- Ha jóságos lennél, nem játszanád az idiótát. Említem meg, én aztán nem fogok köntörfalazni, nem tartom annak, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyetlen vérfarkast sem találok annak, lévén mind gyilkosok vagyunk, a jóság, mint olyan, nem áll valami közel hozzánk, noha tény, hogy vannak kiugróan kedves egyedek, ám most érzésre nem pont egy ilyen személlyel van dolgom. Félvállról veszem a szavait, többek közt azért is, mert képtelen vagyok eldönteni, hogy ez most sértés, avagy nem, van valami benne, amiért kényelmetlenül érint, de nem akarok kifejezetten ezen pörögni. Abszolút nem érdekel az a Lucas, akit ő ismert valaha. - Vannak értelmes kérdéseid is? Ha hülyeséget kérdez, hát azt kap cserébe, istenem, komolyan kezd idegesíteni, nem tudom, miért van ilyen nagy mellénnyel a kétszáz évére magányosként, és bevallom, kicsit unom a szitut, de meg kéne tudnom róla ezt-azt, hogy beazonosítható legyen. - Kezdem azt hinni, hogy jólesik adnod a hülyét, közben többet tudsz jóval, mint amit mutatsz magadról. Állapítom meg, tippelgethetne, valóban, de ez jelen esetben valahogy nagyon is konkrét, főleg ama tényt is hozzávéve, hogy ismert egy Lucast. Még akkor is, ha én nekem halván lilám sincs arról, ki ez a picsa. Tutira nem volt közöm hozzá, ha lett volna, emlékeznék, lévén relatíve kevés nővel voltam kontaktusban. - Pénz, avagy szükség esetén a falka mellett való fellépés. Foglalom össze röviden, a csatlakozást még csak meg sem említem, egyszerűen kizártnak tartom, hogy ilyesmi érdekelje, akkor nem játszadozna velem ilyen szégyentelenül. - Tán moha ment a füledbe? Azt mondtam, hogy a szerinteD szép hátsófertályod, engem tökéletesen hidegen hagy. Nem tudom, feltűnt-e neki, de még csak olyan helyzetbe se kerültem, hogy megnézzem a seggét, de akkor sem tettem volna, ha riszál előttem, lévén valóban nem érdekelt. Nem igazán foglalkoztatnak ilyen világi dolgok, az én elmémet nem mérgezheti meg egyetlen nő sem, legyen bármilyen dekoratív is. Általában addig el sem jutok, hogy valakit ilyen módon felmérjek, hisz minek? - Ám, ha a te esetben a tetszés egyenlő az agyamra mész megfogalmazással, akkor lehet valami a dologban. A farkasom még mindig nyugtalankodott, és valamiért azt akarta, hogy fogjam be a pofámat. Hát most mi az isten haragja van? Mi ez a gyeplőbehúzás? Nem jellemző ez rá, általában elég elmebeteg módon áll a dolgokhoz, most meg… Érthetetlen.
- Idiótát? Kikérem magamnak! Fújom fel az arcomat, s csak egy nagyon kis hajszál választ el attól, hogy nyelvet is öltsek. Inkább felnevetek, maximális pimaszságot csempészve a hangomba. - Vannak, természetesen. Akarod őket hallani? Vágom oda a felhívást keringőre. Végül az okfejtésére bólintok. Egész okos lett ez a kölyök, így, hogy nem tobzódik az önmaga okozta gyászban még meg is csillannak irányomba is értelmi képességei. Persze én amúgy sem szoktam szeszélyből átharapni senkit - de - szóval már akkor tudhattam, hogy mivé lesz a cserebogár. Nem, mintha beszívva érdekelt volna, de ezzel a gondolattal nem rongálnám az előzőek fennköltségét. - Utóbbit vállalom, ha nem ütközik az elveimmel. Jegyzem meg. Yettát nem bántanám, az egyértelműen elvekkel való ütközés lenne, de amúgy nem tudok olyat felsorolni oknak, ami ellenezné, hogy meglegyen a falka mellett való fellépésem. Persze, mondjuk az igazsággal minden alól ki tudnék bújni, de nem áll szándékomban kikotyogni a dolgokat. - De ugye ehhez nem kell meglátogassam az alfádat, elég ha te közlöd vele? Vonom fel szemöldökömet. Már csak a pillarebegtetés hiányzik. Valahogy nem megy úgy, hogy tudom, férfi voltam, amikor Lucast magamévá tettem. Mármint.. nem úgy. - A midre? Kérdezek vissza szemtelenkedve arra, hogy van-e neki agya. Közben pedig megfordulok a tengelyem körül, hogy legyen esélye megtekinteni csodás hátsómat. Nem hiszem, hogy hidegen hagyja, nem olyan ez a test, ami csak úgy hidegen hagyna bárkit is. Farkasának nyugtalansága hizlalja a májamat. Közelebb engedem hozzá sajátomat, emberi tekintetembe eresztve a farkas pillantását egy időre, hadd zavarjam össze. A koromat még mindig nem mutatom, de jó játéknak ígérkezik ez. - És mi járatban vagy errefelé? Nem a falkaterületen értem, hanem konkrétan itt a hegyen. Civilben, ha úgy tetszik. Elvégre csevegünk, nem igaz?
- Csak tessék. Kérje ki magának, rohadtul hidegen hagy, már-már szórakoztató lenne a pofafelfújása, ha éppenséggel nem egy kóbor lenne, aki kissé idegesít. Nem is kicsit, ami azt illeti, agyérgörcsöt kapok azoktól, akik azt hiszik, nekik mindent szabad. (ROFL) - Hogyne, minden vágyam. Naná, hogy nem, de amúgy valóban érdekel, hogy akad-e értelmes kérdése. Túlzottan megválaszolni azonban biztos nem állna szándékomban őket. - Értem. Ezt öröm hallani. Hát persze, hogy nem, nem csípem a magányosokat, és kész, a többségük úgy gondolja, hogy mentesülnek minden kötelezettség alól csak azért, mert nem csatlakoznak sehová. Pláne akkor kifejezetten idegesítő, mikor egy falka lakta városban teszik ezt, - Akkor ezen a ponton érezném szükségét az említett elvek lefektetésének. Mik is képeznek kizáró tényezőt? Faszomba, hogy megint meg kell írnom egy elcseszett jelentést, egy hülye kóborról. Nem vagyok írógép… Lehet, hogy inkább megkérem Norát, hogy vésse már fel, amit diktálok, vagy előadom magam szóban, de valahogy most rohadtul frusztrál ez a nő. Meg a farkasa. Főleg a farkasa. Nem értem. Nem láttam még az életben, mégis úgy érzem, hogy ismerem. Abszurd. - Az egekre, meg ne látogasd az Alfámat. Jah, elég, ha én közlöm vele, csak akkor nekem kell érted tartanom a hátam is, ami bevallom, nem tűnik az eddigiek alapján életbiztosításnak. Elvégre, ha az én döntésem, hogy a segítség fejében megkaphatja a megtűrt státuszt, akkor engem fognak szétcincálni, ha zűr lesz vele. Erre nem vágyom, minő meglepő. - Ennél gyatrább visszavágásra biztos nem futotta. Rezignáltan sóhajtok, az ovisokra jellemző a hasonló, és köszönöm, tökéletesen tisztában vagyok intelligenciám létezésével, szóval nem egy sehonnai szőke luvnya véleménye fog érdekelni ilyen téren. Meg semmilyen más téren sem. - Felőlem aztán fejre is állhatsz, akkor sem fog érdekelni a segged. Remélem, erre visszakérdez, hogy esetleg buzi vagyok-e, mert akkor végleg elkönyvelhetném magamban egy csökött agyú libának. Le sem pillantok, komolyan hidegen hagy a külleme, és ha eddig még nem fogta fel, talán most már meg fogja érteni, hogy nem a levegőbe beszélek. Részemről sosem engedhettem meg magamnak, hogy a nők eltereljék a figyelmemet a lényegről. A szemét viszont figyelem, így észreveszem a változást is, és egy pillanatra zavarodottság telepszik meg az enyéimben. Valahogy ismerősnek találom, de rá nem jönnék, honnan. Őszintén, nem is akarom fejtegetni, még magamban sem. - Szabadnapom van. Volt. Javítom ki magam hamar, elég kurtán, elvégre igencsak beleköpött ilyen téren a levesembe, és nem szokásom díjazni az ilyesmit. Ha egyszer ráveszem magam, hogy valamiféle hobbimnak hódoljak, már olyannak, ami nem munka, és nem elmebetegségre vall, hát akkor örvendenék neki, ha közben nem futnék bele senkibe, aki arra késztet, hogy rögtön visszakapcsoljak falka üzemmódba. - Hát te? Téli napfürdő? Vagy hófürdő, tudomisén, egyébként innen sokkal inkább érezhető a nap melege, már legalábbis tapasztalataim szerint.
Nem bírtam aludni. Órákon át forgolódtam. Legalábbis kellően sokáig ahhoz, hogy végül lerúgva magamról az így is meggyötört takarót; a telefonom után kezdjek el kotorászni. Kisebb csattanás tudatosította számomra, hogy sikerült levernem a kislámpát, vele együtt zuhant a keresett kütyü is. Ott hagytam. Legalábbis addig, míg fel nem csaptam a lapost, amit kényelmesen az ölembe helyeztem. Őszintén: nem tudtam mit kezdeni magammal. Szóval, némi kattintgatást, és olcsó, agyrohasztó játékot követően letoltam magamról az internetet rágcsáló laptopot, halk, tompa kattanással zárva össze a száját. Újra a mobilért nyúltam. Először csak a mutató- és hüvelyk ujjam között kezdtem el pörgetni, míg végül Josh számánál akadtam meg. - Úgyis ígértem egy randit, szöszi. - dünnyögtem magam elé, ahogy a hívás gomb fölé emeltem az ujjam. Aztán meggondoltam magam... Na, nem a felzavarását illetően, hanem, hogy kevésbé drasztikusan "török" rá hajnalban. Maradt a text-elés...
Héj, béjb! Akut randi? Mondjuk egy óra múlva, a hegygerincnél? Szépre nyald magad! Dolog van. Nyálazlak; A. U.i.: Ne morogj, inkább emeld meg a segged!
