Hallgatom a kedves véleményét és ahol úgy érzem, pontosítok, kiegészítek vagy egészen egyszerűen megosztom a saját véleményemet vele. Akárcsak a szótlan pillantásokat, néma pásztorórákat, úgy a velős, mélyre ható társalgást is mindig élveztem társaságában. - Azt hiszem, erre mondta annak idején apám, hogy ha ilyen nőt lelek az életben, el ne engedjem, mert ő az, aki mellett érdemes - és egy pillanatig sem unalmas - tisztességgel megöregedni. Bár van egy olyan érzésem, nem igazán így gondolta az öregedést a faterom, ahogy azt nekem kiviteleznem sikerült. - Nem olyan bonyolult... már ami az átlag őrzőket illeti. Lényegében a protektor döntése az egész, rajta áll, mi alapján dönt az áthelyezés mellett. - Szusszanok apró, kiszélesedő mosollyal kérdésére, pillantásom üzeni csupán, hogy döntse el magának, ez a döntés mennyire érzelmi alapú és mennyire logikán múlik. Vékony a határ, sosem egyszerű meghozni egy ilyent... - De kérvényezhetik az őrzők is maguknak, ez esetben egyeztetünk a fogadó város protektorátusával, hogy működőképes-e a történet... - Rövidre fogtam szavaimat, a lényegre szorítkoztam, mint megszólalásaim többségében mindig, ám ezúttal a szűkszavúságnak suhancos, sürgető töltete is volt, mely a szeretett nő személye mellett szólt, mondván: minek fecséreljek ilyesmire az időt, ha nemsokára indulni kell és annyi minden másra használhatnánk a drága perceket, mielőtt fel kell öltenem a komoly vezető páncélját magamra. Hátára simítva, ajkaihoz hajolva döntöm hanyatt a puha ágyneműk közé "parancsolva" vissza, belevigyorogva gyerekes komolytalansággal megjegyzése kapcsán csókunkba. Könnyűnek tűnik minden, elhajoltamban tett megjegyzésemnek sincs már akkora éle, mint amekkora problémának megéltem azokat első hallásra és ezt erősítik Eleanor szavai is. - Neki talán még azt is elhinném, hogy megoldható a lehetetlen. Jelen pillanatban, ahogy lepillantok rá, vonásait és tekintetét fürkészve mindenkor őszinte csodálattal és alázattal - igen, azzal - adózva lényének. - Elegen, hogy ne akarjak az edzésig fennmaradt időben ezzel foglalkozni. - Húzódik csibészes, szemtelen félmosoly borostás képemre, ahogy tenyerem derekán simít végig, pizsama-felsője alá csusszanva árnyalatnyi követeléssel a mozdulatban. Lehajolok hozzá újra, csókba fojtom esetleges kérdését, kéretlen megjegyzését, a többi pedig, mondhatni történelem, ahol nincs helye szavaknak - azok nélkül is pontosan ki tudom fejezni mennyire csodálatos.
