hogy efféle gondolatok keringtek a fejemben, de most mégis jól esett. Arcomat a nyakába fúrtam, miközben szorosan átfontam a nyakát. Beszívtam az új, mégis ismerős illatát, hogy bármikor felismerhessem akár az alapján is. Ugyan a lendülettől hátracsúszott a kapucni rajtam, de egyelőre mást sem láthatott belőlem, csupán a rengeteg arcom elé hulló, sötét tincset. - Hiányoztál! – suttogtam halkan. Most már nem volt olyan határozott a hangom, mint az előbb, hanem pontosan azt tükrözte, ami lejátszódott bennem. – Azt hittem, hogy már nem is érsz ide… - dorgáltam máris egy kicsit, de kivetkőzni mégsem tudok magamból, ezt senki nem várhatta el tőlem. – Gondoltam, hogy te is újra visszatértél, mint a többiek közül néhányan, de olyan sokára jöttél, hogy kezdtem elbizonytalanodni – vallottam be neki őszintén. Igazából végig sem gondoltam teljesen, egyszerűen csak dőltek belőlem a szavak, mintha leállítani sem lehetne. Nos, ha akartam volna, akkor tényleg nem sikerülhet neki, ám végül kibontakoztam az ölelésből, hogy szemügyre vehessem őt jobban. Még mindig szokatlan volt nekem a sok új kinézet, úgyhogy ilyenkor kénytelen voltam alaposan magamba inni a látványt. Suránál is pont ez volt a helyzet.
Időbe telik, mire tényleg elhiszem, hogy Unalaq áll előttem, hiszen hihetetlennek hat, főleg, hogy nem is olyan régen éppen Surával futottam össze. Visszatértem, és azonnal a családom az, akiket viszont látok, és ezt szavakkal elmondani sem lehet, milyen érzés. Nekem, az öreg fejemnek ez egy olyan pillanat, amire mindig is vágytam az elszakadásunk óta, és most megadatott, jól vannak, épségben, egészségesen. Egy apának nincs többre szüksége akkor sem, ha farkasként élünk jó ideje. -Azt hiszem, ez így lesz még jó darabig, 500 év után ez nem is lehet másként. Mosoly telepszik az arcomra, örülök a lányomnak, annak, hogy itt van, hiába tudtam, hogy a hívás mindenkihez elér. Más megélni azt, hogy érzed, jönnöd kell, és sejted, mindenki hasonlóképpen tesz, és egészen más itt állni szemtől-szemben egyikükkel, a saját véremmel. Kettőnk kapcsolata Unalaq-kal mindig is különleges volt, ritkán öleltük meg egymást, de a kötelékünk sosem szakadt el, szoros volt, és az is maradt. Pár pillanatig állok a szikla szélén, végül beljebb lépek, mert tanácsos lenne nem most lezuhanni a lányom szeme láttára. Amint megindul felém, már nem foglalkozom semmivel, ugyanúgy indulok el felé, kapom el, és forgok vele körbe szorosan magamhoz ölelve. Talán életemben először csókolom arcon, mióta felnőtt, és az is lehet, érzelmesebb oldalamat sosem látta... most igen, és nem szégyellem. El sem engedem, le sem teszem, csak a melegséggel törődöm, ami átjár. -Te is, kicsi Unalaq, ahogyan Sura is. Még mindig ölelem, egyszerűen képtelen vagyok elengedni, és nem azért, mert a karjaim zárat kaptak, hanem el kell hinnem azt, hogy ez a valóság és nem Kilian szórakozik. -Nézd el nekem, hogy kicsit öregurasan futottam be, de volt még néhány dolog, amit el kellett intéznem, na de hogy Tipvigut nem ért még ide... mivel jön? Rollerrel? Végül csak elengedem őt, megint meg kell néznem magamnak, egyszerűen muszáj, és nem csak azért, mert ő is új testben van.
