Kis, tetőtéri mini-garzon, mely egyedülálló személynek ideális. Egybenyitott nappali-hálója a kis tér érzetét tompítja. A lakásban egy tusolóval ellátott kis fürdő és egy kis konyhafülke is található.
Már nem volt semmilyen érzelmi hullám, mely ostromolta volna a lakás falait. Ha volt is, azokat visszazártuk magunkba, hisz már annyira legyengült, hogy ez a művelet elvégezhetővé vált. Most visszavonult, hogy erőt gyűjtsön, pótolja az elemésztődött energiát, mígnem elég erős lesz ahhoz, hogy újra támadjon. Akkor pedig újra át fogunk esni ezen... újra igyekszünk majd ellenállni a késztetésnek, mígnem fel nem robbanunk és már csillapítani kell. A kérdés az az volt, hogy legközelebb melyikünk fog hamarabb engedni az érzéseinek. Valószínűleg újra én, de nem lehet tudni... én csak egyetlen egy dolgot tudtam előre megmondani a történtek kapcsán: ennek az ügynek még lesz folytatása... a kérdés már csak az, hogy milyen.
- Nem kérj bocsánatot - mondom vigasztalóan. - Nem te vagy a felelős azért, hogy nem emlékszel a történtekre. Azt már nem tettem hozzá, hogy azokkal, akik felelősek a tetteiért, mi történt. Nem mondtam el, hogy maradványaik örökké egy koszos csatornarendszerben fognak rohadni, egymásra dobálva, vagy porjaikat már elmosta a szennyvíz. Mert otthagyták őket a társaim, miután kiirtottuk a falkát... persze csak azt követően, hogy az összes lehetséges eszenciát kinyerték belőlük, mely majd a jövő őrzőinek lesz nagy hasznára. Az őrzők nem bonyolódtak a farkasok dolgaiba, míg embereket nem kezdtek el bántani... de ha már az őrzőket is megtámadják, számítani kell a következményekre... az a csürhe pedig mindkét frakciónak ártott csak.
Tetszett Jenny tekintetében az eltökélt tűz, ami az emlékei visszaszerzésének elhivatottságát jelölte. Jól tudtam, ha ez a tekintet előjön, akkor bizony ott nem lesz nyugvás. Nem fog leállni, míg meg nem kapja, amit akart. Szerettem, amikor ilyen... azon rengeteg tulajdonság egyike, amiért annak idején megszerettem ezt a lányt. Aztán megemlíti Mei-t én meg felvonom a szemöldökömet, hogy még nem hívta. - Lassan keríts majd sort rá - tanácsolom neki. - Már tudja, hogy életben vagy és biztosan tűkön ülve várja, hogy mikor telefonálsz... bár arra majd számíts, hogy az elején nem igen fogsz tudni szóhoz jutni. Bár én voltam az, akit Mei tovább oktatott, de valahogy Jenny-vel mindig közelebb álltak egymáshoz, azután is, hogy a lány informátorrá vált. Ez biztos valami női dolog.
- Valószínűleg ehhez kevesebb emléked kötődik - gondolkozok hangosan. - A medált korábban kaptad, jobban rajta van a lenyomatod. Emellett... nos, az elmúlt években én is azt tartottam a kezemben, ha sötétebb pillanataim voltak. Elég sok érzelem belesűrűsödhetett. Na igen, ez is a keleti kultúra sajátossága. Az ember energiái folyamatosan kivetülnek a tárgyakra, kifejezetten a ilyen emlékekre. Éppen ezért Kínában a hasonló dolgokkal eléggé érdekesen bánnak, amin valószínűleg ideát felvonnák a szemöldökeiket.
Veszélyesnek nevezhető pillanat volt. Főleg, amikor az érintésem hatására Jenny nekem dőlt. Egyszeriben, egy rövid pillanatban megint átcsapott rajtam az érzés. De nem, most nem lehetett elég erős. Nem fordítottam meg a lányt, hogy ott folytassuk, ahol befejeztük. Nem, egy estére szerintem bőven eleget kapott, már ezt is nehezen dolgozta fel. Mikor húzódott, még segítettem is neki egyenesbe állni, jelezve, hogy ne féljen. - Rendben. Szép álmokat Jenny.
A kívánságom ellenére Jenny nem tudott elaludni. Sötét volt, én a kihúzott kanapén feküdtem, de szinte láttam a szemeim előtt, hogy ébren van még. Időbe, talán egy-két órába biztosan beletelt, mire elvitte őt az álom. Ez akkor vált számomra egyértelművé, amikor egyenletes szuszogást véltem felfedezni a részéről. Vártam még egy fél órát, hogy minél mélyebb álomba süllyedjen. Addig volt nekem is időm gondolkozni, ám fél óra elteltével óvatosan felálltam és odalopakodtam az ágyához.
Jó darabig csak álltam felette. Mint valami szobor, néztem le rá. Annyira békés volt... annyira szelíd, törékeny... s mégis tudtam, hogy micsoda harcos szív dobog benne. Az este történtek során fogalmazódott meg az elhatározás, a csók erősebbé tette, de most így átgondolva öltött végső formát. Nem fogom Jenny-t feladni... hacsak ő nem küld el végleg, nem fogom őt feladni. Leguggoltam mellé. - 15 évig éltem abban a hiszemben, hogy halott vagy... erre újra megjelentél. Örülök, hogy visszajöttél Jenny - suttogom, majd egy puszit nyomok a homlokára. - Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. A magánakciómat követően visszamentem a kanapéra, ledőltem, majd egy meditációs gyakorlatot hívva segítségül tudtam csak elaludni, úgy egy órával később. Mondanom se kell, kivel álmodtam és hogy milyet...
Jenny kinyitotta az ajtót, majd miután bejött, követtem őt. Éppenséggel én voltam a hordár, a vásárolt javak egy jó részének elhozásában segédkeztem. Le is pakoltam őket a kért helyre, majd hátrébb lépve hagytam, hogy Jenny elpakolja őket. Ebben inkább nem segédkeztem, elvégre ő tudja, mi hova való. Csak összekeverném neki a dolgokat.
Tettünk egy kis kerülőt, mire eljutottunk ide. Az előzetesen megbeszéltekhez híven elmentünk az egyetemhez. Annak várórészlegében Jenny-t várakozásra kértem, ígérve, hogy gyorsan végezni fogok, majd elsiettem. Legszívesebben hoztam volna magammal, de Willel egyelőre nem beszéltem az ügyével kapcsolatban, így nem vihettem le őt az őrzők részlegére még. Szóval maradt ez. Na de ha már ez szóba jött, először a protektor irodájához mentem. Nem volt bent, szóval hagytam neki egy üzenetet azzal kapcsolatban, amit megtudtam ,,Daniel"-ről. Jobbnak láttam, ha értesítem, ki tudja, mi lesz még ebből az ügyből.
A következő út a szobámba ment. Első dolgom az volt, hogy valamelyest rendbe szedtem magam. Előzőleg használt ruhában voltam, szóval némi tisztálkodás és ruhacsere dukált. Aztán... még odakint megkérdeztem Jenny-t, hogy van-e kedve edzeni, de nem adott nyílt választ. Szóval fogtam a hátitáskámat és belepakoltam egy set ruhát, amit a gyakorlásokhoz szoktam használni. Majd ha kell, akkor jól fog jönni, ha meg nem, hát sok helyet nem foglal. Viszont nem csak ezért jöttem. Szekrényemet kinyitva sokáig keresgéltem, de végül megleltem a fekete dobozkát, mely kevés dolgaimnak is az aljára volt eltéve. Most ezt szintén a táskába raktam, majd a hátamra kanyarítottam. Miközben kiléptem a szoba ajtaján, azon vigyorogtam magamban, hogy mekkorát fog nézni.
Most pedig itt voltunk, újra a lakásán. Elnézve a kanapé felé, hirtelen felrémlettek az elmúlt este eseményei. Elmosolyodtam és meg mertem ezt tenni, elvégre a lány még pakolt és nem láthatta. Vajon minek a kezdete volt? Egy sikerrel záródó, összetett műveletnek, vagy egy csúfos kudarcé? Nem mertem előre mondani rá semmit. Sajnos túlságosan komplikált volt itt minden, hogy meg merjem ezt lépni. Kénytelen voltam a sorsa és kettőnkre bízni, hogyan fogjuk végezni ezután. Elhidegült emberekként... barátokként... vagy újra egy párként... én a legutóbbit szerettem volna, de párszor már bebizonyosodott, hogy ebben a világban semmi sincs úgy mindig, ahogy én szeretném...
Megvártam, míg Jenny elintézi az ügyes-bajos dolgait. Én az egyik széken üldögélve vártam, bár ha kért segítséget, akkor persze odamentem, ne érje szó a házunk elejét. Ám ha csatlakozik hozzám, akkor végre elmondom neki, miért szerettem volna visszajönni ide hozzá. - Este azt kérdezted, hogy a holmijaid közül mik maradtak nálam. Nos, kimondottan ilyen személyes dolgokkal nem tudok neked szolgálni... de... itt vannak ezek, talán kezdetnek megteszik. Kivettem a fekete dobozt a táskámból, majd odanyújtottam a lánynak. Volt egy súlya, azt érezhette, bár nem súlyos. Aztán ha kinyitja... nem, nem trükkös bomba... jópár papírlapot talál benne... majd az egyiket kézbe véve tudatosulhat benne, mit is kapott. Fényképek. Mindegyik hozzá kötődött. Annak idején Mei összeszedte Jenny dolgait, de azt akarta, hogy a fényképeit én vigyem magammal. Persze párat megtartott, de a javát összeszedte nekem. Végül elfogadtam és áldottam az esze, hogy így tettem.
A képeken Jenny-ről főleg 10 éves korától, vagyis akkortól voltak képek, hogy őrző lett. Volt pár a korábbi időkről is, bár nem számottevő. De gyakorlatilag néhány fontosabb állomást vissza tudott nézni rajtuk. Egyeseken egyedül volt... volt, amin velem (elég sok)... volt, amin Mei-el, más kollégákkal... sokszínű gyűjtemény volt, az tény, még ha igazából sok kép nem is volt a dobozban.
A zt hittem, hogy hozzám megyünk, de Adam emlékeztetett, hogy előbb még az egyetemre kell bemenni. Persze kíváncsi voltam, hogy miért kell bemennie a nyilvánvalón kívül - leadja a sebtében összeírt jegyzeteit - az őrző központba. Igazából azt vártam, hogy magával visz majd; ám ehelyett a váróban hagyott. Hosszú, sőt örökkévalóságnak tetsző percek múlva tért csak vissza hozzám. Amikor megláttam egyből megértettem a késlekedése okát, átöltözött, talán még le is fürdött.
Elpirultam a gondolattól, hogy minderre azért volt szüksége, mert nálam éjszakázott. Még sosem aludtam senkivel egy légtérben, kivéve Zuangot. Mégis valamiféle módon megnyugtatott a közelsége, a történtek ellenére is. Egy nagy tornazsák volt a vállán, tehát valami komolyra gondolt, amikor edzést emlegetett. Egyrészről kíváncsi voltam rá, másrészről viszont tartottam tőle alaposan helyben hagyna. Persze nem hagyta, hogy azt az egy szem szatyrot, amibe a zöldségeket raktam vigyem. Semmi súlya, mégis ragaszkodott ahhoz hogy ő vihesse.
Kinyitottam az ajtót és kibújtam a kabátomból, aztán elvéve tőle a szatyrot az asztalra raktam aztán elkezdtem keresni neki egy edényt, amibe kipakolhatom. A paradicsomok nem nyomódtak meg szerencsére. Amikor találtam egyet az egyik szekrényben, beleraktam, majd utána a hűtőbe. Így friss marad az uborka is. A szemem sarkából láttam, ahogy leül az egyik bárszékre; azonban kifejezetten örültem neki, hogy még nem kell kettesben maradnom vele és a pakolászás megment egy talán kínos pillanattól.
De nem halogathattam az elkerülhetetlent, így végül odaültem az asztalhoz a másik székre. Adam pedig belekezdett abba, miért is akart visszajönni annyira hozzám. Először nem értettem, hogy mit akar. Aztán hamar előkerült egy fekete doboz is, aminek jócskán volt súlya, amikor megfogtam. Kis híján le is ejtettem, de szerencsére mégsem. Izgatottan nyitottam ki, hogy aztán elálljon a lélegzetem. - Ezek... ezek... ? - Nem bírtam befejezni a mondatot, csak bámulom az előttem lévő tízéves forma, rövid gombafrizurás kislányt, a meleg barna szempárt, amit túlságosan is jól ismerek... a tükörből.