Lucasszal való "randevúnk" után egyszerűen nem leltem a helyemet. Nem hozott megnyugvást az erdő, a vadak és a természet közelsége sem, pedig máskor ha másutt nem, hát ott igazán nem ér el a világunk keserűsége... Hiányérzetem volt, ezért újra és újra sorra vettem mindent és mindenkit. Kit hagytam ki? Mire nem gondoltam? - Tarkóm el fog kopni április végére, annyit vakargatom elmélkedés közepette, pótcselekvésként, ha épp rá nem gyújthatok. Telefonért nyúlok minduntalan, de elvetem az ötletet, hogy munkahelyén zavarjam a kedvesemet. Hozzá futnék, hisz ő a társam, ki előtt lelkem páncélja nemlétező varázs. Ki ismeri minden hibám és kívülről képes látni, még ha kissé elfogultan is, belátom. - Mégsem hívom, legalább neki legyen meg némi (látszat) nyugalma és biztonságérzete a megszakítatlan napi rutintól. Addig pedig, míg haza - nevezhető ez a pár négyzetméter egyáltalán otthonnak? Kötve hiszem. Jobbat érdemelne. Azt, ami megvolt egykoron, de én képes voltam hátat fordítani neki... Szellemekre, ha túléljük a hónapot, veszek egy házat valahol a hegyen fent kettőnknek... - nem ér, a szobában járkálok fel és alá űzött vadként, nyugtalanul és nyughatatlanul. Elvetemült gondolat vezérel, ahogy papírt ragadok, s nem gondolkozva vetem rá a szavakat egymás után a magam szálkás, karcos betűivel formázva. Őrültség volna? Falra festem az ördögöt vele? Meglehet, s szét is tépném talán a papirost, ha nem nyílna az ajtó, ekképpen pedig csupán, mint a gyerek, akit tilosban kapnak rajta, hajítom az éjjeliszekrényem rejtekére az egészet, hangos csattanással lökve be a fiókot. Nyelje el! Ne lássa, ne tudja titkát senki! - Szia! Hazaértél? - Nyelek nagyot a szőkeségre tekintve, s pillantása láttán gyorsan belátom, milyen idióta is a kérdésem. - Mármint... - Szusszanva rázom meg kissé a fejemet. - Milyen napod volt? - Terelek, megkerülve az ágyat, hogy könnyed(nek szánt) csókkal üdvözölhessem, miként mindig teszem.
Bármit is higgyen rólam, nem vagyok vak. Az éjjeliszekrény fiókjának csattanására csak felszaladó szemöldökkel reagálok, ennél markánsabban nem adom jelét annak, hogy nem maradt rejtve előlem az, amit rejteni akar. Vagyis, legalábbis a rejtegetési kényszer semmiképp. Mindenkinek vannak titkai, nem kívánom hajhászni őket, ha el akarja mondani, akkor meg fogja tenni. Mert a bizalom az örökös kérdezgetésnél sokkal fontosabb. Tudja, itt vagyok. Ennyi elég. - Szia! Haza, igen. Egy mosoly, egy könnyed sóhaj, kis szusszanás, mely jelzi, hogy azért nem éppen ez volt a legélesebb meglátása, de elnézem neki, hisz szeretem. És egyébként is, kell ennyi szívdobogás ahhoz, hogy a könnyednek tettetett csók utáni ölelés elűzze a szobára telepedő, ki nem mondott igazságok fullasztó miliőjét. - Eltelt, eseménytelen volt igazából. A szokásos páciensek, a szokásos titoktartás, a régi-új titkárnőm lelki élete. Még csak egy kóbor katonai gyakorlat sem zavarta meg a napot. Pedig a múltkor nagyon markánsan kiadták a kitelepülési parancsot. Pedig semmi sem történt az épületben, de Dr. Nyxon irodája kiürítetlen maradt. Mesélek, s csacsogásom közepette végigcirógatok férjem szeretett, gondterhelt homlokán. A visszakérdezés, mely a napját illeti ott lóg a levegőben, de nem érkezik azonnal. Kap rá időt, hogy magától kezdjen bele, én magam pedig közben - mintegy tudatlanul, semmit sem sejtve - vetem le magamról a cipőt, hogy kibújhassak a kosztümkabátból is, s mindent akkurátusan a helyére tegyek. Már a blúzom legfelső gombjánál járok, amikor a szekrény felől Williamre vetem pillantásomat, ismét odafordulva felé. - Tudom, hogy milyen hónap van. Talán rosszul gondolom, talán nem minden évben sújtja a helyet a borzalom, mely a tavalyi történtek után örökre belém égett. Mégis muszáj kimondanom mindezt, mert várom, hogy azt mondja, tévedek, nem lesz semmi baj. Naivan remélem is, de már nem vagyok oktalan gyerek. Van az az elnyomott része énemnek, mely fullasztón rosszat sejt, s ez az én még sosem vert át, bármennyire is legyen ez szomorú.