Jól esett, hogy hozzábújhattam a rég nem látott apámhoz. Az érzést egyébként semmihez sem tudnám hasonlítani, maximum talán a Surával való találkozásomhoz. De sem Eska viszontlátása, sem Sangilak látogatása nem volt rám ilyen nagy hatással. Emiatt nem is éreztem magam rosszul egy egészen kicsit sem, mert ők az igazi családom, még ha mindnyájan annak is tekintjük a másikat. Nem, ők csak közvetve voltak családtagok számomra, ha már voltak vér szerinti rokonaim is a régi törzsből. - Már Surával is találkoztál? – kérdeztem meglepetten, még hátrébb is hajoltam, hogy a szemébe nézhessek. Abból, amit mondott, nem volt ez egyértelműen kikövetkeztethető, de nem tartottam lehetetlennek egyáltalán. Ó, ha kiderül, hogy igen, kapni fog még tőlem az én drága nővérem, az is biztos! Hát milyen dolog az, hogy ilyen fontos információt elhallgat előlem? Még az sem lehetett volna kifogás, hogy most történt nemrég, mert ott a telefon. Az igazán mellékes, hogy idefent egyébként nem sok térerő akadt. Valahogy ez az apróság most teljesen ki is ment a fejemből, de ezért szerintem senki nem hibáztatna úgy igazán. - Szerintem egyáltalán nem lehetetlen, hogy már ő is itt van, csak még nem volt alkalma senkinek összefutnia vele. Vagy ha igen, akkor mi nem találkoztunk még az illetővel – fejtettem ki a véleményemet, miután kibontakoztam az ölelésből. Úgy nézegettük egymást, mint két idegen, pedig szerintem nála közelebbi rokonom nem igazán akadt már ezen a világon. Furcsák ezek a testváltások, ezt teljesen megszokni szinte lehetetlen. Ha valakinek ez természetessé vált mostanra, annál valami biztos, hogy nem stimmel, ettől függetlenül azonban én is láttam a pozitív oldalait, ezt nem tagadom! - Honnan jöttél, és mikor érkeztél pontosan? – kíváncsiskodtam máris. – Mi már itt vagyunk egy ideje, Surával még együtt is lakunk – mivel nem tudhattam, hogy mondta-e vagy sem, így most én megemlítettem. Ha mind a kettőnket akart látni egyszerre, akkor nem kellett túl sokat mászkálnia utánunk, az biztos! – Itt van Sangilak is… - tettem még hozzá, mivel ő is a családunk része volt úgy-ahogy. Annyira nem mondtam kitörő örömmel, de még emlékezhetett rá ő is, hogy milyen harcias volt a kettőnk elválása annyi évszázaddal ezelőtt. – Nem volt zökkenőmentes a találkozás – vonogattam a vállaimat, plusz információkat csöpögtetve neki. Igazából furcsa, hogy mennyire megeredt a nyelvem a régi ismerősök társaságában. Annyira szószátyár típus azért már régóta nem voltam, mint gyerekként az örökmozgóságommal együtt, de egy részem úgy látszik, hogy még mindig ilyen maradt. Egy bizonyos szintig legalábbis. - Te találkoztál már mással? – érdeklődtem, közben két kezemet mélyen a zsebeimbe rejtettem, úgy néztem rá várakozóan.
500 évet egyetlen öleléssel pótolni lehetetlen, akkor is, ha ez már nem szimpla ölelés, hanem szorongatás mindkét részről. Elbírjuk, kibírjuk, és megszakítani sem óhajtom, mert valami olyan szakad fel bennem, mint még soha. Az, hogy épségben tudhatom a lányaimat, hogy magamhoz vonhattam mindkettejüket, az mindent felülmúl. Volt 150 év, amikor senkiről nem tudtam semmit, így azt sem, hogy vajon élnek-e még egyáltalán? Vagy azt, hogy én visszatérhetek az élők sorába... így különösen fontos ez a pillanat, és ezt nem akarom elmagyarázni senkinek. -Igen, nem sokkal előtted, pár órája talán. Ő volt az első, akivel összefutottam, te a második, és ennek örülök. A közvetlen családom jól van, és ez különösen jó érzés. Sura nem szólt Unalaqnak, ezen mosolygok, meglepetést akartam, és ez a jelek szerint sikerült is, jobban, mint gondoltam. Nem bánom, hogy a nővére nem említette meg, megérkeztem, és vele már találkoztam, ha jól sejtem, akkor nem akarta