Ha pedig rövidesen választ kaptam, úgy máris pattantam, lezser eleganciával túrva fel a szekrényemet. Nem vacakoltam sokáig, ami a kezem közé akadt, az máris rám is került. Sötét farmer, szürke póló, semmi extra. Az ajtó előtt még igazítottam a sérómon egyet; lazán hátra söpörtem, kész. Fésű: pipa. Aztán csak belemásztam a koptatott bakancsba, és indultam is kifelé, lekapva a fogasról a bőrdzsekit...
[...one hours later]
Már a hegygerinc közelében jártam, így a viseltes Ducati-t ledobtam félúton. Kár lenne vele feltűnést kelteni a falka területén, szóval jobbnak láttam, ha idő előtt megszabadulok tőle. A további utat végül egy könnyed stoppal folytattam. Nem, nem volt kedvem farkasozni, aztán meg újra felöltözni. Úgyhogy maradt Mrs. Stevens társasága, a halálosan köhögő Ford-é, na meg az ölebnyi pincsijé; Mr. Cupcake-é. Persze, hívjam csak Cuppy-nak; és hát hagy ne mondjam, hogy nem csak informáltak, de egyenesen követelték tőlem mindezt. Szóval, miután meghallgattam, hogy Mr. Stevens hányszor és miként felejti el a saját eszének hol létét, na meg, hogy mennyire idegesítő a sok huligán, akik a kukákat lökdösik fel, és jaj de rossz dolog az a zöld micsoda, amitől a fiatalok olyanok, mint a zombik, tudtam-e(?) na meg persze, hogy Cuppy milyen édes volt tavaly karácsonykor; kiszálltam. Még elengedtem egy kurvára nem kényelmes vigyort, és egy intést, majd amint csikorogva tovább haladtak, ledobtam a vállaimat. - Jézus, baszd meg... - fújtattam, némi szemforgatást követően. Viszont, további megjegyzést nem voltam hajlandó elherdálni, így csak elindultam irányosan, a hegygerinc alja mentén...
[...here and now]
Már éreztem Josh-t. A szagát is meg a jelenlétét. Páncélom azért stílusosan, féltávra volt tekerve, hiszen nem fűlt volna hozzá a fogam, ha alkalmatlankodó, váratlan vendégünk akadna. Nyilván, járkálnak erre... arra... ezek. Végül már ki is rajzolódott előttem a hím kontrasztos alakja, és ha nem volt vak, hát láthatta is, ahogy szalutálok neki; na csak amolyan félvállasan. - Szeva, szöszi! Csini vagy ma éjjel! - dörmögtem kedélyesen, ahogy elé érve pacsira nyújtottam a kezemet/tenyerem. - Nah, gondoltam teszünk itt egy kis romantikus sétát. Ellenvetés? Hoztál virágot? Nem? Szégyelld magad! - aztán hagytam szóhoz is jutni, ha volt neki raktáron. - Gondolom vágod hol vagyunk, annyira nem vagy még süti. - löktem meg a vállammal, ahogy lassú léptekkel elindultam előre. Cél nem volt, egyelőre terep szemle volt, Alec módra. Tekintetem a területet fürkészte, mégis szavaimat Josh-hoz intéztem. - Voltál már erre? Vagy te is annyira szűz vagy, mint én? - reszelősen formáltam a mondatot, míg végül pillantásom meg is érkezett a hímre.
Dupla járat és akármennyire élvezem, fadarabként hullottam az ágyba, miután majdnem belefulladtam a kád vízbe, tisztálkodás címmel. Mindenki beteg szinte és ez még nem is lenne a baj, inkább alszom, hagyom a gondot meg a gondolkodást az ébrenlétre. Hason szétterülve horpasztok, csendben, a horkolás nem tartozik az erényeim közé, s ezért nem is gyakorlom. A mobilra megrándulok, a szöveges üzenetek is hangosítva és mindenféle zizegős tulajdonsággal vannak ellátva, biztossá téve, felébredek, a legmélyebb álmomból is. Morgok egyet, majd sóhajtok és kitapogatózom az éjjeli szekrény felé, hogy aztán a párnát levéve a fejemről, fekve olvassam el az üzenetet. – Téged mutogatni kéne, esküszöm. – dünnyögve dobom vissza a telefont az ágyra és a másik irányba fordítom a fejem. Egy fél percig van nyugtom, morgok egy mélyet és felülök az ágyon, álmos fejjel. Civilként álomból ébredni nálam egyenlő a nyűggel és a kábultsággal, ha melóból hívtak volna, már csak a kondenzcsíkot látnák utánam. Ismét felveszem a telefont és visszaírok neki.
Csövi béjb, Ha annyira szeretnél még egy lukat a hátsódba, ingyen és bérmentve megteszem neked, még csak oda se kell menned. Kaparlak, Jay UI: Hozz piknikkosarat.
- Milyen jól tudod, hogy morgok. Nem véletlenül. – megvakarom a borostás képem, azt is helyre kell pofozni, indulás előtt. Megint pakolhatom helyre, varrhatom össze, mert ide nekem Idahot, hogy összekaszkodik a falkával, és akkor még én is meg fogom tépni a bundáját. Nyeregbe pattanok, a jófajta kis chopper bírja ezeket az utakat is, hiába vagyok a gyorsaságért, azt majd a fellegekben. Jóval a falka határa előtt állok meg a motorral az egyik parkolóban, ahol simán hagyhatom a kétkerekűt. Fekete, hosszú ujjú póló, sötétzöld katonanadrág és bakancs a szériatartozékom. Eszem ágában sincs a falka határain belülre lépni önszántamból biztos nem. – Mi van béjb, meguntad az életed, vagy szeretnéd megismételni a laktanya fogságot? Nem fogok én meglőtt lábbal megint kutyagolni, felejtsd el. – leparolázok vele. – Csak a mihez tartást végett, igen, tudom, és pechedre, nem vagyok szűz. Semmilyen értelemben. A süti az te vagy, csak nem ragadsz. – nem engedem el a kezét, hanem a közeli sziklának csapom, hogy utána neki is nyomjam, ha sikerült meglendítenem. Tudom, hol sérült meg, hiszen én varrtam össze. – Most pedig szépen velem jössz. Elmegyünk innen. Nincs kedvem balhéra. Te is megígérted, hogy nem fogsz, hát tartsd is be, de ha menni akarsz, akkor menj. Nélkülem. A területükön kívül is lehet szaglászni, béjb. – akárhogy is dönt, ha beljebb akar menni, vagy maradni, ez esetben magára marad.
Tisztázzuk: Csak azért nem téptem meg, mert akkor engem ki rakna össze!? Jó... meg egyébként se tudnám bántani, még azt leszámítva se, hogy éppen a sziklának passzíroz. Mellesleg: nem volt túl kényelmes a póz, és bevallom; kivételesen nem számítottam rá, hogy kenegetni támad kedve. Ha ezt tudom, hozok neki kenyeret... meg vajat. Csak morrantam egyet, némi fogcsikorgatással karöltve, ahogy végül két tenyeremet a vállán, majd a tarkóján érezhette. - Ne parázzál már kisszoknya. - magyaráztam - Az apám meg ne legyél, mert akkor muszáj lesz kamuznom neked. Ja, és ne tapizz, érzékeny vagyok, mint a havibajos csitrik. Azt, ugye tudod, hogy - húztam közelebb a fejét, erővel, ha kellett, egészen a homlokomig koppantva az övét. Totál buzis volt, de most nem ez a lényeg. - momentán azért vannak heréid, mert én ott hagyom őket?! Jó-jó ne pislogj, nem bántom, de megkérlek szépen, ne lökdöss, vadi régi a kabim, még elszakítod, baszki! - a fejem még mindig ironizált, míg a szám széle már vigyorogni kívánt. Elengedtem, sőt: löktem. Na, csak kicsit... - Igazad van, nyugi. Nem is akarok bemenni... Csak körbe járni. Vagy attól is csíkos a gatyód? - megpaskoltam a vállát, érezze - habár tudnia kellett - az iménti előadásom nem volt komoly. Egészen... persze. Mert én se vagyok lekvár. Jaj, nagyon nem. De őt tényleg: sose bántanám. Inkább hagynám, hogy aszottra verjen, de nem tudnék neki ártani. Előbb mennék érte tűzbe, na az megint egy másik téma. - Csak érdekel. Szeretek tisztán látni, na meg: volt dolgom a napokban helyi bundással jah; ne nézz így... kicsit felbaszott, érted... feltételeket akart. Háhh... Feltételeket! A marha... - osztottam meg vele, és még egy fancsali grimaszra is akadt időm. Nem voltam amúgy pipa, a tag egész normális volt, de lássuk be; nem bírom ha be akarják osztani az életemet. - Akarsz róla beszélni, vagy szarod le? Közben meg gyere, ne csajoskodj! Csak körbe megyünk, tisztes távolságban, így okés? - markoltam meg a kabátja ujját, egész normálisan vonva, húzva meg őt magam után. Igazából nem értettem mitől tart. Megígértem, hogy nem keverem magam mostantól szarba. Azzal a hímmel is normálisan elnyomtam egy teadélutánt, nem hogy lecsesznie kéne; meg kéne dicsérnie! Ha pedig végre rászánta magát a körhintára, akkor lassú, csendes léptekben hagytam magam mögött a lábnyomaimat, az övéivel együtt...