A képen én vagyok, nem lehetek több tíz vagy tizenegy évesnél. Egyszerre sokkoló és szívet melengető, hogy visszakaptam egy darabot az elveszett életemből. Nem tehetek róla, de ettől eltört a mécses. Bár próbáltam hangtalan lenni, nyilván nem vak Adam, hogy ne vegye ezt észre. Félig nevetve, félig sírva próbáltam könnyeimet törölgetve megnyugodni. Nem könnyű szembesülni az ilyesmivel, na. Nekem meg különösen nem az, de elnézve a képeket reméltem valami be fog ugrani. Akármi, bármi. De még semmi jele ennek. Talán majd később, ha már többet nézegettem őket.
Az egyik képen egy negyvenesnek kinéző, kicsi kínai nő áll mellettem, lehetek vagy tizenkettő-se és átöleljük egymást boldogan. Mintha anya-lánya kép lenne, amiket az újságokban is lehet látni a fotópályázatokon. - Ő... ő lenne Mei? - Kérdezem, miközben lassan megnyugszom. A kezembe fogok pár képet, amin ő vele vagyok és alaposabban megnézem. Hátha eszembe jut valami vagy nem is tudom. Kedves nőnek tűnik mára bizonyosan jóval idősebbnek néz ki. Próbálom elképzelni ráncokkal, őszbe forduló halántékkal. - Mond, most hogy néz ki? Ő... ő sem öregedett annál, mint ahogy itt látom? - Kérdeztem tőle kisvártatva.
Míg üldögéltem az asztalnál, elgondolkoztam azon, hogy vajon most Jenny hogyan állhat hozzám? Azok után, amit tettem vele az előző este, még ha végül uralkodtam is magamon és nem... szóval... kezdeményeztem vele páros tevékenységet az ágyban... még így is jócskán belemásztam az életébe. Felzaklattam, majdhogynem összetörtem, életre szóló döntés elé állítottam... aztán, mint ha ez nem lett volna elég, még a magánéletét is felzaklattam. Még ha a teste emlékezett is rám, még ha éreztem is rajta, hogy a tudatalattija kíván engem... ez nagyon radikális lépés volt. Várni akartam vele... nem akartam elmondani neki, hogy mi korábban együtt voltunk... nem akartam, hogy azt higgye, csak emiatt vagyok vele, segítek neki... hogy a múltja miatt esetleg valami kötelezősége van felém. S mégis, egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak. De szerintem meg lehet érteni engem is. Számomra a lány most olyan volt, mint a tiltott gyümölcs. Nem lett volna szabad, mégis beleharaptam... és ki tudja, ezzel milyen átkot hoztam a fejünkre...
Eléggé el is gondolkoztam ezen, de olyannyira, hogy fel se tűnt, amikor Jenny odaült a másik székre. Szóval szembesülhetett vele a lány, milyen az, ha elbambulok. Végül aztán leesett a dolog és onnantól már rá figyeltem, átnyújtva neki a gyűjteményt. Államat a kezemre, kezemet a lábamra támasztva vártam, hogy kinyissa. Fogalmam sem volt róla, hogy mit fognak a képek előidézni. Nem voltam orvos, talán Abit kellett volna megkérdeznünk, hogyan reagálhat. De ő most nem volt itt és nem is szerettem volna zargatni, megvan a maga gondja biztosan... bááár... ha Willel végül sikerül megbeszélnem a dolgot, elengedhetetlen, hogy... na de miket beszélek, Jenny-nek már megmondtam, hogy össze fogom őket ismertetni.
Végül előjött az első kép, Jenny pedig eléggé megütközött. Csak habogva szólt, én pedig ránéztem a fényképre. Nem a legkorábbi, ami róla készült, de az elején van valahol. - Pontosan - bólintok. - Ezek a képek hozzád kötődnek, az összes, amit a dobozban találni fogsz. Emberek, helyszínek, események... történések 1963 és 1998 között. Ez a kép... - nézek rá. - Azt hiszem, hogy ez 1973-1974 között készült, nem sokkal az után, hogy nyilvántartásba vettek minket. A könnyeit látva először megijedek, hogy valami rossz dolog jutott az eszébe... de aztán inkább a sírás és nevetés közé sodródik, én pedig megnyugszom, megértően mosolyogva rá. Közelebb húzódok, de nem drasztikusan, csak hogy elérjem a vállát és vigasztalóan rátegyem. Tekintetemmel biztatom, hogy nyugodtan álljon neki, nézze át, csak rá vár mindegyik kép... és hogy nem kell sietnie.
Na meg is találjuk az első és talán legfontosabb embert a korszakból. - Igen, ő az... a pótanyád - kuncogok. - Ha az életben valami fontos akadályhoz érkeztél, általában hozzá fordultál segítségért... minden tekintetben. Nagyon megbíztál benne, mondjuk ebben nincsen semmi meglepő, a személyisége vonzotta az embereket. De az érzés kölcsönös volt, Ő a lányának tekintett téged, általában veled foglalkozott a legtöbbet - elgondolkozok a kérdésére. - Amikor legutoljára láttam képet róla, olyan 35-nek mondtam volna... holott már 80 is elmúlt - na aztán alig tudom elfojtani a nevetést. - Emlékszem, amikor először beszélgettünk vele, lenénizted... ő meg visszaszólt, hogy attól, hogy 40 éves, még ne nénizzük.
I gazából fogalmam sem volt, hogy mit kellene éreznem a képeket nézegetve. Mindegyiken ott voltam és mégsem. Mégsem én voltam, nem az aki most vagyok. És ez a kettősség ijesztő. Persze Adam is csak megerősíti a gyanúmat, így pedig maga a bizonyosság lesz; hogy valaha egy életvidám kislány voltam, valószínűleg boldog élettel. Kiemelem egyszerre az összes képet, nem kevés van a kezeim között. - Megtartottad őket? De... de miért? - Kérdezem csodálkozva. Félreértés ne essék, örülök a képeknek, csak nem értem. Azt hittem miután 15 éven át halottnak hitte, már elengedte Jennyt.
Fogalmam sem volt, hogy még mindig gyászolt-e mikor összetalálkoztunk a könyvtárban. De így jobban belegondolva csak azért, mert nem ölti magára a gyász színeit, még elképzelhető, hogy nem lépett túl a dolgon. Kicsit furcsa hallani a szájából ezeket a dátumokat, előző életem, a múltam időpontjait. Amikor azt mondja, hogy az életemben fontos emberek vannak ezeken a fotókon megörökítve; hirtelen érdekelni kezd minden kép, amin más is szerepel nem csak én. A legtöbbön persze Adam és a kis kínai nő, Mei van. De vannak mások is.
Legszívesebben hangosan felnevetnék a bennem szétfeszülő érzésektől. Boldognak érzem magam, mintha valami a helyére kerülne lassan az életemben. Ugyanakkor keserűséget is érzek, mert nem úgy reagálok a képekre; ahogy azt vártam. Semmi deja vu, semmi képfelvillanás. Pedig titkon abban bíztam, hogy ezek is visszahoznak valamit, mint a nyakamban lévő medalion. Gondolkodás nélkül simítok végig kezemmel a nyakamban lévő medálon, miközben mosolyogva és könnyes szemmel nézem a kezemben lévő képeket. Ösztönös és Adam által már ki tudja hányszor látott reakció ez tőlem. Aztán kapcsolok és leeresztem a kezemet.
Jól esik a vigasztalása, lassan össze is szedem magam és folytatom a képek nézegetését. Elérünk Mei-hez és újabb információ morzsákat tudok meg róla. Mindig egy kicsit közelebb kerülök ahhoz, hogy megismerjem saját magamat, az életemet. Hallgattam Adam-et és csodálkozva vettem tudomásul, hogy alig nézne ki többnek nálam Mei, pedig az anyám lehetne. S talán kicsit valóban az volt. Azt a telefonhívást időszerű lesz megejtenem úgy érzem mert így is túl sokáig húztam. De végre, most először akartam is felhívni és beszélni a nővel. A kezdeti félelmemet mintha elfújták volna ezek a képek. - Jó ötlet volt tőled ez, köszönöm. - Mosolyodom el a végére, mire felszáradnak a könnyeim is teljesen.
A kérdésére lehajtom egy pillanatra a fejem. Voltaképpen... na de ezt úgy is el fogom mondani, hogy miért, szóval nem használok most sok leírót... elég annyi, hogy kicsit rosszul érzem magam miatta. - Eredetileg nem akartam. Mindened ott maradt Kínában, azt a pár tárgyat leszámítva, amit mutattam. Viszont ezeket Mei gyűjtötte össze és adta oda nekem az indulása napján. A jelek szerint azt akarta, hogy ne felejtselek el. Talán sejtette is, hogy még életben vagy. Később rájöttem, hogy érdemes volt megtartani őket, mert nézegetve előjött pár jó emlék a sötét órákban... most pedig kimondottan jól jött. Ott bujkált a hangomban a szégyen, elvégre ha rajtam múlt volna, tényleg ott hagyom őket Kínában, hogy valami polcon porosodjanak az idők végezetéig, de legalább addig, míg helyszűke nem alakul ki. Hálát adtam az egykori mentor előrelátásának, amiért erősködött annak idején.
Csak üldögélek csendben a lány mellett a továbbiakban és hagyom, hogy kiszemezgesse magát a fényképek között. Van pár, szóval sejtettem, hogy ezzel fog elmenni jópár óra. Jenny-t ismerve elég alapossággal fogja nézni őket, így hát érthető. De azért a reakcióját figyelem. Látom rajta a várakozást, miközben képről képre halad, hátha valami beugrik neki. Mosolygok a jeleneten... de látom rajta az érzelmi túltöltést is, mint ha nem teljesen lehetne eldönteni, mit érez. A medál érintést viszont pozitív jelnek veszem. Mint ha várna tőle valami segítséget, útmutatást... ami érthető is, elvégre legutóbb attól kapta vissza az emlékeinek kis részét. Csak remélni mertem, hogy tényleg lapul valahol egy fénykép, mely ad neki pár emléket.
A megnyugvását látva elégedetten rámosolyodok, majd leveszem a kezemet a válláról. Idővel azon vettem észre magamat, hogy néztem én is a fotókat, vele együtt, szépen lassan a nosztalgia is megrohant. Régi emlékek tömkelege, holott a igazából nem nagyon szoktam így visszaengedni őket, főleg a neveltetésem miatt nem. Persze olykor már nem bírtam és megtettem, de az nem volt gyakori, minél idősebb lettem. Most viszont jól esett, valahogy örültem neki, hogy a napi szürke rutinom jelenleg teljesen szét van törve. - Örülök, hogy tetszik - bólintok. - Ha van még kérdésed a képekkel kapcsolatban, tedd fel nyugodtan. Kész voltam válaszolni a kérdésekre, elvégre a múltidézés volt a cél. Pár képet, amit már megnézett, néha én is kézbe vettem, hogy megnézzem őket. De rég volt már... ilyenkor valahogy átoknak érzem a hosszú életet.
E lgondolkozva hallgatom Adamet és felmerül bennem, hogy ez a meleg tekintetű, apró kínai nő vajon tényleg tudhatta-e, hogy az általa ismert Jenny nem halt meg. Hatalmas mennyiségű képköteget kellett átnéznem, s egyből módszeresen kezdtem szortírozni őket az asztalon. Miután átnéztem futólag az egészet, egy kupacot csináltam azokból a képekből melyeken egyedül voltam. Utána egy újabb kupac következett, amin Adam is rajta volt, aztán pedig Mei és a többi ismeretlen és mégis ismerős arc, akikhez semmi nevet nem tudtam társítani.
Sok kupacom lett, s Mei-ével kezdtem. Koncentráltam, próbáltam tudatom legmélyéről előbányászni valamit, de nem jártam sikerrel. Amikor először néztem meg a képeket, csak futólag tettem így a válogatáskor nem is figyeltem igazán oda rájuk. Ha tudtam volna kártyázni, osztónak is elmehettem volna, olyan alaposan válogattam szét a képeket, szinte ösztönös gyorsasággal. Adam kupacát elé toltam, azt hagytam utoljára. Volt egy olyan balsejtelmem, hogy mit fogok a képeken viszont látni és igyekeztem halogatni a szembesülést. Az idő telt, az előttem lévő kupacok pedig lassan elfogytak, mindet átnéztem eredménytelenül.