előre lelőni a "poént". -Az az érzésem, hogy azért arról már tudnánk, de mindenképpen meglep, hogy lemaradt, jobban, mint én magam tettem. Ahogyan egymást méregetjük... mint két farkas, akik egymásnak esnek a következő pillanatban, holott erről szó sincs, de ez hozzátartozik a "rituáléhoz". Mikor elváltunk, mindketten más testet birtokoltunk, részemről a nagy változást az okozhatja, hogy úgy festek, mint aki teljes plasztikázáson ment keresztül, és nincs több ránca, mint haja. -Görögországból, elméletileg a súlyemelő sportágat igyekszem fellendíteni errefelé, mint Pyrros K. Dimas. Ez volt a hivatalos verzió, és egészen pontosan reggel érkeztem meg. Hallottam hírét, már 1.5 hónapja szokjátok, hogy itt, ahol egykoron még pusztaság terült el, az mára már egy teljes város, betondzsungellel és egyebekkel. Idő kell, mire elfogadom, hogy az ősi terület ennyit változott. Ezt örömmel hallom. Aki nagyon követte a híreket az elmúlt években, az tudhatja, mit mond ez a név, de nem lényeges, átmeneti test, remélhetőleg, ahogyan a többi is az volt. Amit viszont Fairbanksben látok, egyelőre nekem nem a fejlődést mutatja, hanem a pusztítást, és kezdek fellélegezni, hogy az itt maradtak, az utódok legalább azokat megkímélték és ápolták, amik annak idején nekünk is fontosak voltak. Mosollyal az arcomon nyugtázom, hogy a két lányom együtt lakik... fedelet még nem kerestem, arra ráérek, átmeneti lakást találtam, a többit majd később, ha láttam a testvéreket, az enyéimet, és mindenkit épségben találok. -A kedves vejem? Igazából akkor ülne ki döbbenet az arcomra, ha most azt mondtad volna, hogy minden simán ment. Ha nem csal az emlékezetem, ez sosem volt másként, és mégis pont ezért egészítettétek ki egymást olyan jól. Egy ideig, mint a se veled, se nélküled kapcsolatok nagy hányadában. A hangom is nevetős, ahogyan hallom Sangilakról beszélni. Annyi vita a törzsben nem volt, mint kettejük között, holott a szerelem is lángra gyúlt. Két dudás egy csárdában, előfordul, és mégis tudok nevetni ezen. A kérdésére nemet intek a fejemmel. -Rajtatok kívül még nem, de majd összefutunk mindenkivel, hiszen nem véletlenül vagyunk itt. Furcsa is, hogy hirtelen mindegyikünknek itt van jelenése. Tán az istenek játéka, vagy a szellemeké... esetleg valami egészen mást tartogat a sors, mint gondolnánk. Úgy érzem, hogy az összetartásra nagyobb szükségünk lesz, mint bármikor is volt. Szenteste óta azon gondolkodom, miért történt a hívás, és ha az én tetoválásom felizzott, akkor a többieké is, na de mi az oka? Miért pont most? Még nem tudom, de ki kell derítenünk. Unalaqra emelem a tekintetemet, szeretet csillan a szememben, hagyjuk az elmélkedést, erre még ráérünk.
- Igen! Én is örültem Surának is, meg neked is! – jelentettem ki mosolyogva, még mindig örülve annak, hogy tényleg újra találkozhattunk, olyan sok év elteltével. – Nem is gondoltam volna, hogy mind a ketten itt lesztek ti is, ha nem találkozom vele először! Utána már mertem reménykedni abban, hogy akkor te is visszatérsz ide – magyaráztam lelkesen. Láthatta rajtam, hogy őszinte az örömöm, nem pedig csupán megjátszott, mert ez így illendő. Bizonyára lesznek olyanok, akik ezt érdemelnék tőlem, csak éppen soha nem voltam a kétszínűség mestere, hogy eljátsszam azt, amit nem érzek. Erre a legjobb példa Sangilak, akinek a viszontlátása szintén nem váltott ki belőlem maradéktalanul boldogságot, de ez most lényegtelen. - Hát, én ebben nem vagyok annyira biztos. Vannak még olyanok, akikkel én sem találkoztam, és ha nem hallottam volna arról, hogy itt vannak, akkor nem tudnék a jelenlétükről – vallottam be, ezért is nem tartottam teljesen kizártnak azt, hogy nem lehetünk ebben olyan biztosak. Bár