Ahogy sejtettem, két dudás meg egy csárda, ezt fogja hozni. Hagyom, hogy a tarkómra csússzon a keze, várom, miként reagál. Vigyor vagy vicsor, kinek mi, ül ki a képemre. – Tisztázzuk: azt ugye tudod, hogy azért van még a fejed a helyén, mert bírom a búrád? - Még hagyom húzni a fejem, de amint összeér a fejünk, benyúlok a karjai között és leveszem magamról a kezeit és szinte kölcsönösen taszítunk egymáson. – A kabátod nem ér annyit, mint én. Havibajos csitri. – félvigyorra húzódik a szám. Hátralépek ugyan kettőt, majd megállok, karba fonom a kezem, úgy nézek rá, várakozva, mit is dönt. – Csak szeretnéd. Sötétkék és egy Aico DH.5 van rámatricázva, csak hogy röhögjél. A tiedén meg macik. És jól teszed, mert a lábad töröm, ha beljebb mész. – utólag ugatni könnyű, nem is tenném meg. Ahhoz túlságosan is jól ismerjük egymást, sok baromságon mentünk keresztül és nagyon is hozzám nőtt. Mással nem mennék balhéba, az biztos, bár ez attól függ, milyen balhéról lenne szó. - Dolgod? – vonom fel az egyik szemöldököm, ebben most semmilyen csíny, vagy jókedv nincs, számon kérek. Az egy dolog, hogy balhés, ha viszont itt elássa magát a falkával szemben, akkor a legjobb esetben úgy fogják reptetni innen, hogy én mászkálhatok utána, ha találkozni akarok vele. Egyéni gondom és egyben tudom, hogy ha azt ígérte, nem balhézik, akkor nem is fog. Ezeket mindig betartotta. – És legalább összebalhéztatok? – amit utána mond, arra csak a tenyerembe rakom az állam. – Még szép, hogy feltételeket. Hol élsz te? A Holdon? Ha nem vagy falkatag, akkor ellenszolgáltatást kell adnod, hogy maradhass. A város a falkáé, jogosan szabnak feltételeket a kóboroknak. Örülj, hogy nem tépik le a fejed üdvözlésképpen. Sosem volt veled ilyen? – kérdezem meg, mentőkötélként. Nagyon sokáig én sem találkoztam ezzel, hozzá kellett szoknom. A kötöttségeket nem kedvelem, és mivel még sosem voltam falkában, mostanra már annyira megszoktam a falka nélküli létet, az emberek társaságát, hogy nincs kedvem elveszteni ezt a fajta szabadságot. - Engem is megtaláltak. Jó fejek. Némelyik gyanakvóbb, szakmai ártalom. – legyintek, a kezem a nadrágderékra kerülve pihen. Pozitívnak mondható az összes eddigi belefutásom velük, és az a vadászat! Régen éreztem ilyen jó adrenalinlöketet a földön, négy lábon trappolva. – Jól elvagyok velük. Hé, ne rángasd a király kabátom, jövök én! Vagy valami másra vágysz, béjb? – váltok hangot, majd közel bújok hozzá, cukkolva, miközben nekiindulunk. – Még mindig abban a szappantartóban élsz? Nem megyek hozzád partizni. Mit akarsz nézni? Hogy meddig van a határ, vagy mennyire harapják szét a segged? – figyelem a környéket, itt jóval frissebb a levegő, mint Anchorageben. – És milyen volt a találka? Fecsípted életed szerelmét? - utalok vissza arra, hogy felkeresték őt is. És mert egy kis barátságos cukkolás sosem árt.
Tudtam, hogy bírja a burámat, ez nem új. Mondjuk én is az övét. Ez a szerencséje, mondom én! Noh, miután kitaszigáltuk magunkat, és még a lelkemnek is jól eső szájcséplést is levezényeltük; megigazítottam a kabátom. Mert bár régi, és kopott, de az enyém! - Imádom tudni mi van rajtad; ha tovább izgatsz meg is nézem Mr. Klein! De el kell szomorítsalak, nincsenek macik, se színesek, se rajzoltak, simán fekete, dolgozd fel. - löktem meg a vállát barátságosan, a képemre mázolva egy jókora vigyort. - Dolgom, ja. Mondjuk számoltam vele, de nem élveztem. Még én hívtam randira, érted. Azt evett egy hot-dog-ot. Pancser. De amúgy egész normális volt. A balhéról meg ne álmodj, megígértem, hogy jó fiú leszek, béjb! - kacsintottam rá szórakozottan, voltaképpen a felháborodásom is csak egy Alec-es dac, amit meg kell emészteni. Na nekem, neki. - Rilex, majom. Vágom a feltételekről szőtt szent mesét, csak nem bírom, ha izomból ezzel indít valaki. Semmi bók, egyből a lecsóba; á-á. Egyébként lazán ment, egyelőre nem mondtam sokat, habár utólag ez talán hiba. De ha úgy akarom, úgyis megkeresem az alfát. Nem holmi kismotyóval fogom megbeszélni az életem további részét. - vontam vállat, még mindig "durcásan", noha a nagy része csak rájátszás volt. Egyébként kétséges bennem az egész. Már csak azért is, mert tisztában vagyok vele, hogy előbb utóbb döntenem kell. Vagy arrébb tolom a képem a következő városba. Azt mondják Anchorage nyugisabb. Lehet bepróbálom, mint sem fejet hajtsak egy ilyen nyafka bandának! - Jó fejek? Jól el vagy velük? - kérdeztem vissza; komolyan, ne szívass. - Majd nem leszel, ha ultimátumot kapsz. Akkor és ott, majd cikibe lóg a hajad. - ingatom meg a fejem. Az ilyen sose kispista, ezt ő is tudja, pláne ő, aki amúgy is parancsra pattant anno, miközben befoghatatlan. Mondjuk. Én megértem, meg együtt érzek, ismerem a fajtát, magamból; egyértelmű. De féltem őt, még ha nem is kéne, de bárhogy is lesz... az életemet is rá hagyva a vak szerencsére védeném, ha kell. Közben rángattam magammal, ő meg sípolt, mint a fulladozó búvár síp. - Veled? Mindenre, picikém. Gyere nyálazzalak! - egyöntetű, ő bújt, én karoltam, majd az állkapcsát összefogva kényszerítettem csücsörítésre. - Imádlak, gumimaci! - duruzsoltam, cuki volt, de már engedtem is el, mielőtt még élvezni kezdte volna. Szóval, trappoltam, előre... halkan, és óvatosan. Nem akartam én zajt csapni, se bajt kavarni. Ki járt abból mostanában, a szavam pedig tényleg szent. Már amennyire az lehet, de nem cseszem át Josh-t. - Kezdem azt hinni, hogy parázol, katona! Nem lesz gond, mit csipogsz? Inkább gyere... - nem mentem beljebb, csak a gerinc vonalán haladtam, oldalamon a hímmel. A hegyek vonulatát követtem, a szagokat ízleltem; mindent aprólékosan, mélyen eltéve az elmémbe. - Azt nem, az te vagy, ne aggódj. Féltékeny vagy? Édes. De nem volt hosszú, rövid és száraz, ahogy ez megy. Apropó. Ha már nem bírod a lavórt, összecuccolunk? - nem néztem rá, a szavaim egyszerűek és könnyűek voltak. - Nem most, majd egy hónap múlva. - komolyan gondoltam. Ki mással osztanám meg a helyet, ahol élek, ha nem vele? Sok barátom van, tényleg. De Josh-om, csak egy van. - Baszki, jön valaki. - torpantam meg, ívesen kapva el a hímet. Magamhoz vontam, erővel, vagy anélkül, a radarom eszeveszett vészjelzésbe kezdett. Arrébb rántottam magunkat, egy fához, miközben már egy lehetséges barlangot, odút egy kibaszott nagy fűszálat, vagy bármi mást kerestem, ahova behúzódhatunk. Nincs balhé! Nincs és kész! Megígértem.
- Pedig a sötétkéket szívesebben stírölném rajtad, béjb! – vigyorgok vissza rá. Voltunk eleget együtt, hogy egymás hülyeségeit megismerjük. Minden egyes szavát komolyan figyelném, ha nem ütne át Alec szavain az, ahogy el is képzelem magam előtt, milyen képeket vágott meg kommenteket fűzött magában az egészhez. Muszáj vagyok vigyorogni, van, amiből ne is nőljön ki, szórakoztató nézni. – Ha úgy ette művészien, hogy nem csöpögött a hot-dogból semmit, akkor jobb, ha vigyázol. – felnevetek a következőkre, Alec egoja csak az enyémmel vetekszik. – Ha egy alfa áll előtted, az az út már csak kétesélyes lehet haver, mivel szereted a cica bajszát huzigálni, számolj majd be róla. Nem vagy köteles mindenről zenélni nekik. Dolgozzanak csak meg érted. Én sem tettem másként. Szórtam morzsákat, tesztelést kaptak bőven, várom a visszajelzéseket a haveroktól, hol rángatták meg azokat a bizonyos szálakat. – ez sok mindent el fog árulni alaposságukról, gondolkodásmódjukról. Számomra ez egyszerre játék és egyszerre taktika. Katona voltam legfőképpen, ahol a hátam fedezését tanultam meg legelőször. Totál nincs kedvem Alecet elveszteni, semmilyen módon. Ha kell, beleütögetem a fejébe, hogy játszon velük, mint macska az egérrel. Öt, tíz vagy akárhány év múlva úgyis odébb állunk, ha maradhatunk, bármi is volt itt, az a múlt lesz. Mint a Fülöp-szigetek, mint a német hadifogság. - Kiscicám, még nem tanultad meg, ha a fogad fehérjével üdvözlöd őket, ők seggbeharapással viszonozzák? – előbb ugranék közbe, ha így lenne. - Szintén ugyanúgy válaszolnék. Kaptam ultimátumot, és nem is annyira burkoltan. Az a centis? – most éppen nem, de katonaként általában olyan szokott lenni. Értetlenül vonom össze a szemöldököm, ahogy megfog, majd összecsücsöríti a szám. Az elolvadó figyelmességet viszonozva, ahogy elengedi az arcom, lefejelem. – Imádlak, homonculus. Bazmeeeg, és te mondod, hogy kemény fejem van. – dörzsölöm vigyorogva a homlokom. – Parázok? Te dumálsz róla, én cselekedtem. Nem én flangáltam be a területükre, béjb. – azt nem mondom, hogy nem élvezem. Adrenalink függő vagyok, és a helyzetben is lubickolok, tudom, hogy levágható jeleket küldözgetek erről a világba. – Édes kis szívem, nagyon ajánlottam, hogy ezt adod válaszul, különben tárgyalhatunk a vagyonmegosztásról. Egy hónap? Addig aludjak a híd alatt? – cukkolom úgy vissza, lejöjjön, az ajánlat elfogadva. – A lavórt kivéve, bárhová. Oda csak kötéllel legközelebb. – eléggé forgott a gyomrom, mire leértem a pallóról. – Három nap múlva költözöm csini házikómba. A bibircsókos nejem lehetsz. – csapom seggen, és nagyon komolyan gondolom az ajánlatot. Egyszerre állunk meg és kapjuk el egymást, mivel ő az erősebb, magához is ránt, majd egy fához. – Ennyire elkapott a hév, béjb? – vigyorgok, miközben már figyelek ezerrel a világba. Lerázom magamról a karjaim. – Ha mi észrevettük őket, ők talán nem, ha olyanok, mint mi? És a szagunkat is fel fogják ismerni, ha összefutunk. – megvakarom az állam. – Futhatunk is. – vigyorgok, közben keresem az egérutat, majd a kezemmel mutatom, merre van lehetőség, és figyelem őt is, észrevette-e merre található a kellemes társaság kiindulópontja.
