Kis, tetőtéri mini-garzon, mely egyedülálló személynek ideális. Egybenyitott nappali-hálója a kis tér érzetét tompítja. A lakásban egy tusolóval ellátott kis fürdő és egy kis konyhafülke is található.
H allottam, hogy ébredezik, de szándékosan menekültem előle az újság mögé. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, mert tudtam szükség lesz rá, hogy higgadt maradjak és lehetőleg megpróbáljam ne megbántani azzal, amit mondani akarok neki. Nem lesz könnyű menet, éreztem. De ennyivel tartoztam mindhármunknak. Ha most szemet hunynék a dolgok fölött és a szőnyeg alá söpörném, később csak még rosszabb lenne ez az egész. Pedig már így is rossz, nagyon is. Össze vagyok zavarodva teljesen. De csakis magamnak köszönhetem.
Ha képes lettem volna elutasítani Adamat a legelső próbálkozásakor, mindez talán nem történik meg, nem lenne lelkiismeret furdalásom és nem kellene azzal a férfi elé állnom, akit szeretek hogy hűtlenségre adtam a fejemet. Erre semmi bocsánat nincsen jól tudom, de reménykedtem benne, hogy Zuang képes lesz mégis megbocsátani mindezt nekem idővel. Hogy miért? Mert elméletileg szeret és nemes a szíve. Legalábbis ebben akartam hinni makacsul. Aztán eszembe jutott egy mondás, amit még Angliában halottam és a Sors furcsa fintora, hogy most pont idevág.
"Ha megcsalod a párodat válaszd a másodikat; mert ha az elsőt igazán szeretted volna, nem csaltad volna meg." Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog az én esetemben. Szeretem Zuangot. De technikailag Adam is a párom még mindig ha úgy nézzük, hiszen nem szakítottunk; hanem elragadott tőle egy tragédia. Egy tragédia, ami miatt megismertem Zuang-ot. Erősen gyanítom, hogy ha a lelkem mélyén teljesen elfelejtettem volna őt és idegen lett volna számomra és nem éreztem volna iránta semmit sem; akkor sosem történik ez meg és nem kellene úgy éreznem magam, mint valami utolsó céda. Pedig nem vagyok az, érzem a lelkem mélyén; de mégis ide jutottam végül. ~Miért kell ilyen bonyolultnak lennie az életnek?!~
Amikor megszólal leeresztem az újságot. - Köszönöm. - Felelem, miután lenyelem a számban lévő falatot. Kis híján ugyan félrenyelek, de a kávé segít a helyzeten. Gyorsan visszabújok az újság mögé, mert megláttam kimászni az ágyból anyaszült meztelenen. Fülem tövéig elpirulok tőle, zavarba hoz ezzel sikeresen. Talán neki ez természetes, én egyenlőre még azt is alig tudom felfogni, hogy lefeküdtem vele. Nem, hogy még előttem grasszáljon Ádám-kosztümben. Ezen a szóviccen kedvem lenne felnevetni, de mégsem teszem. Mert nincsen semmi jókedvre okom jelenleg. Csak akkor mertem leereszteni az újságot, amikor már a fürdőajtót becsukta és elvonult tisztálkodni.
Idegesen toporogtam a konyhában, elővettem neki is egy tányért és bögrét, kiraktam a zöld teás filtert is. Úgy éreztem egy helyben toporgok és ez megőrjít teljesen. Mintha bent ragadtam volna egy kellemetlen helyzetben. Amikor kijött, addigra szolid mosolyt varázsoltam arcomra, de a szemem őszinte csillogása hiányzott most és elárulta nem őszinte az, amit láthat, inkább csak álca. De olyan más volt, hogy kezdett bűntudatom lenni azért, amire készülök. A tekintete végre élettel telt meg, határozottan boldognak tűnt és jól esett még csak ránéznem is arra a borostás arcára.