Tipvigutról beszéltünk, ő meg a gyorsasága ellenére sosem arról volt híres, hogy annyira elkötelezetten rohanna oda, ahová a Szellemek küldik. Valahogy azt gondoltam, hogy szándékosan nem siette el, de ebben nem voltam teljesen biztos, hiszen azt sem tudhattam, hogy mennyit változott az eltelt évszázadok alatt. Én is bizonyára másabb vagyok, mint amikor legutóbb találkoztunk, és ez állt mindenkire. Sura mondjuk hasonló volt ahhoz, ahogyan az emlékeimben őriztem őt, de mindig akadnak sorsfordító események, amelyek jelentősen megváltoztathatnak bennünket. - Igen, egy egészen kicsit még nekem is szokatlan a város, de mióta itt vagyok, én már megpróbáltam elfogadni és nem teljesen elzárkózni attól, hogy ez a változás akár jó is lehet - vontam meg a vállaimat. Átéreztem azt, hogy mennyire szokatlan ez neki egyelőre, de szerintem mindnyájunknak az volt elsőre, miután megérkeztünk. Csak nekünk már volt elég időnk elfogadni ezt és megpróbálni pozitívan nézni. Én legalábbis erre törekedtem, ha már itt kellett lennünk. Hogy más ezzel miként volt, azt nem tudtam volna megmondani. Csak abban voltam biztos, hogy Eska tetszését sem nyerte el különösebben a civilizáció betörése erre a területre. – Egyébként még sosem jártam Görögországban, de azt mondják, hogy nagyon szép hely… - tettem szóvá kissé elmerengve, ha már így megválaszolta a kérdésemet. – Én Skóciában rendezkedtem be az utóbbi pár évben, onnan kellett átjönnöm ide. A fél életem még ott van – sóhajtottam egyet egy kicsit gondterhelten. Hiányzott a megszokott kerékvágás, még ha nem is szerettem minden percét annak, amit ez a test kötelezettségként rótt rám. - Ez igaz – bólintottam mosolyogva, mert nagyon jól látta a mi kettőnk kapcsolatát a viselkedésünk alapján, ugyanakkor bele teljesen mégsem láthatott. Senki sem kettőnkön kívül. – Sajnálatos módon felbosszantott, amikor az éjszaka közepén döntött úgy, hogy sétál egyet a hátsó kertemben – mondtam olyan ártatlanul, ahogyan csak tőlem telt. – Nem szeretem, ha így meglepnek, vagy a területemre lépnek csak úgy. Bárki legyen is az… - jó, őt nyilván nem fogadnám úgy, ahogyan Sangilakot, de a vér szerinti családom amúgy is más lapra tartozott nálam, minden körülmények között. - Fogalmam sincs, hogy mit tartogatnak a Szellemek és miért érezték szükségét annak, hogy visszatérjünk. Látszólag ugyanis minden csendes a városban. Megtudtam néhány dolgot az itteni viszonyokról egy őrzőtől és beszéltem már a Protektorral is – magyaráztam apámnak, csöpögtetve szépen neki is az információkat, amelyek a birtokomba jutottak. – Én is ezt hiszem – értettem egyet az összetartással kapcsolatban. – Sétálsz velem egyet? – kérdeztem mosolyogva, és ha igent mondott, akkor megindultam abba az irányba, amerről jöttem. – Tudod, az a furcsa, hogy akkor nem hívtak ide minket, amikor több, mint egy éven át feszült volt a helyzet és háború közelgett, de most, hogy egyesült a két falka és látszólag béke van, iderendeltek mindenkit. Nem értem a logikát… - félig hangosan gondolkoztam, félig pedig tényleg meg akartam osztani vele mindazt, ami már eszembe jutott ennek kapcsán.
-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy számítottam arra, hogy a szívemnek két legfontosabb személlyel találkozom rögtön a megérkezésem után. Mint egy álom, meg is fordult a fejemben egy pillanatra, hogy Kilian szórakozik, de ilyet ő sem tenne. Azokat az energiákat egyszerűen nem lehet utánozni, nem lehet olyan valósan éreztetni, mint ahogyan én érzem a lányaimat. Legalábbis merem remélni, hogy ez mindig árulkodó lesz, bármi történjék is. -Mindannyian más testet birtoklunk, ezt ne felejtsd el, viszont... a hívást mindenkinek éreznie kellett, és nem hiszem, hogy