Engem ugyan egyik bundás sem fog irányítani. Ha akarom csatlakozom, ha akarom nem. Ez ilyen egyszerű, és bár lehet sokat gondolok magamról, azt is leszarom. - Ne zizegj picim, nem lesz itt gond, ha nagyon keménykednek biztos lehetsz benne, nevet váltok. Mondjuk a tiedre, szépen cseng nem? Alec Colston. Csipáznád, tudom. De ne reménykedj, nem vehetsz el. - nyomok egy öklöst a vállába, érzéssel. Áh, nem eszik olyan forrón a kását, és én sem terveztem úgy, hogy pucérra vetkőzöm nekik. Adok, amit akarok. Abból pedig nem sokat tudnak meg. Eddig is sikerült kijátszanom, hogy csak annyi info legyen rólam - még az őrzőknél is - amennyit én adok. - Az a centis. Fejre állítanak, és úgy rúgnak seggbe. Na nem engem, majd téged. - frászt, majd ha engedem. Biztos, hogy nem. De ettől még minden jogom meg van arra, hogy cukkoljam őt. Közben a kevésbé sem centis hajába markolok, ahogy hirtelen magamhoz rántom; ugyebár. Lefutom a tiszteletköreimet a szájával, mert hát nekem az jár, hogy gyömöszöljem őt, aztán engedem is el. - Nem én rinyálok, mint egy öt éves, hogy "jajj menjünk már". De nem kell félni, nyuszi. Itt a papa. - kacsintok, szórakozott a tekintetem is. Mindig jól érzem magam ezzel a majommal. Aztán mégis mosolyba fordulnak a fogaim, értem a célzást, a cukkolás meg lepereg. - Miért, most is kényelmes ott nem? - dobom a labdát, de már veszem is vissza. - Hiányzom, tudom, nincs aki betakargasson este. Ne aggódj hamarabb a füledre növök, mint a pattanás. Legyen két hét. Addig rendezem a szarjaimat. - mert van pár dolog még, amit előbb elintéznék, mielőtt újba kezdek. - Leszek, ha azt bírod. De hol lesz az a szép kis kacsalábon forgó? - kérdezem, ezúttal komolyan, mert az én ajánlatom sem volt tréfa. Ezt ő is tudja, már pedig örülnék, ha a házikója nem lenne túl közel, bár messze se. Francnak sincs kedve felesleges sétákhoz. - Ennél jobban, csak nem férek a gombodhoz, szivi. - adom, amit kapok, szívlelem is, tényleg. Imádom, tényleg egy majom! Szóval rántom őt, magammal, miután a léptek zaja erősen belemászott a fülembe. Kurva jó tényleg, hogy ezeknek most kell erre vonulni. - Nem futunk, ezeknek meg nincs orruk, hagyjad már. Max betudják annak, hogy átvonult erre két marha nagy barom. Te meg az eszed. - még most is cukkolom, ujjaim továbbra is a kabátjába markolnak. - Na gyere, ne picsogj. - húzom magammal, sietve, egyre távolodva a másik két hímtől. Mert időközben erre is rájöttem, mekkora forma vagyok, mi? Persze, hát Josh is vágja, de ettől még magamra veszem.
Néhány percbe beletelik mire kellő távolságba tudom magunkat, és csak ezután vagyok hajlandó elengedni Josh-t. - Tudod mit? Legyen igazad, rágom a szádat. Menjünk inkább inni, és beszéljük meg az esküvőnket. - az összecuccolásra értem, nyilván. Neki se kínai, szóval ha beleegyezik, akkor kicsavarom a csípőmet, és a hátam mögé taszítom a hegygerincet. Nem vallanám be, de nem akarom őt bajba keverni, és magamat se. Megígértem! És nem fogom megszegni. És nem mellesleg: csípem, ha a bundám a helyén van! Feleslegesen nem nyúzatok, na. - Anchorage-hez mit szólsz? Ott kimehetnél játszani a kertbe. - vigyorgok rá, ahogy már jó pár métert elhagytunk a bakancsunkkal.
/ nagyon-nagyon sajnálom, hogy eddig várattalak! o.o /
Felröhögök a névajánlatra. Meglengetem a jegygyűrűm. - Csípem a poliandriát picim. És van egy jó hírem. Ha megunnád dadogni, hogy a nevem Alekkkkkolston, hét év és öt hónap múlva úgyis megválsz tőle. – vigyorgok teli szájjal. A név elég nevetségesen hangzik, éppen úgy, mint a nyelvtörő sh és k egymás után az én nevemben. – Tutira. Válás esetén mindent viszek. Béjb. – pislogok rá. – A teknődet megtarthatod. – teszek egy sóhajjal kísért lemondó mozdulatot. Elég egy kis lik és máris szivárog. Most már értem, miért kap mindegyik csaj nevet. – A fejre állításhoz nagyon meg kell dolgozniuk. Ha sikerül, akkor már meg is érdemlik, hogy seggbe harapjanak. – amit úgyse hagyok, a háborúskodást pedig hagyom a csatatérre. Pilótáskodom. Határozott a hangom és eltökélt. Üzletember is vagyok a pilóta mellett, és ha valamit elhatározok, addig csavarom a dolgokat, míg az előnyömre nem válik. - Papa? Hol? – körbenézek látványosan, még meg is fordulok, majd vissza Alec felé. – Itt csak egy magát macsónak gondoló bundást látok, akinek csípik a bolhák a hátsóját. – nyújtom ki a nyelvem egy pillanatra, majd a vállára telepszem a karommal, jó erősen magamhoz szorítva párszor. - Iiigen, hiányzik az a szőrös mancsod, hogy a takarómat taperolja. Mindig is a gyengém volt a sebészkéz. – önirónia rulz, még a szemöldököm is megemelem. – Két hét? Addigra meglesz a leszállópálya is. Vagy mondjak inkább kikötőt? – sandítok rá szendén. – Kertvárosi rész. Ha a pontos cím kell, cukorkám, csak egy igen esetén kapod meg... Hallway utca tizennyolc számot. – vonogatom a szemöldököm. - Nem is engednélek tovább. Te kis huncut. – veszély közben jön meg az agyamentség nálam is, a koncentrálással és éberséggel együtt. – Futni jó dolog pedig. Leadod az úszógumidat. – ütöm oldalba, érezze a törődést, persze, csak finoman. – Ejj, de hajt a hév, szivi. Melyik bokrot nézted ki? – utána már csak az útra figyelek, és biztonságos távolságban már komótos sétára váltok, a motor felé. - Sirály. Tudok neked egy nagyon csini tütüt. Balettcipőt bevállalsz? – sandítok rá, majd átadom neki az egyik sisakot a motor mellé érve. – Kezd egyre csábítóbbnak hangozni a visszaköltözés. Csakis veled, béjb. – pattanok a kormány mögé, s hagyom, hogy mögém üljön. Mehetnénk mancson is, az eléggé necces belépő lenne a krimóba.
A megbeszélt találkahelyen ácsorogtam, mivel sejtésem szerint Lucas autóval fog érkezni, ezért azt javasoltam neki, találkozzunk a Laknál, itt le tudja tenni az autót, aztán kényelmesen mehetünk arra, amerre csak szeretnénk. Ha viszont a telefonban mást mondott, értelemszerűen ott várakozom rá. Nem szerettem volna elkésni, így már jó néhány perccel a megbeszélt időpont előtt ott várakoztam, ugyan hűvös volt, de itt mikor nincs az? Viszonylag már hozzászoktam a zordabb időjáráshoz és mivel nem traccspartizni fogunk, ezúttal a sapka és a kesztyű is elmaradt; kezeimet zsebre vágtam, a kabátom kapucniját felcsaptam a fejemre, a hidegtől és a szállingózó hópelyhektől is tökéletesen védett. Alsó ajkam rágcsálva lyukadnak ki ismét ott a gondolataim, hogy vajon jó ötlet volt-e Lucas-hoz fordulnom, hiszen fene tudja, van-e egyáltalán ideje ilyesmire, nyilván ezer és egy teendője van, a világért sem szeretném feltartani. Ráadásul.. mégiscsak ő a Béta! Ugyanakkor ha Béta lett, akkor nyilván az egyik legjobbtól tanulhatok, arról nem beszélve, hogy valószínűleg nemet mondott volna, ha nem férek bele a napirendjébe, úgyhogy megpróbáltam nem túlizgulni ezt az egészet. Leharapni csak nem fogja a fejemet, ugyan nem ismerem, de csak nem olyan típus, úgyhogy emiatt remélhetőleg felesleges aggódnom. Miattam jön ide, rám áldozza az idejét, ezért pedig hálás is vagyok neki, úgyhogy félre minden aggodalmas gondolattal, nem lesz itt semmi baj. Amint megpillantottam az autót - vagy őt, ha nem azzal jött -, vettem egy mély levegőt és sóhajtás formájában fújtam ki. Mivel az utóbbi hónapokban minden nap próbálkozom a pajzsommal, így most is magam köré képzeltem a burkomat, szinte már ösztönösen megy, annyit gyakoroltam azóta, hogy Horatio-val először foglalkoztunk vele. Nyilván igencsak semmilyen életű még, de valahol el kell kezdeni, ha jobban belemélyülünk a mai napi programba, akkor valószínűleg úgysem marad energiám ilyesmire és hamar a porba hullik majd. - Szia! - köszöntöttem kedvesen, közelebb lépdelve hozzá, ajkaimon halovány mosoly játszott. - Köszönöm, hogy eljöttél - fontosnak éreztem ezt megjegyezni, mert hálás voltam érte, így voltam bekódolva. Azt viszont, hogyan tovább, már teljes mértékben rábíztam, a farkasom kíváncsian nyújtogatta a nyakát, mi is vár ma ránk, mert azt ugyan megbeszéltük, hogy a regenerációmra szeretnék ráerősíteni kicsit, az már nem volt teljesen világos előttem, miként is tesszük majd ezt meg.
