Kis, tetőtéri mini-garzon, mely egyedülálló személynek ideális. Egybenyitott nappali-hálója a kis tér érzetét tompítja. A lakásban egy tusolóval ellátott kis fürdő és egy kis konyhafülke is található.
Felírtam magamnak egy pirospontot a nevetése hallatán. Nofene, annyira nem is lettem elveszett a jelek szerint az évek során. De aztán csak jegyzeteltem és jegyzeteltem. Két-három lapot tele is írtam, mire befejeztük. Szép kis ügy, azt meg kell hagyni. Bár jobban örültem volna, ha ezt már tegnap elmondja, elvégre akkor már lehetett volna lépéseket tenni. Ám egy részinformáció még reményt ad arra, hogy lehet talán valahol el tudnánk indulni. - Tegnap találkoztatok? - elgondolkozok. - Meg tudnád mutatni nekem, hol került sor a találkozóra? Talán mágiával tudnék némi plusz információra szert tenni, amivel azonosíthatjuk az emberünket. Ám ha így viselkedett veled, ahogy, az reményre ad okot arra, hogy normális vérfarkassal van dolgunk és remélhetőleg nem csak megtévesztésből viselkedett így. Hm... milyen helyzeti előnyre gondolsz?
Akárhogy is, holnap az első dolgom lesz, hogy értesítem Willt valahogy erről a fejleményről. Nem értem még mindig, mi értelme volt magát kiadnia őrzőnek úgy, hogy tudta, Jenny amnéziás. Semmit se tudhatott meg tőle, ráadásul ilyen állapotban aligha tudna ellenállni. Persze lehet, hogy későbbre tervezte a támadást, miután már kifigyelte, talán estére... csak hát akkor már figyeltünk rá. Őrzőkkel a környéken csak úgy senki se mozgolódna, hacsak nem valami nagymenőről van szó. Bár megint ott van a másik tényező: talán csak egy kis szociális életre vágyó farkasról volt szó, ki felfigyelt a szokatlan jelenségre és kíváncsi volt. Könnyen lehet, hogy ennyi csak az egész... de inkább maradjunk résen.
Összeráncolom a homlokomat. Ah, el is feledkeztem a női észjárásról, nemde? Szeretnek kombinálni. - Ajjj, Jenny, ezt egy szóval se mondtam. Csak azt, hogy korábban ilyen voltál. Most se különbözöl sokban attól az énedtől, amennyire észrevettem. Elég belenéznem a szemedbe ehhez és látom.. na de várj, szerintem ezt már mondtam korábban. Nem szerettem ismételgetni magam, de a jelek szerint itt már újat tényleg nem tudok mondani, így hát inkább hallgattam. Maradt a biztató tekintet, hogy nyugalom, ettől még nem fogom a jelenlegi énét valami kegyetlen állatnak tartani, akinek nincsenek érzései.
...
Ott ültünk a kanapén, egymás karjába fonódva. Igen, erre nem számítottam egyáltalán, hiszen én hátulról akartam őt átölelni. Egy darabig úgy is voltunk... ám miután a meglepettsége abbahagyott, ő volt az, aki megfordult és átkarolt. Hozzám bújt, miközben kezem nyugtató simogatásra indult a hátán. Semmi személyeskedés, csak nyugtatás. A cél az volt... de persze miért is ne, a gondolataim meglódultak. Azzal, hogy Jenny megvigasztalása mellett döntöttem, vállaltam, hogy megint fel fogom korbácsolni rég leülepedett érzéseimet. Mert ez eléggé csapdahelyzet volt. Nem akartam addig elengedni Jennyt, amíg nem nyugszik meg teljesen. Ez már elkezdett hatni, de a szorításán éreztem, hogy még szüksége van rá. Ugyanakkor a közelséggel a kísértés is nőtt... s nem engedtem. Magam vittem édes csapdába. Ott lüktetett, ordított az érzés a fejemben, hogy tegyem meg, csókoljam meg Jennyt, fektessem hanyatt a kanapén és... de nem, még ellen tudtam állni az érzésnek... de vajon meddig? Meddig tudom ezt tenni? Meddig tudok úgy tenni, mint ha tényleg csak baráti segítségből lennék vele? Ezt akartam ténylegesen... de amilyen önző lény az ember, mindig megvannak a hátsó szándékaim... még akkor is, ha nemes célt tűztem ki magam elé.
F igyeltem, ahogy jegyzetel szorgosan és válaszolgattam a kérdéseire. - Igen, tegnap. Mondom, a piacon. A paradicsomos standot kerestem éppen, mikor belém botlott vagy inkább én belé. - Mondom. - Miért fontos ez annyira, hogy pontosan hol voltunk? - Kérdezem, de aztán meg is magyarázza. - Hát... nem tudom, de nyilván okkal tette nem? Lehet azt gondolta jól jön neki egy amnéziás őrzővel összehaverkodni vagy tudom is én. Te ismered jobban a vérfarkasokat. De ő volt az, aki a fejembe mászott. Én magamtól észre se vettem volna szerintem a jelenlétét. Tehát nyilván tervei vannak velem. Gondolom... - Már megint össze-vissza fecsegek, kellett megszólalnom.
- De attól még gondoltad, nem igaz? - Kérdezek vissza, kicsit talán erélyesebben, mint akartam eredetileg. Igen, mondta. De ettől még most nem érzem jobban magam. És ezt csak fokozza az, ami később történik. Időnek kell eltelnie, mire a szülős témát megint elő lehet hozni előttem és sírás nélkül meg fogom tudni állni, hogy beszéljenek róla nekem. Ha nem ölelt volna át, biztosan órákon át így, összekuporodva maradok mire sikerül megnyugodni. Tudtam, hogy el kellett volna húzódnom tőle, de képtelen voltam. Az illata, mint valami ismerős gyógyszer hatott rám, ellazítva testem-lelkem. Nagyokat lélegeztem hát, s ezzel egyre jobban ki is toltam magammal. Ugyanis a megnyugtatáson túl, valami elfojtott vágy is igyekezett egyre inkább utat törni magának.
De nem engedhettem, hisz én egy másik férfihoz vagyok hűséges. Sosem voltam csalfa nőszemély, de hirtelen ismét feltámadt köztünk az a bizsergető elektromosság érzése, a szívem egyre hevesebben vert és próbáltam nem úgy gondolni Adamre. Úgy éreztem, hogy lassan kezd szétfeszíteni valami furcsán ismerős vágy belülről arra sarkallva, hogy csókoljam meg a férfit. Hirtelen képek öntötték el az agyamat, hogy a kanapén alatta fekszem, ahogy megcsókol. A közelsége kezdte minden ellenállásomat felőrölni, mindent amit valaha Zuang jelentett, elsöpörni. De még sem engedtem el. Inkább szorosabban öleltem, mintha az, hogy belé kapaszkodom megmenthetne ezektől a bűnös gondolatoktól.
Elgondolkodok. - Nos, az is lehet, hogy megérezte rajtad a mágia szagot, levont a következtetést és csak segítséget akart kérni valamihez tőled. Mi nem csak felügyeljük a farkasokat, de segítünk is, ha kérik. Általában a vándorló farkasok keresnek meg minket, hogy jelezzék, itt vannak a környéken, ne lepődjünk meg. Ők a normálisabb fajtába tartoznak... de hogy ezek után miért adta ki magát őrzőnek, az már másik lapra tartozik - a vallomásfelvételt követően elrakom a füzetemet. - Akkor majd holnap megnézzük a terepet. Talán még a lenyomat nem hűlt ki annyira, hogy a lényeg elvesszen. Magamban pedig már fogalmazom, hogy miként fogom az ügyet a vezetés elé vinni. Tudniuk kell róla.
Igyekszek megértő arcot vágni, bár már megint beriaszthat a fizimiskám, ami rombolja az összképet. - Nem, egyáltalán nem gondoltam. Sosem vontam ezt kétségbe benned és nem is most fogom elkezdeni. Főleg azért nem, mert alig tudsz még valamit erről a világról. Ebből a szempontból pedig nincs okom becsmérlő gondolatokra.
A csapdahelyzet továbbra is fennállt, de a tudatomat az érzés még nem tudta kikezdeni. Hiába karolt még jobban belém a lány, hiába éreztem egyre több szeletet a testéből magamhoz préselődni... egyszerűen gátat tudtam még szabni. Azt követően, hogy 15 évig halottnak hittem... hogy úgy tudtam, sosem fogom még látni, érezni a testét... most valahogy az, hogy itt tarthattam a karjaimban őt, a tudatom jelentős részét kielégítette. Persze az akaratos, mocskos énemet csak több tehette volna ideiglenesen étvágytalanná, de most még kisebbségben volt. A lelkiismeretem nem hagyta, hogy szétfeszítsek egy kapcsolatot. Jenny már nem volt a barátnőm, Zuanggal volt együtt, ezt pedig el kellett fogadnom, akár tetszett, akár nem. Változnak a dolgok, ezt én magam mondtam, én pedig támogatni fogom a barátomat... és hacsak ő nem nyeri vissza az emlékeit, vagy gondolja meg magát, nem fogom magamhoz láncolni Jenny-t... még ha ez azzal is fog járni, hogy beleőrülök az érzésbe.
Karom lassú, nyugtatásnak szánt és cseppet sem tolakodó mozdulatai nem hagytak alább, miközben igyekeztem megnyugtatni az... exemet... akit még szerettem.
E lgondolkodok. Egészen érdekes kontextusba helyezi a dolgokat mindaz, amit mond. De hiába jött oda hozzám, én nem segíthetek. Egy hibás árucikk vagyok jelenleg. - Rendben, akkor holnap. Úgyis kellene vennem alapanyagot a piacon. Jobban megéri főzni anyagilag, mint hogy étterembe járjak. - Bólintok. Látom, hogy megértő és mint mondja nem ítélkezik felettem. Sokkal jobban is érzem magam ettől azt hiszem. Tudom, hogy rá vagyok utalva jelenleg és nem akarok összeveszni vele. Ő a kulcsa az emlékeimnek, eszemben sincsen kiengedni hát a kezeim közül, amikor végre valahára nagy nehezen a nyomára bukkantam.