valaki ellentmondott volna neki, kivéve, ha nem éppen tőlünk távol, a szellemvilágot boldogítja... bár ki tudja. Ilyen még nem volt. Az emlékekben élő személyek merőben másként festenek most, ahogyan magam is, de ez csak egy test, a többi maradt, illetve annyit fejlődött, amennyit megtapasztalt a lélek. Mégis az az érzésem, hogy mindannyian változtunk, érettebbek lettünk, és már nem a hév vezérel minket. -Egyáltalán nem zárkózom el, csupán nem így él az emlékeimben. Ha tudnád, hogy Athén is mennyit változott... teljesen kiépült, benépesítették, és őrült forgalom van a városban. Ahhoz képest itt kész nyugalom van. Az ősi föld, a hazám egészen más képet mutatott még akkor, amikor elhagytuk, és lehet, haladok a korral, de hirtelenjében elfogadni, azonnal megszokni lehetetlen. Biztos, hogy beletelik pár hétbe, mire ez is letisztul bennem, főleg ha az veszem figyelembe, hogy Athén ehhez képest kész heringes doboz. -Gyönyörű vidék, és méltóképp őrzik az őseik hagyatékát, a megmaradt épületek, helyszínek és tudás formájában. A mai napig rendeznek olyan játékokat külön, mint az ókori olimpiai játékok, erről pedig nem hajlandóak lemondani. Megéri körbenézni arrafelé. Skócia? Na ott nem jártam, de nekem sem lesz egyszerű az átcuccolás. Kedvelem Görögországot, talán a lehető legjobb választás volt a részemről, bár még Egyiptom izgatja a fantáziámat. Talán egyszer oda is eljutok, de nem most. Ahogy Unalaq mesél a vejemmel történt találkozásról, egyre szélesebb mosoly ül ki az arcomra. Vajon egymásra találnak ismét, vagy jobb, ha nem próbálkoznak újra? A jövő majd megadja a választ, de kétségtelen, hogy összeillenek. -Látom, nem feledett semmit az ugratásokból. A maga feje után ment mindig, nem is ő lenne, ha csak úgy bekopogna. Eeyee-ről tudsz valamit? Sangilak... érdekes fiú volt már annak idején is, heves, hirtelen, és mindent a maga erejéből akart megtapasztalni. Soha nem rónám fel neki, volt időszak, mikor én sem hallgattam a vénekre, mert jobbnak hittem magam annál, hogy bármibe csak úgy beletörődjek. Talán a szellemvilágban eltöltött időszak őt is elgondolkodtatta, mára már egy kicsit higgadtabb, de majd elválik, ha végre összefutunk. Eeyee, muszáj rákérdeznem, a fogadott lányom végeredményben, akivel az elszakadás után együtt jártuk a világot. Muszáj találkoznom vele, hogy bocsánatot kérjek, nem hallgattam rá. -Valami oka van, márpedig komoly, hiszen ez az első alkalom, hogy hívás történt. Az egész olyan, mint egy vihar előtti csend. Az itteni Protektorral még nem találkoztam, bár egyedül ő tudja, hogy jövök, a miénknek legalábbis a lelkére kötöttem, hogy senki más nem tudhatja, ki vagyok. Minden ki fog derülni a maga idejében, és annak ellenére, hogy elhatároztam, nem most fogok komolyabb dolgokról értekezni, ezt máris megcáfoltam. Az inkognitómat megőriztem mindenhol, minden testben, ez sem a véletlen műve, bár nem hiszem, hogy bármely őrző kiadná csak úgy kíváncsiskodóknak, illetékteleneknek. Az itteni Protektor nevét tudom, majd felkeresem holnap, ma viszont a lányomé az este, vagy a lányaimé. -Természetes, indulhatunk is. Arrafelé rövidebb, bár nem kívánom, hogy törésekkel kezdjünk. -kihagyhatatlan az ajánlatom, sziklán le a mélybe... -Pedig van benne, csak még nem látunk tisztán. Hallottam, hogy volt valami tavaly, amikor többen bekattantak, most pedig vérvonalak tűntek el, és ez felettébb érdekes. Valami készül, ez nem vitás, csak az a kérdés, hogy mi. -holmi jelentéktelen ügy vagy ügyek miatt nem lennénk itt, a hívás, mely életünkben először történt meg azt jelenti, komoly változások jönnek. Követem Unalaqot, ismét olyan érzésem van, amikor kettesben vadásztunk, és ezekre az emlékekre elmosolyodok.