Van valami pikantéria abban, hogy Darren kölyke megkeresett azzal, hogy a regenerációját csiszolgassuk tovább, de nemet mondani aligha akadt okom rá, én magam nagyon is szeretem és becsülöm, ha egy kölyök képes leszervezni magának az ilyesmit a fejlődése érdekében. S valljuk be, Payne regenerációjában sokkal inkább tud segíteni a mi vérvonalunkba tartozó egyed, mint bárki más, úgyhogy én szívesen megteszem, amúgy is bírom a kölyköket. A fekete terepjáróval leparkolok a lak előtt, kirakva a kis barnát, aki meg Asamihoz jött éppen, én nem szoktam vele foglalkozni, így már minden mentornál megfordult, noha engem még nem keresett meg, talán ami késik, nem múlik. Még megnéztem, hogy bemenjen a lakba, aztán már indultam is Payne felé, hogy üdvözöljem. - Szervusz, Payne! Nyújtottam kezet, mert bár látásból ismerem, személyesen, csak egymás közt még nem találkoztunk. Úgy tűnik, ennek is eljött az ideje. Olyan kis bájos, ha nem tudnám, eszembe nem jutna, hogy ő is vérfarkas, valahogy nem az a kaliber, mint ahogy a másik kis barna sem. Biztos a barna haj teszi, bár, így jobban belegondolva Danáról határozottan nem ez jön le. Maradjunk annyiban, hogy mindenki más. - Ugyan, ez a dolgom, én köszönöm a lehetőséget. Gyere, sétáljunk. Intek fejemmel a fák felé. Fogalmam sincs, hogy áll a fájdalommal meg sikításokkal, ilyenek, mindenesetre az biztos. hogy nem szükséges a Lak közvetlen közelében megejtenünk a dolgokat. - Először is, meséld el kérlek, hogy haladsz a regenerációddal, mi mindent éltél már át, illetőleg, hogy az ezüsttel milyen mostanra a viszonyod? Amíg haladunk, legalább ennyivel is okosabb leszek, és tudni fogom, mit hogyan kellene annak érdekében tenni, hogy valóban fejlődjön is a kis nőstény. Egyszerű lenne levágni valamelyik végtagját, esetleg 1-2 csontot megrövidítni. Tiszta élvezet lenne a dolog, tényleg… Ennyire nem szeretnék drasztikus lenni, de majd meglátod.
Nem gondoltam volna, hogy valaki más is érkezik a hímmel, mégis, ahogyan a fiatal nőstény kiszáll az autóból, egy mosoly neki is jut, ha éppen felém néz. Ismerni nem ismerem, de valószínűleg ő lesz Sienna, az Alfa legifjabb kölyke, majd valamikor vele is jó volna összefutni, kedves arca van, biztosan hamar megtalálnánk a közös hangot. Amúgy sincsen Kölyök "játszópajtim", ki tudja, talán vevő lenne ilyesmire is. Nem is ez a lényeg, figyelmem inkább Lucasé, ahogyan közelebb lépkedek hozzá, a felém nyújtott kezet megrázom, bemutatkozásra nincsen szükség, így csak mosolyom az, mit a mozdulathoz mellékelek. Szám széle szalad feljebb kissé, ahogyan bólintok a szavait hallva. Azért nem sok Mentortól hallottam ám ilyesmit, hogy ők köszönték meg a lehetőséget, ráadásul neki még a Lakig is el kellett jönnie! Néma hála ült meg a tekintetemben, ahogyan elindultam mellette az erdő felé. - Amikor Darren átharapott - kezdtem bele - elég csúnyán szétkapta a vállamat, illetve még a Kölyök-viadalon kaptam Masakótól, de ezen kívül csak kisebb sérülések voltak. Illetve az ezüstből fakadó égések - tekintetem olykor az arcára siklott, de javarészt az utat figyeltem, nehogy hasra vágódjak, elég kínos volna. Mást sajnos nem tudnék felsorolni, amivel a regenerációmat erősítettem volna, bár nyilván ilyen fiatalon a konyhai bakizások, a lépcsőn való fenékre esés és a kávés doboz ujjamra való rácsukása is ilyesminek minősül, de ezeket olyan apróságoknak ítélem, hogy ennyire konkrétan inkább fel sem sorolom őket. Inkább az ezüsttel való viszonyomról mesélek, azon a téren azért jócskán több érdembeli dolgot tudok felsorolni. - Mindig van rajtam olyan ezüst, amit már megszoktam és olyan is, amihez még szoktatom magamat. Néhány állandó, gyengébb darabot kivéve mindig cserélem őket, így legalább az egyik folyamatosan csípi a bőrömet - nyilván nem olyat viselek, ami a húsomat is leégeti, ezeket amúgy is mindig Darrentől kapom/kaptam, ő meg figyel az ilyesmire. Valamilyen szinten ebből fakadóan hozzá vagyok szokva a fájdalomhoz, de ez nyilván csak szúnyogcsípés ahhoz képest, amit mondjuk a mai találkozónk tartogat.
Nem mondom, hogy nem látom a tekintetében a hálát, de nem reagálom le, nekem tényleg jól esik a kölykökkel foglalkoznom, mondhatni, egész üdítő a többi feladatom fényében, úgyhogy nagyon is szívesen csinálom, ehhez kétség sem férhet. Azért, amikor elkezdi ecsetelni, hogyan is áll a regenerációval, némileg összeszaladnak a szemöldökeim. - Ahogy hallom, a jelek szerint nem fordítottatok erre különösképpen gondot. Az ezüst miatt persze folyamatosan fejlődik valamicskét, de azt hiszem, összességében ezen a területen le vagy maradva. Viszont látom, a pajzsod fenn van. Helyes! Mármint, nem pártolom annyira magunk közt a használatát, de ők csak gyakorolják szépen, nem fog ártani nekik egyáltalán. Próbaképp azért körbejárom energiáimmal a pajzsát, felmérve, hogy teljesen egyben van-e, illetőleg kicsit megkocogtatom, hogy érezzem, nem esik-e szét a legkisebb behatástól darabjaira, viszont egyébként nem bántom, le fog az esni úgyis hamarosan, nem szükséges erőszakoskodnom. - Szóval, ha szeretnéd, viszonylagos rendszerességgel összefuthatunk, hogy csiszoljunk rajta, nem tudom, mennyire szeretnél ráfeküdni a dologra. A felajánlásom mindenesetre megtettem, szívesen pesztrálom őket rendszeresen, olyan tanítványok úgysem akadnak, akikre csak egy mentor figyel, de szerintem ez nem is baj, jobb több farkastól tanulni, szélesebb látókört kapnak, és másféle módszereket is láthatnak, amik közül eldönthetik, melyik passzol hozzájuk a leginkább. - Rendben, ezt ne is hagyd el. Én két pecsétgyűrűt viseltem, mindkettő elég bika volt már ezüsttartalom tekintetében, de a színezüst nyilván nem menne, hiába vagyok első fokos, meg korban is szép időt megélt, attól még fakír csak száz éve lett belőlem. Egyébként más nincs rajtam, mert buzisnak tartanám mindenféle ékszerek magamra aggatását, én inkább a pengéimmel játszom olykor, hogy edzem magam. - Arra gondoltam, leellenőrzöm azt is, hogy megy a harc, azzal a különbséggel, hogyha hibázol, és támadási felületet hagysz, ki fogom használni. A farkasod miatt ne aggódj, visszafogom. Nem szeretek csak úgy hobbiból kölyköket ütni-verni, így összekötöm a két dolgot. Így is tudom, hogy szép számmal lesz rajta sérülés, ráadásul ezüst penge által, mert amit ő már nem vél támadási felületnek, azt én minden bizonnyal igen. Következésképpen ilyen téren szemét leszek, de ha olyan helyzetbe kerül, hogy szét akarja valaki kapni, még ennyi esélye sem lesz. - Nem tudom, hogy állsz a fájdalommal, nem áltatlak, elég pocsék lesz, de bizonyára tudod, hogy a fejlődésnek ára van. Azzal meg is álltam egy kisebb tisztáson, remekül fog mutatni a hó tetején a vére, és előhúztam az övemből az egyik pengét, annyi könnyebbséget kap, hogy ennek a markolata nem tartalmaz ezüstöt, az enyém igen, de én már hozzászoktam, és elviselem, neki még sok lenne. Felé dobom, az ő dolga, miként szerzi meg, elkapja a levegőben, vagy pedig megvárja, míg leesik, és kivadássza a hóból…
- Igen, én is így vélem - bólintottam számat húzva a szavaira, nem véletlenül kértem, hogy a regenerációmra feküdjünk rá, igencsak le voltam maradva ezen a területen. Éppen ezért nem érintettek olyan érzékenyen a szavai, főleg, hogy még dicséretet is kaptam a pajzsom miatt! Kissé feljebb kunkorodott szám széle, igyekszik a farkas lánya, főleg, hogy Horatio-val is erre gyúrunk a leginkább, ráadásul én magam is szeretnék fejlődni, éppen ezért érzem fontosnak a gyakorlást, akkor is, ha sokáig nem bírom a pajzzsal. Éppen azért csinálom, hogy egyre jobban és jobban menjen majd. Szerencsére akkor sem hullik darabjaira, amikor Lucas kicsit nekifeszül, ennyit még kibírok, tudom, hogy hamarosan már semmi erőm nem lesz, hogy még erre is figyeljek. - Köszönöm a felajánlást, mindenképpen szeretnék élni a lehetőséggel! - csaptam le egyből a felkínált lehetőségre, felé fordítva mosolygós arcomat. Kifejezetten pozitív a hímmel kapcsolatban, hogy maga ajánlotta fel a lehetőséget, ha az edzés során jól kijövünk, valószínűleg én magam kérem meg ilyesmire, bár nyilván könnyebb így, hogy ő ajánlotta fel. Egek, tiszta jófej és az elején még féltem tőle! Mondjuk lehet ha teljesen szétkap, már másként fogok vélekedni, de az is csak a fejlődésem fogja szolgálni, annyira meg nem nézem ki belőle, hogy olyan örömmel állna neki a szadizásomnak. Bár aztán ki tudja... - Nem állt szándékomban - szerettem az ezüstöt és nem azért, mert női mivoltomnak hála kedveltem az ékszereket. Néhány darabnak eszmei értéke volt, a többit pedig szívesen viseltem. Ráadásul ez egy olyan dolog volt, amiben Mentor nélkül is tökéletesen fejlődhettem, persze, hogy éltem a lehetőséggel! - Öhm.. oké - böktem ki végül kissé bizonytalanul, mert a harc a másik olyan terület volt, amiben eddig nem túl sok tapasztalattal rendelkeztem. Csúnyán fogok kinézni, amint itt végeztünk, ebben egészen biztos volt, de próbáltam a jó oldaláról szemlélni a dolgokat. Amellett, hogy a regenerációmra rágyúrunk kicsit, harc terén is elsajátíthatok valamit. - Persze - bólintottam immár jóval határozottabban. - Nem ringattam magam tévképzetekbe - regenerációt jöttünk fejleszteni, nyilván nem simogatni fog, hogy ezt elérjük, éppen ezért már a telefonhívásunk óta edzettem magam lelkiekben, hogy ez bizony fájni fog. Az pedig, hogy miképpen is állok a fájdalomhoz.. szerintem hamarosan úgyis kiderül. Repül a tőr, magabiztosan nyúlok érte, legfeljebb már most megvág, ha elpuskázom, de hála égnek ilyesmi nem történik, sikerül ráfognom még a levegőben a markolatra. Próbálgatom kicsit, volt már ilyesmi a kezemben, bár használni nagyon nem kellett még, szerintem ez meg is látszik rajtam, de hát.. egyszer mindent el kell kezdeni, panaszkodni pedig nem fogok, ilyen helyzetekben nem szokásom. Egy helyben ugrálva próbáltam kicsit átmozgatni magam, bár az idefelé való séta is segített kissé, ezen kívül ha nem volt más utasítása, akkor próbáltam minden rezdülésére, mozdulatára figyelni, miközben felvettem az alapállást és vártam a további instrukciókat, vagy esetleg már az első támadást.