Már csak két kupac maradt. Az, amin csak én voltam és amin Adam. A férfi türelmesen várta, hogy végezzek vele. Kezembe vettem hát a saját fényképeimet és végignéztem újra a képeket. Elcsodálkoztam a lefotózott tetoválásaimon, minden egyes bővítéskor megörökítették a művet. Főleg a hátamon lévő szárnyak nyűgöztek le teljesen. A fürdőszoba tükörből valahogy egészen másként festettek. Végül elérkeztem az utolsó adag képhez. Ahhoz, amitől legjobban tartottam és talán nem alaptalanul. Úgy éreztem, a szívem a torkomban dobog. Mondjuk a tegnap este után ez egyáltalán nem meglepő reakció.
Lassan néztem a képeket, melyeken egy vöröses barna, szeplős fiú érett igencsak jóképű férfivá a szemem láttára. Néha Adamre sandítottam, amikor úgy láttam nem rám néz. Most annyira más volt. Mintha évtizedeket öregedett volna, de azt is lehet hogy a gyász és ez a kissé ápolatlannak tűnő külső ~Vagy csak borosta?~ mutatta őt ennyire másmilyennek. De néha már láttam tőle olyan mosolyt, mint amiket a képeken produkált. Aztán a kezembe akadt egy kép, amin kettesben vagyunk. A szögből úgy tűnik Adam tartja a készüléket, miközben próbál megcsókolni úgy, hogy közben nem is rám nézve próbálja elkattintani a gépet. Aztán jön a következő és a következő.
És ekkor végre bevillan valami. A háttér nagyon is ismerős, s hamarosan megvilágosodom, hogy emlékszem merre is készülhettek. - Ez... ez... a Stonehenge-nél volt, ugye? Mi... mi... nyaralni voltuk, ez volt részben a szülinapi ajándékom tőled. - Egy újabb képet veszek kézbe a sorozatból, melyen épp megcsókolom. Hirtelen valami melegség tölt el, mint az álmomban a tengerparton. Hogy aztán belém nyílaljon valami egészen másfajta érzelem is és darabokra cincálja a szívemet. - Itt kaptam tőled a gyűrűmet. Azt hittem, hogy végre meg akarod kérni a kezemet, tudod? - Kérdeztem, majd a zavart nevetésem döbbenetbe fordult át.
Agyam ontani kezdte magából az emlékeket, azoknak a boldog, gondtalan napoknak az emlékeit, amiknek egy töredékét ezek a képkockák megőrizték az utókornak. A fejem egyre jobban kezdett fájni és úgy éreztem egyre gyorsabban pörgő film képkockáit kell néznem és sehogy sem tudom leállítani, míg a végére nem ért. Eleresztettem a képet, szinte eldobtam mintha megégetett volna. S s talán így is történt. Mert tudatomba égett annak a képe, ahogyan Adam szeretkezik velem. Nagyot nyeltem mikor rá néztem. Ez olyan intenzív és sokkoló volt, hogy megszólalni se ment elsőre utána.
A szívem a torkomban dobogott, arcomat pír öntötte el, miközben valahogy próbáltam elmondani neki, mi történt az imént. Valami megint visszajött. Valami olyan is sajnos, amit nem akartam tudni. Még nem álltam készen rá. De most már mindegy. - Én... én... azt hiszem... emlékszem... arra a nyaralásra. - Kezdtem bele óvatosan, mielőtt még azt hiszi varázsütésre mindent emlékemet visszakaptam volna ennyitől. - Azt hiszem... azt hiszem... mindenre emlékszem a nyaralásunkról. - Mondtam, s egyre jobban izgatottá váltam, ahogy kezdtem felfogni mi történik.
Átnyúltam az asztalon, nem törődve azzal, hogy mennyi képet verek esetleg le és megfogtam a férfi kezét. Kellemesen megborzongtam az érintésétől. - Segíts nekem! Valami... valami olyan kellene, ami spontán és elég drasztikus ahhoz, hogy emlékezzek. - Még többet akartam, szinte megrészegültem attól, hogy ilyen közel kerültem az emlékeimhez. És közben észre sem vettem, hogy izgatottságomban mire is kértem tulajdonképpen Adamet. Ha egy picit is félre akarja érteni - amit könnyedén megtehet - akkor akár még a tegnapinál is nagyobb slamasztikában fogom találni magamat hamarosan. De egyenlőre ez eszembe sem jut, csak izgatott és vidám, reménykedő vagyok, hogy valami új áttörés következhet be, ha segít nekem.
Figyeltem, mit csinál. Először csak átfutotta őket, hátha egy spontán pillantása visszarántja őt. Ám akárhogy figyeltem az arcát, nem úgy tűnt, mint ha ez bekövetkezett volna. Igaz, ez nem hangolt le. Tudtam ám, hogy lennie kell itt valaminek... valaminek, ami be fogja indítani a fejében a kerekeket és Jenny újra emlékezni fog a régi időkre. Nem létezik az, hogy ennyi kép és semmi. Biztosan van itt valami... csak ki kell választani a megfelelőt és akárcsak tegnap, megint átéli az emlékezést. De vajon mire lesz szükség ehhez?
A spontán áttekintést követően igyekezett rendszert csinálni és szisztematikusan feldolgozni a képeket. Nem vettem zokon, hogy a velem kapcsolatos képeket hagyta utoljára. Valahogy megértettem, miért így csinálta. Amikor azokat a képeket nézte, amelyen idegen személyekkel volt, én mindig elmondtam neki, hogy kik azok. A kolostor vezetője... régi kollégák... az informátor mentor... valaki talán rám szólhatott volna, hogy túl sokat mondok, de a helyzet az, hogy nem így volt. Emlékezni akart, újra részt venni az őrzők életében... én pedig nem tagadhattam ezt el tőle.
- Amikor rád raktak egy újabb tetoválást olyan helyen, ahol nem láttad teljesen, mindig megkértél, hogy fényképezzelek le, mert szeretnéd te is látni teljes egészében - magyarázom, majd elmosolyodok valamin. - Egyszer megjegyeztem, hogy ezekkel a szárnyakkal a hátadon tényleg olyan vagy, mint egy angyal. Korai bókjaim egyike, de azt inkább nem mondtam el neki, hogy amikor az első fényképet csináltam róla, akkor még nem voltunk együtt. 20 évesen kapta meg az informátor tetoválást... én meg emlékszem, annyira zavarban voltam, hogy fedetlen felsőtesttel ül előttem, még ha háttal is... azt hiszem ilyentájt ébredt fel bennem a vonzalom Jenny iránt... de szegénynek, kiben már hamarabb megvolt az érzés, még így is várnia kellett öt évet.
Na végül jön az elkerülhetetlen, az én képeim. Na itt már kissé feszülten vártam, hogy mi lesz. Először a gyerekkori közösek jönnek elő... vicces így visszanézni, hogy egyszer mi is voltunk ilyen fiatalok. Főleg én, mint ha csak egy emberöltő telt volna el azóta. Így látva, hogy egykoron milyen boldogok voltunk... egyre inkább sóvárgást éreztem Jenny iránt magamban. Nem is sóvárgást, inkább éhséget... de nem, nem a teste iránt, mielőtt még valaki félreért... hanem az egész lényéért.
Aztán... elkezdődik. Jenny megtalálja a Stonehenge-s képeket... nekem pedig gombóc formálódik a torkomban, ahogyan az eszmélést látom a tekintetében... meg attól, ahogy nekem is felrejlenek a történtek... és a körülmények. - Igen, jól emlékszel - bólintok. - Az őrzőknek ritkán van lehetőségük hosszabb távra kikapcsolódniuk. Ha valaki pihen egy napot, felet, azzal nincs gond, de a hosszabb távú távollét már macerásabb. Ugyanakkor sikerült elérni, hogy elengedjenek minket. Meglepetésnek szántam 35. születésnapodra, akárcsak a gyűrűt... gondoltam ha már angolok vagyunk... najó, én skót... akkor lássuk az anyaországot... ez volt az utolsó közös nyarunk - 35 éves... pár héttel a visszatértünk után akaszkodott össze a farkasokkal is. A kérdésére zavartan megvakarom a nyakam és vállam közt levő részt. - Igen... gyakran előjött a téma az évek múlásával... de sose tudtam ezzel a kérdéssel dűlőre jutni.
Ahogyan figyelem a lány arcát, látom a megvilágosodást. Nem teljesen, ahogyan hangot is ad neki, de valami megint beindult. Most már napokra is emlékszik... anno egy hétig voltunk Angliában... határozottan jó... bár nem csodálom, hogy eléggé belevörösödik az emlékekbe. 35 évesen már 10 éve együtt voltunk... addigra már minden gátlásunkat levetkőztük egymással kapcsolatban. Boldogok voltunk... de vajon lehetünk még?
A kérése hirtelen ér. Ahogy elkapja a kezemet önszántából és amit kér... a fejemben gyakorlatilag bomba robban. Nem teljesen keringőre hív, de így is lehet értelmezni a kérését... én pedig hirtelen a spontán és a drasztikus alatt nem tudtam másra gondolni. Talán csak a vágy volt, talán csak a lány kívánata... talán a hirtelen jött reménysugár, hogy mégis vissza fogja nyerni az emlékeit, hisz már megtette az első lépéseket... nem tudhattam... csak azt, hogy rászántam magam valamire... amit már az előző éjszaka meg kellett volna tennem.
Bólintottam a lány kérésére, majd a következő pillanatban rabul ejtettem a kezét. Mondjuk annyira erős fogásnak nem nevezném, inkább csak olyan marasztaló volt, mint az előző esti kezdés. Lassan felálltam a helyemről, megkerültem az asztalt, lassan pedig ott álltam vele szemben... és elkezdtem. Szabad kezemmel megérintettem Jenny arcát. Semmi hirtelen mozdulatot nem tettem, de olyan dolgot igyekeztem mutatni neki, amire emlékezhet... a gyengédséget. Olykor nagyon is vadak voltunk egymással, de Jenny volt az egyetlen, aki tőlem fizikailag is kapott gyengédséget. Ahogyan megsimogattam az arcát, meleg, barátságos mosollyal néztem rá, melyet kivételesen nem rontott el az arcszőrzet.
Majd a kezem vándorolni indult. Lesimítottam az arcán, majd a nyakán, egészen a válláig, majd ott a karján... de nem is így teljesen. A hátsó részeken futott át a kezem... pontosan ott, ahol a szárnytetoválás elhelyezkedett karcsú testén. Régen rengetegszer megtettem ezt, ha együtt feküdtünk az ágyban és csak beszélgettünk... most ugyanazt az utat bejárt a kezem. Utána pedig jött a dolog drasztikusabb része. A simogatás idővel előre jött és a csípőjére terelődött, amire ráfogtam és gyengéden, de mégis határozottan húztam őt talpra. Átkaroltam, magamhoz húzva a lányt, akit szerettem. Hátán futott végig a kezem, simítva őket, miközben mélyen néztem a szemébe... mielőtt elkezdtem csökkenteni újra a távolságot az ajkaink közt, a cél pedig így már egyértelmű.
A sajátos érintés volt az, mellyel emlékeztetni akartam. Az a gyengéd, de mégis határozott tartás, ahogyan mindig fogtam őt, ha a kezeim közé került. Sose erőszakoltam rá semmit... sosem erősködtem nála... még most is, amikor a kívánat kezdi elhomályosítani a tudatomat... amíg nem tudtam, hogy tényleg ezt akarja-e, ott volt az esélye a menekülésre... és az egészet szépen, lassan, fokozatosan építettem fel...
A fényképek átnézése nem volt se egyszerű, se könnyű feladat. De Adam készségesen magyarázta, hogy a sok ismeretlen arc kiket takar. Voltak itt barátok, őrzőtársak, oktatók, tanonctársak... csak úgy záporoztak a nevek és az információk felém; mégsem sikerült azt a pozitív eredményt elérnem, amire számítottunk erősen gyanítom mindketten. Nyilván okkal adta oda a képeket Adam nekem. Talán éppen azt remélte tőlük, mint én magam, mikor szembesültem vele mit is fogok a kezemben.