Először nem értettem miért mondja azt, hogy hallgat. Fogalmam sincsen, hogy honnan tudta beszélni akarok vele. Nem mondtam semmit direkt, gondoltam megvárom a reggeli végét. - Előbb egyél, utána nem biztos hogy akarsz majd... - Oké, ez kicsit talán túl baljóslatúan hangzott, de mit tegyek; ha egyszer ilyen őszinte vagyok? Jobb neki is, ha ezen őszintén túlesünk. Megvártam, amíg befejezi az evést és csak utána ültem le a második bögre kávémmal szemben vele. Nálam nagy dolog a napi több kávé. Csak akkor iszom ennyit, ha hulla vagyok és muszáj vagy totál kikészültem idegileg/lelkileg. ~Mindegy, úgysem hiszem; hogy képes leszek ezek után nyugodtan aludni, akkor meg nem mindegy?!~
- Nem fogok kertelni, nem kenyerem. Én... én hibát követtem el tegnap. Ez... ez az egész nekem túl gyors, hirtelen. Felborított mindent és összezavartál teljesen, ha akartál ha nem. Én... én 5 éve nem voltam senkivel... - Vallok színt végül. - Ezzel én nem azt mondom, hogy nem éreztem őszintén tegnap, vagy hogy nem hatottak rám a visszatérő emlékképek. Hálás vagyok neked, nagyon is, minden segítségért amit értem tettél eddig. De én szeretem Zuangot, ezt értsd meg kérlek. És valószínűleg örökre elveszítettem tegnap éjjel Őt. Mert ezt el kell mondanom neki, bármit is feleljen ezután. És kétlem, hogy megbocsátaná nekem ezt. Egy ideig még elhúzhatom a vele való beszélgetést, de legkésőbb hó végén színt kell vallanom. Azután pedig kitalálni, hogy mi legyen. -
Nagy levegő, mert nem ez a legrosszabb az egészben. - Úgy érzem magam, mint aki rossz, mocskos lett. Képtelen vagyok megszabadulni ettől az érzéstől, rám telepedett. Én nem vagyok ilyen, és mégis megtettem. Mindegy, hogy a bennem mélyen eltemetett Jenny akarta-e; nemet kellett volna tudnom mondani rá... de nem tettem. És hazudnék, ha azt mondnám nem érzek jelenleg semmit se irántad és nem jelentett semmit ami történt. Két felé akarok szakadni, de nem megy. Éppen ezért... szeretném, ha egy ideig nem találkoznánk. Muszáj... szükségem van némi távolságra, hogy helyrerakjam a dolgokat magamban. Ha a közelemben vagy, az nem igazán segít. - Kezeimet kezdem tördelni, miközben módszeresen kerülöm a tekintetét, miközben folytatom, meg sem állva a végéig.
- Nem utállak és nem haragszom rád egyáltalán, itt egyedül saját magamat hibáztathatom a történtekért. De értsd meg kérlek, hogy a köztünk történtek még nehezebbé tették ezt az egészet. Így se volt könnyű, sőt még most sem az nekem. És akkor rólunk még nem is beszéltem. Egyáltalán ezt felnőtt emberek hogyan képesek ép ésszel felfogni? A felfoghatatlant, hogy az éjszaka rémei és a varázslat igenis léteznek?! Nekem ehhez idő kell még, érted? Én... én nem vagyok kész elengedni Őt még, hiába nem lesz lassan más választásom. - Vallom be szemlesütve. ~Mert mi mást tehetnék?~ Nem sodorhatom veszélybe. Persze mondhatnám, hogy ami történt tökéletes alkalmat adott arra, hogy ellökhessem magamtól, de tudtam összetöröm a szívét ezzel. És, ha valaki, hát Zuang igazán megérdemli hogy ha nem velem, hát mással, de boldog legyen...
A hozzászólást Elisabeth McKinley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 17, 2013 2:21 am-kor.
Amikor arra kért, hogy előtte inkább egyek, valahogy kezdett megfogalmazódni bennem, valójában milyen jellegű beszélgetésnek is nézünk mi ketten elébe. Na de viszont nem akartam kéretni magam, ugyanis az én gyomrom is élelemért kiáltott egy morranás kíséretében és azért tény, hogy előző este elég sok energiát elégettem én is az együttlétünk során. Szóval nekiálltam és láthatóan minden előzetes idegesség nélkül kezdtem neki az étkezésnek. Bár tény, a gyomrom kissé lázadt, hogy nem veszi be a kaját, de aztán elég volt néhány falatot letömnöm a torkomon, hogy felfogja, jobban jár, ha teszi a dolgát és emészt. Ráérősen falatoztam, elég volt a lányra nézni és láthattam, hogy tologatja fejében a gondolatokat. Legyen csak ideje arra, hogy összeszedje a mondanivalóját, én nem sietettem.