Ölelésemmel rejtem a világ elől, ölelésébe burkolózom én magam is kissé. Jelenléte, közelsége helyrezökkenti bennem a törékeny egyensúlyt ugyan azzal a finom, precíz kis mozdulattal, amivel ő igazítja helyére a dolgokat maga körül - az életünkben. - Bizonyára megvolt annak is az oka. - Szusszanok apró mosollyal, élvezve cirógatását, különösképpen azért, mert képes agyam hátsó kis zugába száműzni minden kétséget. Kell a közelsége, teljessé, jobbá tesz és mégis képtelen vagyok száz százalékosan koncentrálni, ha jelen van, ha nem tudom teljes biztonságban. Homlokára nyomok csókot, mielőtt kibontakozna ölelésemből, s lerogyok az ágy szélére, onnét figyelve imádott alakjának untig ismert - de soha meg nem unt - mozdulatait. - Én voltam kint az etetőknél. A vadászok már megint olyan helyre is telepítettek csapdát, ahova nem kellett volna... - Hogy rohadjanak meg ők is olykor... Szép lenne, még itt az őrületben falkaterületen valaki egy nem várt csapda végett lelné meg a végét! - Felhívtam Aaront is. - Vetem fel ezt is, mintha semmiség volna, pedig mindketten tudjuk, hogy ez olyasmi, ami ritkaságszámba megy, mondhatni tíz évente, ha előfordul, bár az is igaz, hogy december óta kissé enyhült a közöttünk feszülő húr végre. Tekintetem felemelem a kedves arcára, ahogy felém fordul. Szavaira minden könnyedségem tovaszáll, mintha kelletlen mozdulattal söpörné félre egy mihaszna, komisz jószág gyerek. - Akkor azt is tudod, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha elutaznál. Kaliforniába, Aaronékhoz, akárhová... csak választanod kell egy úticélt. Egy szavadba kerül Elle és... - Szó se kellene, ha tehetném felkapnám és felraknám az első gépre, mi messze viszi innét, biztonságba. De nem tizenéves fruska már, s kellően lerágott csont a téma, hogy tudjam, utolsó erőtlen próbálkozásom nem sok eséllyel száll ringbe makacssága ellen.
- Bizonyára. Farkasok közt így megy ez. És akkor arról még nem is ejtettem szót mennyivel másabb, ha az emlegetettek még katonák is. Engesztelő mosolyom az egész téma lényegtelenségét hivatott takargatni, szívesen mesélek, beszélek én bármiről, de azon túl, hogy megosztom a férjemmel az élményeimet a nap eseményeit illetőn - talán önzés, talán egészséges távolmaradás - nem foglalkoztat mások élete. Ha farkasok, ha a betegeim, ha nem mi vagyunk. Egyfajta védekezés ez, a munka munkahelyen felejtése, mert hogyha belemélyednék a kezeltjeim életébe annál is jobban, mint ahogy teszem, beleroppannék. Hiszen nem tudok mindenkin segíteni. Egyszerűen nem lehet. - De nem sérült meg senki, ugye? Szakad fel belőlem az aggodalmas kérdés, az állatokat is a valakik csoportjába sorolva ekképp. Katonacsalád sarjaként, fegyveres erők társaságában dolgozva sem sikerült megkedveljem a vadászokat. Valahogy.. barbárságnak tartom még akkor is, ha alapvetően szükséges az emberi faj fennmaradásához, a hússzerzés gyanánt. Nem, nem vagyok vegetariánus, de valahogy a tiszta, gyors halálban hiszek. Ha ugyan lehet ilyet mondani. - Óh. Nyelek egy nagyobbat, mintha ezzel akarnám legyűrni a torkomba toluló rossz érzéseket. Nem kicsit olyan háttérzöngéje van ennek a beszélgetéskezdeménynek, mintha csak búcsúzna, amitől pedig zsigermélyig szánkázik rajtam a kétségbeesés. Az otthoni mozdulatok rutinjába temetkezem, s miközben levetem csizmámat, csevegő hangnemben, mintha mi sem lenne természetesebb alapon teszem fel