Úgy éreztem magam, mint valami csapdában rekedt madár. Ha eleresztem ki tudja mi lesz. Ha pedig nem teszem idővel nem leszek képes ellenállni a késztetésnek. Ez valahonnan zsigerből jön, lelkem mélyéről és egyre erősödik a közelében. Hallom a szívverését, az övé is felgyorsult nem pusztán csak az enyém. A szám és torkom kiszáradt teljesen, nagyot nyelek ám ez most nem segít nekem. Úgy kapaszkodtam bele, mint fuldokló a megmentőjébe. De végül lassan kezdtem elengedni, szorító és talán fullasztó ölelésem enyhült. Arcomat a nyaka és a válla találkozásánál lévő gödörbe helyeztem és mélyet szippantottam még utoljára egyszer-kétszer az illatából.
Azt beszéltem be magamnak, hogy azért hogy nyugodt legyek. De nem, lényem egy nagyon is önző része nem akarta elereszteni ezt a férfit. És ez megrémített. Hiszen alig ismerem, nem emlékszem rá; akkor mégis honnan ez a vesébe markoló érzés?! Fogalmam nem volt. Ám azt tudtam, hogy lassan el kellene eresszem hisz az illemhez képest túl sokáig bújtam így is hozzá, egy idegenhez aki nem a párom. Fejemet lassan húztam el, semmi hirtelen mozdulatot nem tettem és orrom súrolta így a férfi nyakának vonalát egészen az álla vonaláig. Akkor végre elhúzódtam annyira, hogy a szemébe nézhessek. Ajkam egy pillanatra elnyílt a látványtól, lenyűgözően pozitív változás ment végbe ezen a megkínzottnak tűnő arcon.
Ismét elemi erővel tört rám a késztetés, hogy megcsókoljam és visszabújjak a karjai közé, de nem tehettem. - Aaa... azt hiszem ki fog hűlni a teánk. - Próbálkoztam némi tématereléssel, majd kissé távolabb húzódva tőle a teámért nyúltam. Kezem még mindig remegett, de már nem a sírás miatt. Nem, már teljesen megnyugodtam, hála neki. Ez most más miatt volt. Ideges voltam emiatt az egész miatt. Nem értettem, hogy mi történik velem, velünk, köztünk. Féltem. Nem akartam olyat tenni, amit megbánok. Nem akartam olyasmit érezni, ami összezavar vagy megkérdőjelezi a korábbi boldog kis világomat. De mégis megtette. Egyetlen ölelés elég volt hozzá, hogy minden ismét a feje tetejére álljon. Hirtelen nem tudtam mi akarok, nem tudtam kit akarok. És ez a bizonytalanság félelemmel töltött el.
Igen, volt igazság abban, amit mond, elvégre egyes éttermekben képesek horribilis árakat elkérni egy-egy menüért... még akkor is, ha éppen késett a kiszolgálás és az élelem se érte meg a pénzét. - Igen, de azért nem árt ismerni néhány helyi kifőzdét sem. Bár ennek a skótoknál nagyobb volt a divatja - na ekkor bombaként robban egy ötlet a fejemben, amit a változatosság kedvéért megint nem tudok nem kimondani. - Ha a protektor rábólint a rehabilitációdra, akkor meghívlak téged vacsorára valahová, ezt megünnepelendő. Mit szólnál ehhez? Csak nem tudtam befogni már megint, de abból indultam ki, hogy ezzel adhatok neki egy olyan estét, amikor velem van és nem kell csak az őrzős dolgokkal foglalkoznia. Jó lehetőség... na de basszus, ezzel én most nem randira hívtam éppen?
Kapaszkodtunk egymásba, mint koalamaci a fához, de aztán idővel mindketten engedni kezdtünk. Jenny teljesen lenyugodott a kezeim között, ami a megdöbbenését illeti... de éreztem, mindkettőnkben háború dúl. Ehhez nem kellett gondolatolvasónak lenni. A teste reakció, a benne végbemenő mozdulatok érezhetőek voltak. Mindketten küzdöttünk a belső hangok ellen, én legalább is biztosan... de ahogy Jenny szíve vert, mertem erre következtetni. Mennyivel jobb volt, amikor mertünk engedni. Akkor nem... na eljön egy veszélyes pillanat, amikor Jenny megtalálja rajtam azt a bizonyos pontot... egy régi emlék ugrik elő, amikor ez volt a bevezetője egy elég szép éjszakának. Nem sokon múlt, hogy beborítsam Jennyt és az ajkaira tapadjak... csak nehezen sikerült megállni. Végül elhúztuk az arcunkat én pedig örömmel vettem tudomásul, hogy már egy viszonylag kisimult arc néz vissza rám... de aztán mond valamit... amitől előre döntöm a fejemet... és elkezdek remegni...
A nevetéstől. - Ajjj, Jenny. Te megelevenedett gyakorlatiasság és még igazad is van. Kacsintok neki egyet, majd szépen lassan elengedjük egymást. Elég nehéz, de engedek. Már így is sok volt a közelség és tényleg nem sokon múlt az a borítás. Még ha érzem is benne, hogy valamelyik része örülne a dolognak... nem, ha ilyet is teszek vele, úgy akarom, hogy teljes énje szeretné. Lehet, hogy ezzel kicsit olyan vagyok, mint aki kicsire nem ad, de a részemről ez teljes embert kíván. Szóval így kerültük ki aznap estére a dolgot... egyelőre. Felvettem én is a bögrét, melybe azért már eléggé szétoszlott a filter anyaga és jó erős lett. - Ja igen, jó, ha tudod, megkértem az egyik kollégát, hogy figyeljen a környékre, míg nem vagyok a közeledben. Szóval esti támadástól nem kell tartanod.
E l kell ismerjem igaza van. De sosem voltam szokva gazdagsághoz. Bár nem keresek sokat a munkámmal, itt nyugaton még így is sokkal, de sokkal gazdagabb vagyok annál, mint amilyen voltam Kínában. És fura, nehezen szokom meg, inkább az egyszerűséget szeretem. Más talán hamar megszokná a "jólétet", de nekem erre nincs szükségem. Nem vagyok vásárlási mániás, mint az itteni emberek többsége és, ha tehetem inkább segítek másokon, nem a fejükre lépve akarok előrébb jutni.
- Biztosan igazad van; de egyrészt nem is volt kivel elmennem, másrészt pedig amíg nincs munkám nem akarom elszórni a pénzt felesleges dolgokra. - Az éttermek drágák, akárhogy is nézzük. Akkor már az egészségtelen gyors kajáldában eszem inkább, ha muszáj máshol mint otthon. - Szívesen, miért is ne? - Válaszolom, de utána rá kell jönnöm, talán mégsem ez volt a legjobb válasz, amit adhattam. ~Ez nem randi. Ez nem lehet egy randi. Ugye nem?!~ Elbizonytalanodom hirtelen, mert így is és úgy is lehet érteni az invitálását. Aztán eldöntöm, hogy nem fogok többet beleképzelni abba, amibe nem kell. Tudja, hogy van valakim. Nem kell aggódnom.
Összezavarodtam. Énem tudatos és tudattalan fele harcban áll immáron egymással és fogalmam sincsen, hogy melyik fog nyerni. Úgy érzem, ha most nem engedem el akkor sosem. Hát eleresztem és lassan elhúzódok tőle, de egy pillanatra megtorpanok. A tekintete oly beszédes, mozdulni sem merek tőle. Mintha odaszegezne egy ültő helyembe. Alig merek sóhajtani és a számon veszem a levegőt inkább nagyon lassan. Aztán mindez elmúlik. A tekintetéből az a fény eltűnik, és nem csókolt meg úgy, mint vártam. Helyette inkább elneveti magát. Igen, néhány pillanatig egy jóízű kacajt enged meg magának, mire felvont szemöldökkel nézek rá.
Nem értem, hogy mi volt ez. Én csak... én csak próbáltam valami indokot keresni, hogy elterelődjön a gondolatom, a gondolatunk erről a majdnem csókról. A filtert a csésze mellé tettem a tálcára majd újabb három kanál cukor után végre meg tudtam inni, az időközben majdnem hidegre hűlt teámat. Amikor azt mondja, hogy figyelni fognak rám jól esik a tudat, hogy vigyáz rám majd valaki és nem kell félnem. De aztán eszembe jut valami. - De ugye ide nem fog jönni? Fogalmam sincsen, hogy tudja vagy kifigyelte-e merre is lakom. Nem... nem maradnál őrködni? Úgy talán el tudok aludni, ha tudom van valaki még rajtam kívül a házban. - Kérdem.
Igen, így utólag belegondolva ennek most erősen randirahívás szaga volt. Egy módosabb étterembe elvinni egy lányt, akihez érezhetően vonzódok, együtt is voltunk korába, ráadásul megünnepelendő egy jeles eseményt... igen, azért ez tényleg randinak tűnik. Na de aztán ráadásul már rá is áll, az arcát figyelve pedig neki is utólag esik le, hogy mire is. Namindegy, ezt már nem lehet visszavonni... de nem is akarom. - Rendben, akkor majd kerítünk időpontot, ha eljön az idő - kacsintok. Kellemes programnak ígérkezik, kicsit eltűnve az őrző élet árnyékából, mint két átlagember... már ha addig Jenny-nek nem jönnek vissza az emlékei, de kétlem még. Csak nem történik semmi ,,emlékeztető" dolog addig.