- Megbeszéltük. Bírom a kölyköket, szóval nem okoz gondot foglalkozni velük, sosem okozott, igazából úgy érzem, hogy mellettük teljesedek ki igazán. Rejtély, hogy miért nem vágtam bele soha egy sajátba, valószínűleg úgy gondoltam, hogy nem férne bele az életembe, de így is szinte napi szinten foglalkozom kölykökkel, akkor maximum mindezt csak rá koncentrálnám. - Nyilván. De a megerősítés sosem árt. Meg aztán, megnézném, ha Darren hagyná, hogy ezüst nélkül mászkáljon. Én sem hagynám a kölykömnek, ha lenne, elvégre, nekünk legalább megvan a lehetőségünk arra, hogy a kezdetektől fejlesszük a képességünket, nem úgy, mint egyes más vérvonalak, ahol eltelik ötven év is, mire egyáltalán esély nyílik a kibontakozására. - Szóval a harc is húzós kérdés? Nem gáz, ez nem is arról fog szólni igazán, csak meg akarom adni az esélyt, hogy egy-két támadást kivédhess. Nem kergetem illúziókba, mert fájni fog, de azt akarom, hogy védje magát, és legalább ebből is tanuljon egy keveset. Egy teljes harci edzéssel nem fog felérni a dolog, már csak azért sem, mert olyankor nem adok fegyvert senki kezébe, vérfarkasok vagyunk, nem párbajhősök. - Látod, a tenyered máris megúszta. Egy illékony mosoly szalad a vonásaimra, mert a mozdulat ügyes volt, de sajnos az is igaz, hogy nem sokáig lesz vérszagtól mentes a levegő. Egyszerűen csak nem vagyok annak a híve, hogy anélkül szeletelek fel valakit, mint egy rúd sonkát, hogy ő bármit tehessen ellene. Megvártam, míg ugrálgat egy kicsit, én magam általában remek formában voltam, tekintettel arra, hogy szinte sosem álltam le. Az ezüstjeim egyébként jobbára csak gyűrű formájában díszelegtek rajtam, ugyan korábban voltak olyan téveszméim, hogy a piercingek meg én remek pajtik leszünk, de nem vagyunk. Néhány bőrbe ültetett microdermal piercingem viszont van, de nem látható helyeken. Egyedül az alkarjaimban fut végig pár három-három, de az sosem látszik szinte, és az is inkább praktikus célokat szolgál, harcban jól jön. Amint ezzel megvoltunk, már lendülök is neki, egyelőre jobbára csak az oldalát támadva, felkarra célozva, olyan tempóban és lendülettel, hogy esélyt hagyok neki arra, kitérhessen, egyelőre. Viszont szüksége lesz az ügyességére és reakcióidejére mindenképpen, különben hamarosan egy csinos vágás fog díszelegni a jobb felkarján. Nem mély, ezüst esetében többnyire nem az a cél, hogy minél mélyebbre fusson a penge, mert így is épp eléggé kellemetlen lesz… már ha nem úszta meg. Sokáig nyugta azonban biztosan nem lesz, de igyekszem úgy mozogni, hogyha odafigyel, akkor meg tudja állítani a pengémet minden egyes alkalommal. Részemről ez a bemelegítés, de legyen egy kis sikerélménye is…
Mosolyogva bólintottam, amikor áldását adta, hogy rendszeresítsük majd a találkozóinkat, jót fog tenni rágyúrni kicsit erre is. Lassan minden területet más Mentorral fejlesztek, mondjuk ezt egy cseppet sem bántam, hiszen mindenki máshogy tanít és véleményem szerint így nagyobb rálátást is kapok a dolgokra. Arról nem is beszélve, hogy a Lak falain kívülre is mozdulok kicsit ezen tekintetben. Ráadásul Lucas jófejnek tűnt, úgyhogy nem aggódtam emiatt. - Nem kifejezetten fektettünk eddig erre hangsúlyt - persze, előfordult már, de azok sem kifejezett harci edzések voltak, de lehetséges, hogy majd megkérem Lucast, a következő alkalommal azt vegyük elő kicsit. A következő szavait hallva bólintottam, egy-két támadást kivédeni még szerintem nekem is menni fog, mert azzal tisztában voltam, hogy egyébként semmi esélyem sem lenne a hím ellen, ha ő úgy dönt, hogy bekeményít. Végül is én kértem, hogy a regenerációt fejlesszük, azt pedig nyilván nem lehet máshogy, mint ilyen formában, úgyhogy egy szavam sem lehet ellene. - A mai alkalom első sikerélménye - és bízom benne, hogy nem az utolsó. Nem szerettem volna úgy hozzáállni ehhez az egészhez, hogy megszívom majd, mint a torkos borz és tényleg semmi esélyem ellene, mert ha negatívan állok hozzá, akkor az a teljesítményemen is meglátszik. Persze nyilván nem bízom el magam, de egy kis optimizmus azt hiszem, nem fog megártani. A védekezés nem annyira nehéz feladat, amíg lassabban támad és hagy esélyt, hogy kivédhessem, kitérhessek előle. Az ilyesmi, a reflex a vadászatok alkalmával elég sokat fejlődik, hogy most még képes legyek kitérni előle. Az első, felkaromat célzó vágás elől féloldalasan lépek el előle, hogy a lendületet kihasználva egyből szembe forduljak vele és úgy várjam a következő támadásait. Az elején egészen jól boldogulok, sikerül kitérni előle, de egy óvatlan pillanatban talál a pengéje. Hiába nem szánt mélyre, az ezüst égeti a bőrömet, húsomat, felszisszenve kapnék oda, de próbálok nem foglalkozni vele és nem adni lehetőséget egy újabb találat bevivésére. Minden figyelmem a hímé, az állkapcsom összeszorítva küzdök az égető fájdalom ellen, az oldalam bal felét érte a vágás, érzem, ahogyan a felsőm elkezdi felszívni a szivárgó véremet, a jellegzetes fémes szag pedig hamar megcsapja az orromat. A fehér bundás már jócskán mocorog odabent, de ennyivel még én is elbírok, ráadásul Lucas is mondta, hogy visszafogja majd a farkasom, ha úgy adódik, úgyhogy nem tartok a hirtelen előbukkanásától.
Azt a véleményt én is osztottam, hogy nem árt több mentorral is megismerkedni, és tanulni tőlük, mert ahány farkas, annyi szokás, és nem biztos, hogy egy adott mentor mindenben passzol egy kölyökhöz. Tőlem például senki se akarjon pajzshasználatot tanulni, mert gyűlölöm, és fölösleges képmutatásnak tartom a világunkban. Ha egyszer valaha lenne egy kölyköm, akkor biztos vagyok benne, hogy nem tőlem tanulná ezt meg, de szerintem ezzel nincs semmi baj, más meg mondjuk a regenerációt hajlamos elmismásolni, vagy épp a harci gyakorlatokat, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja. - Nem gond, időd az van, mindenki olyan tempóban, és azt tanuljon, ami neki jó, a regeneráció ilyen szempontból nagyobb gond. Elsősorban ilyenkor a mentális dolgok, a pajzs, és a regeneráció a fontos, illetve a képesség bontogatása azoknak, akiknek van már erre lehetősége, vannak olyan adottságok, amiknek sokkal több idő kell. - Így van, és bizonyára nem az utolsó. Nem szándékozom megalázni, vagy azt elérni, hogy úgy érezze, tehetetlen velem szemben, az lenne, ha úgy akarnám, de egyáltalán nem célom megingatni az önbizalmát, nem mintha egy fakírnak lehetne, eddig a tapasztalataim szerint a farkasink mind szörnyen önző, egoista lelkek. Éppen ezért nem vagyok kibékülve sajnos a sajátommal, és a legviccesebb az egészben az, hogy még csak nem is létezik olyan, aki át tudna harapni, és ha lenne is bárki, akkor sem tudná visszaadni a régi farkasomat. Értékelem, hogy eleinte megragadja a kapott esélyeit, és kitér a támadások elől. Egy valamit hiányolok csak, nem is próbálkozik a pengével, sem megakasztani a mozdulataimat, sem pedig esetlegesen visszatámadni. Igaz, ez csak annyit jelez, hogy a farkas nincs épp a felszínen, mert akkor talán ösztönből fakadóan is megtenné. A védekezés emberi is, de a visszatámadás, agresszivitás inkább a farkast jellemzi. Az első vágás után már úgy sejtem, azért fel fogja ütni a fejét, de ha a pajzsa még fenn van, ezt nem érzékelem, de kisvártatva nyilván a megszakadó koncentráció okán már érzékelem a fehér bundást. Az enyém egy büdös dög ilyen téren, mert amíg valaki nem szolgál elképzelései szerint rá a figyelmére, addig nem érdekli, épp ezért marad ott, ahol van, nem akarom, hogy bezavarjon a képbe. Én bírom a kölyköket, neki idő kell, hogy bárkiről is tudomást vegyen. - Támadj csak vissza, senki sem kell csak a védekezésnél leragadni, illetőleg tűrnie, hogy bántsák. Használd az ő ösztöneit, jobban tudja nálad, mit kell csinálni, merre kell mozdulni. Ők vadállatok, az életük a tét a legtöbb esetben, és nem sokszor tesznek különbséget. Amíg az egyik farkas nem adta meg magát, folyik a harc. Figyelj rá, ne félj, kiengedni nem fogom. Egyelőre legalábbis, de még nem tudom, hogy mi volna a jobb, ha farkasalakban ejtjük meg a dolgot, vagy így. Amennyiben nem fog menni, hogy mindezt kiszűrje a farkasától, meglehet, inkább a másik verziót választom majd, de egyelőre maradjunk ennél. Szusszanásnyi pihenője maradt, amíg beszéltem, de utána máris lendülök neki, szinte várva, hogy a farkasa átvegye szemei felett az uralmat… Mindenesetre, még mindig úgy mozgok, hogy legyen esélye, közel fair körülményeket próbálok teremteni. S igen, néha szándékosan támadási felületet is hagyok, a kérdés csupán az, hogy észreveszi, és kihasználja-e, vagy sem.