következő kérdésemet. - És, mi újság vele? Blézeremet levetve a blúz gombja után nyúlok, hogy abból is kivetkőzzem, helyére kényelmes, sportosabb felsőrészt választva a repertoáromból, de elérkezik az a pont, amikor nem bírom tovább az alakoskodást. Mindketten tudjuk, hogy valami nem kerek, muszáj vagyok hát finom utalással Will elé tárni a szomorú, rettegő valóságot. Ha még mindig az ágyon ül, leguggolok elé, térdeimet szorosan zárom a ceruzaszoknya vonalainak szorításában, harisnyás lábujjhegyeimre emelkedem a guggolásban, s megtámaszkodom kedvesem térdein, finoman nyugtatva ott kezeimet. - Tavaly végignéztem mindazt, ami történt veled. Te nem mész sehová, így én sem mehetek. Nagyon rég nem vagyunk már két élet, William Douglas. Két testben dobogó egyazon szív vagyunk és biztos vagyok benne, hogy meg fogod érteni miért mondom azt, amit mondok. Nem megyek nélküled sehová. Nincs reményem arra, hogy elkísérne, bárhová is mennék. Nem is kérem őt, kimondottan egyáltalán nem, de mégis, valamilyen szinten súlyt helyezek a vállaira szavaimmal, jól tudom. Sajnálom (nem sajnálom), Életem. Nem tehetem. A fogadalmam irányodba egy életre szól. Jóban, rosszban. Emlékszel, ugye?
- Makacs népség mind egy szálig, az már biztos! - Húzódik szeretetteljes mosoly képemre a szavakkal együtt, hisz tisztában vagyok vele, hogy ezzel apósomra is célzok, s általa, átvitt értelemben Elle-re ugyanúgy. Kérdésére füle mögé söprök egy kósza szőke tincset, s közben fejemet ingatom. - Nem, szerencsére nem. - Felelem, majd kósza csókot követően engedem, hagy menjen, szaladjon kifelé belőlem, gondoltam egyetlen én magam pedig az ágyra rogyva figyelem mozdulatait. Zavaró a csend, de mikor megtöröm azt, rá kell jöjjek, a felhozott téma rosszabb. Már nem tartalmát tekintve, egyszerűen csak megkeseríti köröttünk a levegőt, hisz a kedves pontosan sejti - ha nem egyenesen tudja - mire fel volt nem mindennapi telefonhívásom. - Azt mondta, ha én nem vettelek rá a távozásra, neki esélye sincs. De azért megpróbálja, szóval majd jól lepődj meg, ha keresne... - Simítok végig fejemen, tarkómtól indítva meg tenyeremet előrefelé egy hangosabb sóhaj közepette. A téma komolysága ellenére is megül valami szeretetteljes, jóleső tónus hangomban, ahogy felemlegetem anyát és fiát. A családomat. Lepillantok rá, ahogy elébem guggol, térdeimen támaszkodva meg és tekintetem nyomán békés, nyugodt vonásaimban megláthatja igaz valóm: fáradt vagyok. Nagyon-nagyon... rettenetesen fáradt. Lapáttenyereimmel kézfejere fogok, aprót nyelek mellé, ahogy magához ragadja a szót. Nem szólok közbe, nem utasítom, hogy márpedig hallgasson a józan szóra... az igazat megvallva még az utolsó szó elhangzását követően is épp csak szóra nyíli szám, de hang nem jön ki rajta. Tekintetem beszédesebb, ahogy állom nyílt, világos pillantását életem párjának. Jobbom mozdul, arcára simítok. - Ha vége... ha végleg véget vetettünk Alignak ámokfutásának és még verni fog a szívem, elmegyünk innét. Te meg én. Ahová csak akarod! Ígérem neked, Eleanor. - Karcosak voltak az elsuttogott szavak, őszinteségük felől kétség sincs, ahogy ajkait csókolom lágyan, majd homlokom az övének döntöm sóhajtva. - Ha viszont... máshogy alakulnának a dolgok, van egy... lista az éjjeliszekrényemben. A legegyszerűbb, ha Timnek adod, tudni fogja, mit kezdjen vele. - Darálom el szinte egy szuszra a vészterhesen halk szavakat.