Csak mosolyogtam azon, hogy először álomnak hitt mind a kettőnket, csupán illúziónak. Én már nem lepődtem meg igazán semmin sem és rá is számítottam, csak amiatt kezdtem el kétségbeesni szépen lassan, hogy még mindig nem jött. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg még mindig nem támadt fel, azóta, hogy megéreztem az 1600-as években a halálát. Ez elég szomorú lett volna, főleg azok után, hogy ugyebár Sangilak is teljesen új testben feszített, mert az események miatt neki is itt kellett lennie, méghozzá nem csupán lélekben. - Sangilak emiatt kapott új testet, úgyhogy még az sem mondhatna ellent, aki szellem volt karácsonykor – tájékoztattam erről az apróságról apámat is, mivel ennyit azért már én is megtudtam, hála a drágalátos páromnak. Vagy volt páromnak, ez most talán teljesen lényegtelen is. – A skóciai lakóhelyemtől ez meg épphogy forgalmasabb, de nem bánom annyira. Éltem már ennél zsúfoltabb helyen is, pedig egy évszázaddal ezelőtt volt – legyintettem egyet. Nos, igen, London már akkor is kész világváros volt, amikor még ott éltem és nem települtem át a sziget északi felére. Pedig akkor még nyoma sem volt a mai modernizációnak, úgyhogy egészen különös volt most a viszonyom a városhoz. Nem tudtam eldönteni teljesen, hogy tetszik-e a sok változás, vagy sem. Talán majd néhány itt töltött hónap után még inkább kitisztul előttem a kép. - Igen, erről hallottam – bólogattam mosolyogva, amikor szóba kerültek a régi játékok felelevenítésére szolgáló események. Olvastam én sok dologról a világban, még ha nem is láttam őket élőben. – Szerintem a legtöbbünknek nem. Ha jól tudom, Surának is szépen berendezett kis élete volt Indiában, mielőtt idejött. Eska viszont egészen új testet birtokol, így neki nem okozott gondot, hogy jöjjön a lehető leghamarabb – beszéltem egy kicsit a többiekről is, mert miért is ne tettem volna? Fontosak voltak ők a számomra, csak ki jobban, ki kevésbé. Akadtak természetesen olyan személyek is, akikkel nem annyira vártam a találkozást, mert a túlzott feszültség már előre ott lebegett a levegőben. Másokat viszont alig vártam, hogy lássak. Tudni akartam, hogy most milyenek és miféle változásokon ment keresztül az életük. - Annyit tudok, hogy már ő is itt van – feleltem tömören, mert vele kapcsolatban sajnos nem sokat tudtam én sem, pedig elég régen megérkeztem már én is. – Szerencsém még nem volt hozzá – tettem azért hozzá, bár szerintem már így is egyértelmű volt apám számára. – Talán majd meglátogat minket, ha esetleg összefut Surával, vagy valamelyikünkkel… - vetettem fel a lehetőséget, de igazából nem tudtam, hogy merre lakhat, vagy mit csinálhat. Egyáltalán azt sem, hogy milyen testben él jelenleg. - Igen, egyetértek veled – bólogattam immár jóval komolyabban, mint amilyen eddig voltam. Most látszott csak meg rajtam igazán a kor és a bölcsesség, amelyet sikerült magamra szednem az eltelt évszázadok alatt. – Szerintem is leginkább a vihar előtti csendre hajaz, de még mindig nem elképzelni, hogy mi lehet az, amiért a Szellemek úgy határoztak, hogy szükség van ránk. Már azt leszámítva, hogy túl sok farkas zsúfolódott össze relatíve kicsi területre – két kezemet most már mélyen a zsebember rejtettem, és úgy beszéltem tovább, miután megindultunk. – Én már találkoztam a Protektorral, rólam is csak ő tudja, hogy ki vagyok. A skót Protektor tájékoztatta őt, akárcsak a te esetedben is – pillantottam fel rá, miközben tovább sétáltunk. Kicsit még el is nevettem magam a rövidebb út emlegetésétől, de nem terveztem, hogy kitöröm a nyakam, bármennyire vagyok ügyes. - Igen, tudom, hogy még nem látunk teljesen át mindent, de hogyan is tehetnénk? Még csak nemrég érkeztünk meg… - ingattam a fejemet. Nem őt akartam leszólni, hanem inkább a helyzet nem tetszett annyira. Jó volt itt, persze, az is tetszett, hogy itt voltak a többiek, de ha nem lett volna muszáj, biztosan nem térek most vissza ide. – Erről egyébként nem hallottam még – utaltam vissza arra az eseményre, amit éppen az előbb mondott el. – Nem is értem, hogy mi történhetett… - haraptam bele az ajkamba, miközben elgondolkoztam egy kicsit. Tekintetem a távolba révedt, és csupán bő fél perccel később fordultam vissza a mellettem sétáló férfi felé. – Azt gondolod, hogy abban is a Szellemek keze volt, igaz? – kérdeztem rá. Történetesen én is pontosan ezt gondoltam, csak azt nem akartam, hogy minket használjanak ezek után eszköznek.