Határozottan furcsán éreztem magam. Ugyan örültem neki, hogy most sikerült ellenállnom a késztetésnek, de valahol csalódott is voltam. Csalódott magamban. Oké, hogy nem akartam Jenny életét még jobban megkavarni azzal, hogy választás elé állítom a jelenlegi és volt szerelme között, de valami bosszantó mód mérges is voltam magamra. Jenny éveken keresztül koslatott utánam, mire végre rászántam magam, most pedig ellen akarok állni neki mindenáron... ha ezt tudná, akkor sírna valószínűleg, hogy le akarok mondani róla. Még ha most el is vesztette az emlékeit, még ha nem is teljesen önmaga most... nem, eddig nagyon rosszul gondoltam a dolgokat. Nem szabad ilyen könnyedén eltaszítanom őt magam mellől. Lehet, hogy nem ez lesz a helyes lépés... lehet, hogy ezt követően már nem tudok majd a tükörbe nézni... de nem létező ösztöneim azt súgták, hogy ezt nem szabad hagynom így folytatódni.
Ezzel az elhatározással folytatódik a beszélgetés, még ha most tudom is, hogy várnom kell a következő kínálkozó lehetőségre. Előre balsejtelmem volt, de azért azt ne várja innentől senki, hogy ajtóstul megyek a házába... navárj, már ott vagyok. Namindegy, innentől érthető. Na de aztán jön egy felkérés... amire nem tudok nemet mondani és ha meg is tenném, a nagy elhatározásom mehet a süllyesztőbe. - Ha ettől nagyobb biztonságban érzed magad, akkor maradok... én is nyugodtabb vagyok úgy, hogy személyesen tudom rajtad tartani a szememet.
E z a vacsora vagy ebéd vagy tudom is én mi egyre kevésbé tűnik jó ötletnek. Adam viszont felragyog tőle, még egy kacsintást is megenged; így nincs szívem visszakozni, mikor beleegyeztem korábban. Talán nem is kell tartanom semmitől és nem lesz félreértésekben gazdag kínos este. Nem is értem, hogy miért szaladt ki a számon ez a kérés. Na jó, igazából tudom. Azért, mert nem akarok egyedül lenni a lakásban. Hogy aztán álmomban lépjen meg a farkas? Még mint nem! - Igen, határozottan szeretném; ha maradnál. Ha elmész biztosan nem fogok tudni aludni egy szemhunyásnyit sem. És különben is, holnap úgyis a piacra mentünk volna együtt reggel nem? Így két legyet üthetünk egycsapásra! - Próbálom úgy beállítani a dolgokat, hogy logikus és hihető magyarázattal tudjak szolgálni miért marasztalom. A végén még túlkombinálja és ha esetleg bepróbálkozna nem vagyok benne biztos, hogy jelenleg ellent tudok neki állni.
A szavai csak megerősítenek abban, hogy maradnom kell. Nem, nem csak azért, mert így a szeretett lánnyal még a vártnál is több időt tölthetek együtt. Igen, hozadéka volt és örültem is neki, hiszen 15 évig hiányom volt... de mégis, más erők is munkálkodnak ám a világban, mint az ilyen jellegűek. Jenny-nek megígértem, hogy nem fogom magára hagyni. Hogy segíteni fogok neki és ha kell, óvni is őt az élettől. Ha pedig így nagyobb biztonságban érzi magát, nekem kutya kötelességem a rendelkezésére állni. Na meg igen, holnap együtt megyünk ki a terepre, így nem kell reggel visszajönnöm. Legfeljebb majd délután elintézem a napi rutinomat. - Akkor ebben az esetben éjjeliőrnek jelentkezek, hölgyem - mosolygok. - Még jó, hogy kényelmes a kanapéd. Általános megállapításnak szántam, de igazából a tudatalattijára akartam hatni. Meg akartam nyugtatni a ténnyel, hogy tudom, hol a helyem, nem fog éjjeli látogatót kapni magam mellé az este. Pedig milyen nagy a csábítás... mint a régi szép időben, átkarolni, úgy aludni el és ébredni fel... ah, a nosztalgia... takarodj most.
Ö rültem, hogy beleegyezett itt marad éjszakára vigyázni rám. Így nyugodtabban alszom majd. - Áh, a kanapé. A tulaj szerint kinyitható. - Mondom Adamnek és felállok, hogy megmutassam neki. - Segítesz arrébb rakni a dohányzó asztalt? Akkor ki tudjuk nyitni neked. Csak egy pokróccal tudok szolgálni, nem készültem úgy egyelőre, hogy vendégem lesz. Mivel csak néhány napja érkeztem a városba, így nem volt időm mindent beszerezni. És nem tudtam meddig tervezzek. - Védekezem egyből, amiért ilyen rossz házigazdának bizonyulok. Ha kinyitottuk az ágyat és odaadtam neki a pokrócát is a fürdő felé veszem az irányt.
- Én szerintem elmegyek zuhanyozni és aztán te is mehetsz, ha szeretnél. Adok törölközőt, szappant találsz majd magadnak. - Mondom, majd a hálóruhámat a kezembe véve elindulok a fürdőszobába. Kis idő múlva felkötött hajjal és egy nagy, lila törölközővel a kezemben jövök vissza. - Tessék, ez a tiéd. - Nyomom a kezébe, hogy aztán visszaslattyogjak immáron papucsban és megengedjem a vizet. Hamarosan pedig meghallhatja a vízcsobogását, miközben beállok a tusoló alá. Hagyom had mossa át elkínzott testemet a kellemesen meleg víz. Elég sok minden történt velem ma is, jót tesz hát a yalang-yalang és indiai fehér lótusz illatával kényeztető tusfürdő. Ellazulok teljesen tőle. Vagy negyed órás tusolás után, kissé nedves és felcsatolt hajjal jövök vissza a fürdőből, a hálóruhám van rajtam.
Megindult a pakolás, ami az órára pillantva jogos is. Jócskán kezdtünk benne járni az éjszakára, még ha éjfél előtt is voltunk. Emlékszem, amikor még gyerekek voltunk és Jenny cellájában beszélgettünk, idővel a gondnok jött értem, mondván, hogy ilyenkor már nem illik egy lánynál időzni. Morogtunk is miatta rendesen... aztán miután összejöttünk, már nem volt ilyen jellegű probléma - Ajj, Jenny, nem kell mentegetőznöd - igyekszem megnyugtatni, miután elraktuk az asztalt. - Nem a Hilton szállóba kértem szobát. Meg, még nincs annyira hideg, egy pokróc is elég lesz. Meg is kaptam az említett tárgyat, melyet elhelyeztem a kinyitott ágyon. Idővel Jenny egy törülközőt is adott, én pedig leültem a kanapéra, míg ő tusol.
Megfordult a fejemben, hogy leskelődök utána, de sajnos az a kis rés, amit biztosít a kulcslyuk, édeskevés. Ám tudtam jobbat. Szemem lehunytam. Az emlékeimet nem tudták elvenni tőlem, én pedig... nos... khm... sokszor láttam őt fedetlenül. Csak fel kellett idéznem egy ilyen emléket, mely beleégett a tudatomba. Oh, az a kecses test, mely víz alatt áll... bár az ölelés során feltűnt, hogy vékonyabb lett. Valószínűleg az edzések hiánya miatt. Elmosolyodtam az emlékek hatására... majd hallottam, hogy nyílik az ajtó. Visszahúztam magam a jelenbe, ránéztem Jenny-re. Egyszerű, szolid hálóruhát viselt, mely illett hozzá, színileg is... de benéznék alá... khm, jó, hogy nem mondtam ki.
De aztán rajtam volt a tusolás sora és kellett is, elvégre kissé megizzadtam a harcunk során. Szóval bevettem a zuhanyt, de nem voltam bent sokáig. Nem akartam túl nagy plusz vízszámlát csinálni neki. Gyorsan letusoltam, leöblítettem magamat, majd kijöttem. Viszont az alvóruhával bajban voltam. Végül úgy oldottam meg, hogy a felsőréteget meg a zoknit nem vettem vissza, csak az alsónadrágot meg a pólómat, a kabátomat pedig egyfajta köntösként tettem magamra és fogtam össze. Szóval így jöttem ki a fürdőből.
I deje volt elővenni az ágyakat, jó is hogy szóba került az itt alvása. Lassan éjfélt üt az óra és mi még sehol sem vagyunk, holnap pedig sejtéseim szerint korán kelünk, ha nyom olvasni akar Adam a piacon. Nem tudom, hogy miként tervezi de lehet feltűnő lenne, ha elkezdene varázsolgatni szerintem. - De úgy érzem kell, mert én egyszerű élethez voltam szokva eddig és nekem a kevesebb is elég sokszor, hiszen eddig se volt sok mindenem. Fura nekem, hogy itt nyugaton több mindenem megvan, mint ami Kínában valaha is volt. Biztosan kényelemhez vagy szokva, gondolom nem tartják rosszul az őrzőket. Én meg akkor jövök az egyszerű kanapés dolgaimmal. - Zavarban vagyok megint csak.
A tusolásból visszatérve láttam, hogy a kanapén ülve vár. - Szabad a fürdő. - Mondom, miközben a hálóingem alját igazgatom. Kifejezetten rövidnek érzem, hiszem a combomra éppen hogy rálógva alig takar valamit a lábaimból. Figyelem, amint elvonul én pedig megágyazok magamnak és neki is, a kanapén. Épp a kanapéval voltam elfoglalva, amikor nyílt az ajtó. Így Adam megcsodálhatta a szintén lila színű bugyimat is néhány pillanat erejéig, mikor négykézláb, homorítva tűrtem épp be a lepedőt a kanapéba, hogy ha alvás közben mocorogna valamennyire maradjon meg alatta az anyag. Zavartan nézek fel rá, majd elnevetem magam pont úgy, ahogy ő korábban. Jóízű, önfeledt kacagást csikar ki belőlem, hogy a kabátját magán tartja mint valami szatír.