Zavartan pirulok el a bókjára, mert Zuang is pontosan ugyanígy jellemezte a hátamra tetovált szárnyakat. Mintha angyal lennék velük a hátamon. Mostanra, ha kimondva-kimondatlanul is, de tisztában voltam vele nekünk közös volt az utunk. Láttam gondosan kerüli a témát, de folyton kilyukadunk egy-egy olyan fényképnél, ami ezt csak megerősíti. És nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Itt ül velem szemben egy férfi, akit valaha szerettem és aki gyanítom még most is szeret és reméli emlékezni fogok rá.
Miközben valahol a Földteke túloldalán egy másik férfi várja, hogy visszatérjek hozzá, ahogy megígértem neki. Ennél jobban össze se kuszálhattam volna a dolgokat. Néha kezdem úgy érezni Zuangnak igaza volt és Kínában kellett volna maradnom. Mert nem voltam felkészülve minden eshetőségre, nem azokat a válaszokat és emlékeket kapom, amiket reméltem. De ekkor végre valami kis fény kezd pislákolni a sötét alagút végén és újabb emlékek derengenek fel a múltamból, a közös múltunkból.
Arcpirító dolgok is eszembe jutnak és bár sosem vallanám be, de tetszik a tudat hogy igazi, bevállalós lány voltam. Adam pedig mesélni kezd, én meg iszom szinte a szavait. A szemem csillogni kezd, mikor mesél a múltról... rólunk. Látom, hogy zavarba jön a kérdéstől, ami csak úgy kicsúszott a számon. - Jaj, én nem... nem úgy... én... csak... csak kicsúszott a számon. Fogalmam sincsen, hogy miért mondtam. - Próbálok mentegetőzni így utólag, mert láthatólag zavarban van. Akárcsak én. A végén már össze-vissza beszélek az izgatottság és zavarodottság keverékétől.
Nem is csoda, ha előbb beszélek és csak utána gondolkozom jelenleg vagy még akkor sem. Egy másodpercig sem gondoltam, hogy Adam azt fogja tenni, amit végül tett. Én valami egészen másra gondoltam. Hogy a fényképekkel kapcsolatban segít egy olyat mutatni ami még ennél is több emléket hoz majd vissza. Ő nyilván tudja melyik az a kép, amivel ezt elérhetnénk. De nem, ő sajátságosan értelmezte a kérésemet. Megborzongtam, amikor elkapta a kezemet. Az a jófajta, kellemes borzongás futott végig rajtam; szinte égette a keze az enyémet. Pont, mint tegnap este. Mire kettőt pislogtam meglepetésemben már velem szemben is állt.
Szabad kezével megérintette az arcomat, én pedig mielőtt még végiggondoltam volna mit csinálok, megszokásból belesimultam az érintésébe lehunyt szemmel. Annyira ismerős volt ez a gyengédség. De aztán megéreztem a testemen lassan végigsimító kezét és kapcsoltam, hogy mit is csinálok. Testem beleremegett az érintéseibe, mindet ismerősként üdvözölte. Hirtelen nem tudtam mit tegyek, maradjak mozdulatlan és tűrjem el az ingerlő simogatását, vagy próbáljak meg távolabb kerülni tőle és megnyugtatni hirtelen felhevült testemet.
Talán a kíváncsiság hajtott és a vágy, hogy nem mozdultam. Hogy vártam mit is akar kihozni ebből az egészből. Engedelmesen és hevesen zakatoló szívvel hagytam talpra állítani magam. Annyira lassú volt, hogy idővel már engem kezdett zavarni. Úgy éreztem tobzódom, megrekedve. Ám ekkor magához ölelt. Egy pillanatra még a szememet is becsuktam, amikor megéreztem az illatát. Olyan ismerős volt, de nem tegnapról. Sokkal, de sokkal régebbről. És ez megijesztett. Ugyanakkor teljesen elgyengültem tőle.
Ha nem tartott volna meg, a lábaim azt hiszem menten összecsuklanak. Hirtelen elgyengültem a közelségétől, mintha megolvasztotta volna minden ellenállásomat elvéve a józan eszem. - Aaadam... - Nyögtem fel, amikor már majdnem megcsókolt. - Eeeez... neem... eez így... neem jó... eez... túl lassú... - Leheltem ajkaira, miközben már lassan azt sem tudom mit beszélek. Ha így folytatja, a beszéd sem fog menni lassan már; mert gondolkozni is elfelejtek a közelében. Ha barnás zöld lélektükreimbe néz láthatja a fátyolos, vágytól mámoros tekintetemet melyről csakis ő tehet.
Félreértelmeztem volna a kérését? Könnyen lehet... nagyon is könnyen. Mióta újra találkoztunk, gyakorlatilag a gondolataim Jenny körül mozgolódtak csak. Olyannyira, hogy előző nap is kissé szórakozott voltam, amikor beszélgettem az egyik ügyféllel. Nem sokon múlt valószínűleg, hogy nem lettem szegényebb egy potenciális munkával, de még időben tértem észhez. De gyakorlatilag... mondhatjuk, hogy az, amit viccesen Jenny-kórnak neveztünk el évtizedekkel korábban, újra elkapott. Még ha a lány régi és új élete folyamatosan harcot is vívott magával, bennem felébredtek újra az érzelmek, melyekről azt hittem, rég elpusztultak valahol a tudatalattim egyik vermében. Tévedtem... és ez az a tévedés olyan szinten igaznak tűnt, hogy most ,,ittam meg a levét". Az elfojtott érzések sosem eloszlatottak... mindig vissza fognak térni, hogy emlékeztessenek minket a korábbi tényekre... de valahogy... én most ezt nem tudtam kifogásolni.
Így hát elkezdtem, hagytam, hogy kivételesen most ne az eszem irányítson, hanem a szívem. Ahogyan hozzáértem a lányhoz, hirtelenjében éreztem, hogy kezdenek felrémleni nekem is ezek a dolgok. Az én testem is reagált az övére... ahányszor hozzáértem, simogattam őt, magamhoz öleltem... belém ivódott ez is... de persze nem robotszerűek voltak a mozdulatok. Ezekben volt élet, gyengédség, minden, amit egy hideg masináról nem lehet elmondani... s a lány is reagált, belesimulva a kezeimre. Gond nélkül sikerült őt talpra állítanom, én pedig folytattam a dolgot, immáron ilyen közel hozzá... a kívánalmam pedig folyamatosan nőtt iránta. A tény, hogy ennyire tud reagálni... felért egy megváltással.
S megszólal. Amit mond... először azt hittem, megint le akar állítani. A testem már kezdett megfeszülni, hogy újra erőt vegyek magamon... s azért, mert ehhez már több kellett volna... de a folyamat megállt. Jenny nem leállítani akart... sürgetni. Ahogy az egyre közeledő szemekbe néztem, benne volt minden. Kétség... semmi... de a vágy, a kívánat, minden ott volt. Nekem is emléket idézett... az első éjszakán is így nézett rám... ám akkor évek kívánata, reménykedése tükröződött rám... akárcsak most az én szememből őrá. Ez volt pediglen az, ami megadta nekem a jelet. Ha volt is még valami mentális gát, ami le akart állítani, átszakadt, immáron megszűntem ésszerűnek lenni... hagytam, hogy az érzéseim vezessenek.
Megcsókoltam a lányt. Talán úgy, mint eddig még soha. Csak nagyon kevés időt töltöttem finomkodással, gyakorlatilag azonnal elvadult a csók, ahogy engedtem a hévnek. Átkaroltam Jenny-t, minél jobban magamhoz húzva, egyre hevesebben csókolva, falva édes ajkait. A tény, hogy újra átélhettem ezt, hogy újra itt volt velem a lány és még ellenére se volt annak ellenére, hogy nem emlékezett... látszik, hogy elragadott a hév, már szóismétlés nélkül se tudom leírni. Teljesen átadtam magam az érzéseknek.
Fogalmam sincs, hogy kerültünk a legközelebbi falhoz, de valószínűleg én navigáltam, hátráltattam. Ahogy a háta a kemény közeghez szorult, én is nekisimultam... de nem értem be ennyivel. Még jobban átkaroltam és levettem a lábáról... szó szerint, mert megemeltem, majd a testemmel is nekinyomva a falhoz tartottam. Egy magasságban volt így a fejünk, én pedig tartottam őt. Pille súlyából mit se vesztett azóta, minden gond nélkül meg tudtam tartani... mondjuk szégyen is lenne, ha ennyi év után nem lennék rá képes. A csókom pedig nem vesztett az erejéből. Lassúnak nyilvánította, drasztikusat akart... megkapta, amit kért... ha nem is ezt kérte talán, de a kritikát én azért komolyan veszem.
Már nem tudom, mióta voltunk ott a falnál... de ahogy teltek a másodpercek, új ötlet jutott eszembe. Talán túl messzire megyek, de ennek a gondolatnak nem adtam nagy jelentőséget... az irányelvnek viszont igen. Teljesen megrészegített az érzés, ami tombolt bennem és Jenny-ért kiáltotta. Elhátráltam a faltól, stabilan megtartva a lányt... s megfordultam... majd elindultam Jenny-vel az ágya felé...
A zt hiszem, hogy ezt nem gondoltam át. Adam ugyanis nem úgy tűnt, mint aki értette volna, hogy mit akarok. - ... Adam... valami... olyan kellene... amire... nem tudok... felké... -~szülni...~ Nos, Adam átesett a ló túloldalára és belém fojtotta a szót, szó szerint az ajkaival. Józanítóan hatott rám a dolog. Nem, én nem ezt akartam; nem ezt kértem. És mégis, mintha valami gátat átszakított volna és elsöprő erővel kényszerített térdre. Megadtam magam az akaratának. Ez spontán és elég drasztikus volt, ráadásul egy cseppet sem lassú.
Egy rossz szavam sem lehet, hisz megkaptam amit akartam, pontosan ezt kértem. És mégsem. A derekamat szorosan ölelte, egész magához húzott; hogy a mellkasunk összeért. Próbáltam elhúzódni, még ép eszem morzsáiba kapaszkodni, ám olyan szenvedéllyel esett ajkaimnak; mint a sivatagban szomjazó zarándok a vizes tömlőnek. Döbbenten eszméltem arra, hogy a hátam a falnak koppan. Addig cselezgetett velem Adam, míg sarokba szorultam. A régi, feltámadó részem ezt nagyon is üdvözölte; ám a másik, új felem le akart állítani. Mielőtt még valami nagy baj történne.
De Adam megadta azt, amit kértem: a mindent elsöprő érzést, amely lavinaként zúdult alá és maga alá temetett teljesen. Valami drasztikusat akartam, hát megkaptam. Igaz, megint nem pont azt amit akartam. Éreztem, ahogy a teste az enyémnek simul és nekem nyomódik vágyának bizonyítéka is. Máskor talán lefagynék ettől, most csak esetlenül próbáltam ellökni magamtól a mellkasát. Neki úgy is tűnhetett, félszívvel ellenkezek csak és inkább kéretem magam. Amikor megemelt a fenekemnél fogva, kénytelen voltam a nyakába kapaszkodni és a lábaimat a dereka köré fonva megpróbálni megkapaszkodni benne. Reméltem nem ejt le.
De nem ejtett le, inkább a falhoz nyomott még jobban. Fejünk pedig egy vonalba került. A szenvedély ismerősként üdvözölt és felmorzsolta minden, gyengécske ellenállási kísérletemet. Nem tudom, hogy mikor kezdtem el visszacsókolni és hagytam abba az ellenkezést. De éreztem, amikor megmozdult velem és elindult valamerre. Mostanra már lehunyt szemmel válaszoltam ajkainak, így csak akkor pattantak fel a szemeim, amikor a végén a vetetlen ágyamban landoltunk. Nem az ágyazással voltam elfoglalva reggel, az elmaradt a vendégem miatt. ~Miatta és most itt van az ágyamban. Te jó ég, mi lesz itt még, ha így folytatja?!~
Nem tudta végigmondani, ugyanis nem engedtem. Igen, tény, úgy, hogy beforrasztottam a száját, eléggé nehéz lenne akármit is beszélni. De úgy éreztem, ez most nagyon nem a szavak ideje... sokkal inkább a tetteké. Talán az előző este ezért is álltunk meg csak a csóknál. Talán nem voltam elég eltökélt ahhoz, amit tegnap eltökéltem.. Talán... talán... ez mind olyan dolog, amivel már nem éri meg foglalkozni. Az már egy lezáródott szakasz és ha hagyom magamat a múlton tanakodni, pláne egy ilyen szituációban, akkor nemhogy jövőm, de jelenem se lesz. Nem, most minden figyelmem, érzékem a lányé, senki másé.