Az elmúlt évszázadok során talán már tényleg nem kellene semmin sem meglepődnöm, hiszen ha visszatérhettem a halálból, az azt jelenti, bármi megtörténhet, így az is, Kilian alkot éppen, na de amikor tisztázódik bennem, hogy remek illuzionista ugyan, ám az energiákat akkor sem tudja láttatni, valahol megnyugszom. Valóban Unalaq áll előttem, és nem holmi színjátéknak vagyok a része. Amit mond, az elgondolkodtató, tehát nincs olyan testvérem, aki távol maradna a hívás ellenére. -Akkor mindenki megérkezik előbb vagy utóbb, bár meg kell hagyni hogy csodaszámba megy, hogy a vén csotrogány még így is megelőzött néhányakat. -aprót bólintok, nem kell tovbb törnöm azon a fejemet, ki ízlelte meg a túlvilágot és marad el emiatt. -Athén zsúfolt város, ott azért megszoktam, bár Kuba és társai sem voltak éppen szokványosak. Sokfelé jártam magam is, de ahol tényleg egymás hegyén-hátán éltünk, az éppen a forradalmár énem idejére tehető. Visszagondolva olyan érzésem volt azokat a körülményeket látnom, mint amikor a rabszolgákat hajtották igába, és kitörni ebből csak akkor lehetett, ha valaki lelécelt és nem akadtak a nyomára, vagy valamilyen csoda folytán elnyerte a szabadságát. -Tudod Unalaq, azért csodálkozom saját magunkon is, mert pontosan tudjuk, hogy egy-egy testet ideig-óráig "bérlünk", és mégis úgy telepszünk le a civilizáció fejlődésének köszönhetően, mintha onnan soha nem kellene továbbállnunk. S lám, mit hoz a sors? Ugyanúgy vándorlunk, mint tettük annak idején. Mulatságos. Azon egyelőre nem kezdek el agyalni, miket hagytam most magam mögött, de érzésem szerint nem nagyon fogok már Athénba visszatérni. Ismét bólintok, talán azoknak volt a legegyzserűbb dolga, akik éppenhogy visszanyerték a "szabadságukat", nekik aztán nem kellett fedősztorin agyalni, és legfőképp pakolni. Őrület, mennyi kacatot halmoztam fel magam is, és rá kellett döbbennem, hogy a felére nincs is szükségem. -Itt van hát? Fel kell keresnem. -mosoly kúszik az arcomra, Eeyee, akivel annyi mindenen mentünk keresztül együtt, mikor már a saját utunkat jártuk. Lehetetlen elfeledni -Egyelőre nem tudnám megmondani, viszont mindenképpen érdekes a tavalyi történet, amikor egyesek megzakkantak minden átmenet nélkül, és nekiestek őrjöngve a másiknak. Mint egy színdarab főrpóbája... közeleg az évfordulója annak. Előtte ilyesmiről nem hallottam, ez volt az első eset, hogy ilyen történt. Majd elválik, de azt mondom, tartsuk nyitva a szemünket. Megfejteni nem akartam, csupán elgondolkodtam azon, mi ütött azokba a farkasokba, akik hirtelen kifordultak önmagukból? Nem árt, ha résen leszünk, ha már a az amúgy zsúfolt farkaspopuláció mellé még mi is beterelődtünk, mint egy külön falka. -Örvendetes, ez a találkozás még várat rám, de talán megbocsátható, ha nem oda vezet az első utam, hanem az enyéimhez. -a végén kiderül, már mindenki járt a Protektornál, csak én nem, de ami késik az nem múlik, csak kitolom az időpontot. -Mindennek van következménye, előbb-vagy utóbb szembe kell néznünk a tetteink gyümölcsével. S bár lehet, az éppen citrom lesz, de nem marad viszonzatlanul. Hogy ott mi történt, meg nem tudom mondani, de igen, minden bizonnyal a szellemek játszadoztak. Rámutattak valamire, amire nem figyeltünk sem mi, sem mások. Ám most itt vagyunk, és mind az ősi földön. Gondolkodhatunk, anno mit tettünk, miért hívtak minket haza az istenek. Amiben biztos vagyok, az az, hogy nem éppen békebírónak, ezen felül egyetlen bűnünk van mindannyiunknak, hogy együttes erővel végeztünk Alignakkal. Jogosnak véltük, hiszen teljesen megőrült, nem volt más lehetőség, de vajon most is így cselekednénk? Nem merném azt mondani vagy állítnai, hogy nem. Rágódni viszont nem érdemes rajta addig, amíg nem tudjuk biztosan, hogy mit is keresünk itthon. A város fényeit figyelem, miközben Unalaq mellett sétálok lefelé. A látvány nem csúnya, de azért még szoknom kell, hogy nem sivár területen lépkedek.