- Kérlek, mond; hogy van a kabát alatt rajtad valami ruha! - Esdeklem még mindig rötyögve, majd az ágyamba mászok át a kanapéról és betakarózom derékig. Aztán felkelek, mert eszembe jut, hogy nem zártam be az ajtót. A kulcs fordul a zárban kétszer és féloldalasan benne is hagyom. Így jóval kisebb az esélye annak, hogy bárki is be tudna jutni az ajtón, ha próbálkozna. Mondjuk, ha beletörik a zárba a kulcsomat nagy bajban leszünk, de reméljük erre nem kerül sor. Amikor látom, hogy Adam már a kanapén ül lekapcsolom a villanyt. Majd odamegyek hozzá és egy puszit nyomok az arca jobb oldalára. - Köszönöm, hogy vigyázni fogsz rám. Jó éjt! - Mondom, majd bebújok a saját ágyamba és hirtelen ismét zakatolóvá vált szívverésem ellenére megpróbálok aludni végre.
Kuncogok. - Ugyan már Jenny, én is ugyanabban a kolostorban nőttem fel, mint te. Ha azt mondod, hogy aludjak a földön, akkor leterítem a kabátom a padlóra és el van intézve a dolog. Nem számít, ha kevésnek tűnik, nekem az is elég tud lenni. Naigen, megvolt az előnye annak, ha valakit egyszerűségre neveltek. Kevéssel is beértem, mégse számítottam igénytelennek. Csak azok kellettek, amik a legfontosabbak és semmi több.
Amikor kijöttem a fürdőből, eléggé szép látvány fogadott, mit ne mondjak... és nem is feltétlenül a kibukkanó ruhadarab ütötte meg a szememet. - Azt hittem már elmúlt a telihold - kuncogok. Na de aztán én is megkapom a magamét, amikor megjegyzést tesz a tervezett alvós ruhámra. Egy darabig megütközve nézek rá, de aztán együtt nevetek vele. - Kegyed talán szatírnak néz engem? - mosolygok még percekkel később is, mikor már alább hagy a jókedv.
....
Amikor kijöttem a fürdőből, frissen mosakodva, még nem tudtam, mi vár rám... ránk. Úgy voltam vele, hogy a mai estét még valahogy kibírom, mielőtt akármit tennék. Senki se mondhatja rám, hogy nem akartam ellenállni... senki se mondhatja rám, hogy nem voltam tekintettel másokra... senki se mondhatja rám, hogy képes lettem volna áldozatot hozni Jenny boldogságáért. Én megtettem mindent, ami tőlem tellett... de mégis, a 15 évvel ezelőtt magára maradt énem kedveséért kiáltott, őt akarta. Az érzés pedig kitört. Jenny leoltotta zárás után a lámpát. Sötétség borult ránk, melyet csak az ablakon beszűrődő holdfény szakított meg. Lépteket hallottam, majd a lány megjelent előttem. Amikor pedig lehajolt hozzám, hogy puszit adjon... egy lavinát indított el.
Hirtelen minden gátlás megszakadt bennem. Tudatom maradék ellenállása is felőrlődött, majdhogynem pillanatok alatt. Ijesztő volt, elvégre az én akaraterőm minden volt, csak gyenge nem... és mégis, egy ilyen alapvető dolog most erősebbnek bizonyul. Amikor Jenny visszaegyenesedik, kezein érezheti az enyémeket. Nem, nem fogtam meg őket erősen, ha akar, tud szabadulni... a fogás inkább marasztaló, hogy ne menjen még. Majd szépen lassan felálltam, arcomat megvilágította a Hold. Minden rá volt írva, felesleges részletezni. Minden érzés, minden ami csak Jenny-vel kapcsolatos és bennem volt, ott ült az arcomon. 15 év magánya most győzött, egyszeriben most melegséggel, nyílt szeretettel néztem le rá.
S ha a lány nem kezdett el ellenkezni, elkezdtem lassan csökkenteni a távolságot az arcaink között... hogy aztán, hacsak nem lök el, ajkaimmal lágyan, de céltudatosan érintsem meg az övéit, csókot kezdeményezve Jenny-vel...
M egkönnyebbültem, hogy velem együtt ő sem nagy lábon élő valaki. Nem, mintha a költekezést nézném ki belőle. Csak így nem érzem rosszul magam a szerény körülményeim miatt. Mert az oké, hogy engem nem zavar, de az emberek észrevettem megszólják azt, aki nem az általuk elvárt minimumot hozza. - Sajnálom, de arra nem emlékszem még mindig. Én a hajón töltött 10 évemre értettem; hisz egyszerű, puritán körülmények között éltem ott. A földön? Óh, Buddha! Nem, szó sem lehet róla! Ilyesmi eszembe sem jutott egy percre sem. - Ellenkezem, a megfürdése után előbb a fülem tövéig lepirulok, majd elnevetem magam. - Talán annak kéne? - Incselkedtem még mindig röhögcsélve vele.
Amikor odahajoltam hozzá, egy másodpercig sem hittem, hogy ez lesz. Én tényleg nem akartam provokálni vagy valami. Csak egy teljesen ártatlan, hálával teli gesztus volt részemről. De Adam másként értelmezte és csak akkor jöttem rá erre, amikor már késő volt... túl késő, mindkettőnknek. Már épp elhúzódtam tőle, amikor először a csuklómnál fogta meg a kezeimet; aztán ahogy felállt, feljebb csúszik a könyökeimig a keze. Érintése égető, bizsergető érzés, hirtelen moccanni sem tudok meglepetésemben. Érzem azt akarja ne menjek, mégis egy kis hang egyre inkább üvöltözik a fejemben, hogy indítsak a saját ágyamba vagy nagyon meg fogom még bánni, ha most itt maradok.
De a meglepetés ereje ideszegez és még nem ocsúdtam fel igazán. A holdfény megvilágítva Adam arcát és hirtelen belefájdul a szívem a látványba. Sosem néztek még így rám, még Zuang se. Hirtelen akartam, hogy rám is így nézzen valaki, akit szeretek. S egyszeribe féltékeny lettem Jenny-re, amiért elérte hogy ennyire szeresse Adam és birtokolja ennek a férfinek a szívét. A tekintetében először nem láttam meg, hogy mire készül. Nem, csak az érzelmi katarzist láttam végig, ami lenyűgözött. ~Hogy férhet el ennyi érzelem egy ember szemében?!~ Fogalmam sem volt a választ illetően. Mire felfogtam, hogy túlságosan közel jött meg is csókolt. El kellett volna löknöm, de nem tettem. Arra pedig semmi mentségem, hogy ösztönösen csókoltam vissza és nem ellenkeztem. Kezem a hajába túrt és még közelebb próbáltam húzni magamhoz a fejét, hogy aztán egyre szenvedélyesebben essem ajkainak helyette.
A dolgok radikálisan megváltoztak, alig néhány másodperc alatt. Míg az arcunk csak közeledett egymáshoz, akarva akaratlanul is elgondolkoztam azon, miért akartam mindenáron ellenállni. Persze most elkezdhettem volna mondani, hogy Jenny jelenlegi életére akartam tekintettel lenni, hogy nem akartam még jobban felkavarni a cseppet sem könnyű életét. De aztán egy új idea, egy új gondolat fogalmazódott meg bennem. Igen, felkavartam az életét, olyan dolgokkal ismertettem meg újra, ami benne volt a tudatában, de elveszve. Felkavartam... de... de miért ne jelenthetnék én a megnyugvást ebben a kavarban? Miért ne legyek én az, aki megvigasztalja, aki nemcsak úgy segít neki talpon maradni ebben a nehéz világban, mint egy távolból figyelő segítő... hanem mint valami több. Ez a gondolatszál, mely csak most jött elő a fejemből, mintegy ideológiai alapot annak, amit tenni készültem...
... és amit meg is tettem:
A csók eléggé meglepte Jennyt, ahogyan először nem reagált... de csak másodpercek kérdése volt, hogy karjait a fejemen, a nyakam körül érezzem karolva és nem a mellkasomon, hogy ellökjön. Karjaim kezeiről a derekára siklanak, ráfonódnak és ha lehet, még közelebb húzom magamhoz. Testünk egymásnak simul, miközben ajkaink már avatottan kezdenek el táncot járni. Oly rég volt már a legutóbbi alkalom, hogy abba belegondolni is rossz. Még Jenny-n is éreztem ennek hiányát, hiába nem emlékezett rám, az együtt eltöltött időre. Ő volt az, aki vadításba hajszolta a csókot, engem pedig nem kellett tapssal kérni. Felvettem a kesztyűt, szenvedéllyel szenvedéllyel válaszoltam. Szépen lassan kirekesztettük magunkból a külvilág zaját, ahogy már csak ketten léteztünk ezen a kis, békés szigeten, senkitől se zavartatva. Az érzéseimnek hagytam, hogy szabad útra induljanak, ismertessék és talán mondhatjuk azt is, emlékeztessék Jenny-t arra, mit jelentett nekem egykoron... és mit jelent nekem most is...
Á lmomban sem gondoltam, hogy ide fogunk jutni. Adam mostanra már felkavarta az életemet mindenféle értelemben. Megrengette a világomat és jelenleg úgy érzem, a falai rám akarnak omlani. De a leginkább zavarba ejtő mégsem ez. Hanem, hogy énem egy része igenis élvezi ezt az egészet és úgy érzi, végre hazatalált. Éreztem, ahogy magához húz a derekamnál fogva és legbenső részem ujjongott. Ismeretlen és nagyon is ismerős érzések törtek rám és én nem voltam elég erős, hogy ezeknek, a tudatom mélyére eltemetődött dolgoknak ellenálljak. Nem, most átszakadt a képzeletbeli gát és az érzések elöntöttek.