De persze a világ végéig én se húzhattam a dolgot, betermeltem azt az adagot, amit kaptam és nem kértem többet. Maradjon meg csak a többi Jenny-nek, ezen az alapon nem is igen vettem nagyon igénybe semmit a lakásában. Tisztában voltam azzal a kevés anyagi dologgal, amije volt. Szóval már csak a bögrényi tea maradt hátra én onnantól pedig tényleg csak figyeltem arra, amit mond. Pár másodpercig tényleg kínos csönd volt így, elvégre én nem szóltam, ő meg még gondolatokat rendezett. Hátradőltem a székben, legalább is amennyire a szék engedte, ujjaimat várakozóan összefontam magam előtt és vártam.
Végül belekezdett s nem akasztottam meg. Figyelmes tekintettel hallgattam, meg se szólaltam egész végig. Amennyire felzaklattam, összezavartam az életét, a legkevesebb az volt, hogy meghallgatom. Ha már nem voltam képes leállni előző este és belehajszoltam őt egy olyan dologba, amit nem biztos, hogy lénye minden része akart, csak amikor már eléggé felizgattam. Egy embernek nem csak beszélnie kell tudnia... azt is tudnia kell, mikor jött el a hallgatás és a szemlélődés ideje. Most pedig pontosan ez volt. Amikor hagyni kell érvényesülni másokat. Nabumm, most valaki beszólhatna, hogy ennek aztán tényleg mestere voltam az elmúlt évek miatt. Viszont tévednek, kik ezt mondják. A kényszerű hallgatás, amikor nincs mondanivalóm a világnak, nem ugyanaz, mint amikor azért hallgatunk, mert ezt kell tennünk.
A meglehetősen hosszú mondanivaló elhangzott... nekem pedig meg kellett állapítanom, egyáltalán nem voltam meglepve. Azok után, ami történt az elmúlt napokban, nagyon is érthető álláspontot alakított ki. Természetesen a szörnyeteg a lelkemben egyből elkezdett kardoskodni, hogy most azonnal verjem ki a fejéből ezt az egészet és fogjam meg jobban, hiszen Jenny hozzám tartozik... tette ezt addig, míg nem kapott képzeletben egy órási pofont és tért szenderedésre. Nanem, most nem fogsz érvényesülni, kaptál eleget tegnap. Jenny-re emeltem a tekintetemet, mélyen belefúrva tekintetem az övébe, amint újra rám mert nézni. Mintegy jelezni akartam neki, hogy nem kell félnie tőlem most ezért... de volt egy gesztus, amivel szintén erre akartam rávezetni és biztos nem számít rá egy ilyen monológ után: egy mosoly jelent meg az ajkaimon.
- Jenny, én megértelek téged - mondom, de persze ennyivel nem lehet elkendőzni a témát. - Tudod, elhatároztam magamban, hogy segítek neked visszaállítani a régi életedet... de nem csak arra értve, hogy mi voltál... hanem azt is, ami kettőnk között volt. De... nem, ezt én se így terveztem. Amikor kijöttünk a könyvtárból, úgy voltam vele, hogy nem mondom el neked, milyen közös dolgaink voltak. Segíteni akartam neked, de ez nélkül. Mindezt pedig azért, mert nem akartam, hogy azt hidd, csak emiatt vagyok veled... hogy úgy érzem, vannak... kötelezettségeink kettőnk ügyében. Szerettem volna, ha újra megismersz, mint egy embert, akivé váltam az elmúlt években. Mert... sajnos nem csak te változtál meg, még ha benned ott is van a régi éned. Szépen, lassan felépíteni, ezt szerettem volna... de úgy tűnik, becsaphatom a tudatomat azzal, hogy képes vagyok erre... de a testemet nem tudtam. Tényleg nem akartalak még ennél is jobban felzaklatni... de utólag már mit ér a jó szándék?