Aprót bólintok, igen, igaza van, egyet is értek vele, a regeneráció számomra is fontosabb, mint a harci tudás, most még legalábbis biztosan. Kölyök vagyok, a falka védelme alatt állok, így az edzéseket kívül nem sok esélyt látok arra, hogy bármikor szükségem volna a harci tudásomra. Persze nyilván semmi sincsen kőbe vésve, ezért nem is mondom azt, hogy nem fontos, csak jelenleg a regeneráció fejlődése fontosabb szereppel bír számomra. Halvány mosoly suhant át a vonásaimon a szavait hallva, ezek szerint nem az a célja, hogy porig alázzon és teljesen tehetetlen legyek vele szemben, ez pedig olyan dolog. Mondjuk szép is lenne, ha Mentorként ezt tervezné. De úgy tűnik, ez a veszély ezúttal nem fenyeget, úgyhogy hála égnek amiatt nem kell aggódnom, hogy az önbizalmam utolsó morzsáit is eltaposná. Ha hallanám a gondolatait, miszerint ő sincsen kibékülve a farkasával, tuti hisztérikus nevetésbe kezdenék, vagy éppen ellenkezőleg, még inkább kétségbeesnék, hiszen ha egy felnőtt farkasnak is gondjai vannak, akkor én mihez kezdjek? Én hogy jussak ezen keresztül? Mármint úgy, hogy a bundásom ne tiporja el minden emberségem és pozitív tulajdonságom. Az első vágását követően omlik össze a pajzsom, annyi mindenre már egyszerűen képtelen vagyok figyelni, így minden gond nélkül érzékelheti a farkasomat Lucas is. Mocorog, egyre hevesebben, ami azt illeti, mert ezúttal is szeretne felülemelkedni rajtam, megmutatni, hogy képesek vagyunk mi ezt jobban is csinálni. Ma eddig egészen nyugis volt, úgy tűnik, ennek itt van a vége. Hiába tanuló célzatú az a vágás, ő nehezebben tűri az ilyesmit, éppen ezért szeretne végre a porondra lépni. - Oké - bólintok kissé bizonytalanul, mert tudom jól, hogyha nagyobb teret engedek neki, akkor kíméletlenül veszi majd át az irányítást, akkor pedig minden bizonnyal képtelen leszek visszaszerezni. Gondjaim vannak a farkasommal, nem tudom, mennyire lesz áldásos pont a Béta előtt „lebukni” ezt illetően, de talán ebben is tud majd segíteni, fene tudja. Vagy lehet a közös célért való küzdés a mi helyzetünket is könnyebbé teszi valamelyest, egyszerűen nem tudom. Ismeretlen terepen tapogatózom, az egyetlen személytől, akitől pedig kérdezhetnék, a farkasom erővel tart vissza, mert túl önző és büszke, hogy ő tegye meg az első lépést. Mély levegőt veszek és a szemeim is lehunyom egy pillanatra, hogy amikor Lucas következő támadása elől térek ki, immár borostyánosan izzó tekintettel kövessem a hím mozdulatát. Hűvös energiáim megindulnak körülöttem, bizonyítási vágy és az elmaradhatatlan büszkeség érződik belőle. Én mozgok, ugyanakkor mégsem. Én nyögök, amikor a penge a bőrömbe mar, ugyanakkora mégsem. Furcsán olvad össze az Ő és az én, egyáltalán nem harmonikus a kapcsolat, arról pedig, hogy Lucas mindezt képes-e észrevenni, fogalmam sincsen. Mozdulunk, próbálva minél több vágás elől kitérni, a farkas ösztönei valóban nagy segítséget nyújtanak, nem véletlenül akart felém kerekedni, hogy megmutathassa, ő ehhez sokkal jobban ért, neki a vérében van, had mutassa hát meg, hogyan kellene nekem is csinálni. Ravasz és sunyi egy bestia, bármennyire is önző, nem feltétlenül az a célja, hogy teljesen elnyomjon, inkább tanítani szeretne ő is. Együtt könnyebb, kislány. Hiába kapunk be több vágást, nem adjuk fel. Mozdulunk, ezúttal leguggolva igyekezve kitérni a kar felé induló vágás elől, hogy a hím lábát vegyük célba. Nem állunk meg egy helyen, lépés közben próbáljuk kivitelezni a mozdulatot, mégse hagyjuk szabad felületként a hátunkat Lucas számára. Egyetlen szabad pillanat sincs, hiszen ez nem a pihenés ideje. Mozdulunk újra, a hímmel együtt minden bizonnyal, figyelve a támadási felületekre is, mert ha nem is okozhatunk akkor kárt neki, mint ő nekünk, szeretnénk minél több vágást bezsebelni, ne csak a mi vérünk fesse pirosra a havat. A következő támadásban a mellkasát vesszük célba, oldal irányból próbálva bevinni a vágást.
Szerintem minden valamirevaló falkatag tudja, hogy kezdetekben a regeneráció, és a mentális fejlődés a lényeges, utóbbi később jön jól, viszont a mentális előrehaladással az egyensúly is hamarabb elérhető farkas és ember közt. Különösen az önuralom gyakorlása segítségével, mert nem mindegy, hogy valaki harminc év farkaslét után sem képes visszaszorítani a farkasát a helyzetek nagy részében, vagy már mondjuk pár év alatt sikerül ennyire uralkodnia magán. Nyilván falka szinten jobban értékeljük azokat, akik gyorsabban elérik ezt a szintet, és ők is jobban járnak, ha nem évtizedekig kell kísérgetni őket, mert képtelenek vigyázni magukra és a környezetükre. Mentorként nem az a feladatom, hogy a földbe döngöljem a kölyköket, sokkal inkább a növekedésüket kell segítenem, lehetőséget adni a fejlődésre, elérni, hogy merjenek lépni, hogy ne csak szenvedői, eltűrői, passzív résztvevői legyenek egy eseménynek. Megtehetném, hogy teszem azt tüdőn szúrom. Nem halna bele, de hónapokig fel sem kelne, és levegőt nehezen kapna, de semmit sem tanulna belőle, maximum arra juthatna, hogy pocsék mentor vagyok. Nem érzem magam annak. - Ne félj, segítek majd visszaszerezni fölötte az irányítást. Nem célom, hogy a farkasa maradjon majd előtérben, legalábbis úgy tűnik, hogy nem olyan magabiztos ebben a kérdéskörben, következésképpen vannak közöttük problémák. Őszintén tudom irigyelni azokat a farkasokat, akiknek nincsen konfliktusuk. Én alig 100 éve vagyok a mostani dögömmel, de még mindig nem érzem, hogy olyan nagyon egy húron pendülnénk. Mondjuk, ebben vaskosan benne van az a tény és, hogy én még mindig képtelen voltam elfogadni ama tényt, hogy elvették tőlem az előző farkasomat. Elmosolyodom, amikor meglátom a tekintetét, szegről-végről bizonyost vérvonal rokonok vagyunk, bár távolabbiak, hisz más ágról származunk. Én Annakpok kölyke vagyok, épp ezért a dögöm is sokkal büszkébb és akaratosabb, mint az átlag, de látva Paynet, talán ez is tökéletesen képes öröklődni… Észreveszem, mert én is átéltem, élem a mai napig is, noha azon már túl vagyunk, hogy ne tudjak felülemelkedni rajta, ha úgy akarom. Ettől még ő és én homlokegyenest másra vágyunk, elég csak a Teremtőnkre gondolni, aki elől én messze elhúznék, ő meg oda meg vissza van érte. - Tudod, Payne, nem biztos, hogy annyira ellenkezned kell minden elgondolása ellen. Akármennyire is tűnik nehéz esetnek, azt ő is tudja, hogy nélküled nem létezhetne, csakhogy, már te sem nélküle. Érzem, hogy jelen van ő is, azon a ponton már túl van, hogy a tudata elmenekülne a valóság, esetleges fájdalom elől. - Nézd csak meg… ennyit számítanak az ösztönök, az érzékelés nem minden. Idővel majd megtanulod, hogyan tudtok összedolgozni, még ha most nehéz is. Ez nem jelenti azt, hogy a kapcsolatotok jó is lesz, de fel fogjátok ismerni, mikor kell együtt működnötök. Példának okáért most is, ugyan kitérhetnék minden egyes próbálkozása elől, de még nekem sem árt a gyakorlás, hiába vagyok intenzív ezüsttréningen a lemaradásom okán. Érzem a saját vérem szagát, noha rajta több a seb, mert elsősorban ez a lényeg. Sok kicsi sokra megy, az ezüsthöz való hozzáállását mindenképp megdolgoztatjuk. Könnyed táncnak tűnik csupán, de én tudom, neki mennyire oda kell figyelnie, hogy tartsa a lépést, mert igyekszem mindig egy kicsit rádobni egy lapáttal, gyorsabban, erősebben lecsapni, anélkül nincs értelme, nem szükséges bealtatnom az érzékeit, most az kell, hogy mindent használjon, amit csak tud. Érzem, hogy kárt akar tenni bennem, bár talán inkább a farkasa, és ha az enyém lenne előtérben, bizonyára már sokkal rosszabbul járt volna, nem véletlenül van csupán alig a felszínen. Ő nem mentor felfogású, ő nem tűrne egyetlen apró sebet sem, mert ő több annál, minthogy egy kölyök meg tudja sebezni. Érzem is, miként háborog odabenn. Mellkasra menne… Hát rendben, Payne, ha durvulni akarsz, akkor csak nyugodtan, megijedni nem fogok a dologtól, ez biztos. Egyszerre több dolog történik, az egyik az, hogy gond nélkül állítom meg ott a pengéjét, hogy még ne történjen esetemben szervi sérülés, mert én nem engedhetem meg magamnak, hogy bármeddig is az ágyat nyomjam. Ezzel egy szuszra azonban az én pengém viszont gond nélkül siklik keresztül a hasfalán, és áll meg a gyomrában, hogy kétségkívül roncsolja azt, úgy első elgondolásra nyolc hétnyi regenerációt biztosítva neki, nem mellesleg kellemetlen görcsökkel ajándékozva meg a regeneráció nagy részében. Ám ezért jött hozzám, kétségkívül megkapja, amit akar. Elhúztam volna még a dolgot, de ő döntött úgy, hogy másként áll a helyzethez, jobban mondva, a farkasa. Ekképpen egész közelről vizslatom a fiatalos vonásokat, s ki tudja, talán jó pár másodpercbe beletelik, míg rájön, hogy valami egészen kellemetlen történt. Nem csonkítom meg, annak sosem láttam értelmét, de egy kis belső regenerálódás sosem árthat.