Döcögősen indult, legalább is bizonyos szempontból. Jenny-n éreztem, ahogyan folyamatosan gyengül el a karjaimban. Oké, nem pont folyamatosan. Meglepődtem, hogy nem csuklott össze, ahhoz képest, amennyire megremegett a teste a kezeim között. Éreztem, rajta, hogy tetszik neki a dolog... de egyszerre azt is, hogy lényének egy része irtózik. Gyenge taszigálást éreztem, de nem volt elég erős ahhoz, hogy ellökjön, vagy hogy elmenetelre késztessen. De még nem csókolt vissza. Valami mint ha akadályozta volna az élvezetben... a viszonzásban... a teljes átélésben.
Oké, mégis, mit vártam? Valószínűleg valami külsősnek eléggé elítélendőnek tűnhetett, amit most csináltam. Belemásztam egy nő aurájába, közvetlen közelségébe, még a szájába is, láthatóan vannak ellenállási szándékai, de talán csak a fejem akarja húzni. Nagyon veszélyes terep volt ez, sok volt a kockázat. Ha nem jön be, amire számítok, újra azt kockáztatom, hogy elveszítem a lány bizalmát. Talán tegnap is csak azért nem dobott ki a lakásából, mert visszaszedtünk neki néhány emléket. Ha most nem tudom ezt produkálni... baj lesz. De... igen, pár ember szemében ez már nyílt erőszak... ám... valahogy most tényleg nem érdekelt ez. Mert most már tudtam, mit akarok. Jenny-t akartam, a lányt, akit szerettem és szeretek, s kiről nem azért kellett lemondanom, mert elhidegültünk volna egymástól.
A jég pedig idővel megtört, valahol ott, amikor a lányt a falnak nyomva csókolóztunk. Egyszeriben éreztem, hogy átkarol, bár azt a tartás számlájára is lehetett volna írni... de visszacsókolt. Talán ez volt az, mely még jobban elvette az eszem, amúgy is lejjebb rugdosott az őrjítő érzésben... s bátorított rá, hogy tovább lépjek. Pár másodperc és finoman borítottam le Jenny-t az ágyra, hogy aztán rámászva felé kerüljek. Tekintetünk itt találkozott a csók szünetében, talán meglepettséget, hirtelen eszmélést láttam a szemében. Megsimogattam a számomra oly kedves arcot. - Ne félj - mosolyogtam rá. Csak ennyit mondtam, inkább az arcjátékomban volt a lényeg. Barátságos, megbízható arcot igyekeztem vágni, ám a vágy úgy lángolt a tekintetemben, hogy azzal már égetni is lehetett volna. Vágytam a lányra, úgy, mint még soha.
S ha nem állt ellen, újra az ajkaira tapadtam, újabb vad csókot kezdeményezve, próbálva megőrjíteni a lányt is. De már nem kellett tartanom, a kezeim felszabadultak, simogatásra indulva a karcsú, tetszetős testen, egyelőre még a ruha anyagán keresztül... pedig már legszívesebben téptem volna is le róla.
Ú gy éreztem, két felé akarok szakadni. A lényem egyik fele Adammel akart lenni, ölelni, csókolni őt. Míg a másik nem akart csalfa lenni, hisz mindig is hűséges voltam. De a férfi ostroma alatt szépen lassan elgyengültem teljesen. Éreztem, ahogy lehorzsolódott a hátamról a bőr picit, amikor a falnak nyomott. Talán ez kellett hozzá, nem tudom; de az tény, hogy visszacsókoltam legalább akkora hévvel és szenvedéllyel, mint amivel ő csókolt meg korábban engem. Innen pedig elszabadultak az érzelmek.
Amikor az ágyra letett, egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. Ott magasodott szorosan fölöttem és egész valóm érte remegett. Nagyokat és kicsit talán zihálva lélegeztem, miközben kezdtem magamra eszmélni. Nem helyes, amit teszünk. Nem akarom Zuangot megcsalni. Az érintése hirtelen ér, deja vu-ként mikor végigsimít arcomon. Valamikor, egy másik életben pontosan ugyanilyen gyengéden bánt velem a kolostor falai között. Megint valami, amire végre emlékszem. - Nem félek... - Motyogtam zavartan, még mindig kicsit a fejembe tódult emlékek hatása alatt.
~Nem, nem félek; egyenesen rettegek. Minél több emlékemhez férek hozzá, annál inkább távolodom Zuangtól és attól, aki vele valaha voltam Elisabeth-ként. Hiába ijesztő, de már se Elisabeth-nek nem érzem magam, se Jennifernek. Valahol a kettő között vagyok félúton és ez félelemmel tölt el. Mi van, ha egyik sem leszek? Ha valami fura egyvelegévé válok a kettőnek? És mindkét férfit szeretni fogom teljes szívvel? Létezik ilyen?~ Teljesen a gondolataimba merültem, miközben megfeledkeztem arról, hogy Adam is itt van velem méghozzá igencsak közel.
Adam szinte felfalt a szemeivel, nem csoda hát, ha belepirultam mikor ránéztem. A szexuális feszültség tapintható volt köztünk. Miközben én újra önmagammal, a kételyeimmel kezdtem viaskodni Adam ismét megcsókolt. Cseppet sem finomkodva, inkább vadul, birtoklóan. Aztán megéreztem a kezeit is, melyek simogatva indultam meg a testemen. A vérem pedig ismét felforrt és visszacsókoltam. Kezem a hajába túrt és közelebb próbáltam húzni magamhoz a csók közben. Megmarad önuralmam utolsó morzsáit felőrölve szólaltam meg, mikor egy pillanatra otthagyta ajkaimat és a nyakamra tévedt a szája. - Aaadaam... - Leheltem. - Neee... eeezt... neeem szaabaadnaaa... - De a következő percben ismét felnyögtem a kényeztetésétől. Ennyi volt, a szenvedély elsöpörte végleg az ellenállásomat. Ha most a ruhámat akarja ezután levenni rólam, azt se fogom ellenezni.
Hangja eljutott a tudatomig, megragadt egy pillanatra a gondolat, de aztán mint ha lepattant volna az agyamban tomboló szenvedélyről. Igen, lehet, hogy valóban nem lett volna szabad megtenni azt, amire készülök. Hogy hagynom kellene még, várni, több emléket vissza szerezni, már-már annyira: ő is maradéktalanul akarja. De nem, az ember teste mohó és akarós, ha megvonnak tőle bizonyos élvezeteket. Bennem pedig 15 év lappangás után jöttek elő újra azok az érzelmek, melyekkel alig tudtam kezdeni valamit. Meg is rémített, mennyire a hatása alá kerültem az érzésnek... de a rémületet elnyomta a szenvedély, hagyta, hogy csináljam csak. Ez volt az egyik, ami miatt nem álltam le. A másik tényező maga a lány volt. Hiába állt ellen, egyszerűen éreztem rajta, hogy kívánja ezt. Jenny mindig is erős jellem volt, erős tudattal... ha valamit ő nem akart, azt mindig elütötte magától. Tény, hogy most másik személyiség dominált benne, de biztos vagyok benne, hogy ez megmaradt nála... és most nem alkalmazta ellenem... tehát annyira nagy bűnt nem követhetek el.
A szavai után tehát nem torpantam meg, folytattam a lány nyakának felprédálását, csókolgatva, szívogatva, a fogammal karistolva olykor. Ám valamennyire vissza is fogtam magam, hisz nem érezte, hogy mindjárt átharapom azt... meg nem is tudtam volna, nem vagyok én farkas... illetve... oké, ebbe most ne menjünk bele. A fejemben viszont egyre kevesebb józan gondolatot lehetett már találni, hisz kezdtem teljesen megszűnni, mint gondolkozó lény. Egyre jobban már csak az alattam fekvő lány létezett a számomra, kit igyekeztem megőrjíteni tetteimmel, de egyszersmind emlékeztetni rá, hogy mi mindent jelent ő nekem. Nem, nem csak valakit, akivel 10 éven keresztül ágyba bújtam... hanem valakit, akinek érzelmeket és szeretetet adtam, nem csak valami kihasználható bábúnak tekintve.
A nyakán lejjebb haladva viszont akadályba ütköztem, hisz ott volt a ruhája. Nehezemre esett elválni a puha, csalogató bőrtől, de ezt a problémát orvosolni kellett. Szóval egy gyors szájra puszi után feljebb emelkedtem. Lehúztam magamról a pulóveremet - a kabátom a pisztolytáskával együtt a szék támláján pihent érkezésem óta -, de csak azt egyelőre. Utána következett a kedves. Lehúztam róla a pulóverét, majd neki már a pólóját is. Olyan látvány tárult elém, melyet már oly sokszor láttam, de mégis megbabonázott. Jenny teste... sosem gondoltam volna, hogy egyszer még így fogom látni. A karcsú, formás, de mégse betegesen vékony alkata, bármely férfi álma lehet... rajta pedig a tetoválásai melyek jelezték, hogy jópár évet lehúzott már köztünk. Számomra ez a test jelentette a tökélyt... ezt még a mellkasán végighúzódó heg se tudta elcsúfítani. - Még mindig gyönyörű vagy - suttogom. S érezhette, ez nem csak a testének szólt... hanem annak a lánynak is, aki benne élt... akár Jenny, akár Lissy... mert ők ketten egyek, még ha ezt nehezére is esik elfogadni.
Újult erővel vetettem rá magam Jenny-re. Mohó voltam, szenvedélyes, de valahol mégis érzéki, hogy ne érezze erőszaknak ezt az egészet... hanem hogy új élményt adhassak neki, holott már nem először csináljuk. A csók viszont rövid, éhes ajkaim lassan az arcán át a nyakára, arra a puha bőrre siklanak. Újfent belecsókolok, de itt se töltök sok időt, mint ha csak minél jobban fel akarnám őt szítani... utána pedig megyek lejjebb, csókolgatom végig a kulccsontják, majd a kebleire térek rá... de annak is csak a fedetlen részei. Na igen, nem hiába nem vettem le a melltartóját, hisz így ,,nem tudom" teljes egészében kényeztetni figyelemre méltó kebleit - nem, nem tejcsárda, de kellően kerekek -, így is tudom csigázni... magamban pedig azon vigyorogtam, hogy mennyire tudom felhúzni őt... nem, még nem úgy...
Ú gy nézett ki, nem fog leállni. Nem törődött azzal, hogy ellenkezem, hogy mit mondok neki. Kérlelhetetlenül ostromolta továbbra is ajkaimat, a bennem éledt tüzet pedig ezzel csak még jobban hevítette. Pedig nyilván mindketten tudtuk, amit teszünk az nem helyes. Ha nem volna senkim még akkor sem volna illendő és megszólhatna érte akárki. De így, hogy ennek a sárgolyónak a túloldalán várt rám egy férfi, akinek hűséget fogadtam, csak még inkább rosszá vált ez az egész. ~Talán pont ez tetszett meg neki, hogy tiltott a gyümölcs? Hogy vissza kell szereznie valaki mástól? A kihívás?~ Fogalmam sincsen.
Azt viszont tudom, hogy szinte a karjaiba ájultam. Úgy játszott testemen, mint valami hangszeren. Pontosan tudta mikor mit és hol kell megérintenie, hogy lángoljon a testem minden érintésétől. Fura kettősség lett rajtam úrrá. Egyszerre voltam itt Faribanks-ben, a kis tetőtéri garzonban vele és Kínában a kolostor falain belül. Nem tudtam volna megmondani melyik az igazi a kettő közül és melyik az emlékkép. Összekeveredett bennem minden. Amikor úgy éreztem, ez már túl sok, próbáltam ellökni, szabadulni karjai közül; de Adam csak még jobban belelendült. Azonban nem volt erőszakos, nem olyan értelemben; hogy fájdalmat okozzon.
De ugyanakkor mégsem eresztett és tudtam ennek egyféle kimenetele lehet csak. Erőtlennek, egyre gyengébbnek éreztem magam a közelében. Minden szabadulási kísérletemet könnyedén félresöpörte. A nyakamon lévő érzékeny bőr megborzongott csókjaitól, én pedig kéjes nyögést engedtem meg magamnak. Az őrület határán táncoltunk mindketten. Végül elhúzódott tőlem, de hiába lélegeztem fel, kár volt. A plafont bámultam, vágytól ködös tekintettel; miközben láttam vetkőzni kezd. - Adam... - Nem bírtam tovább mondani, nem bírtam már ellenkezni. A szám kiszáradt, amikor a pulóveremet igyekezett levenni rólam; aztán már a pólóm se volt rajtam.