- Szeretnéd, hogy ne találkozzunk? Akkor jobb lesz? Rendben van, akkor megteszem, ami kérsz. Ajj, ne nézz már ilyen meglepetten - vigyorgok. - Talán nem látszik rajtam, de igenis tudom türtőztetni magam, ha kell. Ezelőtt 15 évvel elvesztettelek téged, úgy éltem le ezt a másfél évtizedet, mint egy élőhalott. De most újra itt vagy és úgy érzem, én is visszakaptam valamit az élettől, ahogy te az emlékeidet. Ezek után pedig ne hidd, hogy pár napot, hetet, hónapot nem tudok várni. De... azt ne várd el tőlem, hogy nem tartom rajtad a szemem. Nem fogom zavarni a napjaidat, nem fogok közbeavatkozni, hacsak nem vagy életveszélyben... de legalább ennyit engedj meg. Ez a környék veszélyes és nyugodtabb vagyok én is, ha tudom, hogy jól vagy.
- Tudom, hogy nem vagy dühös. Sose voltál az, ha rólam volt szó... najó - nevetek halkan. - Voltál, de elég hamar elpárolgott. Azt pedig, hogy nem csak a... személyes dolgok zargattak fel, teljesen megértem. Egy felnőtt nehezebben birkózik meg azzal, ha az életéről kiderül, hogy nem teljesen olyan, mint amit elképzelt. Ezért is kezdtek el minket kiskorunkban képezni. Annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél... csak szólj, ha megvagy... ja, erről jut eszembe. A kabátomból elővettem a tollat és a noteszemet. Felfirkantottam rá néhány számot, kitéptem a lapot és odaadtam Jenny-nek. - A telefonszámom. Ezen elérsz a nap 24 órájában. Akármire szükséged van, vagy ami még a legfontosabb, ha életveszélyben vagy, hívj és jövök azonnal.
Úgy érzem, mindent elmondtam ezzel kapcsolatban, amit akartam. Nem volt mit túlspilázni, hisz Jenny-nek most megértésre volt szüksége. Megkapta és szerintem alátámasztottam eléggé, hogy miért is. Én pedig elhatározom, hogy hacsak valami rendkívüli dolog nem történik, akkor megtartom, amit kért tőlem. Végül levettem róla a tekintetemet, mely megakadt azon a bizonyos fekete dobozon, amiben a képek voltak. - Ezeket itt hagyom neked, hátha találsz még valamit, ami segít - mondom, majd hirtelen elhallgatok, ahogy beugrik valami és odahúzom a dobozt. - Szeretnék majd úgy elmenni innen, hogy mosolyogni látlak... szóval, mutatok még valamit neked, ami elkerülhette a figyelmedet.
A hozzászólást Adam Revenor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 19, 2013 12:45 am-kor.
V égre megette Adam a reggelijét és a teáját is megitta. Csakhogy nehezen tudtam belekezdeni a dologba. Pár másodpercig tényleg kínos csönd telepedett ránk, majd rázúdítottam a gondolataimat. Kissé még nekem is össze-vissza volt itt-ott, de igyekeztem logikusnak mutatkozni vele szemben, hátha meggyőzöm így lesz a legjobb mindhármunknakkettőnknek. Hálás voltam neki azért, hogy nem vágott köze és egybe el tudtam mondani mindazt, amit akartam és kikívánkozott belőlem. Ha közbevág valószínűleg nem sikerül ezt így elmondanom.
Amikor befejeztem, még mindig a kezeimet tördeltem. Nem tudtam, hogy mire számíthatok tőle ezután. Hogy győzködni próbál-e majd, hogy igenis őt válasszam vagy esetleg dühös lesz és megbántva érzi magát, mert nem ugrottam egyből a nyakába vidáman. Azt, hogy csak úgy lenyeli ezt a békát, álmomban sem hittem volna. Félve néztem rá végül, mert csak nem akart megszólalni. És erre mit látok? Természetellenesen mélyen fúrja tekintetét az enyémbe és... Mosolyog! ~Istenkém! A legszebb mosoly, amit valaha láttam tőle... vagy bárkitől!~ Gondolatban egy hatalmas pofont adtam magamnak ezért.