Első csóknak ez túlságosan is viharosra és rutinosra sikeredett. Nem tudtam, hogy mit akar ezzel elérni Adam; de jelenleg nem is érdekelt. Inkább az, hogy túl sok rajta a ruha. Kezeim a kabátjából kezdték kihámozni, mert úgy kezdtem érezni túl sok ruhadarab van köztünk. Testem-lelkem elárasztották a rég elfeledett érzések és túlcsordultam tőlük. Úgy éreztem felforr a testem és már nem bírom elviselni ezt az őrjítő forróságot, enyhülésre vágyom. Valami kínzó és mégis jóleső érzés kúszott végig a gerincem mentén, miközben magához ölelt. Felnyögtem. Fájdalmasan jó volt a dolog és szinte megrészegültem az egyre vadabb csókjaitól.
A csókja oly elemi erővel hatott, hogy a kezdődő tiltakozásomat könnyedén félresöpörte. Hirtelen már semmi sem lett fontos, csak az, hogy őt csókoljam. Elvesztem a hatalmas kezeinek ölelésében és az érzékeket borzongató csókjaiban. A kis hang örömujjongása elnyomta a kétségbeesett gondolataimat, melyek egyre csak Zuangért kiáltottak. Tudatom egy parányi megmaradt józan része azonban kitartóan kérdésekkel bombázott és lassan elérte, hogy a vágy és szenvedély ködén át végre gondolkozni is tudjak arról, mi lenne a helyes. Nem értettem magamat. ~Én Zuangot szeretem!~ Gondoltam dühösen és próbáltam ellökni Adamet magamtól.
A döbbenettől szóhoz se jutottam. Jobban mondva elakadt a szavam. Nem voltam képes elhinni, hogy megtette. Hogy én megtettem. ~Hogyan csókolhatott meg? Hiszen pontosan tudja, hogy Zuangot szeretem.~ Egyetlen másodperc elég volt hozzá, hogy minden ismét a feje tetejére álljon. De te is visszacsókoltál. Jegyezte meg az előbbi kis hang, mely észhez térített. Én is tisztában voltam azzal, hogy nem csak Adam hibázott; és rémesen éreztem magam emiatt. Teljesen összezavarodtam. Az érzéseim kavarogtak bennem, mint valami folyékony massza. Sehogy sem tudtam megmagyarázni, mi történt. - Aaadaam... neee... kérlek, eressz! - Nyögtem a csókja közben.
Lassan teljesen megszűnt körülöttünk átmenetileg a világ. A magam részéről már tényleg nem koncentráltam másra, csak ránk. Ha most meg akartak volna támadni minket, bizonyosan mindketten holtan végezzük... de most nem. Nem akartam, hogy bármi megzavarja ezt a pillanatot. Kétes volt a végeredmény, ezt aláírom. Ne tudhattam, mit fog mondani Jenny, ha ennek az egésznek vége... vajon felpofoz? Vagy többet szeretne majd. Az, hogy elkezdte kigombolni a kabátomat, az utóbbira enged következtetni, de nem akartam teljesen elbízni magam... holott valahol már én is emeltem volna, hogy tovább vigyem egy bizonyos helyre. Annyi év után, amikor már úgy éltem az életemet, hogy sose érinthetem meg így az ajkait... az álmatlan éjszakák, míg hozzá nem szoktam, el nem fogadtam, hogy többé nem fog visszajönni... aztán az elmúlt napok, amikor visszakaptam 15 év után őt, de mégis távol akartam tartani magamtól érzelmi téren... szépen lassan ezek az érzések letaglóztak és nem hagyták, hogy máshogy cselekedjek. Egész este vibrált körülöttünk a levegő, de most kitört.
Kabátom utolsó gombja is engedett, de egyelőre még nem került le. Egyelőre hagytuk, hogy a pillanat kiélje magát, a rég eltemetett, elfojtott dolgok előmásszanak. Nem tudom, mióta tartott már a csók, amikor megéreztem az első ellenkezéseket. Viszont érdekes kettősség alakult ki. Éreztem a lány kezein, tolni akar, eltávolítani magától... de továbbra is csókolóztunk, a taszításai erőtlenek volt, mint ha csak pöckölgetne. Mint ha a teste teljesen mást akarna, mint a lelke. Jó, mondjuk amnéziás embernél ezt érthető is. A csókon át éreztem, Jenny régi élete mint ha kezdene feltámadni, az új pedig nem akarja... túlságosan ismerős volt a csók ahhoz, hogy ne ismerjem fel a lányt. Aztán pedig, miközben levegőhöz igyekeztünk jutni két csók között, egy nehézséggel teli hang nyilvánította ki akaratát.
Ekkor pedig szembesülhetett vele, milyen hatással is bír rám. Két arcán érezhette a kezeimet, ahogyan lágyan, de mégis határozottan megállítottam az arcát, ha közelebb akart megint jönni, homlokomat az ő homlokához döntöttem. Mélyen, lehunyt szemmel vettem a levegőt, nem volt tovább. Megkért, hogy elég legyen... s rólam azt sose mondhatta el, hogy félvállról vettem a kéréseit. A Jenny iránti vágyaim annyira kitombolták már magukat, hogy az önuralmammal magamra tudjak parancsolni és megállni... most még. De ez nem jelentette azt, hogy végeztem volna. Miután annyira helyreállt a lélegzetem, hogy nem kellett mélyen beszívnom, kinyitottam a szememet. - Jenny... valamit vissza kell adnom neked... utána ígérem, békénhagylak.
Eleresztettem a lány kezét, fejemet hátrébb húztam és hátrébb is léptem. Egyik kezemmel Jenny jobbját fogtam meg, pontosabban a kézfejét és tenyérrel felfelé fordítottam. A másik kezemmel benyúltam a kabátom egyik belső zsebéhez - igen, a szorgos olvasók már rájöhettek, hogy a kabát szinte csak zsebekből áll -, kihúztam egy cipzárt, majd kivettem belőle valamit. A zseb mellesleg közevetlenül a szívem felett volt. Kézfejjel lefelé egy kis, kör alakú tárgyat helyeztem Jenny kezébe, melynek fémes volt a tapintása. - Szeretném, ha innentől újra nálad lenne. Hogy azzal, ami benne van, mit csinálsz, rajtad áll... de kérlek, magát a tárgyat tartsd meg. Miután elvettem a kezeimet, Jenny kezében egy kör alakú, aranyozott külsejű medál maradt. Rendelkezett egy nyakba akasztható fonallal is. Néhány helyen kopottas volt, de látszott rajta, hogy figyeltek rá... ám ha megtalálja a kapcsot és kinyitja, jön a lényeg.
A medál tetejét jelentő részének hátuljára egy dátum volt karistolva: ,,Kína, 1988.07.14"... a másik oldalon pedig egy fénykép volt... egy jobb korból.
V égre sikerült kihámozni a kabátjából és elégedetten nyögök bele a csókunkba, mikor a nehéz anyag a válláról alá hullik. Ám ő nem bújik ki belőle. Sürgetően húzom lejjebb és lejjebb róla, miközben csukott szemmel viszonozom a vad csókokat, melyeket kapok tőle. Egész nap csak úgy szikrázott a levegő köztünk, és mostanra érte el a tetőfokát. Valami nagyon is ismerős volt ebben az egészben, ahogy átölel szorosan és magához húz. Minden érzékemet ostrom alá veszi, s úgy érzem ez mégsem elég. Még többet akarok belőle, hogy még közelebb legyen hozzám.
- Vedd le! - Nyögöm sürgetően, gondolkozás nélkül. Hangom rekedtes, tekintetem ittas a vágytól, melyet iránta érzek jelenleg. A felháborodott, ellenkező kis hangocskát a tudatom mélyére űzöm; hogy ne is zavarjon a fülembe pusmogó, rosszalló hangja. De nem, nem hallgat el. Megmérgezi eme önfeledt és boldog együtt töltött perceket. Lassan eszi belém magát, szinte észre sem veszem és egyre erősödve mondja a magáét egészen addig, míg nem okoz lelkiismeret furdalást és kezdek el hallgatni rá. Adam még mindig csókol, s bár próbálom el-eltolni őt magamtól, ajkaim mégis válaszolnak az övének minden egyes alkalommal. Furcsa, zavarba ejtő kettősség ez; amit nem akarok és nem tudok jelenleg megérteni, felfogni.
A két énem harcban áll egymással. Az egyik még többet akar ebből a rég tapasztalat, rég elfeledett érzésből; míg a másik menekülne valaki egészen más karjai közé. Először nem vagyok benne biztos, hogy el fog-e engedni a kérésem ellenére. Úgy tűnik nem csak nálam szakadt át valamiféle képzeletbeli, érzelmi gát hanem nála is. S egy részem igenis abban reménykedik, hogy nem áll le. Hogy ellentmondást nem tűrően folytatja, amit elkezdett és felőrli az ellenállásomat végül. De a másik részem, amelyikben most bűntudat támad megkönnyebbülten sóhajt fel, amikor végül megtorpan. Hosszúnak tűnő másodpercekig nézünk egymás szemébe zihálva, hogy aztán a homlokát döntse az enyémnek. Vége.
Egyik részem hálát ad, hogy ennél több nem történt; míg a másik csalódottan vonul vissza, mert többet akart volna. Úgy érzem, hogy menten kétfelé szakadok. Egyre lassuló szívveréssel vártam, míg elereszt. - Ez... ez... meg... mi... volt? Hogy tehetted?! - Kérdezem döbbenten, de még mindig keresem a szavakat. De Adam megszólal és értetlenül nézek rá. Fogalmam sincsen, hogy miről beszél; de az immáron visszavonult érte áhítozó részembe marnak szavai, mintha ostorral vágott volna végig rajtam. Még a könnyem is kicsordul alattomban. Nem, határozottan nem akarom, hogy béként hagyjon. És ez bűntudattal tölt el. Ám erről, a bennem tomboló viharos érzésekről pusztán csak lélektükreim árulkodnak.