- Igen, szerintem is itt lesznek – vélekedtem egy halovány mosollyal. Nem mindenkivel vártam egyébként a találkozást, de azt hiszem, hogy ez nem is olyan meglepő. Attól még, hogy valamilyen formában mind egy családhoz tartoztunk, az még nem volt kötelező, hogy kebelbarátok is legyünk egyúttal. Biztosan lesz néhány érdekes, vagy éppen kellemetlen találkozás néhány társammal, de emiatt nem fájt a fejem egy cseppet sem. Elég határozott nő vagyok én ahhoz, hogy az ilyesmi ne okozzon gondot nálam. - Engem annyira nem mulattat – sóhajtottam egyet, miután megjegyzésemet halkan adtam a tudtára. – Egyébként nekem nem volt sok választásom, ugyanis a testem elég központi figura Skóciában, eltűnni meg nem akartam arról a vidékről. Gyanús lehetett volna, így ez volt a legbiztosabb megoldás arra, hogy birtokolhassam a testét az életével együtt. Legalábbis egy ideig, mivel most mindenképpen el kellett hagynom az ottani otthonomat – fűztem hozzá, bár ettől függetlenül tényleg hajlamos voltam berendezkedni hosszabb időre, hiszen nem tudhattam, hogy alig tíz év, vagy háromszáz év adatik meg nekem ugyanabban a testben. Eddig mondjuk nem ezt támasztották alá a tények, de mindig megvolt az oka annak, amiért hamarabb vagy csupán hosszabb idő után kellett felkeresnem az őrzőket a segítségük miatt. Csak küldtem felé egy mosolyt azzal kapcsolatban, hogy meg akarta keresni Sangilak testvérét. Nem zavart, különösebben féltékenységet sem éreztem, hiszen én magam is jó kapcsolatot ápoltam annak idején a sógornőmmel, ráadásul azóta nem is nagyon volt hozzá szerencsém. Igen, talán majd nekem sem ártana felkeresni őt, ha már így szóba került, bár én nem mondtam ki hangosan is azt, ami megfogalmazódott bennem. Majd az idő úgyis eldönti, na meg a Szellemek. - Igen, majd biztosan elválik… - egyetértően bólogattam, bár azt nem tudtam, hogy ő honnan tudott róla, amikor a többiek közül senki nem említette, hogy eljutottak volna hozzájuk ilyen hírek. Ezt mindenesetre szintén megtartottam magamnak és csak egy képzeletbeli vállrándítással nyugtáztam a hallottakat. – Remélem, hogy most nem fog megismétlődni – tettem még hozzá, mert tényleg nem szerettem volna megtapasztalni, vagy esetleg látni, ahogyan a leszármazottaim egymásnak esnek azért, mert teljesen elvette valami az eszüket. El sem tudtam képzelni, hogy én ennyire elveszítsem a kontrollt magam felett. Tudom, hogy mások nem ilyen erősek ezen a téren, de ennyire nem lehetett gyenge senki, hacsak nem segített rá valaki, vagy valami. - Biztosan sejti már, hogy hamarosan te is tiszteletedet fogod tenni. Elég értelmesnek tűnt – mosolyodtam el halványan, mert tényleg ez volt a benyomásom a Protektorról. Nem is tudom, hogy a helyében én miként élném meg, ha megannyi nyolcszáznál is idősebb farkas tenné be a lábát az én városomba. Valószínűleg értetlenül állnék előtte és a frász kerülgetne, hiába állnak az én oldalamon. Ez a férfi nem tűnt valami ijedősnek, ami szerintem máris kiváló kezdésnek. – Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy valamilyen régi tettünk miatt lettünk visszarendelve – rántottam meg a vállaimat lazán. – Azt sokkal valószínűbbnek tartom, hogy valami olyan miatt kellett visszajönnünk, ami még nem történt meg, és addig nem is fog, amíg nincs itt mindenki – néztem fel apámra, miközben továbbra is ugyanúgy sétáltam mellette. Én nem néztem le a tájra, mert mióta itt vagyok, vele ellentétben már egészen hozzászoktam. - Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy mi lehet ez, ami ránk vár – jegyeztem meg elmerengve. – Már nem áhítom annyira a feszült, harccal teli helyzeteket, bár ellenemre sincs igazán – mosolyogtam fel haloványan.
Kezdőlap
//