Nem, egyáltalán nem tesz most jót a közelsége, összezavar... elbizonytalanít teljesen, pedig én egyenes jellemű ember vagyok, aki tartja magát ahhoz, amit vállalt. De úgy tűnik Adam olyan számomra, mint valaki kísértő démon... nem tudok ellenállni a közelében neki. Amikor megszólal végül, nem hiszek a fülemnek. ~Hiszen hogyan is érthetné meg, hogy mi zajlik épp bennem? Amikor magam sem értem saját magamat? Nem, gőze sincsen milyen nehéz ez most nekem!~ Meglepődve hallgatom, ahogy arról beszél mit akart, hogy tervezte.
Megint úgy érzem, hogy önző vagyok és csak magammal törődöm. Holott Adam is nyilván sokat szenvedett az alatt a 15 év alatt, amíg abban a tudatban kellett élnie, hogy meghaltam és elveszített. Bár kedvem lett volna megszakítani néhol a beszédét, én is türelmesen kivártam a magam idejét. Ha már végighallgatott, ez a minimum. Igen, talán mégis elhamarkodottan ítéltem és valóban egy kicsit legalább érti mi zajlik bennem. Én is lassan akartam ezt az egészet, de nem ilyen lapot osztott az élet. Amikor azt mondja, hogy azt gondolta képes rá, de a teste nem rájövök én is ugyanígy érzek.
Elég csak rágondolnom, hogy milyen arcpirító dolgokat műveltünk az éjjel és még mindig beleremeg a testem és kicsit a lelkem is ebbe. Amikor visszakérdez, muszáj közbevágnom azonban. Ezzel meglepett. - Miért? Mi más ötleted van? - Kérdezem szomorúan. - Mert én is ezt érzem, az eszem tudja mi volna a helyes; ám a testem mégis ettől függetlenül akar cselekedni a közeledben. És ez nincs jól így, nem szakadhatok ketté. Szükségem van némi távolságra, a hiányodra; hogy tudjam gondolkozni. Nem akarom még jobban megbánni később, hogy olyat teszek amiket nem kéne. Érted? - Kérdezem tőle.
Idegesen túrok a hajamba, a feszültség ott vibrál a testemben. - Fogalmam sincsen jelenleg, hogy mit szeretnék. Talán ez a legnagyobb bajom, nem tudom. És nekem ez inkább kínszenvedés most, mint vidámságra ok. - Jegyzem meg, mert most épp eléggé zavaróan hat rám, hogy vigyorog. Persze, megértem örül hogy élek és nyilván amiatt is, mert úgy érezheti valamiféle remény csillant meg számára; de én nem tudok jelenleg így tekinteni erre az egészre, én csak azt érzem, hogy elárultam valakit, aki fontos volt nekem. Ugyanakkor persze ennyivel nem úszom meg.
- És akkor mi lesz? Követni fogsz éjjel-nappal mint valami árnyék? - Kérdezek vissza, mert fogalmam sincsen mégis miképpen képzelte ezt az egészet. Eléggé feszélyezve érzem most magam ettől, bár eszemben sincsen tilosban járni. - De mi van azzal, hogy valaki mindig figyel rám amúgy is? Tényleg szükséges ez? Hisz nem vagyok veszélyben... vagy igen? - Óhatatlanul is a magát "Daniel"-nek nevező farkas jut eszembe. Bár azóta nem láttam, de ki tudja össze fogok-e futni vele. Nagyon remélem, hogy nem; mert nem tudom meddig lennék képes titkolni előtte, hogy azóta felvilágosítottak egy-két dologgal vele kapcsolatban.
Minden esetre megnyugtató, hogy azt mondja annyi időt kapok, amennyi csak szükséges. Figyelem, amint előveszi a korábban már látott noteszét és felír rá valamit. Elveszem tőle a kitépett lapot, s kiderül a telefonszáma az. - Köszönöm, reméljük nem lesz rá szükség. - Felelem, de még nem állok fel az asztaltól, hogy előkeressem a telefonomat. Majd, ha mindennel végeztünk. A fekete dobozt a fényképekkel itt akarja hagyni és egy bólintással fogadom ezt. Érdeklődve nézem, hogy előveszi a dobozt és arról beszél mosolyogni akar látni. De nekem nem igazán van kedvem hozzá jelenleg. Ugyanakkor a kíváncsiságom is fellobban, hogy vajon mégis mi lehet az, ami mosolyra késztetne szerinte...