Arcomon zavar és értetlenség, szégyen keverékét láthatja jelenleg. Figyelem, ahogy előhalászik valamit a zsebéből miközben a jobbomat még mindig fogva tartja. Amikor végül a hideg, fémes tárgy a kezembe kerül jobban megnézem. Egy kör alakú medalion az, aranyozott külsővel. Valahogy furcsán ismerős számomra, pedig most látom először életemben. - Ezt... ezt... én ismerem. - Nyögök fel nedves szemmel, hangom kétségbeesett, döbbent, hitetlenkedő és egyben reménykedő. Fogalmam sincsen, hogy honnan; de ismerem a kezemben lévő tárgyat. Hirtelen emlékképek rohannak meg a kis tárggyal kapcsolatban. - Ezt... ezt... tőled kaptam. Születésnapi ajándék volt... igaz? - Döbbenten hallgatok el, kezemmel befogva a számat.
Ez az első emlékkép, ami visszajött a múltamból. A kis medált bámulom, amely egy láncon van rajta. Pedig én határozottan emlékszem rá, hogy legutóbb bőrfonálon volt. Hogy ezt honnan tudom, jó kérdés; de nem teszem szóvá egyelőre. Kezem remegve nyúl a kapocsért, miközben még mindig nagyra nyílt szemekkel, szinte megigézve bámulom a medált és miután kinyitottam annak tartalmát. A hely egyértelmű volt, no de a dátum?! Semmit sem mondott. Az ég egy adta világon semmit, bár nagyon is jól sejtettem minek a dátuma lehetett. A fejem is kezdett megfájdulni, mert annyira akartam emlékezni. A medálban lévő másik oldalon ugyanis egy kép volt, melyen Adam-mel álltunk, egymást átölelve, boldogan mosolyogva. Szíven ütött a dolog, sokkal jobban, mint vártam.
Tudtam, hogy ostobaságot fogok elkövetni, de muszáj volt megpróbálnom. Ha ennyi visszajött a medáltól, akkor a többi dolgaimtól ki tudja mi minden jön vissza még az elveszett emlékeimből. - Én... én... Adam... még... még megvannak... a... a régi cuccaim? Személyes tárgyak... naplók, ilyesmik? Megőrizted őket? - Kérdezem, kézfejemmel törölve le könnyeimet. Csak a hold világítja meg valamennyire arcomat a tetőtéri ablakokon keresztül, talán nem veszi észre most, hogy távolabb húzódott tőlem. - Szeretném visszakapni őket. - Mondom, hangomban céltudatosság csendül meg, határozott vagyok. Igen, van egy tervem. Mondjuk ez annyira nem meglepő dolog. A medált becsukom és a nyakamba akasztom. Ám bekapcsolni már nem megy egyedül, hiszen nincsen hátul szemem. - Ööö... segítenél ezzel? - Kérdezem zavartan, majd hátat fordítok a férfinek; aki, ha akar segíthet nekem.
Ha az érzéseink tudtak volna hullámokat kelteni, valószínűleg elmosták volna nem csak a szobát, hanem magát a háztömböt is. Félelmetes, hogy mennyi mindenre képes az emberi érzelem. Most csak bennünk tudott tombolni, majd szétfeszített minket. Már a kabátomat tépte volna le rólam, de végül fent maradt... viszont szétnyílt és amikor hozzám bújt így, még mélyebbre rugdosott az érzelmek kavarásában. Ahogy hozzám bújt... ahogy a karcsú test nekem simult... ahogy éreztem a keblei érintését... kezdett végem lenni. Legszívesebben letéptem volna a ruháját... legszívesebben eleget tettem azon kérésének, hogy vegyem le a sajátjaimat... legszívesebben már ölbe kaptam volna és vinném az ágyba, hogy a testünk étvágyát csillapítsuk. Igen, úgy éreztem, ide tartunk. Az érzelmek viharában imbolyogtunk, de nem úgy tűnt, hogy zavar minket, miközben kis híján felfaltuk egymás ajkát. Talán túlságosan jól sikerült az, amit elindítottam ezzel a csókkal.
De vége lett... sajnos vége lett, le kellett higgadnunk. A lelkem üvöltött Jenny-ért, őt akarta... de kapott táplálékot, már nem tudott olyan erősen hatni rám. Nem... Jenny nem akarta, számomra pedig az ő szava mindig is fontos volt. Persze szememre veti, kérdőre von, miért tettem. De nem válaszoltam... elég volt a szemembe néznie, hogy lássa, miért tettem vele... akárcsak az önvádat, hogy ezt tettem vele. Ám meg kellett tennem... éreztem, meg kellett tennem azért, hogy emlékezzen rám. Az pedig, amit a teste mutatott nekem, jelezte: nem, nem felejtett el. Tudat alatt még emlékezett rám, olyannyira, hogy a reakciója a régi időket tükrözte. Igen, meg kellett tennem... még ha most ezzel el is vesztettem a bizalmát.
A medál, melyet 20 éve adtam neki születésnapjára és amelyet megtaláltam belőle a parton 15 éve... amit azóta őriztem és a kezemben tartottam sötétebb napokon, mintegy vigaszt jelentve nekem... s most visszaadtam annak, akit illetett. Először csak nézte... ám a reakciója tudatosította bennem, hogy megérte visszaadni. Jenny emlékezett... emlékezett! Ha nem is hozta vissza teljesen a memóriáját, de most már előjöttek a foszlányok... bennem pedig reményeket ébresztett. Ha a medál előhozta az emlékeit... akkor talán több... - Igen, a 30.-ra adtam neked. A bevésés a te ötleted volt, a fénykép pedig már aznap elkészült, amikor odaadtam - ránéztem a kicsiny tárgyra. - Ez volt az egyetlen dolog, amit magad után hagytál a parton az eltűnésedet követően. Akkor találtam meg, amikor téged próbáltalak felkutatni.
Amit Jenny kér, attól a szívem hevesebben kezd verni. Nem is kellett előállnom a dologgal... magától akarta! Magától akarta a régi dolgait viszontlátni és nem kellett elmondania, miért. Ez pedig melegséggel töltött el engem. Emlékezni akar! Ám látom a könnyeit és lassan felemelem a kezemet, hogy segítsek letörölni, illetve megcirógassam az arcát is. - Nos... - belenyúlok a kabátom másik zsebébe, ahol a noteszomat tartom, én viszont most csak egy dolgot veszek elő... egy tollat - Ezt te használtad eredetileg. Töltőtoll, mielőtt eljöttem Kínából, elraktam, mert kellett valami íróeszköz. Meg... jópár fénykép az, amit megőriztem... a többi Kínában maradt... deee... igen, Mei azt mondta, elrakja őket. Ha megkéred, biztos elküldi őket... ha nem tette meg magától, persze. Illetve... nem volt az ujjadon egy krómozott gyűrű, zöld kővel? Azt én adtam neked, 35.-re.
A következő kérésének se lehetett nemet mondani persze. Megfordult, én pedig be is kattintottam a kapcsot, miután átvetette a nyakán két oldalról. Emlékszem, amikor megkapta, akkor is ez volt az első dolga vele... s akár csak akkor, most is, miután bekapcsoltam, először a nyakától a válláig, majd végig a karján simítok, mielőtt elengedem őt... amire érezheti, nagyon nehezen tudom rávenni magam. De nem léptem el mögüle... ott álltam és vártam, mit fog most reagálni.
E nnyi volt, vége lett és sikerült lehiggadnom annyira, hogy nem tettem olyan beláthatatlan következményekkel járó dolgot, amit Zuang ne bocsáthatna meg. Így is kétséges volt a dolog, de egyet tudtam, őszintén elé kell majd állnom mindazzal, ami történt. Mindegy, hogy megbocsát-e nekem ezért vagy sem. Ennyivel tartozom neki és magamnak is. Sosem voltam sumák valaki. Mindig is inkább túlontúl őszinte, legalábbis az új életemben. Hiába kérdezem Adam-et, nem felel. Arcán kettősségként van jelen a vágy és az önvád. Kedvem támad végigsimítani arca oldalán, de nem teszem. Nem tehetem. Ebből az ártatlan pusziból is nézd mi lett. Igazán nem kísérthetem tovább a Sorsot. Más se hiányzik, minthogy összegabalyodjunk ne adj Isten!
Kezemben fogtam az apró medált, mely reményt adott nem várt módon. Nem sok mindent hozott vissza, inkább érzéseket. Boldog, kellemes érzéseket, így gondolkodás nélkül tettem a nyakamba eldöntve megtartom úgy, ahogy kaptam. Hallgattam, hogy miket mesél, de ezekről semmi se jött vissza. És nem kicsit zavart a dolog. - Sajnálom, de ezekre nem emlékszem. Épp, hogy csak valami beugrott róla, homályosan. - Mondom, kissé talán szégyenkezve amiért több mindenre nem emlékszem. Olyan jó lenne, ha pikk-pakk visszatérne minden emlékem. De úgy tűnik ennyire nem könnyű dolgom nem lesz. A szívem nagyot dobban, amikor azt mondja keresett. Eddig azt hittem nem akart megtalálni, hogy feladott. Valahogy ettől most egy részem megnyugodott kicsit.
Emlékezni akarok, mindenre. Akkor is, ha ez valószínűleg azzal fog járni, hogy Adam iránt is lesznek érzéseim, nem csak Zuang iránt. Ezt a kockázatot vállalnom kell. Tudnom kell, hogy ki is vagyok valójában. És ez másként nem megy. Amikor a kabátjába nyúl ismét azt hittem, hogy valami újabb emléktárgyat fog előhúzni, fotókat talán vagy tudom is én. Kissé csalódott vagyok, hogy csak egy toll az. Ám elárulja miért is különleges darab ez. Felé nyúlok, s ha hagyja a kezembe fogom; remélve, hogy megint történik valami. De nem, semmi sem. Talán annyira nem volt fontos számomra ez a toll, mint a medál. Ki tudja, miért működött. ~Igen, Mei. Hát őt is lassan illene felhívni.~ Csak az elmúlt napok kavarodás miatt teljesen ki is ment a fejemből. - Úgy is fel kellene lassan hívnom. Majd megemlítem neki. - Bólintok.