- Legalább nincs vele egyedül a magunkfajta, igaz? Mosolyom mellé kacsintás is jár. Lám, van önkritikám is, de ismerem is a férjemet, életem párját. Nem mondom, hogy bizonyos vagyok abban, ilyennek kell lennünk, de ezek vagyunk, kár lenne tagadni, vagy port hinteni a szembe ezt illetőn. - Nem lepődöm. De igaza van. Hiába, ismeri az anyját, majdnem mint a saját tenyerét. Szívesen simítanám mutatóujjamat merőlegesen arra a kuszát szóló szájára, ám nem teszem. Hagyom, hadd mondjon végig mindent, amit akar, s utána én következem. - Ha ezt szeretnéd, Életem, akkor elmegyünk. Hagyom, hogy csendesen körülhullámozzon minket a bizonytalanság és a csipetnyi reménykedés. Én nem kérem rá, hogy jöjjön innen, nem kényszerítem semmire, de ha menne, ha arra vágyik, hogy viszonylagos nyugodtságban élhessük tovább az életünk, vele fogok tartani, ebben biztos lehet. Mindazonáltal tudom, hogy dolga van itt, éppen ezért nem szeretnék - és nem is leszek - én lenni az, aki kimondja a végítéletet. Szerelemízű csókja fájdalmas szomorúsággá változik bennem, de lenyelem a feszültséggel együtt az el nem sírt könnyeket. Komolyan bólintok a komoly szavak hallatán. - Amennyiben lehetőségem lesz rá, s úgy hozza a szükség, megígérem neked, hogy a listád a megfelelő kézbe kerül. Melléülök az ágyra, oldalának dőlök, karja alá bújok, hogy egyszerre vigasztaljam és töltekezzem a jelenlétéből. Mert még vagyunk. Nem tudom, hogy meddig, hogy mit tartogat nekünk az április, de vagyunk. Finom erőszakkal húzom magammal, hogy vízszintesbe helyezkedhessünk az ágyon. Nem érdekel, hogy a blúzom összegyűrődik-e, hogy a szoknyámat le akartam vetni és kényelmesebbre cserélni hazajövet. Csak szeretnék az a lány lenni, akibe beleszeretett, a könnyed mosolyú, nem félős, életigenlő valaki. Játsszuk azt, hogy minden rendben, William. Játsszuk azt, hogy ez is csak egy átlagos hónap a sok közül. Karjaiba bújok, felé fordulok az ölelésben, ha nem moccant másképp, bárhogyan, ami ezt megakadályozhatta volna. - Holnap leporolom anyám levesreceptjét. Tudod, hogy melyiket. Utalo vissza ifjúságunk zsengéire, könnyed, mindennapi témába merülve. Ha beszélni akar az áprilisról, a félelmeiről, itt vagyok. De ha kiszabadulna a mókuskerékből, arra is megteremtem neki a lehetőséget. Mert szeretem. Nagyon, nagyon szeretem és ezt egyetlen nap sem felejtem el mondani neki. Remélem még sok évig megtehetem.. Játsszunk reménykedőt, Életem!
//Hacsak nincs más, a VH végére való tekintettel zárnám. Imádtam, mint mindig Ébredés után találkozunk! //
Kezdőlap
//
Ébredés után találkozunk! 
//