- Nem, egyáltalán nincs jobb ötletem - felelek türelmesen. - Ezért mondtam azt, hogy várok, míg szeretnél. Nem vagyok gondolatolvasó, se pszichológus, így csak elképzelni tudom, hogy mi zajlik most a fejedben. De ahhoz viszont elég rád néznem, hogy tudjam, le kell lassítanunk. Sajnos ahhoz már késő, hogy ne zavarjalak össze teljesen... de nem is akarom tovább mélyíteni a dolgot. Valahogy minél jobban múlik az idő, egyre nagyobb szégyent érzek magamban. Nem tudom, ez mennyire látszik ki az ábrázatomból, de attól még ott van bennem, létezik. Túl messzire mentem... túlságosan hagytam magam ellazulni a jelenlétében. Talán ez a normális, de nem, ez így nem. Lassan fokozatosan... s hiába áltatom magam azzal, hogy én megpróbáltam... az ilyesmit nem próbálni kell, hanem csinálni... de tudtam... ha teljesen visszazárkózok, az nem lesz megoldás, pláne a történtek után nem.
- Ha tehetem, akkor igen, de természetesen engem is elszólít a kötelességem - felelem a visszakérdezésére - A másik őrző is figyelni fog téged, ha én nem vagyok a közelben, természetesen... hogy veszélyes-e? Jenny, a veszély mindenhol ott les ránk, akár léteznek vérfarkasok, akár nem. Ám ez, a farkasok és az őrzők világa, alapjaiban veszélyes. Ilyen szempontból Fairbanks pedig nem pont egy biztonságos hely. Te is a testeden hordod a mementóját annak, mennyire is veszélyes világban élünk... még ha nem is itt támadtak meg téged annak idején. Közben elkezdek kutatni a fejemben azzal kapcsolatban, hogy elmondtam-e már neki, voltaképpen miért is került olyan állapotba, amilyenben... ám akárhogy töröm a fejemet... nem, határozottan nincsen emlékem róla.
Magam elé húzva a képes dobozt, keresgéltem jó ideig. Próbáltam felidézni azt a képet, amelyiket kerestem. Sajnos elég rég tartottam már a kezemben, szóval elvoltam vele pár percig. Addig viszont legalább lenyugodtak a kedélyek úgy ahogy... najó, persze nem veszekedtünk csak valami, de kellett a hallgatás. Már a sokadik képet vettem a kezembe, mire megtaláltam, amit kerestem. - Aha, meg is van. Nos... tudod, alapjában véve a szakember azért szakember, mert érti a dolgát... viszont olykor ő is hibázik - felmutatok itt neki egy képet, melyen éppen a kolostor udvarában üldögél egy szép virágos bokor mellett a lány. - Igen, tudom, szép tiszta felvétel, nincs rajta semmilyen hiba. Hogy miért is érdekes nekünk és mondtam az előzőt? Mert az egyik fotós valamiért a hátuljára is rakott egy előhívandó képet.
Odacsúsztattam elé, a lényegi tartalommal lefelé. Azt szerettem volna, ha ő fordítja fel... s amikor megteszi, egy nagyon is egyedülálló képet vélhet felfedezni. Egy éves önmaga néz vissza a fotósra... egy fiatal hölgy karjában... aki egy széken ül, vállára pedig egy hasonló korú, katonaruhába öltözött ember teszi a kezét. - Jenny, ők a szüleid.
A dam persze egyből védekezni kezd, pedig ez főként rajtam múlott. Túl messzire mentünk és mindez az én hibám. Túl gyenge voltam... túlságosan hagytam magam ellazulni a jelenlétében. Talán mert olyan hátborzongatóan ismerős és megnyugtató volt vele lenni. Addig kell behúznom a kéziféket, amíg nem kezdünk még jobban gurulni lefelé a lejtőn. - Nem azért kérdeztem... nem szükséges... - Hebegem gyorsan, amikor azt mondja ő jönne vigyázni rám. Talán jobb lenne, ha másra bízná inkább. Aztán mond valamit, amitől megdermedek.