Bár nem igazán látszik a sötétben, de az Adam által említett gyűrű most is az ujjamon van. Sosem vettem le, bár nem tudtam miért kötődöm hozzá ennyire. Még mosogatáskor, mosáskor is rajtam volt, meg is látszik szegényen, hogy lestrapálták. - Igen, megvan. Hordom is, bár arról nem jutott eszembe semmi eddig. - Mondtam. Nem értem, hogy miért volt az kevésbé különleges de már nem is számít. A lényeg, hogy van még remény számomra. Ha ennyit sikerült visszahozni az emlékeim közül, akkor talán minden emlékemet visszanyerhetem. Ez a reménysugár pedig erőt adott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam Adam hívogató ajkait vagy a vágyat, hogy hozzá bújjak és vele aludjak. Mert egy részem, egy egyre növekvő és feléledő részem erre vágyott jelen pillanatban a férfit nézve a holdfényben.
Különösen, amikor a nyakláncom bekapcsolása után végigsimított a nyakamon, a vállaimon és a karomon. Hirtelen lúdbőrözni kezdtem tőle és neki is dőltem, mert megroggyantak a térdeim. Éreztem, hogy ő is elég nehezen és lassan engedett el engem. Talán nem kellene kísértenünk tovább egymást, mert a végén még olyat teszünk, amit mindketten bánni fogunk úgy érzem. Megköszörülöm a torkomat és ellépek tőle, ha hagyja. - Khmm... izé... szerintem aludnunk kellene, holnap nehéz nap lesz. Tudod, varázsolnunk kell meg minden. - Mondom, majd elindulok az ágyamba és nyakig húzom a takarót. - Jó éjt Adam! - Mondom, de nem tudok egyből elaludni, hiába próbálkozom. A történteken töprengek, miközben a falat bámulom egyfolytában és csak nagy sokára tudok elaludni végül, hogy aztán Adam-ről és Zuang-ról álmodjak valami zavaros kuszaságot.
Már nem volt semmilyen érzelmi hullám, mely ostromolta volna a lakás falait. Ha volt is, azokat visszazártuk magunkba, hisz már annyira legyengült, hogy ez a művelet elvégezhetővé vált. Most visszavonult, hogy erőt gyűjtsön, pótolja az elemésztődött energiát, mígnem elég erős lesz ahhoz, hogy újra támadjon. Akkor pedig újra át fogunk esni ezen... újra igyekszünk majd ellenállni a késztetésnek, mígnem fel nem robbanunk és már csillapítani kell. A kérdés az az volt, hogy legközelebb melyikünk fog hamarabb engedni az érzéseinek. Valószínűleg újra én, de nem lehet tudni... én csak egyetlen egy dolgot tudtam előre megmondani a történtek kapcsán: ennek az ügynek még lesz folytatása... a kérdés már csak az, hogy milyen.
- Nem kérj bocsánatot - mondom vigasztalóan. - Nem te vagy a felelős azért, hogy nem emlékszel a történtekre. Azt már nem tettem hozzá, hogy azokkal, akik felelősek a tetteiért, mi történt. Nem mondtam el, hogy maradványaik örökké egy koszos csatornarendszerben fognak rohadni, egymásra dobálva, vagy porjaikat már elmosta a szennyvíz. Mert otthagyták őket a társaim, miután kiirtottuk a falkát... persze csak azt követően, hogy az összes lehetséges eszenciát kinyerték belőlük, mely majd a jövő őrzőinek lesz nagy hasznára. Az őrzők nem bonyolódtak a farkasok dolgaiba, míg embereket nem kezdtek el bántani... de ha már az őrzőket is megtámadják, számítani kell a következményekre... az a csürhe pedig mindkét frakciónak ártott csak.
Tetszett Jenny tekintetében az eltökélt tűz, ami az emlékei visszaszerzésének elhivatottságát jelölte. Jól tudtam, ha ez a tekintet előjön, akkor bizony ott nem lesz nyugvás. Nem fog leállni, míg meg nem kapja, amit akart. Szerettem, amikor ilyen... azon rengeteg tulajdonság egyike, amiért annak idején megszerettem ezt a lányt. Aztán megemlíti Mei-t én meg felvonom a szemöldökömet, hogy még nem hívta. - Lassan keríts majd sort rá - tanácsolom neki. - Már tudja, hogy életben vagy és biztosan tűkön ülve várja, hogy mikor telefonálsz... bár arra majd számíts, hogy az elején nem igen fogsz tudni szóhoz jutni. Bár én voltam az, akit Mei tovább oktatott, de valahogy Jenny-vel mindig közelebb álltak egymáshoz, azután is, hogy a lány informátorrá vált. Ez biztos valami női dolog.
- Valószínűleg ehhez kevesebb emléked kötődik - gondolkozok hangosan. - A medált korábban kaptad, jobban rajta van a lenyomatod. Emellett... nos, az elmúlt években én is azt tartottam a kezemben, ha sötétebb pillanataim voltak. Elég sok érzelem belesűrűsödhetett. Na igen, ez is a keleti kultúra sajátossága. Az ember energiái folyamatosan kivetülnek a tárgyakra, kifejezetten a ilyen emlékekre. Éppen ezért Kínában a hasonló dolgokkal eléggé érdekesen bánnak, amin valószínűleg ideát felvonnák a szemöldökeiket.
Veszélyesnek nevezhető pillanat volt. Főleg, amikor az érintésem hatására Jenny nekem dőlt. Egyszeriben, egy rövid pillanatban megint átcsapott rajtam az érzés. De nem, most nem lehetett elég erős. Nem fordítottam meg a lányt, hogy ott folytassuk, ahol befejeztük. Nem, egy estére szerintem bőven eleget kapott, már ezt is nehezen dolgozta fel. Mikor húzódott, még segítettem is neki egyenesbe állni, jelezve, hogy ne féljen. - Rendben. Szép álmokat Jenny.
A kívánságom ellenére Jenny nem tudott elaludni. Sötét volt, én a kihúzott kanapén feküdtem, de szinte láttam a szemeim előtt, hogy ébren van még. Időbe, talán egy-két órába biztosan beletelt, mire elvitte őt az álom. Ez akkor vált számomra egyértelművé, amikor egyenletes szuszogást véltem felfedezni a részéről. Vártam még egy fél órát, hogy minél mélyebb álomba süllyedjen. Addig volt nekem is időm gondolkozni, ám fél óra elteltével óvatosan felálltam és odalopakodtam az ágyához.
Jó darabig csak álltam felette. Mint valami szobor, néztem le rá. Annyira békés volt... annyira szelíd, törékeny... s mégis tudtam, hogy micsoda harcos szív dobog benne. Az este történtek során fogalmazódott meg az elhatározás, a csók erősebbé tette, de most így átgondolva öltött végső formát. Nem fogom Jenny-t feladni... hacsak ő nem küld el végleg, nem fogom őt feladni. Leguggoltam mellé. - 15 évig éltem abban a hiszemben, hogy halott vagy... erre újra megjelentél. Örülök, hogy visszajöttél Jenny - suttogom, majd egy puszit nyomok a homlokára. - Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. A magánakciómat követően visszamentem a kanapéra, ledőltem, majd egy meditációs gyakorlatot hívva segítségül tudtam csak elaludni, úgy egy órával később. Mondanom se kell, kivel álmodtam és hogy milyet...
Jenny kinyitotta az ajtót, majd miután bejött, követtem őt. Éppenséggel én voltam a hordár, a vásárolt javak egy jó részének elhozásában segédkeztem. Le is pakoltam őket a kért helyre, majd hátrébb lépve hagytam, hogy Jenny elpakolja őket. Ebben inkább nem segédkeztem, elvégre ő tudja, mi hova való. Csak összekeverném neki a dolgokat.
Tettünk egy kis kerülőt, mire eljutottunk ide. Az előzetesen megbeszéltekhez híven elmentünk az egyetemhez. Annak várórészlegében Jenny-t várakozásra kértem, ígérve, hogy gyorsan végezni fogok, majd elsiettem. Legszívesebben hoztam volna magammal, de Willel egyelőre nem beszéltem az ügyével kapcsolatban, így nem vihettem le őt az őrzők részlegére még. Szóval maradt ez. Na de ha már ez szóba jött, először a protektor irodájához mentem. Nem volt bent, szóval hagytam neki egy üzenetet azzal kapcsolatban, amit megtudtam ,,Daniel"-ről. Jobbnak láttam, ha értesítem, ki tudja, mi lesz még ebből az ügyből.
A következő út a szobámba ment. Első dolgom az volt, hogy valamelyest rendbe szedtem magam. Előzőleg használt ruhában voltam, szóval némi tisztálkodás és ruhacsere dukált. Aztán... még odakint megkérdeztem Jenny-t, hogy van-e kedve edzeni, de nem adott nyílt választ. Szóval fogtam a hátitáskámat és belepakoltam egy set ruhát, amit a gyakorlásokhoz szoktam használni. Majd ha kell, akkor jól fog jönni, ha meg nem, hát sok helyet nem foglal. Viszont nem csak ezért jöttem. Szekrényemet kinyitva sokáig keresgéltem, de végül megleltem a fekete dobozkát, mely kevés dolgaimnak is az aljára volt eltéve. Most ezt szintén a táskába raktam, majd a hátamra kanyarítottam. Miközben kiléptem a szoba ajtaján, azon vigyorogtam magamban, hogy mekkorát fog nézni.