Hirtelen nagyon fázni kezdtem, lúdbőrössé váltam Adam tekintetétől. Ahogy fölém magasodva, szinte megbabonázva bámult... sosem gondoltam volna, hogy valaki a testemet beborító tetoválások vagy a hegem ellenére szépnek fog látni. - Tényleg... tényleg így gondolod? - Kérdeztem vissza, de ekkor megint mohón esett nekem válasz helyett. Volt valami nagyon rutinos és ismerős ebben az egészben, hirtelen képek öntötték el az agyamat, amikor korábban szeretkeztünk. Érzem, ahogy elindul testemet felfedezni ajkaival és beleborzong a testem. Jóleső melegség árad tőle szét mindenhol bennem, így nem állítom meg. Pedig talán most könnyebben menne.
De ezt a csatát már megnyerte. Kezeim a hajába túrva simogatják a fejét, miközben ő egyre lejjebb haladva végül a melleimre talál. Egyre többször nyögök fel, s észre se veszem hogy a neve is el-elhangzik ajkaimról időnként, de a mondatot sosem fejezem be. Lassan már mocorogni kezdek karjai között, úgy érzem ölem ennél már nem is lehetne forróbb és mégis, képes ezt az egészet tovább és tovább és tovább fokozni, hogy szinte beleőrüljek. - Mééég... - Lehelem szinte öntudatlan állapotban, hogy aztán észhez térve épp az ellentettjét nyögjem újra. - Elééég... - Úgy érzem magam, mintha libikókán vagy legalábbis hajón lennék. Kérdés, hogy Adam mit akar, merre billenjek ki végül ebből az egészből.
Hogy miért csináltam mindezt? Nem, egyáltalán nem azért, mert kihívásnak tekintettem volna ezt az egészet. Sosem voltam az a fajta ember, aki keresi a versenyt, főleg nem akkor, ha emberek lelkéről volt szó... oké, a megmentésük szülte versenyfutás a farkasokkal jelen volt az életemben, de az már teljesen más kérdés. Nem, most nem erről volt szó... messze nem erről. Egyszerűen én csak szerettem Jennyt. Persze, ha most valaki kritikusan felhívná rá a figyelmem, akkor elfogadnám, hogy ha tényleg így lenne, akkor nem tenném ezt most vele. Abban is igaza van a lánynak, hogy vissza akarom őt hódítani... de nem valami ostoba versengés végett. Hanem mert hiányzik az életemből. Nem csak a teste, a lelke is, hiszen mellette éreztem úgy, hogy teljes vagyok. Egyszer Abi megjegyezte, hogy a tekintetem olyan, mint ha kitéptek volna egy darabot a lelkemből, egyszerűen csonka... és igaza volt... Jenny hiányzott nekem... s most, hogy újra itt volt, szerintem érthető, hogy szerettem volna, ha velem is marad.
Lehet, meg fogod bánni, amikor mindezek után majd a szemébe nézek és kérdőre von, hogy miért éltem vissza a helyzettel... hogy miért hagytam, hogy ilyen gyenge legyek, amiért az első... najó, második alkalomra ugrotta... talán ezért még Jenny-től is megkapnám a magamét, elvégre ő teljesen más emberként ismert meg ilyen szempontból. De egyszerűen nem tudtam leállni. Ajkam újra és újra kényeztette a lány testét, simogatásommal igyekeztem teljesebbé tenni az érzést. Szerencsére a memóriám nem hagyott cserben, emlékeztetett rá, mit kell tennem mindehhez. De legalább nem görcsöltem rajta... luxus lett volna ezt megengedni magamnak. Nem, most mindennek jónak kell lennie... utána úgy is meg fogom kapni tőle a magamét.
Megszabadultunk az első ruháktól én pedig színt vallottam neki. A visszakérdezése meglepett, elvégre Jenny pontosan tudta magáról, milyen jó nő... na de persze ezek is változtatható tényezők. Nem hagyhattam válasz nélkül, csak a csókjaim nem fogják elárulni, amit tudni akar. - Mindig is így gondoltam - mondom két nyakra adott csók között. - Akár a testedről, akár a lelkedről legyen szó, számomra te mindig is gyönyörű voltál... és vagy is, visszavonhatatlanul. A lány teste egyre forróbbá vállt az ajkaim, a tenyerem alatt. Még ha hirtelen hideg is kapta el, feltett szándékom volt felhevíteni még jobban a testét. Mikor már a kebleinél jártam, éreztem, mocorog alattam az őt érő ingerek hatására. Ez már nem az volt, amivel el akart távolítani... fejemen éreztem a kezét, mint ha csak bátorítana, ott, ahol öle ért, már nekem volt melegem... ellentétes kívánalmai pedig továbblépésre tűzdeltek.
Benyúltam a lány háta mögé és picit megemeltem, hogy kikapcsoljam a melltartóját. Rövid ideig tartott, mire a csatt megadta magát én pedig felsőtestét teljesen csupasszá tettem. Egy darabig megigézve bámultam az impozáns kerekségeket... majd gonosz vigyorral ránéztem a lányra, mielőtt visszaengedtem az ágyra én pedig újra csókolni kezdtem a testét. Bal oldalt indultam el, lassan haladva az ajkaimmal, rátértem Jenny keblére... ám nem haladtam tovább a csúcshoz... pontosabban, nem egyenesen. Spirálisan folytattam az utat, csókolgatva minden porcikáját ezen a téren... ám ami kínzóvá tehette az az volt, hogy lassan haladtam... nagyon lassan. Percek telhettek el, mire elértem a mellbimbóig és alaposan megszopogattam, mint ha valami kisbaba lettem volna... ezt követően mentem csak le... hogy aztán most ugyanezt előadjam a másik keblén is, ugyanolyan kínzó lassúsággal.
Percek teltek el, mire, mint aki jól végezte dolgát, két keble közötti völgyben indultam el csókjaimmal lefelé a pocakjához. Kezeim viszont közben nem tétlenkedtek, simogatva ott Jennyt, ahol értem... kifejezetten a belső combját...
T udtam, hogy meg fogjuk ezt még bánni később. De már réges régen túl jutottunk azon a ponton, hogy visszaforduljunk. Már akkor is hagytam magam készségesen, amikor lett volna lehetőségem arra, hogy elhúzódjam tőle. A bókjába újfent belepirultam, mint valami iskolás kamaszlány; aki épp most készül elveszíteni a szüzességét és még minden új neki. Fogalmam sincsen, hogy honnan jutott eszembe ez a sztereotípia, de tökéletesen leírja azt, ahogy jelenleg érzem magam ebben a szituációban.
Ráadásul, ha mindez nem lenne elég a Niagara - ~Honnan tudok én ilyeneket?!~ - elbújhat mögöttem olyan nedves voltam már. Ám Adam még egy lapáttal rátett erre. Mintha tényleg valami képzeletbeli első helyezésért küzdött volna és a teljes repertoárját bemutatná nekem. Előbb csak rámarkolt a melleimre melltartón keresztül, s úgy csókolta ahol érte kebleimet. Aztán viszont megoldotta a melltartómat és feltárultak előtte a dús halmok. Ott feküdtem alatta, a lihegéstől hullámzó fedetlen felsőtesttel és szinte lélegzetvisszafojtva vártam, mi lesz.
Kínzóan lassan indult meg testemen, hogy az őrületbe kergessen. Ő sunyi vigyorral a képén indult meg az újabb ostromra. Olyan lassú volt, hogy a végén már könyörögni kezdtem neki, hogy gyorsabban folytassa. Úgy éreztem, a józan eszemet vesztem el; de nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy szűnjön meg ez a belülről feszítő érzés. Kielégülésre vágytam. Amikor végre elért a mellbimbómhoz elégedetten nyögtem fel, kezeim a hajába túrtak és vonták még közelebb hozzám őt. Mámoros volt az egész.
A lélegzetem is elakadt, amikor a melleim kényeztetése után egyre lejjebb vette az irányt. A hasam elég csiklandósnak bizonyult, fel is nevettem párszor, mikor olyan helyen sikerült elhaladnia, ami nevetésre ingerelt. A nadrágom egyenlőre még rajtam volt, de tudtam talán épp most fog eljönni az az idő, amikor ezt is leveszi rólam. Legszívesebben magamhoz nyúltam volna már, hogy könnyítsek magamon; de Adam pont útban volt. Sehogy se fértem volna saját magamhoz. Így inkább csak feküdtem és "elszenvedtem" mindazon szenvedélyt és tüzet, amit Adam gyújtott bennem érintései által.
Nem volt megállás, hacsak ránk nem rontanak... de mivel emlékeim szerint az ajtó be lett zárva, így elég kicsi volt az esélye. Bár inkább abba se akartam belegondolni, mit csinálnék azzal a szerencsétlennel, ki most zavar meg minket. Mondjuk... most jelenleg nem is voltak ilyen gondolataim. Egyetlen dolog létezett hirtelen, az pedig Jenny volt és az, ahogyan éppen igyekeztem őt megőrjíteni. Az első és legfontosabb dolog jelenleg. Ha most nem lenne vörös köd a tudatomon, talán emlékeznék rá, hogy korábban hogy voltak köztünk a dolgok. Nem feltétlenül az ilyen nagyon romantikus részek, hanem úgy minden. A közösen töltött évek, azok hevessége, romantikája, közös örömei... istenem, bár Jenny tényleg visszanyerné az emlékeit. Nem csak én tudnék rá emlékezni... na majd ha kiment a fejemből a hév, majd emlékezni fogok.
A sürgető hangok, a közelebb vonásra keblei csókolgatása közben elégedett vigyorra húzták a szám. Azt akartam, hogy mindennek a végére kész legyen, mint a házi feladat és azt hiszem közeledek is hozzá. No de fent végeztem, haladtam lefelé. Végigcsókoltam a lány sebét, ami számomra egyáltalán nem rondította el őt, majd odaértem a hasához. Hát igen, most volt valamim, ami akkor nem volt, mikor még aktív pár voltunk: szakállam. Szóval nem csodálkoztam, hogy most nevetések vegyültek a kéjes sóhajok közé. Ezen kuncogtam én is, de ettől függetlenül elhalmoztam puszikkal a lapos hasát és az oldalát is. Ám újra akadályba ütköztem. Megint felegyenesedtem, ahogy most a nadrágját és a zokniját távolítottam el.
Aztán már a bugyijáért nyúltam, de megakadt a szemem valamin. A nedves érintésre és magára a látványra is. Ránéztem és megint láthatta a gonosz vigyort. Naaaa, akkor húzzuk még a fejét. Hasát csókoltam, de közvetlenül a bugyi felett... majd az ajkaim helyet változtattak, egyenesen a lány lábait, pontosabban a combját kezdtem csókolgatni, fogammal karistolgatni... és azt is kínzó lassúsággal. Ráérősen haladtam le, majd a térdénél vissza. Játszottam vele, érezhette. Nem egyszer játszottam el ezt vele, mire úgy tűnt, hogy megkegyelmezek... de csak látszódott, mert csak utána jött a másik lába... amire az út bizony a bugyiján át vezetett, nem zavartatva magam és ott is kezdődött ugyanez.
S ha közben észleltem, hogy nyúlkálna az alteste felé, akkor bizony lefogtam a kezeit. Nem-nem, ilyen könnyen nem fog megszabadulni a kéjtől. Csak az én reszortom lehet felszabadítani őt ettől. Sokáig elvoltam itt is... mire egy utolsó csók mellett elváltam a lábaitól. Feljebb emelkedve levettem a pólómat, így láthatta Jenny is, hogy bizony az övéihez hasonló tetoválások szántják az én testem is. Egyedül a harcos tetoválás különbözött az övéitől, de azok nekem ott voltak, mint neki az informátori, így nem láthatta. Újra hozzá bújtam, hogy az ajkaira tapaszthassam a sajátjaimat... s miközben lent hozzányomtam magam, egyelőre a ruhák anyagán át, már tudhatta, mi lesz a következő lépés...
J elenleg nem voltak gondolataim, csak sodródtam az árral és az érzésekkel melyeket Adam minden érintésével bennem keltett. Egyetlen dolog létezett és az az itt és most, vele. Úgy éreztem, az őrületbe akar kergetni ezzel a lassú, elnyújtott kényeztetéssel. Egyre jobban kezdtem vágyni arra, hogy fejezze be. Kielégülésre vágytam, mert egyre jobban növekedett bennem valami feszítő érzés, mely úgy éreztem ha nem törhet ki, menten végem lesz tőle mint a botnak és elevenen éget el tulajdon vágyam tüze.