- Ezt... ezt hogy érted? - Kérdezek vissza, s balsejtelem kezd lassan úrrá lenni rajtam. Hogy az a grizzly medve nem is grizzly volt, hanem egy vérfarkas. Esdeklően nézek a velem szemben ülőre. - Kérlek... mond, hogy nem... - Nem tudom befejezni, mert elcsuklik a hangom. Tudatom pedig ontani kezdi magából a trauma miat elfojtott emlékképeket, mintha valami gátat szakított volna át most megint bennem. Nagyokat lélegezve próbáltam megvárni, amíg elmúlik az egész. Szememet lehunytam és kissé előre-hátra hintáztam a bárszéken, ezzel is nyugtatva magam. Kezeim a ruhámba markoltak kapaszkodót keresve. Már tudom, hogy hogyan történt a balesetem, csak a miértekkel nem vagyok még tisztában.
Amikor az ingerek és az emlékképek visszavonultak, lassan kinyitottam a szememet. Emlékeztem a farkasra, sosem fogom elfelejteni azokat a vérben forgó vérvörös íriszeket. Az érzést, hogy felszakítja a mellkasomat. A fájdalmat, amikor a fejem a sziklának csattan és a küzdelmet; hogy eszméletemnél és a víz felszínén maradjak, miközben a tenger magával sodor. Lassan fogom fel, hogy a mellkasomat szorító érzés enyhül, a pánikrohamom pedig elmúlik és vége. Biztonságban vagyok, szilárd talajjal a lábam alatt. Hajamba túrok, zilált tincseimet igyekszem elrendezni arcom elől.
Ezek a "flashback"-kek nem igazán jó dolgok, mert nem csak jó és kellemes emlékek, hanem ehhez hasonló rossz és nagyon is fájdalmasak jöhetnek vissza. Már pedig úgy érzem, mintha megtörtént volna velem ez az egész. Azonnal a ruhám alatt kezdem tapogatni a mellkasomat és csak akkor nyugszom meg, amikor érzem a hegeket az ujjbegyeim alatt. Figyelem Adamet, ahogy a dobozban kezd kutatni valami után. Nem tudom mi lehet az amit keres, de segít elvonni a figyelmemet arról, ami az imént történt.
Mikor végre megtalálja, amit keresett a mellé fűzött magyarázatot nem értem. - Várj, ezt hogy érted? - Tudakolom tőle, s erre ő felmutat egy képet. Egy képet, amin egy hatalmas udvaron vagyok és épp a bokor mellett állok, ami virágba van borulva. Nézegetem a képet egy darabig, de semmi különöset nem látok rajta. Emlékek sem jönnek vissza, így nem igazán értem mi is volt ezzel a célja pontosan. - Mit kéne rajta keresnem? - Kérdezem, mikor már úgy gondolom talán mégiscsak bennem van a hiba és elkerülte valami a figyelmemet.
Amikor azt mondja van a kép hátulján egy másik, felszalad a szemöldököm. Kissé irreálisan hangzik, mintha összeragasztott volna direkt két képet csak ezért vagy nem is tudom. A képet elém teszi, már csak meg kéne fordítanom. Izgatott vagyok, remegő kézzel nyúlok a kép után, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal fordítsam fel a képet... és lefagyjak. Egy egyéves forma gyerek vagy inkább még kisbaba van egy fiatal nő karjában. A nőnek éppen olyan arcvonásai vannak, mint nekem ám a haja szőke és kék a szeme.
Egy széken ül, mögötte egy katonai egyenruhába bújt, barna hajú és barna szemű férfi áll, kinek tekintetében a sajátomra ismerek egyből. Ha Adam nem mondaná ki hangosan, akkor is rájönnék ezekből az apró jelekből, hogy kik vannak a képen... én és a szüleim. A fotó már nem a legjobb minőségű, agyon is van gyűrögetve itt-ott a széle. Hirtelen nem tudok mit mondani, csak a kezemben szorongatom a képet és miközben mutatóujjam végigsimít rajta többször, valóban elmosolyodom lassan. - Köszönöm. - Ennél többet nem vagyok képes kinyögni, hangomon így is hallatszik elérzékenyültem elég rendesen és közel állok a síráshoz. Bár az egy másfajta, boldog sírás lenne örömömben.