- Rendben - bólintottam, immár valamivel határozottabb volt a hangom és az apró mozdulatban is több volt a magabiztosság, mint az előbb. Új és kényes terület ez az egész a számomra és az sem éppen nyugtató tényező, hogy pont előtte fogok felsülni, ha felsülök. Tudom, hogy mentorként van itt, nem Bétaként, de az ilyen dolgokat éppen annyira nehéz kikapcsolni, mint a félelmet, sajnos egyik sem csettintésre működik. - Én nem akarok ellenkezni, csak egyszerűen.. félek a következményektől, attól, mit fog csinálni, mi lesz így velünk, belőlünk. Nem akarok csalódást okozni, nem akarok megint teher lenni - ismertem be őszintén, próbálva nem túlzottan teret engedni a kétségbeesésemnek, talán akkor sem ment volna, ha akartam volna, hiszen itt volt, a felszínhez közel és az ilyesmi érzéseket már azon nyomban igyekezett elfojtani. - Igen, ebben bízom én is - bólintottam ismét aprót, ezek a szavak éppen annyira voltak az enyémek, mint a farkasomé. Ezt akartuk mindketten. Hogy képesek legyünk összedolgozni és ne azon kelljen civakodnunk, melyikünk kerüljön a másik fölé. Kiváló lehetőséget biztosít a gyakorlásra ez a mostani alkalom, mert habár inkább az övé minden mozdulat, attól még figyelek, tanulok, próbálkozom. A legtöbb dolog amúgy sem megy elsőre remekül és tökéletesen, a mi esetünkben pedig pláne, de tényleg hiszem, hogy idővel sikerül majd megtanulnunk, hogyan dolgozzunk össze és fogadjuk el teljes mértékben a másikat. Rendkívül fárasztó figyelni mindenre, nem csak fizikailag, hanem szellemileg is érzem, ahogyan fáradok, éppen ezért történik meg az is, hogy a farkasom egyre inkább hatalmasodik el rajtam és a helyzet fölött. Gyakorlásnak fogja fel ő is, de minél több sérülést szeretne adni a hímnek, hiszen nem tetszik neki túlzottan, hogy a mi vérünk sokkal erősebben érződik, mint az övé. Ezért is mozdul, a mellkast véve célba, csak hogy azzal ő sem számol, ami ezután következik. Kitérni sem volna esélyem, akkor sem, ha időben képes volnék észrevenni, de olyan gyorsan történik minden, mi pedig annyira nem számítunk rá, hogy valóban kell jó néhány másodperc, hogy tudatosuljon bennem mindaz, ami történt. Az ereimben pulzáló adrenalin is késlelteti, hogy a fájdalom eljusson a tudatomig, akkor viszont olyan erővel csap le, hogy megmondani sem tudom, éreztem-e már valaha ilyesmit. A tőr kicsúszik ujjaim közül, másik kezemmel automatikusan kapok Lucas válla felé, erősen markolva rá arra, nem szeretnék itt helyben összezuhanni a fájdalomtól. Enyhén nyílnak el ajkaim, egyetlen nyögésre futja csupán, érzem, ahogyan a vér felfelé tolul a torkomban, a gyomrom tájékán szétáradó fájdalom pedig egyszerűen leírhatatlan. Mintha beleragadnánk egy rövidke időre a pillanatba, kétségbeesetten keresem a tekintetét, de mindössze néhány pillanatig tart mindez. Mert aztán a fehér bundás ugrik teljes erejével a rácsaimnak, hirtelen túl fáradtnak érzem magam ahhoz, hogy visszafogjam, próbálkozom, de ha Lucas nem segít, akkor nem fogom tudni megállítani. Szeretnék szabadulni ebből az egész helyzetből, a fájdalomtól, mégis elmosódnak a határok, eltorzul a valóság, én pedig azt sem tudom, hol kezdődik az ő és hol ér véget az én.
- Payne, kinek vagy teher? Kérdezem csendesen, mert hozzám semmi olyan nem jutott el, hogy esetleg így lenne. Aggasztott az, amit hallottam, ugyanakkor azt sem mondhatnám, hogy nem vagyok tisztában azzal, mit érez, mert de, rohadtul tisztában vagyok, hiszen én magam is őrlődöm még rengeteget. - A mi vérvonalunk elég elcseszett farkas és ember kapcsolatot tekintve véleményem szerint. Viszont, ha mindig csak elnyomod, és nem engedsz neki, akkor sokkal kellemetlenebb következményei lehetnek. Nem egyszerűbb kontrollált körülmények közt teret engedni neki, utána egy ideig úgyis nyugton lenne. Én legalábbis így gondolom, de ez alá a kalap alá a hirtelen intenzív érzelmek nem tartoznak, ugyanakkor Payne talán már járhatna ott, hogy kicsit jobban tudja kontrollálni, de ez egészen naiv gondolat egy Fakír esetében. Mondhatni, irreális elvárás, és a jelek szerint Payne más tekintetben is roppant bizonytalan, ami bevallom, aggaszt egy kicsit, de a lelki sebeinek nyalogatása nem az én dolgom, bár azért figyelni fogom, és ha nem látok ilyen téren változást, akkor átgondolom a hozzáállásomat ilyen téren. Elmosolyodtam, s már jöhetett is a kis táncunk, amiben bőven adtam lehetőséget neki, illetve a farkasának, hogy a véremet vegyék, bár akadt köztük olyan seb is, ami valóban a sikeres támadásnak volt köszönhető. Igazság szerint úgy gondolom, hogy összességében büszke lehet magára, de ha ennyire bizonytalan és sebezhető a farkasával kapcsolatban, akkor a lelki fejlődésére is alapozni kell, márpedig a mi fajtánk szerintem alapból nem képes ilyesmire. Igaz, Darren emberként párját ritkítja ilyen téren, de a farkasa neki is idióta. Határozottan jó érzéssel tölt el, hogy a fájdalma nyaldossa a bőrömet, szeretem, teret nem szoktam engedni neki, de attól még bennem van, épp annyira, mint a tűzokozás iránti vágyam. Na jó, annyira talán mégsem. A derekára siklanak a kezeim, hogy megtartsam, illetve, viszonylag feltűnésmentesen segítsek neki megállni a lábán. Tudom, mennyit számít a büszkeség. - Ne aggódj, Payne, ebbe nem halsz bele, és tudod, ami nem öl meg, az megerősít. Pokolian fájni fog pár egy ideig, de szép lórúgást ad a regenerációdnak is. Azért átadlak egy gyógyítónak, ellenőrizzék az állapotodat. A farkasát egészen egyszerűen visszapakolom a helyére, eleget ugrált, most inkább belülről segítse az embert, mert pár napig Paynenek nagyon sok segítségre lesz szüksége, míg a gyomra át nem áll megint arra, hogy elláthassa a fő funkcióit. Nem látnám értelmét annak, hogy valaki átvegye a sérülését, vagy összevarrják, akkor semmi értelme nem volt. A tekintetem mindenesetre megnyugtató, sehol sincs benne a bundásom, csak a békés emberi felem. Végül felkapom a karjaimba, hogy magam vigyem a lakba, és feltett szándékom még mellette maradni egy ideig, legalábbis addig biztosan, amíg nem lesz stabil az állapota. - Szeretném, ha a dolgaidról majd beszélnél az Anernerkkel, vagy ha ő esetleg nem ér rá a közeljövőben, akkor egy Suttogóval, szerintem nem ártana. Rájuk egyébként is jellemző az az irigylésre méltó összhang a farkasukkal, amiről mi csak álmodhatunk, de adhatnak olyan tanácsokat, amik segíthetnek, vagy egyszerűen csak addig nyugszunk meg mellettük, amíg ott vagyunk, de bevallom, nekem néha egy-egy órácska is rendkívül jól tudna esni nyugalomban. Aztán már meg is indulhatunk, de azért még felkapom közben a széthagyott cuccainkat, ne maradjon itt semmi.
//Köszönöm szépen a játékot, szerintem már egy ideje gyógyult is vagy, mert elég rég kezdtük el. //
Kezdőlap
/