Azt akartam, hogy végre töltsön el, fejezze be és ne próbálja meg a végletekig feszíteni a húrt. Egyre többször könyörögtem neki rekedt, vágytól karcos hangon kegyelemért. Egy pillanatra bennem rekedt a levegő, amikor a mellkasomon éktelenkedő hegen éreztem megy ajkait és a nyelvét lassan végigfutni. Ettől a sebtől sosem éreztem magam szépnek és azóta utáltam a medvéket. Zuang azt mondta talán egy grizzly medve támadhatott rám, mert el nem tudja képzelni mi más lenne képes ilyen hatalmas karolással szinte felvágni a mellkasomat. Csoda, hogy élek mondogatta mindig.
A szakálla miatt persze nevetésben törtem ki, de alapból is csikis vagyok a hasamon, így nem volt nehéz röhögésbe fullasztania a kényeztetést. Ám amikor elérte a nadrágom szegélyét ajkaival torkomra forrt a vidám kacaj. Megint felegyenesedett, hogy most a nadrágot és a zoknit vegye le rólam. A szívem megint a torkomba dobogott és most már egy szál bugyiban feküdtem az ágyon engedelmesen várva a folytatásra. Tekintetemben a vágyon kívül most ismét megjelent a szégyenlősség csillogása is. Nem is mertem Adam szemébe nézni. Fogalmam sem volt, hogy milyennek lát.
A nőktől manapság elvárják, hogy legyenek ápoltak, szőrtelenek... de én ilyesmikre nem adtam sosem. Legalábbis aki miatt erre hajlandó lettem volna, őt nem érdekelte a dolog és jelenleg is kontinensek választanak el tőle. A többiekkel meg nem foglalkoztam. Most hirtelen viszont zavarni kezdett, hogy nem vagyok mindenhol teljesen csupasz. ~Vajon Adam ahhoz van szokva? Így is szépnek talál majd? Zavarni fogja?~ Fogalmam sincsen, hogy miért jutottak ilyen talán kissé sekélyes gondolatok az eszembe. Elvileg kikapcsolt az agyam, most mégis ilyesféle gondolatok tömkelegével lett tele egyetlen szempillantás alatt.
Éreztem, amikor hozzám ért odalent és tudtam már ő is tudja miként hatott rám mindaz, amit korábban művelt velem. A tulajdon testem árulta el mennyire vágyok minden érintésére. Azt hittem most fogja levenni rólam az utolsó, még testemet takaró ruhadarabot. De az apró, fehér francia bugyi maradt a helyén. Hirtelen néztem a szemébe, miközben szaggatottan vettem a levegőt leginkább a számon így inkább kéjes zihálásnak hallhatta, mint döbbent szuszogásnak. Arcára felkúszott ismét a korábban már látott gonosz vigyor és tudtam valamire megint készül. Ismét a hasam alját kezdte csókolni, mikor odatelepedett mellém az ágyba.
Azonban nem folytatta az útját lefelé, mint vártam. Nem, inkább helyette a lábam felé indult meg, a combjaimat kezdte el csókolgatni, harapdálni, nyalogatni és mindezt olyan észvesztően lassan és kínzóan hogy nem telt bele sok idő, mire könyörögni kezdtem ismét neki ne kínozzon már, mert nem bírom tovább. De a füle botját se mozgatta. A saját lassú tempójában haladt és úgy éreztem nem bírom tovább. Egyre inkább ficánkoltam a kezei között, végül már a kezem megindult, hogy akkor én könnyítek magamon. Ám ekkor éreztem, hogy egyik kezével lefogta előbb az egyik kezemet, aztán pedig a másikkal a másikat. Elégedetlenül nyögtem fel ismét.
Egy ideig könyörögtem neki és kissé felemeltem a fejemet, hogy lássam mit művel. Hátha meghatja esdeklő tekintetem. De még csak rám sem nézett, annyira belemerült a műveletbe. Úgy tűnt nincs értelme viaskodni, így hát fejem visszahanyatlott az ágyba. Ám továbbra is mocorogtam, hisz egy helyben ha akartam volna se tudtam volna megmaradni, amikor ezt műveli velem. Próbáltam ugyan néha szabadulni, s éreztem a bőröm is húzódik és súrlódik; Adam bilincsként tartó kezei azonban nem eresztettek.
Úgy éreztem menten elemészt a vágy, ráadásul csak növelte a vágyamat az, hogy lefogta a csuklóimat. Ezt ő is érzékelhette, mert ha eddig csak nedves volt, akkor most legalább teljesen átázott a fehérnemű rajtam. Szégyentelenül nyögtem fel újra és újra a nevét suttogva. Teljesen elvesztettem a józan eszemet, ha végig erre játszott sikerrel járt. Már nem számoltam a perceket, csak tűrtem ezt az édes kínzást, amit el kell szenvednem. Aztán végre eleresztett. Eleresztett és róla is lekerült a pólója így az én tetoválásaim ikertestvérei bámultak vissza rám a mellkasáról.
Nem bírtam ki, hogy oda ne nyúljak. Kíváncsi ujjaim szinte alig érve a bőréhez simítottak végig a mintákon, nagyon lassan. Az oldalán lévő kis heget is megsimogattam a hasa aljánál és hirtelen eszembe jutott, hogy gyerekkorában a vakbelét kivették. Én pedig nem kísérhettem el a kórházba, mert a kolostorban kellett maradnom és halálra aggódtam magam miatta. Újból végigsimítottam a kis hegen, mely visszaadott egy újabb darabot belőlem. Aztán már csak arra ocsúdtam fel, hogy hozzám bújt megint és megcsókolt.
Én pedig most először teljesen boldogan csókoltam vissza, az előbbi emlékkép még mindig ott lebegett a lelki szemeim előtt. Amikor megéreztem odalent, hogy mennyire kemény már ismét elállt a lélegzetem egy pillanatra. Hozzám nyomta magát és bár még csak ruhán keresztül, de pontosan imitálta mit akar tenni hamarosan. Ösztönösen, zsigerből jött a késztetés; hogy fonjam dereka köré a lábaimat és engedelmeskedtem neki. Kezem a hajába túrt ismét és az eddigieknél még hevesebben csókoltam meg. ~Jöjjön, aminek jönnie kell...~
Kegyetlen voltam, könyörtelen... szerintem minden joggal meg lehetett adni számomra ezt a két jelzőt. Pedig korábban azért ennyire sosem akartam őt kikészíteni. Oké, játszottam vele, húztam az agyát, de ekkora már eljutottunk az elfojtott sikolyokhoz és a férfias nyögésekhez. Talán az elmúlt évek hozadéka volt, mely rám rakódott és ilyen színben mutatkozott meg... vagy talán csak a hosszú elvonások után szerettem volna kiélvezni Jenny testét, azt, hogy újra megőrjíthetem őt, hogy mégsem vesztettem el teljesen. Egen, benne van a pakliban, de erre is csak az idő adhat választ.
Az viszont tény volt, hogy jól haladtam. A lány gyakorlatilag úgy ficánkolt alattam, mint ha valami szét akarná feszíteni a testét... jó, nem valami, a kéj. A kéj, melyet minden egyes simítással, csókkal, becézgetéssel növeltem benne. Talán megváltás lehetett, amikor a hasánál voltam és ott kivételesen a nevetgélés hasított csak bele. Ám ez nem volt ám valami hosszú periódus, elvégre én gonosz vagyok most vele. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg azon, ami a nadrág alatt fogadott, de végül is, számomra ez nem rontotta el az összképet. Elvégre, ha én viselhetek olyan extra szőrzetet, amit korábban nem, ő miért is ne? Azt pedig tapasztalhatta is, hogy nem feszélyezett a dolog, hiszen ugyanúgy rábuktam csókolgatni az alsóbb részeit is. Számomra Jenny az Jenny marad.
A kínzás pedig folytatódott, az eredménye kézzel fogható volt. Könyörtelenül elhárítottam Jenny könnyítési szándékét. Nem-nem kicsim, ez az én reszortom lehet most egyedül. Nem szorítottam rá a kezére, de elég erősen fogtam ahhoz, hogy ne szabadulhasson és a kéj kiállására késztessem. Ha tudná, hogy mindazzal, amivel reagál a dolgokra, csak tovább tüzel. Minden egyes könyörgés, tekerőzés, ficánkolás csak arra sarkalt, hogy még több kéjnek tegyem őt ki. Nem csak én hajtottam őt, de ő is engem a visszajelzéseivel... csak így tudhattam, hogy tetszik neki, amit teszek vele, hogy reagál a teste a tetteimre... hogy ilyen szempontból még tényleg ugyanaz a nő, akit ismertem.
De örökké nem húzhattam, már csak magam miatt sem. Nem csak Jenny vágyott a kegyelemre, minél jobban húztam az agyát, nekem is kezdett a gondolat elburjánzani a fejemben, hogy kész, akarom őt. A sóvárgás egyre nagyobb és nagyobb erejű lett, alig bírtam elfojtani. Végül aztán nem bírtam tovább és ekkor vettem le a pólómat is. De hagytam, hogy a barangoló kezei felderítsenek. Keze talál egy olyan pontot, melyet nem fedtek a tetoválások... egy régi műtét helyét. S ahogy Jenny kéjtől úszó tekintetébe néztem, láttam megint benne az emlékezést. Emlékezett rá, minek a helye, kétségtelenül. Öröm futott végig rajtam... főleg amikor én is visszaemlékeztem... hogy milyen boldogan ugrott a nyakamba, miután egészségesen visszajöttem... s hogy ígértette meg velem, hogy többé nem hozom ilyen helyzetbe... igaz, ez betarthatatlan ígéret volt, újra és újra meg kellett fogadnom neki.
Újra egymásnak estünk, Jenny csókja pedig most először volt felhőtlen. Ettől pedig még jobban részegültem meg. Teljesen hozzásimultam, perceken keresztül csak szenvedélyesen csókolóztunk. Nem lehetett betelni vele, olyan édes, mámorító ízt éreztem a számban. A régi időket idézte, amikor még minden felhőtlen volt velünk. Megbolondított ez, el is felejtettem erre a kis időre, mire készülök... de aztán eszembe jutott. Fájva bár, de leváltam az ajkától... pár másodperc múlva pedig mindketten anyaszült meztelenül feküdtünk az ágyon. Végighordoztam a tekintetem a lány számomra tökéletes testén, kezemmel végigsimítva a lábaitól az utat az ajkáig. Visszatértem hozzá, az ajkaihoz, de közben a kezem lent munkálkodott.
Újra csókolóztunk, reménykedtem benne, hogy újra azzal a mámorító áradattal fogad. Már tartott egy ideje, amikor érezhette, hogy megint lefogom a kezeit, belesüppesztve őket az ágyneműbe... mind a két kezemmel... ugyanis az eddig lent dolgozó, mely helyrerakta a dolgokat lent, már végzett... és a csók közben bizony elkezdem beléhatolni lassan a lányba, hogy kezdetét vehesse a tényleges szeretkezés köztünk.
A dam folyamatosan húzta az agyamat, kegyetlen volt sőt, szinte már könyörtelennek mondanám. Mégis édes kínzás volt mindaz, amit ellenem elkövetett és megőrjített vele teljesen. Most csak ő létezett és én ebben az ágyban, semmi más nem érdekelt jelenleg. Megállás nélkül ficánkoltam a gondos kezei között, mely újabb és újabb kéjes élvezetet okozott minden mozdulatával. Ki ne vesztené így el a józan eszét?! Na ugye! Úgy éreztem, ha nem engedi hogy kielégüljek abba menten belepusztulok. De hiába könyörögtem, nyögtem, hasztalannak bizonyult. Adam ment a saját feje után és abban a lassú ütemben haladt, amit eltervezett. Nem hagyta befolyásolni magát.