Ahogy nézem Lissy arcát, már felesleges, hogy kiigazítsam az emlékeit a korábban történtekkel kapcsolatban. Hát bizony, nem pont egy olyan állat támadt rá, mint amire gondoltak korábban... bár állatnak állat, csak nem olyan. Egy pillanatra lehunytam én is a szememet, mert megrohantak az emlékek. Amikor az ember már több évtizedet leélt, a nosztalgia akkor is elfogja őt, ha nem akarja. Én pedig már a koromtól fogva azért már elmentem volna egy nagypapának is, tele volt a tudatom emlékkel. Ahogy le voltak csukva a szemeim, újra átéltem azokat a napokat. Ahogyan kint álltam a parton és mondhatni minden követ megmozgattam azért, hogy megtaláljam a lányt. Most már így utólag belegondolva láttam, rengeteg hibát vétettem. Például használhattam volna mágiát ahhoz, hogy megtudjam, pontosan mi történt. De nem, valahogy én csak a szellemével akartam beszélni... nem gondoltam arra, hogy lehetne egy jóval biztosabb megoldás is... bár az is eléggé kellemetlen, hogy az senkinek se jutott eszébe. A kétségek, a tehetetlenség érzése, az elmúlt évek és Jenny siratása, majd ami szépen átfordult haragba, gyűlöletbe... s mely megszülte azt az embert, aki voltam az elmúlt években... azt, aki hidegvérrel végezte ki a Kék Páva falka két tagját is, köztük az alfát. Igazából, így utólag nem tudtam hova kategorizálni magam... mint ha nem is éltem volna az elmúlt években egyáltalán.
Csak sóhajtottam egyet, majd végül kinyitottam a szemem, visszahúzódva a jelenbe. A jelenbe... ah, remek, ha már a nosztalgiánál tartottunk, hoztam is fel megint valamit Jenny múltjából. Igazából nem tudom, miért gondoltam azt, hogy ez feltétlenül jó kedvet fog előidézni nála. Még emlékeztem rá, milyen reakciót mutatott, amikor közöltem vele, sosem fogja látni a szüleit, mert már halottak. Az, hogy mutatok róluk egy fényképet, nem jelenti azt feltétlenül, hogy az jó is... hiszen ez nem fogja visszaadni neki a szüleit, de még emlékeket sem, hisz ki emlékszik egy éves korából a dolgokra. Nagyon jó memória kell ahhoz, ennyire meg még Jenny-é se volt éles. Azon viszont mosolyog, amikor összezavarodva néz rám. Kell egy kis idő, mire megértette, mire gondolok és felfordította... majd meglátta, mi vár rá a papír másik oldalán. Egy darabig nem igen történt semmi, a lány csak nézte a papírt... majd elmosolyodott és olyan reakciót mutatott, ami várható is... de legalább nem negatívat... boldog könnyeket véltem kibuggyanni a szeméből.
- Nagyon sokat vigyáztál erre a képre - mesélem neki. - Mindig az íróasztalodban őrizted, mert nem akartad, hogy véletlenül elkeveredjen. Nem tudok róla, hogy enné régebbi fényképed lenen... főleg nem olyan, amin a családoddal vagy. Azért a '60-as években a technológia még nem állt annyira széles körben rendelkezésünkre, mint manapság. Viszont akárhogy is az ellenkezőjét érzem, tudom, lassan mennem kell. Most Jenny még boldog én pedig így akarom őt hagyni ezután az életébe való belegyaloglást követően. Szóval az lesz a legjobb, ha most döntök a távozás mellett. Pedig olyan szívesen maradnék... de nem, mennem kell. Egy korttyal kiiszom a teámat, majd lerakom az asztalra. - Akkor én megyek is. Talpraállok és magamra is veszem a kabátomat. Lassan odasétálok az ajtóhoz. Ha a lány elkísér, akkor felé fordulok. Látszik rajtam, hogy legszívesebben másként búcsúznék. Még a kezem is megindul felfelé, hogy legalább az arcát megsimogassam... de aztán először megakad félúton, majd inkább csak a kilincsre teszem rá. Nem, nem érinthetem meg... a végén még nem tudnék megint elszakadni tőle és kész lenne újra baj. Szóval csak veszek egy mély lélegzetet, mélyen a szemébe nézek. - Vigyázz magadra. Azzal, ha nincs más, kinyitom a lakás ajtaját és kisétálok. Még vetek egy pillantást a lányra odaátról, majd erőt veszek magamon és elindulok... ideje munkába állni és megacélozni magamat.
Kezdőlap