Most pedig itt voltunk, újra a lakásán. Elnézve a kanapé felé, hirtelen felrémlettek az elmúlt este eseményei. Elmosolyodtam és meg mertem ezt tenni, elvégre a lány még pakolt és nem láthatta. Vajon minek a kezdete volt? Egy sikerrel záródó, összetett műveletnek, vagy egy csúfos kudarcé? Nem mertem előre mondani rá semmit. Sajnos túlságosan komplikált volt itt minden, hogy meg merjem ezt lépni. Kénytelen voltam a sorsa és kettőnkre bízni, hogyan fogjuk végezni ezután. Elhidegült emberekként... barátokként... vagy újra egy párként... én a legutóbbit szerettem volna, de párszor már bebizonyosodott, hogy ebben a világban semmi sincs úgy mindig, ahogy én szeretném...
Megvártam, míg Jenny elintézi az ügyes-bajos dolgait. Én az egyik széken üldögélve vártam, bár ha kért segítséget, akkor persze odamentem, ne érje szó a házunk elejét. Ám ha csatlakozik hozzám, akkor végre elmondom neki, miért szerettem volna visszajönni ide hozzá. - Este azt kérdezted, hogy a holmijaid közül mik maradtak nálam. Nos, kimondottan ilyen személyes dolgokkal nem tudok neked szolgálni... de... itt vannak ezek, talán kezdetnek megteszik. Kivettem a fekete dobozt a táskámból, majd odanyújtottam a lánynak. Volt egy súlya, azt érezhette, bár nem súlyos. Aztán ha kinyitja... nem, nem trükkös bomba... jópár papírlapot talál benne... majd az egyiket kézbe véve tudatosulhat benne, mit is kapott. Fényképek. Mindegyik hozzá kötődött. Annak idején Mei összeszedte Jenny dolgait, de azt akarta, hogy a fényképeit én vigyem magammal. Persze párat megtartott, de a javát összeszedte nekem. Végül elfogadtam és áldottam az esze, hogy így tettem.
A képeken Jenny-ről főleg 10 éves korától, vagyis akkortól voltak képek, hogy őrző lett. Volt pár a korábbi időkről is, bár nem számottevő. De gyakorlatilag néhány fontosabb állomást vissza tudott nézni rajtuk. Egyeseken egyedül volt... volt, amin velem (elég sok)... volt, amin Mei-el, más kollégákkal... sokszínű gyűjtemény volt, az tény, még ha igazából sok kép nem is volt a dobozban.
A zt hittem, hogy hozzám megyünk, de Adam emlékeztetett, hogy előbb még az egyetemre kell bemenni. Persze kíváncsi voltam, hogy miért kell bemennie a nyilvánvalón kívül - leadja a sebtében összeírt jegyzeteit - az őrző központba. Igazából azt vártam, hogy magával visz majd; ám ehelyett a váróban hagyott. Hosszú, sőt örökkévalóságnak tetsző percek múlva tért csak vissza hozzám. Amikor megláttam egyből megértettem a késlekedése okát, átöltözött, talán még le is fürdött.
Elpirultam a gondolattól, hogy minderre azért volt szüksége, mert nálam éjszakázott. Még sosem aludtam senkivel egy légtérben, kivéve Zuangot. Mégis valamiféle módon megnyugtatott a közelsége, a történtek ellenére is. Egy nagy tornazsák volt a vállán, tehát valami komolyra gondolt, amikor edzést emlegetett. Egyrészről kíváncsi voltam rá, másrészről viszont tartottam tőle alaposan helyben hagyna. Persze nem hagyta, hogy azt az egy szem szatyrot, amibe a zöldségeket raktam vigyem. Semmi súlya, mégis ragaszkodott ahhoz hogy ő vihesse.
Kinyitottam az ajtót és kibújtam a kabátomból, aztán elvéve tőle a szatyrot az asztalra raktam aztán elkezdtem keresni neki egy edényt, amibe kipakolhatom. A paradicsomok nem nyomódtak meg szerencsére. Amikor találtam egyet az egyik szekrényben, beleraktam, majd utána a hűtőbe. Így friss marad az uborka is. A szemem sarkából láttam, ahogy leül az egyik bárszékre; azonban kifejezetten örültem neki, hogy még nem kell kettesben maradnom vele és a pakolászás megment egy talán kínos pillanattól.
De nem halogathattam az elkerülhetetlent, így végül odaültem az asztalhoz a másik székre. Adam pedig belekezdett abba, miért is akart visszajönni annyira hozzám. Először nem értettem, hogy mit akar. Aztán hamar előkerült egy fekete doboz is, aminek jócskán volt súlya, amikor megfogtam. Kis híján le is ejtettem, de szerencsére mégsem. Izgatottan nyitottam ki, hogy aztán elálljon a lélegzetem. - Ezek... ezek... ? - Nem bírtam befejezni a mondatot, csak bámulom az előttem lévő tízéves forma, rövid gombafrizurás kislányt, a meleg barna szempárt, amit túlságosan is jól ismerek... a tükörből.
A képen én vagyok, nem lehetek több tíz vagy tizenegy évesnél. Egyszerre sokkoló és szívet melengető, hogy visszakaptam egy darabot az elveszett életemből. Nem tehetek róla, de ettől eltört a mécses. Bár próbáltam hangtalan lenni, nyilván nem vak Adam, hogy ne vegye ezt észre. Félig nevetve, félig sírva próbáltam könnyeimet törölgetve megnyugodni. Nem könnyű szembesülni az ilyesmivel, na. Nekem meg különösen nem az, de elnézve a képeket reméltem valami be fog ugrani. Akármi, bármi. De még semmi jele ennek. Talán majd később, ha már többet nézegettem őket.
Az egyik képen egy negyvenesnek kinéző, kicsi kínai nő áll mellettem, lehetek vagy tizenkettő-se és átöleljük egymást boldogan. Mintha anya-lánya kép lenne, amiket az újságokban is lehet látni a fotópályázatokon. - Ő... ő lenne Mei? - Kérdezem, miközben lassan megnyugszom. A kezembe fogok pár képet, amin ő vele vagyok és alaposabban megnézem. Hátha eszembe jut valami vagy nem is tudom. Kedves nőnek tűnik mára bizonyosan jóval idősebbnek néz ki. Próbálom elképzelni ráncokkal, őszbe forduló halántékkal. - Mond, most hogy néz ki? Ő... ő sem öregedett annál, mint ahogy itt látom? - Kérdeztem tőle kisvártatva.
Míg üldögéltem az asztalnál, elgondolkoztam azon, hogy vajon most Jenny hogyan állhat hozzám? Azok után, amit tettem vele az előző este, még ha végül uralkodtam is magamon és nem... szóval... kezdeményeztem vele páros tevékenységet az ágyban... még így is jócskán belemásztam az életébe. Felzaklattam, majdhogynem összetörtem, életre szóló döntés elé állítottam... aztán, mint ha ez nem lett volna elég, még a magánéletét is felzaklattam. Még ha a teste emlékezett is rám, még ha éreztem is rajta, hogy a tudatalattija kíván engem... ez nagyon radikális lépés volt. Várni akartam vele... nem akartam elmondani neki, hogy mi korábban együtt voltunk... nem akartam, hogy azt higgye, csak emiatt vagyok vele, segítek neki... hogy a múltja miatt esetleg valami kötelezősége van felém. S mégis, egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak. De szerintem meg lehet érteni engem is. Számomra a lány most olyan volt, mint a tiltott gyümölcs. Nem lett volna szabad, mégis beleharaptam... és ki tudja, ezzel milyen átkot hoztam a fejünkre...
Eléggé el is gondolkoztam ezen, de olyannyira, hogy fel se tűnt, amikor Jenny odaült a másik székre. Szóval szembesülhetett vele a lány, milyen az, ha elbambulok. Végül aztán leesett a dolog és onnantól már rá figyeltem, átnyújtva neki a gyűjteményt. Államat a kezemre, kezemet a lábamra támasztva vártam, hogy kinyissa. Fogalmam sem volt róla, hogy mit fognak a képek előidézni. Nem voltam orvos, talán Abit kellett volna megkérdeznünk, hogyan reagálhat. De ő most nem volt itt és nem is szerettem volna zargatni, megvan a maga gondja biztosan... bááár... ha Willel végül sikerül megbeszélnem a dolgot, elengedhetetlen, hogy... na de miket beszélek, Jenny-nek már megmondtam, hogy össze fogom őket ismertetni.
Végül előjött az első kép, Jenny pedig eléggé megütközött. Csak habogva szólt, én pedig ránéztem a fényképre. Nem a legkorábbi, ami róla készült, de az elején van valahol. - Pontosan - bólintok. - Ezek a képek hozzád kötődnek, az összes, amit a dobozban találni fogsz. Emberek, helyszínek, események... történések 1963 és 1998 között. Ez a kép... - nézek rá. - Azt hiszem, hogy ez 1973-1974 között készült, nem sokkal az után, hogy nyilvántartásba vettek minket. A könnyeit látva először megijedek, hogy valami rossz dolog jutott az eszébe... de aztán inkább a sírás és nevetés közé sodródik, én pedig megnyugszom, megértően mosolyogva rá. Közelebb húzódok, de nem drasztikusan, csak hogy elérjem a vállát és vigasztalóan rátegyem. Tekintetemmel biztatom, hogy nyugodtan álljon neki, nézze át, csak rá vár mindegyik kép... és hogy nem kell sietnie.
Na meg is találjuk az első és talán legfontosabb embert a korszakból. - Igen, ő az... a pótanyád - kuncogok. - Ha az életben valami fontos akadályhoz érkeztél, általában hozzá fordultál segítségért... minden tekintetben. Nagyon megbíztál benne, mondjuk ebben nincsen semmi meglepő, a személyisége vonzotta az embereket. De az érzés kölcsönös volt, Ő a lányának tekintett téged, általában veled foglalkozott a legtöbbet - elgondolkozok a kérdésére. - Amikor legutoljára láttam képet róla, olyan 35-nek mondtam volna... holott már 80 is elmúlt - na aztán alig tudom elfojtani a nevetést. - Emlékszem, amikor először beszélgettünk vele, lenénizted... ő meg visszaszólt, hogy attól, hogy 40 éves, még ne nénizzük.
Kezdőlap