Már az is eszembe jutott, hogy azért képtelen betelni velem, mert ilyen hosszú idő telt el mire ismét összehozott minket a gondviselés. Talán még mindig képtelen elhinni, hogy nagyon is élek. Egy részem ezt remélte, hogy csak azért ilyen. Mert, ha minden egyes együttlét ezzel fog járni nem tudom hogyan fogom kibírni vele. ~Hé, várjunk csak! Mióta tervezem én ennek az egésznek a folytatását?! Ez csak egy egyszeri botlás, nosztalgikus érzelemáradat, semmi több! Nem lehet ennél több! Nem szerethetek bele, megint! Zuanggal mi lesz? Ő nem tehet semmiről!~ Ilyen és hasonló gondolatok öntötték el az agyamat. Összezavarodtam ma már sokadszorra. Ám most nem volt helye a bűntudatnak bennem. Az ráér később is.
Adam nem jelezte, hogy zavarná nem vagyok megborotválkozva hanem inkább a természetesség híve. Nem tudom korábban mi volt rám jellemző ilyen tekintetben, de most ez nem is számított. Az, hogy lefogta a kezeimet és gyakorlatilag az ágyhoz szegezett, miközben úgy kényeztetett csak még jobban felkorbácsolta a szenvedélyt bennem. Nem is hittem, hogy képes vagyok ilyet érezni iránta vagy úgy bárki iránt. Úgy tűnt nagyon is jól ismeri a testem minden rezdülését. Pontosan tudta mikor mit kell tennie, hogy számára kedvező végeredményt produkáljam.
Úgy éreztem örökké folytatja ezt a liftezést, és sosem engedi beteljesülni a vágyamat. Újra egymásnak estünk, és teljesen hozzásimulva csókoltam, belefeledkezve ebbe az egészbe. Végre felhőtlenül boldognak éreztem magam itt és most, ebben a percben... vele. Képtelen voltam betelni vele, valami olyan ismerős és jóleső volt mindebben az egészben, hogy nem bírtam ellenállni neki hiába tudtam utólag rémes bűntudatom lesz miatta valószínűleg. De most ez sem tudott érdekelni. Csak arra koncentráltam, hogy lehunyt szemmel, átadva magam az érzelmeknek csókoljam őt. Rosszallóan nyögtem fel, amikor ajkai otthagyták az enyémet.
Ám hamarosan rájöttem miért történt mindez. Néhány másodperc és már semmi sem volt rajtunk. Ösztönösen kezdtem takarni magamat a lábaim és a kezem segítségével. Zuangon kívül eddig más férfi nem látott anyaszült meztelenül és hiába az ismerős, biztonságot adó érzés fura volt a helyzet, de leginkább szokatlannak mondanám. Nem csoda hát, ha az elején egy kicsit zavarba jöttem. Nem is mertem a tekintetemet végigfuttatni a testén, inkább csak arcát néztem. Éreztem a rajtam végigsimító kezét, a csókjait és lassan ismét el tudtam engedi magam vele.
Hamarosan megérzem ismét lefogja a kezeimet és szívem riadt madárként kezd verdesni, a kíváncsiság és a vágy keverékét érzem. Amikor érzem lassan elmerül bennem, kéjes torokhangú nyögést hallatok, testem ívben megfeszül. Csípőmet kissé megemelem és így még jobban megkönnyítem a dolgát. Ösztönösen jön ez is, mint ahogy az is, hogy lábaim ismét köré fonódnak miután egy kicsit vártam és megszoktam a súrlódást, amit jelenleg érzek. De mintha bombát robbantottak volna bennem, csípőm fel-le emelkedett tökéletes összhangban az övével. Megállás nélkül a folytatást követeltem ajkaiba nyögve, amikor végre kaptam némi levegőt is és nem fojtotta belém a szót a szája.
A szenvedély lassan a tetőfokra hágott. Jenny szépen elkészült, mint a házifeladat. Tudtam volna még húzni... az agyát, akadtak még lőporos hordóim azokat leszámítva, amit ténylegesen megtettem. Ám az már tényleg kínzás lett volna, hiába érzi édesnek, mámorítónak. Viszont már tényleg játszottam az idegeivel, talán túlságosan is. Félő volt, hogy talán az agyára megy szó szerint a kéj, ha azt a pár dolgot még megteszem a testén... azt pedig nem akartam. Szó szerint azért ne őrüljön meg tőle. Így hát nagyon nehezen de kegyelmet kapott. Bár nem tudom, milyen jellegű kegyelemnek számít az, hogy bár a kényeztetés, tüzelés leállt, hamarosan egészen más kontextusban viszont fogja látni ugyanezt. Óóó, de még mennyire.
Fogalmam sem volt, mi zajlik le a lányban mindeközben. Akárhányszor a szemébe néztem, egyre erősebben láttam a szemében a kívánalmat, a vágyat, hogy végre megkaphassa a feloldozást a testét ostromló vágyak alól. Viszont valami bujkált ott. Vagy Lissy igyekezett valahogy elkeseredetten ellenállni, vagy a lelkiismerete nem hagyta teljesen nyugodni. Nem tudtam, de igyekeztem kilazítani és az, ahogyan felfedi magát a szégyenlősség alól, jó jelnek tűnt. Félrehajítottam hát minden kétséget, ami arra próbált rávenni, hozzáteszem, baromi gyengén, hogy ne tegyem meg... eljött az idő.
Ahogyan elmélyedtem Jenny-ben, rám köszöntött a nosztalgia. A vörös fátyol egy pillanatra megszakadt a fejemben, emlékek rohantak meg... korábbi, gyönyörű percek, melyeket együtt töltöttünk mi ketten. Az első alkalom... s az utána levő évek. Sebek emléke, melyet ejtett rajtam az extázis közepette... hogy aztán még hevesebbé, még szenvedélyesebbé tették a reggelt, napot, estét... amikor ránk jött ez az egész. Szerettük kihasználni az időt, mely megadatott nekünk... elvégre tudtuk jól, amilyen világot mi élünk, sose lehet tudni, mikor szakad vége mindennek... ahogy végül eljött az a nap... de most újra itt voltunk egymásnak, egybe forrva, szó szerint... s számomra most csak ez számított.
Már el is szoktam tőle, milyen őrjítő tud ez lenni. Nagyon kellett figyelnem magamra, hogy ne kezdjek be erősen a rám törő ingerek hatására, mert akkor túl hamar vége lehetett volna mindennek. Hiába voltam gyakorlott, évek óta nem volt szükségem eme tudományomra... nem vitt rá sosem a lélek, hogy megtegyem. De most már volt s amint megszoktam a szorító érzést, a lányt magam alatt tartva, ajkaira tapadva kezdtem el mozogni benne, megindítva a szeretkezést. Ugyan a tempó nem volt túl gyors, de eléggé magabiztosan mozogtam benne, elindítva magunkat a kielégülés felé vezető ösvényen.
M ámorító volt mindaz, amit Adam művelt velem; ám félő volt, hogy ha így folytatja beleájulok a dologba. Minden idegszálam rá koncentrált és mindarra amit okozott nekem. Azt hittem sosem lesz vége és nem fog átlendíteni a holtponton, csak mindig a közelében tart és utána visszakozik aztán. De végre megkönyörült rajtam. Ha rám nézett hálás tekintetemmel találhatta magát szembe, miközben pihegtem amikor megállt. Fogalmam sem volt, hogy mit akar tenni; de sikerült ellazítania annyira, hogy minden negatív gondolat és érzelem kiment belőlem.
Amikor leszorította a kezeimet és megéreztem odalent. Belém hatolt lassan és hirtelen újból emlékképek öntötték el az agyamat. A legelső alkalom, a legelső szeretkezésünk emlékképei. Ha nem fogta volna le a kezeimet biztosan magamhoz ölelem. De így csak lehunytam a szemeimet és miközben újra átéltem deja vu-ként a legelső alkalmat vele, aztán a többi lopott órát, ami jutott nekünk. Mint valami film pergett le lelki szemeim előtt az egész. Kívülállóként néztem és mégis ott voltam magam is, éreztem minden egyes érintést amit adott nekem. Fura kettősség volt, de mégis ismét valami emlék visszajött. Egyre több és több volt az, amire segített emlékezni Adam.
Hogy mindezt talán nem a legmegfelelőbb módszerrel tette? Jelenleg inkább hálás voltam, mintsem haragudjak rá érte. Bár lehet, hogy holnap ezt egészen máshogyan fogom gondolni. Ki tudja. Éreztem, ahogy a lassú tempóból átváltva egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban mozog bennem, miközben ismét vadul esik ajkaival nekem. Én pedig szenvedélyesen válaszoltam rá és csípőm mozgatásával igyekeztem rásegíteni arra, hogy minél előbb kielégülhessünk mindketten. A vágy majd szétvetett, de hiába mocorogtam; mivel lefogott nem sok mozgásteret hagyott. Teljes mértékben ő irányított, de nem bántam egyáltalán a helyzetet.
Sőt, nagyon is tetszett. Azt se bántam volna, ha kissé durvább velem. Mint, amikor az erdőben voltunk és az egyik fának nyomott amikor megkívántuk egymást. Őrködnie kellett volna, de a felbukkanásom elvonta teljesen a figyelmét. Emlékszem lehorzsolta a fa kérge a hátamat, olyan erővel szegezett neki. Fiatalok voltunk, bohók és legfőképpen szerelmesek. - Aaadaaam... éééén... - Nyögtem fel, mikor egy pillanatra elváltak ajkai az enyémektől, ám amit mondani akartam csak nem tudtam befejezni. Megint sikeresen elvonta a figyelmemet. Pedig nekem már tényleg nem kell sok ahhoz, hogy meglegyek.
Testünk lelkünk egybeolvadt, mikor beléhatoltam Jennybe. Viszont az, míg hozzászoktam az érzéshez, szükségessé tett egy rövid, pár másodperces pihenőt. Oly rég volt már a legutóbbi... ha nem akartam azonnal beleveszni a hévbe, vissza kellett venni. De csak lent, ajkam egy pillanatra sem állt meg, igyekezve ugyanolyan hévben tartani a lányt, amilyenben volt. Szenvedélyes volt a válasz, amely jelezte, immáron a lány ki van lazulva, kész egy viharos együttlétre. Ez a reakció bátorított arra, hogy megindítsam a csípőmet és ütemesen mozogni kezdjek benne. Lassú, ütemes mozgás, mely idővel fel fog gyorsulni. Tisztában voltam vele, hogy nem fogom túl sokáig bírni... de nem voltam hajlandó úgy végezni, hogy csak egyedül... nem... magammal rántom Jenny-t a kéjbe, még ha utána maradandó problémákkal is kell szembesülnöm.
Az emlékképek elmúlásával visszaállt tudatomban a vörös köd. A szeretkezés és az általa kiváltott érzelmek olyannyira kerítettek hatalmába, hogy lassan már inkább ösztönlénynek éreztem magam. Egyre csak az lebegett a szemem előtt, hogy kielégítsem a lányt, hogy oly sok idő után újra együtt éljük meg a gyönyört. Minden más lealacsonyodott másodrendűvé nálam. Csakis Jenny létezett, ebben a kis világban, ahol csak ketten voltunk, ahová nem törhet be még a valóság. Most ő volt minden... minden, amit akartam, a teste, a lelke... ezt egyszerűen nem lehet megfogalmazni, amit most éreztem iránta. Emberi szó nem írhatta le.
A tempó közben egyre gyorsult, mely hozzátartozott az indulatok elszabadulásával. Nem tudtam sokáig tartani a lassú tempót, egyre gyorsabban és gyorsabban adtam meg a lánynak, ami jár. Csípőjét közben ő is mozgatva, hozzájárulva a mámorhoz, melyet átélhetünk. A döféseim egyre mélyebbek, egyre gyorsabbak lettek. Teljesen belelovaltam magam, már készültem a hajrára, amikor a nyaka csókolgatása közben megszólalt... arcomra kéjes vigyor ült. - Add meg magad nekem, Jenny - mondtam, újra szemtől szembe kerülve vele - Most pedig...
S alighogy ezt kimondtam, már megszakadt a gát. A tőlem telhető leggyorsabban mozogtam a lányban, hajszolva, űzve a csúcs felé. Éreztem, hogy közeledek ahhoz a ponthoz, melynél már nincs visszaút. Egyre több, egyre mélyebb sóhaj hagyta el a számat a vad hajrában, de nem álltam meg. Nem... Jenny nélkül nem. Olyan odaadóan élte meg velem most a pillanatot, el fogom vinni őt magammal az édes mámorba, kerül amibe kerül... s ezért volt a gyors végső hajrá, ezért mozogtam úgy benne, mint ha űznének... mert most én is űztem őt a beteljesedésünk felé. - Véged van - fejezem be a mondanivalóm.
Kezdőlap
//
és csak a tied. 
//
